ÖTÖDIK KÖNYV

2. A római vezérek több reményt fűztek az ostromhoz, mint a rohammal való bevételhez, ezért katonáik teljesen új dolgot, téli tábort kezdtek építeni, azzal a szándékkal, hogy télen is folytatják a háborút. Amikor ez a hír eljutott Rómába, a néptribunusok, akik már jó ideje nem találtak ürügyet arra, hogy nyugtalanságot szítsanak, rohantak a népgyűlésbe, s harsogva korbácsolták fel a tömeg indulatait: Lám, ezért kellett elrendelni, hogy a katonák zsoldot kapjanak! Helyesen látták ők, hogy olyan ajándék lesz ez, amelyet az ellenség méreggel itatott át. Ebek harmincadján a nép szabadsága! Egyszer s mindenkorra eltávolították az ifjúságot a Városból, kizárták a közügyek intézéséből, s még télen, vagy egyetlen más évszakban sem teheti le a fegyvert, hogy otthonáról, megélhetéséről gondoskodjék. Mit gondol a nép, miért vezették be a megszakítás nélküli katonai szolgálatot? Nyilván mindenki rá fog jönni, mi volt az igazi cél: megakadályozni a fiatal nemzedéket, a nép igazi erejét, hogy bármit is cselekedhessen az ő érdekükben. Különben is: a mieink sokkal többet szenvednek és sanyarognak, mint a veiibeliek. Azok ugyanis a telet a városukban vészelik át, amelyet a kitűnő fal és természetes fekvése is védelmez, saját házaikban élnek, de a római katonának kínlódva, küszködve, hótól, dértől belepve, sátrakban kell kitartania; fegyvereit még tél idején sem teheti le, amikor egyébként mindenféle, szárazon vagy vizen dúló háború szünetelni szokott. Sem a királyok, sem a tribunusi hatalom bevezetése előtt hatalmaskodó consulok, sem a szomorú emlékezetű dictatorok vagy az erőszakoskodó decemvirek nem döntötték őket ilyen szolgaságba, azok sem vezették be az állandó katonai szolgálatot, amellyel most a katonai tribunusok zsarnoksága sanyargatja a népet. Mire vetemednének ezek, ha consulok vagy dictatorok lennének, ha a proconsuli hatalomnak még az árnyéka is így megvadította és nekiszilajította őket?

4. Később kifejtem, mennyire hasznos, egyben szükséges is volt tiszttársaimnak az a terve, hogy a sereget nem vonják vissza dolgavégezetlenül Veii alól, de most csak a katonáskodók helyzetéről szeretnék nyilatkozni. Meg vagyok győződve, ha ezt a beszédemet nemcsak itt, hanem a táborban is hallanák, maga a sereg is úgy döntene, hogy igazam van. S ha beszéd közben nem jutna eszembe, mit mondjak, nyugodtan felhasználhatnám ellenfeleim szónoklatát. Ők az előbb tiltakoztak az ellen, hogy a katonák zsoldot kapjanak, mivel eddig még sose kaptak. De milyen jogon méltatlankodhatnak most azért, hogy azoktól, akiknek helyzetét megjavítottuk, ennek arányában újabb teljesítményt is követelünk? Hiszen sose volt még szolgálat fizetség nélkül, s aligha akad fizetség, amelyért ne kellene megszolgálni. A munka és az öröm természete nagyon elütő, mégis van köztük bizonyos természetes összefüggés. Régebben a katonáskodó nem szívesen szolgálta saját költségén az államot, de megvolt az az öröme, hogy az év egy részében művelhette földjét, s előteremthette azt, amire neki magának és övéinek otthon és a táborban szüksége volt. Most pedig az az öröme van meg, hogy az állam látja el, s ő vígan veszi fel a zsoldot. És nyugodt lélekkel tud kissé hosszabb ideig is távol lenni otthonától és jószágától, hiszen emiatt nem éri anyagi veszteség. S az állam, ha számadást készítene vele, nem mondhatná-e neki teljes joggal: „Egész évre kapod a zsoldot, egész évig szolgálj érte! Vagy méltányosnak tartod, hogy féléves szolgálatért teljes zsoldot kapj?" Nem szívesen időzöm, polgárok, beszédem e részénél, hiszen zsoldos katonákkal szokás ilyen hangon tárgyalni; mi azonban veletek mint polgártársainkkal szeretnénk szót érteni, s azt tartjuk méltányosnak, ha ti is úgy tárgyaltok velünk, mint a haza képviselőivel.

5. S ezek ellen mi kíméletesen harcoljunk, elodázzuk a háborút? S kérdem, ha az oly jogos gyűlölet sem képes minket tettre sarkallni, vajon a következő tények sem tudnak hatni rátok?! A várost hatalmas ostromművekkel vettük körül, az ellenséget a falak közé zártuk, földje műveletlen, és amit megművelt, azt is letarolta a háború. Ki kételkednék abban, hogy ha visszavonjuk seregünket - minthogy mindenük odalett -, nem csupán bosszúvágyból törnek a mi földjeinkre, hanem azért is, mert zsákmányszerzésre kényszeríti őket a szükség? Tehát, ha így gondolkodunk, nem elodázzuk, hanem saját határaink közé engedjük be a háborút. S végül is ez az ügy teljesen katonáinkra tartozik, akikről a derék néptribunusok - miután előbb el akarták venni a zsoldjukat - most egyszerre gondoskodni akarnak. Miféle eljárás ez? Harcosaink hosszú árkot és sáncot húztak - mindkettőt roppant munkával -, előbb néhány, majd, ahogy a sereg növekedett, sok-sok őrtornyot építettek, földhányást emeltek nemcsak Veii körül, hanem Etruria irányában is, hogy az esetleg érkező segélycsapatokat feltartsák; s minek is soroljam fel a tornyokat, a szőlőlugasokat és a teknősbékákat s minden egyebet, ami egy város ostromához szükséges? S most, hogy ennyit fáradoztak, s végre befejezték a munkát, azt kívánjátok, hagyják ott az egészet, hogy majd nyáron, verejtékes munkával, újból felépítsék? Mennyivel kevesebb fáradság a kész ostromműveket meghagyni, a háborút meggyorsítani, kitartani, és az egészet gyorsan befejezni! Mert bizonyára hamar végzünk, ha egyfolytában a háború befejezésére törekszünk, s nem mi magunk késleltetjük félbeszakításokkal és halogatásokkal reményeink beteljesedését. Arról beszélek, hogy kárba vész a munka és az idő. És mekkora veszélyt zúdítunk magunkra a háború elhúzásával! Vajon elfeledkezhetünk-e arról, hányszor tartanak népgyűlést Etruriában a Veiinek küldendő segítség ügyében? Jelenleg ugyan fel vannak háborodva, gyűlölik a veiibelieket, és állítják, hogy nem sietnek segítségükre, s hogy tőlük ugyan nyugodtan elfoglalhatjuk a várost. De ki kezeskedhetik érte, hogy ugyanilyen érzülettel lesznek akkor is, ha a háború elhúzódik, s ellenfelünk - lélegzethez jutva - többször küldhet hozzájuk nagyobb követségeket? Vagy idővel megváltozik Veiiben a helyzet, és mégis királyt választanak, aki most még oly nagy szálka az etruszkok szemében; és akkor a polgárság is dönthet a segítség megadása mellett, hogy ezzel engesztelje ki az etruszkokat, de a király is kezdeményezheti, mert nem akar királyi hatalmával a polgárok boldogulásának útjában állni. Lássátok be, mennyi hátrány származna abból, ha a tribunusok által javasolt utat követnénk! Elveszítenők oly nagy fáradsággal emelt erődítéseinket, határainkat feldúlás fenyegetné, s a veiibeliek helyett az etruszkokat ingerelnők háborúra. Ilyenek hát, tribunusok, a ti tanácsaitok! Istenemre, éppen olyan ez, mintha egy beteget erélyes kezeléssel azonnal talpra lehetne állítani, de valaki - a pillanatnyi éhség és szomjúság kielégítésével - hosszadalmas, talán gyógyíthatatlan betegségbe dönti.

Vajon mi lehetne a veiibelieknek kívánatosabb, mint hogy egész Rómát, majd ragályként terjedve az egész tábort is a lázongás kerítse hatalmába? Ezzel szemben, istenemre, milyen fegyelmezett az ellenség! Sem az ostromzár miatt, sem pedig a királlyal szemben érzett elégedetlenség nem okozott köztük semmi nyugtalanságot, s még az sem korbácsolta fel indulataikat, hogy az etruszkok megtagadták a segítséget. Ha ugyanis bárki lázadást szít közülük, azonnal a halál fia, senkinek sem szabad szájára vennie olyasmit, ami tiközöttetek büntetlenül hangzik el. Aki a hadijelvényeket elhagyja vagy őrhelyéről eltávozik, botozást érdemel; de azokat, akik nem egyik vagy másik katonát, hanem az egész hadsereget uszítják a hadijelvények elhagyására és a táborból való kivonulásra, a népgyűlésen nyilvánosan meghallgatjátok. Annyira megszoktátok már, hogy nyugodtan végighallgatjátok a néptribunust, bármit mond, biztasson bár hazaárulásra vagy az államrend bomlasztására, s tekintélye varázserejétől lenyűgözve türelmesek vagytok, bármily sötét szándékot leplez is a tekintély. Most már csak az hiányzik, hogy a táborban, a katonák előtt is elmondják mindazt, amit itt elrikácsoltak, s a hadsereget felbomlasztva megakadályozzák, hogy vezéreinek engedelmeskedjen; hiszen, elvégre is, Rómában azt nevezik szabadságnak, hogy ne tartsuk tiszteletben sem a tisztségviselőket, sem a törvényeket, sem az ősök erkölcseit, sem az atyák hagyományait, sem a katonai fegyelmet."

Ekkor valóban alig ismert határt a mindent elöntő lelkesedés; most már nemcsak a tisztségviselőket bízták meg, hogy a népet, akár előbb a lovagokat, dicsérettel illessék, s nem is a Curiába hívták őket a felelet meghallgatására, s a senatus sem maradt bent az épületben: a senatorok külön-külön valamilyen magaslatra állva, szóval-kézzel adtak kifejezést a gyűléshelyen szorongó tömeg előtt az általános lelkesedésnek. Elmondták, milyen boldoggá, legyőzhetetlenné, örökéletűvé teszi ez az egyetértés Róma városát, magasztalták a lovagokat, magasztalták a népet, dicsőítették a nagy napot, elismerték, hogy jóságban és jóindulatban felülmúlták a senatust. Versengve hullatták az örömkönnyeket az atyák és a plebeiusok, majd az atyákat a Curiába visszaszólítva, senatusi határozatot hoztak, hogy a katonai tribunusok a népgyűlésen nyilvánítsanak köszönetet a gyalogosoknak és a lovagoknak, és jelentsék ki: a senatus emlékezni fog hazaszeretetükre. Mindazoknak, akik önként jelentkeztek, a rendkívüli hadiszolgálatért zsold jár, s még a lovagoknak is bizonyos összeget utalnak ki. (Ez időtől teljesítenek a lovagok saját lóval hadiszolgálatot.) A Veii alá vezényelt önkéntes sereg nemcsak az elfoglalt ostromműveket állította helyre, hanem újakat is emelt. Rómából is az eddiginél sokkal gondosabban küldték az élelmet, nehogy ez az érdemdús sereg bármiben hiányt szenvedjen.

9. Az atyák vezetői úgy vélekedtek, hogy akár a vezérek mulasztása, akár a balszerencse okozta ezt az oly szégyenteljes vereséget, nem várják meg a választások hagyományos idejét, hanem azonnal új katonai tribunusokat választanak, akik október kalendaeján lépjenek hivatalba. Mikor a javaslatról szavaztak, a többi katonai tribunus nem emelt kifogást, de éppen Sergius és Verginius - kétségtelen okozói annak, hogy a senatus bizalmatlanságot nyilvánított az erre az évre választott tisztviselőkkel szemben - igyekezett elkerülni a szégyent: először kérésre fogták a dolgot, majd óvást emeltek a senatusi határozat ellen, kijelentve, hogy december idusa, a tisztviselők hivatalba lépésének megszokott napja előtt nem teszik le tisztségüket. Közben a néptribunusok, akiket eddig az emberek egyetértése és az államügyek kedvező állása hallgatásra kényszerített, váratlanul erélyesen megfenyegették a két tribunust, hogy ha nem vetik alá magukat a senatus határozatának, börtönbe záratják őket. Erre C. Servilius Ahala katonai tribunus így szólott: „Szívesen próbára tennélek benneteket és fenyegetéseiteket, ó, tribunusok, és bebizonyítanám, hogy ehhez éppolyan kevés a jogotok, mint a bátorságotok. De a senatus határozatával szembeszállni valóban gyalázatos dolog. Ezért egyrészt ti se használjátok ki viszálykodásunkat jogtalanságok elkövetésére, másrészt két tiszttársunk is tartsa magát a senatus végzéséhez, vagy, ha makacskodnak, azonnal dictator kinevezését követelem, aki kényszeríti őket tisztségük letételére." A beszédet mindenki helyesléssel fogadta. Az atyák örültek, hogy a tribunusi hatalommal való ijesztgetés helyett más, hatékonyabb eszközt találtak a tisztségviselők lemondatására, azok pedig, a közhangulat nyomására, népgyűlésen katonai tribunusokat választottak, akik október kalendaeján hivatalba léptek, ők maguk pedig e nap előtt lemondtak tisztségükről.

11. A véletlen úgy hozta, hogy ebben az évben volt néptribunus Cn. Trebonius, aki úgy érezte: neve és családja kötelez arra, hogy a Lex Treboniát védelmébe vegye. Szenvedélyes hangon kijelentette, hogy amit az atyák annak idején első próbálkozásaikkal nem tudtak elérni, azt most kiharcolták a katonai tribunusok; a Lex Treboniát félrelökik, s a néptribunusok testületét nem a nép kívánsága, hanem az atyák parancsa szerint egészítették ki, és odáig fajult a helyzet, hogy csak patrícius vagy a patríciusok kiszolgálója lehet néptribunus; elragadták a néptribunusoktól megszentelt jogaikat, kicsavarták kezükből a consuli hatalmat. Kifejezte azt a gyanúját, hogy mindez patríciusok fondorkodása és tiszttársainak gyalázatos árulása miatt történhetett meg.

A győzelemittas néptribunusok a nép ítéletét azonnal megjutalmazandó, földtörvényt terjesztettek elő, s megakadályozták az adóemelést, bár a nagy hadseregnek szüksége lett volna a zsoldra, s a hadihelyzet csak annyiban volt kedvező, amennyiben a háború folyamán sose fogy el a remény. A Veiinél elvesztett tábort ugyanis visszafoglalták, s őrtornyokkal, őrállásokkal erősítették meg; itt M. Aemilius és K. Fabius katonai tribunusok kezében volt a vezetés. M. Furius a faliscusok és Cn. Cornelius a capenaiak határában a falakon kívül egyetlen ellenséges katonára sem akadt: zsákmányoltak, felégették a tanyákat és a termést, pusztává tették a földeket; a városokat körülzárták, de nem indítottak ostromot. A volscusok területén viszont feldúlták a földeket, de hiába rohamozták meg a magaslaton fekvő Anxurt, s mivel nem ért célt a nyers erő, sánccal, árokkal megkezdték az ostromot. A volscus háború folytatása Valerius Potitusra várt.

Közben Veiinél többszörös rémületet okozott, hogy a háromfelé dúló háborúból egy lett. A várost, mint régebben is, ostromművekkel vettük körül, ám ekkor hirtelen ott termettek a capenai és faliscus segélycsapatok, s a három sereg ellen kétfelé kellett harcolnunk. Elsősor ban az segített, hogy eszünkbe jutott Sergius és Verginius elítélése. Így az annak idején tétlen veszteglő nagyobbik táborból most csapataink - gyorsan megkerülve őket - azonnal megtámadták a római sáncokat ostromló capenaiakat; az itt kezdődő ütközet a faliscusokat is rémületbe ejtette, s míg összevissza futkostak, visszavetette őket a táborból idején érkezett ellentámadás. Az utánuk nyomuló győztesek nagy vérfürdőt rendeztek. Majd kisvártatva véletlenül a capenai területet tisztító, biztonságérzetükben elszéledt csapatokra bukkanva az életben maradtakat is megsemmisítették. A menekülő veiibeliek közül sokat lekaszaboltak a kapuk előtt, minthogy a rómaiak betörésétől félő védők bezárták a kapukat, kirekesztve utoljára érkező katonáikat.

15. Közben sok csodajelről érkezett híradás, de a legtöbbet - minthogy legfeljebb egy-egy személy tanúskodott róluk - lekicsinyelték, és mivel állt a háború az etruszkokkal, nem is volt jóspap, aki a jeleket értelmezze. Egy dolog azonban mindenkinek gondot okozott: az albai erdőben lévő tó, bár sem eső, sem más ok nem volt rá, csodásnak mondható módon szokatlanul megduzzadt. Követeket küldtek Delphoiba, megtudakolni, milyen isteni kinyilatkozás rejlik e csoda mögött. De a sors a szomszédból küldött jóst. Egy veiibeli öreg, amikor az őrhelyek és őrállomások között elhaladva a római és etruszk katonák kicsúfolták, látnoki hangon kijelentette: a rómaiak sose foglalják el Veiit, míg le nem csapolják az albai tó vizét. Erre a szerintük vaktában odavetett kijelentésre eleinte nem is hederítettek a rómaiak, de később, beszélgetés közben, vissza-visszatértek rá. Végül is valamelyik őr megkérdezte az egyik arra járó városbelitől - mert a hosszú háború folyamán néha szóba elegyedtek -, ki az, aki az albai tóról ilyen homályos kijelentéseket tett? Arra a feleletre, hogy egy jós, a vallási ügyekben némileg jártas katona - azzal az ürüggyel, hogy ha ő is érdemesnek tartja, a személyére vonatkozó csodajel ügyében szeretné tanácsát kérni - kicsalta a jóst egy beszélgetésre. Mindketten fegyvertelenek voltak, és gyanútlanul eléggé eltávolodtak övéiktől; ekkor a tagbaszakadt római megragadta, s hiába kiáltoztak fenyegetőzve a veiibeliek, seregéhez vonszolta a tehetetlen öreget. Előbb a fővezérhez vezették, majd Rómába küldték a senatus elé. Arra a kérdésre, mit jelent az albai tóról szóló jóslata, azt felelte: nyilván megharagudtak az istenek Veii népére azon a napon, mikor azt sugallták neki, hogy elárulja a hazájára leselkedő végzetes veszedelmet. Most már nem teheti ki nem mondottá azt, amit akkor isteni ihlettől eltelve megjósolt, s ha elhallgatja, amit a halhatatlan istenek ki akarnak nyilvánítani, talán éppen úgy magára vonja átkukat, mint ha kimondja, amit titokban akarnak tartani. Szóval azt a hagyományt őrzik a sorskönyvek és az etruszkok jóstudománya, hogy ha egyszer az albai tó megárad, és a rómaiak megfelelő módon levezetik, akkor megadatik nekik a veiibeliek felett való győzelem, de míg ez meg nem történik, az istenek nem pártolnak el Veii bástyáitól. Az atyák azonban, túl jelentéktelennek és megbízhatatlannak vélvén őt, nem hallgattak tanácsára, és úgy döntöttek: ilyen fontos ügyben meg kell várni a követeket a püthói jósda válaszával.

Titinius és Genucius katonai tribunusok a faliscusok és a capenaiak ellen vonultak, s mivel nagyobb lelkesedéssel, mint megfontolással hadakoztak, vakmerőségükben csapdába estek. Genucius hősi halállal fizetett meggondolatlanságáért, s a hadijelvények előtt az elsők között esett el. Titinius, a nagy zűrzavarban egy magaslatra gyűjtve össze seregét, helyreállította a csatarendet, de nem mert az ellenséggel a síkságon szembeszállni. Nagyobb volt a szégyen, mint a veszteség, mégis majdnem nagyarányú vereség lett a dologból, akkora rémület támadt ugyanis nemcsak Rómában, ahol a legkülönfélébb híresztelések kaptak lábra, hanem a Veii melletti táborban is. Alig lehetett a menekülő katonákat visszafordítani, amikor a táboron végigfutott a hír, hogy a sereget vezéreivel együtt lekaszabolták, s a győztes capenai és faliscus csapatok - Etruria egész fiatalsága - már a közelükben vannak. Rómában még ennél is nyugtalanítóbb hírek találtak hitelre: hogy már a Veiinél lévő tábort ostromolják, s hogy egy ellenséges oszlop a Város felé közeledik. A falakra rohantak, s a matrónák, akiket otthonuk ból kicsalt az általános félelem, a templomokban közösen esdekelve kérték az isteneket: óvják meg a pusztulástól a Város hajlékait, templomait, várfalait, fordítsák Veiire ezt a rémületet, s ők majd megújítják a szent áldozatokat, s a csodajeleket szertartásokkal engesztelik ki.

Két vélemény osztotta meg a senatust. Az egyik az idősebb Liciniusé volt. Úgy mondják, fia elsőnek őt kérdezte meg, mire így nyilatkozott: „Tegyék közhírré a nép között, hogy aki a zsákmányból részt akar, menjen a veii táborba." A másik vélemény, Ap. Claudiusé, aki helytelenítve ezt a példátlanul pazarló, igazságtalan és esztelen ajándékosztogatást, azt javasolta, hogy ha már egyszer szerintük bűn az ellenségtől szerzett pénzt a háborúban kiürült állampénztárnak juttatni, fordítsák a katonák zsoldjára, s ezzel könnyítsék a nép adóterheit. „E jótétemény hatását minden ház egyformán megérzi. S így majd nem fogja a semmittevő városiak fosztogatásra oly mohó keze elragadni a hős harcosokat illető jutalmat, hiszen általában úgy szokott lenni, hogy kevésbé kívánja a zsákmányt, aki érte a fáradság és veszély nehezét vállalta."

A fegyvertelenek kezdik megadni magukat, s a katonák - a dictator engedélyével - szétszélednek zsákmányolni. Mikor elvonultak előtte a zsákmánnyal, amely lényegesen nagyobb és sokkal értékesebb volt, mint valaha is gondolta vagy remélte volna, állítólag kezét az égnek emelte, s felfohászkodva azt a kegyet kérte, hogy ha valamely isten vagy ember túl nagynak találja az ő vagy a római nép szerencséjét, hadd enyhítse ezt az irigységet a maga és a római nép lehető legkisebb kára. A hagyomány szerint fohászkodás közben megfordulva elesett; mint a későbbi események után megállapították, ez volt az előjele Camillus elítélésének s Róma néhány év múlva bekövetkezett elfoglalásának és vereségének. A nap az ellenség mészárlásával és a dúsgazdag város kirablásával telt el.

23. Rómában Veii elfoglalásának híre - noha már kiengesztelték a csodajeleket, ismerték a jós válaszait és Püthia jóslatát, s megtették, amit emberi belátás megtehet: a hadvezérek legnagyobbikát, M. Furiust választották meg vezérnek, mégis - annyi változatos hadiszerencsével végigküzdött esztendő, annyi vereség után, mintha szinte nem is remélték volna, oly mérhetetlen lelkesedést keltett. A senatus még el sem rendelte, máris minden templom megtelt az isteneknek hálát mondó anyákkal. A senatus - mint eddig egyetlen előző háborúnál sem négy napban szabta meg a hálaadó ünnepségek idejét. A dictator diadalmenete is fényesebb volt bármilyen eddiginél: a rendek mind kivonultak eléje, s olyan ünneplésben részesült, amely mellett elhalványult minden, e napon szokásos eddigi lelkesedés. A legnagyszerűbb látvány ő maga volt, amint négy fehér lótól vont kocsiján behajtott a Városba, ezzel túllépte nemcsak a szokásokat, de az emberi lehetőségek határait is. Úgy vélték, Iuppiter vagy a Nap fogata sem lehet szebb a dictatorénál, s hogy ez már a szentségtöréssel határos. Ezért a diadalmenet fénye sokkal nagyszerűbb volt, mint a fogadtatás. Ezután kijelölte az Aventinuson Iuno királynő temploma helyét, felavatta Matuta anya szentélyét, s az isteni és emberi szertartások befejezése után lemondott dictatori megbízásáról.

Az év elején, amíg a fővezérséggel megbízott Camillus a faliscusok ellen vonult, a néptribunusok tartózkodtak a zavarkeltéstől. Addig halogatták a dolgot, míg semmi nem lett belőle, s Camillus, legfélelmetesebb ellenfelük, a faliscusok földjén megnövelte dicsőségét. Kezdetben az ellenség azt hitte a legbiztosabbnak, ha falai mögé húzódik, de Camillus végigpusztította a földeket, felperzselte a tanyákat, és így kikényszerítette őket a városból. Ám a félelem miatt nem nyomultak messzebb, városuktól mintegy ezer lépésnyire ütöttek tábort, abba az egy reménybe kapaszkodva, hogy a kietlen és sziklás vidéket a hol szűk, hol meredek utak miatt alig lehet megközelíteni. Camillus azonban táborával késő éjszaka felkerekedett, és a síkságon ejtett egyik hadifogoly kalauzolásával hajnalban megjelent az ellenség mögött emelkedő egyik magaslaton. A római triariusok sáncokat emeltek, a sereg többi része harcra készen várakozott. A munkájuk megzavarására odamerészkedő ellenséget szétszórták és megfutamították. Erre a faliscusok között olyan rémület tört ki, hogy fejvesztett futással közeli táborukból a városba menekültek. Sokan elestek, sokan megsebesültek, a többiek resz ketve beestek a kapukon, táborukat elfoglalták a rómaiak. A katonákat nagyon felháborította, hogy a zsákmányt a quaestorok foglalták le, de megfékezte őket a parancsnok szigora, szilárdságát egyszerre bámulták és gyűlölték. Majd megkezdődött az ostrom, a sáncok ásása; a városbéliek alkalomadtán kitörtek, és megrohanták a római állásokat, kisebb csetepaték kerekedtek. Egyik felet sem biztatta több remény, mint a másikat, minthogy az ostromlott városnak nagyobb készlete volt gabonából s egyéb élelmiszerből, mint az ostromlóknak. Úgy látszott, éppen olyan hosszú veszkődés vár rájuk, mint Veiinél, ha a sors a római vezérnek nem nyújt alkalmat arra, hogy bizonyságot tegyen a háborúkból jól ismert nagyszerű jelleméről, és gyors győzelmet arasson.

Ε látványra először a nép szaladt össze, majd a rendkívüli esemény ügyében a vezetők összehívták a senatust. A közhangulat egy csapásra annyira megváltozott, hogy az egész polgárság azoktól követelte a békekötést, akiket előzőleg annyira eltöltött a féktelen harag és gyűlölet, hogy szinte inkább választották volna az elpusztult Veii, mint a békét kötő capenaiak sorsát. A római becsületet, a fővezér igazságszeretetét magasztalták az ő forumukon és az ő curiájukban, s egyhangú határozattal követeket küldtek a táborba Camillushoz, majd az ő engedélyével a senatushoz Rómába, bejelentendő, hogy Faleriit föladják. Amikor a senatus elé bocsátották őket, így beszéltek: „Összeírt atyák! Nincs az az ember vagy isten, aki irigykedhetne rátok a győzelemért, melyet ti és fővezéretek rajtunk arattatok, s amely minket megadásra kényszerített. Meggyőződésünk - s mi lehet a győztesre nagyobb dicsőség -, hogy jobb lesz az életünk a ti uralmatok, mint a mi saját törvényeink alatt. Ε viszálykodás befejezése két üdvös példával szolgált az emberi nemnek: Ti többre tartottátok a háborúban a becsületet, mint az azonnali győzelmet, s mi e becsületességre válaszul önként kezetekbe adtuk a győzelmet. Hatalmatokban vagyunk, küldjetek embereket fegyvereink, kezeseink, városunk átvételére, kapuink tárva-nyitva állnak. Ne csalódjatok a mi hűségünkben, mi sem a ti uralmatokban." Camillusnak az ellenség és polgártársai egyaránt köszönetet mondtak. A faliscusokat a római sereg egy évi zsoldját kitevő összeg megfizetésére kötelezték, hogy a római népet mentesítsék az adófizetés alól. Békekötés után a sereg visszatért Rómába.

Az aequusok földjén ebben az évben annyira változó szerencsével folyt a háború, hogy sem a hadseregnél, sem Romában nem tudták megmondani, győztesek vagyunk-e vagy legyőzöttek. A katonai tribunusok közül C. Aemilius és Sp. Postumius vezette a hadműveleteket. Kezdetben együtt irányították a háborút, majd, miután az ellenséget egy ütközetben szétszórták, úgy döntöttek, hogy Aemilius Verrugót tartja ostromzár alatt, Postumius pedig a környéket dúlja fel. De a sikerek után gondtalanul, rendezetlen menetben vonuló Postumiuson az aequusok rajtaütöttek, seregét megfélemlítették, és a közeli dombokra szorították; a rémület a Verrugót ostromló másik seregre is átcsapott. Postumius biztos helyre vonult katonáival, gyűlést hívott egybe, megszidta őket gyávaságukért és a megfutamodásért, s azért, hogy éppen a leggyávább, menekülésre mindig kész ellenségtől szenvedtek vereséget. A katonák mind azt kiáltozták, hogy jogos a szemrehányás, rászolgáltak a megszégyenítésre. De jóváteszik hibájukat, s nem engedik, hogy tartós legyen az ellenség öröme. Nyomban vezesse őket az ellenséges tábor ellen (amely ott volt, szemük előtt, a síkságon), büntesse meg őket kedve szerint, ha nem foglalják el még az éj beállta előtt. Postumius megdicsérte, majd felszólította őket, hogy gyűjtsenek erőt, és a negyedik őrségváltás idejére álljanak készen. De az ellenség is megindult, hogy még az éjszaka folyamán elvágja a rómaiak menekülésének minden lehetőségét a Verrugo felé vezető úton, ezért napkelte előtt - igaz, hogy egész éjjel holdfény volt - csatát kezdett, s nem volt több bizonytalanság, mintha nappal harcoltak volna. A Verrugóba eljutó csatazaj azt a hitet keltette, hogy a római tábort rohanták meg, s ez olyan rémületet okozott, hogy hiába volt Aemilius minden próbálkozása és könyörgése, hogy visszatartsa őket, a katonák szétszóródva Tusculumba menekültek. Ezért jutott el Rómába az a hír, hogy Postumiust seregével együtt lemészárolták, ő azonban, mikor napkelte után a rómaiaknak nem kellett félniük, hogy csapdába esnek, ha az ellenséget felbomlott hadrendben üldözőbe veszik, végiglovagolt a sorokon, számon kérte ígéretüket, s úgy felszította bennük a harci kedvet, hogy az aequusok most már nem tudtak ellenállni rohamuknak. A menekülők között rendezett vérfürdő - mint mindig, ha bátorság helyett a düh parancsol - az ellenség teljes megsemmisítésével végződött. A Tusculumból érkezett s a polgárokat alaptalanul megrémítő szomorú hír után megjött Postumius borostyán gallyal díszített levele: „A római népé a győzelem, az aequusok serege elpusztult."

Ez a biztatás feltüzelte a patríciusokat: a törvény tárgyalásának napján öreg és fiatal egy tömegben vonult le a Forumra, s csatlakozva tribusaihoz, ki-ki könnyek között, polgártársai kezét szorongatva könyörgött: ne hagyják el hazájukat, amelyért ők és atyáik oly rendkívüli hősiességgel harcoltak - s közben a Capitoliumra, Vesta szentélyére, s körben a többi templomra mutattak -, ne űzzék, ne kergessék el a római népet atyái földjéről és isteneitől az ellenséges városba, ne fajuljon odáig a dolog, hogy jobb lett volna Veiit el sem foglalni, mert így Róma elnéptelenedik. Minthogy erőszakoskodás nélkül, esdekelve beszéltek, s kérés közben állandóan az istenekre hivatkoztak, a többség félni kezdett, hátha a kegyeletsértés bűnébe esik, így a törvényjavaslatot a tribusok egy szótöbbséggel elvetették. Ez a győzelem oly nagy örömet keltett az atyákban, hogy másnap, a consulok javaslatára, a senatus úgy határozott: osszanak szét a veii földekből a polgárok között fejenként két iugerumot; s ne csupán a családapák kapjanak, hanem gondoljanak a családok minden szabad tagjára, hátha éppen a föld reményében - ezek is kedvet kapnak gyerekek nevelésére.

Ugyanebben az évben a plebeius származású M. Caedicius jelentette a tribunusoknak, hogy a Nova vián, ahol most Vesta temploma felett kis szentély áll, az éjszaka csendjében emberfelettinek tűnő hang szólította meg, és ráparancsolt, jelentse a tribunusoknak, hogy közelednek a gallusok. Ilyen alacsonyrendű személy bejelentését természetesen nem vették figyelembe, egyébként is nagyon távoli s ezért eléggé ismeretlen népről volt szó. A sors végzéséből nemcsak az isteni intésre nem hederítettek, de eltávolították a Városból M. Furiust is, az egyetlen embert, aki segíthetett volna. L. Apuleius néptribunus törvénybe idézte őt a veii zsákmány ügyében. Camillus, aki épp ekkortájt veszítette el felnőtt fiát, egybehívta tribusának tagjait és clienseit, azaz a nép nagyobbik részét, és megkérdezte véleményüket. Azok azt felelték, hogy össze fogják adni a kirovandó pénzbírságot, de felmentetni nem tudják. Ő erre száműzetésbe ment, kérve a halhatatlan isteneket, hogy ha ártatlanul és jogtalanul sújtotta őt az ítélet, eltávozását a lehető leghamarabb bánja meg hálátlan hazája. Távollétében tizenötezer érc as pénzbírságra ítélték.

34. A gallusok Italiába érkezéséről a következőket tudjuk: Tarquinius Priscus uralkodása idején a biturixok tartották uralmuk alatt a Gallia egyharmadát lakó keltákat, ők adták a királyukat is, Ambigatust, akinek kiválósága és szerencséje a népet is hatalmassá tette. Uralma alatt Gallia annyira bővében volt terménynek és embernek, hogy a túlszaporodott lakosság kormányzása alig látszott lehetségesnek. S minthogy maga is élemedett korú volt, és le akarta venni országáról a tömeggé duzzadt lakosság ellátásának gondját, kijelentette, hogy nővére fiait, Bellovesust és Segovesust, e két vállalkozó szellemű ifjút elküldi valamely országba, amelyet az istenek madárjóslattal letelepülésre kijelöltek. Annyi embert vihetnek magukkal, amennyit akarnak, hogy egyetlen nép se állhassa útjukat. Sorsot húztak, és Segovesusnak a hercynai hercegség jutott; Bellovesust az istenek sokkal kellemesebb helyre küldték: Italiába. Magával vitte a fölös számú népeket, a biturixokat, arvernusokat, senokat, haeduusokat, ambarrusokat, carnusokat, aulercusokat, s nagy gyalogos és lovas csapatokkal elért a tricastinusok földjére. Itt az Alpok meredtek eléje, s nem csodálhatjuk, hogy áthatolhatatlannak látszottak, mert - hacsak nem adunk hitelt a Hercules-mondának - még sose kelt át rajtuk senki. Itt a gallusok, mintegy bezárva a magas hegyek gyűrűjébe, valamilyen, az égbe nyúló hegygerinceken át más világrészbe vezető utat kerestek. Ráadásul a babonás félelem is hatalmába kerítette őket, mert azt a hírt kapták, hogy a salluvius nép megtámadta a Phocisból hajón odaérkezett, hazát kereső massiliaiakat. Ezt a gallusok saját sorsuk előjelének tekintették, és segítséget nyújtottak nekik - anélkül, hogy a salluviusok akadályozták volna őket -, hogy a helyet, ahol partra szálltak, megerősítsék. Maguk pedig a Taurinus hágón zavartalanul átkeltek az Alpokon; a tuscusokat, nem messze a Ticinus folyótól, szétverték, s meghallva, hogy a földet, ahol berendezkedtek, Insubriumnak hívják - ugyanúgy, ahogy a haeduusok Insuber nevű tartományát -, itt, a helyre vonatkozó jósjelet követve, várost alapítottak, s Mediolanumnak nevezték el.

A rómaiak kérdésére, hogy milyen jogon követelik a gallusok, háborúval fenyegetőzve, a tulajdonostól a földjét, s mi keresnivalójuk van Etruriában, hetykén azt felelték, hogy a fegyverek jogán, s hogy a kérdést a férfiak bátorsága dönti el. Erre mindkét részről fellángolnak az indulatok, fegyvert ragadva válnak szét, s megkezdődik a harc. S már fenyegetve közeledett Róma város végzete: követei, megsértve a népek jogát, fegyvert fognak. A dolog nem maradhatott titokban, minthogy az etruszk hadijelvények előtt a római ifjúság három legnemesebb tagja harcolt, s mert nagyon is feltűnt, milyen vitézek az idegenek. Sőt Q. Fabius a csatasor elé lovagol, és az etruszk hadijelvények ellen támadást intéző gallus vezért, oldalába merítve gerelyét, megöli. Míg leszedi ellenfele fegyvereit, a gallusok felismerik, s egész seregükön végigfut a felismerés: „Ez a római követ!"

38. Itt a katonai tribunusok nem is néztek ki táborhelyet, amely megerősítve biztosította volna a visszavonulást, nem törődtek az emberekkel, de még az istenekkel sem, hanem jósjelkérés és biztató áldozat nélkül elrendezték a sereget, széthúzták a szárnyakat, hogy a túlerőben lévő ellenség ne tudja bekeríteni őket. S noha az így széthúzott derékhadból keskeny, alig összefüggő sor lett, arcvonaluk hossza még így sem volt olyan széles, mint az ellenségé. Jobbra kisebb magaslat emelkedett; úgy döntöttek, hogy ide vonják össze a tartalékot. Ez az intézkedés volt oka a kezdeti rémületnek és megfutamodásnak, de ez teremtette meg később a menekülés egyetlen lehetőségét is. Mert Brennus, a gallusok vezére, látva, mily kisszámú az ellenség, cseltől tartott, s azt hitte, a rómaiak azért szállták meg a magaslatot, hogy ha a gallusok hadsora összecsap a legiók egyenes arcvonalával, a tartalék majd hátba és oldalba támadhatja őket. Ezért rögtön a tartalék ellen fordult, abban a reményben, hogy először kiszorítja állásából, majd a síkságon jelentős számbeli fölényével kétségtelenül biztos diadalt arat. Így nemcsak a szerencse, de a józan számítás is a barbárokat segítette. A másik seregben semmi nem vallott rómaiakra; sem a katonákra, sem a vezérekre nem lehetett ráismerni. Rémület és futásvágy szállta meg a lelkeket, s olyan általános feledékenység, hogy - bár a Tiberis is útjukban állt - sokkal többen menekültek az ellenséges Veiibe, mint egyenes úton feleségükhöz és gyermekeikhez Rómába. A tartaléknak egy ideig védelmet nyújtott helyzete; a sereg többi része, mikor a közelebb állók oldalról, a távolabb lévők hátulról hallották a csatakiáltást, a meg sem ismert ellenség elől épségben és harc nélkül megfutamodott: a gallusok még fel sem tűntek a láthatáron, ők már letettek a harcról, és a csatakiáltást nem viszonozták. Csata közben nem sok vér folyt, de az előre furakodó menekülők maguk vágták le azt, aki útjukban állt. Az igazi nagy vereséget a Tiberis partján szenvedtük el, ahová, fegyvereit eldobva, az egész balszárny menekült; sok úszni nem tudó vagy elgyengült katonánkat, akit fegyverzete s egyéb felszerelése is elnehezített, elnyelte a mély víz. Mégis, a nagy többség sértetlenül elért Veiibe, de innen nemhogy fegyvereseket, de még egyetlen követet se küldtek Rómába, hogy a vereség hírét megvigye. A folyótól távolabb álló s a magaslattól inkább védett jobbszárnyból mindenki Rómába rohant; be sem zárták a Város kapuit, nyomban a fellegvárba menekültek.

A rómaiak, minthogy a sereg nagyobb része futott Veiibe, mint Rómába, azt hitték, hogy a Rómába menekülteken kívül egy ember sem maradt életben, s az élőket éppúgy siratták, mint a holtakat; a jajgatás majdnem az egész Várost betöltötte. Az ellenség megérkezésének hírére az egyéni gyászt elnyomta az általános rémület. Csakhamar meghallották a falak körül csoportokban kószáló barbárok üvöltözését, rikácsoló éneklését. Másnap reggelig szüntelen feszült várakozás ült a lelkeken, minden percben várták a támadást a Város ellen. Először az ellenség megérkezésekor, midőn a Város alá érkezett - „Hiszen ha nem akar támadni, az Alia folyónál maradt volna." - Majd naplemente után: - „A nap eltűnt, szívesebben támadnak az éj beállta előtt." - Később is: - „Éjszakára halasztották a támadást, így nagyobb rémületet tudnak kelteni." Még később a közeledő hajnaltól rettegtek. S a szüntelen remegésnek sarkában járt a szerencsétlenség: az ellenséges hadijelvények megindultak a kapuk felé. De ezen az éjszakán és a következő napon korántsem volt olyan a polgárság hangulata, mint az Alia folyónál történt rémült menekülés idején. Semmi remény nem volt arra, hogy az oly kicsinyre olvadt maradék sereg meg tudja védeni a Várost, ezért úgy döntöttek, hogy a fegyverbíró fiatalság, a senatus jó erőben lévő tagjai az asszonyokkal és gyermekekkel együtt vonuljanak a capitoliumi fellegvárba, ide gyűjtsék a fegyvert és az élelmet, s e megerősített helyen ellenállva védjék meg az isteneket, az embereket, a római nevet. A flamen és Vesta papnői mentsék távoli helyre az állami szentségeket a tűz és öldöklés elől, és mindaddig ápolják az istenek kultuszát, amíg egyetlen ember is akad, aki a szertartást el tudja végezni. Ha megmarad a fellegvár és a Capitolium az istenek lakóhelye, a senatus az államkormányzás feje, s ha a fegyverforgató fiatalság túléli a Rómát fenyegető megsemmisülést, akkor könnyebb lesz elviselni a Városban hagyott sok öreg pusztulását, akikre minden bizonnyal halál vár. S hogy a nagy tömeg minél készségesebben belenyugodjon ebbe, az öregek - diadalmeneteket megért, consulságot viselt férfiak - nyilvánosan kijelentették: készek a többiekkel együtt elpusztulni, s nem akarják fegyverfogásra és a haza megvédésére képtelen testükkel még nehezebbé tenni a nélkülöző harcosok helyzetét.

A gallusok - akiknek harci dühe az éjszaka folyamán lelohadt, mivel az ütközet nem kényszerítette őket nehéz küzdelemre, s nem kellett a Várost rohammal és közelharcban elfoglalniuk - másnap minden harag és indulat nélkül a Quirinalis domb nyitott kapuján át bevonultak a Városba, s a Forumra érve tekintetüket körülhordozták a templomokon s a fellegváron, amely egyedül emlékeztetett arra, hogy háború van. Majd csekély őrséget hátrahagyva - hogy a Capitoliumból vagy a fellegvárból a rómaiak ne csaphassanak le elszéledt csapataikra -, szétszóródtak zsákmányt keresni, anélkül, hogy a kihalt utcákon egyetlen emberrel is találkoztak volna. Egy részük csoportosan a legközelebbi épületekbe rontott be, mások a távolabbi házak felé indultak, remélve, hogy ott még nem járt senki, s gazdagabb lesz a zsákmány. Majd az elhagyatottságtól megijedve, nehogy az ellenség tőrbe csalja kószáló katonáikat, visszatérnek, a Forumon és környékén csoportosulnak: a köznép házai zárva, az előkelők csarnokai nyitva álltak, és ők szinte jobban féltek a nyitott, mint a bezárt házakba belépni. S csak a tisztelet érzése élt bennük, amikor meglátták a házak előcsarnokában üldögélő öregeket, akiket nemcsak fényes ruházatuk s megjelenésük emberfeletti nagysága tett az istenekhez hasonlóvá, hanem a tekintetükből, fennkölt arckifejezésükből sugárzó méltóság is. Körülállták, és úgy bámulták őket, mint valami szobrokat. Ekkor, a hagyomány szerint, az egyik öreg, M. Papirius feldühítette valamelyik gallus harcost, mert mikor az megsimogatta az akkori szokás szerint hosszúra növesztett szakállát, ő elefántcsont botjával a fejére ütött. Erre megkezdődött az általános öldöklés, a többi öreget is ott ölték meg ültében. A főemberek meggyilkolása után egy léleknek sem irgalmaztak, a házakat kirabolták, majd felgyújtották.

43. A gallusok, miután néhány napig hiábavaló háborút viseltek a Város házai ellen - látva, hogy az elfoglalt Városban a tűzvész és a rombolás éppen a fegyveres ellenséget nem semmisítette meg, mert hiába érte annyi csapás, csak erőszakkal lehet megadásra kényszeríteni -, elhatározták, hogy a végső eszközhöz folyamodnak, s megrohamozzák a fellegvárat. Napkeltekor, adott jelre, az egész sereg felsorakozott a Forumon, majd, csatakiáltást hallatva, teknősbékák alatt, felfelé nyomultak. A rómaiak hidegvérűen, kapkodás nélkül várták őket, minden feljáratnál megerősítették az őrséget, s azokra a pontokra, ahová megfigyelésük szerint a támadás irányult, válogatott csapatokat állítottak. Hagyták, hadd kapaszkodjon fel az ellenség, mert arra számítottak, hogy minél magasabbra hatol a meredek hegyoldalon, annál könnyebben visszaűzik a lejtőre. A meredély közepén megvetették a lábukat, innen a magasból mintegy maga a lejtő zúdította őket az ellenségre, amelyet lefelé rohanva, nagy öldöklés közben szétszórtak, úgyhogy többé sem együtt, sem csapatonként nem mert ilyen csatába bocsátkozni. Az ellenség feladta tehát a reményt, hogy nyers erővel, fegyverrel vigye döntésre a dolgot, s előkészítette az ostromzárat. Csakhogy, amire eddig nem gondolt, a Városban található gabona elpusztult a tűzvészben, ami pedig a környéken volt, azt éppen ezekben a napokban vitték el a rómaiak Veiibe. Ezért a gallusok kettéosztották seregüket, hogy az egyik rész a szomszéd népektől szerezzen zsákmányt, a másik a Várost tartsa körülzárva, s az ostromlókat a portyázó csapatok lássák el zsákmányolt gabonával.

45. Barátai és ellenségei egyetértettek: ebben a helyzetben nem találhatnának kiválóbb hadvezért. A gyűlés szétoszlott, s a polgárok kipihenten, feszült figyelemmel várták a jeladást. Mikor elhangzott, a kora éjszaka csendjében Camillus körül gyülekeztek a kapuknál. Elindultak, s a várostól nem messze hatalmas csatakiáltással rajtaütöttek a gallusok táborán, amely, mint Camillus előre megmondta, védtelen és minden oldalról őrizetlen volt. Sehol sem folyt csata, mindenütt csak mészárlás, a fegyvertelen, álomtól kábult testek öldöklése. Csak a tábor legszélén fekvőket ugrasztotta talpra a rémület, de nem tudva, kik és honnan támadták meg őket, egyesek éppen az ellenség karjai közé futottak. Sokan Antium környékére tévedtek, s a szanaszét kóborlókat a kitörő városiak kerítették be.

Veiiben ezalatt nemcsak az elszántság nőtt napról napra, de a katonai erő is. Nemcsak a római földekről gyülekeztek ide, akik a csatavesztés vagy a tábor elfoglalása után szétszéledtek, de egész Latiumból sereglettek az önkéntesek, hogy részt kapjanak a zsákmányból. Elérkezettnek látszott az idő, hogy hazájukat visszafoglalják s kiszabadítsák az ellenség kezéből, de az erős testhez hiányzott a fő. Maga a hely is Camillusra emlékeztetett, és sokan voltak itt abból a seregből, amelyet az ő fővezéri irányítása segített győzelemhez, másrészt Caedicius is kinyilatkoztatta: nem várja meg, amíg valamely isten vagy ember megfosztja a fővezérségtől, inkább (hiszen jól emlékszik, hogy előbb centurio volt) maga kéri új fővezér kinevezését. Egyhangúlag úgy döntöttek, hogy Ardeából odahívják Camillust, de előbb megkérdezik a Rómában székelő senatust; annyira érvényesült minden ügyben a törvénytisztelet, s most is, amikor az államot a végső megsemmisülés fenyegette, megtartották az állam megszabott rendjét. Igen veszélyes vállalkozásnak ígérkezett átjutni az ellenséges őrszemek között. Egy bátor ifjú, Pontius Cominius vállalkozott a feladatra; parafakéregre feküdve a Tiberisen a Városig sodortatta magát, s a partról a legrövidebb úton, egy sziklán - amelyre, éppen, mert meredek volt, az ellenséges őrség nem is ügyelt - felkúszott a Capitoliumra, ahol az elöljárók elé vezetve előadta a hadsereg üzenetét. A senatus úgy döntött, hogy Camillust, akit a népgyűlés a száműzetésből visszahív, azonnal meg kell tenni dictatornak, a katonák pedig azt válasszák meg fővezérnek, akit akarnak. Pontius Cominius ugyanazon az úton leereszkedve visszatért az üzenettel Veiibe. Erre követeket küldtek Ardeába Camillushoz, hogy Veiibe hívják, de sokkal valószínűbb, hogy csak akkor indult el Ardeából, amikor meghallotta, hogy visszavonták a régi határozatot, hiszen a nép engedélye nélkül nem változtathatta meg lakóhelyét, s csak mint kinevezett dictator vehette át a hadsereg vezetését. A népgyűlés visszavonta a régi döntést, s őt távollétében dictatorrá nevezték ki.

Ezután a rómaiakkal fegyvernyugvást kötöttek, s a fővezérek beleegyezésével megkezdődtek a tárgyalások. A gallusok állandóan az éhínséget hozták fel, s az ostromlottak szorult helyzetére hivatkozva szólították fel őket a megadásra; a hagyomány szerint a rómaiak a vélemény megcáfolására a Capitolium több pontjáról kenyereket dobáltak le az ellenség állásaira. De az éhséget tovább sem eltitkolni, sem elviselni nem lehetett. Ezért, miközben a dictator személyesen intézi Veiiben a sorozást, s L. Valeriust, a lovasság főparancsnokát megbízza, hogy induljon el a sereggel Veiiből, s minden előkészületet és intézkedést megtesz, hogy egyenlő erővel szállhasson szembe az ellenséggel, az őrállástól és a virrasztástól elcsigázott capitoliumi védősereg - amely minden emberi szenvedést kiállott, csak egyet nem tudott legyőzni a természet törvénye miatt, az éhséget, s napról napra reménykedve figyelte, milyen segítséget küld a dictator, és amelynek végül nemcsak az élelme, de reménye is fogytán volt, s ha az őrök szolgálatba vonultak, elgyengült testük majdnem összerogyott a fegyverek súlya alatt - már arra gondolt, hogy megadja, vagy valamilyen feltétellel megváltja magát. Hiszen a gallusok is félreérthetetlenül tudtukra adták, hogy nem túl nagy váltságdíjért hajlandók volnának abbahagyni az ostromot. Ekkor a senatus ülést tartott, s felhatalmazta a katonai tribunusokat a tárgyalásra. Q. Sulpicius katonai tribunus és Brennus, a gallus sereg vezére találkoztak, és, megállapodva, ezer font aranyban határozták meg a római népnek - a világ jövendő urának - váltságdíját. Ezt az önmagában is szégyenletes dolgot még egy felháborító cselekedet tetézte. A gallusok hamis súlyokat hoztak elő, s a tribunus tiltakozására az arcátlan gallus ráadásul még a kardját is a serpenyőbe dobta, s elhangzott a rómaiaknak elviselhetetlenül hangzó kijelentés: „Jaj a legyőzötteknek!"

Kétségtelen, hogy a háborúban megmentett hazát a békében másodszor is megmentette, megakadályozta a Veiibe való áttelepülést, pedig a tribunusok - miután a Város leégett, s a nép is jobban hajlott erre a tervre - most még erőteljesebben szorgalmazták ezt a javaslatot. Camillus a diadalmenet után ezért nem mondott le a dictatori megbízatásáról; a senatus esdekelve kérte, hogy ilyen nehéz helyzetben ne hagyja magára az államot.

51. „Annyira irtózom, polgárok, a néptribunusokkal való viszálykodástól, hogy Ardeában, a száműzetés keserves napjaiban is az volt az egyetlen vigaszom, hogy távol vagyok ezektől a villongásoktól, s ezért is határoztam el, hogy hívjon bár ezerszer a senatus határozata vagy a nép parancsa, nem térek vissza soha. Most sem az én érzelmeim megváltozása, hanem a ti sorsotok késztetett hazatérésre, hiszen arról volt szó, hogy hazánk fennmaradjon-e ezen a helyen, s nem arról, hogy én mindenáron e hazában élhessek. S most is örömest választanám a tétlenséget és a hallgatást, ha nem a haza sorsa forogna kockán ebben az ütközetben is, amelyben részt nem venni minden épkézláb férfiú számára gyalázat, Camillustól pedig egyenesen istentelenség. Mert miért is foglaltuk vissza, miért ragadtuk ki az ellenség kezéből megszállott hazánkat, ha - miután visszanyertük - mi magunk hagyjuk itt? Hiszen a gallusok győzelme és az egész Város elfoglalása után még mindig megmaradt a Capitolium és a fellegvár, amelyet Róma istenei és polgárai laktak és védtek; most pedig, hogy a rómaiak győztek, s visszafoglalták a Várost, még a fellegvárat és Capitoliumot is hagyjuk el, s a jó szerencse kihaltabbá tegye a Várost, mint a kudarc? S valóban, még ha nem is volnának a Várossal együtt keletkezett s nemzedékről nemzedékre öröklődő vallásos hagyományaink, az isteni hatalom most olyan nyilvánvalóan Róma ügye mellé állt, hogy, véleményem szerint, az istenek tiszteletével szemben megnyilvánuló mindenféle közönyösségnek meg kell szűnnie. Fussátok csak végig emlékezetben az elmúlt év szerencsés és szerencsétlen eseményeit, s meglátjátok: minden sikerült, amikor tiszteltük, és semmi sem, amikor elhanyagoltuk az isteneket. Itt van legelőször is a veii háború; hány évet, mennyi erőt emésztett fel! S csak akkor ért véget, amikor az istenek intő szavára lecsapoltuk az albai tó vizét. S mi okozta a városunkat legutóbb sújtó szerencsétlenséget? Nem azután ért-e minket, hogy semmibe vettük a gallusok közeledését bejelentő égi hangot, követeink pedig megsértették a népek jogát, s mi pedig, megtorlás helyett, az istenek iránt való hasonló nemtörődömségből büntetlenül hagytuk a vétkeseket? Bizony, legyőztek, megszálltak bennünket, váltságdíjjal szabadultunk meg; annyi büntetést szenvedtünk el istentől és embertől, hogy intő példa lettünk az egész világ előtt. Ekkor a csapások eszünkbe juttatták a vallást. A Capitoliumra menekültünk, az istenekhez, a Legjobb és Leghatalmasabb Iuppiter székhelyére. Amikor mindenünk romokban hevert, szent tárgyainkat részben föld alá rejtettük, részben az ellenség szeme elől a szomszéd városokba vittük, de az istenek tiszteletét, noha isten is, ember is elpártolt tőlünk, mégsem hagytuk abba. Ezért visszaadták hazánkat, a győzelmet s elvesztett hajdani harci dicsőségünket, s mikor a kapzsiságtól elvakult ellenség hamisan mérte az aranyat, s megszegte a szerződést és adott szavát, rájuk küldték a rémületet, menekülést, pusztulást.

Nagyon kérlek, emlékezzetek csak, hányszor kell áldozatot megújítanunk, ha az ősi szertartásból - hanyagságból vagy véletlenül - valamit elhagyunk. Csak legutóbb is mi mentette meg az albai tónál feltűnt csodajel után a veii háborúban már-már összeomló államot, ha nem az áldozatok megújítása és a jóslatkérések megismétlése? Sőt, miközben ősi vallási hagyományainkat ápoltuk, idegen isteneket is behoztunk Rómába, és újakat is meghonosítottunk. Iuno királynőt nemrég költöztettük át Veiiből az Aventinusra, s mily nagyszerűvé és feledhetetlenné tette temploma felszentelésének napját a matrónák példátlan buzgósága! Templomot építtetünk a Nova vián Aius Locutius tiszteletére, mert meghallotta az égi hangot! Az ünnepségek számát a Capitoliumi Játékokkal gyarapítottuk, s megrendezésükre, a senatus javaslatára, egy új testületet szerveztünk. Miért kellett mindebből egyet is magunkra vállalnunk, ha a gallusokkal együtt mi is el akarjuk hagyni Róma városát, és az ostrom hosszú hónapjai alatt nem saját akaratunkból maradtunk a Capitoliumon, hanem csupán az ellenségtől való félelem tartóztatott bennünket?

53. Hiszen nyilvánvaló, hogy ha már minden szentségtelenné válik, akkor semmiféle kiengesztelés nem használ. Ám azt is mondhatnók: maga a helyzet is kényszerít bennünket, hogy elhagyjuk a tűzvésztől és rombolástól elpusztított Várost, és átköltözzünk Veiibe, ahol minden teljes épségben megmaradt, s ne gyötörjük itt újjáépítéssel a szegény népet. Azt hiszem, polgárok, rájöttök, még ha nem is mutatnék rá, hogy ezt inkább mint kifogást és nem mint komoly érveket hozzák fel. Hiszen emlékeztek, hogy a gallusok ideérkezése, a magánés középületek lerombolása előtt, mikor a Város még épségben állt, már beszéltünk erről, és sürgették, hogy költözzünk át Veiibe. Lássátok be, tribunusok, mennyire különbözik az én felfogásom a tiétektől. Ti azt gondoljátok, hogy akkor talán nem is volt lehetőség a kivonulásra, ám most mindenképpen rá kell szánnunk magunkat. Nekem, éppen ellenkezőleg - de ne csodálkozzatok, míg meg nem halljátok, miképpen gondolom -, ez a véleményem: régebben, mikor az egész Város sértetlenül állott, talán elmehettünk volna, de most, hogy romokban hever, nem szabad itthagynunk. Hiszen akkor elég okunk lett volna, hogy az elfoglalt városba átköltözzünk, mégpedig a ránk és utódainkra dicsőséget hozó győzelem. De ha most települünk át, ez számunkra nyomorúságot és gyalázatot, a gallusoknak dicsőséget jelent. Nem az lesz a látszat, hogy győztesen távozunk hazánkból, hanem az, hogy legyőzve elveszítettük, s megfutamodásunk az Aliánál, a Város megszállása, a Capitolium ostroma kényszerített bennünket arra, hogy elhagyjuk házi isteneinket, s kényszerűségből vándorolunk ki arról a helyről, amelyet képtelenek voltunk megvédeni. És hogy a gallusoknak volt elég erejük Róma elpusztítására, a rómaiaknak nyilvánvalóan nincs a felépítésére. Nem az van-e már csak hátra, hogy új csapatokkal jelenjenek meg - hisz ismeretes, mily hihetetlenül sokan vannak -, itt telepedjenek le az általuk elfoglalt és az általatok elhagyatott Városban, és ti ebbe beleegyezzetek? S ha nem is a gallusok, hát ősi ellenségeitek, az aequusok és volscusok is kedvet kaphatnak, hogy Rómába költözzenek, s ti akkor azt kívánnátok, hogy ők legyenek rómaiakká, ti pedig veiibeliekké? Vagy inkább azt óhajtjátok, hogy ez a hely mint pusztaság maradjon a tiétek, semhogy mint város legyen az ellenségé? Nem tudom, melyik lenne a nagyobb bűn. És készek vagytok elviselni ezt a szörnyűséget, ezt a gyalázatot, csupán mert restek vagytok a Várost újjáépíteni? S ha az egész Városban nem lehetne egyetlen kényelmesebb és nagyobb hajlékot sem építeni, mint alapítónk nevezetes kunyhója, még akkor is nem volna-e jobb pásztorok és parasztok módján saját szentségeink és isteneink társaságában kunyhókban lakni, mint együttesen kivándorolni? A mi őseink, jövevény pásztorok, e helyen, ahol csak erdők és mocsarak voltak, rövid idő alatt új várost építettek, mi pedig, noha a Capitolium és a vár sértetlen, s az istenek templomai is állnak, nem óhajtanánk felépíteni azt, amit elpusztított a tűzvész? S amit külön-külön megtennénk, ha saját házunk égne le, azt most a mindnyájunkat sújtó tűzvész után vonakodunk közösen megtenni?

55. Mondják, Camillus egész beszédének megrendítő hatása volt, de különösen azok a szavai hatottak, amelyekben az istenekre hivatkozott. S a még meglévő bizonytalanságot is eloszlatta egy kellő időben elhangzott kijelentés. A senatus ugyanis kevéssel utóbb a Hostilia curiában gyűlt össze, hogy döntsön az ügyről, s éppen ott vonultak el a Forumon az őrségből visszatérő cohorsok; a gyűléstéren az egyik centurio felkiáltott: „Zászlótartó, szúrd le itt a zászlót, legjobb lesz, ha itt maradunk!" A senatorok, ennek hallatára, kijöttek a Curiából, s azt kiáltották, hogy tudomásul veszik az előjelet, s a köréjük gyűlő tömeg is helyeselte szavaikat. Azt a javaslatot tehát elvetették, s mindenfelé megkezdték a Város újjáépítését. Az állam adott téglát, mindenkinek megengedték, hogy onnan fejthet követ és vághat fát, ahonnan akar, ha kötelezettséget vállal, hogy még abban az évben befejezi az építést. A nagy sietségben nem ügyeltek rá, hogy az utakat egyenesre építsék, mert minden üres helyet - akár saját terület volt, akár a másé - beépítettek. Ezért van, hogy a régi, eredetileg a közutak mentén épített csatornák ma részben magánépületek alatt húzódnak, s hogy a Város ma olyan képet nyújt, akárha területét inkább meghódították, mintsem szabályosan felosztották volna.