A művész fia

Tizennyolc éves koromban a rég várt érettségi bál jelentette a felnőttkor küszöbét. Az ünnepség alatt hivatalosan is bejelentették, hogy mostantól mi is hozzájárulunk a rendszerhez. Az előadók szereplése és az igazgató bő lére eresztett beszéde után mindenki kapott egy felnőtt személyfont, rajta a Vásárlásmérő alkalmazás teljes verziójával. Ez a készülék sokkal komolyabbnak tűnt, mint a kis műanyag játékszerek, amelyeket most egy nagy kosárba gyűjtöttek össze. A legfontosabb, hogy ezeken már nem volt a szüleink által beállítható pénzköltési keret.

Szinte fájt, amikor a sima, jéghideg acél a bőrömhöz ért. A csat kattanása egy pillanatra olyan volt, mintha bilincs záródna rám, de leráztam a gondolatot, és emlékeztettem magam az alkalom komolyságára. A kormány ajándékaként a Vásárlásmérőnket egy középfogyasztó havi költésének megfelelő összeggel feltöltve kaptuk, indulásnak. Körülöttem mindenki boldog volt. Engem a határtalan fogyasztás gondolata valami megmagyarázhatatlan okból inkább megijesztett, mintsem hogy örömmel töltött volna el – bár a valóságban korántsem volt határtalan, nekünk úgy tűnt. Mint az édességboltba beszabadult gyerekek, tébolyult vásárolgatásba kezdtünk, és rengeteg ruhát meg kiegészítőt vettünk. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy a gondtalan fiatalkornak vége: mostantól elvárják tőlem, hogy megváltsam a Lakhatási Jogomat.

Az első munkahelyem egy óvoda volt. Ebédidőben, amikor a személyzet többi tagja frissítette az állapotát, vagy chatelt a Yap!-en, én a sarokból figyeltem a gyerekeket. Elképzeltem, milyen lehet anyának lenni, délután ötkor eljönni a gyermekemért, érezni a tarkómon a puha kezecskéket, a karomat húzó súlyt, még a hasamat rugdosó térdeket is. De nemcsak barátom nem volt, valami más is hiányzott. Több mint egy évig nem is tudtam rájönni, mi. Csak azt éreztem, hogy valami több után sóvárgok. Az új ruhák, az új vendéglők, az alkalmankénti nyaralás, semmi sem töltötte ki igazán a hiányérzetemet. Amikor megláttam egy hirdetést, hogy a Londoni Központi Egyetemen tanárképzés indul, rájöttem, hogy az óvodai munkából a szellemi kihívás hiányzott. A szüleim nagyon büszkék voltak az ambíciómra, és apa örömmel segített ki a tandíjjal is. Azt mondták, egyetemi diplomával egészen biztosan Középfogyasztó lehetek.

A gyakorlatomat egy kisfogyasztói körzet általános iskolájában végeztem el, London egyik külső kerületében. Biztonságosnak éreztem az épületet, mintha vattával párnázták volna ki, hogy megvédjék a diákokat a külvilágtól. Egy tavaszi délután, nem sokkal a huszonegyedik születésnapom előtt, ebéd után bementem a tanáriba, hogy igyak egy forró teát. Aisha, a tanítónő, aki az én képzésemért felelt, és Sudir, az igazgató éppen a Mindennapi Hősökről beszélgetett. Havonta egyszer meghívtak valakit, aki valamilyen hősies cselekedetet vitt véghez, hogy követendő példaként állítsák a gyerekek elé. Most azonban nem jutott eszükbe senki.

– Van egy ötletem – mondta Aisha két harapás uborkás szendvics között.

– Remélem, nem egy újabb kiscicamegmentő – viccelődött Sudir.

– Nem, a változatosság kedvéért egy igazi hős – válaszolta Aisha, és a szeme felcsillant izgalmában. – A reggeli újságban olvastam. Egy idős férfi öngyilkos akart lenni, és a vihar alatt a Temzébe ugrott, egy fiatalember pedig az életét kockáztatva utánavetette magát, pedig az időjárás miatt semmit sem látott.

Már majdnem közbeszóltam, mert nekem is nagyon tetszett az ötlet, de Sudir a fejét rázta.

– Túl kemény lenne, hogy a diákjaink már ilyen fiatal korban találkozzanak az öngyilkossággal.

– Figyelj, Sudir! – Aisha nem az a típus volt, aki könnyen feladja. – Egy nap úgyis szembe kell nézniük a való világgal. Sokan már most is tudják, mi az az eutanázia, a Méltóságház vagy a Zóna. Néhányan sokkal rosszabb dolgokról is hallottak már.

Rövid csend következett. Hallottam, hogy egy légy zümmög az ablaknál, aztán nekikoppan az üvegnek, és az asztalra hullik.

– Nem az én iskolámban.

– Már többször is említettem nektek a tűzoltó szomszédomat – szólt oda egy másik tanár, John, a sarokból. – Nem bánná, ha visszajöhetne.

– John, nincs értelme kétszer meghívni ugyanazt az embert – fintorgott Aisha.

– Esetleg kihagyhatnánk az öngyilkosságra vonatkozó részt – javasoltam. – Mondhatnánk, hogy csónakázó-baleset volt.

Sudir rám nézett, láttam rajta, hogy megfontolja az ötletet. Végül bólintott.

– Remek! – kiáltott fel Aisha. – Felveszem a kapcsolatot az újsággal, ahol a cikket láttam.

– Mi a neve? – kérdezte John.

– Philip Brunelli. Mármint az életmentőnek. Akit megmentett, az meg az apja volt.

Amikor Aisha néhány nappal később behozta a cikket, a képen egy vékony, sötét, hullámos hajú férfit láttam; a húszas évei végén járt, és a szemében tükröződő szomorúság ellenére vonzó volt. A haja és a ruhája csuromvizesen tapadt rá. Egy idősebb férfit karolt át, akinek hasonlóan sötét volt az arcszíne, de a szeme üres. A hős, mint megtudtam, építész, akinek a pályája éppen felfelé ívelt: a város több új épületét is ő tervezte. Akárhányszor elhangzott a tanáriban Philip Brunelli neve, akaratlanul is odafigyeltem.

Végül eljött a látogatás napja. A diákok a tanárokkal együtt a tornateremben gyűltek össze. A gyerekek a parkettán ültek, az oktatók a fal mellé lerakott összecsukható székeken.

Philip azonnal megragadta a figyelmemet, amikor megláttam a fal mellett Aishával beszélgetni. Volt benne valami, talán az, hogy milyen figyelmesen hallgatta Aishát: koncentrált, időnként bólintott is. Egyenes tartásban állt, kordnadrágot viselt és fekete garbót. A mikrofonban a hangja mélyen, kissé rekedtesen hangzott.

– Megbeszéltem az édesapámmal, hogy aznap reggel találkozunk, de sokkal korábban értem oda – mondta. – Teljesen véletlen volt, hogy lenéztem a vízre, miközben átsétáltam, a másik parton kellett volna találkoznunk. Abban a pillanatban, amikor észrevettem, hogy a hobbicsónakja felborul, hirtelen semmi más nem számított, csak hogy megmentsem. Rendes körülmények között nem nevezném magam bátornak, de valami felülkerekedett rajtam. – A szavai vallomásnak hangzottak. – Nem is gondoltam a saját biztonságomra.

Szemrebbenés nélkül mondta ki a „hobbicsónak” szót. Az én ötletem volt.

A gyerekeket teljesen lenyűgözte. Még sosem láttam őket ilyen elragadtatottnak, akkor sem, amikor a tűzoltóval találkoztak. Tátott szájjal, oldalra billent fejjel hallgatták, Philip pedig őszinte kedvességgel válaszolgatott, még az olyan buta kérdésekre is, mint hogy „Újra megmentené?” Színpadra termett. Türelmesen kivárta, hogy a gyerekek feltegyék minden kérdésüket, és a belőle áradó melegségből egyértelműen úgy éreztem, hogy jó ember. Észrevettem, hogy nem visel jegygyűrűt, de szokatlan módon a személyfonját sem hordta.

Amikor elhagyta a színpadot, minden tanár felállt, hogy visszakísérjék az osztályaikat a termeikbe. Néztem, ahogy Philipet is kikísérik a tornateremből; még egyszer visszaintegetett a gyerekeknek, aztán az ajtó lassan becsukódott mögötte. Mintha valami varázslat tört volna meg.

Ezután napokig ő járt a fejemben. Állandóan a személyfonján töprengtem. Biztos, hogy nála volt, a táskájában, hiszen máskülönben az otthona ajtaját sem tudta volna bezárni vagy kinyitni. Akkor miért nem viselte? Mint mindenki más, ő is egyszerűen lenémíthatta volna a beszéde alatt. Nem tudtam megmagyarázni, miről van szó, hacsak – és ez a gondolat nem hagyott nyugodni –, hacsak azért nem viselte, mert nem értett egyet azzal, amit jelképez. Sajnáltam, hogy elmulasztottam a lehetőséget a személyes találkozásra, most pedig már kilépett az életemből, éppen olyan gyorsan, ahogy felbukkant benne.

Még egy hónap sem telt el az esemény óta, amikor jegyet foglaltam magamnak és a szüleimnek a Wigmore Hallba, hogy megünnepeljük apa születésnapját. Montgomery X, a különc hegedűvirtuóz adta elő Mendelssohn hegedűversenyét. A legtöbb korombeli nem kedvelte a komolyzenét, de én, hála apa korai erőfeszítéseinek, nagyon is. Kiderült azonban, hogy anya már korábban lefoglalt kettejük számára egy utazást Szentpétervárra, így a két jegy feleslegessé vált. Nagyon szerettem volna elmenni, de nem egyedül, ezért megkérdeztem a többi tanárt. Csak Aishát érdekelte, de lehet, hogy ő is csak kedves akart lenni velem. Tudtam, hogy rá mindig számíthatok.

A Wigmore Hall azon kevés Viktória korabeli épület volt, amelyet megőriztek a régi rendszerből, mert történelmi örökségnek számított. Még mindig az eredeti céljának megfelelően használták, azaz komoly- és kamarazenei koncertek helyszínéül szolgált. Apa időnként elvitte ide anyát, én pedig gyakran velük tartottam. Ezúttal meglepve láttam, hogy a székeknek csak alig fele foglalt.

– Olyan, mintha egy Méltóságházban lennénk – jegyezte meg Aisha. – Komolyan, még ott sem látni ilyen sok öreget. És nem is próbálják eltitkolni a korukat!

Igaza volt. A legtöbb koncertlátogató meglepő módon a korának megfelelően öltözött, elegáns, ízléses, bár kissé divatjamúlt ruhákba. Az ősz fejek tengeréből csak egyetlen alak emelkedett ki.

– Nézd csak, ki van ott!

Aisha úgy fordított, hogy lássam. Philip Brunelli ült az első sorban, makulátlan fekete öltönyben, és teljesen beletemetkezett a műsorba. Váratlan öröm töltötte el a szívemet, de nem mutattam ki Aisha előtt. Letelepedtünk a középső sorok egyikébe, ahonnan jól láttam a színpadot. És szerencsére Philipet is.

Montgomery X a tőle megszokott, erőltetett stílusban játszott, de fájdalmas volt nézni az arckifejezését: szinte könyörgött a közönség figyelméért. Mindig is ismert volt különc öltözködéséről, Napóleon korát idéző ruháiról, és arról, hogy a haját legalább annyiféle színűre festette, mint a papagáj tollazata. Ezúttal azonban saját magán is túltett, és ahogy izzadva, fintorogva erőlködött a színpadon, egy cirkuszi bohócra emlékeztetett. Akaratlanul is oda-odasandítottam Philipre, aki a jelek szerint egyedül érkezett.

Reméltem, hogy Aisha a szünetben nem lép le, mert láttam, hogy az előadás alatt fintorog, és titokban a személyfonjára is rá-rápillant. Ő azonban biztosított róla, hogy nem fog cserben hagyni. Amikor felálltunk, és elindultunk kifelé, egy fehér hajú hölgy megkérdezte, merre vannak a mosdók, és nem hitte el, amikor azt feleltem, hogy vendég vagyok, nem a személyzet tagja.

– Láttad, milyen arcot vágott? – suttogta Aisha. – Szerintem egész Londonban te vagy az egyetlen ötven év alatti, aki magától beteszi ide a lábát.

Hosszú percekbe telt, hogy kijussunk az előtérbe, előttünk lassan haladtak az emberek. Egyenesen a büfébe mentünk. Aisha pezsgőt kért, én maradtam az ásványvíznél.

– Vajon mit csinál a mi mindennapi hősünk? – találgatta Aisha. – Amilyen jófiú, biztosan végig a helyén marad.

– Miből gondolod, hogy jófiú?

– Van egy ilyen érzésem – vont vállat. – Meglessük? – Válaszra sem várva felállt. – Megyek, megnézem, hogy még mindig ott ül-e. Valószínűleg a zenekar tagjainak neveit memorizálja – fintorgott.

A pezsgőtől még a szokásosnál is kíváncsibb lett, és még többet kuncogott. Örültem, hogy velem jött. A lambériás büfében körülnézve láttam, hogy mindenkinek van társasága. Kisebb csoportokban vagy párosával érkeztek, és senki sem volt egyedül, még a hetvenhez közeledők sem.

Alaposan meglepődtem, amikor Aisha Philip társaságában tért vissza az asztalunkhoz.

– Megmondtam neked, Ali. Ha nem megyek oda hozzá, hogy megmentsem, egymagában ücsörgött volna végig. Philip, ő Alice, a kolléganőm. Alice is ott volt a közönségben a Mindennapi Hős-előadásodon, és nagyon sajnálja, hogy nem volt alkalma bemutatkozni.

Kezet ráztunk. Amikor a tenyerünk összeért, éreztem, hogy mélyen elvörösödök; minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy állni tudjam a pillantását. Philip leült mellém, én pedig hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Szerencsére Aisha megmentette a helyzetet.

– Már le akartam lépni, de be kell vallanom, azért van ebben az előadásban valami – mondta. – Montgomery X nem olyan unalmas, mint vártam.

– A komolyzenét sosem nevezném unalmasnak – felelte Philip. – Még akkor sem, ha csak egyvalaki játssza, egyszerű fekete öltönyben.

– Maga is zenél?

– Gyerekként játszottam, de abba kellett hagynom. – Hallottam a hangján, hogy feszült, és miközben beszélt, tömör golyóvá gyúrt egy papírszalvétát. Észrevettem, hogy most sem viseli a személyfonját. – Nekem őszintén szólva nem nagyon tetszik a koncert – folytatta. – Túl gyorsan játssza a darabot.

– Így élvezetesebb.

– De Mendelssohn nem így írta meg.

– Ha! – vágott közbe Aisha. – Mendelssohn! Mikor? Háromszáz éve?

– Csak kétszáztíz – válaszolta Philip, aztán hirtelen rám pillantott. – És magának mi a véleménye?

– Nekem mindkét előadásmód tetszik. De igazság szerint az eredetit határozottan jobban kedvelem. Évekkel ezelőtt hallottam a szüleimmel, még Sokolowski adta elő. Ma is beleborzongok az emlékbe. Nagyon sajnáltam, amikor visszavonult.

– Én is láttam élőben, Varsóban, a Chopin-fesztiválon. De az tíz éve volt. Amikor még megrendezték a fesztivált.

Aisha a személyfonjára pillantott, hogy lássa, mennyi az idő, és kimentette magát, mondván, a mosdóba kell mennie. Reméltem, hogy nagy lesz a sorban állás, és szerencsére így is volt. Mire Aisha visszatért, Philip meg én már a kedvenc darabjainkról beszélgettünk, és a térdünk csaknem összeért. Annyira elvarázsolt, hogy szinte meg sem hallottam a második részre hívó csengőt, és ezután már nem bírtam Montgomery X-re figyelni. Helyette Philipet néztem, és az előadás végén szándékosan lassan hagytam el a sort, ahol ültünk, hogy beérhessen.

– Miért jött el ma este, ha nem kedveli Montgomery X stílusát? – kérdezte Aisha. Még mindig a komótosan vonuló tömegben voltunk.

– Ezek az utolsó hetek, amikor a Wigmore Hallban még komolyzenei koncerteket adnak – felelte Philip. – A jövő hónapban átalakítják.

– Felújítják? Őszintén szólva ráfér.

– Nem, nem felújítják. Átalakítják, kabarészínház lesz belőle, koncertterem helyett. Ezért minden alkalmat megragadok, amíg még jöhetek.

– Milyen szomorú! – jegyeztem meg.

– Engem nem lep meg – vágta rá Aisha, és végignézett a közönségen. Mindenki egy helyben toporgott, mert egy járókeretes öregúr elállta a bejáratot. – Amúgy honnan tudja ezt?

– Mi, építészek mindent tudunk egymás projektjeiről – mondta Philip, és amikor körbenézett, a tekintete megtelt emlékekkel.

Kiérve Aisha látványosan puszit dobott nekünk, majd elsietett, hogy elérje az egysínűjét, és megetesse a kutyáját. Az én szerelvényem négy perc múlva érkezett.

– Megvárja a következőt? – kérdeztem Philipet.

– Nem, sétálnék.

– Hát, kellemes este volt.

– Igen, szerintem is. És köszönöm, hogy a pártomat fogta Aishával szemben.

– Ne ítélje meg túl szigorúan – kértem. – Nem túl járatos a témában. Nem olyan szülei voltak, mint nekem.

– Az biztos. – Philip hangjából elismerést hallottam ki. Hálás voltam, hogy az esti homályban nem láthatja, mennyire elpirultam.

Arra számítottam, hogy elköszön és elmegy, de nem tette.

– Nagyon szomorú, amit a Wigmore Hallról mondott – jegyeztem meg, igyekezve, hogy egyenletes maradjon a hangom.

– Igen.

Újra odapillantottam: a személyfonja továbbra sem volt rajta, azt viszont már észrevette, hogy a meztelen csuklóját nézem.

– Szeretem, ha levegő éri a bőrömet. Szeretem az érzést, hogy… nem érdekes.

Váratlanul rám tört a gondolat, hogy azt akarta mondani: szabad vagyok. A körülöttünk sűrűsödő tömeg, a zaj és a maró hideg egyszerre semmivé lett. Csak néztem Philipre, és fogalmam sem volt, mit mondhatnék – egyedül azt tudtam, hogy nem bírom elviselni, ha most elbúcsúzik tőlem, és sosem látom többé. Végül ő szólalt meg.

– A legutolsó koncertet jövő pénteken adják, rögtön utána bezár a hely. Mozart klarinétversenyét. Én biztosan meghallgatom. Nem tudom, maga…

– Az egyik kedvenc darabom – hazudtam.

– Akkor… akkor esetleg elkísérne?

– Boldogan – mosolyodtam el.

Kinyitotta a táskáját, elővette a személyfonját, és beírta az elérhetőségeimet, majd visszatette a táskába. Csodálkozva néztem, és nagyon szerettem volna rákérdezni, mi ez az egész, de voltam annyira tapintatos, hogy ne tegyem. A vonatom begördült az állomásra, és gyorsan felugrottam rá, még mielőtt bármit mondhattam volna, ami tönkreteszi a perc varázsát. Az ülésből még kinéztem a peronra, de csak Philip sötét haját és sötét kabátjának hátát láttam, mielőtt elnyelte volna a hullámzó tömeg.