Két vén bolond

A nap halványuló fénye szép volt, de nem segített, hogy megnyugodjak. Szerettem a tetőteraszunk sarkában ülni, ez azon kevés hely egyike volt, ahol mindig békére leltem. Korábban rengeteget takarítottunk Philippel, évtizedes lomokat válogattunk szét, évek óta el nem mozdított bútorokat tettünk arrébb, ágyneműt és függönyöket mostunk az új szobába. Anya és apa megérdemelték az új kezdetet.

Philip hozzám lépett, és lekuporodott, hogy az arcomba nézzen, aztán megfogta a kezem, és az ölembe fektette a fejét. A halvány ráncok a homlokán most sokkal mélyebbnek tűntek, a szemére sötét árnyék húzódott. Már épp meg akartam nyugtatni, hogy nem lesz kellemetlen együtt élni a szüleimmel, de a ránc már attól is ellágyult, hogy megfogtuk egymás kezét. Hallgattam.

Anya és apa életében végül eljött az idő, amitől mindenki fél, de amit ugyanakkor mindenki vár is. Nonprofit személyekké váltak. Mivel tevékenyen hozzájárultak a rendszerhez, sosem voltak munka nélkül, kaptak ajándékba egyéves extra Lakhatási Jogot, azaz a kormány jó szándékának bizonyítékaként egy évet még a rokonaiknál tölthettek a visszavonulás előtt. Aznap este akartuk elhozni őket.

A KÖNY05-ös körzetben laktunk, ami Középfogyasztót jelent, London nyugati részén, az 5-ös körzetben. Szerencsésnek tartottuk magunkat, amiért itt élhettünk, a lombos fákkal szegélyezett sétányok között, ahol a tényleges koruknál sokkal fiatalabbnak tűnő párok jeges cappuccinót kortyolgattak a kávézók napfényes teraszán. Rosszul voltam a gondolattól, hogy a szüleim egy egyetlen hálószobás lakosztályban élnek a KIK12-ben, London egyik legszegényesebb környékén, persze a Zónát leszámítva, ahol havonta átlagosan két embert rabolnak el. A körzet tele volt kisboltokkal, gondozatlan parkokkal és olyan lakókkal, akik az olcsó táskákat és a még olcsóbb borokat kedvelték. Anya sosem szokott igazán hozzá a kisfogyasztói körzethez, folyton hiányolta a régi családi otthonunkat, a sorházat a MÉ09-es körzetben. A világot csak az almafám friss, dús lombja emlékeztette, hogy valaha ott éltünk. Mint mi legtöbben, a fa nem csupán túlélte az átültetést a régi rendszerből az újba, hanem ismét virágba borult.

Minthogy a szüleim mindketten teljes állásban dolgoztak, bő húsz évig maradhattak abban a házban, de aztán anya eltörte a bokáját a CinePalace-ben, ahol adminisztrátorként dolgozott. Ezzel lefelé tartó spirálba került. Csak egy hónapra esett ki a munkából, de ez is elég volt ahhoz, hogy kirúgják – egyeztetés vagy bármiféle bánatpénz nélkül.

A következő szög a koporsójukban apa agyvérzése volt. Ez elvitte a pénzüket, amelyet az évek alatt áldozatos munkával gyűjtöttek össze, kihagyott koncertek, kihagyott színielőadások, kihagyott lehetőségek árán. Például az ezüstlakodalmukat sem Hawaiin ünnepelték meg, amiről anya mindig is álmodott, hanem a norfolki partra mentek. Mindig csodáltam, hogyan képesek éppen eleget költeni, hogy Középfogyasztók maradjanak, ugyanakkor félre is tudtak tenni valamennyit a vészhelyzetekre. Ám mint a legtöbb Középfogyasztó esetében, náluk is csak idő kérdése volt, hogy kénytelenek legyenek Kisfogyasztóvá válni. A huszon-egynéhány év megtakarítása végül alig volt elég apa operációjára és rehabilitációjára. Amíg a kórházban lábadozott, és arról álmodozott, hogy hazatér szeretett otthonába, a KÖÉ09-be, Philip meg én a tudta nélkül segítettünk anyának összepakolni. Egyedül a fámat nem tudtuk becsomagolni. Mire apa készen állt, hogy elhagyja a kórházat, anya már a KIK12 körzetbeli kis lakásban élt. Sosem fogom elfelejteni a percet, amikor először nyitottunk be az ajtón, és anya meglátta a pici, szűkös helyet, amelyet apával ezután az otthonuknak kellett volna érezniük. Az volt az egyetlen alkalom, hogy az én erős lelkű, kemény anyámat megtörtnek láttam.

Egy héttel később apát is elhoztuk egy helitaxin.

– Rossz irányba megyünk – jegyezte meg.

Nem repültünk magasan; az orrán volt a szemüvege, így el tudta olvasni az utcatáblákat. KÖB05, aztán CSB03. Amikor meglátta a Primavera Klub ablaktalan, fehér tömbjét a város délkeleti horizontján, rájött, hogy az ellenkező irányba megyünk, mint ahol a régi házunk állt.

– Hová visztek? – Vidám hangjától majdnem megszakadt a szívem. – Ez a te ötleted volt?

Rám nézett, és bár nehezére esett, megpróbált mosolyogni, hogy megköszönje a meglepetésutat, amiről azt hitte, neki szerveztük. Az arcára kiülő hála könnyeket csalt a szemembe. El kellett fordítanom a fejem. Hogyan mondhattam volna meg neki, hogy szó sincs meglepetésútról?

Megveregette a kezem.

– Tegyük át máskorra, drágám. Sokat kell pihennem, tudod. Most másra nincs is szükségem.

Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Megfogtam a jobb kezét, anya pedig a balját szorította meg, és simogatni kezdte.

– Ben, nem arról van szó, amit…

– Nagyon kedves tőletek. De most már hazamehetnénk? Le kell feküdnöm.

– Hazamegyünk, Ben. – Még sosem hallottam anyát ilyen halkan beszélni.

– Igen, apa, hazamegyünk.

Apa eddigre félig álomba zuhant: motyogott valamit, és a feje a vállamra dőlt.

Nem akartam felkelni a napágyról. Az alkony fénye még mindig halvány rózsaszínre festette az eget, de meleget már nem adott, azt csak Philip ölemben nyugvó feje sugárzott. Felnézett.

– Készen állsz? – kérdezte.

Sóhajtva bólintottam.

– Meglátod, jó lesz nekik. Jobb környékre kerülnek, és mi is velük leszünk.

Újra bólintottam. A vendégszobánk elég nagy, hogy anya és apa kényelmesen ellakhassanak benne, a közös helyiségek pedig tágasak, nem leszünk egymás útjában. Már elterveztem, milyen lesz anyával főzni, ahogy régen: megcsináljuk a kedvenc répatortáját reszelt narancshéjjal, vagy kiülünk a tetőteraszra vacsorázni, és nézzük, ahogy körülöttünk nyüzsög a megunhatatlan középfogyasztói élet. Anya és apa ismét a saját közegükben élhetnek, elfeledkezhetnek arról a négyéves kisfogyasztói rémálomról. Szép év áll előttünk, nem úgy, mint azok előtt, akik alig akarták megengedni, hogy idősödő szüleik hozzájuk költözzenek, és titokban azt kívánták, bárcsak történne velük valami. Talán meglepő, de találkoztam ilyen emberekkel. Az iskolám tanárija tele volt velük.

Az ajándék egy éven túl nem mertem előretekinteni. Úgy voltam vele, ki tudja, megérjük-e.

Már sötét volt, amikor megérkeztünk anya és apa háztömbjéhez. Az épület a kivilágított ablakaival úgy nézett rám, mint egy százszemű óriás.

– Hála az égnek, hogy most kell utoljára idejönnünk – jegyezte meg Philip, és megnyomta a csengőt. A liftben kővé dermedten néztük egymást.

– Tényleg megtörténik, Phil. Már nem csak rémálom! – Éreztem, hogy kerülget a pánik, de ekkor Philip magához húzott.

– Szerencsére itt vagyunk nekik mi, Ali. Minden rendben lesz velük.

Kis híján kitört belőlem, hogy az ajándék évük úgy elszáll majd, mint egy pillanat, de összeszorítottam a számat. Csak biccentettem, és zsebkendő után kezdtem kotorászni.

Amikor anya kinyitotta az ajtót, azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben. A legjobb ruháikat viselték, nem költözködéshez valót. A gyerekkorom régen elfelejtett anyja állt előttem, a haja skandinávszőkére festve, az arcán erős smink – és tetőtől talpig fehéret viselt. Apa is csak különleges alkalmakkor vette fel a drága levendulaszín inget, amelyet anya az ezüstlakodalmukra adott neki.

Philip, készen a pakolásra, felemelt két dobozt.

– Philip – kezdte anya.

– Igen?

– Philip, kérlek, tedd le a dobozokat – mondta apa, és a hangját hallva mindketten ránéztünk.

– Leülnétek egy percre? – kérdezte anya nyugodtan.

– Mi történt? – kérdeztem, de nem kaptam azonnal választ. Anya és apa letelepedett a kanapéra, várva, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Ez a rusnya, mustársárga bútordarab több mint húsz éve volt már a család tagja; egyszer szétkentem a hátán némi igazi mustárt, hogy lássam, eltér-e a színe. Tudtam, ez lesz az utolsó alkalom, hogy letelepszünk rá. Philip már bérelt egy e-targoncát, hogy a költözés után kivitesse a Zóna elosztóközpontjába.

– Alice, Philip, mielőtt belevágunk, el kell mondanom nektek, hogy rendkívül hálásak vagyunk a nagylelkű ajánlatotokért, hogy a ráadás évünket veletek töltsük el – kezdte apa szinte szertartásosan. – Mindazonáltal úgy döntöttünk, nem tesszük. Alaposan átgondoltuk a döntést, és biztosak vagyunk benne, hogy így akarjuk. Tőletek csak azt kérjük, hogy fogadjátok el.

– De mi az, apa? – Nem bírtam eltitkolni a hangomba kúszó türelmetlenséget. Philip a kezemre tette a kezét; hideg volt, mint téli éjjeleken az ablaküveg.

– Úgy határoztunk, hogy bevonulunk egy Méltóságházba. Még ma.

– Ez valami vicc? – Philip úgy ugrott fel, mint akit megcsípett egy darázs. – Szóba sem jöhet!

– Philip, mit kértem tőletek az imént?

Philip erre elhallgatott, én azonban nem bírtam.

– Apa, kérlek, mondd, hogy csak vicceltél!

Nem válaszolt. Megszédültem, a szemem előtt elmosódott a látvány. Apró részletekre emlékszem: anya sírt, a sminkje elkenődött, a rúzsa szétmaszatolódott, mintha málnát evett volna, Philip halálosan elsápadt, még a szokásosnál is jobban, apa szótlanul nézett maga elé, én pedig az epe keserű ízét éreztem a számban. Emlékszem, hogy Philip szorosan magához ölelt, úgy támogatott le a lépcsőn. Sikítani akartam, de még ehhez sem volt erőm. Aztán elbúcsúztunk a lakástól, és kimentünk az egysínű állomására. Úgy várakoztunk ott, mintha csak vacsorázni mennénk. A különbség csak az volt, hogy két e-bőrönd követett minket, tele a szüleim személyes holmijaival.

Apa a jobb oldalamra ült, anya velünk szembe. Valami derengett az arcukon, a legőszintébb megkönnyebbülés, amit valaha láttam rajtuk. Anya vonásai még az elkenődött piros-fekete smink ellenére is kisimultak, a szeme körül szinte eltűntek a szarkalábak. Apa hozzám fordult.

– Megértem, hogy egy kissé hirtelen jött, de miért ez a nagy tiltakozás? Manapság ez a normális.

– Tudom, apa. De azt akartuk, hogy gyertek el velünk. Az otthonunkba, amely most már a tiétek is. Hogyan dobhattok el magatoktól egy egész évnyi életet?

– Azt mondd meg nekem, mihez kezdenénk, ha lejár az az év. Mi mást csinálnánk, mint amit éppen most?

– Kitalálnánk valamit – válaszolta Philip. – A dolgok jobbra is fordulhatnak. Addigra akár még egy másik állást is találhattok.

– A mi korunkban ez már lehetetlen – sóhajtott apa. – Te is nagyon jól tudod, Philip.

– Ezenkívül az orvosi költségeink is évről évre emelkednének – tette hozzá anya.

– Anya…

– Ez olyan teher, amit nem rakhatunk rátok. Nem kérhetjük, hogy éljétek fel a megtakarítást, amit a leendő gyerekeiteknek tettetek félre.

– Pontosan! Most már lehet gyereketek! – Apa igyekezett bátorító arcot vágni. – Ha viszont elfoglalnánk az egyetlen szabad szobátokat, nem lehetne.

– Apa, ne légy nevetséges, majd lesznek gyerekeink jövőre, amikor…

Mindannyian rám meredtek. Apa szemében diadal csillogott.

– Úgy értem, egyáltalán nem sürgős, hogy gyerekeink legyenek. Ezt akartam mondani.

– Pontosan – tette hozzá Philip feszült hangon. Magamban felidéztem, amit nemrég mondott, és elgondolkodtam, ez valójában kinek is szólt.

– Drágám, nekünk megvolt a saját életünk – mondta apa komolyan. – Tudjuk, mikor kell átadni a helyet az új generációnak. Ti és a gyerekeitek sokkal fontosabbak vagytok, mint két hozzánk hasonló vén bolond.

– Egy vén bolond – jegyezte meg anya, és apa rákacsintott.

Rövid séta után elértünk egy hosszú téglafalhoz. A fák zöld lámpafénybe boruló, sűrű lombkoronája magát a Paradicsomot ígérte odabent. Bejelentkeztünk a kapunál, és beléptünk.

Sosem láttam azelőtt holdfényben fürdő Méltóságházat. Még a könnyeimen át is megragadott a hely fenségessége. Rózsák édes illatát éreztem, viktoriánus stílusú lámpák árasztottak lágy, sárga fényt. Az épület fehér falait reflektorok világították meg. A park közepén egy kis tavacska várakozott. A magasztos szépség egyszerre keltett titokzatos és hívogató benyomást. Megborzongtam.

– Nézd, hát nem lenyűgöző? – szólalt meg apa. – Ezt akarjuk, nem számít, milyen rövid lesz.

– Tizenkét hónap tökéletes boldogság nem rövid, és akármikor meglátogathattok – tette hozzá anya.

Amikor a kapu becsukódott mögöttünk, már nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Először apát öleltem magamhoz szorosan, aztán anyát is. Egyre azt ismételgették, hogy ez a dolgok természetes rendje. Még Philip is ezt mondta, bár tudtam, ő valójában mit gondol az egészről. Egy dolog hallani, hogy mások így tesznek, és más, ha az ember a saját szüleit látja belépni a haláluk helyszínére, bármilyen rózsaillatú is az.

Miután beléptünk a regisztrációs irodába, az igazgató forró italokkal kínált minket. Anya nagyon izgatott volt, hogy végre bejutott a szépséges főépületbe. Eléjük tettek egy hosszú szerződést, hogy olvassák át. Egy ideig böngészték, aztán apa felemelte a fejét.

– Kilenc hónap? – nézett az igazgatóra. A vaskos tölgyfa asztal mögött ülő, szívélyes férfi rövid ujjaival kopogtatta az asztallapot, miközben a legújabb változtatásokat magyarázta.

– Ez egészen új intézkedés, Mr. Walker – mondta. – Holnap jelentik be.

– Én azt hittem… mi azt hittük, tizenkét hónap lesz – dadogta apa, és összenézett anyával.

Philip felpattant a helyéről, odaviharzott, és kikapta apa kezéből a szerződést, majd olvasni kezdte.

– Ez mi? – tudakolta dühösen.

– Mint mondtam, egy egészen új intézkedés, amely egyoldalúan kerül bevezetésre, holnaptól – ismételte az igazgató türelmesen. Túlságosan széles mosolya meg sem rezzent. – Lefolytattunk egy felmérést, és arra jutottunk, hogy országos szinten a Méltóságházak lakói…

– Akkor nem kérjük, köszönjük – vágott közbe Philip. – Egy év múlva visszajövünk.

A szüleimre nézett, várva, hogy majd felállnak, és együtt kimegyünk az irodából, haza, hozzánk. Anya és apa azonban nyugodt maradt.

– Ülj le, Philip – kérte apa. – Minden rendben.

– Nem bánjuk, Philip – tódította anya is, és nagy mosolyt villantott ránk.

– Hogy mondhatjátok azt, hogy minden rendben? – Philip egyre hangosabban ellenkezett, fel-alá járva, mint egy ketrecbe zárt oroszlán.

– Mert ez az igazság – jelentette ki anya. – Ezek az emberek szakértők, tudják, mit csinálnak, és miért.

– Mrs. Walkernek tökéletesen igaza van – bólogatott az igazgató. – Ezek az új intézkedések egy széles körű felmérés eredményeként kerülnek bevezetésre. Ma este levetítünk az új lakóinknak egy dokumentumfilmet, amely mindenre részletes magyarázatot ad. A lényeg az, hogy a bentlakók túlnyomó többsége a rövidebb ideig tartó, de még inkább luxuskörülmények közötti tartózkodást választja, mint hogy a végtelenségig elhúzzák.

– A végtelenségig? – Philip már nem bírt a haragjával. – Hogy van pofája egyetlen kicseszett évet örökkévalóságnak nevezni, maga…

– Philip! – csattant fel apa. – Azonnal hagyd abba! Kérlek! Mi nem bánjuk. Komolyan.

– Ami azt illeti, így jobb is. – Anya hevesen bólogatott az igazgató felé tekintgetve. – Igazam van, uram?

– Anélkül, hogy túl sok részletet elárulnék – válaszolta a férfi titokzatosan –, annyit azért megerősíthetek, hogy nem csalódnak majd, Mr. és Mrs. Walker.

Anya belepirult az izgalomba, és közelebb hajolt az igazgatóhoz.

– Azok a több érzékszervre ható fülkék, amelyek minden hirdetésben ott vannak… ugye, itt is van belőlük?

– Mrs. Walker, remélem, most tréfál – válaszolta az igazgató sértődést tettetve. – Hogyne lenne! – Kihúzta magát. – A piacon elérhető legjobb modelleket szereztük be.

Anya vidáman kuncogott, mint egy kislány. Philip hozzám fordult.

– A szarháziak, megint levágtak belőle!

Nem tudtam mit mondani, elszorult a torkom. Anyának és apának már egy éve sincs hátra.