A római nép története a város alapításától 2 Titus Livius

Prev Next

HETEDIK KÖNYV

1. Ezt az esztendőt nevezetessé teszi majd egy nem patrícius consul, nevezetessé két új tisztség: a praetori és a curulis aedilisi. A patríciusok e hivatalokat sajátították ki maguknak cserében a népnek átengedett egyik consulságért. A nép a consulságot L. Sextiusnak juttatta, aki a törvényjavaslattal lehetővé tette a tisztség megszerzését. Az atyák, minden befolyásukat latba vetve, a praeturát Sp. Furius Camillusnak - Marcus fiának -, az aedilisi tisztet Cn. Quinctius Capitolinusnak és P. Cornelius Scipiónak, csupa saját rendjükbe tartozó férfinak szerezték meg a Campus Martiuson. L. Sextius mellé az atyák közül tiszttársul L. Aemilius Mamercinust adták.

Az év elején többször esett szó a gallusokról, akik eddig szét voltak szóródva Apuliában, de most a hírek szerint újra egyesültek, és arról, hogy a hernicusok elpártoltak. Minthogy azonban az ügyeket szántszándékkal húzták-halasztották, nehogy a plebeius consul cselekvési lehetőséghez jusson, minden téren - mintha törvénykezési szünet volna - csend és nyugalom uralkodott. Csupán a néptribunusok nem tudták szó nélkül elviselni, hogy a nemesség, kárpótlásul az egy consulságért, három tisztségbe is patríciust ültetett, akiket, akár a consulokat, szegélyes toga és curulisi szék illet meg, nem is szólva a praetorról, aki ráadásul az igazságszolgáltatást is intézi, s akit éppen olyan jósjelekkel választottak meg tiszttársukká, mint a consulokat. Ezért a senatus, mérsékletre kényszerülve, nem ragaszkodott hozzá, hogy a curulis aediliseket is az atyák közül válasszák. Először abban egyeztek meg, hogy minden második évben a népből kerüljenek ki az aedilisek, később megszűnt ez a megkülönböztetés.

Így aztán L. Genucius és Q. Servilius consulsága alatt se felkelés, se háború nem zavarta a nyugalmat, de hogy mindig legyen veszély, amelytől félni kell, járvány tört ki, elragadott egy censort, egy curulis aedilist, három néptribunust és ugyanilyen arányban szedett áldozatokat a nép körében is. A járványt különösen emlékezetessé tette M. Furiusnak ha nem is korai, de mindenesetre megrendítő halála. Ez a férfiú, bármiképpen fordult sorsa, mindig valóban páratlanul viselkedett, már számkivetése előtt békében és háborúban egyaránt messze kimagaslott; s a száműzetésben csak növelte dicsőségét az a sóvárgás, amellyel az ellenség hatalmába került nép a távollevő segítségéért könyörgött, és a szerencsés végzet, amely visszaadta őt hazájának és vele együtt a hazát is a polgároknak. A rákövetkező huszonöt évben - mert még ennyi ideig élt - méltónak bizonyult ekkora dicsőségre, s kiérdemelte, hogy őt nevezték Romulus után a Város második megalapítójának.

2. Ebben és a rákövetkező évben is, C. Sulpicius Peticus és C. Licinius Stolo consulsága alatt, tovább dühöngött a járvány. Így nem is történt más említésre méltó esemény, csupán az, hogy a haragvó isteneket kiengesztelendő - a Város alapítása óta harmadízben - szent lakomát rendeztek tiszteletükre. A járvány erejét sem az emberi tudomány, sem az isteni segítség nem enyhítette, így hát babonás félelem lett úrrá a lelkeken, s az égiek haragjának kiengesztelésére szolgáló egyéb eszközök mellett megpróbálkoztak az eddig csak cirkuszi látványosságokban gyönyörködő és harchoz szokott nép előtt újdonságnak számító színjátszással is. Egyébként, mint minden kezdet, ez is nagyon szerény, ráadásul idegen eredetű is volt. Az Etruriából behívott színészek nem mondtak szöveget, a szöveg tartalmát mozgással sem fejezték ki, csupán fuvolaszóra, tuscus módon, nem is bájtalan táncot lejtettek. Az ifjak utánozni kezdték őket, tréfás, rögtönzött versekkel csipkedték egymást, és mozgásukat a szavakhoz igazították. Így a kezdeményezés népszerűvé vált, és a gyakori előadásokon mind tovább fejlődött. S minthogy a színész neve tuscus nyelven „ister", a hazai szereplőket is „histrio"-nak nevezték el. Most már nem a fescenniumi játékhoz hasonló, rögtönzött, csiszolatlan és darabos alkalmi versekkel feleseltek egymásnak, hanem szorosan a dallamhoz kötött, megfelelő mozdulatokkal kísért saturákat adtak elő, és az énekkel alkalmazkodtak a fuvolakísérethez. Néhány évvel később, mint mondják, Livius vállalkozott elsőnek arra, hogy a saturák után egységes cselekményű művet alkosson. Mint akkoriban mindenki, fel is lépett saját darabjában, de a sok előadás következtében elvesztette hangját, ekkor engedélyt kapott, hogy a fuvolás mellé egy fiút állítson, s rábízza az éneklést, amelyet ő erőteljesebb kifejező mozgással tudott kísérni, mert nem akadályozta, hogy a hangját is használnia kell. Ekkor kezdték a színészek játékát énekkel aláfesteni, és a színészekre csak a beszélt részek elmondását bízták. S miután az így kialakult műfaj kiszorította a történetekből a kacagást, a kötetlen tréfát, s a mulatság lassan művészetté fejlődött, az ifjúság, átengedve az ilyen darabok előadását a színészeknek, visszatért a régi megszokott verses, tréfás rögtönzésekhez. Ezeket később utójátéknak nevezték, s az Atellana-bohózattal hozták kapcsolatba. Az ifjúság ugyanis tisztán megőrizte ezt az oscusoktól átvett műfajt, nem hagyta, hogy a színészek beszennyezzék. Innen maradt meg az a rendelkezés, hogy az Atellana szereplőit nem kell kizárni a tribusokból, s mintha nem is volna közük a színjátszáshoz, katonai szolgálatot is teljesíthetnek. Szükségesnek tartottam, hogy egyéb intézmények mellett a színjátszás eredetéről is megemlékezzem, hadd legyen nyilvánvaló, milyen józan kezdeményezésből nőtt a színház e napjainkban látható esztelenséggé, melynek terheit még egy dúsgazdag birodalom is alig képes elviselni.

3. De még tulajdonképpen a baljós jelek kiengesztelésére meghonosított játékok sem szabadították meg a lelkeket a babonás szorongástól, sem a testeket a ragálytól; sőt, mikor a Tiberis áradása félbeszakította a játékokat, és elöntötte a circust, olyan rémület támadt, mintha ez is azt bizonyítaná, hogy az istenek elfordultak tőlünk, és mindent visszautasítanak, amivel haragjukat engesztelni akarjuk. Az újra megválasztott Cn. Genucius és L. Aemilius Mamercinus másodszori consulsága idején jobban gyötörte a lelkeket a gond, hogy megtalálják az engesztelés módját, mint a testeket a betegség; ekkor, mint mondják, az öregek hirtelen visszaemlékeztek arra, hogyan vetettek egykor véget a járványnak. Úgy, hogy egy dictator szöget vert be. Ε kegyes hiedelemtől vezéreltetve a senatus elhatározta, hogy dictatort nevez ki a szög beverésére. L. Manlius Imperiosust tették meg dictatornak, aki L. Pinariust nevezte ki a lovasság főparancsnokává.

Hajdani írásokban és a szájhagyományban rögzített ősi törvény, hogy szeptember idusán a legfőbb elöljárónak egy szöget kell bevernie a Legjobb és Leghatalmasabb Iuppiter templomának a Minerva szentélye felőli jobb falába. Úgy mondják, e szög az évszám jelölésére szolgált, mert akkoriban alig ismerték az írást. S azért helyezték e törvényt Minerva védelme alá, mert ő találta fel a számokat. Az efféle hagyományokat lelkesen kutató Cincius igazolja, hogy a volsiniibeliek is Nortia, etruszk istennő templomába bevert szögekkel tartották nyilván az évek számát. Horatius consul e törvény előírásai szerint avatta fel a királyok elűzését követő évben a Legjobb és Leghatalmasabb Iuppiter templomát; az ünnepélyes szögbeverés joga később a consulokról a nagyobb hatáskörrel rendelkező dictatorokra szállt át. Ε feladat teljesítésére választották meg dictatornak L. Manliust, de ő, mintha az állam kormányzására s nem az átok megszüntetésére kapta volna tisztét, a hernicusok elleni háború vezetésére áhítozott, és ezért az ifjúságot kegyetlen sorozással zaklatta. Végül is, mikor a néptribunusok egységesen léptek fel ellene, vagy az erőszaktól vagy a szégyenérzettől kényszerítve, lemondott dictatori tisztéről.

4. Ennek ellenére a következő évben, amikor Q. Servilius Ahala és L. Genucius lett consul, M. Pomponius néptribunus törvénybe idézte Manliust, akit gyűlöletessé tett a sorozásnál tanúsított könyörtelensége; a polgárokat ugyanis nemcsak pénzbüntetéssel, hanem testi fenyítéssel is sújtotta, és azokat, akik nevük említésekor nem jelentkeztek, megvesszőztette,

vagy börtönbe vetette. Mérhetetlenül gyűlölték kegyetlen természetét s egy szabad állam polgárai számára elviselhetetlen Imperiosus melléknevét, amelyet azért kapott, mert nem csupán az idegenekkel, de rokonaival, sőt gyermekeivel is egyformán kegyetlenül viselkedett. A tribunus egyebek között azzal is megvádolta, hogy serdülő fiát minden ok nélkül száműzte a Városból, otthonából, háziistenei köréből, eltiltotta a Forumtól, a nyilvánosságtól, a vele egykorúak társaságától, s rabszolgamunkára kárhoztatva majdnem hogy börtönbe, dologházba zárta: az előkelő születésű ifjúnak - egy dictator fiának! - a mindennapi nyomorúságban kellett megtanulnia, mennyire igaz, hogy hatalmaskodó atyától született. De hát mi is volt a vétke? Nem tudta magát jól kifejezni, nehezen forgott a nyelve! Vajon egy atyának, akiben van valami emberi érzés, nem inkább az lett volna a kötelessége, hogy ezt a születési hibát szerető gondoskodással eltüntesse, nem pedig az, hogy büntetéssel és méltatlan bánásmóddal még feltűnőbbé tegye? Még az oktalan állatok sem táplálják és ápolják kevesebb gonddal azt a sarjukat, amelyik nem egészen tökéletes. Hiszen, az egekre is, L. Manlius csak fokozta fia fogyatékosságát, még jobban megbénította nehézkes szellemét, és megmaradt természetes életerejét is elsorvasztotta azáltal, hogy sanyarú életmódba, paraszti nyomorúságba taszítva állati sorban tartotta.

5. Ε vádakon mindenki felháborodott, csak éppen az ifjú nem, aki, éppen ellenkezőleg, fájlalta, hogy okot adott az apja ellen felhozott gyűlöletes vádakra, ezért isten és ember előtt be akarván bizonyítani, hogy apjának, nem pedig ellenségeinek kíván segíteni, tervet eszelt ki, amely nyers és paraszti észjárásra vallott ugyan, de ha nem volt is a polgárok számára követendő példa, dicséretes módon bizonyított a fiúi szeretetét. Kést rejtve ruhája alá, kora reggel titokban bement a Városba, egyenesen M. Pomponius néptribunus házához sietett, és szólt a kapusnak, hogy azonnal szeretne beszélni gazdájával; elég, ha csak annyit mond, hogy T. Manlius van itt, Lucius fia. Azonnal beengedték, hiszen azt lehetett remélni, hogy apja ellen felbőszülve új vádakat közöl, vagy a per sikeréhez szükséges jótanácsokkal szolgál. A kölcsönös üdvözlés után kijelentette, hogy tanúk nélkül akar Pomponiusszal tárgyalni. Mikor a néptribunus mindenkit kiküldött, a fiú előrántotta és a fekvő férfiúnak szegezve kését, megfenyegette Pomponiust, hogy azon nyomban leszúrja, ha nem mondja utána szóról szóra ezt az esküt: »Sose hívom össze a népgyűlést az apád ellen felhozott vádak megtárgyalására.« A tribunus megrémül, látja, hogy a szeme előtt villog a kés, ő pedig egyedül van és fegyvertelen, látja, milyen izmos az ifjú - s ami nem kisebb ok a rémületre -, milyen kegyetlen elszántsággal bízik saját erejében, utána mondja hát a rákényszerített esküt. Azután a nyilvánosság előtt bejelentette, hogy miután erőszakkal kényszerítették rá, visszavonja a vádat. A nép sokkal jobban szerette volna, ha szavazati jogával élve, bűnösnek nyilváníthatja ezt a kegyetlen és gőgös vádlottat, mégsem vette oly rossz néven a fiútól, hogy ezt merészelte megtenni apjáért, sőt - mondogatták - még külön dicséretet is érdemel, hogy a szörnyű atyai zsarnokság sem tudta kiölni szívéből a fiúi szeretetet.

Így az apának nem kellett a törvény előtt védekeznie, és a fiatalember tekintélye is megnövekedett, és mikor úgy döntöttek, hogy a legiók tribunusait - ez évben először - a katonák fogják megválasztani (mert régebben a hadvezérek választották őket, mint választják ma is azokat, akiket Rufulusoknak neveznek), ő a hat között a második helyre került, noha ezt a kitüntetést sem otthon, sem a háborúban nem érdemelte ki nagy tettekkel, hiszen fiatalságát, az emberi közösségtől távol, vidéken töltötte.

6. Ugyanebben az évben, mint mondják, a Forum közepén, földrengés vagy egyéb erő hatására, roppant barlanggá táguló feneketlen szakadék nyílt, és hiába hordta mindenki a földet, csak akkor tudták betemetni, amikor isteni intésre feltették a kérdést: miben legnagyobb a római nép? Mert - jelentették ki a jósok - azt kell a hely megszentelésére felajánlani, ha azt

akarják, hogy a római állam örök időkig álljon. Ekkor M. Curtius, egy kiváló ifjú harcos, a bizonytalankodókat korholva megkérdezte: lehet-e nagyobb kincse Rómának, mint fegyvere és vitézsége? Erre mindenki elnémult, ő pedig föltekintett a halhatatlan isteneknek a Forum felett emelkedő templomaira s a Capitoliumra, és kezét imádkozva előbb az égre, majd a földben tátongó szakadék s a mélység istenei felé tárva, magát ajánlotta fel áldozatul; aztán legnagyobb pompával felékesített lovára ülve a mélységbe ugratott, s a férfiak és asszonyok nagy tömege áldozati ajándékokat, terményeket dobált utána. Őróla kapta nevét a Curtius-tó, nem pedig az egykori Curtius Mettiusról, T. Tatius katonájáról. Én a magam részéről nem sajnálom a fáradságot, ha meg kell találni az igazsághoz vezető biztos utat, de itt el kell fogadnunk a mondát, mert régvolt eseményekről lévén szó, lehetetlen a hiteles bizonyítás, egyébként kétségtelen, hogy a tó nevét sokkal inkább az utóbbi monda tette híressé.

Ε rendkívüli csodajel kiengesztelése után a senatus ülést tartott a hernicusok ügyében, s minthogy a fetialisok útján hiába kért elégtételt, elhatározta, hogy a legközelebbi kedvező napon javaslatot terjeszt a népgyűlés elé, hogy üzenjenek nekik hadat: a nagy számban összegyűlt nép meg is szavazta a háborút. A provinciát, sorshúzás útján, L. Genuciusra bízták. A polgárságot feszült várakozás töltötte el, hiszen először indul plebeius consul a saját jósjelei biztatásával háborúba, és az eredménytől tették függővé, üdvös vagy balszerencsés lépésnek tartsák-e a consuli tisztség megosztását. A véletlen úgy hozta, hogy Genuciust, aki nagy elszántsággal indult támadásra, tőrbe csalták, legióit a váratlan támadás szétszórta, a consult az ellenség körülfogta, s nem tudván, ki került a kezébe, megölte.

Mikor Rómába érkezett a hír, az atyákat sokkal kevésbé szomorította el a közösséget ért csapás, inkább gőggel teltek el a plebeius consul szerencsétlen hadvezetése miatt, ezért városszerte tele torokkal hirdették: csak válasszanak plebeius consult, s ruházzák a jósjeleket olyanokra, akikre isten ellen való vétek rábízni. Az atyákat a nép határozatával ki lehetett szorítani az őket megillető tisztségekből, de vajon a megkérdezésük nélkül hozott törvény kötelezi-e a halhatatlan isteneket is? Lám, most maguk védték meg hatalmukat s ezt kinyilvánító szertartásaikat. S mivel ezeket az isteni és emberi jog ellenére megszentségtelenítették, a vezérével együtt ott pusztult sereg intő például szolgálhat: ne tartsanak olyan választógyűlést, ahol lábbal tiporják a nemzetségek ősi jogait! - Efféle kijelentésektől visszhangzott a Curia és a Forum. Servitius consul az atyák egyetértésével dictatort nevezett ki Ap. Claudius személyében, aki ellenezte a törvényt, s így most nagyobb erkölcsi súllyal kárhoztathatta annak a határozatnak a következményét, amely ellen már kezdetben is tiltakozott. Ezután bejelentették a sorozást és a törvénykezési szünetet.

7. Mielőtt még a dictator és az új legiók hernicus földre értek volna, a katonák, kihasználva az alkalmat, C. Sulpicius legatus vezetésével nagyszerű haditettet hajtottak végre. Mikor a hernicusok a consul halála után elbizakodottan a római táborig nyomultak előre, abban a biztos reményben, hogy elfoglalják, az amúgy is felbőszült és elkeseredett harcosok a legatus buzdítására kitörtek ellenük. Meghiúsult a hernicusok minden reménye, hogy sáncainkat megközelíthetik, ezért zilált sorokban visszavonultak. Amikor a dictator megérkezett, a régi és az új sereg egyesült, és a csapatok száma megkétszereződött. A dictator a sereg színe előtt dicsérte meg a legatust és katonáit, hogy ily hősiesen megvédték a tábort; a megérdemelt magasztalás még jobban felszította elszántságukat, és a többiekben is vágy ébredt, hogy vitézségben versenyre keljenek velük. Nem kisebb hévvel készült az összecsapásra az ellenség sem; emlékezve előbbi diadalára, s értesülve a rómaiak megerősödéséről, ugyancsak megnövelte erőit. Mindenkit mozgósítottak, aki a hernicus nevet viselte, minden katonaköteles férfit, és nyolc, egyenként négyszáz főből álló cohorsot szerveztek a legerősebb, válogatott férfiakból. Ide gyűjtötték az ifjúság színe-virágát, s reményüket és lelkesedésüket még azzal is fokozták, hogy duplájára emelték a zsoldot, sőt a sáncmunkák alól is felmentették a harcosokat, hadd legyenek tudatában annak, hogy rájuk csupán egyetlen feladatot bíznak, a harcot. És sokkal többet várnak tőlük a harcosok megszokott bátorságánál. A csatasorban is külön állították őket, hogy hősiességük annál jobban kitűnjön.

Mintegy két mérföld átmérőjű síkság választotta el a római és a hernicus tábort, s a kettőtől nagyjából egyforma távolságra, középen csaptak össze. Kezdetben egyenlő esélyekkel folyt a harc: a római lovasság sikertelenül próbált megismételt támadásaival zavart kelteni az ellenség csatarendjében. Minthogy a lovasok rohama, a lendülethez képest, alig járt eredménnyel, a dictator engedélyével lovaikat hátrahagyták, hatalmas rivalgással a hadijelvények elé rohantak, újra kezdték a harcot, s nem is lehetett volna feltartani őket, ha a válogatott csapatok nem éppoly elszántan és keményen szállnak szembe velük.

8. Most már a két nép legjobbjai viaskodtak, és annyit ragadott el közülük mindkét oldalon a háború közös végzete, hogy veszteségük sokkal nagyobb volt, semhogy számokban ki lehetne fejezni. S a többiek, a fegyveres tömeg, mintha a küzdelmet a legjobbakra bízták volna, csak várták, hogy sorsukról mások fegyverei döntsenek. Mindkét oldalon sok volt a halott, még több a sebesült; végül is a lovasok szemrehányóan kérdezgetni kezdték egymástól: mi jöhet még ezután, ha lóháton sem tudták megfutamítani az ellenséget, és gyalogos harcban sem értek el semmit. Hát miféle harmadik küzdelemre várnak? Miért szöktek ki olyan szilajon a hadsereg elé, miért vállalták mások helyett a harcot? Ilyen kölcsönös biztatásoknak közepette újra felharsanó csatakiáltással az ellenségre rohantak, sorait először megingatták, majd hátrálásra, végül teljes menekülésre kényszerítették. Nem könnyű megmondani, mi döntötte el az egyenlő erők küzdelmét. Talán az, hogy a két nép oly sokáig közös sorsának emléke itt szította, amott csökkentette az elszántságot. A menekülő hernicusokat a rómaiak egészen táborukig üldözték, de ezt, mivel már későre járt, nem vették ostrom alá. A dictator ugyanis, kedvező jóslatok híján, csak délelőtt tudott jelt adni a csatára, ezért húzódott el a harc késő éjszakáig. Másnapra a hernicus sereg elmenekült, az üres táborban csak néhány hátrahagyott sebesültet találtak. A signiumiak, mikor meglátták a falaik alatt elvonuló, gyér csapatoktól kísért hadijelvényeket, szétverték a menekülő sereget, s a rémülten futó csapatok szétszóródtak a földeken. A rómaiak se véráldozat nélkül vívták ki a győzelmet; katonáik negyedrésze veszett oda, s ami nem kisebb veszteség, elesett több római lovag is.

9. A következő évben C. Sulpicius és C. Licinius Calvus consulok sereget vezettek a hernicusok ellen, de mivel nyílt mezőn nem találkoztak össze az ellenséggel, rohammal bevették városukat, Ferentinumot, majd innen hazafelé vonultak, ám Tibur lakosai bezárták előttük kapuikat. Ezzel, annyi kölcsönös vádaskodás után, végleg betelt a pohár, s Róma, miután a fetialis papok útján elégtételt kért, hadat üzent a tiburi népnek.

Tény, hogy ebben az évben T. Quinctius Poenus volt a dictator és Ser. Cornelius Maluginensis a lovasság főparancsnoka. Macer Licinius azt írja, hogy a dictatort a választási gyűlés megtartására nevezte ki Licinius consul, mert elébe akart vágni consultársa szándékának, aki, hogy meghosszabbítsa consulságát, a választási gyűlést még hadba vonulása előtt szerette volna megtartani. Licinius állításának hitelét azonban gyengíti szándéka, az tudniillik, hogy saját családjának akart dicsőséget szerezni. S minthogy a régebbi évkönyvekben semmi erre vonatkozó adatot nem találok, inkább a felé a vélemény felé hajlok, hogy a dictatort a gallus háború miatt nevezték ki. Mert tény, hogy ebben az évben a gallusok, a Via Salaria harmadik mérföldkövénél, az Anio-híd túlsó oldalán ütöttek tábort.

A dictator, miután a gallusok betörése miatt törvénykezési szünetet hirdetett, és minden katonaköteles fiatalt felesketett, a Városból nagy sereggel felkerekedve az Anio innenső partján vonult táborba. A közöttük ívelő hidat, nehogy gyávának tűnjék, egyik sereg sem rombolta le. Sűrűn összecsaptak a hídért, de a bizonytalan erőviszonyok mellett nem lehetett tudni, melyik fél birtokába jut. Ekkor az egyik gallus, egy hatalmas óriás, kiállt az üres hídra, és torkaszakadtából elkiáltotta magát: „Rajta, álljon ki velem viadalra a legbátrabb római, hadd döntse el kettőnk küzdelme, melyik nép kiválóbb a harcban!"

10. Α római nemes ifjak jó ideig hallgattak, mert szégyelltek ugyan a viadal elől kitérni, de a nyilvánvaló veszély kockázatát sem akarták vállalni. Ekkor T. Manlius - Lucius fia, aki megmentette apját a néptribunus zaklatásától - a dictator elé lépve így szólt: „Fővezér! Még az egész biztos győzelem reményében sem kelnék soha engedélyed nélkül viadalra, de ha beleegyezel, szeretném bebizonyítani ennek a baromnak, minthogy veszettül elbizakodva járja haditáncát az ellenséges sorok előtt, hogy annak a családjából származom, aki a gallus csapatot letaszította a tarpeii szikláról." - „T. Manlius - válaszolt a dictator -, üdvözöllek bátorságodért. Teljesítsd, amire atyád és a haza iránt érzett kegyelet kötelez; indulj, s bizonyítsd be az istenek segítségével, hogy a római név legyőzhetetlen!"

Ezután társai gyalogos pajzzsal és közelharcra alkalmas hispán karddal fegyverzik fel, s így ellátva és felkészítve küldik a gallus ellen, aki ostoba hencegésében - mert a régiek ezt is érdemesnek tartották feljegyezni - gúnyolódva a nyelvét is öltögette. Majd visszaállnak a helyükre, s középen hagyják a kettőt, mintha látványosságról, nem pedig a háború törvényei szerint vívott viadalról volna szó. A két küzdő korántsem látszott egyformának. Az egyik hatalmas termetű, tarka színekben játszó ruhát viselt, fegyverein csak úgy vakít a sok cifrázat és arany berakás; a másik középtermetű, de katona a javából, fegyverei nem olyan csillogóak, de annál alkalmasabbak a harcra, nem kurjongat, nem tombol, nem rázza kérkedve fegyvereit, de elszántságtól és néma haragtól duzzadó lelke minden indulatát a harc döntő pillanatára tartogatja. Ahogy ott álltak a két sereg között, körülöttük minden halandó szíve a félelem és a remény között ingadozott. Az ellenfele fölé fenyegetően tornyosuló gallus óriás, pajzsát baljával maga elé tartva, kardjával messze zengő csapást mért ellenfele fegyvereire, de eredménytelenül. A római a magasba emelte rövid kardját, félrenyomta a másik pajzsát, és egész testével amannak teste és fegyvere közé furakodott - oly közel, hogy már nem kaphatott sebet -, s többször egymás után hasába és lágyékába szúrt, mire a gallus teljes hosszúságában elterült a földön. Ezután a római, anélkül, hogy a földön heverő testet ujjal is bántotta volna, csupán nyakláncát zsákmányolta el, amelyet még úgy véresen a maga nyakába akasztott. A gallusokat földhöz szegezte a rémület és az elképedés; a rómaiak szinte repülve rohantak a csatasorból bajtársukhoz, majd szerencsekívánatokkal és magasztaló szavakkal elhalmozva, a dictatorhoz kísérték. A katonák között szokásos rögtönzött tréfás dalokban ekkor hangzott el a „Torquatus" melléknév, amely, minthogy a nemzetség dicsőségét hirdette, az utódokra is átszállt. A dictator aranykoszorúval ajándékozta meg, s a párviadalról a sereg előtt is elragadtatott szavakkal emlékezett meg.

11. Valóban ez a párviadal olyan hatással volt az egész háború kimenetelére, hogy a gallusok serege rémületében a rákövetkező éjjel sietve elhagyta táborát, s a tiburi területre menekült, majd, miután a tiburiakkal háborús szövetséget kötött, s bőségesen megrakodott élelemmel, Campaniába vonult át.

Ezért a rákövetkező évben C. Poetelius Balbus consul - míg tiszttársára, M. Fabius Ambustusra a hernicusok elleni háborút bízták - a nép akaratából sereget vezetett a tiburiak ellen. Mikor a gallusok, ez utóbbiak segítségére sietve, Campaniából visszatértek - kétségtelenül a tiburiak kalauzolásával -, kegyetlenül végigpusztították a labicusok, tusculumiak és albaiak területét; eleinte az állam elegendőnek tartotta, ha consult bíz meg a tiburiak elleni háború vezetésével, a gallusok betörésére támadt riadalom azonban arra késztette, hogy dictatort válasszon. Q. Servilius Ahalát választották meg, aki T. Quinctiust tette meg a lovasság főparancsnokává, s az atyák beleegyezésével megfogadta: nagy ünnepi játékokat rendez, ha a háború jól végződik.

Ezután úgy rendelkezett, hogy a consul serege ne vonuljon tovább, és külön háborúval kösse le a tiburiakat, majd teljes számban feleskette a katonaköteleseket, akik közül egy sem akarta kivonni magát a szolgálat alól. A csatára, melyben Róma teljes hadereje részt vett, nem messze, a Porta Collinánál került sor, a szülők, gyermekek, hitvesek szeme láttára, akik az elszántságnak távolból is hatalmas ösztönzői szoktak lenni, most pedig a jelenlétükben harcolókat egyszerre lelkesítették hősiességre és töltötték el szánalommal. Mindkét részről sok volt a halálos áldozat, végül a gallusok csatasora hátrálni kényszerült, s Tiburba, a gallus háború támaszpontjára menekült. Szétvert seregüket nem messze Tiburtól Poetelius consul fogadta, és a segítségükre kitört tiburiakkal együtt visszaűzte őket a kapuk mögé.

A dictator és a consul egyaránt becsülettel teljesítette feladatát. A másik consul, Fabius is először kisebb csatározásokban, majd egy döntő ütközetben, amelyben az ellenség felvonultatta teljes haderejét - legyőzte a hernicusokat. A dictator, miután a két consult - saját dicsőségét is rájuk ruházván - ékes szavakkal dicsérte meg a senatus majd a nép előtt, lemondott tisztségéről. Poetelius kettős diadalmenetet tartott a gallusokon és a tiburiakon aratott győzelemért; Fabiusnak, vélte a senatus, elég jutalom, ha ünnepélyesen vonul be a Városba.

A tiburiak gúnyolódtak Poetelius diadalmenetén, mondván, mikor is volt az a csata, amelyet ellenük vívott? Néhányan ugyanis kimentek a kapuk elé, hogy tanúi legyenek a gallusok rémült menekülésének, majd, látva, hogy a rómaiak őket is megtámadják, s válogatás nélkül mindenkit lekaszabolnak, aki útjukba kerül, visszahúzódtak a városba: hát ezt látták a rómaiak méltónak arra, hogy diadalmenettel jutalmazzák! Nos, hogy ne tartsák oly túlságosan bámulatos hőstettnek, ha egy kis csetepatét rendeznek az ellenség kapuiban, sokkal nagyobb ijedelmet élhetnek majd át saját kapuik előtt!

12. S valóban, a következő évben, M. Popilius Laenas és Cn. Manlius consulsága idején, seregük Tiburból az éjszaka csendjében támadásra készen Róma alá vonult. A váratlan esemény, az éjszakai riadalom nagy rémületet keltett az álmukból felvert polgárok között, ráadásul legtöbben azt se tudták, kik és honnan támadnak rájuk. Mégis gyorsan mindenkit fegyverbe kiáltottak, a kapukba felvonult az őrség, a falakra a védősereg. S mikor hajnalban kiderült, milyen csekély sereg áll a kapuk előtt, s hogy csak a tiburiak támadnak, a consulok, a két kapun kitörve, közrefogták a már-már a falak megmászására készülő támadókat, akikről mindjárt kitűnt, hogy inkább a váratlan meglepetésben, mint vitézségükben bizakodva merészkedtek előre, annyira nem tudtak a rómaiak első rohamának sem ellenállni. Egyébként Rómában úgy vélekedtek, hogy a támadás még szerencsét is hozott, hiszen a közvetlen közelben fenyegető háborútól való rémület elnyomta az atyák és a nép már-már kitörőben levő viszálykodását.

A következő évben egy másik ellenséges támadás sokkal nagyobb rémületet keltett a földeken, mint a Városban: a tarquiniibeliek pusztítva vonultak át Róma területén - főként az Etruriával határos részeken -, s miután eredménytelenül követeltünk kártérítést, az új consulok, C. Fabius és C. Plautius a nép határozatára háborút üzentek nekik; ezt Fabius vezette, a hernicusok ellen vívott harcban Plautius volt a parancsnok.

Közben egyre több hír érkezett a gallusok hadi készülődéséről is. De ennyi fenyegetésnek közepette vigaszul szolgált, hogy a latinokkal - kérésükre - békét kötöttünk, s hogy az éveken át be nem tartott szerződés alapján most megint sok katonát küldtek. S minthogy Róma védelme erre az erősítésre támaszkodott, kevésbé ijesztően hatott a hír, hogy a Praeneste felől érkező gallusok Pedum környékén ütöttek tábort. Rómában úgy döntöttek, hogy C. Sulpiciust kell dictatornak megtenni, s C. Plautius consul, miután felszólították, ki is nevezte. A dictator mellé a lovasság főparancsnokául M. Valeriust rendelték. Vezetésükkel a két consul seregéből kiválogatott csapatok indultak meg a gallusok ellen.

A háború jobban elhúzódott, mint bármelyik fél is szerette volna; kezdetben csak a gallusok óhajtottak mindenáron megütközni, később már a fegyverre és harcra áhítozó rómaiak szilajságban felül is múlták ellenfelüket. De a dictatornak semmi kedve nem volt ahhoz, hogy - ha csak a körülmények nem kényszerítik - a szerencsére bízza magát olyan ellenféllel szemben, amelynek helyzete az idegen vidéken az idő múltával napról napra gyengül; amely nem rendelkezik szervezett utánpótlással és megbízható védőművekkel, s ráadásul - testi-lelki adottságai miatt - minden ereje a gyors támadásban van, de a legkisebb várakozás is elernyeszti.

Ilyen elgondolással húzta-halasztotta a háborút, és súlyos büntetéssel fenyegetett mindenkit, aki parancs nélkül harcba bocsátkozik az ellenséggel. A helyzettel elégedetlen katonák kezdetben csak az őrhelyeken és az éjszakai szolgálatban beszélgetve bírálták a dictatort, egyben szidták az atyákat is valamennyit, hogy nem a consulokra bízták a háborút: „Nagyszerű fővezért, páratlan parancsnokot választottak, aki azt hiszi, hogy tétlenkedhet, úgyis az égből fog az ölébe hullani a győzelem!" Ám később már nyilvánosan, napközben is elhangzottak ilyen, vagy még sokkal vakmerőbb kijelentések: vagy induljanak harcba a dictator parancsa ellenére is, vagy az egész sereg visszatér Rómába. A katonákhoz csatlakoztak a centuriók is; már nemcsak kisebb csoportok lázadoztak, a tiltakozás zaja a tábor főutcáján és a vezéri sátor előtt egyetlen zúgássá folyt össze; a szinte népgyűléssé nőtt tömegből mindenfelől kiáltások röppentek fel: induljanak azonnal a dictatorhoz, és a sereg nevében Sex. Tullius emeljen szót, ahogy vitézsége alapján el is várható tőle.

13. Tullius már hetedszer volt az első centuria parancsnoka, s a gyalogosok közül egy sem akadt, aki hőstetteivel több dicsőséget szerzett volna. Most a katonák sokasága élén odasietett a fővezér emelvényéhez, s így beszélt Sulpiciushoz, akit nem is annyira a tömeg hökkentett meg, inkább az, hogy a mindig oly engedelmes Tullius állt az élére: „Dictator, tudomásodra kell hoznom: az egész sereg úgy véli, hogy gyávának tartva lenézed s minden bizonnyal megszégyenítő szándékkal kárhoztatod fegyvertelen vesztegelésre, ezért engem kért meg, hogy érdekében előtted szót emeljek. Ha valaha is szemünkre lehetne hányni, hogy meghátráltunk a csatában kijelölt helyünkről, hogy hátat fordítottunk az ellenségnek, hogy hadijelvényeinket becstelenül cserbenhagytuk, azt hiszem, még akkor is méltányosnak tartanók elnyerni engedélyedet, hogy mulasztásunkat bátorságunkkal tegyük jóvá, s az új hadi dicsőséggel borítsuk homályba az előző gyalázat emlékét. Hiszen az Alia mellett szétvert legiók Veiiből visszatérve hősiességükkel újra visszaszerezték a gyávaságukkal elvesztett hazát. Nékünk azonban - hála az istenek kegyének, a magad és a római nép szerencséjének - erőnk és dicsőségünk még csorbítatlan; igaz, aligha beszélhetünk dicsőségről, mikor nemcsak ellenségeink áraszthatnak el bennünket, mint a sáncok mögé megbúvó asszonyokat, minden lehetséges gúnyolódással, de te, fővezérünk is - és ez az, ami még sokkal jobban bánt -, úgy vélekedsz saját seregedről, hogy nem él benne a harci kedv, nincs fegyvere, küzdő karja, és noha nem próbáltál ki bennünket, olyan bizalmatlan vagy irántunk, mintha csonkák és nyomorékok vezére volnál. Mert mi mással magyarázhatnók, hogy te, az oly tapasztalt hadvezér, az oly vakmerő harcos, most, mint mondani szokás, ölbe tett kezekkel üldögélsz? Bárhogy áll a helyzet, az a látszat, hogy te kételkedsz a mi bátorságunkban, s nem mi a tiédben. De ha nem te döntöttél így, hanem az állam, s minket az atyák határozata, nem pedig a gallusok háborúja tart távol a Várostól és házi isteneinktől, kérlek, vedd úgy, hogy amit elmondtam, nem a katonák szava a fővezérhez, hanem a népé az atyákhoz. S ki vehetné rossz néven, hogy ha nekik megvan a maguk véleménye, akkor mi is elmondjuk a mienket? Katonák vagyunk, nem szolgáitok, minket háborúba és nem számkivetésbe küldtek! Ha valaki jelt ad, és csatába vezet, úgy harcolunk, mint férfiakhoz és rómaiakhoz illik, de ha nincs szükség fegyvereinkre, inkább Rómában s nem a táborban élvezzük a nyugalmat. Mindez az atyáknak szól. Téged, fővezérünket, mint katonáid, arra kérünk: adj lehetőséget a harcra. Azon vagyunk, hogy ha győzünk, a te vezetéseddel győzzünk, neked nyerjünk babérkoszorút, veled vonuljunk diadalmenetben a Városba, és szerencsekívánatoknak, ujjongásnak közepette a te kocsidat követve járuljunk a Legjobb és Leghatalmasabb Iuppiter templomához." Tullius szavai után felhangzott a tömeg kérése; mindenünnen azt kiáltozták, adjon jelt, szólítsa őket fegyverbe.

14. Α dictatornak az volt ugyan a véleménye, hogy az alapjában jó szándékú vállalkozás nem dicséretre méltó példa, mégis megígérte, hogy teljesíti a katonák kérését. Majd Tulliust félrevonva megkérdezte, miféle eljárás ez, miképpen fér össze a katonai fegyelemmel? Tullius nyomatékosan kérte a dictatort: ne gondolja róla, hogy megfeledkezett a katonai fegyelemről s arról, hogy mivel tartozik önmaga vagy a főparancsnok tekintélyének. De a felizgatott tömeget rendszerint vezetőik befolyásolják, így nem tagadhatta meg, hogy élére álljon, nehogy olyan személyek kerüljenek az élre, amilyeneket a forrongó sokaság szokott választani. Mert ő semmiben sem cselekszik a fővezér szándéka ellen, de annak is minden erővel arra kell törekednie, hogy ura maradjon seregének. Az olyannyira fellángolt szenvedélyeket már nem lehet megfékezni; ha a dictator nem teszi meg, ők maguk választják meg a csata helyét és idejét.

Miközben beszélgettek, két római visszaszerzett néhány lovat, amelyeket - éppen a sáncok előtt legelésztek - egy gallus el akart hajtani. A gallusok kőzáporral árasztották el őket, mire a római őrállomásokról csatakiáltás hangzott fel, mindkét oldalról előrohantak, s már-már szabályos ütközet alakul ki, ha a centuriók gyorsan szét nem választják a küzdőket. Mindenesetre ez az eset is Tulliust igazolta a dictator előtt, aki - minthogy lehetetlen volt a halogatás közhírré tette, hogy másnap csatába vonulnak. A dictator, inkább a sereg nagy lelkesedésében, mint erejében bízva, szánta rá magát az ütközetre, közben minden lehetőséget számba véve azon töprengett, milyen ravasz fogással rémíthetné meg az ellenségét. Végül nagy találékonysággal olyan újszerű cselt eszelt ki, amelyet őutána, egész napjainkig, sok hazai és külföldi vezér is alkalmazott. A mintegy ezer teherhordó öszvérről leszedette a teherhordó nyergeket, s csak két-két takarót hagyott rajtuk, aztán az öszvérekre ültette a foglyok és a betegek fegyvereivel felszerelt hajcsárokat, száz lovast adott melléjük, és megparancsolta, az éj leple alatt vonuljanak a hegyekbe, a tábor fölé, s az erdőben elrejtőzve addig ne mozduljanak, míg jelt nem ad. Ő maga, mihelyt felvirradt, a hegy lábánál vonultatta fel csatasorát, hogy az ellenség a hegyekkel szemben legyen kénytelen csatára felsorakozni. S minthogy a rómaiak az igazi harci erőknél majdnem nagyobb zavart keltő színlelt támadás előkészítésére használták a felszerelést, a gallus vezérek először azt hitték, hogy a sereg nem is ereszkedik le a síkságra, s mikor egyszerre meglátták, hogy már le is jött, maguk is égő harcvággyal rohantak a küzdelembe; a vezérek még jelt sem adtak, máris állt az ütközet.

15. A gallusok leghevesebben a jobbszárnyon támadtak, s fel se tudták volna őket tartani, ha nem éppen ott tartózkodik a dictator, aki, név szerint korholva Sex. Tulliust, megkérdezte tőle, vajon azt ígérte-e a katonák nevében, hogy így fognak harcolni? Hová lett a fegyvert

követelők zajongása, mi lett a fenyegetésekből, hogy a dictator parancsa nélkül is megkezdik a csatát? Lám, most maga a fővezér küldi őket harsány vezényszóval harcba, ott menetel fegyveresen a hadijelvények előtt! Vajon ki követi azok közül, akik nemrég még vezetni akarták, akik a táborban hősök, ám a csatasorban gyávák?

Igaza volt: a megszégyenítés annyira feltüzelte a katonákat, hogy lelkesedésükben, a veszélyt feledve, a fegyverek sűrűjébe rohantak. Ez a szinte tébolyult roham először megzavarta az ellenséget, szétzilált csapatait hátrálásra kényszerítette a rázúduló lovasság. A dictator, látva, hogy az egyik oldalon a gallusok csatasora meginog, csapatait a balszárny ellen vezényelte, mert észrevette, hogy az ellenség zöme ide csoportosult, s a hegyen várakozóknak is megadta a megbeszélt jelet. A gallusok, mikor innen is váratlan csatakiáltás harsant fel, és úgy látszott, hogy a hegyoldal teljes szélességében táboruk ellen támadnak, megrettenve, hogy elvágják a visszavonulás útját, feladták a harcot, s rendetlen futással táboruk felé igyekeztek. Minthogy itt M. Valerius, a lovasság főparancsnoka vágott eléjük, aki a jobbszárny tönkreverése után a sáncokat rohamozta meg lovasaival, a hegyek és erdők felé menekültek. Legtöbbjüket elfogták a harcosoknak álcázott hajcsárok; s azok között is, akik rémülten menekülve el tudták érni az erdőt, a csata befejezése után iszonyú öldöklést rendeztek. M. Furiuson kívül senki nem tarthatott több joggal igényt diadalmenetre a gallusok leveréséért, mint C. Sulpicius, aki jelentős mennyiségű aranyat is zsákmányolt a gallusoktól, és felajánlásként a Capitolium szögletes kövei alatt helyezte el.

Ebben az évben a consulok is kivették részüket a hadakozásból, de különböző sikerrel: C. Plautius legyőzte és igába hajtotta a hernicusokat, ám tiszttársa, Fabius, meggondolatlanul és vigyázatlanul bocsátkozott csatába a tarquiniibeliekkel, s az ütközetben elszenvedett vereséget még súlyosbította, hogy a tarquiniibeliek feláldoztak háromszáz elfogott római katonát; a kivégzésnek ez az iszonyatos módja még kiáltóbbá tette a római nép gyalázatát. A vereséget tetézte, hogy a privernumiak, majd a veliternaebeliek váratlanul pusztítani kezdték a római földeket.

Ebben az évben a tribusok száma kettővel, a Pomptinával és a Publiliával gyarapodott. Megrendezték azokat a játékokat is, amelyek megtartására M. Furius tett fogadalmat dictatorsága idején. Ekkor került először a nép elé a hivatalok megpályázását szabályozó törvényjavaslat, amelyet az atyák kezdeményezésére C. Poetilius néptribunus terjesztett elő; úgy gondolták, ezzel elsősorban azokat a hivatalra pályázó új embereket korlátozzák, akik a hetivásárokon és a nép tanácskozásain szoktak szavazókra vadászni.

16. Az atyák a következő évben - mikor C. Marcius és Cn. Manlius lett consul - sokkal kisebb lelkesedéssel fogadták a M. Duilius és L. Menennius néptribunusok által elfogadtatott javaslatot, hogy a kamat a tőke egytizenketted része legyen. A nép annál nagyobb tetszéssel hagyta jóvá. Az előző évben elhatározott háborúk mellett újabb is indult a faliscusok ellen, mert két gazságot is elkövettek: egyfelől fiatalságuk a tarquiniibeliek seregében harcolt, másfelől azokat, akik ama bizonyos csatavesztés után Faleriibe menekültek, a római fetialis papok felszólítására sem adták ki. Ezt a feladatot Cn. Manlius consulra bízták. Marcius a hosszú békében sértetlenül maradt privernumi területre vezette a seregét; katonái jól megrakodtak zsákmánnyal. S ezt a rengeteg jót még bőkezűen meg is tetézte azzal, hogy semmit nem különített el az államnak, és minden lehetőséget megadott vitézeinek vagyonuk gyarapítására. Mikor a privernumiak a város falai előtt megerősített táborban foglaltak állást, gyűlésbe hívta katonáit, és így beszélt hozzájuk: „Már most zsákmányul adom nektek az ellenség táborát és városát, ha a színem előtt megígéritek, hogy a harcban hősiesen megteszitek a magatokét, s nem is a zsákmányra, mint inkább a csatára figyeltek." A katonák nagy zajongással köve telték, adjon jelt a csatára, majd a biztos reménytől fűtve, elszántan vetették magukat a küzdelembe. Ekkor Sex. Tullius (akiről nemrég volt szó) így kiáltott fel a hadijelvények előtt: „Figyeld csak, imperator, hogyan tartja meg a sereg neked adott szavát!" - majd, letéve hajítódárdáját, kivont karddal az ellenségre rohant. Utánazúdult az egész első csatasor, s az első támadásra meghátráló, megvert ellenséget a városig üldözte, amely, mikor már létrákat támasztottak a falakhoz, megadta magát. A privernumiak felett aratott győzelmet diadalmenettel ünnepelték meg.

A másik consul nem cselekedett semmi említésre méltót, mindössze ennyit: Sutrium alatt tartózkodó seregével példátlan módon megszavaztatta azt a törvényjavaslatot, hogy a felszabadított rabszolga értékének egyhuszad részét be kell fizetni az államnak. Az atyák jóváhagyták a törvényt, amely a kiürült államkincstárnak nem csekély bevételt biztosított, ellenben a néptribunusokat nem is a törvény, de maga a példa arra késztette, hogy halálbüntetést indítványozzanak arra, aki a jövőben a Városon kívül tart népgyűlést; hiszen ha ezt megengednék, a consul hűségére felesküdött katonák még a nép számára végzetes törvényjavaslatokat is megszavaznák.

Ebben az évben C. Licinius Stolót M. Popilius Laenas - Stolo törvénye alapján - tízezer érc as büntetéssel sújtotta, mert fiával közösen ezer iugerum földet birtokolt, s fia látszólagos nagykorúsításával igyekezett kijátszani a törvényt.

17. Az új consulok, M. Fabius Ambustus és M. Popilius Laenas (mindketten másodízben), két háborút örököltek: az, amely Laenas vezetésével folyt a tiburiak ellen, nem okozott nehézséget, az ellenséget beszorította városába, és végigdúlta földjeit. A másik consult azonban a faliscusok és a tarquiniibeliek az első csatában megfutamították. Példátlan rémületet keltettek azzal, hogy papjaik őrjöngő csapatban égő fáklyákat és kígyókat lobogtatva rohantak elő: e merőben szokatlan jelenség annyira megzavarta a római sereget, hogy, mintha eszét vesztette vagy villámcsapás érte volna, rendetlen tömegben visszavonult sáncai mögé. De mikor a consul, a legatusok és a tribunusok kinevették őket, hogy az üres szemfényvesztéstől megrémültek, mint a gyerekek, a megszégyenítés egyszeriben felébresztette bátorságukat, szinte vakon rohantak rá azokra, akiktől előbb úgy megrémültek. Szétszórva a megtévesztésükre előszedett holmikat, a fegyveresekre támadtak, az egész csatasort megfutamították, még aznap elfoglalták a tábort is. Gazdag zsákmánnyal megrakodva, győztesen tértek vissza, és a katonák megszokott tréfáival gúnyolták ki az ellenség szemfényvesztő mesterkedéseit és saját rémületüket.

A fölkelés hamarosan Etruria minden népére kiterjedt: a tarquiniibeliek és a faliscusok vezetésével a sóbányáknál gyülekeztek. A veszély leküzdésére a rómaiak dictatort választottak - első ízben a népből -, C. Marcius Rutilust, aki az ugyancsak plebeius C. Plautiust nevezte ki a lovasság főparancsnokává. Ám az atyák méltatlannak vélték, hogy most már dictator is akárki lehet, s minden erejükkel igyekeztek megakadályozni, hogy a dictator a háborúval kapcsolatban bármit is döntsön vagy előkészítsen. A nép annál készségesebben teljesítette a dictator minden javaslatát. És elindult a Városból, seregét tutajokon mindig a Tiberisnek arra a partjára szállította, ahonnan az ellenségről híradás érkezett, és a földeken szanaszét kószáló fosztogatók közül igen sokat megsemmisített, váratlan rajtaütéssel táborukat is elfoglalta, nyolcezer ellenséges katonát foglyul ejtett, a többit vagy levágta, vagy kiűzte a római területről, s a nép parancsára, a senatus jóváhagyása nélkül, diadalmenetet tartott.

Ezután, minthogy nem óhajtották, hogy a plebeius dictator vagy consul vezetésével tartsák meg a consulválasztó gyűlést, a másik consult, Fabiust pedig lekötötte a háború, visszatértek az interregnumhoz. Interrexek voltak egymás után: Q. Servilius Ahala, M. Fabius, Cn. Manlius, C. Fabius, C. Sulpicius, L. Aemilius, Q. Servilius, M. Fabius Ambustus. A második interrex idejében viszálykodás támadt, mert két patrícius consult választottak, s a tribunusok tiltakozására Fabius interrex kijelentette, hogy a tizenkéttáblás törvény szerint az a határozat törvényerejű, amelyet a nép legutóbb hozott, s ez a szavazás is a nép határozata. S minthogy a tribunusok tiltakozásukkal csak a választógyűlés elnapolását tudták elérni, két patríciust választottak meg consulnak: C. Sulpicius Peticust (harmadízben) és M. Valerius Publicolát, akik még aznap hivatalba is léptek.

18. Négyszáz évvel Róma alapítása, harmincöt évvel a gallusoktól való visszafoglalása s tizenegy évvel azután, hogy a nép a consuli tisztséget kiharcolta, az interregnum befejeztével két patrícius foglalta el a consuli tisztet: C. Sulpicius Peticus (harmadszor) és M. Valerius Publicola. Ebben az évben említést is alig érdemlő harcban a tiburiaktól visszafoglalták Empulumot. Lehet, hogy a háború - mint némely szerző írja - mindkét consul vezetésével folyt, lehet, hogy miközben Valerius Tibur ellen vezette a legiókat, Sulpicius a tarquiniibeliek földjeit pusztította végig.

Sokkal nagyobb harcot vívtak otthon a consulok a néppel és a tribunusokkal. Nemcsak becsületbeli kérdésnek, de kötelességüknek is tartották, hogy amint személyükben két patrícius nyerte el a consuli tisztet, éppen úgy két patríciusnak adják is tovább. Mert ha a consulság egyszer plebeius tisztség lesz, vagy végérvényesen le kell mondaniuk minden igényről, vagy teljes jogot támasztani rá úgy, ahogy az elődök csonkítatlanul hagyták rájuk e jogot. A nép viszont hangosan tiltakozott: miért élnek, miért számítják őket a polgárok közé, ha azt, amit két férfiú, L. Sextius és C. Licinius elszántsága szerzett meg, együttesen sem képesek megtartani? Szívesebben elviselnek királyokat, decemvireket vagy - nevezzék akárminek bármilyen hatalmat, csak a két patrícius consult ne kelljen látniok, s azt sem, hogy nem felváltva uralkodnak és engedelmeskednek, hanem az egyik fél örök időkre megkaparintja az uralmat, és úgy tekint a népre, mint amely egyes-egyedül szolgaságra született. Megjelentek a tribunusok is, szították a nyugtalanságot, de a hangadók alig tudták túlkiabálni az amúgy is forrongó tömeget.

Miután több ízben gyűltek össze a Campus Martiuson, és sok választási nap telt el viszálykodással, végül győzött a consulok konoksága, s az elkeseredett tömeg leverten követte a tribunusokat, akik azt kiáltozták, hogy oda a szabadság; most már nemcsak a Campust kell itthagyniuk, de a patrícius zsarnokság áldozatává és rabszolgájává lett Várost is. A consulok, bár a nép nagy része elpártolt tőlük, nem törődtek azzal, hogy ily kicsire olvadt össze a népgyűlés, befejezték a választást. Két patrícius lett consul: M. Fabius Ambustus (harmadízben) és T. Quinctius. (Némelyik évkönyvben T. Quinctius helyett M. Popilius nevét találom.)

19. Ebben az évben két szerencsés háború folyt. A tiburiakkal addig harcoltunk, míg megadták magukat. Városukat, Sassulát elfoglaltuk, s a többire is ez a sors várt volna, ha az egész nép nem teszi le a fegyvert, s nem adja meg magát a consuloknak. A tiburiak felett aratott győzelmet diadalmenettel ünnepelték; a győztes egyébként nagylelkűen viselkedett. A tarquiniibeliekkel sokkal könyörtelenebbül bántak el; nagy részük elhullt a csatában, s a nagy fogolyseregből kiválasztott háromszázötvennyolcat, a legelőkelőbbeket Rómába küldték, a többi közembert felkoncolták. A nép a Rómába küldöttekkel sem bánt irgalmasabban; a Forum közepén mindet megkorbácsolták, majd bárddal lefejezték. Ezzel fizettek meg az ellenségnek a Tarquinii forumán feláldozott rómaiakért. A szerencsésen végződött háborúk hatására a samnisok is barátságunkat keresték. Követeik a senatusban kedvező választ kaptak, s szövetségi szerződést kötöttünk velük.

De a római nép ügyei otthon nem alakultak olyan szerencsésen, mint a háborúban. Mert a kamatlábnak a tőke egytizenketted részére való leszállítása könnyített is az adósok helyzetén, a szegényebbeket a kölcsönösszeg is agyonnyomta, s hitelezőik rabszolgáivá lettek. Így a népet annyira lekötötte önnön gondja-baja, hogy nem törődött sem a két patrícius consullal, sem a választásokkal, sem a közügyekkel. Mindkét consuli tisztség a patríciusoké maradt; consullá választották C. Sulpicius Peticust (negyedízben) és M. Valerius Publicolát (másodszor).

Míg a polgárságot az etruszk háború tartotta izgalomban - mert hír szerint, a caerebeliek, megsajnálva a velük rokon tarquiniibelieket, csatlakoztak hozzájuk -, a latinoktól érkezett követek a volscusokra irányították a figyelmet; hírül hozták ugyanis, hogy a volscusok hadsereget soroztak és fegyvereztek fel, amely már az ő határaikat fenyegeti, majd pusztítva be fog törni római területre is. A senatus, abban a meggyőződésben, hogy egyik háborút sem szabad lekicsinyelni, úgy döntött, hogy mindkettőre sorozzanak legiókat, és sorshúzás útján bízzák meg a consulokat a vezérséggel. Később mégis az etruszk háború okozta a nagyobb gondot, mikor Sulpicius consul, a tarquiniibeliek ellen indított háború sorshúzás útján kijelölt vezére, levélben bejelentette, hogy az ellenség feldúlta a római sóraktárak környékét, a zsákmány egy részét Caere területére hurcolta, és a nép fiatalsága kétségtelenül részt vett a zsákmányolásban. Ezért a senatus úgy döntött, hogy Valerius consult, aki a volscusok ellen indulva, Tusculum határában ütött tábort, visszarendeli, és dictatort nevez ki. A dictator T. Manlius, Lucius fia lett, aki A. Cornelius Cossust tette meg a lovasság főparancsnokának, s megelégedve a consuli sereggel, az atyák határozata és a nép döntése alapján hadat üzent a caerebelieknek.

20. A caerebeliek - mintha bizony az ellenséges hadüzenet szavai sokkal inkább rájuk zúdítanák a háborút, mint a rómaiakat felingerlő, saját zsákmányszerző vállalkozásuk - most kezdtek csak igazán félni a háborútól. S belátva, mennyire felülmúlja erőiket e harc, már bánni kezdték, hogy rabolni indultak, s átkozták a tarquiniibelieket, akik rábeszélték őket az elpártolásra. Semmi előkészületet nem tettek a háborúra, nem fegyverkeztek fel, mind azt kívánta, követek útján kérjenek bocsánatot botlásukért. A követek, miután megjelentek a senatus előtt, amely a néphez utasította őket, könyörögtek az istenekhez: keltsenek a rómaiakban, akiknek szentségeit ők a gallus háború idején befogadták s illő szertartásokkal tisztelték, most, a római nép szerencsés helyzetében, ugyanolyan szánalmat a caerebeliek iránt, mint amilyet ezek tanúsítottak, sorsa nehéz napjaiban, a római néppel szemben. S Vesta szentélye felé fordulva hivatkoztak rá, mily kegyesen és lelkiismeretesen gondoskodtak a flamenekről és Vesta papjairól; el tudná-e hinni bárki is, hogy emberek, ilyen szolgálattétel után, váratlanul és minden ok nélkül ellenségekké válnak? S még ha voltak is ellenséges cselekedeteik, erre a tévútra nem a hideg számítás, sokkal inkább az elvakultság ragadta őket; ki hinné el, hogy korábbi jó cselekedeteiket, amelyeket méghozzá oly hálás néppel szemben műveltek, későbbi gonosztettekkel akarják megsemmisíteni, s hogy virágzása teljében, háborús diadalai tetőpontján óhajtanák ellenségükké tenni azt a római népet, amelynek, balsorsa idején, barátságát keresték? Ne nevezzék szándékosságnak azt, ami a kényszer és szükségszerűség nevet érdemli. Amikor a tarquiniibeliek ellenséges serege átkelt a határon - az átvonuláson kívül semmi mást nem óhajtva -, néhány földművest hurcoltak magukkal a pusztító hadjáratra, amelyért most a caerebelieket teszik felelőssé. Ezeket, ha a rómaiak kiszolgáltatásukat kívánják, készek kiadni, ha elítélésüket akarják, megbüntetik őket. De Caere, a római nép szentségeinek megőrzője, amely menedéket adott Róma papjainak, és befogadta szent tárgyait, a Vesta-szüzek vendégül látásáért s az istenek tiszteletéért maradjon tiszta és érintetlen a háború vádjától.

A nép - nem annyira mostani helyzetük, mint régi érdemeik miatt - hajlott rá, hogy inkább bűneiket s ne jótetteiket felejtse el. Így Caere népe megkapta a békét, s úgy döntöttek, hogy kössenek száz évre fegyvernyugvást, s ezt érctáblán örökítsék meg. Most a háború minden ereje az ugyanilyen váddal illetett faliscusok ellen fordult; csak épp az ellenséget nem találták sehol. Területüket végigpusztították, de városaikat nem kezdték ostromolni. Miután a legiókat visszavitték Rómába, az év hátralevő része a városfal és a tornyok kijavításával telt el; s egy templomot építettek Apollónak.

21. Az év végén a consulválasztó gyűlés megtartását megakadályozta az atyák és a nép viszálykodása; a tribunusok ugyanis kijelentették: nem egyeznek bele a gyűlés megtartásába, ha ott nem érvényesítik a Lex Liciniát; a dictator viszont szilárdan kitartott amellett, hogy inkább véglegesen eltörli az államban a consuli tisztséget, de nem osztja meg az atyák és a nép között. Ezért, mikor a gyűlések állandó elhalasztása miatt a dictator lemondott tisztségéről, ismét interregnumra került sor. S minthogy az interrexek uralma alatt a nép továbbra is el volt keseredve az atyák ellen, állandó viszálykodás közben a tizenegyedik interrexig tartott a küzdelem. A tribunusok folyton azt hozták fel, hogy a Lex Liciniát oltalmazzák; a népnek azonban sokkal jobban fájt az adósságok egyre nyomasztóbbá váló terhe, s a közéleti harcok is arra szolgáltak alkalmul, hogy kitörjenek belőle magánjellegű panaszai. Az atyák, beleunva a dologba, megparancsolták L. Cornelius Scipio interrexnek, hogy a consulválasztó gyűlésen, a békesség kedvéért, vegye figyelembe a Lex Liciniát. P. Valerius Publicola mellé plebeius tiszttársat választottak: C. Marcius Rutilust.

S ha már egyszer a lelkek a megegyezésre hajlottak, az új consulok szerették volna megkönnyíteni az adósok helyzetét is, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ez az egyetértés egyetlen akadálya. Az adósságok megfizetését állami üggyé tették, s ötös bizottságot választottak, amelyet - minthogy a pénzügyek rendezésével foglalkozott - pénzváltóknak neveztek el. Ezek igazságos és lelkiismeretes működésükkel kiérdemelték a megtiszteltetést, hogy nevüket minden évkönyv megemlíti. Név szerint C. Duillius, P. Decius Mus, M. Papirius, Q. Publilius és T. Aemilius voltak, akik úgy rendezték ezt a rendkívül nehéz ügyet, amelyben rendszerint mindkét fél - vagy legalábbis az egyik - rosszul szokott járni, hogy egyrészt mindenkit megnyugtattak, másrészt a pénzt előlegező államot sem érte veszteség. A kincstár ugyanis azoknak az adósságát, akik inkább hanyagságból, mint rossz anyagi helyzetük miatt késedelmeskedtek a törlesztéssel - ha előzetesen biztosítékot kapott tőlük -, a Forumon felállított asztaloknál kifizette, vagy pedig úgy egyenlítette ki, hogy vagyonukat előbb csekély díjért felbecsülték. Így azután nemhogy jogtalanság, de bármelyik érdekelt fél legkisebb panasza nélkül rendeződött rendkívül sok tartozás.

Ezután, az etruszk háborútól való alaptalan riadalom hatására - az a hír terjedt el ugyanis, hogy Etruria tizenkét népe összeesküvést szőtt - dictatort választottak. A táborban választották meg - mert ide továbbították a consuloknak a senatus határozatát - C. Iuliust, aki mellé L. Aemiliust rendelték a lovasság főparancsnokául. Egyébként a határokon kívül teljes volt a nyugalom.

22. Otthon a dictatornak az a kísérlete, hogy két patríciust választasson consullá, interregnumhoz vezetett. A közbeeső időre megválasztott két interrex, C. Sulpicius és M. Fabius elérte, amire a dictator hiába törekedett - hiszen a nép engedékenyebbé vált az új jótétemény: adósságainak csökkentése miatt -, azaz, hogy két patrícius consult válasszanak. Megválasztották magát a tisztét letevő interrexet, C. Sulpicius Peticust s vele T. Quinctius Poenust. (Egyesek szerint Quinctius előneve Caeso, mások szerint Gaius volt.) Mindketten hadba vonultak, Quinctius a faliscusok, Sulpicius a tarquiniibeliek ellen. S minthogy sehol se került sor az ellenséggel ütközetre, mindent felégetve és elpusztítva inkább a földek, mint az emberek ellen viselték a háborút. A két nép makacsságát annyira megtörte ez a, mondhatni, lassú sorvadás okozta gyengeség, hogy először a consulokhoz, majd az ő engedélyükkel a senatushoz folyamodtak fegyverszünetért, amelyet negyven évre meg is kötöttek. Most, hogy a két háború fenyegetése már nem okozott gondot, elhatározták, hogy amíg a fegyvernyugvás némi nyugalmat biztosít, vagyonbecslést tartanak, minthogy az adósságok kiegyenlítése után igen sok vagyontárgy cserélt gazdát. Mikor azonban kitűzték a censorválasztó gyűlés napját, C. Marcius Rutilus - aki az első plebeius dictator volt - megzavarta a rendek egyetértését, bejelentve, hogy pályázik a censori tisztségre. Nyilvánvalóan nagyon rosszkor tette ezt, éppen, mikor két patrícius volt a consul, akik kinyilatkoztatták, hogy pályázatát nem veszik figyelembe. De nemcsak ő maga tartott ki makacsul feltett szándéka mellett; minden erejükkel támogatták a tribunusok is, akik vissza akarták szerezni a consulválasztó gyűlésen elvesztett befolyásukat; és benne magában is megvolt az a méltóság, amelynek a legmagasabb tisztség sem elérhetetlen, másfelől a népnek is hő vágya volt, hogy ugyanaz a férfiú, aki megnyitotta előtte a dictatori méltósághoz vezető utat, tegye elérhetővé számára a censori tisztséget is. A szavazatok nem oszlottak meg, s így Manlius Gnaeus mellett Marcius lett a másik censor.

Dictator is volt ebben az évben, M. Fabius; nem mintha háborútól kellett volna tartani, inkább azért, hogy ne érvényesülhessen a consulválasztáson a lex Licinia. A dictator mellé a lovasság főparancsnokául Q. Serviliust rendelték. De a dictator - akár a censorválasztáson - a consulválasztó gyűlésen sem tudott érvényt szerezni az atyák egyhangú akaratának.

23. A népből M. Popilius Laenas, az atyák közül L. Cornelius Scipio lett consul. S a véletlen is elősegítette, hogy a plebeius consul szerezzen nagyobb hírnevet. Mert amikor híre jött, hogy nagy gallus sereg ütött tábort latin területen, minthogy Scipiót éppen súlyos betegsége akadályozta, a gallusok elleni háború vezetését - soron kívül - Popiliusra bízták. Ő haladéktalanul sorozást rendelt el, és megparancsolta, hogy a fegyveres ifjúság a Porta Capenán kívül, Mars szentélyénél gyülekezzék, s oda vitette a quaestorokkal a kincstárból a hadijelvényeket is. Négy teljes legiót állított fel, a többi katonát P. Valerius Publicola praetor alá rendelte, és meghagyta az atyáknak, szervezzenek még egy sereget, hogy ha a háború esetleg nem kívánatos fordulatot vesz, ezzel megvédelmezzék az államot.

Ő maga szintén mindent megfelelően előkészített és elrendezett, az ellenség ellen indult, s minthogy ennek erejét jó előre s nem mindent kockára tevő csatában óhajtotta kipuhatolni, sáncot ásatott a gallusok táborához legközelebb eső egyik elfoglalt dombon. Alig látta meg a szilaj és harcra sóvárgó nép a távolban a római hadijelvényeket, hadirendbe állt, hogy tüstént csatát kezdjen; s látva, hogy a római sereg nem vonul ki a síkságra, hanem részben a magaslaton, részben a sáncok védelmében húzódik meg - abban a hitben, hogy a rémület bénítja meg őket, s hogy legjobb most rajtuk ütni, mikor leköti őket az erődítési munka -, félelmetes üvöltéssel rájuk rohant. A rómaiak nem hagyták abba az ásást, amelyet a triariusok végeztek, s a mögöttük harcra készen, fegyveresen várakozó második és harmadik csatasor vetette magát a küzdelembe. Bátorságuk mellett a magaslat is segítette őket; dárdáik és hajítófegyvereik, nem úgy, mint a sík földön, ahol kirepülés után erejüket vesztve lehullanak, saját súlyuktól, még sebesebben szállva mind célba találtak, s a gallusok, akiket elárasztottak a lövedékek - vagy testüket fúrták át, vagy nehezékként csüngtek le pajzsukról, mikor már-már rohanva felértek a szemben lévő magaslatra, először megzavarodva megálltak, majd mikor a megtorpanással harci kedvük lelohadt, az ellenfélé pedig fellángolt, visszaverve egymás hegyén hátán menekülni kezdtek, és sokkal csúfosabb vereséget mértek önmagukra, mint az öldöklő ellenség, mert sokkal többet taposott agyon a menekülő tömeg, mint amennyit megölt a fegyver.

24. A rómaiak győzelme mégsem volt végleges; a síkra leérve új sokasággal találták magukat szemben: mert a gallusok rengetegen voltak, alig éreztek meg ekkora veszteséget, s mintha új csata kezdődnék, friss csapatokat vonultattak fel a győztes ellenség ellen. A rómaiak, lelassítva lendületüket, megálltak, egyrészt, mert fáradtan kellett új küzdelembe bocsátkozniuk, másrészt, mert az elővigyázatlan consul - akinek, miközben az első sorokat buzdította, egy hajítódárda majdnem átfúrta a bal vállát - kis időre eltávozott a harcból. Habozásukkal mármár elszalasztották a győzelmet, mikor a consul bekötött sebbel visszatért az első sorba, és rájuk kiáltott: „Mit állsz itt, vitézem? Most nem a latin vagy a sabin az ellenséged, akit legyőzve szövetségessé változtathatsz; vadállatok ellen rántottunk kardot, itt vérnek kell folynia, vagy az övéknek, vagy a miénknek! Táborukból elűztétek, a lejtőn lekergettétek őket a völgybe, itt álltok a leterített ellenséges holttestek felett; ahogy a hegyoldalt megtöltöttétek velük, hasonló vérfürdőt rendezve töltsétek meg a völgyet is! Ne várjátok, hogy ha álltok, megfutamodnak előletek; elő a hadijelvényekkel, induljunk rohamra ellenük!"

Ε buzdító szavakra új támadásra indultak, kivetették helyükből az előttük álló gallus csapatokat, majd éket formálva betörtek az ellenséges sereg közepébe; a szétvert barbárok határozott parancsok és vezérek híján - saját csapataikra zúdultak, a mezőkön szétszóródva táboruk mellett is elrohantak, s az egyforma dombok közül a legmagasabbnak látszó, az albai felé menekültek. A consul a táboron túl nem üldözte őket, mert sebe is akadályozta, de seregét sem óhajtotta az ellenség megszállta dombon veszélynek kitenni. A táborban lelhető összes zsákmányt átengedte a katonáknak, a gallusoktól szerzett prédával gazdagon megrakodott, győztes sereget visszavezette Rómába. Mivel sebesülése késleltette a diadalmenetet, éppen emiatt fejezte ki a senatus azt az óhaját, hogy válasszanak dictatort, aki a beteg consulok helyett a választógyűlést megtartja. L. Furius Camillus a megválasztott dictator - aki mellett P. Cornelius Scipio lett a lovasság főparancsnoka - elérte, hogy a consuli tisztség, mint régen, újra az atyák birtokába jutott. Ezért, az atyák lelkes buzdítására, őt magát választották meg consulnak; tiszttársa Ap. Claudius Crassus lett.

25. Még az új consulok hivatalba lépése előtt tartotta meg diadalmenetét Popilius a gallusokon aratott győzelemért; a nép nagy lelkesedéssel fogadta, mindenki halkan kérdezgette: vajon kinek lehet oka rá, hogy elégedetlen legyen a plebeius consullal, egyszersmind megszólták a dictatort, hogy a Lex Licinia semmibevételéért kapta jutalmul a consuli tisztséget, s ő, akit egyéni törtetése a nyilvános jogsértésnél még nagyobb gyalázatba kevert, dictatorként saját magát választatta meg consulnak.

Az évet gyakori és sokféle nyugtalanság tette nevezetessé. A gallusok, nem bírván elviselni a tél hidegét, az albai hegyen előreindulva, szertekószálva végigdúlták a földeket és a tengerparti helységeket. A tengert, az antiumi partot, Laurentum vidékét s a Tiberis torkolatát görög hajók tették bizonytalanná, úgyhogy a tengeri és szárazföldi rablók egyszer összetalálkozva bizonytalan kimenetelű csatát is vívtak, s úgy vonultak vissza - a gallusok táborukba, a görögök pedig hajóikra -, hogy egyik fél se tudta, győztesnek vagy legyőzöttnek tekintse-e magát. Ennyi nyugtalanság közben a legnagyobb ijedelmet az keltette, hogy a latin népek, Ferentina ligetében tartott tanácskozásukon, félreérthetetlenül kijelentették a csapatokat követelő rómaiaknak, hogy ne parancsoljanak azoknak, akiknek a segítségére szorulnak, s a latinok szívesebben fognak fegyvert saját szabadságukért, mint idegenek hatalmáért.

A senatus, amelyet az egyidőben folyó két külső háború mellett még a szövetségesek elpártolása is aggasztott, felismerte, hogy azokat, akiket nem tart mellettünk a hűség, félelemmel kell kényszeríteni, ezért elrendelte, hogy a consulok tartsanak sorozást, és mozgósítsák az állam minden erejét, minthogy a szövetséges erők elpártolása miatt a polgárságból kell a hadsereget megszervezni. Az általános, nemcsak a városi, hanem a vidéki ifjúságra is kiterjedő sorozáson tíz, egyenként négyezer-kétszáz gyalogosból és háromszáz lovasból álló legiót állítottak fel. Akkora volt ez az újonnan szervezett sereg, amekkorát, ha most fenyegetne hasonló veszély, a ma a földkerekséget betöltő római nép minden erejét mozgósítva sem egykönnyen tudna kiállítani; nagyon is igaz, hogy csak abban lettünk nagyobbak, amibe belerokkantunk: a gazdagságban és a fényűzésben.

Az év egyéb szomorú eseményei közé tartozik, hogy az egyik consul, Αp. Claudius, a háborús készülődések közben váratlanul meghalt; minden hatalom ismét Camillusra szállt. Az atyák nem tartották illőnek, hogy az egyetlen consult dictatornak rendeljék alá, részben, hogy tekintélye csorbát ne szenvedjen, másrészt azért is, mert családi neve a gallusok elleni háborúban kedvező előjelnek számított. A consul két legiót hátrahagyott a Város védelmére, a többi nyolcat megosztotta L. Pinarius praetorral, s apja vitézségére emlékezve a gallus háború irányítását - a sorshúzás mellőzésével - ő maga vette át. A praetornak megparancsolta, védelmezze a tengerpartot, s akadályozza meg, hogy a görögök kiköthessenek. Levonulva a pomptinusi vidékre, állandó táborhelynek megfelelő terepet választott, s mivel semmi nem kényszerítette, nem szándékozott a síkságon támadni; úgy gondolta, hogy az ellenséget, amelyet az ínség arra kényszerített, hogy rablásból éljen, eléggé meg tudja fékezni azzal, ha a zsákmányszerzésben megakadályozza.

26. Míg a római sereg békés őrállással töltötte az időt, előlépett egy hatalmas termetű, állig felfegyverzett gallus harcos, gerelyével megdöngette pajzsát, mire mindenki elhallgatott, ő pedig tolmács útján párviadalra hívta ki valamelyik rómait. Ekkor M. Valerius, az egyik fiatal katonai tribunus, remélve, hogy a T. Manliuséhoz hasonló dicsőséget szerezhet, a consul beleegyezésével, fegyveresen kilépett középre. A harcban a halandók küzdelmét elhomályosította az isteni beavatkozás. Mert a támadásra lendülő római sisakjára, az ellenség felé fordulva, hirtelen, egy holló telepedett. A tribunus megörült a madárnak, mint égből küldött csodajelnek, majd felfohászkodott a küldőjéhez: akár isten, akár istennő, álljon kegyes védelmezőként mellette. S íme - bámulatos hallani is - a madár nemcsak hogy ott maradt elfoglalt helyén, de minden újabb összecsapásnál, szárnyra kapva, karmaival az ellenfél arcának és szemének esik, s a gallus a csodálatos jelenség láttán végül annyira elveszti bátorságát, hogy utoljára már se lát, se hall, nem tud gondolkodni, s Valerius végez vele. A holló pedig felrebbenve napkelet irányában, eltűnik szemük elől.

Eddig mindkét sereg mozdulatlanul állt a helyén, de hogy a tribunus kezdte leszedni a fegyvereket megölt ellenfele holttestéről, a gallusok se maradtak helyükön, a rómaiak pedig még náluk is gyorsabban rohantak a győzteshez: a gallus harcos ott heverő teteme körül kitört csatározás véres ütközetté fajult. S most már a közeli őrhelyeken állomásozó manipulusokon kívül a mindkét oldalról előrohanó legiók is harcba avatkoztak. Camillus csatába küldte a tribunus győzelmének örvendező, az istenek oly nyilvánvaló segítségén fellelkesült katonáit, s rámutatva a zsákmányolt fegyverzettel ékes tribunusra, így biztatta őket: „Ő legyen a példaképetek, katonák, terítsétek le a gallus sereget földön fekvő vezére köré!" A csatában isten és ember megtette a magáét; nem volt kétes, milyen eredménnyel végződik a harc, annyira érezte előre mindkét sereg, hogy a két vitéz párviadala eleve eldöntötte az ő küzdelmük sorsát is. Az első csapatok között, amelyeknek összecsapása a többieket is harcra tüzelte, öldöklő viadal kezdődött; a gallusok seregének többi része, a nagy tömeg, mielőtt dárda vetésnyire is megközelítette volna az ellenséget, hátat fordítva megfutamodott. Előbb volscus, majd faliscus területen szóródtak szét, innen Apulia és a felső tenger felé igyekeztek.

A consul gyűlést hívott egybe, a tribunust tíz ökörrel és egy arany koszorúval ajándékozta meg. Majd, a senatus parancsára, hogy kezdje meg a tengeri háborút, egyesítette seregét a praetoréval. Minthogy azonban ez a vállalkozás, a nyílt harcba nem bocsátkozó görögök halogató taktikája miatt, hosszúnak ígérkezett, és hogy a választógyűléseket meg tudják tartani, a senatus jóváhagyásával T. Manlius Torquatust dictatorrá nevezte ki. A dictator, aki A. Cornelius Cossust tette meg a lovasság főparancsnokának, megtartotta a gyűlést, s itt a nép nagy ujjongása közben dicsőségében vetélytársát, a távol lévő huszonhárom éves M. Valerius Corvust - mert ez lett a mellékneve - nyilvánította consullá. Corvus tiszttársa a plebeius M. Popilius Laenas lett (negyedszer).

A görögök ellen Camillus nem tett semmi említésre méltót. Őnekik éppen úgy nem ízlett a szárazföldi, mint a rómaiaknak a tengeri háború. Végül, minthogy sehol nem tudtak kikötni, s nemhogy semmi szükséges dologhoz, de még vízhez sem jutottak, eltávoztak Italiából. Arról, hogy a hajóhad melyik népé vagy törzsé volt, semmi biztosat nem tudunk. Én legvalószínűbbnek azt tartom, hogy szicíliai türannoszok küldték, mert a távolabbi Görögország akkortájt, kimerülve a belső viszályokban, már a makedón hatalomtól rettegett.

27. Miután a seregeket elbocsátották, odakünn béke, itthon a rendek között egyetértés és nyugalom uralkodott; de hogy e helyzetnek ne örülhessenek túlságosan, a polgárok között járvány tört ki, s a senatus kénytelen volt felszólítani a decemvireket a Sibylla-könyvekbe való betekintésre; javaslatukra ünnepi vendégséget rendeztek az istenek tiszteletére. Ugyanebben az évben a latinok által lerombolt Satricumot az antiumiak újjáépítették és coloniát alapítottak benne, Róma pedig szerződést kötött a karthágóiak barátságot és szövetséget kérő követeivel.

Ugyanez a külső és belső nyugalom uralkodott T. Manlius Torquatus és C. Plautius consulsága idején is. Csak annyi történt, hogy a kamatot egytizenketted részről a kölcsönösszeg huszonnegyedére mérsékelték, s elrendelték, hogy az adósságot, ha negyedrészét azonnal kiegyenlítik, három év alatt egyforma részletekben kell letörleszteni. S még így is sok polgár ment tönkre, mert a senatus inkább törődött azzal, hogy fenntartsa a hitel iránt az általános bizalmat, mint a magánosok gondjaival. A legfőbb könnyebbség az volt, hogy nem nehezedett az emberekre az adó vagy a sorozás terhe.

Három évvel azután, hogy a volscusok újjáépítették Satricumot, másodízben választották consullá M. Valerius Corvust, tiszttársa pedig C. Poetilius lett. Minthogy Latiumból az a hír érkezett, hogy antiumi követek járják be a tartományt, és háborúra szólítják fel a latin népeket, Corvus, aki azt a megbízatást kapta, hogy - mielőtt még számban gyarapodna az ellenség támadjon a volscusokra, harcra kész seregével Satricum alá vonult. S mert itt az antiumiak és a volscusok már összevonták a római támadás lehetőségére előzőleg készen tartott csapataikat, a két felet eltöltő régi gyűlölet nem engedte meg, hogy a csatával késlekedjenek. A volscusok, akik nagyobb harci kedvvel tudták felújítani, mint végigküzdeni a háborút, vereséget szenvedtek, és rendezetlen sorokban Satricum falai felé menekültek. De még a falak védelmében sem bíztak eléggé; mikor az ellenség körülzárta a várost, és már létrákkal rohamra készült, négyezer katona adta meg magát, nem is számítva a nem harcolók nagy tömegét. A rómaiak lerombolták és felgyújtották a várost, a zsákmány teljes egészében a katonáknak jutott, kivéve a négyezer harcost, aki megadta magát; ezeket a consul a diadalmenetben kocsija előtt megbéklyózva vonultatta fel, majd eladta őket, és az összegyűlt tekintélyes összeget a kincstárnak juttatta. Egyesek azt írják, hogy ez a fogolysereg rabszolgákból állt, ami sokkal valószínűbb is, mint az, hogy azokat adták el, akik megadták magukat. 28. Ε consulok után M. Fabius Dorsuo és Ser. Sulpicius Camerinus lépett hivatalba. Most az auruncusok indítottak váratlanul háborút, betörtek és fosztogatni kezdtek. A rómaiak attól féltek, hogy nem egyetlen nép vállalkozásáról van szó, hanem a latin törzsek közös tervéről, ezért mintha máris folyna a háború a latinok ellen, dictatort választottak, L. Furiust, aki Cn. Manlius Capitolinust nevezte ki a lovasság főparancsnokává. Mint komoly veszedelemben mindig, most is bejelentették a törvénykezési szünetet, sorozást tartottak, senkit nem mentve fel, a legiókat pedig a lehető leggyorsabban az auruncusok ellen vezették. De a katonák inkább zsákmányolni akartak, mint küzdeni, így a háború az első összecsapással be is fejeződött. Mindamellett a dictator, minthogy a latinok támadtak, és habozás nélkül vállalták a harcot, jónak látta biztosítani az istenek segítségét is: még harc közben templomot ajánlott fel Iuno Moneta istennőnek. Miután e fogadalommal elkötelezve magát, győztesen tért vissza Rómába, s lemondott dictatori tisztéről. A senatus, hogy a templom méltó legyen a római nép tekintélyéhez, duumvireket választott az építkezés irányítására. A helyet a fellegvárban jelölték ki, ott, ahol hajdan M. Manlius Capitolinus hajléka állt. A consulok, felhasználva a dictatornak a volscusok ellen toborzott seregét, váratlanul rajtaütve az óvatlan ellenségen, elfoglalták Sorát.

A templomot egy évvel azután, hogy a felajánlás elhangzott, felavatták; akkor C. Marcius Rutilus (harmadszor) és T. Manlius Torquatus (másodszor) volt consul. A felszentelés után azonnal csodajel tűnt fel, hasonló az annak idején Alba hegyén látott csodához: kőeső hullt, és a nappal éjszakára változott. Minthogy a polgárságot babonás félelem töltötte el, a senatus, betekintve a szent könyvekbe, elhatározta, hogy dictatort választ ünnepnapok kijelölésére. P. Valerius Publicolát választották meg, mellette Q. Fabius Ambustus lett a lovasság főparancsnoka. Nemcsak a tribusoknak kellett engesztelő szertartásokat rendezniök, de a szomszéd népeknek is; sorban megszabták, melyikük mikor tartsa a könyörgést.

Hagyomány szerint ebben az évben a nép szigorú büntetéssel sújtotta az uzsorásokat, akiket az aedilisek a törvény elé idéztek. Ezután, noha semmi komoly ok nem volt rá, visszatértek az interregnumhoz. Az interregnum után - és szinte azt lehetne hinni, ezért volt rá szükség - két patríciust választottak consulnak: M. Valerius Corvust (harmadszor) és A. Cornelius Cossust.

29. Mostantól oly háborúk elbeszélésére kerül sor, amelyeket egyformán nevezetessé tesz az ellenség ereje, a távoli színtér és a hosszú időtartam. Mert ebben az évben kezdődött a háború a samnisok, e gazdag és jól felfegyverzett nép ellen. A bizonytalan hadiszerencsével vívott samnis háború után új ellenség jelentkezett: Pyrrhus, őt pedig követték a punok. Mennyi roppant jelentőségű esemény! Hányszor volt már Róma a pusztulás szélén, míg birodalmát akkorára tudta növelni, hogy szinte saját nagysága alatt roskadozik. Α samnis háborúra a velük addig baráti szövetségben álló rómaiakat nem a két nép viszonya, hanem külső ok késztette. A samnisok, bízva seregük fölényében, jogtalanul rátámadtak a sidicinusokra, s ezek, mint gyengébbek, kénytelenek voltak erősebbhez fordulni segítségért, így a campaniabeliekkel léptek szövetségre. Ezek inkább nevükkel, mint seregükkel támogatták szövetségesüket, s mivel fényűzésben elpuhult polgáraik a fegyverforgatásban keménnyé edződött ellenféltől sidicinus földön vereséget szenvedtek, magukra zúdították a háború viharát. Mert a samnisok, nem törődve már a sidicinusokkal, szomszédaik támogatóira, magukra a campaniabeliekre törtek, harcban ugyancsak könnyű győzelemre, de sokkal több zsákmányra és dicsőségre számíthattak. Erős őrséggel megszállták Tifatát, a Capua felett emelkedő dombvonulatot, s csapataik négyszöget alkotva vonultak le a Capua és Tifata között elterülő síkságra. Itt újabb ütközetre került sor, s minthogy a campaniabeliek a balszerencsés csatában elvesztették ifjúságuk színe-javát, s a közelben semmi támogatást nem remélhettek, arra kényszerültek, hogy a rómaiakhoz forduljanak segítségért.

30. Követeik, miután bebocsátást nyertek a senatus elé, nagyjából ilyen értelemben beszéltek:

„A campaniai nép küldött hozzátok, összeírt atyák, hogy tőletek mindenkorra szóló barátságot és azonnali segítséget kérjünk. Ha szerencsénk tetőpontján kérnénk, könnyebben megkapnánk, de ugyanannyival kevésbé is volnánk érte lekötelezve. Mert annak tudatában, hogy egyenrangú félként nyertük el barátságotokat, talán éppoly hűséggel ragaszkodnánk hozzátok, mint most, de kevésbé éreznők magunkat hálás alattvalóitoknak. De ha most köteleztek le bennünket együttérzésetekkel, és siettek oltalmunkra nehéz helyzetünkben, még az elnyert jótéteményt is méltányolnunk kell, ha nem akarunk hálátlannak és minden isteni és emberi segítségre méltatlannak bizonyulni. Istenemre, úgy vélem, abból, hogy a samnisok nálunk előbb voltak szövetségeseitek és barátaitok, nem következik, hogy minket ne fogadjatok barátságotokba, legfeljebb az, hogy az idő és a megbecsülés miatt megelőzhetnek bennünket, hisz velük kötött szerződésetek nem tiltja, hogy újabb szövetséget köthessetek. Mert mindig elegendő oknak tartottátok a barátságkötésre, hogy az, aki a kötést kéri, barátotok óhajt lenni, s mi campaniabeliek, ha jelenlegi helyzetünkben nem is mondhatunk nagy szavakat, városunk nagyságát, földünk termékenységét tekintve - benneteket kivéve - mégsem maradunk el egyetlen más néptől sem, és azt hiszem, ha barátaitok leszünk, nem csekély mértékben segíthetjük elő virágzásotokat. Ha az aequusok és volscusok, e Város örök ellenségei, bármikor megmozdulnak, mi ott leszünk a hátukban, s amit előbb cselekedtek a mi megmentésünkre, azt mi a ti uralmatokért és dicsőségetekért mindig hajlandók leszünk megtenni. S ha meghódítjátok az országaink között lakó népeket - s hogy ez hamarosan megtörténik, arra hősiességetek és szerencsétek a biztosíték -, összefüggő birodalmatok egész a mi határunkig terjed. Balsorsunk keserves és fájdalmas beismerésre kényszerít: oda jutottunk, összeírt atyák, hogy mi, campaniabeliek, kénytelenek vagyunk vagy barátaitokhoz vagy ellenségeitekhez csatlakozni. Ha megvédtek bennünket, hozzátok, ha sorsunkra hagytok, a samnisokhoz állunk. Fontoljátok hát meg, melyiket akarjátok: ti legyetek-e Capua és egész Campania urai, vagy a samnisok? Feltétlenül méltányos dolog, rómaiak, hogy mindenki számíthat megértésetekre és támogatásotokra, főképp azonban azok, akik, míg erejükön felül igyekeztek a segítségükért folyamodókat támogatni, mindenekelőtt maguk jutottak ilyen nehéz helyzetbe. Mi, noha látszólag a sidicinusokat védtük, valójában saját magunkért harcoltunk, mikor láttuk a samnisoknak egyik szomszédunk ellen intézett szégyenteljes rablóhadjáratát, s tudtuk, hogy ez a tűzvész, miután a sidicinusokat elhamvasztotta, mireánk fog átcsapni. S a samnisok most sem azért készülnek minket megtámadni, mert fájlalják a rajtuk esett jogtalanságot, hanem mert örömmel kapnak a jó alkalmon, hogy e betörésre jogcímet találtak. Hiszen ha mindezt haragvó megbosszulásnak tekintenék, nem pedig alkalomnak vérszomjuk kielégítésére, vajon nem kellett volna megelégedniük azzal, hogy két ízben is - egyszer sidicinus földön, egyszer pedig magában Campaniában - megverték legióinkat? Miféle engesztelhetetlen gyűlölet ez, amelyet két csatában kivívott vér sem tudott lecsillapítani? S vegyük még hozzá, hogy végigdúlták földjeinket, zsákmányként elhajtottak embert és állatot, felégették és lerombolták a tanyákat; vajon mindez nem volt elég bosszúvágyuk jóllakatására? Nem, mert mohóságukat akarják kielégíteni; ez tüzeli őket Capua megostromlására, hogy vagy lerombolják, vagy maguk vegyék birtokba ezt a gyönyörű várost. De inkább ti foglaljátok el, rómaiak - amivel jótéteményt gyakoroltok -, mintsem eltűrjétek azt a szörnyűséget, hogy az ő tulajdonukban maradjon. Nem oly néphez szólok, amely vonakodik az igazságos háborútól, de azt hiszem, elég, ha csak megmutatjátok, hogy segíteni akartok, s már nem lesz szükségetek háborúra. Csak miránk vonatkozik a samnisok lekicsinylő véleménye, nem a fölöttünk állókra: így e segítségnek az árnyéka is elég, hogy védelemért alája húzódhassunk. S mindazt, ami ezután a miénk lesz, amivé mi magunk válunk, előre a tiéteknek tekintjük. Tinektek hasítja az eke Campania földjét, nektek népesül be Capua városa, s a város alapítóival, őseinkkel és a halhatatlan istenekkel helyezünk benneteket egy sorba, s nem lesz egyetlen coloniátok, amely minket engedelmességben és hűségben felülmúlna. Ígérvén ígérjétek meg Capuának, összeírt atyák, legyőzhetetlen hatalmatok oltalmát, s keltsetek bennünk reményt, hogy a város elkerüli a pusztulást. El tudjátok-e képzelni, valamennyi rendből összegyűlt mekkora tömeg búcsúztatott bennünket, mikor ide indultunk? S amikor otthagytuk őket, mennyire elmerültek mindnyájan a fogadalmakban és könnyekben? S hogy mily várakozásban élnek most Campania népe és senatusa, a feleségek és gyermekek? Bizonyos vagyok benne, hogy az egész sokaság a kapuknál áll, és feszülten figyeli az ide vezető utat. S most, atyák, döntsétek el, milyen választ vigyünk nekik szorongásukban és bizonytalanságukban? Mert az egyik üzenet menekülést, győzelmet, életet és szabadságot visz nekik, s hogy a másik mit, azt borzadok kimondani. Tehát úgy döntsenek rólunk, hogy vagy szövetségeseitek és barátaitok leszünk, vagy soha az életben nem leszünk azok."

31. A követek visszavonulása után a senatus határozatot hozott. S bár a többség úgy vélte, hogy Italiának ez a legszebb és leggazdagabb városa és a rendkívül termékeny tengerparti föld a gabonaárak emelkedése esetén a római nép éléskamrájává válhat, még e rendkívül előnyös lehetőségnél is többre becsülték a szövetségi hűséget, s a consul, a senatus döntését tolmácsolva, ezt a választ adta: „Campaniabeliek, a Senatus támogatásra méltónak ítél benneteket, de csak azzal a feltétellel köthetünk baráti szövetséget, ha ezzel nem sértjük régebbi barátságunkat és szerződésünket. A samnisokat szerződés fűzi hozzánk, így nem nyújtunk ellenük fegyveres segítséget, mert ezzel előbb sértenénk meg az isteneket, mint az embereket, hanem - ahogy az isteni és emberi jog előírja - követeket küldünk szövetségesünkhöz és barátunkhoz azzal a kéréssel, hogy kíméljenek meg benneteket az erőszaktól."

Erre a küldöttség vezetője, otthon kapott megbízatása értelmében, így válaszolt: „Ha a mi tulajdonunkat nem is akarjátok jogos beavatkozással megvédeni a jogtalanság és hatalmaskodás ellen, a magatokét bizonnyal megvéditek. Mi tehát, összeírt atyák, Campania népét, fővárosát, Capua földjét, az istenek szentélyeit, minden isteni és emberi tulajdonát a magatok és a római nép hatalmába adjuk, s ami ezután ér minket, azt már mint a ti alattvalóitok szenvedjük el." Ε szavak után a Curia előcsarnokában, kezüket a consul felé tárva s könnyeket ontva, mindnyájan földre borultak. Az atyákat megindította az emberi sors forgandósága. Lám, ezen az oly gazdag, fényűzéséről és büszkeségéről híres népen, amelyhez nemrég még szomszédai járultak segítségért, annyira erőt vett a kétségbeesés, hogy magát és mindenét idegenek hatalmába adja. Ezek után nyilvánvalóan a szövetségi hűség követelte meg, hogy a rómaiak ne szolgáltassák ki új alattvalóikat, s úgy vélték, a samnis nép nem igaz úton jár, ha olyan földet és várost akar elfoglalni, amely megadta magát, és úgy vált a római nép birtokává.

Úgy döntöttek, azonnal követeket küldenek a samnisokhoz, azzal a megbízatással, vigyék hírül a campaniabeliek kérését, a senatusnak a samnis szövetséget is figyelembe vevő, erre adott válaszát, végül Campania meghódolását, s szövetségükre és barátságukra hivatkozva kérjék: kíméljék alattvalóikat, ne törjenek fegyveres ellenségként a földre, amely immár a római népé lett. Ha pedig a követek mérsékelt fellépéssel nem érnek el eredményt, szólítsák fel őket a római nép és senatusa nevében: tartsák magukat távol Capuától és Campania földjétől. A samnisok a gyűlésükön felszólaló követeknek oly dölyfös választ adtak, hogy nem csupán a háború folytatását jelentették be, de főembereik, a tanácsházból kilépve, követeink jelenlétében hívatták a csapatok vezetőit, és adták ki nekik fennhangon a parancsot, hogy azonnal induljanak feldúlni Campania földjét.

32. Miután a követség e válasszal visszatért Rómába, az atyák, minden egyéb ügyet félretéve, úgy határoztak, hogy a fetialis papok útján kérnek elégtételt; mikor ezek tagadó választ kaptak, a következő döntést hozták: a szokásos formaságok szerint meg kell üzenni a háborút, hogy az ügyet minél hamarabb a nép elé terjeszthessék. A nép határozata értelmében a két

consul egy-egy sereggel elindult a Városból: Valerius Campaniába, Cornelius a samnis földre, s az előbbi a Gaurus hegy lábánál, az utóbbi Saticula mellett ütött tábort.

A samnis legiók először Valerius ellen vonultak, mert az ő részéről várták az igazi nagy támadást, másrészt a bosszúvágy is fűtötte őket a campaniabeliek ellen, akik oly gyorsan tudtak előbb segítséget nyújtani, majd segélycsapatokat toborozni ellenük. Így, amikor megpillantották a római tábort, szilaj harcvágyukban egy emberként követelték a vezérektől, adjanak jelt a harcra, s fogadkoztak, hogy a rómaiakhoz hasonló szerencsével segítik majd a campaniabelieket, mint ezek segítették a sidicinusokat.

Valerius csupán néhány napig várt, hogy kisebb összecsapásokban kipuhatolja az ellenség erejét, majd kitűzte a hadijelet, néhány buzdító szót intézett övéihez, hogy ne rettentse meg őket az új ellenség és az új háború. Minél távolabb viszik fegyvereiket a Várostól, annál elpuhultabb népekre bukkannak. A samnisok vitézségét ne a sidicinusok és a campaniabeliek felett aratott győzelmükön mérjék le. Bármily gyávák küzdenek egymással, az egyiknek szükségképpen vereséget kell szenvednie. A campaniabeliek veresége is kétségtelenül a túlzott fényűzés miatt elpuhult életmódnak, s nem az ellenség erejének tulajdonítható. És mit számít a samnisok két győztes háborúja annyi évszázaddal, a római nép annyi ragyogó haditettével szemben? Hiszen a Város alapítása óta szinte több diadalt vehet számba, mint esztendőt; a körülötte lakó népeket, a sabinokat, az etruszkokat, a latinokat, a hernicusokat, az aequusokat, a volscusokat, az auruncusokat fegyveres erejével egytől egyig leigázta, a gallusokat pedig annyi csatában megverte és végül arra kényszerítette, hogy a tengeren, hajókon keressenek menekülést. S noha mindenkinek saját hadiszerencséjében és vitézségében bízva kell csatasorba állnia, arról se feledkezzenek el, kinek az irányításával és jósjeleivel kezdődik a csata; olyan vezérük van-e, aki csak hangzatos buzdítással tud szolgálni, aki csak szavakban elszánt, de a haditudományban járatlan, vagy olyan, aki maga is tud bánni a fegyverekkel, kiáll a hadijelvények elé, s értőn forgolódik a csata viharában.

- Katonák - folytatta -, az az óhajom, hogy tetteim s ne szavaim lelkesítsenek, s ne csak parancsaimat, de példámat is kövessétek. Nem pártharcokban, nem a nemesekkel folytatott szokásos alkudozásokkal, hanem ezzel a jobbommal szereztem magamnak három consulságot és soha el nem múló dicsőséget. Elmúltak az idők, amikor így lehetett beszélni: „Persze, hiszen patrícius voltál, a haza megszabadítóinak leszármazottja, s családod abban az évben kapta meg a consulságot, amelyben a Város az első consult!" Most már egyformán elnyerhetjük a consulságot mi, atyák, s ti, plebeiusok, s ez már nem a származás jutalma, mint régen volt, hanem a kiválóságé. Ezért, katonák, legfőbb célként e tisztség lebegjen szemetek előtt! Ti, emberek, engem, az istenek kívánságára, ezzel az új Corvinus melléknévvel ruháztatok fel, de azért családunk ősi neve, a Publicola sem merült feledésbe. Én a római népet, háborúban és békében, akár magánember voltam, akár kisebb vagy nagyobb tisztséget viseltem mint tribunus, mint consul - s egymást követő consulságaim során is -, változatlan érzéssel tisztelem és tiszteltem. S most itt a feladat: az istenek segítségével vívjátok ki velem együtt a samnisok felett ezt az új és első diadalt.

33. Soha nem volt még vezér meghittebb viszonyban katonáival: vonakodás nélkül vállalt a legegyszerűbb katonákkal együtt minden szolgálatot, még a harcosok szórakozása közben is, ha gyorsaságban vagy testi erőben vetekedtek, nyájas és előzékeny volt, sem győzelem, sem vereség nem változtatta meg arca derűjét, nem nézett le senkit, aki versenyre hívta; tetteiben a körülményekhez képest - jóságos volt, beszéd közben éppen úgy ügyelt mások szabadságára, mint önnön méltóságára. S amivel legjobban megnyerte a nép szívét: magas tisztségében is megőrizte azokat a jellemvonásokat, amelyekkel tisztségét elnyerte. Nem csoda, hogy vezére buzdítására az egész sereg hihetetlen lelkesedéssel vonult ki a táborból.

Ha valaha, most igazán egyenlő reményekkel, egyenlő erőkkel kezdődött a csata: mindkét sereg bízott magában, de nem becsülte le ellenfelét. A samnisok elszántságát fokozták legújabb sikereik s néhány nappal azelőtt kivívott kettős győzelmük, a rómaiakét négyszáz év dicsősége s győzelmeiknek a Város alapítása óta tartó sorozata; s mégis kölcsönösen aggodalommal nézegették új ellenfelüket. A küzdelem igazolta a két sereg hangulatát: úgy harcoltak, hogy jó ideig egyik csatasor se mozdult. Ekkor a consul, úgy vélve, hogy mivel nem lehet őket visszaszorítani, zavart kell keltenie közöttük, rohamra küldve a lovasságot, megpróbálta szétzilálni első soraikat. De látva, hogy a lovasság nagy lármával, eredménytelenül száguldozik körös-körül a szűk területen, s nem tud utat vágni az ellenség soraiban, visszatért a legio első csapatához, s lováról leugorva így szólt: „Gyalogosok, ez a feladat mireánk vár! Rajta hát, s ahogy tőlem látjátok, hogy az ellenségre rohanva karddal nyitok magamnak utat, úgy vágja le mindenki azt, aki útjába kerül, mígcsak azt nem látjátok, hogy a most felmeredő lándzsáktól csillogó egész teret az elesettek magas halma borítja!"

Alig hangzottak el szavai, a lovasság a consul parancsára kettéválva, a két szárny felé kanyarodott, és szabadon hagyta az utat az ellenséges derékhadra törő legiók előtt. A consul, mindenkit megelőzve, az ellenségre támadt, s akit a véletlen elébe vitt, levágta. Ε látványtól felhevülve a jobb- és balszárny katonái emlékezetes harcot vívtak. A samnisok nekifeszülve ellenálltak, néha több sebet kaptak, mint adtak. Már jó ideje folyt a harc, a szörnyű vérontás a samnis hadijelvények körül, de hátrálásnak sehol semmi jele: annyira szilárd volt az elhatározásuk, hogy csak a halál győzheti le őket. A rómaiak azonban, lankadni érezvén erőiket, s minthogy a nap is vége felé járt, izzó dühvel vetették magukat az ellenségre. Most lehetett csak látni, hogy a samnisok hátrálni, majd menekülni kezdenek. Akkor aztán elfogdosták, lekaszabolták őket, s ha az éj nem vet véget a harcnak, vagy sokkal inkább a győzelemnek, nem sokan maradnak életben. A rómaiak elismerték, hogy még sose csatáztak makacsabb ellenféllel, s a samnisok is, arra a kérdésre, mi törte meg leginkább szívós ellenállásukat és kényszerítette őket menekülésre, azt felelték, hogy úgy tűnt nekik, mintha a rómaiak szeme lángolna, vonásaikban megszállottság, tekintetükben őrület tükröződnék, s ez a látvány nagyobb rémületet keltett bennük, mint akármi más. A rémületet nemcsak a csata elvesztése igazolta, de éjszakai elvonulásuk is. Másnap a rómaiak birtokukba vették az elhagyott tábort, s Campania egész lakossága hozzájuk özönlött szerencsét kívánni.

34. Egyébként ezt az örömet majdnem egy nagy samniumi vereség keserítette meg. Cornelius consul ugyanis Saticulából elindulva olyan vigyázatlan volt, hogy seregével a rengetegbe, a rengetegen átvezető szűk völgyszorosba nyomult, és csak akkor vette észre, hogy az ellenség körös-körül mindent megszállt, és a feje felett leselkedik, amikor már nem tudott biztonságban visszavonulni. Míg a samnisok arra várakoztak, hogy az egész sereg leereszkedik a völgy mélyébe, P. Decius katonai tribunus észrevette a poggyásszal terhelt seregnek túl meredek, de a könnyű csapatok által sem minden nehézség nélkül megközelíthető dombot, amely a szorosból felmagasodva az ellenséges tábor fölé emelkedett. Ekkor így szólt a megrettent consulhoz: „Látod-e, A. Cornelius, azt a csúcsot az ellenség felett? Ez a mi reménységünk és megmaradásunk kősziklája, ha gyorsan elfoglaljuk, minthogy a samnisok vakságukban nem használták ki. Ne többet adj nekem, mint egyetlen legió dárdásait és nehézfegyverzetűit, s ha velük megszállottam a csúcsot, aggodalom nélkül vonulj tovább, mentsd magadat és seregedet, mert az ellenség, amelyet felülről minden hajítófegyverünk elér, nem mer utánatok menni, hacsak nem akar vesztébe rohanni. Minket meg kiszabadít innen vagy a római nép szerencséje, vagy saját bátorságunk."

A consul megdicsérte, ő pedig maga mellé véve a csapatokat, átvágott velük az erdőn, s az ellenség csak akkor vette észre őket, amikor majdnem elérték céljukat. S míg a samnisokat földhöz szögezte a csodálkozás, és minden szem őt bámulta, Decius a consulnak is időt nyert, hogy seregét kedvezőbb terepre vezesse, s ő maga is birtokba tudta venni a csúcsot. A samnisok, míg hadijelvényeikkel hol erre, hol arra indultak, mindkét alkalmat elszalasztották: a consult se tudták követni, csak a völgyben, ahol az imént még dárdáikkal fenyegetve fentről lestek, s a Deciustól elfoglalt magaslat ellen sem indíthattak felfelé támadást. Ám dühük főként emezek ellen bőszítette őket, annál is inkább, mert oly közel s hozzá még oly kevesen voltak, s mégis meghiúsították vállalkozásuk sikerét. Előbb arra gondoltak, hogy a dombot fegyveresekkel körülzárva vágják el Deciust a consultól, majd arra, hogy utat nyitnak előttük, s csak akkor támadnak rájuk, ha már leértek a völgybe. Míg e lehetőségek között ingadoztak, meglepte őket az éj.

Decius eddig abban reménykedett, hogy a domb ellen alulról támadó ellenséggel kedvezőbb helyzetből tudja felvenni a harcot. Azután csodálkozni kezdett, hogy sem harcot nem kezdenek, de ha már elijesztette őket a kedvezőtlen terep, még sánccal és árkokkal sem veszik körül magukat. Ekkor így szólt az összehívott centuriókhoz.

- Hogy lehet ennyi hozzá nem értéssel, ily hanyagul háborúskodni? Hogyan tudták ezek legyőzni a sidicinusokat és a campaniabelieket? Hisz látjátok, hadijelvényeiket hol ide, hol oda hurcolják, hol egy helyre vonják össze, hol elindítják a táborból. De ostromművek építéséhez sem fognak, különben már rég körül volnánk sáncolva. Ám mi is hasonlóvá válnánk hozzájuk, ha tovább időznénk itt, mint érdekünk megkívánja. Gyertek velem, s míg van egy kis világosság, puhatoljuk ki, hol helyezkednek el őrszemeik, s hol találhatunk utat a menekülésre.

Egyszerű katonai köpenybe öltözve tartott szemlét, és társai is, nehogy, míg körbenjár, az ellenség felismerje benne a vezért, a közkatonák öltözetében követték.

35. Őrséget állított, és mindenkihez eljuttatta az eligazítást, hogy a második őrségváltást jelző kürtjelre fegyveresen, teljes csendben gyülekezzenek körülötte. Mikor a parancs szerint teljes csendben összejöttek, így szólt hozzájuk:

- Maradjatok ilyen csendben, míg engem hallgattok, s őrizkedjetek minden katonás véleménynyilvánítástól. Miután tervemet kifejtettem, azok, akik helyeslik, hang nélkül menjenek át a jobb oldalra. S azt a tervet fogjuk megvalósítani, amelyet a többség óhajt. Most pedig hallgassátok meg, mire gondolok. Nem menekülés közben szorultunk ide, s nem tunyaságból időzünk az ellenség gyűrűjében. Bátorságotok foglalta el ezt a helyet, innen is csak bátorságotokkal juthattok ki. Azzal, hogy idejöttetek, a római nép egyik nagyszerű seregét mentettétek meg, azzal, hogy innen kitörtök, saját magatokat kell megmentenetek. Tiétek a dicsőség, hogy míg néhányan oly sokaknak voltatok segítségére, ti magatok senki támogatására nem szorultok. Olyan hadsereggel álltok szemben, amely tegnap ostobaságában elszalasztotta a szerencséje által felkínált alkalmat, hogy egy egész hadsereget megsemmisíthet, s csak akkor fedezte fel a feje fölött emelkedő, oly előnyös fekvésű magaslatot, miután mi már elfoglaltuk; bekeríteni se merte kis csapatunkat fölhatolva sokezer emberből álló seregével, s minket, kik e hegyet megszállva tartjuk, bár a napból bőven tellett volna, még csak védművekkel sem vett körül. Ha így ki tudtátok játszani, amíg látott és éber volt, álmában meg éppen be fogjátok csapni, s erre van szükségünk. Mert mostani helyzetünkben nem is annyira tanácsot adok, inkább rámutatok, milyen megoldásra kényszerültök. Nem lehet vita tárgya, hogy itt maradjatok vagy elvonuljatok-e, hisz a sors semmit nem hagyott meg fegyvereiteken s a fegyverekbe vetett reményen kívül; az éhség és a szomjúság végez velünk, ha jobban félünk a fegyverektől, mint férfiakhoz és rómaiakhoz illenék. Tehát egyetlen menekvés van: kitörni innen és elvonulni. Ezt vagy nappal vagy éjszaka kell végrehajtanunk. Íme, mindjárt egy újabb, de már kevésbé vitatható kérdés: ha megvárjuk a reggelt, csak azt remélhetjük, hogy az ellenség összefüggő sánccal és árokkal vesz körül bennünket, ahogy most is, mint látjátok, földön fekve, testükkel kerítették be dombot az álomra dőlt katonák. Ha pedig, mint igaz is, az éjszaka alkalmas a kitörésre, akkor erre valóban ez az éjszakai óra a legmegfelelőbb. A második őrségváltás jelére gyűljetek össze: a halandókat ekkor nyűgözi a legmélyebb álom. Átlopakodunk hát az alvók között, s vagy csendben ki tudjátok őket játszani, hogy semmit se gyanítsanak, vagy ha észrevennének, váratlan csatakiáltással keltetek bennük rémületet. Csak gyertek utánam, ahogy eddig is követtetek, s védeni fog az eddig is minket segítő szerencse. Azok, akik tervemet célravezetőnek tartják, nosza, menjenek át a jobb oldalra.

36. Mindnyájan erre az oldalra álltak, s elindultak Decius után, aki az ellenséges őrök között, a nem ellenőrzött területen át vezette őket. Már a tábor közepén jártak, mikor az alvó őrök felett átlépkedő egyik katona pajzsa nekiütközött valaminek, és megzördült. Az őr erre felébred, felkelti szomszédját, s talpra ugorva fellármázzák a többieket is; sejtelmük sincs, ki jár ott, barát vagy ellenség, a dombot megszállók próbálnak-e kitörni, vagy a consul foglalta el a tábort. A csatakiáltás, amelyben a rómaiak, miután észrevették őket, Decius parancsára kitörtek, annyira megrémítette az álomtól kábult katonákat, hogy összezavarodva sem voltak arra képesek, hogy haladéktalanul fegyvert ragadjanak és védekezzenek, sem arra, hogy feltartóztassák vagy üldözőbe vegyék őket. S a római csapat, lekaszabolva az útjában álló őröket, a megzavarodott és ide-oda futkosó samnisok között átvágta magát a consul táboráig.

Az éj nagy része elmúlt, s már biztonságban tudhatták magukat, mikor Decius így szólt hozzájuk:

- Dicsőség nektek, hős római katonák! Minden évszázad magasztalni fogja nagyszerű visszavonulásotokat. De ahhoz, hogy ilyen hősiesség szembetűnő legyen, nappal és napfény kell, s ti nem azt érdemlitek, hogy mikor ilyen dicsőséggel tértek vissza, az éjszaka csendje boruljon rátok. Pihenjünk le itt, s várjuk meg a napfelkeltét.

Úgy is tettek, ahogy mondta. Mikor pirkadni kezdett, követeket küldött előre a táborba a consulhoz, s a hír hallatlan örömet keltett. És amikor köztudomású lett, hogy épségben visszatértek azok, akik, mindnyájuk megmenekülése érdekében, életüket oly nyilvánvaló veszélynek tették ki, mindenki eléjük tódult, magasztalással, szerencsekívánatokkal halmozta el, s külön és együttesen megmentőinek nevezte őket. Hálálkodva magasztalták az isteneket, Deciust az égig dicsőítették. Decius tábori bevonulása diadalmenet volt; fegyveresei kíséretében a tábor közepére vonult, minden szem őrá szegeződött, s a tribunusoknak és consuloknak kijáró legteljesebb tiszteletadás övezte.

Mikor a fővezér sátra elé érkezett, a consul kürtszóval gyűlést hívatott össze, s már belekezdett Decius megérdemelt dicséretébe. Mégis feloszlatta a gyűlést, mert Decius közbeszólt, azt tanácsolva, hogy minden egyebet tegyenek félre, míg kezükben a jó alkalom, s rávette a consult, támadja meg az éjszakai rémülettől megzavarodott s a domb körül külön álló őrállásokba szétoszlott ellenséget, mert véleménye szerint sokan, akiket az ő üldözésére küldtek, szanaszét bolyonganak az erdőkben. A legiókat fegyverbe szólítva elindultak a két táborból, s minthogy a felderítők jelentéseiből már jobban ismerték a rengeteget, kényelmesebb úton közelítették meg és rohanták le a mit sem sejtő ellenséget. Minthogy a mindenfelé szétszóródott s nagyrészt fegyvertelen samnisok nem tudtak sem egy ponton tömörülni, sem fegyvert fogni, vagy a sánc mögé visszajutni, a rómaiak a megrettent ellenséget először bekergették a táborba, majd, fejetlenséget keltve az őrségben, a tábort is elfoglalták. A dombok körül harsogó csatazaj minden őrszemet megfutamított őrhelyéről; nagy részük még az ellenség megérkezése előtt elmenekült. Azt a mintegy harmincezret, akit a táborba kergetett a rémület, mind egy szálig levágták, a tábort kirabolták.

37. Miután mindez lezajlott, a consul összehívta a sereget, s nemcsak befejezte, hanem meg is toldta dicsérő szavait Decius imént tanúsított hősiességének a magasztalásával, s a szokásos katonai jutalmakon kívül arany koszorút, s egy rendkívül szép, aranyozott szarvú, kövér, fehér ökörrel még száz másikat adott ajándékba neki, s minden, a vállalkozásában részt vett katonája egyszer s mindenkorra kétszeres gabonaadagot, akkor pedig egy-egy ökröt s két tunicát kapott. A consul után nagy tetszésnyilvánítások közepette a legiók nyújtották át ajándékukat, egy lombkoszorút, hálából, hogy kiszabadította őket a gyűrűből, majd egy másik koszorút kapott, hasonló megbecsülés jeleképpen, saját katonáitól. A kitüntetéseket magára öltve, a gyönyörű ökröt Marsnak áldozta fel, a többi százat pedig a vállalkozásban részt vett katonáknak ajándékozta, akiknek a legiók is egy-egy font lisztet s egy mérő bort adtak össze. Mindez rendkívüli vidámságnak közepette zajlott le, közben a katonák lelkes kiáltozással fejezték ki a mindnyájukat egyformán eltöltő örömet.

A harmadik csatára Suessulánál került sor, ahová a M. Valerius elől megszaladt samnis hadsereg felvonultatta hazája valamennyi fegyverbe szólított ifját, hogy egy utolsó ütközetben megpróbálja a maga javára fordítani a hadiszerencsét. Suessulából rémült hírnökök érkeztek Capuába, innen pedig lovasok száguldottak segítséget kérni Valerius consulhoz. Serege erős őrizet alatt a táborban hagyta a felszerelést, és tüstént gyors menetben meg is indult a hadijelek után, és minthogy az igavonó állatokat és hajcsárokat otthagyva csak lovait vitte magával, táborát az ellenséghez közel egy szűk völgyben ütötte fel.

A samnis sereg, mintha a csatát haladéktalanul meg kellene kezdenie, csatasorba állt, majd, mivel senki nem vonult fel vele szemben, az ellenséges tábor ellen indult támadásra. Mikor meglátták a katonákat a völgyben, s a mindenfelé kiküldött kémek jelentették, hogy a rendkívül kis helyet elfoglaló táborról ítélve feltehetően csekély az ellenség létszáma, az egész sereg zúgva követelte, hogy temessék be az árkokat, rombolják le a sáncot, és törjenek be a táborba. Ha a vezérek nem tartják vissza a katonákat, e vakmerő vállalkozással véget is ér a háború. Egyébként, minthogy a nagy tömeget nehéz volt élelmezni, mert előbb, amíg Suessula alatt időztek, s a csatát várták, majdnem teljesen kifogytak minden élelemből, úgy döntöttek, hogy - amíg az ellenség reszketve táborába zárkózik - a katonákat szétküldik a földekre élelmet szerezni. Közben, mondták, a tétlenkedő római katonának, aki poggyász nélkül csak annyi gabonát hord magával, amennyit a fegyverekkel együtt a vállán megbír, elfogy az utolsó falatja is.

A consul, látva, hogy az ellenség szerte a földeken kóborol, s csak imitt-amott hagyott hátra néhány őrszemet, katonáihoz néhány buzdító szót intézett, majd a tábor megostromlására indult. Az első csatakiáltással és rohammal el is foglalta, és több ellenséget ölt le a sátrakban, mint a kapukban vagy a sáncon. A consul a zsákmányolt hadijelvényeket egy helyre hordatta össze, majd két legiót hátrahagyott őrségül, keményen megparancsolva, hogy visszatérése előtt ne kezdjék meg a zsákmányolást, ezután seregét rendbe szedve nekiindult, s a szétszéledt samnisok között - akiket lovassága úgy kergetett eléje, mint hajtóvadászaton a vadakat - rettenetes öldöklést rendezett. Mert a samnisok rémületükben azt se tudták, melyik hadijelvény köré seregeljenek, s azt sem, vajon a táborba siessenek-e, vagy inkább messzire futva keressenek menedéket. Annyira általános volt a rettegés és a futás, hogy mintegy negyvenezer pajzsot - jóllehet nem öltek meg ennyi katonát - s a táborban zsákmányoltakkal együtt mintegy százhatvan hadijelvényt vittek a consul elé. Mikor az ellenséges táborba visszaérkeztek, az egész zsákmányt a katonák kapták meg.

38. Ε csata eredményeképpen a faliscusok, akikkel fegyverszüneti megállapodásunk volt, békéért fordultak a senatushoz, a latinok pedig már készen álló seregeikkel Róma helyett a paelignusok ellen kezdtek háborút. Sőt a diadal híre Italia határain túl is elterjedt: s még a

karthágóiak is elküldték Rómába szerencsét kívánó követeiket, s velük egy huszonöt font súlyú aranykoszorút, hogy a capitoliumi Iuppiter szentélyében helyezzék el. Mindkét consul diadalmenetet tartott a samnisokon aratott győzelemért; mögöttük vonult Decius a kitüntetésekkel és az ajándékokkal. S a katonák rögtönzött, tréfás verseiben a tribunus neve nem kevesebbszer hangzott el, mint a consuloké.

Ezután meghallgatták a Campaniából és Suessulából érkezett követeket, s kérésükre úgy döntöttek, hogy téli táborozásra sereget rendelnek hozzájuk a samnis betörések elhárítására. Capua már akkor sem volt jó hatással a katonai fegyelemre; a katonák a minden lehetséges gyönyör élvezete közben elpuhultak, megfeledkeztek hazájukról, s a téli táborban terveket szövögettek, hogy Capuát hasonló merénylettel épp úgy el kellene ragadni a campaniabeliektől, ahogy ők elvették a föld régi lakóitól. Nem lenne jogtalanság, ha az általuk mutatott példát fordítanák ellenük. Miért legyen Italia legtermékenyebb földje s a földhöz méltó város inkább a campaniabelieké, akik se magukat, se birtokukat nem képesek megvédelmezni, s miért nem a győztes hadseregé, amely vérrel, verítékkel űzte el innen a samnisokat? Hát igazság az, hogy azok, akik alattvalóink lettek, élvezik a termékeny és gyönyörű vidéket, míg ők, a katonáskodástól elgyötörve, Róma környékének egészségtelen és aszályos földjeiért viaskodnak, s hozzá még el kell tűrniök a Városra rátelepült ragályt s a naponta súlyosabbá váló uzsorát is?

Miközben titkos összejöveteleiken ezekről a még nem köztudott tervekről tárgyaltak, megérkezett az új consul, C. Marcius Rutilus, akinek sorshúzással Campania kormányzása jutott, míg tiszttársa, Q. Servilius a Városban maradt. C. Marcius Rutilus megtudta a tribunusoktól mindazt, ami történt, és mivel életkora és tapasztalata bölccsé tette - hiszen negyedszer volt consul, s viselte már a dictatori és censori méltóságot is -, azt vélte legjobbnak a katonai lázadás megelőzésére, ha sikerül elérnie, hogy az összeesküvők abban a hitben, hogy tetszésük szerint bármikor megvalósíthatják tervüket, lemondanak az azonnali végrehajtásról. Ezért elterjesztette a hírt, hogy a városok őrsége még egy évig fog a téli táborban állomásozni. Mert szét voltak osztva Campania városaiban, s az összeesküvés Capuából kiinduló szálai az egész hadseregre kiterjedtek. Így időt nyert tervei végrehajtására, a lázadás pillanatnyilag nem fenyegetett kitöréssel.

39. A consul, miután nyári táborba vezette katonáit, elhatározta, hogy amíg a samnisok nem háborgatják, a zavarkeltők eltávolításával megtisztogatja seregét; egyeseknek azt hozta fel, hogy kitelt a katonaidejük, másoknak, hogy a kortól elnehezülve nem bírják már erővel a szolgálatot. Sok katonát küldött szabadságra - előbb egyenként, majd egész cohorsokat - azon a címen, hogy a telet hazájuktól és otthonuktól távol töltötték. S minthogy katonai érdekekre hivatkozva is sokat áthelyezett, a sereg nagy részét eltávolította. A hazatérteket a másik consul és a praetor, különböző ürügyekkel halogatva visszaküldésüket, Rómában tartotta. Kezdetben, nem sejtve, hogy rászedték őket, nem volt ellenükre viszontlátni otthonukat. De később rájöttek, hogy a legelőször szabadságoltak sem térnek vissza a hadijelvényekhez, hogy szinte nem is küldtek el mást a seregtől, csak azokat, akik Campaniában töltötték a telet, s közülük is elsősorban a lázadás szervezőit, ezért előbb meghökkenés, majd jogos félelem fogta el őket, hogy terveik kitudódtak, s most el kell szenvedniök a nyomozást, a feljelentéseket, egyesek titkos kivégzését s a consulok és atyák rájuk nehezedő erőszakoskodását.

Ezekről tárgyaltak a titkos gyűléseken a táborban maradtak, mikor feltűnt nekik, hogy a consul ügyesen eltávolította az összeesküvés mozgatóit. Ekkor az Anxurtól nem messze állomásozó egyik cohors Lautulae mellett, a tenger és a hegy között fekvő szűk szakadékban ütött tábort, hogy összegyűjtse azokat, akiket a consul, mint előbb említettem, a legkülönbözőbb ürügyekkel elküldött.

Számuk már egész tekintélyesre nőtt, s csak a vezér hiányzott, hogy igazi sereggé szerveződjenek. Ezután zsákmányt keresve, rendezetlen sorokban Alba környékére vonultak, s táborukat Alba Longa hegye alatt sánccal vették körül. A védőművek felépítése után a nap hátralévő részében azon vitáztak, kit válasszanak vezérnek, mert a jelenlevők közül egyik sem bírta az egész csapat bizalmát. De kit bírhatnának rá, hogy hozzájuk menjen Rómából? Akadhat-e bárki az atyák közül vagy a népből, aki tudatosan vállalna ekkora veszélyt, vagy akire nyugodtan rá lehetne bízni a jogtalanságok miatt felbőszült sereget? Másnap, miközben még mindig erről folyt a vita, az egyik portyázó csapat hírül hozta, hogy T. Quinctius, mit sem törődve a Várossal és a tisztségekkel, tusculanumi birtokán gazdálkodik. Ez a patrícius származású férfiú, mikor lába egy seb miatt megbénult, s ezért félbeszakadt fényes katonai pályafutása, úgy döntött, hogy hátat fordítva a dicsőségnek és a közéletnek, visszavonul a falura. A katonák, meghallva nevét, azonnal visszaemlékeztek rá, s elhatározták, hogy saját érdekükben kényszerítik, menjen közéjük. De mivel nem remélhették, hogy bármiben is önként enged óhajuknak, úgy döntöttek, hogy erőszakhoz és megfélemlítéshez folyamodnak. Így a küldöttek, házába behatolva, mély álmában lepték meg Quinctiust, s nem engedve neki más választást, minthogy vagy elvállalja a fővezéri tisztséget, vagy ha nem megy velük, meghal, erőszakkal a táborba vitték. Itt, alighogy megérkezett, mint fővezért üdvözölték, s míg e szokatlan élmény rémülettel és csodálkozással töltötte el, eléje vitték tisztsége jelvényeit, s ráparancsoltak, hogy vezesse őket a Város ellen. Ezután inkább felbuzdulásukból, mint az ő parancsától késztetve, megragadták hadijelvényeiket, s támadásra készen elérkeztek a most Appiának nevezett út nyolcadik mérföldkövéig. S azonnal meg is támadják a Várost, ha nem jut a fülükbe a hír, hogy hadsereg vonul ellenük, s az ellenük vívandó harcra M. Valerius Corvus lett a dictator s L. Aemilius Mamercus a lovasság főparancsnoka.

40. Mikor látótávolságra értek, s felismerték a fegyvereket és a hadijelvényeket, a támadók dühét mérsékelte a hazájukra való emlékezés. Még nem voltak annyira nekibőszülve, hogy polgártársaik vérére szomjaztak volna, még csak idegenek ellen háborúskodtak, s végső elkeseredésükben is csak odáig mentek, hogy elszakadtak honfitársaiktól. Így a vezérek és a katonák mindkét részről egyaránt alkalmat kerestek a tárgyalásra. Quinctius - akinek már a hazájáért sem volt kedve harcolni, még kevésbé ellene -, s Corvinus - akire oly szeretettel tekintettek a polgárok, még inkább a katonák, legfőképpen pedig saját hadserege - megbeszélésre jött össze. A lázadók, mikor felismerték Corvinust, ugyanolyan tisztelettel csendesedtek el, mint saját katonái.

- Katonák - szólt hozzájuk -, mikor elindultunk, csak arra kértem a halhatatlan isteneket, akik a ti és a mi állami isteneink, csak azért a kegyért esdettem hozzájuk, hogy ne a felettetek való győzelmet adják meg nekem, hanem - az egyetértés helyreállításával - a veletek való kiegyezés dicsőségét. Volt és lesz elég alkalmunk, hogy hadi dicsőséget szerezzünk, most a békére kell törekednünk. Mert kívánságomat, amellyel a halhatatlan isteneket ostromoltam, ti tudjátok teljesíteni; csak jusson eszetekbe, hogy nem samnis, nem volscus, hanem római földön van a táborotok; hogy a dombok, melyeket láttok, hazátok dombjai, hogy ezek a katonák a ti polgártársaitok, én pedig a ti consulotok vagyok, akinek vezetésével, áldozatának előjeleivel a múlt évben két ízben vertétek szét a samnisok legióit, s kétszer vettétek be táborukat. Katonák! Én vagyok az az M. Valerius Corvus, aki jótéteményekkel és nem önkényeskedésekkel bizonyítottam előttetek nemességemet, aki sosem kezdeményeztem ellenetek egyetlen zsarnoki törvényt, egyetlen kegyetlen senatusi határozatot sem, s mindegyik tisztségemben szigorúbb voltam magamhoz, mint hozzátok. S ha valakinek joga van, hogy büszke legyen nemzetségére, bátorságára, továbbá méltóságára és tisztségeire, nos, én olyan ősöktől származom, olyan bizonyságát adtam bátorságomnak, s oly fiatalon nyertem el a consulságot, hogy, mint huszonhárom éves consulnak, jogom volna dölyfösen viselkedni nemcsak a néppel, de az atyákkal szemben is. S tudtok-e egyetlen consuli tettemről vagy szavamról, amely sértőbb lett volna, mint tribunus koromban? Ilyen szellemben viseltem kétszer egymás után a consuli tisztet, s a dictatori teljhatalmat is így fogom gyakorolni, hogy ne legyek elnézőbb seregem és hazám katonáival, mint veletek - borzadok kimondani is! ellenségeivel szemben. Hamarabb vontok ti kardot ellenem, mint én ellenetek. S ha csatára kerül a sor, nálatok zördülnek meg először a hadijelvények, ti kezditek a csatakiáltást és a támadást. Jusson eszetekbe, amire nem gondoltak atyáitok és nagyatyáitok, nem gondoltak azok, akik kivonultak a Szent Hegyre, s azok sem, akik később megszállották az Aventinust. Számítsatok rá, külön-külön mindnyájan, hogy, mint egykor Coriolanushoz, anyátok és hitvesetek zilált hajjal elétek vonul a Városból. Akkor a volscus seregek megszelídültek, mert egy római volt a vezérük, de ti - hisz római sereg vagytok! - nehogy abbahagyjátok ezt a vétkes háborút! Te, T. Quinctius - bármily szerepet töltesz be náluk önként vagy kényszerből -, ha csatára kerül a dolog, állj be a leghátsó sorokba, mert még mindig becsületesebb dolog megszaladni polgártársaid elől, mint harcolni hazád ellen. Most helyesen és becsületesen teszed, hogy a békére törekedve, az elsők között állsz, s tolmácsa leszel üdvös beszélgetésünknek. Szabjatok méltányos feltételeket: teljesítjük! Sőt, elfogadjuk a kevésbé méltányosakat is, inkább, semhogy ilyen bűnös viadalba bocsátkozzunk!

T. Quinctius könnyeket ontva e szavakkal fordult seregéhez:

- Katonák, ha egyáltalán hasznotokra tudok lenni magam is, sokkal készségesebben vezetlek benneteket a béke, mint a háború felé. Nem volscus vagy samnis szólott most hozzátok, hanem egy római: consulotok és fővezéretek! Katonák, tudjátok, mily szerencsés hadvezér volt, amikor értetek harcolt, ne óhajtsátok, hogy ellenetek is annak bizonyuljon. A senatus talált volna más hadvezéreket is, akik sokkal elkeseredettebben támadnának rátok; lám, mégis őt küldte, akinek leghőbb vágya, hogy benneteket megkíméljen, s akiben, mint fővezéretekben, leginkább megbízhattok. Ha ők is, akik minden bizonnyal győznének, a békét óhajtják, mit kívánjunk akkor mi? Ne számoljunk le inkább neheztelésünkkel és reménykedésünkkel, e rosszra késztető tanácsadókkal, s ne bízzuk magunkat és mindenünket oly jól ismert nagylelkűségére?

41. Mikor mindnyájan hangos kiáltozással fejezték ki egyetértésüket, T. Quinctius, a hadijelvények elé lépve, kijelentette, hogy a katonák a dictator hatalmába adják magukat. Kérte, hogy fogja pártját szerencsétlen polgártársainak, s támogassa őket azzal a hűséggel, amellyel az állam ügyeit is intézi. A maga számára nem kér külön kíméletet, az ő egyetlen reménye bűntelenségének tudata. De katonáival legyenek elnézők, mint őseik voltak egykor a néppel, majd később a legiókkal szemben, s ne büntessék meg őket a lázadásért.

A dictator elismerését fejezte ki Quinctiusnak, s a többieket is megnyugtatva a Városba vágtatott. Az atyák felhatalmazásával a petelinumi ligetben azt javasolta a népnek, egyetlen katonát se vonjanak felelősségre a lázadásért. Kérte a polgárokat, se tréfás, se komoly formában senkit ne kárhoztassanak a történtekért. Ezután törvényt hoztak, amely halálbüntetés terhe mellett elrendeli, hogy egyetlen katona nevét se lehet beleegyezése nélkül a jegyzékből törölni, s a törvényt kiegészítették azzal, hogy aki az első csapat vezetője volt, az nem lehet katonai tribunus. Ezt az intézkedést az összeesküvők P. Salonius miatt követelték, aki majdnem minden második évben hol tribunus, hol az első csapat centuriója - mint most mondják: parancsnoka - volt. A katonák nehezteltek rá, mert mindig ellenezte lázadó terveiket, s hogy az összeesküvésben ne kelljen részt vennie, Lautulaeban megszökött tőlük. S mikor a senatus, Saloniusra való tekintettel, ezt az egyetlen pontot nem akarta elfogadni, akkor Salonius kérte az összeírt atyákat, ne viseljék inkább a szívükön az ő rangját, mint a nép megbékélését, és rávette őket, hogy ezt is hagyják jóvá. Ugyanilyen túlzó követelés volt, hogy a lovasok zsoldját, amely akkor háromszoros volt, szállítsák le, mert szemben álltak az összeesküvéssel.

42. A fenti eseményeken kívül néhány szerző még azt is megemlíti, hogy L. Genucius néptribunus javaslatot terjesztett a nép elé, hogy tiltsanak meg minden uzsorát. S más népgyűlési határozatok állítólag úgy rendelkeztek, hogy senki tíz éven belül kétszer nem viselheti ugyanazt a hivatalt, s nem tölthet be egyazon évben két tisztséget, s hogy meg kell engedni két plebeius consul megválasztását is. Az, hogy a népnek ezeket az engedményeket sikerült kivívnia, bizonyítja: nem csekély erők vehettek részt a lázadásban.

Más évkönyvek nem tudnak Valerius dictatorrá választásáról. Azt állítják, hogy az egész ügyet a consulok intézték el. Szerintük a lázadó tömeg nem Rómába érkezése előtt, hanem Rómában ragadott fegyvert, s a lázadók éjjel nem Quinctius vidéki házába, hanem C. Manlius hajlékába hatoltak be, s őt kényszerítették, hogy vezérük legyen, azután meneteltek a negyedik mérföldkőhöz, s vonultak megerősített állásba. S nem a vezérek szólottak először a megbékélésről, hanem amikor a két sereg felsorakozott az ütközetre, a katonák, váratlanul összekeveredve, egymás kezét szorongatták, könnyek között üdvözölték egymást, s a consulok, látva, hogy harcosaik gondolni sem akarnak a harcra, kényszerültek rá, hogy az atyáknak az egyetértés helyreállítását javasolják. Vagyis a régi források csak abban egyeznek meg, hogy volt lázadás, aztán lecsendesítették.

Ε zendülés hírére s a samnisok ellen kezdett súlyos háború miatt néhány nép hűtlen lett a római szövetséghez, ráadásul a latinokkal kötött szerződés is régen bizonytalanná vált, s a privernumiak is váratlanul betörtek két velük szomszédos római colonia, Norba és Setia területére, és végigpusztították.

Prev Next