Három

Korán kelek, nyolcra már kint is vagyok a házból. Munkába tartó emberek tucatjai sietnek el mellettem. Magányos vagyok, egyedül haladok az árral szemben. Borzongok, bár az idő máris meleg. A jelek szerint ma lesz az év legforróbb napja. Tökéletes nap a pokolra szállásra.

A tegnap történteknek már a gondolata is megrémít – a lehetőség, hogy nem látogathatom meg többet Philipet, iszonyú. Most egy másik Méltóságház felé tartok; ez ismerős, és sokkal boldogabb emlékeket ébreszt. Mindenkinek el kellene tudnia búcsúznia a szeretteitől, mielőtt elhagyja ezt a világot.

Ilyen korán még senki sincs a falnál. Csorogni kezdenek a könnyeim. Érzem anya és apa szeretetét a hideg ezüsttáblán át, mintha vigasztalni próbálnának. Kapcsolatban állunk, mindig is kapcsolatban maradunk. Hosszú percekig szívom magamba a jelenlétüket, mélyen feltöltekezek vele. Körülnézek, majd készítek néhány fotót a személyfonommal. Jól sikerülnek: a mosolyom őszintének tűnik, és a szüleim táblára vésett neve tisztán látszik mögöttem. Ez a legtöbb, amit ma családi szelfi helyett készíthetek.

Látszólag céltalanul sétálgatni kezdek a parkban. Nagyon szeretnék Vogel nővér nyomára akadni. Még mindig nem veszi fel a telefont, és hiába hagytam több üzenetet is, azokra sem válaszolt. Alig várom, hogy elmeséljem, milyen volt találkozni Philippel.

Különös, milyen hatalma van a szépségnek. Még a jelenlegi, zaklatott idegállapotomban sem tudom megállni, hogy egy percig ne nézzem a tejfehér épületet, mielőtt felsétálnék a dombon, hogy bemenjek. A recepción igyekszem nyugodtnak és összeszedettnek tűnni.

– Segíthetek valamiben? – kérdezi a recepciós.

– Csak az jutott eszembe, hogy üdvözölném a szüleim régi ápolóját, a kedves Vogel nővért, aki nekem is nagyon jó barátom. Ha segítene felidézni, a héten hogy van beosztva…

Látom a szemén, hogy furcsának talál.

– Sajnálom, de nem adhatok ki önnek semmilyen információt a személyzetünkről – válaszolja, makulátlan arcán egyenmosollyal.

– Csak annyit szeretnék tudni, mikor jöjjek, ha beszélni szeretnék vele.

– Ez egy munkahely. A személyzettel tilos magánbeszélgetést folytatni.

A tekintete most már szikrákat szór.

– Köszönöm, akkor majd magánúton veszem fel vele a kapcsolatot – felelem, és kimegyek.

Az egysínűn igyekszem elcsitítani a Vogel nővér iránti félelmemet. A lelki szememmel látom, amint bevonszolják az M szárnyba; még visszanéz felém, a tekintete segítségért könyörög, törékeny testét két tagbaszakadt őr tartja. A vonat a KÖÉ09 körzetbe visz, ahol már senki sem fogadja a köszönésem. Emberek legalábbis nem. Az almafa, amelyet az apám ültetett, aztán átültetett, éppen annyit jelent számomra, mint akármelyik ember. Ha össze tudnám csomagolni, hogy magammal vigyem, megtenném.

Megvárom, hogy a pár a kisfiúval és a csecsemővel elhagyja a házat, amely valaha az otthonom volt. Amint látótávolságon kívülre kerülnek, készítek egy utolsó fényképet az épületről, bár a legfontosabb számomra a fa. Megnőtt, amióta utoljára jártam itt, a lombja árnyékot borít rám, mint egy napernyő. A reggeli csúcsban a járdák tele vannak fekete-fehér irodai viseletbe öltözött férfiakkal és nőkkel, akik úgy sietnek az egysínű felé, mint akiknek frissen töltötték fel az akkumulátorát. Bizonyára kilógok a képből: egyszerű pólót viselek, farmerszoknyát, háttal a fának támaszkodok, és nem sietek sehová. A kéreg ráncai a gerincembe nyomódnak; elképzelem, hogy anya és apa velem vannak, támogatnak, és mindig velem maradnak.

Készítek még néhány szelfit, aztán kicsit távolabb lépek, hogy az egész fát a képbe foghassam. Mielőtt visszaindulnék az állomásra, letépek egy levelet, és a zsebembe csúsztatom. Sajnos az alma még nem érik.

Ruth nincs otthon, így nem búcsúzhatok el tőle és Felicitytől. Talán jobb is így. Lehet, hogy túl fájdalmas volna. Felicity nevetése esetleg visszatartana. Alighanem megpróbálnának meggyőzni, hogy gondoljam meg magam. Ruth biztosan megtenné.

A lakosztályban, ahol nem éltem elég ideig, hogy az otthonomnak nevezhessem, alig tíz percbe telik, hogy összepakoljam a holmijaimat. Nem sok mindenre lesz szükségem. Életem első bűncselekményét is elkövetem: nem szállíttatom el a használt bútoraimat, nem üríttetem ki a helyet a következő lakó számára. Még nincs tizenegy óra, amikor elhagyom ezt a nyomorult kisfogyasztói körzetet, és elindulok az állomás felé. Egyetlen kis e-bőröndöm engedelmesen követ, mint egy hű szolga. Mint tegnapelőtt és tegnap, ma is a személyfonomon veszek jegyet Scarborough-ba. Ma azonban csak oda.

Most, hogy tudom, az időm véges, egyszerre másként látom a világot. A múlt, a jelen és a jövő egyetlen pillanatban sűrűsödik össze. Korábban csak félig éltem, és valószínűleg szeretni is csak félig szerettem. Minden tapasztalás felerősödik: az eper íze, amit az imént ettem meg, a szemben ülő nő felsőjének élénklila színe, az ablakból látható lankás dombok szépsége.

A hangosbemondó bejelenti, hogy hamarosan megérkezünk Scarborough-ba. Kedves női hang kíván nekünk kellemes tartózkodást.

Philip már a kertben van, egy törékeny öregasszony üvegszobrát nézi. Távolról úgy néz ki, mint egy engedelmes diák, akinek megmondták, hogy üldögéljen csendesen. Hallgatja a természet hangjait, az arcára kiül a boldogság. Azonnal észrevesz, bár jobban örültem volna, ha nem teszi, mert még fél óra van hátra a látogatási idő kezdetéig. Elintézhettem volna a dolgomat a recepción, hogy egyenesen a jó hírrel siethessek hozzá.

Idejön hozzám, átkaroljuk egymást.

– Mit hoztál nekem? – néz az e-bőröndömre. – Nincs szükségem több ruhára.

– Nem ruhák. Legalábbis nem neked.

A tóra néző domb tetején letelepszünk egy magányos padra. Philip arca és szeme ragyog; nyugodtnak tűnik. Megérezheti, hogy mondani akarok valamit, mert türelmetlenül figyel.

– Döntésre jutottam, Philip. – Nagyot nyelek. Nehezebb folytatni, mint vártam. – Igazából nem volt nehéz. A körülményeket tekintve azt hiszem, ez az egyetlen értelmes lépés.

Philip felfigyel a szavaimra.

– Van ennek valami köze a csomagod tartalmához? – kérdezi.

– Szóval kitaláltad?

– Ha ez az, aminek látszik… nem teheted.

– Majd beszélek az igazgatóval. Ha nem veszel észre, már az irodájában lennék. Ma nem lesz látogatási idő. Csatlakozom hozzád, és nem is megyek el.

Nagyot sóhajt.

– Vagyis tegnap becsaptál, amikor azt mondtad, hogy teljesíted a kívánságomat?

– Időre volt szükségem, hogy gondolkozzak.

– Nem hallgattál rám. Sosem hallgatsz senkire, csak mész a saját fejed után, és nem is törődsz vele, milyen fájdalmat okozol nekem.

Válla tartásán látom növekvő feszültségét. Fájdalmas, csalódott tekintettel néz rám.

– De hát nem érted, ez jó hír! Csodálatos két hetünk lesz együtt. Mint anyának és apának.

– Hagyd abba, kérlek!

– Már késő, Philip. Nem megyek vissza abba a lyukba, hogy egyedül legyek, és egy éven belül amúgy is itt kössek ki, csak nélküled.

– Hogy mondhatsz ilyet? Istenem, nézz már magadra, fiatal vagy, az erejed teljében!

– Ebben a két hétben, ami még előttünk van, minden rosszat helyrehozhatunk, együtt!

Philip arca elvörösödik mérgében.

– Nem akarlak itt látni, megértetted?

Egy ápoló – nagydarab, szögletes alkatú nő – balról elindul felénk. A kapu felől, jobbról egy őr közeledik.

– Philip, nyugodj meg. Minden rendben – suttogom, mert nem akarom még inkább felhívni magunkra a figyelmet.

– Rohadtul semmi sincs rendben!

Az őr és az ápoló egyszerre ér el hozzánk. Úgy tűnik, most először hallották káromkodni – és nem különösebben örülnek neki.

– Van valami gond, Mr. Brunelli? – kérdezi az ápoló.

– Ó, dehogy. Minden nagyszerű. Egyenesen csodálatos, hogy a feleségem éppen most döntötte el, hogy megöleti magát.

Az ápoló bosszús pillantást vet rám, mintha kisgyerek volnék, aki megzavar egy fontos eseményt.

– Hogyhogy ilyen korán már itt van? – fordul hozzám, aztán megnéz valamit a tabletjén. – Még tizenöt percig nincs is látogatási idő az ön számára, Mrs. Brunelli. Meg kell kérnem, menjen át a recepcióra, és jelentkezzen be a szalonba.

– De amikor ideértem, Philip már kint volt – védekezek.

– Ez az ő nyugalmi ideje volt, nem nyílt lehetőség rá, hogy bárki megzavarja. – Kellemetlen hangsúlyt fektet a megzavarja szóra.

– Miféle hely az, ahol nem engedik, hogy beszéljek a férjemmel, mintha valami francos rab lenne?

– Hagyja csak – fordul Philip az ápolóhoz. – Én mentem oda hozzá a kapunál. Bocsánatot kérek. Egy percre elfelejtettem, hogy egy Méltóságházban vagyok.

Az ápoló nem figyel rá: engem kémlel, mint egy sólyom. Egyértelműen azt várja, hogy elmenjek.

– Mi van ebben a bőröndben? – kérdezi.

– A holmijaim. Ma bevonulok.

– Nem vonulsz be! – Philip újra felemeli a hangját.

– Kérem, asszonyom, most azonnal távozzon, vagy jelentenem kell a biztonságiaknak – mondja az őr. – Annak figyelmeztetés lehet a vége.

Lassan elindulok a főépület irányába. Philip utánam kiált:

– Ha valaha is szerettél, ígérd meg, hogy nem teszel semmit! Várj meg a szalonban, ezt még megbeszéljük! – Aztán az ápolóhoz fordul. – Kérem, ne engedje be az igazgatóhoz.

– Ne izgassa fel magát, Mr. Brunelli. Ennél több időre van szükség egy regisztrációhoz.

Aztán felém fordulva folytatja: hallom reszelős hangját a hátam mögött.

– Igyekezne, kérem? Csak felzaklatja.

Az őr léptei is felgyorsulnak a jobbomon.

 

 

A szalon olyan, mint egy melegház: egész reggel szívta magába a meleget. Nem bírom kivárni, amíg Philip visszaér, mert felrobbannék. Dühítően nagy a zaj, más családok is eljöttek látogatóba. Egy nagy csoportosulás a sarokban hangosan örül, úgy tűnik, valami jó hírt ünnepelnek. Hirtelen meglátom, hogy George az, Philip szobatársa, a rokonai körében. Nagyon boldog, az egyik lányát öleli magához. Amikor észrevesz, int nekem.

Elveszek egy ásványvizet a kisasztalról. A jéghideg üveg érintése olyan jólesik, hogy szeretném az arcomra locsolni a vizet. Néhány perccel később Philip ront be a helyiségbe. Azonnal meglát.

– Nem érted, hogy ha felzaklatsz, nem engednek be újra? – kérdezi halkan, és lehuppan a tőlem balra lévő székbe.

– Mi a bajod azzal, hogy beköltözök melléd?

Philip hitetlenkedve rázza a fejét.

– Ne idegesítsd fel magad. Kérlek. Csak magyarázd el.

– Ez az utolsó kívánságom. Ez kielégítő?

– Philip, én…

– Azt akarom, hogy élj, találj egy jó férjet, és szülj gyerekeket. Ha megteszed, máris csak feleakkora a kár. Ez az egyetlen gondolat, ami megnyugvást hozhat nekem.

Mélyet lélegzek, mielőtt válaszolnék.

– Akkor megígérem.

Megdöbbentő, hogy képes voltam kimondani. És ezúttal magam is elhittem. Máshogy nem lehetett, Philip észrevette volna, ha megjátszom magam. Ismét megnyugszik, a feszültség elpárolog belőle. Magához húz, és homlokon csókol. Még sosem éreztem csókot ilyen fájdalmasnak.

– Tudom, hogy ez nem könnyű neked, Ali. – Gyengéd hangjától megszakad a szívem.

– Beletelik némi időbe, hogy megszokjam.

Árad belőle a hála, a falak és korlátok leomlanak körülötte. Egy darabig hallgatunk. Philip időt ad nekem, hogy megemész-szem az igazságot. Az igazság pedig ennyi: nincs több ostoba remény. Még két hétig él Philip Brunelliként, a férfiként, akit ismerek, és akit egy életre választottam magamnak. És az egyetlen, amit még tehetek érte, az, hogy teljesítem az utolsó kívánságát.

George családja olyan hangos, hogy inkább kimegyünk sétálni. Philip azt mondja, elvisz valahová, ami tetszeni fog nekem. Elmegyünk a sziklakert mellett, elhagyjuk a rózsakertet rózsaszín, vörös és sárga bimbóival, aztán a tavat és a szökőkutat is. Az egész azokra a történetekre emlékeztet, amiket gyerekként olvastam egy gyerekbibliában, és a paradicsomot ábrázoló gyönyörű illusztrációkra. A földi élet nehézségei után majd oda kerülünk. A séta, Philippel kézen fogva, felidézi ezeket a képeket, de a körülöttem lévő mennyország nem múlhatja felül a bennem dúló poklot.

– Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen kedves a szobatársad. Mi is a vezetékneve?

– Dimitriadis. Rendkívül büszke rá.

– Jó barátok lettetek?

– Nélküle sokkal magányosabb lennék. Akkor csak én tennék fel bosszantó kérdéseket a Halálkóstoló ülések előtt.

– Halálkóstoló ülések? – szörnyedek el. – Hogy adhatnak neki ilyen nevet?

– Ja, nem! – nevet fel. – Halálkóstolónak George nevezte el. A hivatalos neve valami „testmegfosztó élmény”.

Erről eszembe jut a testmegfosztó barlangok felé mutató útjelző.

– Egyfajta meditáció – folytatja Philip –, egy sötét barlangban fekszünk a langyos vízben, amitől olyan érzésünk lesz, mintha a semmiben úsznánk.

– Mint a lebegőkapszulákban?

– Olyasmi, csak sokkal jobb. A füldugóinkba épített kis hangszórón át vezetik a meditációt. Olyan, mintha a hang egyenesen a saját fejedből jönne, mintha már nem is lenne tested, bár még mindig élsz, és nyugodtabb vagy, mint valaha.

– Mi a franc?!

– Őszintén szólva kifejezetten kellemes. Remélem, a halál is hasonló.

Hogy beszélhet ilyen félvállról a saját haláláról. És én mit mondhatnék erre?

– Anyának és apának nem volt ilyen.

– Eléggé új dolog, egy idevalósi ember találta ki. Nagyon büszkék rá, és el is adják a technológiát más Méltóságházaknak. Persze nekünk csak két alkalom jár hetente, de a Csúcsfogyasztóknak öt.

Egy keskeny, kavicsos ösvényhez érünk, amely egy dombtetőre vezet.

– És milyen bosszantó kérdéseket tesztek fel George-dzsal?

– Olyanokat, mint hogy honnan tudja a feltaláló, hogy az igazi halál ugyanilyen lesz. Talán meghalt, és visszatért? A levezetők igyekeznek titkolni, hogy nem tudják a választ. A legtöbb bentlakónak nem tűnik fel, de nekünk igen.

Ebben az esetben a nem tudás talán üdvösebb, akarom mondani, de befogom a számat. Félúton járunk felfelé a dombon. Megállok, és visszanézek – egyenesen belátok a Méltóságház egy második emeleti ablakán, egy szoba napsütötte sarkába. Díszes, mint egy palota, a falakon és a mennyezeten aranyozott stukkók, középen kristálycsillár. Ahogy a napfény ráesik, gyémántként szikrázik. Philip követi a pillantásomat.

– Csúcsfogyasztók – mondja lebiggyesztett szájjal.

Milyen morbid! A Csúcsfogyasztók még a halál küszöbén sem adják fel a privilégiumaikat.

Visszafordulunk, és immár lassabban, zihálva folytatjuk az utunkat.

– Tudod, miért van itt George? – kérdezem.

– Egyfajta jótékonysági tevékenységet végzett, de csődbe ment.

– Mit csinált?

– A csúcsfogyasztói körzetekben gyűjtött össze használt holmikat, aztán kiosztotta őket a legszegényebb Kisfogyasztók között.

Ezt nem értem. Mindig is azt gondoltam, a szegények ilyen segítése több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Ha nem fogyasztunk bizonyíthatóan, értéktelennek számítunk.

– De mi értelme ingyen szerezni dolgokat? Úgy, hogy nem mennek át a Vásárlásmérőn, és nem növelik a jogilag elismert fogyasztásunkat?

– Vannak olyan szegény emberek, akik alig bírják megváltani a Lakhatási Jogukat. Ilyen vagy olyan okból, talán elbocsátás, feleslegessé válás, betegség miatt a nonprofit lét szélén állnak. – A hangja elcsuklik. – A megtakarításaik elegendők, hogy az alapvető szükségleti cikkek vásárlásával még megtartsák egy ideig a Lakhatási Jogukat, de ha valami drágább dolgot kell kicserélni, azt már nem engedhetik meg maguknak.

– És George segítségével ingyen kaphattak kidobott, alig használt holmikat.

– Pontosan.

– Nem is tudtam, hogy van még, aki ilyen helyzetben él.

– A legtöbben nem tudják, Ali. Ezek az emberek egy letagadott, elfeledett osztályt alkotnak.

Eszembe jut, hogy Vogel nővér lakása közelében láttam néhány rongyokba öltözött embert, amint egy vadonatúj, piros, fagyasztós hűtőt cipeltek. Úgy néztek körbe-körbe, mintha attól félnének, hogy elkapják őket vele. Akkor az volt az érzésem, hogy Csúcsfogyasztóktól lopták, de most már tudom, miről volt szó.

– Már nem sokan vannak – folytatja Philip lemondón. – És már nem is sokáig.

Beleborzongok a szavaiba. Látom magam egy év múlva, egyedül, a depresszió szorításában, amint igyekszem a lehetőség határáig meghosszabbítani nyomorult létezésemet, hogy aztán egy nap mégis odadobjam az egészet a Méltóságház beígért csodáiért.

– És végül elkapták?

– A nyomkövetője megmutatta, hogy túl sokat járkál a csúcsfogyasztói és a kisfogyasztói körzetek között, és ez gyanút ébresztett. Büntetést szabtak ki rá, amit nem tudott kifizetni.

– Büntetést? Miért?

– A gazdaság lassításáért, a korrupció előmozdításáért, a szabályok megszegéséért. Kénytelen volt visszavonulni.

– Ez nagyon szomorú.

A gyomrom összeszorul haragomban. Behunyom a szemem. Az édenkerttől egyszerre hányingerem lesz.

– Azért még megkapta a Lakhatási Jog-mentes egy évét a családtagja otthonában – válaszolja Philip, és megszorítja a kezemet. – Nagyon hálás volt érte, elvégre meg is tagadhatták volna, hiszen a büntetését nem fizette be. Decemberben járt le az egy év, akkor költözött ide. Pont egy héttel utánam.

– Nem úgy tűnik, mintha bánná.

Philip hallgat.

– Vagy mégis?

– Azt hiszem, még nem igazán értette meg. De a nyugtatókúra időszakától jobban fél, mint az M szárnytól. Esténként, lámpaoltás után sokat szokott erről beszélni.

– Azt gondoltam, a nyugtatókúra időszaka nagyon kellemes.

– Nem erről van szó. Mindennél jobban fél a szenilitástól. A legjobban attól retteg, hogy többé nem ismeri fel a családját.

Ez még eszembe sem jutott – hogy nemcsak a fájdalomtól félünk, hanem attól is, hogy elveszítjük önmagunkat. Amikor a szüleimet elkezdték begyógyszerezni, én akkor is bejártam hozzájuk mindennap. Eleinte féltem, de amikor láttam, milyen boldogságban úsznak, megnyugodtam. Mindent szivárványszínben láttak, de továbbra is képesek voltak beszélgetni, nevetni. George talán túlságosan is ragaszkodik az egójához, képtelen elengedni? Igaza van, vagy téved?

Elérjük a domb tetejét. Úgy tűnik, mintha az egész világ a lábunk előtt heverne. Lenézek a Méltóságház főépületére, és megkeseredik a vérem. Philip gyengéden megfogja a vállamat, és a másik irányba fordít. Az erdőn túl, messze lent, megpillantom a tenger végtelen, ezüstös kékjét.

– Szeretek feljönni ide – mondja.

– Itt nincsenek padok? – nézek körbe a kis, kerek tisztáson. Philip a fejét rázza.

– Valószínűleg nem örülnek neki, ha túl sokáig maradunk itt, és rájövünk, mit hagyunk hátra – válaszolja élesen. – Jobban szeretik, ha a vendéglőben vagy a fürdőben töltjük az időnket. Vagy még inkább az M szárnyban.

– Philip, ez nem vicces. Egyáltalán, hol van az M szárny?

Hátat fordít a tengernek. Újra lenézünk a főépületre és a kertre.

– Az a kiugró rész az – mutat le –, ott, hátul. Az az M szárny.

– Miért építik őket ilyen kicsire?

– Elég nagy, hogy megfeleljen a céljaiknak. Napi egy-két megsemmisítésnek.

Megborzongok. Inkább visszafordulok a tenger felé, az a látvány sokkal kellemesebb. Belekarolok Philipbe; elszánom magam, hogy a hátralévő ideje alatt olyan boldoggá tegyem, amennyire csak tudom. El kell kerülnöm, hogy a vezetőség megharagudjon rám. Jó leszek, és teljesítem az utolsó kívánságát, akkor is, ha beleőrülök.

– Phil, szeretném, ha tudnád, mennyire sajnálom, hogy rád kényszerítettem a tökéletes családról alkotott álomképemet, és sosem hallgattam rád. Sajnálom az elveszett éveket. És azt is, hogy a legnehezebb időszakban magadra hagytalak.

– Hallod? – suttogja, és oldalra hajtja a fejét, hogy jobban tudjon fülelni. – Egy harkály!

– Ha helyrehozhatnám, és akár csak egy évet visszakaphatnék, mindent másképp csinálnék.

– Amikor randevúztunk, mindig hallgattuk a madarakat – mondja Philip mosolyogva. – Emlékszel, a tavaknál, amikor elaludtunk a füvön fekve, és másnap reggel harmattól csuromvizesen ébredtünk?

– Rájöttem, hogy te sokkal fontosabb vagy, mint az az elképzelt élet az elképzelt gyerekkel.

– Fel akartuk venni, emlékszel? De nem tudtuk, mert nem volt nálunk a személyfonunk. Emlékszel a személyfonmentes vasárnapokra, régen? A te ötleted volt.

Újra átélem azokat a napokat, a húszas éveim elejét, látom azt a gondtalan, optimista, fiatal nőt, akinek ilyen ötletei voltak. Ötletek, amelyek túl kicsik voltak, hogy bajba keveredjünk miattuk, de elég nagyok, hogy lázadónak érezzük magunkat. Mi lett azzal a nővel?

 

 

Philip elment a Halálkóstoló ülésre. Nem értem, hogy bír ilyen nyugodtan beszélni róla. Én egyelőre nem tudok kimenni. Meg kell próbálnom még valamit, hogy a legtöbbet hozhassam ki a fennmaradó időnkből. Philipnek nem kell tudnia róla.

A lófarkas recepcióslány mosolya mögött látszik, hogy azt gondolja: Már megint itt a bajkeverő. Olyan udvariasan fogalmazom meg a kérdésemet, ahogy csak tudom.

– Van arra bármiféle lehetőség, hogy a látogatási időmet akár egy kicsivel is meghosszabbítsuk?

– A szabályokat semmilyen körülmények között nem lehet megváltoztatni sem a személyzet, sem a látogatók kérésére.

– Igen, persze. – Mély lélegzetet veszek. – De bizonyára megérti, hogy csak most kezdtem látogatni a férjemet, néhány napja, ellentétben másokkal, akiknek hat hónapjuk van, mielőtt megkezdődne a szeretteiknél a nyugtatókúra időszaka.

– A szabályokat semmilyen körülmények között nem lehet megváltoztatni sem a személyzet, sem a látogatók kérésére. Amennyiben…

Látom az arcán, hogy egyre feszültebb, és eszembe jut Philip szeme, amikor arra kért, hogy teljesítsem az utolsó kívánságát.

– Felejtse el. Elnézést, hogy megzavartam.

Kimegyek. A bár felől meghallom Tiara Joy idegesítő sipákolását; inkább más útvonalat választok, megkerülöm az épületet, csak hogy ne kelljen látnom őt és a kíséretét. A vérnyomásom az egekbe szökik, ha arra gondolok, ő megszegheti a szabályokat, az én udvarias kérésemet pedig, hogy egy kicsit tovább lehessek Philippel, megtagadták.

 

 

Az egysínű begördül Londonba. Nézem a tehetős közép- és csúcsfogyasztói körzeteket, ahogy elhaladunk mellettük – most már máshogy látom őket. Az emberek kiélvezik az életet, mindent felhabzsolnak, amit a társadalom csak adhat, és nem törődnek vele, hogy úgy is végezhetik, mint Philip vagy George. A távolban, több kilométernyire, a Primavera Klub kecses, fehér tornya tör az ég felé. Undorodom, amikor ránézek: tekintélyt sugároz, de a valóságban az ablaktalan falak semmit sem árulnak el, nem kommunikálnak. Rám tör a sürgető érzés, hogy menjek oda, és kérjek segítséget a Tulajdonosoktól, de tudom, hogy őket semmi sem érdekli, csak a saját luxuséletük. Már nincsenek téveszméim. Amit gyerekként még kifinomult, futurisztikus épületnek láttam, tele titkokkal, amelyeket annyira vágytam felfedezni, és kísértő, rejtélyes kincsekkel – azt most néma kőfalnak érzem, amely áthatolhatatlan, közönyös, árad belőle a nihil.

Hosszú volt ez a nap, testben és lélekben is. Ledőlök a kanapéra, és bekapcsolom a Gömböt. Váltogatom a csatornákat, de mindenhol pocsék a műsor. Az Emelkedj! adásában két nő igyekszik túlöltözni a másikat. A kettes csatornán valamilyen dokumentumfilm megy: egy komoly, hatvanas éveiben járó férfi ül egy bőr karosszékben az egyébként üres stúdióban, és könnyes szemmel arról beszél, hogy még emlékszik a szülei sorsára, arra, hogyan hanyagolták el őket a nyugdíjasotthonban, a régi rendszerben, és hogyan tagadták meg a könyörgésüket, hogy vessenek véget a szenvedéseiknek, mert az eutanázia még illegális volt.

A hármason még elkapom a híradó végét.

Tegnap rekordszámú nonprofit személyt kaptak el Londonban. Már vissza kellett volna vonulniuk vagy átköltözni a Zónába, de ehelyett parkokban vagy egysínűállomásokon bújtak meg. Néhányan egyenesen áttörtek a vörös kerítésen, és nekiindultak a farkasokkal zsúfolt vidéknek, amíg a nyomkövetőik segítségével rájuk nem találtak. A helyzet súlyára való tekintettel a miniszterelnök, Edward Finch élő adásban jelentkezik: bejelent egy új kormányzati kezdeményezést a hátrányos helyzetben lévők megsegítésére.

– Az emberbaráti viselkedés mostantól még inkább elnyeri méltó jutalmát – mondja őszinte hangon. – Ha a lakosok jelentős adományt küldenek a Zóna elosztóközpontjába, hónapokra vagy akár évekre szóló csúcsfogyasztói státuszt is szerezhetnek. Mostantól mindenki számára nyitott a lehetőség, hogy Csúcsfogyasztó legyen.

Vakok az emberek? Nem értik, hogy eleve a Csúcsfogyasztók azok, akik ehhez eleget tudnak adni?

A miniszterelnök kihangsúlyozza, milyen fontos ez a kezdeményezés a tisztességesebb társadalom építése útján. Nézem, ahogy mozog a szája. Azelőtt megtévesztettek volna a szavai, de most már látom, hogy Philipnek igaza volt. Az egész színjáték. De akármennyire figyelek is, nem találok benne hibát. Tökéletesen adja elő, és ettől csak még ijesztőbb.