A parti

A tanáriban voltam, kávét főztem, és az előző éjszakára gondoltam. Ebben a hónapban harmadszor álmodtam egy titokzatos, kapucnis emberről. Az álmomban mindig ugyanúgy zajlottak le az események: egyre szélesedő vigyorral az arcán közeledett, aztán átadott nekem egy takaróba csavart csomagot. Amikor a karomba vettem, akkor láttam, hogy egy kisbaba az – aztán valahol mögöttem bevágódott egy ajtó, én pedig sikoltva felriadtam. Szerencsére Philipet egyszer sem ébresztettem fel.

A tanári szobában fojtogató volt a légkör Linda legújabb parfümje miatt; az illat mindig hírül adta a jelenlétét, még mielőtt bárki megpillanthatta volna. A kollégáink egy csoportjával beszélgetett, a filmforgatási helyszínről dicsekedett, amit a férjével, Markkal néztek meg a hétvégén.

Megszólalt a csengő, és a tanárok elsiettek a saját osztályaikba. Linda főzött magának még egy kávét. Nekem lyukasórám volt, így én is maradtam. Linda leült mellém, és beterített az émelyítő virágillattal.

– Tulajdonképpen nekünk sosem volt alkalmunk megismerkedni – kezdte; szinte törleszkedett hozzám, mint egy macska. – Mindig visszahúzódsz a saját világodba.

– Ne vedd magadra, Linda. Egyszerűen fáradt vagyok. Órák között muszáj kitisztítanom a fejem.

– Holnap este lesz nálunk egy kis parti. Gyertek el Philippel.

Marknak hála, aki a Globe egyik vezetője volt, Lindáék az egyik legtehetősebb csúcsfogyasztói körzetben éltek. Bizonyára bosszantotta, hogy sosem csatlakoztam a csodálói csoportjához: gondosan megkomponált mosollyal mentem el mellettük, de mindig olyan messze telepedtem le, amennyire csak lehetett. Tudtam, hogy ha Lindát és Philipet egy helyiségbe engedem, az maga lesz a katasztrófa, de nem akartam több alapot adni neki a pletykára, ezért elfogadtam a meghívást.

Délután, odahaza néztem a szülőket, akik a gyerekeikkel játszanak a parkban, kergetőznek a füvön; mások sétáltak, és a földre hullott sárga és narancsszínű leveleket gyűjtötték össze. Szépek voltak, még nem száradtak el. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy az előző nap töltöttem be a harminckettőt.

Ahogy számítottam rá, Philip nem rajongott a parti ötletéért.

– Csak tönkretenném a te estédet is – mondta. – Hánynom kell, ha kénytelen vagyok ezeket hallgatni.

– Régen ismerkedtél meg utoljára új emberekkel.

– Mindig azt mondod, hogy ez a Linda mekkora ribanc – sóhajtott Philip.

Azt válaszoltam neki, hogy aludjon rá egyet.

Egy órával később a tetőteraszon ültünk, az asztalon ott sorakoztak a maradék miniszendvicsek és sütik, amelyekkel a születésnapomra megleptem magam. A születésnapomra, amelyről Philip teljesen megfeledkezett. Sütött a nap, tiszta volt az ég, a sétányról felhallatszott az emberek zsongása. Azonnal felismertem az ételhordó kocsi hangját, ahogy a kerekei megakadtak egy küszöbben, és az étkészlet összecsörrent. A szomszéd teraszáról borosüveg dugójának cuppanását hallottam.

– Üdv odaát! – Ted, a szomszédunk integetett a borostyánnal befuttatott falon túlról. – Szép napunk van, mi?

– Csodálatos! – válaszoltam. – Ünnepeltek valamit?

Philip úgy tett, mint aki nem is vette észre, hátat fordított neki, és az asztalon álló gyertyatartót kezdte babrálni.

– Csak az életet, semmi mást. – Ted felemelte a fehérboros poharát. – Tudjátok, a gyerekek iskolai kirándulásra mentek.

June, a felesége lépett ki a teraszra, az ezüsttálakkal megrakott ételhordó kocsit tolva. Bár hétköznap volt, June mégis úgy nézett ki, mint egy divatmodell: a haja frissen festve, a szemét műszempillák emelték ki. Köszöntem neki is, és visszaültem a székemre. Az elválasztófal eltakart minket egymás elől, amikor ültünk, de hallottam az összecsendülő poharakat és a fojtott beszélgetést.

Philip hozzá sem nyúlt az ételhez. Egy nappal korábban, a születésnapomon megesküdtem magamnak, hogy visszahozom az életet a házasságunkba, és nem kötök kompromisszumot a kisbabakérdésben. Most be kellett ismernem a kudarcomat, és legszívesebben megráztam volna Philipet. Szerettem, de újra és újra megfordult a fejemben, hogy miért van minden barátnőmnek és kollégámnak jó fej, kalandszerető férje, miközben az enyém elveszi minden életkedvemet.

– Kimerült vagyok, Ali – mondta Philip halkan, hogy a szomszédok ne hallják. – Nem csak most: állandóan. És ez egyre rosszabb.

– Át akarsz állni részmunkaidőre? – kérdeztem. – Készen állsz, hogy megfizesd az árát?

Természetesen viccből kérdeztem; sosem fontoltam volna meg komolyan, hogy leköltözzünk a kisfogyasztói körzetbe, ő azonban komolyan felelt.

– Én nem bánnám. Tom is Kisfogyasztó, és ők is megélnek valahogy.

– Azért erről megkérdezném Tomot akkor is, ha valami történik a gyerekeivel.

– Azt akarod mondani, hogy a középfogyasztói körzetekben soha semmi nem történik a gyerekekkel?

A szavaitól megborzongtam, pedig melegen sütött a nap. Megfordult a fejemben, hogy élvezi-e, ha arra a napra emlékeztethet, ha kínozhat vele. Úgy éreztem, azzal vádol, hogy túl könnyen felejtek. Pedig nem így volt. Az osztályomban Joshua üres széke állandó emlékeztetőként szolgált, ahogy a levegőt átitató csendes félelem is, és a virágok, amelyeket mindennap a kapu mellé téve láttam. A szívem megszakadt tőle.

– Az élet megy tovább, Philip. Tragikus, de…

– Milyen életre gondolsz?

– Néha komolyan úgy érzem, hogy már nem szeretsz.

Felnézett, a szeme tele volt fájdalommal. A kezéért nyúltam.

– Tudom, a dolgok nem tökéletesek. De ez azért van, mert nem jól csináljuk. Könyvekkel akarunk kompenzálni, meg vásárolgatással, vacsorákkal, a Gömbbel. De arra lenne szükségünk… Philip, én gyereket akarok.

Teljes figyelmével felém fordult.

– És milyen jövőt képzelsz el annak a gyereknek?

– De akkor miért ígérgettél ennyi éven át?

– Én sosem ígértem semmit.

– De nem is tiltakoztál. Azt mondtad, majd eljön az idő, amikor készen állsz…

– Én ilyet nem mondtam. Ezt te mondtad, és elvártad, hogy egyetértsek.

– És miért nem tudsz egyetérteni?

– Mert aggódom, Ali. Nem vagyok benne biztos, hogy egy felelős embernek gyereket kellene hoznia erre a világra. Nem érted?

Egy darabig nem tudtam, mit mondjak, csak ültem és hallgattam a Tedék teraszáról átszűrődő nevetést, és azon gondolkodtam, hová lenne a világ, ha mindenki úgy gondolkodna, mint Philip.

– Egyre inkább olyan leszel, mint apád – szakadt ki belőlem.

Láttam, hogy ez fájdalmat okozott neki. Nekem is fájt kimondani, de muszáj volt. Antonióhoz hasonlóan Philip is egyre inkább gyűlölettel fordult a Tulajdonosok felé, és egyre cinikusabban állt hozzá mindenhez. Nem értettem, hogy történhetett meg ez az egész a szemem láttára. Leginkább azonban az zaklatott fel, hogy el kellett döntenem: így akarom-e leélni az életem hátralévő részét. Nagyon sok kísértéssel találkoztam. Könnyű lett volna belépni az álmomban lévő ajtón, mielőtt becsapódik, elvenni a kisbabát a kapucnis alaktól.

– Rendben, visszavonom, amit az apádról mondtam. De akkor sem hagyhatjuk, hogy valami hajléktalan elrabolja az álmainkat. Itt biztonságban vagyunk. Egyszeri eset volt.

– Ez nem túl vigasztaló.

– Mondtam, hogy őröket állítottak. Az iskolák katonai bázisra emlékeztetnek, az udvarok felett állandóan drónok lebegnek. A kormány nagy összeget fordított a biztonságra.

Philip felnézett rá.

– Te őszintén elhiszed, hogy törődnek velünk?

– Tudom, hogy ez jó kezdeményezés. Ne legyél ilyen savanyú, jól akarom érezni magam. Gyere.

– Hová?

– Gyere, mutatok valamit. – Felhúztam a székéből, és a terasz széléhez vezettem. – Nézd meg ezt!

Mindketten lenéztünk a parkra. Hangosan számolni kezdtem.

– Most hét gyerek van odalent. Hét gyerek, akiknek a szülei úgy döntöttek, hisznek a jövőben. A saját családjukkal foglalkoznak, ahelyett hogy olyasmiken rágódnának, amin nem lehet változtatni. A…

– A mi életünk pillanatnyilag nem valami stabil.

– Philip, harminckét éves vagyok!

Utáltam, ha fel kellett emelni a hangomat, de eljutottam arra a pontra, hogy már nem akartam megérteni az álláspontját. Mindig is vonzott sötét látásmódja és titokzatossága, de ez most csak a köztünk lévő távolságra emlékeztetett. Eszembe jutott, amikor anya azt mondta, hogy egy életvidám férfi jobb lenne nekem, valaki, aki csupa öröm és optimizmus. Én pedig rávágtam, hogy nem akarok senki mást.

– Nem te vagy az oka, Ali. De én folyton csak az elrabolt gyerekek arcát látom. – A hangja halk volt, elhaló.

– Phil…

– Semmire sem vagyok jó.

– Csodálatos apa leszel. Tudom.

A parti katasztrofálisan sikerült. Az egyetlen haszna az volt, hogy láthattam, hogyan néz ki egy exkluzív csúcsfogyasztói körzet és Linda káprázatos György korabeli háza belülről. Philip már messziről megmondta, hogy másolat, szép munka, de akkor sem eredeti: az új rendszer bevezetésekor építették.

– Nézd meg a falat, hibátlan – súgta nekem. – Ha eredeti volna, kopottabb, sötétebb lenne.

Az utak szokatlanul szélesek voltak, és üresek. Lindáék utcájának végén egy helitaxi-állomás mellett sorban álltak a helikopterek. Linda villája egy barokk kertben állt, amelynek hátsó részén még egy kis vízesést is építettek. Amikor Philip meglátta, undorában elhúzta a száját.

– Egy óra, egy perccel sem több – közölte, és ellenőrizte az időt a személyfonján. – Én lelépek, akár jössz, akár nem.

Linda indokolatlanul széles mosollyal köszöntött minket, a kezében túlméretezett pezsgőspoharat szorongatott. Esetlennek éreztem magam. Követtem Philipet egy sarokba; azt reméltük, hogy onnan megfigyelhetjük a többi vendéget, de senkivel sem kell társalognunk a sznob Csúcsfogyasztók közül. Éreztem a levegőben a jeges felsőbbrendűség-tudatot; megbántam, hogy elfogadtam a meghívást.

A ház nem tetszett. Az elegáns, modern berendezés fehér-arany színben pompázott, de a függönyök hiánya miatt visszavágytam saját, otthonos lakosztályunkba. Láttam egy egyedi készítésű kanapét: kígyó alakú volt, és legalább tizenhatan elfértek volna rajta. A falakon, a Lindáról készült számos profi fotó mellett egy életnagyságú festmény is lógott, amely fehér szőrmekabátban ábrázolta a kolléganőmet.

Mindenki izgatottan várta a sztárvendég, bizonyos Tiara Joy érkezését. Ő volt az év Emelkedj! vetélkedőjének felső korkategóriás győztese: a résztvevők itt azért versenyeztek, hogy Csúcsfogyasztó hírességek lehessenek. A nyertes tékozló életvitelét minden évben bemutatták a Gömbön. Két korkategória van: negyven alatt és felette. Tiara azzal nyert, hogy a meghallgatására anyaszült meztelenül vonult be, mindössze egy rózsaszín virágos hajpántot viselt. Minden bulvárlap megírta, milyen csábító a teste. Negyvenes éveinek közepén járt, de még mindig nagyon fiatalos és vonzó volt, a haja hosszú, platinaszőke. Philippel egyetértettünk, hogy még az érkezése előtt le kell lépnünk a partiról.

A társalgás egy új app, a Költősegéd körül forgott. Azoknak találták ki, akiknek nem volt elég ideje, hogy az adott hónapban elköltsék a Lakhatási Joguk megváltásához szükséges minimális összeget. Linda csak megnyomott egy gombot a Költősegédben, és megrendelt egy újabb képet magáról, ki is fizette – vagy kifizetett egyet az appban elérhető milliónyi más ajánlat közül –, és Markkal együtt megmenekült, még egy hónapig Csúcsfogyasztó maradhatott. Linda drámai hangon jelentette be, hogy kezdi megunni a festményeket, és a következő hónaptól már új javaslatokat kell kérnie a Költősegédtől.

Gyakran összenéztünk Philippel. Éppen Linda ízléstelen portréjára meredt, amikor Mark odalépett hozzá. Mark bőre természetellenesen narancsszínű volt, a szeme körüli és a homlokát szabdaló ráncok azonban fehérek. Néhány percig semmiségekről társalogtak, aztán Mark különleges interjút ajánlott Philipnek a Gömbön; lehetőséget, amely hírnevet és nagyobb, fontosabb megbízásokat hozhat neki. Példaként a Paradicsom-projekt befejezésére célozgatott.

Körülöttünk elhallgatott a társalgás. Visszafojtottam a lélegzetem. Mint később kiderült, az előző építész a jelek szerint szívrohamot kapott, de Philip visszautasította az ajánlatot, úgyhogy mindez nem is számított.

Miután rájöttem, hogy nem olyan elviselhetetlen, mint a legtöbb vendége, már nem tartottam Lindát a föld legnagyobb sznobjának. Az egyik vendég – egy riasztóan idős divattervezőnő, aki fodros ruhát viselt, és hatalmas, rózsaszín, díszes kalapot – hangosan és utálkozva beszélt a Csúcsfogyasztóvá válni akaró emberekről. Bár háttal állt nekünk, éreztem, hogy nekünk címezte a szavait. Minden porcikámat elöntötte a szégyen. Philip csak rám pillantott, és egyből megértette, hogy érzem magam. Kézen fogott, és búcsú nélkül kivonszolt a szobából.

Miközben átvágtunk a pázsiton, megláttuk, hogy egy élénk rózsaszín helitaxi száll le a ház elé. Két fekete öltönyös testőr szállt ki belőle, aztán kisegítettek egy szőke nőt arany miniruhában. Tiara Joy volt az, sipító hangon osztogatta az utasításokat a személyzetének. Amilyen gyorsan csak tudtunk, leléptünk. Arra számítottam, hogy Philip dühös lesz, de könnyen vette, hazafelé még viccelődött is.

– Az az idős divattervezőnő úgy nézett ki, mint egy két lábon járó csontváz – jegyezte meg nevetve az utcán.

– Egy balerinának öltözött csontváz – kuncogtam.

Nevettünk, csókolóztunk, és kart karba öltve, cikcakkban sétáltunk a járdán. Philip ragyogóan utánozta a divattervezőnőt.

– De most komolyan, az ember manapság a lábát sem teheti ki, ha nem szeretne összeakadni olyanokkal, akik Csúcsfogyasztók akarnak lenni. Ez végtelenül undorító.

Még mindig láttam magam előtt a Linda arcára kiülő döbbenetet, amikor Philip erkölcsi okokra hivatkozva visszautasította a megbízást.

– Erkölcsi alapon? – kiáltott fel Philip. – Nem is ismerik ezt a szót!

Addig nevettünk, amíg meg nem fájdult az oldalunk.

Másnap, legnagyobb meglepetésünkre, Mark felhívta Philipet.

– A divattervezők rémesek tudnak lenni. Ne vedd a szívedre, Philip. Az ajánlatom még mindig áll.

Nem tudom, Mark bocsánatkérése tette-e, vagy könnyed stílusa, vagy talán titkos vágyunk, hogy Csúcsfogyasztók legyünk, de Philip később beleegyezett, hogy végigcsinálja a Paradicsom-projektet, karrierje első és utolsó bevásárlóközpontját.