Kettő

Vasárnap délelőttönként a sétány mindig zsúfolt, különösen az ilyen napokon, amikor a nap lemosolyog a földre. Egész héten igyekeztem szabadulni a félelemtől, hogy valami rettenetes fog történni. Nem mintha a helyzetem sokkal rosszabb lehetne. A gyászom egyre mardos, de ha átvészelem az éjjelt, amikor a legszörnyűbb, átvészelem a napot is. Szédelgek, kimerültnek érzem magam a gyógyszerektől, de kávéval feltöltve vonszolom magam az oázisom felé. Balra lágy morgással elhúz mellettem az élénkpiros egysínű. A színpompás reklámképernyők arra buzdítják a gyalogosokat, hogy vegyék meg ezt a kanapét, azt a fagylaltot – mindenhol a család eszményképét láthatjuk, hogy ezáltal is boldogabbnak érezzük magunkat. Nekem már semmit sem jelent a szó.

A séta felélénkít, de a gyarapodó tömeg és a reklámok zaja idegesít. Fellépek egy éppen beérkező egysínűre. Én vagyok az egyetlen utas a kocsiban. Az ablakhoz ülve nézhetem az emberek vasárnapi arcát, miközben a vonat a sétány mellett siklik. Igaz a szlogen: az élet itt zajlik.

Leszállva akaratlanul is gyorsítok a lépteimen. Végigmegyek az utcán, aztán a tölgyfánál jobbra fordulok. Jó lesz egy kis kikapcsolódás az elmúlt napok sokkja után. Már túl sok ez nekem. A büntetőpontjaim miatt egész éjjel nem tudtam aludni: újra be kellett kapcsolnom a Minidokit. Dr. Graham ezúttal egy Barátpiacnak nevezett appot ajánlott, ahol az emberek társakat bérelhetnek. Feliratkoztam a próbaidőszakra, és találtam is a környéken egy velem egykorú nőt. Megegyeztünk, hogy a sétányon találkozunk, de amikor megláttam közeledni, olyan arccal, mintha állásinterjúra készülne, elfogott az undor, és elsiettem. Otthon erősebb gyógyszert rendeltem, és azonnal el is kezdtem szedni.

Remélem, hogy az idejövetellel tehetek egy lépést a gyógyulás felé. Végre elérem a tekintélyt parancsoló kovácsoltvas kaput. A magas téglafalon aranyszín tábla, rajta a felirat:

MÉLTÓSÁGHÁZ – A VISSZAVONULÓK VÁLASZTÁSA

Kicsit olyan érzés ez, mint hazaérni. Az egyik őr, egy nagydarab, fiatal férfi az acélvödrökbe kirakott, választható virágokra bök. Van ott orgona, frézia, mindenféle színű tulipán. Egy csokor fréziát válogatok össze, pirosat és sárgát, anya kedvencét. Az őr beolvassa a személyfonomat, aztán kellemes tartózkodást kíván, mintha valamilyen wellness-szállóba jelentkeztem volna be.

A Méltóságházak kora előtt más helyeken lehetett megemlékezni a szeretteinkről. A város szélén még ma is van néhány régi temető, afféle szabadtéri múzeumként. Egyszer, kíváncsiságból elmentem az egyikbe. Ősrégi volt, több száz éves sírokkal telezsúfolva, mégsem olyan mutatós, mint a Méltóságházak. Érthető – csak az élőknek van igénye szépségre.

Tizenévesként élénk kíváncsisággal tanulmányoztam a régi rendszert, érdekelt, hogyan éltek a nyugdíjasok. Megtudtam, hogy egyszerűen otthon maradtak – már akinek volt otthona –, vagy kórházba kerültek, vagy, ami még rosszabb, a régi rendszer utolsó évtizedeiben nyomorúságos öregotthonokba, ahol várhatták magányos, fájdalmas és főképp lassú halálukat. Bizonyos kor felett állami nyugdíjat kaptak, de semmiképpen sem engedhették meg maguknak egy Méltóságház színvonalát. Valójában alig engedhettek meg maguknak valamit. A figyelmeztetések ellenére rákerestem a százévesekről készült fotókra. Gondolom, ez a morbid kíváncsiság is valami furcsa emberi sajátosság. Időről időre mindannyian rákeresünk az ilyen képekre.

Amikor megláttam őket, először undor kerített hatalmába, aztán szánalom, majd együttérzés, végül mindent elsöprő hála. A fotók még felnőtt létemre is rémálmokat okoztak – azok a szerencsétlen nyomorultak úgy néztek ki, mint a zombik a késő éjjeli horrorfilmekből. Különböző gyógyíthatatlan, pokoli betegségben szenvedtek, mint a demencia, mielőtt meghaltak; húsz, harminc, akár negyven évre is csapdába estek pusztuló testükben. Könyörögtek a halálért, de a szeretteik semmit sem tehettek, hogy véget vessenek a szenvedéseiknek, hiszen az eutanázia törvényellenes volt. Rendkívül szerencsésnek tartom magam, hogy a barbár idők után születtem.

Bár lenyűgöz a hely, nem hiszem, hogy vissza fogok térni a temetőbe. Itt érezni lehet a bomlás betegesen édes, egyben rothadó szagát. Olyan erős, hogy napokig megtapad a ruháimon. A Méltóságházban csak az orgona megnyugtató illata érződik.

Amint belépek ide, és helyre kattan mögöttem a zár, valami földöntúli érzés járja át kimerült testemet-lelkemet. A bimbózó fák kecsesen hajladoznak a szellőben, a pázsiton mindenhol szivárványszín virágágyak vannak. Az elegáns kertet kanyargós patak szeli át, apró szigeteit faragott fahidak kötik össze. Madárdallamok fonódnak egymásba: apa egyszer tizenegy fajtát számolt össze. Ilyen békét és harmóniát a városban sehol máshol nem lehet találni. Itt-ott látom a bentlakókat a gondozókkal vagy látogatókkal sétálni, idejük, mint a tenger. A gondozók fűzöld egyenruhát viselnek. A világ vad pörgéséből ezeken a falakon semmi sem szűrődik be. Balra egy idősebb női csoport tai chit gyakorol: egy fiatal kínai lány mutatja meg nekik a gyakorlatokat, ők pedig utánozzák. Az egyik dombon ősz hajú pár ül egy takarón, piknikkosárral: élvezik a látványt. A szüleimre emlékeztetnek.

Elérek az emlékfalhoz, amelyet már csaknem elborítanak a táblák. A nevek a tetejéig érnek: azok számára, akik nem érik el a szeretteikét, a sarokba stabil, fa fellépőket helyeztek. A legtöbb név ezüsttáblán áll, tekintve, hogy ebbe a Méltóságházba – mint szinte mindegyikbe – ugyan minden osztályból érkeznek, de túlnyomórészt Középfogyasztók. Ettől még akad néhány arany- és több egyszerű bronztábla is.

Jó, hogy vasárnap kora reggel jöttem, amikor nincs itt más. Igyekszem elkerülni a zsúfoltságot. A tömeg, ha összegyűlik itt, nem akar mást, csak a fal közelébe jutni, megérinteni, nekem pedig csak a második-harmadik sor jut. A hisztérikus kiáltások megtörik csendes elmélkedésemet, és a csokromra hamarosan valaki más rárakja a sajátját. Esélyem sincs, hogy elég közel kerüljek, és megérintsem a szüleim nevét. Most a bal tenyeremet az Evelyn és Ben Walker feliratú táblára helyezem. Olyan, mintha lüktetne: apa és anya szelleme átfolyik belém.

A személyfonomon kikeresek róluk egy képet, és ránagyítok mosolygó arcukra. Most együtt vagyunk. Sofia nélkül. Őt azonban nem tartom családtagnak. Még csak gondolni sem akarok rá. Hol is tartottam? Igen: anyával és apával vagyok, hármasban. Kincsként őrzöm ezt a ritka pillanatot, amikor a legközelebb kerülök ahhoz, hogy újra érezzem, milyen volt a velük való kapcsolatom.

Nem tudom, mióta állok itt: a tenyerem jéghideg a táblától, de még mindig rászorítom a szüleim nevére. Egyre többen érkeznek. Egy másik kéz éppen fölém nyúl: meg kell hajolnom, hogy teret adjak neki. Betolakodásnak érzem. Kicsusszanok a másik kar alól, és zsibbadtan odébb lépek. A tekintetem a padot keresi – azt a padot. Amikor egy hortenziabokor előtt rátalálok, hosszan nézem, végül odasétálok. Ez a pad esik legközelebb az M szárnyhoz. Az évek alatt semmit sem változott, bár a napsárgára festett deszkák már bizonyára sok könnynek és búcsúnak voltak tanúi.

Úgy ülök le oda, ahogy azon az őszi napon is tettem, négy évvel korábban. Anya és apa újra velem vannak. Visszaemlékszem az utolsó ölelésre, mielőtt elfordultak és elindultak az M szárny felé. Lélekemelő pillanat volt – nem is értem, miért csorognak könnyek az arcomon. A kézfejemmel letörlöm őket, és felállok. Szeretném látni az ezerszínű tulipánágyásokat, úgyhogy felsétálok a dombon. Innen belátom a szép pázsitot, amelynek közepén hatalmas kristályként csillog a tó. Tudom, hogy ez a hatás nem természetes: apával és anyával láttam egyszer, hogy egy zacskóból valami port öntenek bele, amitől a szürke víz azonnal mélykékké változik.

A távolban meglátom egy idős hölgy ismerős, törékeny alakját: egy fiatal férfival sétál karonfogva. Vogel nővér az, aki annak idején a szüleimet is gondozta. Ha nem viselné zöld egyenruháját, azt gondolnám, az életerős fiatal viszi a gyengébb öreget egy sétára, és nem fordítva. Egy apró gesztus felfedi az igazságot, amikor a nővér a fiatalember karja után nyúl, hogy a padra leülve el ne essen. A kecses Vogel nővér az örök ifjúság megtestesülése: vékonysága ellenére olyan belső erőt sugároz, amit mindig is csodáltam.

Tökéletes nyugalmat sugároznak: nem bírom levenni róluk a szememet, ahogy a díszes padon pihennek a korai nap ezüstfényében. Ma már minden idős hölgy festi a haját, a legtöbben szőkére, a sötétebb bőrűek a burgundivörös valamelyik árnyalatára. Amikor apa nem sokkal a bevonulásuk után bemutatta nekem Vogel nővért, akkor láttam életemben először ősz hajú nőt. A gyökereknél csaknem fehér, a végénél sötétebb szürke, kissé szétálló. Első ránézésre rondának találtam, de hamar hozzászoktam. Be kell vallanom, hogy a lágy, hamvas haj, amelyet ma kontyba fogott, illik hozzá. El sem tudnám képzelni olyan hullámos, aranybarna frizurával, amilyen anyának is volt. A másik, ami annak idején meglepett, az arca volt. Nem sminkel, nyoma sincs rajta az arcfiatalító kezeléseknek, amiket az idősebb nők annyira szeretnek. Nem is próbálkozik.

Vogel nővért és a betegét félig eltakarja egy sárga rózsákkal teli bokor. A háttérben, egy dombon áll a főépület, a tekintélyt parancsoló fehér kúria. Olyan, mintha leöntötték volna tejszínnel. Ez London egyetlen fehér Méltóságháza. Elegáns, táblás ablakai és stukkódíszes homlokzata évszázadokkal repíti vissza a látogatót az időben. Tudom, hogy a Csúcsfogyasztók körzeteiben álló, sok más „történelmi” épülettel ellentétben ez valóban eredeti. A régi rendszerben, mielőtt Méltóságházzá alakították volna, múzeumként működött, Kenwood House néven. Az emberek csak néhány órát tölthettek itt, mielőtt vissza kellett térniük lerobbant lakásukba. Még csak nem is álmodhattak róla, hogy egy ilyen helyen éljenek.

Amikor Vogel nővér végre észrevesz, integet. Lesétálok a dombon.

– Alice! A távolból nem voltam benne biztos, hogy maga az.

– Azt hiszem, már évek óta nem találkoztunk. Ez a hely szebb, mint valaha!

– Nagyon igyekeznek, hogy felülmúlják a többi Méltóságházat – válaszolja gúnyosan. – Én úgy látom, mind meglehetősen egyformák. A vezetőség könnyen elfelejti, hogy mindegyiket ugyanazok az építészek, ugyanazok a kertészmérnökök tervezték.

Feláll, és melegen átöleljük egymást. Félek, hogy összetörik a karomban. Bölcs, kíváncsi tekintete örömmel kutatja az arcomat; a szemében semmit sem fakult a játékos szikra. A hetvenes éveinek közepén jár, ő a legöregebb ember, akivel valaha találkoztam. Vogel nővér nem néz ki olyan rosszul, mint a történelmi műsorokban bemutatott öregek. Csodálatos módon még a fogai is megvannak, pedig tény, hogy legtöbben sorra elveszítik őket hatvanéves koruk után. Lehet, hogy műfogak. Vajon szaglik is? Igyekszem nem túl közel ülni, de persze tudom, hogy nem az ő hibája. A kor teszi ezt mindannyiunkkal. Vogel nővér a múlt század hetvenes éveiben született, a nagyanyám lehetne.

– Hogy van mostanában? – kérdezem.

– Mit mondhatnék? – von vállat. – Munka, munka, és még több munka, csak ez van. Jöjjön, ismerje meg Owent.

A balján ülő magas, erős csontozatú férfi csábító mosolyt villant rám, de sötétbarna szeme elárulja, hogy már csak lebeg a való világ és egy másik között. A húszas éveinek végén jár, jóval fiatalabb, mint egy átlagos bentlakó.

– Üdv – nevet rám, és a válaszomat meg sem várva magához szorít, és csókot nyom az arcomra.

– Na, Owen, gyere, keressünk valami jó kis játékot – mondja Vogel nővér kedvesen.

– Katonásat, kérem! – Owen még mindig belém kapaszkodva nevetgél.

– Owen, ereszd el Alice-t, még megfojtod! – Vogel nővér gyorsan lefejti rólam Owent.

– Minden rendben – mosolygok vissza a fiúra. – Így is önmaga, csak egy boldogabb verziója – bököm ki, mielőtt rájönnék, hogy a reklámot mondtam fel.

Vogel nővér egy minitabletet tesz a fiú elé, és fejhallgatót a fülére.

– Szeretlek! – kiáltja nekem Owen a tappancsok alól, aztán integet, és belemerül a játékba.

– Nem túl fiatal hozzá, hogy itt legyen? – kérdezem hitetlenkedve.

– Egyre több fiatal kerül hozzánk. Legtöbbször magas pozíciójú vezetők, akik egy nap még a világot irányítják, aztán… hát, ilyen vagy olyan okból itt kötnek ki. – Vogel nővér vállon veregeti Owent, mintha jól teljesítő kisdiák volna, és leül mellé. Vicces látvány: a fiú több mint kétszer akkora, mint ő.

– Mondja, hogy tud megbirkózni a helyzettel? – kérdezi a nővér, és hellyel kínál a jobbján.

– Jól vagyok, köszönöm.

– Emlékszem, mennyire megviselte a dolog. Minden életkorban nehéz elveszíteni a szülőket. Arra emlékeztet, hogy nemsokára rajtunk a sor.

– És maga? Hogy van a háta? Összegyűjtötte már a pénzt az operációra?

– Még nem. Mire sikerül, már valószínűleg nem is lesz rá szükségem – nevet. Megdöbbent, milyen könnyen veszi. – De azért elviselhető.

– Nagyon meglepődtem, hogy itt látom – szalad ki a számon. – Azt gondoltam, mostanra már… visszavonult.

– Ó, nem. Amikor elmegyek, az gyors lesz.

– Persze, de miért hagyná ki a legszebb részét? Biztosan megvan az oka, hogy az emberek kilencvenhat százaléka a visszavonulást választja az azonnali eutanázia helyett. A tévében mondták. Álomszerű lehet egy ilyen helyen élni, minden napot a medencében kezdeni, aztán Örök Béke-csoportok, négyfogásos étkezések…

– Nem igazán…

– Anya egyfolytában az ételeket dicsérte. Elmesélte, hogy apával a tó melletti kisvendéglőbe jártak, ahol a teraszon jazz-zenekar játszott, és a pincér gyertyát gyújtott az asztalukon. Anya mindig megfogta apa kezét. Tökéletes pillanatok voltak, minden áldott este. Teljesen megértették, miért nevezik az első hat hónapot mézesheteknek.

– Ez a köznapi neve, igen. Hivatalosan a nyugtatók előtti szakasz.

– És amikor eljött a nyugtatók ideje, az is nagyszerű volt. Önmaguk maradtak, csak boldogabbak lettek. – Owenre sandítok, aki még mindig kuncog, és hevesen nyomkodja a minitablet gombjait. – Az utolsó napon, amikor már nem adtak nekik nyugtatókat, hogy el tudjunk búcsúzni, már tiszta elmével sem féltek a haláltól. Tudták, ahogy én is, hogy csodálatos helyre mennek tovább.

Vogel nővér tekintete elsötétül; egy szélben imbolygó ágat néz.

– Hogy van Philip?

Nem válaszolok.

– Emlékszem, milyen szép pár voltak. Ahogy magára nézett.

Nem tudom, mit mondjak, terheljem-e a gondjaimmal. Végül felém fordul, és kénytelen vagyok a szemébe nézni.

– Mi a baj, Alice?

– Philip eltűnt.

– Eltűnt?

– Karácsony másnapján.

– A robbanásban?

Csak bólintok, egy szót sem bírok kinyögni. Hallgatunk. A nővér alighanem érzi, hogy ha még egy kérdést feltesz, össze fogok omlani.

– Szegény drágám, most már csak a különc apósa maradt – mondja egy mély sóhajjal. – Azért én eléggé kedveltem. Tényleg különleges embernek tartottam.

– Azóta teljesen megbolondult. Kiköltözött a Zónába. Önként.

Vogel nővér hitetlenkedő arcot vág, aztán közelebb csúszik hozzám, és hosszan, szívből átölel. Együttérzése szívmelengető.

– Akkor már nincs senkije.

– Nincs.

– Ha szeretne beszélgetni, akármikor, csak szóljon – veregeti meg a vállamat. – Hívjon fel.

– Nagyon sokat jelentene. De maga annyira elfoglalt…

– Mások segítése tart életben. Nézze ebből a szempontból.

Némán üldögélünk, élvezzük a csendet, aztán a nővér pillantása hirtelen felsiklik a magasba, a velünk szemben álló szilfa lombjára mered. A tekintetem követi az övét.

– Ne! – suttogja. – Kérem, ne nézzen oda!

– Miért?

Nem válaszol, inkább az órájára néz, és kecsesen feláll.

– Hívjon fel ma este – mondja, de nem néz a szemembe, majd Owenhez fordul. – Drágám, ideje bemenni – noszogatja, mint anya a gyerekét.

Nem értem, mi történt, de tudom, hogy Vogel nővér éppen dolgozik, és nem akarom feltartani.

– Mi a véleménye arról, hogy itt is dolgozhatna? – kérdezi a sietős búcsúzkodás közben. – Sokkal kevésbé stresszes, mint a tanítás.

– Már gondoltam rá, Vogel nővér. – De én nem vagyok olyan erős, mint maga. Én ezt… ezt nem bírnám csinálni – válaszolok Owenre sandítva.

A szüleim nevének érintése az emlékfalon és a beszélgetés Vogel nővérrel kissé könnyített a lelkemen – érzem, ahogy hazafelé tartok a sétányon. Elvarázsol a vasárnap déli kavalkád, a kavargás, a tánc, a gyönyörűség ereje. Egyetlen szomorú arcot sem látok. Mindenki mosolyog, mintha ez lenne a természetes. A puszta jelenlétem, a tény, hogy önmagam vagyok, ünneprontás. A csontjaimban sajog a magány.

Lelépek a sétányról, és a pázsiton folytatom az utam. Jobbra az első ház a régi otthonunk, ahonnan februárban kellett kiköltöznöm. Elegáns, négyemeletes épület, vörös téglával és fával berakva. Nem engedi, hogy felejtsek. Akárhányszor elmegyek mellette, muszáj felnéznem a tetőteraszra. A mi tetőteraszunkra. Általában más útvonalat választok, hogy elkerüljem az épületet, de ma készen állok rá, hogy szembenézzek vele. A korlát ezüstfestése csillog a napon – Philip tavaly festette újra. Az új lakók már bizonyára felfedezték a legnaposabb helyet: a sarokban, ahol én is mindig ültem, látom egy napozószék támláját.

A hamuszőke nő megint ott van az erkélyünkön. Ő vette el az otthonunkat. Unalmas, kék-szürke függönyt tett fel a hálószobánkba, legszívesebben letépném. Meg akarom mondani neki, hogy ez a mi otthonunk, Philipé és az enyém. De Philip nincs már, talán csak egy kupac szürke hamu, és még az a vigaszom sincs meg, hogy láthatom a nevét egy emléktáblán.

Nem állok meg. Még három ház mellett elhaladok, mire megérkezem a miénkhez. Gyerekkorunkban még kulcsokat használtunk, és anya sosem találta a sajátját a táskájában. Emlékszem, egy téli este, amikor hazaértünk, mindent ki kellett dobálnia a jeges járdára, de a keze annyira megdermedt, hogy nem bírta felszedni a kulcsát. Még mindig látom magam előtt, ahogy fújkálja, dörzsöli az ujjait, hogy el tudja fordítani a kulcsot a zárban.

Ez már mind a múlt része. A bal csuklómat a leolvasóhoz emelem, a személyfonommal nyitom ki a kaput, és felsietek a lépcsőn. Az ablak melletti szokásos helyemről látom, hogy az udvar csaknem üres. Még az olvasó nő is eltűnt valahová. Tökéletes belátás nyílik viszont az alatta lévő lakosztályba. Fájdalmas nézni, de nem bírom megállni. A fiatal lány az erkélyen – nem lehet idősebb tizenkilencnél – vakoknak gyártott, fehér, szenzoros szemüveget visel, és tapogatózva akasztja ki a ruhákat száradni, éppolyan szépen, mint a látók. Férfifarmer, férfiing, férfialsónadrág. Elsőre azt hittem, nagyapa és unokája, de azóta már túl sok mindent láttam. Hála és tisztelet van a nő minden egyes mozdulatában, pusztán az életéért.

A gondolataim visszatérnek Vogel nővér délelőtti viselkedésére. Különös, milyen ideges lett egyszerre. Persze, szolgálatban volt, de valami más is történt. Úgy tűnt, fél. Kétségtelen, hogy a korával együtt jár a paranoia.

Nem tudom, megbízhatok-e benne a problémáimmal. Igaz, ő kérte, hogy hívjam, de fogalmam sincs, milyen mértékben befolyásolja az öregség. Talán nem is tudja, mégis több kárt okoz, mint hasznot.

Amikor azonban meglátom a képernyőmön mosolygó szemét, már tudom, hogy helyesen cselekedtem. Egy hatalmas, kipárnázott fotelben ül, a szobáját kellemes, halvány fény világítja be. Újra régi önmaga, nyoma sincs már az arcán a korábbi félelemnek. Érzem, hogy a meleg öröm szétterjed bennem.

– Úgy – mondja, és megkönnyebbülten felsóhajt. – Most zavartalanul beszélgethetünk.

– Ki zavarna meg?

– A Méltóságházak dolgozóinak nem ajánlott a látogatókkal beszélgetni, amíg szolgálatban vannak.

– Figyelték?

– Mindig figyelnek, drágám.

– De ez a bentlakók biztonsága miatt van.

– Valóban.

– Mióta találkoztunk, nem bírtam kiverni a fejemből Owent. Sikeres vezetőként hogy került a Méltóságházba?

– Amikor csődbe ment a cége, mindene odaveszett, beleértve a lelki egészségét is. Többé nem tudta megváltani a Lakhatási Jogát. Olyan rettenetesen egyszerűen hangzik, igaz?

– De ez olyan… nem is tudom.

– Én tudom, drágám. Évtizedek óta csinálom, de még mindig szívszakasztó, ha egy fiatal ember érkezik hozzánk. Néha mégis úgy gondolom, számukra ez a legjobb megoldás.

– Legalább a Méltóságházban nem kell tartania tőle, hogy elrabolják – jegyzem meg feszengve, de Vogel nővér csak legyint.

– Ó, ne is kezdje! Évek óta kampányolok már a Zóna átszervezéséért. Ha még több ilyen bűnöző szabadul ki, mi lesz velünk?

Akaratlanul is csodálom Vogel nővér erejét, hogy még az ő korában is képes küzdeni azért, amit fontosnak tart. De igaza van. Az emberrablások száma a kisfogyasztói körzetekben megduplázódott az elmúlt években, és nyílt titok, hogy a Csúcsfogyasztók állnak mögötte: szervkereskedelemből szereznek vagyonokat. Persze nem ők maguk végzik a munkát: megvesztegethető Zóna-lakókat vásárolnak meg, akiknek legtöbbje olyan kétségbeesett, hogy bármit megtenne a túlélésért. Mivel nyomkövetőjük sincs, tökéletesen alkalmasak a feladatra.

– Középfogyasztóként nem kell aggódnia, egyszeri eset volt – mondja Vogel nővér. Neki könnyű így gondolnia. Engem viszont még mindig felzaklat a rettenetes eset, amely néhány évvel korábban mélyen megrázta a társadalmunkat, amikor három Középfogyasztó gyereket hazafelé menet elraboltak az iskolából. Az én iskolámba jártak.

Már majdnem ki is mondom ezt, amikor Vogel nővér arca hirtelen holtsápadt lesz, és tekintete a kamera fölé szegeződik.

– Valami baj van? – kérdezem.

– Várjon egy kicsit – válaszolja, aztán alighanem leteszi a személyfonját az asztalra, mert nem látok mást, csak egy ferdén lógó festményt a falon. Igyekszem hallgatózni, de csak Vogel nővér lépteinek neszét hallom. Amikor újra megjelenik, egészen másképp fest az arca.

– Mi történt, Vogel nővér?

– Nem tudom. Valószínűleg semmiség.

– Vogel nővér, minden rendben? Úgy néz ki, mint aki szellemet látott.

– Bárcsak szellem lett volna, Alice – mormolja, és gyorsan körbenéz a helyiségben. – Most le kell tennem.

Nem tudom, nekem mondja-e vagy magában beszél, de aztán bocsánatot kér, és meg sem várva a válaszomat, bontja a vonalat. Fogalmam sincs, mi ijesztette meg ennyire, és azt sem tudom, visszahívjam-e, hogy megkérdezzem, nincs-e szüksége segítségre. Végül úgy döntök, üzenetet küldök. Rögtön válaszol is: Kérem, ne aggódjon miattam!