RÓMA ÉS KÖRNYÉKE

TIZEDIK KÖNYV

A pataviumiak, akik amúgy is állandó fegyveres készültségben voltak a szomszédos gallusok miatt, erre a hírre két hadsereget állítanak fel a fiatalságból. Az egyiket arra a vidékre küldik, ahonnan hírt kaptak a nagy területre kiterjedő pusztításról, a másikat pedig, hogy össze ne találkozzék a tengeri rablókkal, kerülő úton a várostól tizennégyezer lépésre kikötött hajóikhoz irányítják. Itt, levágva a kisszámú őrséget, megtámadják a hajókat, és arra kényszerítik a megrémült legénységet, hogy hajóit a folyó túlsó partjára vigye át. Hasonló sikerrel harcoltak a szárazföldön szétszóródott zsákmányolók ellen is, és amikor a hajókhoz menekülve visszafelé igyekvő görögöknek a venetusok is útjukat állták, a két oldalról közrefogott ellenséget lekaszabolják; egy részüket elfogják, ezektől megtudják, hogy Kleonümosz tőlük háromezer lépésnyire tartózkodik hajóhadával. Ezután, a foglyokat egy közeli faluban őrizet alatt hátrahagyva, a fegyveres katonák egyik része sekélyvízi hajózásra alkalmas, lapos fenekű folyami dereglyékre, másik része pedig a zsákmányolt bárkákra száll. Elindulva körülfogják a király egy helyben veszteglő hajóhadát, amelyet nagyobb rettegéssel töltött el az ismeretlen vidék, mint az ellenség, s mikor nagyobb hévvel igyekszik a nyílt vízre kimenekülni, mint védekezni, a folyó torkolatáig üldözik, s a rémült menekülés közben sekély vízre sodródott néhány ellenséges hajót elfogva és felgyújtva győztesen térnek vissza. Kleonümosz, aki hajóhadának alig ötödét tudta megmenteni, miután partra szállását az Adriai-tenger mellékén sehol nem kísérte szerencse, elvitorlázott. Sokan élnek Pataviumban ma is, akik még látták a Iuno egykori templomában függő hajóorrokat s a lakedaimóniaktól elvett többi zsákmányt. Itt az ütközet napján, a hajóscsata emlékére a város közepét átszelő folyón minden évben hajósviadalt szoktak rendezni.

4. A vereség híre Rómában a történtek jelentőségét jóval meghaladó rémületet keltett. Törvénykezési szünetet hirdettek ugyanis, mintha az egész hadsereg megsemmisült volna, a kapukba őrséget, az utcákra őrjáratokat rendeltek, fegyvereket és lövedékeket halmoztak fel a falakon, s a dictatort, valamennyi hadköteles felesketése után, visszaküldték a sereghez. Itt, a lovassági főparancsnok gondoskodásának eredményeképpen, mindent nagyobb nyugalomban és rendben talált, mint várta; a tábort hátrább, biztonságosabb helyre telepítették, a hadijel vényektől megfosztott cohorsok sátrak nélkül helyezkedtek el a tábor körül, a sereget fűtötte a harcvágy, hogy minél hamarabb lemossa a gyalázatot. Ezért táborával innét haladéktalanul Rusellae környékére vonult. Követte az ellenség, amely az elért siker után rendkívül bízott ugyan erejében még nyílt ütközet esetére is, mégis a rómaiakkal szemben megpróbálkozott az egyszer már oly sikeresnek bizonyult cselvetéssel is. Nem messze a római tábortól állt a portyázás közben felégetett egyik falu, félig romba dőlt házaival. Az ellenség ide bújtatta fegyvereseit, s baromcsordákat terelt a Cn. Fulvius legatus parancsnoksága alatt álló különítmény közelébe. De minthogy erre a csalogatásra a római őrségből senki se mozdult, az egyik pásztor, egész a római sáncok közelében, odakiáltott a többieknek, akik a romba dőlt falu felől lassan hajtották erre a jószágot, hogy mire várnak, hisz nyugodtan keresztülhajthatják a csordát a római táboron. A legatus, mikor e szavakat néhány caerebeli tolmácsolta neki és valamennyi római csapat hevesen zúgolódni kezdett, de parancs nélkül mégsem merték elhagyni helyüket -, felszólította az ellenség nyelvén értőket: figyeljék meg, a pásztorok a földművesek vagy inkább a városi emberek módján beszélnek-e. S mikor azt a választ kapta, hogy beszédmódjuk, viselkedésük és megjelenésük sokkal finomabb, mint az egyszerű pásztoroké, így szólt:

5. A dictator az üzenet hírére parancsot ad, induljanak el a hadijelvények s nyomukban a fegyveresek. De szinte még el sem hangzott a parancs, máris mindez megtörtént. A sereg szempillantás alatt felragadta hadijelvényeit és fegyvereit, s alig lehetett visszatartani, hogy ne induljon rohamra. Lelkesedésüket épp úgy növelte a nemrég elszenvedett vereségért szívüket eltöltő bosszúvágy, mint az egyre elkeseredettebbé váló küzdelem mind jobban kivehető zaja. Sürgetik egymást, gyorsabb haladásra buzdítják a hadijelvények hordozóit is. A dictator, minél inkább sietni látja, annál inkább tartóztatja és lassúbb menetelésre kényszeríti őket. Az összecsapás megindulásakor előrohanó etruszkok azonban teljes számban vettek részt az ütközetben. A dictatorhoz egyre-másra érkeztek a jelentések, hogy az etruszkok valamennyi legiójukat harcba vezényelték, s a mieink már nem tudnak sokáig ellenállni. Egy magaslatról lenézve maga is meggyőződhetett embereinek szorongatott helyzetéről. Egyébként szilárdan bízott abban, hogy a legatus még egy ideig kitart, ő pedig elég közel van ahhoz, hogy megmenthesse a veszélyből; meg akarta várni, míg az ellenség teljesen kimerül, hogy pihent erejével azután csapjon rá a fáradt csapatokra. S bármilyen lassan nyomult is előre, az egyre csökkenő távolság különösen a lovasságnak alkalmat kínált a rohamra. Elöl a legiók hadijelvényei haladtak, hogy az ellenség ne gyanítson semmi titkos vagy váratlan meglepetést. De a gyalogos oszlopok között térközöket hagytak, ahol a lovasságnak elég széles útja nyílt a támadásra. S abban a pillanatban, amikor a sereg csatakiáltása felharsant, a sorok között akadálytalanul előviharzó lovasság is rátört az ellenségre, amelyet egyszeriben rémület fogott el, mert teljesen előkészületlenül érte a fergeteges lovasroham. Amennyire majdnem elkésve érkezett a segítség a szinte már teljesen körülzárt rómaiaknak, most épp annyira felmentette őket a további küzdelemtől. A friss csapatok vették át a már nem sokáig és nem kétes eredménnyel folyó harcot. A szétvert ellenség a táborába menekült, s a már benyomuló rómaiak elől hátrálva a túlsó szélen zsúfolódott össze. A szűk kapukban összetorlódtak a menekülők, sokan felkapaszkodtak a sáncra és a palánkra, remélve, hogy így fentről védekezhetnek vagy, átjutva, elmenekülhetnek. Véletlenül egyik helyen nem túl erősre építették a kerítést, így a felkapaszkodók terhe alatt az árokba zuhant, mire azt kiabálva, hogy maguk az istenek nyitják meg előttük a menekülés útját, kirohantak, sokkal többen fegyver nélkül, mint fegyverrel.

De nem tanúsítottak komoly ellenállást, megszokták már, hogy alulmaradnak az efféle küzdelmekben. S itt nem olyan ellenfelekkel álltak szemben, akik az egykor remélni is alig mert magas tisztségekért küzdenek, hanem olyanokkal, akik mindazt, amiért a sokszor bizonytalan siker reményével küzdöttek, a többszörös consulatust, censori tisztséget és a diadalmeneteket, már meg is szerezték.

8. - De miért is beszéltem eddig úgy, mintha a papi tisztségek ügyében a patríciusok még egyáltalán nem döntöttek volna, s mintha nem volna máris birtokunkban az egyik legjelentősebb papi méltóság? Hisz plebeiusokat látunk az istentiszteleti ügyeket intéző tízes bizottságban, ők értelmezik a Sibylla-jóslatokat és a római népnek szóló jövendöléseket, ugyancsak ők vezetik az Apollo tiszteletére rendezett áldozatokat s egyéb szertartásokat. S mint ahogy akkor is a patríciusok legkisebb sérelme nélkül egészítették ki az áldozatokat intéző tízes bizottságot, éppen úgy óhajtja most a tribunus, e derék és vállalkozó kedvű férfi, hogy a jóspapok testületében szervezzenek még öt, a főpapokéban négy, a plebeiusoknak biztosítandó helyet. Nem azért, Appius, hogy innen kiszorítsanak benneteket, hanem azért, hogy mint más ügyekben, az isteni szolgálatban is, erejükhöz képest, segítségetekre legyenek. Nem kell amiatt pirulnod, Appius, hogy az lesz társad a főpapságban, aki már eddig is tiszttársad lehetett a censori vagy consuli tisztségben, s aki mellett, ha ő volt a dictator, éppúgy lehettél te lovassági főparancsnok, mint ahogy lovassági főparancsnok lehetett melletted ő, ha te vagy a dictator. Ha a híres patrícius elődök befogadtak maguk közé egy sabin jövevényt, a ti főrangú nemzetségetek ősét, akit tetszésetek szerint nevezhetünk Attius Claususnak vagy Appius Claudiusnak, akkor te se viszolyogj minket a főpapok közé befogadni. Sok fényes címet hozunk magunkkal, sőt valamennyit, amelyekre ti oly büszkék vagytok: L. Sextius volt az első plebeius consul, C. Licinius Stolo az első lovassági főparancsnok, C. Marcius Rutilus az első dictator és censor, Q. Publilius Philo az első praetor. Unos-untalan halljuk emlegetni, hogy csak ti kérhettek madárjóslatot, csak nektek van igazi családfátok, s jogszerűen csak benneteket illethet meg háborúban és békében a főhatalom és a jósjelkérés joga. A plebeiusok eddig mindkét jogot éppen olyan szerencsével gyakorolták, mint a patríciusok, s ez a jövőben is így lesz, polgárok. Netán hallottátok a mondákból, hogy kezdetben nem holmi égből leszállt embereket tettek meg patríciusnak, hanem azokat, akik meg tudták nevezni apjukat, ami annyit jelent és nem többet, hogy szabad szülőktől származtak. Nos, én igazolni tudom, hogy apám consul volt, s így fiam már egy consul-nagyapával dicsekedhet. A dolog lényege az, polgárok, hogy mi csak egyszerűen visszaköveteljük mindazt, amiből kizártak bennünket. De a patríciusok csak viszálykodni akarnak, s nem gondolnak arra, mi lesz a küzdelem eredménye. Én úgy vélem, meg kell szavaznotok ezt a magatoknak és az államnak egyaránt javára, békéjére, boldogulására szolgáló törvényjavaslatot.

Ezért a félbemaradt ostromot az új consulok, M. Fulvius Paetus és T. Manlius Torquatus folytatták. Ebben az évben - Macer Licinius és Tubero tudósítása szerint - a centuriák Q. Fabiust jelölték egyhangúan consulnak, noha nem is pályázott, de ő maga azt javasolta, jelölését halasszák háborúsabb időkre, ebben az évben nagyobb hasznára lehet az államnak, ha a Városban visel tisztséget. Így, noha erre a tisztségre sem pályázott - bár nem is titkolta, hogy óhajtja -, L. Papirius Cursorral együtt aedilis curulisszé választották. Igaz, hogy ezt nem merem határozottan állítani, mert Piso, egy régebbi könyv szerzője szerint ebben az évben Cn. Domitius Calvinus (Cnaeus fia) és Sp. Carvilius Maximus (Quintus fia) volt curulis aedilis. Azt hiszem, a Maximus melléknév okozta az aedilisekkel kapcsolatos félreértést, s így terjedt el ez a nézet, amely - összekeverve az aedilis- és a consulválasztást - összhangban áll ezzel a tévedéssel. Ebben az évben P. Sempronius Sophus és P. Sulpicius Saverrio censorok megtisztulási szertartást rendeztek, s a tribusok számát kettővel, az Aniensis és a Teretina tribusokkal gyarapították. Ennyit a Rómában történtekről.

11. Az etruszkok elleni háború vezetése sorshúzással T. Manliusnak jutott, de alighogy megérkezett az ellenség földjére, a lovasság harci gyakorlata közben egy gyors fordulatnál lezuhant lováról, kis híján ott lehelte ki lelkét, s a szerencsétlenség után harmadnapra meg is halt. Az etruszkok a háborúra vonatkozó kedvező előjelnek tekintették halálát, s megnövekedett önbizalommal mondogatták, hogy az istenek kezdték meg helyettük a hadviselést. Rómában a közkedvelt férfi oly rosszkor érkezett halálhíre akkora levertséget okozott, hogy az atyák csak azért mondtak le dictator kinevezéséről, mert az új consul megválasztására összehívott gyűlés véleménye megegyezett a vezetők óhajával. A centuriák egyhangúan azt a M. Valeriust választották meg consulnak, akit a senatus dictatorrá akart kineveztetni. Tüstént elküldték a sereghez Etruriába. Megérkezése annyira elcsüggesztette az etruszkokat, hogy egyikük se merészkedett kívül a sáncokon, s mintegy önnön félelmük vont köréjük ostromzárat. És az új consul még azzal se tudta őket ütközetre kicsalogatni, hogy végigpusztította földjeiket, felégette házaikat, lángba borítva nemcsak az egyes tanyákat, hanem a sűrűn lakott falvakat is.

Cn. Fulvius consul Samniumban, Bovianum mellett ragyogó küzdelemben vitathatatlan győzelmet aratott. Ezután elfoglalta Bovianumot, s csakhamar rohammal bevette Aufidenát is. 13. Ugyanebben az évben coloniát alapítottunk az aequiculusok területén fekvő Carseoliban. Fulvius consul diadalmenetet tartott a samnisokon aratott győzelemért. A consulválasztó gyűlés előtt az a hír terjedt el, hogy az etruszkok és samnisok roppant seregeket szerveznek, s hogy Etruriában minden gyűlésen nyíltan felelősségre vonják a vezetőket: miért nem vonták be bármi áron is a gallusokat a háborúba, s hasonló módon a samnis vezetőket is ócsárolják, hogy a lucaniabeliek ellen szervezett sereggel a rómaiakra támadtak. Egyszóval: ellenségeink a maguk és szövetségeseik haderejét mozgósítva készülnek a háborúra, ezért Rómára nagyon egyenlőtlen küzdelem vár.

Ellenséges földre érve a csapatok szétszéledtek és pusztítva nyomultak előre, de felderítésük még messzebb terjedt, mint pusztításuk, ezért nem kerülte el figyelmüket, hogy az ellenség Tifernum mellett egy rejtett völgyben arra vár, hogy az oda bevonuló rómaiakat a magasból megrohanja. Fabius a málhát egy biztos helyen, csekély őrizet mellett, lerakatta, s előre figyelmeztetve katonáit a rájuk váró ütközetre, zárt négyszögben az ellenség már említett rejtekhelye felé nyomult. A samnisok, minthogy előbb-utóbb úgyis nyílt csatában kellett dönteniök, letettek a váratlan rajtaütés reményéről, és maguk is inkább szabályos ütközetet óhajtottak vívni. Leereszkednek hát a síkságra, és sokkal inkább elszántan, mint reménykedve várják, mit hoz a szerencse. Egyébként, minthogy egész Samniumból a csapatok színe-javát szedték össze, vagy mert a sorsdöntő csata kockázata megsokszorozta bátorságukat, s nyílt terepen is félelmetes ellenfélnek bizonyultak.

Ezután elutazott Rómába a választógyűlésre, amelyet igyekezett minél hamarabb lebonyolítani. S minthogy az először szólított centuriák egybehangzóan Q. Fabiust javasolták consulnak, a másik pályázó, Ap. Claudius, mint vállalkozó kedvű és becsvágyó férfiú, nem is annyira a tisztség kedvéért, hanem inkább azért, hogy a patríciusok nyerjék el mindkét helyet, a maga és az egész nemesség minden befolyását latba vetve elérte, hogy Fabius mellé őt javasolják consulnak. Fabius, nagyjából a múlt évben már felhozott érveket hangoztatva, először vissza akart lépni. De az egész nemesség széke köré sereglett, kérve kérték, emelje fel a consuli méltóságot a plebeius posványból, és szerezze vissza e tisztség és a patrícius rend régi tekintélyét. Fabius, csendre intvén őket, mérsékelt szavakkal lecsillapította indulataikat, és kijelentette: ha úgy látta volna, hogy nem ő, hanem más lesz a consul, kieszközölte volna két patrícius jelölését, így azonban nem lehet tekintettel önmagára, mert a lehető legrosszabb példát mutatná, ha szembeszállna a törvényekkel. Így a plebeius L. Volumnius és Ap. Claudius lett a consul, akik már korábban is viselték együtt ezt a tisztséget. Fabiusnak szemére hányta a nemesség, hogy nem óhajtotta tiszttársául Ap. Claudiust, aki nála kétségtelenül sokkal jobban értett az ékesszóláshoz és az államügyek intézéséhez.

Miután mindnyájan egyetértettek szavaival, a jól megerősített Murgantia ostromára indult. A katonákat vezérük iránt érzett rajongásuk és az a remény, hogy így nagyobb zsákmányra tehetnek szert, mint a földeken portyázva, akkora lelkesedéssel töltötte el, hogy a várost fegyveres rohammal egy nap alatt bevették. A harcban kétezerszáz samnist kerítettek be és ejtettek foglyul, és igen tekintélyes zsákmányhoz jutottak. Decius, hogy a nehéz málha ne akadályozza a menetelést, összehívta katonáit, és így beszélt hozzájuk:

Volumnius már három erődöt elfoglalt Samniumban, mintegy háromezer embert ölt meg, mintegy feleennyit ejtett foglyul, és a régi sereg élén odaküldött Q. Fabius proconsul segítségével és a nemesek lelkes közreműködésével leverte Lucaniában a nincstelenek és a plebeiusok vezetésével kitört lázadást. Innen aztán, Deciust az ellenséges területek pusztí tására hátrahagyva, csapataival tiszttársához sietett Etruriába, ahol megérkezésekor mindenki örömmel fogadta.

Ekkor a katonák kiáltozni kezdtek, követelve, hogy ketten együtt vezessék a háborút Etruriában. Volumnius, látva, milyen egységes a közhangulat, így nyilatkozott:

Miután kellő értesüléseket szerzett, útnak indult, és az ellenségtől olyan távolságra ütött tábort, hogy ne vegyék észre, de ha közel hatol, lecsaphat a táborából kivonuló hadra. Valamivel hajnal előtt megközelítette a tábort, s kiküldött néhány oscus nyelven értő katonát, hogy tájékozódjanak a fejleményekről. A katonák az éjszakai kavarodásban könnyen elvegyültek az ellenség között, s megfigyelték, hogy a csekély fegyveres kísérettel övezett hadijelvények már kivonultak, a zsákmányt pedig most indítják el őrizet alatt, nehézkesen mozgó menetben, amelyben egyetértés és határozott vezetés híján mindenki csak saját érdekével törődik.

21. A Campania területét végigdúló pusztítás Rómában nagy nyugtalanságot keltett, s éppen azokban a napokban érkezett Etruriából is a hír, hogy Volumnius seregének elvonulása után Etruria fegyvert fogott, a samnis vezér, Gellius Egnatius pedig nemcsak az umbereket szította lázadásra, de nagy pénzösszeggel a gallusokat is zendülésre csábította. Ε hírektől megrémülve a senatus elrendelte, hogy hirdessenek törvénykezési szünetet, s mindegyik rendből sorozzák be a férfiakat. Nemcsak a szabad polgárokat és a fiatalabbakat eskették fel, de az öregebbekből is csapatokat szerveztek, s a libertinusokat is beosztották a centuriákba. Tanácsot tartottak a Város védelméről, amelyet teljes hatáskörrel P. Sempronius praetorra bíztak. Különben a senatus aggodalmát részben enyhítette L. Volumnius consul levele, amelyben hírül adta, hogy megverték és megfutamították a Campaniában pusztító sereget. Ezért elrendelték, hogy a consul nevében, győzelmét megünnepelendő, tartsanak hálaadó szertartásokat, feloldották a tizennyolc napja tartó törvénykezési szünetet, s elégedett hangulatban ülték meg a hálaünnepet. Majd arról kezdtek tanácskozni, miképpen gondoskodjanak a samnisok által elpusztított vidék védelméről. Úgy határoztak, hogy két coloniát alapítanak a vesciai és falernusi vidéken: az egyiket - Minturnae néven - a Liris folyó torkolatánál, a másikat a falernusi mezőséggel szomszédos vesciai erdőségben, ott, ahol a hagyomány szerint a görög Sinope város állott, amelyet később a rómaiak Sinuessának neveztek el. A néptribunusokat megbízták, hatalmazzák fel népgyűlési határozattal P. Sempronius praetort, alakítson hármas bizottságot az oda telepítendő coloniák megszervezésére. Nem egykönnyen tudtak olyan férfiúkat találni, akik feliratkoztak a telepesek jegyzékébe, mert az emberek úgy vélték, nem a föld birtokba vételére küldik ki őket, hanem állandó őrségnek egy veszélyeztetett területre.

23. Ez évben sok csodajel mutatkozott; következményeik elhárítására a senatus két napig tartó könyörgést rendelt el, amelyhez a bort és a tömjént az állam adta. A felvonuláson nők és férfiak egyaránt nagy számban vettek részt. A könyörgést, amelyet a patrícius Pudicitiának a Forum Boariumon, Hercules kerek szentélye mellett álló templomában tartottak, emlékezetessé tette az asszonyok összetűzése. A matrónák ugyanis Verginiát, Aulus lányát, aki patrícius ivadék létére egy plebeiushoz, L. Volumnius consulhoz ment férjhez, nem engedték részt venni a szertartáson, mondván, hogy házasságával kivált a patríciusok rendjéből. A rövid szóváltás a lobbanékony asszonyi természet miatt elkeseredett viszálykodássá fajult. Verginia jogos büszkeséggel jelentette ki, hogy ő a patrícius Pudicitia szentélyébe mint patrícius származású, feddhetetlen erkölcsű nő lépett be, aki csak egy házasságot kötött, azzal, akihez szüzen hozzáadták, és semmi oka arra, hogy férje személye, tisztsége és viselt dolgai miatt szégyenkezzék. Nagyszerű szavait ezután kiváló cselekedettel koronázta meg: a Vicus Longuson álló házában egy kisebb szentélynek elegendő, elkülönített helyen oltárt állított fel, s az összehívott plebeius asszonyok előtt felpanaszolva a patrícius nők sértő viselkedését, kijelentette:

Fabius kijelentette: igazságtalan dolog, hogy más szedje le annak a fának a gyümölcsét, amelyet ő ültetett, ő hatolt be a ciminusi erdőbe, s nyitott utat a járatlan rengetegben a római sereg számára. Miért zaklatták ki ilyen élemedett korában nyugalmából, ha másra óhajtották bízni a háborút? Majd lassanként azzal a szemrehányással is előhozakodott, hogy olyasvalakit választottak melléje, aki ellenfele, nem pedig segítőtársa a hatalomban, s hogy Decius megunta a három ízben közösen viselt tisztségekben kialakult egyetértésüket. Végül kijelentette: csak annyit kér, hogy ha méltónak találták erre a feladatra, akkor küldjék is harcba. Ő akkor elfogadta a senatus határozatát, s alá fogja magát vetni a nép döntésének is. P. Decius viszont azt vetette szemére a senatusnak, hogy igazságtalanul járt el. Az atyák, amíg csak módjuk volt rá, minden követ megmozgattak, hogy a plebeiusok elől elzárják a magasabb tisztségekhez vezető utat. Mikor azonban az érdem saját erejével kiküzdötte, hogy senki arra érdemes elől, bármely rendbe tartozik is, nem lehet elzárni a tisztségeket, most azon mesterkednek, miképpen hiúsíthatnák meg nemcsak a népgyűlés határozatát, de a sors döntését is, és miképpen tehetnék függővé néhány ember hatalmától. Eddig a consulok mindig sorshúzással osztották meg a feladatokat. Most a senatus sorshúzás nélkül ad Fabiusnak megbízatást. Ha ezt azért teszi, hogy Fabiust megtisztelje, nos, Fabius annyi szolgálatot tett neki személy szerint és az államnak, hogy ő maga is hozzájárulna dicsősége növeléséhez, de csak úgy, hogy Fabius ne az ő megszégyenítése árán tündököljön. De ki nem látná világosan, hogy azzal, hogy az egyetlen veszélyes és sürgős háborút a sorshúzás mellőzésével az egyik consulra bízzák, a másik consult feleslegesnek és hasznavehetetlennek nyilvánítják. Fabius itt etruriai haditetteivel dicsekedett. P. Decius is szeretné, ha volna mivel büszkélkednie, s talán el is oltaná azt a lángot, amelyet a másik a hamu alatt meggondolatlanul otthagyott, s amely annyiszor okozott már új tűzvészt váratlan fellángolásával. Végül is - tisztelve tiszttársa korát és méltóságát szívesen átengedné neki a tisztségeket és jutalmakat. De minthogy itt veszedelemre és harcra van kilátás, nem hátrál meg jószántából, nem is fog meghátrálni, s még ha nem is nyer semmit a viszálykodásban, legalábbis annyit elér, hogy azt, ami a népre tartozik, a nép akarata döntse el, s ne a senatus kénye-kedve ajándékozza oda. Arra kéri a Legjóságosabb és Leghatalmasabb Iuppitert s a halhatatlan isteneket: akkor szánjanak kettőjüknek egyforma sorsot, ha a háború vezetésében is egyenlő bátorságot és szerencsét szándékoznak nekik adni. Mert ezt kívánja az igazi méltányosság és példaadás, s az illik a római nép dicsőségéhez is, hogy olyanok legyenek a consulok, akik közül bármelyikre kockázat nálkül rá lehet bízni az etruszk háború vezetését.

Ettől kezdve a rómaiak sehol sem építettek állandó tábort. Fabius úgy vélte, semmi értelme, hogy a sereg egy helyen időzzék: sokkal mozgékonyabbá és egészségesebbé válik, ha menetel és helyét változtatja. S valóban, annyit menetelt, amennyit a még véget nem ért télben lehetett. Majd kora tavasszal hátrahagyta a második legiót a hajdan Camarsnak nevezett Clusiumnál, s L. Scipio propraetorra bízva a parancsnokságot visszatért Rómába, hogy a háborúról tanácskozzék. Lehet, hogy erre saját elhatározása késztette, mert a háború nagyobbnak ígérkezett, mint a híre után gondolta, lehet, hogy senatusi határozat hívta vissza: a történetírók mindkét lehetőséget megemlítik.

Egyébként a gallus erők, mielőtt még a consulok Etruriába érkeztek, Clusium alá vonultak, hogy ostrom alá vegyék a római legiót és táborát. Scipio, a tábor parancsnoka, a sereg csekély számát jó elhelyezéssel ellensúlyozandó, csatasorát a város és tábor között emelkedő dombon állította fel. De elhamarkodta a dolgot, seregét kellő felderítés nélkül vezette a magaslatra, amelyet a másik oldalról felnyomuló ellenség már elfoglalt. Így legióit az ellenség hátba támadta, s minden oldalról rájuk rontva körülzárta. Egyes tudósítások szerint a csapatokat lekaszabolták, hogy hírmondó se maradt belőlük, s a Clusiumtól már nem messze járó consulok is csak akkor értesültek a vereségről, amikor gallus lovasok kerültek eléjük, akik a megölt rómaiak fejét lovuk szügyére erősítve vagy lándzsájukra tűzve, győzelmi mámorukban szo kásuk szerint harci dalokat kurjongattak. Mások szerint ezek nem gallusok, hanem umberek voltak, s a vereség nem volt ilyen súlyos: csupán a L. Manlius Torquatusszal takarmányszerzésre kivonult embereket kerítették be, ezeknek Scipio propraetor a táborból a segítségükre sietett, a csatát megújítva a győztes umbereket legyőzte, s visszaszerezte tőlük a foglyokat és a zsákmányt. Mégis valószínűbb, hogy ezt a vereséget nem az umberektől, hanem a gallusoktól szenvedtük el, mert a gallusok támadásától való s már eddig is oly sokszor jelentkező rémület ebben az évben különösen hatalmába kerítette a polgárságot. Így aztán a két consul négy legióval, nagyszámú római lovassággal indult háborúba, s odaküldtek még ezer válogatott campaniai lovast, s a latin szövetségeseknek a rómainál is tekintélyesebb seregét, ráadásul még két másik sereg is felvonult a Város közelében, Etruriával szemben; az egyik faliscus, a másik vaticani területen. Cn. Fulvius és L. Postumius Megellus propraetorok pedig parancsot kaptak, hogy ezen a vidéken létesítsenek állandó tábort.

29. Az ütközet sorsa ezután már szemmel láthatóan nem emberi erőtől függött. A rómaiak, vezérük elvesztése után - ami egyébként rémületet szokott kelteni -, nem menekültek tovább, s újra meg akarták kezdeni a harcot. A gallusok, különösen a consul testét körülálló tömeg, mintha megzavarodtak volna, célzás nélkül, hiába hajigálták dárdáikat; mások kábultan álltak, se harcra, se menekülésre nem gondoltak. A másik oldalon Livius főpap, akit Decius - átadva neki a lictorokat - praetori hatáskörrel ruházott fel, azt kiáltozta, hogy győztek a rómaiak, megmentette őket a consul halála, a gallusok és a samnisok a Földanya és az alvilági istenek martalékai, Decius viszi és hívja magával az általa felajánlott sereget, s az ellenséget teljesen megszállta a rettegés és rémület. Az újra kezdődő csatában megjelent a tartalékcsapatokkal L. Cornelius Scipio és C. Marcius, akiket Q. Fabius consul küldött a hátsó sorokból tiszttársa támogatására. P. Decius halálhíre hatalmas erővel ösztönözte őket, hogy mindent megtegyenek az államért. Így, amikor a gallusok, pajzsukból maguk előtt falat alkotva, szorosan összetömörültek, s nem látszott könnyűnek közelharcba bocsátkozni velük, a rómaiak a legatusok parancsára összeszedték a két arcvonal között a földön heverő hajítódárdákat, és elárasztották a pajzsfalat. Soknak átfúrták a pajzsát, sőt nem ritkán a testét is, megingatták a tömör alakzatokat, így a gallusok nagy része, mintha villám érte volna őket, sebesülés nélkül földre rogyott. Imigyen fordult meg a rómaiak balszárnyán a hadiszerencse.

Q. Fabius helyőrségül hagyta hátra Etruriában Decius seregét, majd legióival a Városba vonult, s diadalmenetet tartott a gallusokon, etruszkokon és samnisokon aratott győzelemért. Diadalmenetében harcosai követték, akik a katonák között szokásos rögtönzött énekekben egyként magasztalták Q. Fabius győzelmét és P. Decius nagyszerű halálát, felidézték az apa emlékét, akihez fia méltónak bizonyult, s akárcsak ő, feláldozva magát, megmentette az államot. A zsákmányból minden katona nyolcvankét ast, egy köpenyt, egy tunicát, egy akkori katona számára egyáltalán nem megvetendő ajándékot kapott.

32. Q. Fabiust és P. Deciust L. Postumius Megellus és M. Atilius Regulus követte a consuli székben. Mindketten Samniumot kapták működési területül. Mert hír szerint az ellenség három sereget szervezett, azzal a céllal, hogy az egyik törjön ismét Etruriára, a másik kezdje el újra a pusztítást Campaniában, a harmadik pedig védje határaikat. Postumiust Rómában tartotta betegsége; Atilius nyomban útra kelt, hogy az atyák határozata értelmében, mielőtt az ellenség elindulna, még Samniumban lecsapjon rá. Az ellenséggel, mintha előre megbeszélték volna, olyan helyen találkoztak, hogy a rómaiak se tudtak pusztítva betörni samnis területre, s ők is megakadályozták a samnisokat abban, hogy a békés vidékekre s a római szövetségesek földjére benyomuljanak. Minthogy egymás mellett álltak táboraik, a samnisok olyasmit merészeltek, amire még az annyiszor győztes rómaiak se nagyon vállalkoztak volna - ilyen vakmerővé teszi az embert a végső kétségbeesés -: megtámadták a római tábort. Ez az oly merész próbálkozás, ha nem is ért célt, mégsem bizonyult teljesen hiábavalónak. A nap nagy részében oly sűrű volt a köd, hogy elfogta a napvilágot, s nemcsak a völgyet nem lehetett végigtekinteni, de a szembetalálkozók sem látták egymást közvetlen közelről. A samnisok abban bíztak, hogy a köd elrejti cselüket, ezért alighogy földerengett a ködtől egyébként is alig érzékelhető hajnal, megtámadták a táborukban a szolgálatát felületesen ellátó római őrséget. A váratlanul megrohant rómaiakban nem volt az ellenálláshoz elég lélekjelenlét, sem erő. A támadás a tábor túlsó felén a hátsó kapu ellen irányult; itt elfoglalták a quaestor sátrát, s megölték a quaestort, L. Opimius Pansát. Ezután harsant fel a „fegyverbe" kiáltás.

Ezután a legiókat Feretrum alá vezették, ahonnan a lakosok minden mozdítható és elhajtható értékükkel éjszaka a hátsó kapun át csendben elvonultak. Az odaérkező consul úgy rendezte el és állította fel a falakhoz közeledő seregét, mintha itt is olyan küzdelem várna rá, mint Milioniánál. Majd észrevevén, hogy a városon halálos csend ül, s a tornyokon és bástyákon egyetlen fegyvert, egyetlen védőt sem látni, visszatartotta az elhagyott falak megostromlására vágyó katonáit, nehogy valami rejtett csapdába rohanjanak, parancsot ad, hogy a latin szövetségesek két lovascsapata lovagoljon közelebb a falakhoz, s kémleljen ki mindent. A lovasok látják, hogy az egy irányban nyíló, szomszédos két városkapu nyitva áll, s felfedezik az úton az éjszaka elmenekült ellenség nyomait. Óvatosan odalovagolnak a kapuhoz, biztos helyről benéznek a várost átszelő egyenes utcákba, s jelentik a consulnak, hogy Feretrumot kiürítették. Ezt tanúsítja a város kétségtelen elhagyatottsága, a menekülők friss nyoma, s az éjszakai fejetlenségben elhagyott, szanaszét heverő sok holmi. Erre a consul seregét körbevezetve oda vonul, ahol a lovasok a várost megközelítették. A kapuktól kis távolságra megállapodva beküld öt lovast, hogy hatoljanak be bizonyos távolságra, és, ha mindent rendben találnak, hárman maradjanak ott, ketten pedig térjenek vissza, s jelentsék neki, mit tapasztaltak. Mikor a felderítők visszatértek, és közölték, hogy oly mélyen behatoltak, ahonnan minden irányban szétnézhettek, s mindenütt csendet és elhagyatottságot észleltek, a consul lerakatja néhány csapattal a málhát, és nyomban behatol a városba, meghagyva, hogy a többiek közben építsenek megerősített tábort. A bevonuló katonák feltörték az ajtókat, de csak néhány aggastyánt és beteget, valamint kevés nehezen elszállítható, hátrahagyott holmit találtak. Ezeket elzsákmányolták. A foglyoktól megtudták, hogy közös megbeszélés alapján néhány szomszédos város lakói is a menekülést választották; az ő városukból az első őrségváltáskor menekültek el, s úgy vélik, hogy a rómaiak a többi várost is ugyanúgy üresen fogják találni. A foglyok vallomása igaznak bizonyult; a consul birtokába vette az elhagyott városokat.

Ezt hallva a consul jónak látta, hogy körbejárja a tábort, és maga buzdítsa a katonákat; ha olyanokra talált, akik vonakodtak fegyvert fogni, rájuk ripakodott: mire jó ez a késlekedés és körülményeskedés? Az ellenség mindjárt itt lesz a táborban, és ha nem mennek ki fogadni a tábor elé, ha nem óhajtják megoltalmazni sáncaikat, majd sátraikért kell harcolniuk! Aki fegyvert fog és küzd, az még remélhet a győzelemben. De aki ölbe tett kézzel és fegyvertelenül várja az ellenséget, annak vagy a halált, vagy a szolgaságot kell elszenvednie. Pirongatására és szemrehányásaira azt válaszolták, hogy kimerültek a tegnapi csatában, nincs már se vérük, se erejük, s az ellenség serege még nagyobbnak látszik a tegnapinál.

Szavai közben a lovasság rájuk szegezett lándzsákkal körülveszi a gyalogosokat, és arra kényszeríti őket, hogy térjenek vissza a csatába. A consult nemcsak bátorsága, de a véletlen is segítette: a samnisok nem nyomultak utánuk, így helyet hagytak a rómaiaknak, hogy hadijelvényeikkel visszaforduljanak, és a csatasort a tábortól ismét az ellenség ellen irányítsák. A rómaiak egymást buzdítják, hogy vegyék fel újra harcot; a centuriók vonulnak elöl, elragadják a jelvényhordozóktól a hadijelvényeket, figyelmeztetik katonáikat, hogy milyen kevés az ellenség, és milyen szétszórtan, rendezetlen csatarendben közeledik. Közben a consul, kezeit az ég felé tárva, harsány, jól hallható hangon templomot ígér Iuppiter Statornak, ha a római csatasor abbahagyja a futást, és újra csatába indulva, levágja és legyőzi a samnis legiókat. Mindenki összeszedte minden erejét, vezérek, katonák, a gyalogos és lovascsapatok, hogy megfordítsák a hadihelyzetet. Sőt, még az istenek is szemmel láthatóan a rómaiak ügyét pártolták. Nagyon könnyen sikerült megfordítani a helyzetet, az ellenséget elkergették a tábortól, majd visszaszorították addig a pontig, ahol a csata elkezdődött. Itt a samnisokat saját, felhalmozott málhájuk akadályozta, emiatt nem tudtak szabadon mozogni, és hogy holmijukat ne lehessen elzsákmányolni, fegyveresen körülállták. Annál jobban szorongatta a samnisokat elölről a gyalogság, hátulról a mögéjük került lovasság, s így közrefogva elhullottak vagy fogságba estek. Hétezer-nyolcszáz volt a foglyok száma, ezeket mind csupaszon iga alatt hajtották át. Az elesettek számát a tudósítások négyezer-nyolcszázra teszik. De a rómaiaknak sem jelentett örömet a győzelem. Mikor a consul számba vétette a két nap alatt elszenvedett veszteséget, kiderült, hogy hétezer-nyolcszáz ember esett el.

Emiatt vita támadt a néptribunusok között. Néhányan kijelentették: tiltakozással fogják megakadályozni, hogy a consul ily példátlan módon tarthasson diadalmenetet; mások védelmet ígértek neki tiszttársaikkal szemben a diadalmenet ügyében. A dolgot a népgyűlés elé terjesz tették, és megidézték a consult is, aki úgy nyilatkozott, hogy már M. Horatius és L. Valerius consulok s legutóbb C. Marcius Rutilus is, a jelenlegi censor apja, senatusi határozat nélkül, csupán a nép rendeletére tartottak diadalmenetet, s ő is a nép döntését kérné, ha nem tudná, hogy a néptribunusok, a nemesek szolgái, megakadályoznák a határozatot. Ezért ő minden egyéb parancs helyett most és a jövőben is a nép egyhangúan megnyilvánuló akaratához és jóindulatához tartja magát. Másnap aztán három néptribunus támogatásával, hét néptribunus tiltakozása és a senatus egyhangú határozata ellenére, megtartotta diadalmenetét, s a napot a nép lelkesen megünnepelte.

38. Erre az évre következett az atyja és a maga dicsősége révén egyaránt kimagasló L. Papirius Cursor consulsága, valamint egy nagyarányú háború s rá oly ragyogó győzelem, amilyet eddig a napig, L. Papiriust, a consul atyját kivéve, még senki sem aratott a samnisok felett. A samnisok véletlenül most is, éppen úgy, mint akkor, igyekeztek seregüket mindenfajta vakító pompájú fegyverrel felszerelni, s meg akarták nyerni az istenek támogatását is azzal, hogy katonáikat, akárcsak őseik, egyfajta beavatási szertartás keretében eskették fel. Egész Samniumban sorozást tartottak egy új törvény alapján, amely szerint annak a katonakötelesnek a fejét, aki a vezérek parancsára nem jelenik meg, vagy engedély nélkül eltávozik, Iuppiternek ajánlják fel áldozatul, s elrendelték, hogy az egész sereg Aquiloniában gyülekezzék. Mintegy negyvenezer harcos jött össze, Samnium teljes hadiereje. Itt a tábor közepe táján egy kétszázszor kétszáz lábnyi területet vászonnal fedtek be, és sövénnyel, palánkkal kerítettek el. Vászonra írt ősi könyv előírásai alapján áldozatot mutattak be; egy élemedett korú férfiú, bizonyos Ovius Paccius volt a főpap. Ő azt erősítgette, hogy az áldozattal ősi vallásos szertartást újítanak fel, amelyet elődeik akkor mutattak be, amikor titokban elhatározták, hogy az etruszkoktól elragadják Capuát. Az áldozat bemutatása után a fővezér poroszlóval odahívatta s egyenként bevezettette azokat, akik tetteik vagy származásuk révén leginkább kiemelkedtek. Itt nemcsak az áldozati eszközök keltettek szent borzalmat a lelkekben, hanem a befedett tér közepén elhelyezett oltárok, körös-körül a levágott áldozati állatok s az egész térséget kivont karddal körülálló főemberek is. Mindegyiküknek oda kellett lépnie az oltárhoz - inkább áldozati állat-, nem pedig a szertartás résztvevőjeként -, s esküvel megfogadnia, hogy nem híreszteli el, amit itt lát és hall. Majd szörnyű esküformát kellett elmondaniuk, átkot kérve önmagukra, családjukra, utódaikra, ha vonakodnának csatába menni, ahová vezéreik parancsolják, vagy ha megszöknének a csatából, vagy ha mást látnak szökni, s nem végeznek vele tüstént. Azt a néhányat, aki kezdetben megtagadta az esküt, az oltár előtt megölték, holttestük ott hevert a megfojtott áldozati állatok között, elrettentő például a többieknek, hogy ne vonakodjanak tovább. Miután az átok erejével a legelőkelőbb samnisokat így elkötelezték, a fővezér tízet kiszemelt, és rájuk parancsolt, hogy minden férfi sorozzon be egy másikat, egészen addig, míg számuk tizenhatezerre nő. Ezt a sereget, arról a takaróról, amellyel a nemesség felesketésére szolgáló bekerített helyet beborították, vászonruhásoknak nevezték. Nagyszerű fegyvereket és forgós sisakot kaptak, hogy a többiek közül kitűnjenek. A sereg többi része valamivel több, mint húszezer főt számlált, és se testi erő, se hadi dicsőség vagy felszerelés tekintetében nem maradt el a vászonruhás legiók mögött. Ez a hatalmas tömeg - a samnisok java ereje - Aquilonia mellett táborozott.

40. Miután a consul mindazt, amit a szökevények vallomásából megtudott, előadta egyébként is felbőszült katonái előtt, a harcosok egyaránt bízva az isteni és az emberi segítségben, egyetlen, összehangzó kiáltással követelték a harcot; méltatlankodtak, hogy az ütközetet másnapra halasztották, gyűlöletesnek érezték az egyetlen napi és éjszakai késedelmet is. Papirius a harmadik őrségváltáskor, midőn megérkezett tiszttársától a válaszlevél, csendben felkelt, és megbízta a szent csirkék őrét, hogy figyelje a jósjeleket. Nem volt a táborban egyetlen férfi, akit ne ragadott volna magával a harcvágy, a főbb és alacsonyabb rangúakat egyaránt lázas türelmetlenség töltötte el, s a vezér láthatta katonái, a katonák vezérük lelkesedését. Az általános felbuzdulás hatalmába kerítette a szent csirkék megfigyelésével megbízott katonákat is. És minthogy a csirkék nem óhajtottak enni, az egyik őr merészen hamis jelentést adott, közölve a consullal, hogy a jósjelek a lehető legkedvezőbbek. A consul örvendezve közhírré tette, hogy a jósjelek nagyszerűek, a küzdelemben biztosítva van az istenek pártfogása, s jelt adott a csatára. Már éppen indulni akart az arcvonalba, mikor egy szökevény jelentette, hogy a samnisok húsz, egyenként mintegy négyszáz embert számláló cohorsa elindult Cominium felé. A consul tüstént futárt küldött tiszttársához, hogy figyelmeztesse, ő maga pedig parancsot adott a hadijelvények gyors előnyomulására, s helyükre rendelte - mindegyiknek kijelölve parancsnokát - a tartalékcsapatokat. A jobbszárnyat L. Volumniusra, a balt L. Scipióra s a lovasságot a két másik legatusra, C. Caediciusra és T. Treboniusra bízta. Sp. Nautiusnak megparancsolta, hogy az öszvéreket, leszedve róluk a málhanyerget, a szárnyakra rendelt három cohorsszal együtt körben és gyorsan vezesse fel egy jól látható magaslatra, majd, ha már áll a harc, a lehető legnagyobb porfelhőt kavarva törjön elő.

41. Öldöklő harc kezdődött, noha egyébként teljesen különböző volt a két sereg hangulata. A rómaiakat a düh, a remény, a harcvágy hajtotta, hogy az ellenség vérére szomjazva az ütközetbe rohanjanak, a samnisok nagy részét viszont csak az erőszak s az eskü kényszerítette, nem is annyira a támadásra, mint inkább kelletlen ellenállásra. Éveken át nagyon is hozzászoktak a vereséghez, így már a rómaiak első csatakiáltását és rohamát sem viselik el, ha a testüket lenyűgöző másik, még nyomasztóbb félelem nem tartja őket vissza a futástól. Mert szemük előtt lebegett ama titkos szertartás minden részlete: a fegyveres papok, a válogatás nélkül lemészárolt emberek és állatok, az áldozati állatok és a kivégzett emberek vérétől ázó oltárok, a rettenetes átok és az iszonyatos esküszöveg, amely átokkal fenyegeti családjukat és utódaikat. A megfutamodásért járó eme megtorlástól tartva maradtak egy helyben, és jobban rettegtek polgártársaiktól, mint az ellenségtől. A két szárnyon és a középen előretörő rómaiak nagy vérfürdőt rendeztek a samnisok között, akiket megbénított az istenektől és az emberektől való félelem. A támadók csak lanyha ellenállásba ütköztek, minthogy ellenfelüket csupán a rettegés tartotta vissza a futástól. Már majdnem a hadijelvényekig jutottak öldöklés közben, amikor oldalról, mintha valami hatalmas sereg közelednék, nagy porfelhő tűnt fel. Sp. Nautius - mások szerint Octavius Maecius - vonult ott a segédcsapatokkal, jóval nagyobb port verve, mint a sereg számától várni lehetett, az öszvéreken ülő hajcsárok ugyanis lombos ágakat húztak maguk után a földön. Elöl fegyverek és hadijelvények fénye csillogott át a ködös levegőn. Majd a még magasabbra csapó, sűrűsödő porfelhőben úgy látszott, mintha lovasság zárná be a menetet. Ez a látvány nemcsak a samnisokat, de a rómaiakat is megtévesztette, s a tévedést a consul még csak megerősítette, azt kiáltozva elöl, a hadijelvények között, hogy az ellenség is jól hallhatta: Cominium elesett, itt közeledik győztes tiszttársa; igyekezzenek kicsikarni a győzelmet, mielőtt a dicsőség a másik hadseregé lesz. Ezt kiáltozta lován ülve, majd parancsot adott a tribunusoknak, hogy nyissanak utat a lovasságnak. Már sokkal előbb megállapodott Treboniusszal és Caediciusszal, hogy ha majd lándzsáját a magasba emeli és megcsóválja, lovasságukkal a lehető leggyorsabban törjenek az ellenségre. Jeladására minden úgy történt, ahogy előre megbeszélték. A csatasorokban rések nyíltak, a száguldó lovasság előreszegzett lándzsával az ellenséges sereg sűrűjébe rontott, és mindenütt áttörte sorait. Volumnius és Scipio a nyomukban járt, s földre terítette az összezavarodott katonákat. Futnak a vászonruhás cohorsok, már nem tartja vissza őket a rájuk nehezedő isteni és emberi kényszer; menekül mindenki, akár elkötelezte magát esküvel, akár nem, s nem rettegnek mástól, csak az ellenségtől. Az ütközetet túlélő gyalogság a táborba és Aquiloniába szorult be, a nemesek és lovasok Bovianumba menekültek. Lovasságunk a lovasokat, gyalogságunk a gyalogosokat vette üldözőbe, s két szárnyunk két irányban tört előre, a jobbszárny a samnis tábor, a balszárny a város felé. Volumniusnak jóval hamarabb sikerült elfoglalnia a tábort; a várost ostromló Scipio nagyobb ellenállásba ütközött; nem mintha ezekben a legyőzöttekben jobban buzgott volna a harci kedv, de a sáncoknál hatásosabban tartják távol a támadókat a falak, amelyektől kődobásokkal űzték el az ellenséget. Scipio, jól látva, hogy ha első rémületüket kihasználva nem viszi dűlőre a dolgot, mielőtt magukhoz térnének, a megerősített város ostroma jócskán elhúzódhat, megkérdezte katonáit, nyugodt lélekkel képesek-e elviselni, hogy míg a másik sereg elfoglalta a tábort, őket, a győzteseket, elűzik a város kapui elől? Mikor egyhangú, harsány nemmel válaszoltak, pajzsát feje fölé tartva, maga támadt elsőnek a kapura, s nyomában, pajzsaikból ostromfedelet alkotva, a többiek is betörtek a városba, s szétszórva a kaput védő samnisokat, hatalmukba kerítették a falakat, de túl kevesen lévén, nem merészkedtek a város belsejébe.

Aquiloniánál azon a napon húszezer-háromszáznegyven samnist öltek meg, háromezernyolcszázhetvenet ejtettek fogságba, s kilencvenhét hadijelvényt zsákmányoltak. Különben a hagyomány arról is beszámol, hogy nemigen láttak még hadvezért csata közben ily vidám hangulatban, mint Papiriust; talán ilyen volt a természete, vagy annyira biztos volt a sikerben. Lelkierejének köszönhető, hogy a vitássá vált jósjelek sem tudták a csatától visszariasztani, s hogy oly veszélyes helyzetben, amikor más templomot szokott felajánlani a halhatatlan isteneknek, ő azt ígérte a Győzelmes Iuppiternek: ha szétveri az ellenség legióit, mielőtt meginná a maga színborát, neki is egy pohár édes bort áldoz. Az istenek szívesen vették fogadalmát, s a jósjeleket kedvezőre változtatták.

44. Mindkét római sereget öröm töltötte el, s ezt az örömet kölcsönösen növelte a másik sikere. A két consul - mindegyik a másik tanácsára - a várost a katonáknak szabad zsákmányolásra engedte át, majd a kirabolt házakat felgyújtatták; Aquilonia és Cominium ugyanazon a napon lett a lángok martaléka, s a consulok - kölcsönösen szerencsét kívánva egymásnak legióikat saját táborukba vezették. Carvilius a két sereg színe előtt dicsérte és jutalmazta meg erre érdemes katonáit, Papirius pedig, akinek serege a tábor és a város körül többszörösen kivette részét a küzdelemből, Sp. Nautiusnak, Sp. Papiriusnak - fivére fiának -, négy centuriónak s az első hadsorbeliek egyik különítményének karpereceket és arany koszorúkat ajándékozott. Nautiusnak azért, mert különítményével, hatalmas sereg látszatát keltve, meg rémítette az ellenséget, az ifjú Papiriusnak lovasaival a csatában azon éjjel tett szolgálatért, amelyen az Aquiloniából kivonuló samnisok menekülését annyira megszorongatta, s a centurióknak és egyes katonáknak azért, mert elsőnek rohamozták meg Aquilonia várfalát és kapuját. A lovasok annyiszor tanúsított szolgálatukért mind sisakdíszt és ezüst karpántot kaptak.

Papiriusnak Saepinumnál ennél sokkal nagyobb sereg állta útját. Gyakran csaptak össze a csatasorban, gyakran menetelés közben, vagy egy-egy ellenséges kitörés alkalmával - a város körül. Nem is ostrom folyt itt, hanem egyenlő erejű felek küzdelme, mert a samnisok nemcsak falaik védelmében bíztak, hanem maguk is igyekeztek e falakat fegyverrel és csapatokkal megvédelmezni. A consul az ellenséget hadakozás közben végül szabályos ostromgyűrűbe szorította, s rohammal és sáncművekkel folytatva az ostromot, bevette a várost. A rómaiak ezért a város elfoglalása után dühükben hatalmas vérfürdőt rendeztek, hétezernégyszáz embert felkoncoltak, s nem egészen háromezret fogságba ejtettek. A zsákmányt, amely minthogy a samnisok néhány városban halmozták fel vagyonukat, rendkívül jelentős volt, a katonák kapták meg.

Közben Carvilius Etruriában először Troilust vette ostrom alá; a város négyszázhetven leggazdagabb polgárának hatalmas váltságdíj ellenében megengedte, hogy eltávozzanak, a többi lakost és a várost rohammal hatalmába kerítette, majd elfoglalt öt, megerősített helyen fekvő erődöt is. Itt kétezerötszáz embert öltek meg, s nem egészen kétezret ejtettek fogságba. A békét kérő faliscusoknak egy évre szóló fegyverszünetet engedélyezett, és kötelezte őket százezer asnak s katonái egy évi zsoldjának megfizetésére. Sikeres működése után diadalmenetet tartott, amely persze nem volt olyan fényes, mint tiszttársáé a samnisok felett, csupán az etruszk háborúban szerzett hadizsákmány tekintetében ért fel vele. Háromszáznyolcvanezer ast juttatott a kincstárnak, a többi pénzt és saját zsákmányrészét egy Fors Fortunának szentelt templom építésére szánta, ama szentély mellett, amelyet Servius Tullius király emelt ugyanennek az istennőnek. A zsákmányból a katonáknak fejenként százkét ast, a centurióknak és lovagoknak pedig kétszer ennyit osztott ki; ezt az adományt a megajándékozottak - minthogy tiszttársa olyan szűkkeblűen viselkedett - különös hálával fogadták. A consul pártfogása megvédte a népgyűlés előtt legatusát, L. Postumiust, aki, amikor M. Scantius néptribunus törvénybe idéztette - mint mondják - a népgyűlés ítéletétől a legatusi tisztséget vállalva menekült meg; így az ellene felhozott panaszt inkább csak emlegetni lehetett, de nem nyílt lehetőség a megtárgyalására.

Ebben az annyi örvendetes eseménnyel szolgáló évben csupán egyetlen csapás volt, amelyre alig tudtak orvoslást találni: a Várost és a vidéket egyaránt végigdúló járvány, amelynek pusztítása már szinte csodajelnek látszott. Utánanéztek a szent könyvekben, mikor távoztatják el vagy enyhítik az istenek a szerencsétlenséget. A könyvekben azt találták, hogy Aesculapiust kell Epidaurusból Rómába hozni. De ebben az évben, minthogy a consulokat lekötötte a háború, nem tettek semmit az ügyben, csupán négynapos nyilvános könyörgést tartottak Aesculapius tiszteletére.

RÓMA VÁROSA