HATODIK KÖNYV

3. Ahol Camillus parancsnokolt, ott a rómaiaknak ilyen jól szolgált a hadiszerencse, másfelé azonban mindenhol roppant rémület lett úrrá. Majdnem egész Etruria fegyvert ragadott, és a római néppel szövetséges Sutriumot vette ostrom alá. A senatus, mikor a sutriumiak kétségbeesett helyzetükben követek útján segítséget kértek, úgy határozott, hogy a dictator a lehető leggyorsabban induljon Sutrium segítségére. De az ostromlottak nehéz helyzetben voltak, minthogy a remélt segítség késett, és nem tudtak tovább várni, mert a kevés polgár erejét felőrölte a mindig ugyanazokat sújtó megerőltetés, az őrszolgálat, a sok sebesülés; így megegyeztek az ellenséggel, hogy feladják a várost. Camillus éppen akkor érkezett oda a római sereggel, amikor fegyvertelenül, egy szál ruhában, siralmas menetben elhagyták a várost. A szánalmas tömeg a lába elé vetette magát, a vezetőknek a végső kétségbeesésből fakadó szavait a velük együtt földönfutóvá lett asszonyok és gyermekek sírása és jajgatása kísérte. Camillus rájuk parancsolt, hagyjanak fel a siránkozással: ő az etruszkoknak hoz gyászt és könnyeket. Azután elrendelte, hogy serege rakja le a málhát, a sutriumiak csekély hátrahagyott őrség védelme alatt telepedjenek le, s a katonák csak fegyverüket hozzák magukkal. A harcra kész sereggel Sutrium alá érkezve, mindent úgy talált, ahogy várta, a kedvező helyzetből fakadó gondatlanságban: egyetlen őrszem sem állt a falak előtt, a kapuk tárvanyitva, s a győztes sereg elszéledve az ellenséges házakat fosztogatta.

Az év végén megtartott gyűlésen a következőket választották meg consuli jogkörrel felruházott katonai tribunusnak: T. Quinctius Cincinnatust, Q. Servilius Fidenast (ötödször), L. Iulius Iulust, L. Aquilius Corvust, L. Lucretius Tricipitinust, Ser. Sulpicius Rufust. Az egyik sereg az aequusok ellen indult - nem háborúzni, hiszen már beismerték vereségüket, hanem - gyűlöletből határaikat végigdúlni, nehogy erejük maradjon újabb vállalkozásra, a másik sereg pedig a tarquiniibeliek földjére vonult, ahol rohammal elfoglalt két etruszk várost, Cortuosát és Contenebrát. Cortuosát harc nélkül vették be a rómaiak egyetlen támadással; váratlanul jelentek meg, csatakiáltást hallattak, majd kirabolták és felgyújtották a várost. Contenebra néhány napig állta az ostromot, de állandóan, éjjel-nappal, szünet nélkül szorongatták, ezért megadásra kényszerült. A római sereg ugyanis hat részre oszlott, ezek hat óránként váltották egymást a küzdelemben, a városban viszont a lakosok kis száma miatt, bármilyen kimerültek voltak is, mindig ugyanazok állták a harcot, s végül összeroppantak, így a rómaiak megvethették a lábukat egy ponton, ahonnan behatolhattak a városba. A tribunusok azt akarták, hogy a zsákmány az államé legyen, de az elhatározástól túlságosan elmaradt a parancs, s míg haboztak, a zsákmány már a katonák kezére jutott, és tőlük csak nagy elégedetlenkedés árán lehetett volna visszaszerezni.

Elmúlt már az az idő, amikor bármilyen háborút félvállról lehetett venni: a senatus hálát adott az isteneknek, hogy Camillus tisztséget visel, mert ha magánember volna, dictatorrá kellene megválasztani. Tiszttársai is kijelentették: ha ismét háborús veszély támad, ezt az egy férfiút illeti a legfőbb vezetés, ők készek rá, hogy hatalmukat Camillusé alá rendeljék, s nem hiszik, hogy tekintélyük a legkisebb mértékben is csorbát szenvedne, ha elfogadják egy ilyen személy fennhatóságát. A tribunusokat a senatus elismerésben részesítette, Camillus is megrendülten mondott nekik köszönetet:

„Katonák, miért ez a csüggedés, miért ez a szokatlan vonakodás? Az ellenséget nem ismeritek, vagy engem vagy saját magatokat? Mi más az ellenség, mint állandó lehetőség arra, hogy megmutassátok bátorságotokat, és dicsőséget szerezzetek? Hiszen ti - hogy ne is beszéljek Falerii és Veii bevételéről s az elfoglalt haza földjén levágott gallus legiókról nemrég éppen az én vezetésemmel ezeken a volscusokon, aequusokon és ezen az Etrurián aratott háromszoros győzelmeteket ünnepeltétek háromszoros diadalmenetben. Vagy talán, ha nem mint dictator, hanem mint tribunus adok jelt a támadásra, nem ismertek el vezérnek? Nem óhajtok fölöttetek korlátlan hatalmat, s nektek sem szabad bennem mást látnotok, mint saját magamat, mert a dictatori hatalom sose növelte bátorságomat, mint ahogy a száműzetés se csökkentette. Így hát mindnyájan ugyanazok vagyunk, akik voltunk, mindnyájan ugyanazt visszük magunkkal ebbe a háborúba is, mint az előzőkbe, ezért éppolyan eredményt is kell várnunk a harctól. Mikor az ellenséggel összecsaptok, mindkét fél azt csinálja, amit megtanult és megszokott: ti győztök, ők megszaladnak!"

A sors tehát Camillus haderejét Antium helyett ide irányította, mert a két város Etruriával szemben mintegy e terület kulcsa és kapuja volt, s valahányszor az etruszkok támadást indítottak Nepete és Sutrium elfoglalására, a rómaiak igyekeztek visszafoglalni és megtartani a két várost. Ezért a senatus úgy döntött: megbízza Camillust, hogy Antiumot mellőzve, vegye át az etruszk háború vezetését, s alája rendelték a Quinctius parancsnoksága alatt álló városi legiókat. Camillus szívesebben választotta volna a volscus földön álló, tapasztalt, parancsnokságához már hozzászokott sereget, de egy szóval sem tiltakozott, csupán csak annyit kért, hogy Valerius legyen vezértársa. Valerius helyére a volscus földre Quinctiust és Horatiust küldték.

Ugyanebben az évben kártérítést követeltünk a latinoktól és hernicusoktól, és felelősségre vontuk őket, miért nem adtak az elmúlt években a szerződés szerint katonákat. A két nép nagy tömeget megmozgató népgyűlése ezt a választ adta: nem államuk hanyagságából vagy szándékosan történt, hogy egynémely ifjú a volscusok oldalán harcolt, de már el is nyerték büntetésüket eltévelyedésükért: senki sem tért haza közülük. Katonát pedig azért nem adtak, mert szüntelen rettegésben tartották őket a volscusok; ez a veszedelem állandóan fenyegeti őket, és annyi, egymást követő háborúban sem tudták megszüntetni. Az atyák nem válaszoltak háborúval erre a feleletre, nem mintha olyan meggyőző lett volna, inkább az időpontot nem tartották alkalmasnak.

Olvasóim már bizonyára torkig vannak az annyi könyvben elbeszélt szakadatlan volscus háborúkkal, másfelől az a kérdés is felmerül bennünk, ami magamat is csodálkozásba ejtett, mikor a közelebbi korokban élő, az eseményeket megörökítő történetírókat átnéztem: honnan tudtak az annyiszor legyőzött volscusok és aequusok mindig új katonákat előteremteni? Miután a régiek nem nyilatkoznak, s átsiklanak a kérdés fölött, mi mást mondhatnék erről, mint saját véleményemet, ahogy - feltevései alapján - mindenki elmondhatja a maga nézetét. Igen valószínű, hogy a háborúk szüneteiben, akárcsak ma Rómában a sorozásokon, az ifjaknak mindig újabb nemzedékét készítették fel az újra meg újra fellángoló küzdelmekre; vagy pedig nem mindig ugyanazokból a törzsekből sorozták a sereget, bár a háborút mindig ugyanaz a nép viselte; vagy talán rendkívül nagy számban éltek szabadon születettek azon a területen, amelyet most - nem számítva a hadra foghatók kicsiny, maradék csemeteerdejét - a római rabszolgák mentenek meg a teljes elnéptelenedéstől. Mindenesetre abban minden tör ténetíró egyetért, hogy seregük - bármily súlyos csapást mért is népükre nemrégiben Camillus hadvezéri tudása - rendkívül nagy volt. Ehhez még latinok és hernicusok csatlakoztak, néhányan Circeiiből, sőt a velitraei római telepesek közül is.

14. A dictator továbbra is állandó táborban tartotta hadseregét, mert egy percig sem kételkedett, hogy az atyák hadat fognak üzenni az említett népeknek, de az otthon támadt, sokkal nagyobb veszély hazaszólította Rómába, ahol napról napra terjedt a vezető személye miatt a szokottnál sokkal félelmetesebb lázadás. Mert M. Manlius nem elégedett meg a beszédekkel, hanem cselekedett is, látszólag azért, hogy népszerűségét növelje, valójában, mint mindenki észrevehette, azért, hogy felkelést szítson. Egyszer látva, hogy egy centuriót, aki haditetteivel sok dicsőséget szerzett, adóssága miatt megbilincselve elvezetnek, kísérőivel a Forumra rohant, ki akarta szabadítani, s nagy hangon emlegetve az atyák gőgjét, az uzsorások szívtelenségét, a nép szenvedéseit, a férfi hőstetteit és balsorsát, kijelentette: „Hát valóban hiába mentettem meg jobbommal a Capitoliumot és a fellegvárat, ha most azt kell látnom, hogy polgártársamat és katonabajtársamat, akárha a győztes gallusok kezébe esett volna, bilincsbe verve szolgaságba hurcolják?" Ezután a tartozást a nép előtt nyilvánosan kiegyenlítette, a szokásos módon szabadnak nyilvánította az adóst, aki istenhez és emberhez könyörgött, hogy juttassanak ezért méltó jutalmat M. Manliusnak, az ő megmentőjének, a római nép atyjának. Majd elvegyült a lázongó tömegben, s még jobban feltüzelte, megmutatva Veiinél, a gallus és egyéb háborúkban kapott sebeit, s elmondta, hogy míg katonáskodott, majd helyreállította tönkrement hajlékát, a tőkét mindig elnyelő kamatokkal többszörösen visszafizette a kölcsönt, s elsüllyedt az adósság terhe alatt. Az, hogy láthatja a napfényt, a Forumot s polgártársai arcát, mind M. Manlius műve; neki köszönheti mindazt a jótéteményt, amiért mások szüleiknek hálásak, s neki adja, amit testi erejéből, életéből, véréből még felajánlhat; minden kötelék, amely eddig hazájához, az állam és háza védőisteneihez fűzte, most ehhez az egyetlen emberhez kapcsolja.

15. Ilyen feszült hangulatban érkezett meg a dictator, akit a sereg éléről hívtak haza a Városba. Másnap összehívta a senatust, s miután eléggé kipuhatolta a hangulatot, felszólította az atyákat, hogy ne távozzanak mellőle. Bírói székét a tömeg kellős közepén, a comitiumon állíttatta fel, s törvényszolgát küldött M. Manliusért. Amikor megérkezett a dictator idézése, Manlius közölte párthíveivel, hogy itt az ütközet pillanata, s nagy sokaság kíséretében jelent meg a bírói emelvény előtt. Mintegy csatarendben sorakoztak fel, itt a senatus, ott a nép, mindegyik a maga vezérére függesztve tekintetét. Ekkor a dictator, csendet parancsolva, így szólt: „Bárcsak én és Róma atyái minden egyéb dologban is annyira egyetértenénk a néppel, mint ahogy, szilárd meggyőződésem szerint, meg fog egyezni véleményünk személyednek és annak az ügynek megítélésében, amely felől megkérdezlek. Úgy veszem észre, a polgárokban azt a reményt keltetted, hogy anélkül, hogy kár érné a hitelezőket, megfizethetik adósságaikat a gallus kincsekből, amelyeket az atyák vezetői rejtettek el. Annyira nem óhajtok ez elé akadályt gördíteni, M. Manlius, hogy, éppen ellenkezőleg, felszólítlak, szabadítsd meg a római népet az uzsora terhétől, és kergesd el az állam kincseitől azokat a ragadozókat, akik titkon szerzett zsákmányukon kotlanak. Ha nem teszed meg, akár mert magad is részes vagy a rablásban, akár mert hamis vádat emeltél, bilincsbe verve vitetlek el, s nem tűröm tovább, hogy hamis reményekkel áltasd a tömeget."

A dictator a volscusokon aratott győzelemért diadalmenetet tartott, de a triumphus sokkal inkább gyűlöletet eredményezett, mint dicsőséget. Megjegyzések hangzottak el, hogy otthon és nem a csatatéren vívta ki, s nem is az ellenség, de egy polgártársa felett tartja; gőgje betetőzéséhez csak az hiányzik, hogy M. Manliust is ott vezessék kocsija előtt. Már érett a zendülés. A senatus, hogy a feszült helyzetet enyhítse - bár senki nem kérte -, váratlanul, önkéntelen jóindulattal elrendelte, hogy kétezer római polgárt telepítsenek le Satricum coloniában, s osszanak mindegyiknek harmadfél iugerum földet. Minthogy azonban az volt a közhangulat, hogy ez csekély s csak néhány embernek szóló adomány, s díj azért, hogy Manliust hagyják sorsára, az orvoslás csak szította a lázadást. Egyre jobban feltűnt a Manliuspártiak vádlottak módjára gyászt viselő sokasága, s mikor a dictator, diadalmenete után, tisztségéről leköszönt, megszűnt a félelem, szabadabb tere nyílt a véleménynyilvánításnak és az érzelmeknek.

18. Év vége felé - éppen, amikor Manlius mozgalma új erőre kapott - megtartották a választási gyűlést, és Ser. Cornelius Maluginensist (másodszor), P. Valerius Potitust (másodszor), M. Furius Camillust (ötödször), Ser. Sulpicius Rufust (másodszor), C. Papirius Crassust és T. Quinctius Cincinnatust (másodszor) választották meg consuli jogkörrel felruházott katonai tribunusnak. Az év elején a szomszédokkal béke volt, amit az atyák és a nép egyaránt örömmel fogadtak; a nép azért, mert nem szólította el a sorozás, s így reménye lehetett arra, hogy ily hatalmas vezér segítségével kiküzdi adósságai elengedését; az atyák azért, mert semmiféle külső fenyegetés nem vonta el figyelmüket a belső bajok orvoslásától. Minthogy a szenvedélyek mindkét félben egyre magasabbra csaptak, Manlius is készült a már igen közelinek látszó összecsapásra. A népet házába hívta, a vezetőkkel éjjel-nappal felforgató terveiről tanácskozott; sokkal több vállalkozókedv és düh élt benne, mint ezelőtt. Dühét szította a legutóbb elszenvedett szégyen, mert lelke nem volt hozzászokva a gyalázathoz, s elbizakodottságát növelte, hogy a dictator nem mert úgy elbánni vele, ahogy annak idején Cincinnatus Quinctius bánt el Sp. Maeliusszal, s hogy a bebörtönzés miatt támadt gyűlölet elől nemcsak a dictator tért ki azzal, hogy hatalmáról lemondott, de a senatus sem tudta sokáig elviselni annak terhét.

Ezért, mikor a népet a Campus Martiuson centuriánként szavazásra szólították, s a vádlott, kezét a Capitolium felé tárva, az emberektől az istenekhez fordult, a néptribunusok előtt világossá vált: ha nem tűnik el a tekintetek elől a roppant dicsőséget felidéző látvány, a nagy szolgálatok emléke már eleve annyira betölti a lelküket, hogy nem marad benne hely az ítélet igazságos voltáról való meggyőződésnek. Új tárgyalási napot tűztek ki, és a népgyűlést a petelinumi ligetbe hívták össze, a Porta Flumentana mellett, ahonnan nem nyílik kilátás a Capitoliumra. Itt megállapították a bűnösségét, és szilárd lélekkel mondták ki a kemény, még bírák előtt is gyűlöletes ítéletet. Egyesek szerint a hazaárulási ügyek kinyomozására választott duumvirek ítélték el. A tribunusok a tarpeii szikláról letaszították, így ugyanaz a hely egyazon férfiú fényes dicsőségére és legszörnyűbb büntetésére emlékeztet. Még halála után is zúdult rá a megszégyenítés. Egyfelől az állam részéről: háza ugyanis ott állott, ahol most Moneta szentélye és pénzverdéje, ezért javaslatot terjesztettek a nép elé, hogy patrícius nem lakhat a várban és a Capitoliumon; másfelől családja részéről: a Manlius-nemzetség megtiltotta, hogy a jövőben bárki is a M. Manlius nevet kapja. Így végezte az a férfi, aki emlékezetes nevet szerezhetett volna, ha nem szabad államban születik.

A praenesteiek elpártolásáról is ebben az évben érkezett az első hír. S mikor a tusculumiak, a veii- és labiciumbeliek, akiknek a földjére betörtek, panaszt emeltek, a senatus oly higgadtan válaszolt, hogy: nem nagyon ad hitelt a vádnak, mert nem szeretné, ha igaznak bizonyulnának. 22. A következő évben az új consuli jogkörrel felruházott katonai tribunusok, Sp. és L. Papirius, Velitrae ellen vezették a legiókat, s négy tiszttársukat, Ser. Cornelius Maluginensist, aki harmadszor, Q. Serviliust, C. Sulpiciust és L. Aemiliust, aki negyedszer lett tribunus, hátrahagyták a Város védelmére, hátha Etruriából, amely mindig is gyanús volt, valamilyen új mozgolódás híre érkezik.

23. Hasonló harci kedv fűtötte a római sereget és második vezérét is; csupán egyetlen férfiú bölcsessége és tekintélye akadályozta meg, hogy azonnal megkezdjék a kockázatos kimenetelű harcot: a háború elhúzásával csak az alkalmas pillanatot várta, hogy erőit tudatos ésszerűséggel használhassa fel. Viszont annál kihívóbban viselkedett az ellenség: csatarendjét a tábor előtt állította fel, sőt a síkságon előrenyomulva hadijelvényeit majdnem az ellenség sáncáig vitte előre, és gőgös elbizakodottsággal fitogtatta harci erejét. Az ilyesmit nehezen viseli el a római katona, még nehezebben viselte el L. Furius katonai tribunus, akit kora és egyénisége amúgy is féktelenné tett, ráadásul fűtötte a legkiszámíthatatlanabb dolgokból is mindig önbizalmat merítő tömeg reménykedése. Így az egyébként is felbőszült katonaságot tovább ingerelte, s - minthogy mást nem tudott vezértársa ellen felhozni -, korára hivatkozva, állandó megjegyzésekkel igyekezett tekintélyét gyengíteni. „A háború az ifjak dolga, a testtel együtt virul, majd hervad le a harci kedv is; késlekedni kezd az egykor oly félelmetes harcos, aki hajdan, amint a színhelyre érkezett, rohammal vett be tábort és várost, most pedig a sáncok mögé bújva, tétlenül tölti az időt. Miben reménykedik, miféle alkalomtól, időponttól, milyen cselvetésre alkalmas helytől várja, hogy a mi erőnk megnövekedik, az ellenségé pedig meggyengül? Az öregek elgondolásaiból hiányzik a tűz és gyorsaság. De hiszen Camillus oly sokáig élt már, a dicsőségből is bőven kijutott neki. Mi lenne, ha hagynók, hogy egyetlen ember életével együtt elöregedjék a halhatatlanságra rendelt állam is?"

A másik tribunus sem vonta ki magát, őt a gyalogos sorokat helyreállító tiszttársa a lovassághoz küldte. Itt nem tett szemrehányást - erre neki, a balsiker okozójának, vajmi kevés joga maradt -, hanem a parancsolásról teljesen a kérésre váltva át, mindenkihez egyenként és együttesen könyörgött, vegyék le vétke terhét róla, a mai szerencsétlen nap előidézőjéről: „Tiszttársam tanácsa és tiltakozása ellenére inkább akartam osztozni mindenki meggondo latlanságában, mint egyetlen ember előrelátásában. Akár jól, akár rosszul alakul ma sorsotok, Camillust mindenképpen dicsőség övezi, de nekem, ha nem fordítjuk meg a hadihelyzetet, a szerencsétlenség terhét mindenkivel együtt, de a gyalázatát egyedül kell hordanom!"

De a néptribunusok kijelentették: nem tűrik, hogy ilyen módon űznek gúnyt a népből. A senatus fél betekinteni a hivatalos jegyzékekbe - hangoztatták -, amelyek kinek-kinek vagyoni helyzetéről tanúskodnak, mert nem akarják nyilvánosságra hozni az adósságok összegét, hiszen kiderülne, hogy a polgárság egyik fele elemészti a másikat, miközben az eladósodottakat egyre újabb ellenségeknek szolgáltatják ki. Mindenfelé és minden válogatás nélkül okot keresnek a háborúra. Antiumból Satricumba, Satricumból Velitraebe, innen Tusculumba vezették a legiókat. A latinokat, hernicusokat, praenestebelieket fegyveres beavatkozással fenyegették meg: sokkal inkább a polgártársaik, mint az ellenség ellen érzett gyűlölet vezette őket. Mindezt azért teszik, hogy a nép erejét fegyveres szolgálattal őröljék fel, nehogy a Városban szabadon élhessen, s pihenés közben eszébe jusson a szabadság, vagy azért, hogy ne jelenhessen meg a népgyűléseken, s ne hallja meg végre valamelyik tribunus szavát, aki az uzsoraterhek könnyítését s egyéb jogtalanságok megszüntetését követeli. Ha a nép lelkében élne atyái szabadságának emléke, nem tűrné, hogy egyetlen római polgárt is adósságaiért szolgasorsra ítéljenek, vagy hogy még egy sorozást tartsanak, amíg be nem tekintenek az adósok jegyzékébe, és nem hoznak intézkedéseket a tartozások csökkentésére, hogy mindenki tudja, mi az övé, és mi a másé, s vajon szabadon rendelkezik-e még saját személyével, vagy azzal is a börtönnek adós?

29. Ilyen hangulatban érkezett az Aliához a két sereg. A római dictator, amikor feltűnt a hadirendben álló, harcra kész ellenség, így szólt A. Semproniushoz: „Látod, ezek bíznak abban, hogy a hely szerencsét hoz nekik, ezért az Alia mellett sorakoztak fel. Soha ne is adjanak nekik erősebb biztosítékot és nagyobb segítséget a halhatatlan istenek! Te azonban bízz fegyvereinkben és bátorságunkban, rohamozd meg hadsoruk közepét, s ha majd megzavarodnak és megijednek, én is rájuk rontok a legiókkal. Istenek, szerződésünk tanúi, ti segítsetek minket, álljatok méltó bosszút azokon, akik minket is, benneteket is megsértettek, és ezzel megszegték szent nevetekre tett esküjüket!"

Satricumból, az ütközetre következő éjjel, Antiumba vonultak, vagy inkább menekültek. S noha a római sereg szinte a sarkukban volt, a rémület gyorsabbnak bizonyult, mint a bosszú. Így hát az ellenség elérte a falakat, mielőtt üldözői képesek lettek volna megzavarni az utóvédet, vagy útját vágni. Ezután a rómaiak néhány napig a földeket dúlták, de megfelelő ostromgépek híján ők sem rohamozták meg a falakat, s az ellenség sem vállalta a nyílt ütközet kockázatát.

34. Ebben az évben a katonai sikerek Rómán kívül minden arcvonalon teljes nyugalmat biztosítottak, ám a Városban napról napra fokozódott az atyák hatalmaskodása és a nép nyomora; a népet ugyanis könyörtelenül fizetésre kényszerítették, és ezzel elvették tőle a lehetőséget, hogy adósságait ki is fizesse. S ha már nem maradt vagyona, amiből fizethetett volna, elítélték, szolgává tették, és így becsületével és saját személyével kellett hitelezőjét kielégítenie; a törlesztés helyébe a büntetés lépett. Kiszolgáltatottságuk tudatában oly remény telenség vett erőt nem csupán a nép alacsonyabb sorsú, de vezető szerepet betöltő tagjain is, hogy nemcsak arra nem volt kedve egyetlen erélyes és tapasztalt férfinak sem, hogy a patríciusokkal együtt megpályázza a katonai tribunusi tisztséget - amely lehetőségért pedig eddig oly hevesen küzdöttek -, de még a plebeiusoknak fenntartott hivatalok elnyerését sem igényelték, ezért úgy látszott, hogy az atyák végérvényesen visszaszerzik azokat a tisztségeket is, amelyek csak néhány éve nyíltak meg a plebeiusok előtt. De hogy egyik fél öröme se legyen tartós, közbejött egy kis eset, és ez - mint már lenni szokott - nagy eseményeket indított el.

Minthogy csupa olyan célért indult meg a küzdelem, amelyekért mérhetetlen vágy gyötri a halandókat - föld, pénz, tisztségek -, az atyák megrettentek, s tanácstalanságukban a hivatalos és nemhivatalos megbeszéléseken nem találtak jobb eszközt a már korábban is annyi küzdelemben jól bevált vetojognál: arra biztatták a tribunusok tiszttársait, éljenek tiltakozási jogukkal a néptribunusok javaslataival szemben. A néptribunusok, látva, hogy Licinius és Sextius szavazásra hívja össze a tribusokat, nagyszámú patrícius kísérő védelme alatt megjelentek, megakadályozták a javaslatok felolvasását s a néphatározat kimondásához szükséges minden egyéb formaságot. Miután a gyűlést már többször és eredménytelenül hívták össze, s így a javaslatot elvetettnek kellett tekinteni, Sextius kijelentette: „Rendben van! Ha a tiltakozásnak ennyire érvényt kell szerezni, mi is ezzel, éppen ezzel a fegyverrel fogjuk megvédeni a nép érdekeit. Csak rajta, atyák, hívjátok össze a gyűlést katonai tribunusok választására, mi majd gondoskodunk róla, hogy elmenjen a kedvetek attól a ti bizonyos »tiltakozom« szavatoktól, amelyet most tiszttársaink oly nagy örömötökre egybehangzóan hajtogatnak."

Sokkal válságosabban alakult az otthoni helyzet. Mert a javaslatok beterjesztői, a már nyolcadízben néptribunusszá választott Sextius és Licinius mellett, Fabius katonai tribunus, Stolo veje is leplezetlenül támogatni kezdte a törvényeket, amelyeket ő sugalmazott. S míg a néptribunusok testületében eleinte nyolcan emelték fel szavukat a törvények ellen, most csak öten, akik is, mint általában az osztályukat cserbenhagyók, tehetetlenségükben és szellemi elpuhultságukban csak másoktól kölcsönzött, otthon beléjük vert s leckeként felmondott szavakkal indokolták tiltakozásukat, mondván: „A nép nagy része Velitraenál van a hadsereggel, várni kell a gyűléssel, hogy a nép teljes számban dönthessen arról, ami az ő javára szolgál." Sextius és Licinius - tiszttársaik egy részének és a katonai tribunus, Fabiusnak a segítségével, akiknek már többéves mesteri gyakorlatuk volt abban, hogyan kell a nép nyelvén beszélni - az atyák vezetőit is a gyűlésre kényszerítették, és a nép elé terjesztett javaslatokkal kapcsolatban különböző kérdésekkel gyötörték őket: „Van-e bátorságuk megkövetelni, hogy míg a népnek fejenként két iugerum földet juttatnak, nekik maguknak joguk legyen több mint ötszáz iugerum birtoklására, tehát mindegyiküknek majdnem háromszáz polgárt megillető föld legyen a tulajdonában, míg egy-egy plebeius birtokán még a szükséges lakóháznak és a temetkezőhelynek sem jut elegendő terület? Helyesnek látják-e, hogy az uzsorával agyonsanyargatott nép inkább adja oda testét, hogy megbilincseljék és megkínozzák, semminthogy a kölcsönvett tőkét visszafizesse; s így mindennap, mint a nyájat, hajtják haza a Forumról a

szolgaságra ítélteket, s az előkelők házai megtelnek foglyokkal, úgy, hogy minden patrícius háza egyben külön börtön is?"

Mindjárt az év elején döntő összecsapásra került sor a törvényjavaslatok ügyében. Miután összehívták a tribusokat és egyik tiszttársuk sem tiltakozott a javaslatok ellen, a megrémült atyák a két legvégső segítséghez menekültek: a legfelső hatalomhoz és a legtekintélyesebb polgárhoz. Úgy döntöttek, hogy dictatort választanak, s megválasztották M. Furius Camillust, aki L. Aemiliust tette meg a lovasság főparancsnokának. De a javaslat előterjesztői - válaszul az ellenfél nagyarányú előkészületeire - a nép érdekében maguk is a legnagyobb elszántsággal fegyverkeztek fel, s meghirdetve a népgyűlést, szavazni hívták a tribusokat.

39. Az előbbi dictator lemondása s az új dictator, Manlius hivatalba lépése között a tribunusok, mintha interregnum volna, népgyűlést tartottak, s itt kiderült, hogy a benyújtott törvények közül melyek kedvesebbek a népnek s melyek a tervezet benyújtóinak. Mert az adósságokról és a földről szóló javaslatot helyeselték, de azt, amelyik plebeius consult követelt, elvetették. S így is történt volna mindkét esetben, ha a tribunusok ki nem jelentik, hogy ők mindhármat egyszerre terjesztik a nép elé. P. Manlius dictator azzal billentette a mérleget a nép oldalára, hogy a plebeius C. Licinius volt katonai tribunust nevezte ki a lovasság főparancsnokának. Ezt, mint olvasom, az atyák nagyon rossz néven vették, s a dictator mindig azzal mentegetőzött előttük, hogy Licinius közeli rokona, és hozzáfűzte, hogy nem nagyobb tisztség lovassági főparancsnoknak lenni, mint katonai tribunusnak.

„Nem fogom, polgárok, sem újnak, sem meglepőnek találni, ha most engem is ugyanaz a vád ér, amelyet a lázadást szító tribunusok családom ellen is mindig fel szoktak hozni, azaz, hogy a Claudius-nemzetség kezdettől fogva az atyák tekintélyét becsülte legtöbbre az államban, és mindig a nép érdekei ellen küzdött. Az első állítást nem tagadom és nem is cáfolom; amióta megkaptuk a polgárjogot, és bekerültünk az atyák közé, minden törekvésünk az volt, hogy joggal mondhassák el rólunk: azoknak a nemzetségeknek a tekintélye, amelyek közé minket is sorolnak, általunk inkább gyarapodott, mint csökkent. Ami a második vádat illeti, polgárok, nyugodtan állíthatom magamról és őseimről - hacsak valaki nem azt a meggyőződést vallja, hogy ami az egész állam érdekében történik, az a népnek, mintha idegen városban élne, kárára van -, hogy mi, akár állami tisztséget viseltünk éppen, akár nem, tudatosan soha nem cselekedtünk a nép érdeke ellen, és bármit mondtunk vagy tettünk - néha kívánságotok ellenére -, sohasem az a cél vezetett bennünket, hogy nektek kárt okozzunk. S vajon, ha nem a Claudiuscsaládból, nem patrícius vérből születtem volna, hanem olyan polgár volnék, mint bárki más, aki csak annyit tud magáról, hogy szabad állam polgára, és két szabad szülőtől származik, akkor haboznék-e kimondani, hogy ez a L. Sextius és C. Licinius, ezek a - ha az istenek is úgy akarják - örökös tribunusok uralkodásuk kilenc éve alatt arra a kijelentésre ragadtatták magukat: nem engedik meg, hogy a választási gyűléseken vagy a törvények elfogadásáról szabadon szavazzatok. »Csak ha feltételeinket elfogadjátok - mondják ők -, akkor válasszatok meg tizedszer tribunusnak.« Mi mást jelent ez, más szavakkal, mint azt, hogy azt a tisztséget, amelyet mások óhajtanak, mi annyira megvetjük, hogy csak nagy jutalom ellenében vagyunk hajlandók elfogadni. De végtére is, miféle jutalom ez, amiért ti örökös néptribunusaink lesztek? Erre ti így válaszoltok: »Az, hogy javaslatainkat, akár tetszenek, akár nem, akár hasznosnak, akár haszontalannak tartjátok őket, mind, együtt fogadjátok el.« Kérdem tőletek, ti, tarquiniusi tribunusok - képzeljétek, hogy most egy közönséges polgár kiált rátok a népgyűlésen -: Nagy kegyesen megengeditek-e, hogy a javaslatokból kiválasszuk a számunkra üdvöseket, s visszautasítsuk a többit? »Nem - mondja ő -, nem engedem meg! Mert majd meg fogjátok szavazni a mindnyájatokat érintő uzsora- és a földtörvényt, de nem tűritek el Róma városában azt a benneteket tiltakozással és iszonyattal eltöltő szörnyűséget, hogy egy L. Sextiust és egy C. Liciniust kell látnotok a consuli székben. Szavazd meg mindegyiket, vagy nem terjesztem elő egyiket sem!« Éppen úgy, mintha valaki az éhségtől elgyötörtnek az étellel együtt mérget is adna, s kényszerítené, hogy ne nyúljon az életét megmentő táplálékhoz, vagy elegyítse össze az életadót és a halálost. Vajon, ha független volna a polgárság, nem ezt kiáltaná-e neked a tömeg: »Tűnj el tribunusi tisztségeddel és javaslataiddal együtt!« Miért? Talán ha te nem akarod javasolni, amit hasznos elfogadni a népnek, nem akad más, aki javasolja? S ha egy patrícius vagy egy általuk még gyűlöletesebbnek feltüntetett Claudius ezt mondaná: »Vagy mindet fogadjátok el, vagy egyiket sem javaslom!«, ki viselné el közületek, polgárok? Hát soha nem tanuljátok meg, hogy ne a személyt nézzétek, hanem a lényeget? Nem, éppen ellenkezőleg, mindenre kinyitjátok a fületeket, amit egy néptribunus mond, de minden elől becsukjátok, amit közülünk való mond. Netán a mi szavainknak nincs elég polgári csengése? S vajon az az indítvány, amelyet nagy felháborodásukra visszautasítottatok, nem a mi szavainkhoz egészen hasonlóan hangzik-e? »Nem tűrjük - mondják -, hogy azt merészeljétek consulnak megválasztani, akit ti akartok!« Vagy mi egyebet jelentene az a javaslat, amely szerint az egyik consult a népből kell választani, s nem ad nektek lehetőséget, hogy két patrícius consult válasszatok? Ha ma olyan háborút vívnánk, mint az etruszkokkal vívtunk, amikor Porsenna megszállta a Ianiculumot, vagy mint nemrég a gallusokkal, amikor a Capitoliumon és a váron kívül minden az ellenség kezébe került, s ebben a helyzetben egy M. Furiusszal vagy az atyák közül valaki mással együtt ez a L. Sextius is pályáznék a consulságra, elviselnétek-e, hogy Sextius minden bizonnyal consul lesz, Camillusnak azonban vállalnia kell a visszautasítás kockázatát? A tisztségeken való megosztozás netán azt jelenti, hogy két plebeius lehet consul, két patrícius azonban nem? Hogy az egyik tisztséget feltétlenül plebeiusnak kell fenntartani, de a patríciusokat egyiknél se veszitek figyelembe? Miféle arányosság, miféle társulás ez? Nem elég, hogy egy részt kapsz abból, amiben eddig egyáltalán nem volt részed, hanem a rész után nyúlva meg akarod kaparintani az egészet? »Félek - hangzik a felelet -, hogy ha két patríciust lehet választani, egyetlen plebeiust sem választotok.« S mi mást mond ezzel, mint ezt: »Miután nem vagytok hajlandók érdemteleneket megválasztani, kényszerhelyzet elé állítalak benneteket: azokat válasszátok meg, akiket nem akartok!« S nem az következik-e ebből, hogy ha egy plebeius fog pályázni két patríciussal együtt, elmondhatja, hogy ő nem a népnek köszönheti tisztségét, hiszen nem a szavazás, hanem a törvény előírása alapján választották meg.

41. Ők nem annak a módját keresik, miként pályázzák meg, hanem hogy miképpen zsarolják ki a tisztségeket. Úgy akarják megkapni a legnagyobbat, hogy a legkisebb apróságért se kelljen hálásnak lenniük, s inkább a megfelelő alkalom kihasználásával s nem rátermettségükkel óhajtják a tisztségeket elnyerni. Íme, megjelenik valaki, gőgösen visszautasítja, hogy véleményt alkossanak róla, és megmérjék alkalmasságát; természetesnek tartja, hogy a vele együtt pályázókkal szemben vitathatatlanul őt illeti a tisztség, függetleníti magát a véleményektől, s a szavazás önkéntességét kényszerré, szabadságát pedig szolgalelkűséggé változtatja. - S most nem is Liciniusról és Sextiusról beszélek, hiszen az ő hatalmuk hosszú éveit a Capitoliumon a többi királyé mellett kell megörökítenünk. De hol akadhat ma annyira jelentéktelen polgár, akinek a törvény kivételezése folytán ne nyílnék biztosabb útja a consulsághoz, mint nekünk és gyermekeinknek? S így, végső soron, minket - ha nem óhajtottátok - nem kellett megválasztanotok, őket azonban akkor is kénytelenek vagytok elfogadni, ha nem akarjátok.

Claudius tudósítása szerint ebben az évben az Anio folyó környékén dúlt a gallusok ellen a háború, s itt zajlott le a hídon a nevezetes küzdelem, amelyben T. Manlius az őt párviadalra kihívó gallust a két sereg szeme láttára levágta, s elzsákmányolta nyakláncát. Több szerző véleménye alapján mégis inkább azt kell hinnem, hogy ez az eset legalább tíz évvel később történt, abban az évben pedig M. Furius dictator albai területen ütközött meg a gallusokkal.

Alig fejezte be a háborút a dictator, máris sokkal félelmesebb lázadás várta otthon. A dictatort és a senatust heves küzdelem után rákényszerítették, hogy fogadja el a tribunusok javaslatait, s a főrendűek tiltakozása ellenére is megtartották a consulválasztó gyűlést, ahol első ízben választottak consullá egy plebeiust, L. Sextiust. De ezzel még nem ért véget a harc. Minthogy a patríciusok megtagadták jóváhagyásukat, a nép kivonulása s a polgárharc minden egyéb borzalma fenyegetett, míg végre a dictator elsimította javaslataival az ellentétet; a nemesség engedményt tett a népnek: legyen az egyik consul plebeius; a nép, a nemességnek: válasszák az egyik praetort, aki a Városban az igazságszolgáltatást intézi, az atyák közül, s így a rendek hosszú viszálykodása után végre helyreállt az egyetértés. A senatus méltónak ítélte az alkalmat, hogy nagyszerű játékokkal s a háromnapos ünnep egynapos megtoldásával tegyék emlékezetessé; hiszen ha a halhatatlan istenek valaha, most valóban rászolgáltak jóindulatú segítségükkel. Minthogy a plebeius aedilisek nem vállalták ezt a megbízást, az ifjú patríciusok egyhangú felkiáltással megígérték, hogy ha ők lesznek aedilisek, szívesen elvégzik ezt a feladatot a halhatatlan istenek tiszteletére. Mindenki köszönetet mondott nekik. A senatus úgy határozott, hogy javasolja a népnek két aedilis megválasztását az atyák közül, s az atyák a maguk részéről ebben az évben jóvá fognak hagyni minden népgyűlési határozatot.