Tíz

Edith motyog a vonal másik végén. A hangja szorongásról árulkodik; a kameráját kikapcsolta, így nem láthatom az arcát. Testben fiatalnak tűnik, lélekben azonban nem.

– Átadom a levelét a férjének, de türelemmel kell lennie – mondja.

Elnyomom a késztetést, hogy megkérdezzem, miért nem tudja gyorsabban csinálni. Mintha megérezné, Edith folytatja.

– Vogel nővér a hét második felében fogja nekem átadni, ha Londonba megyek.

– Vagyis Philip nem egy londoni Méltóságházban van?

– Nem.

– Akkor hol van?

Nem felel; tudom, ennél többet nem leszek képes kihúzni belőle. Az én kamerám aktív. Belemosolygok: a tőlem telhető legkedvesebben beszélek ezzel a fiatal nővel, hiszen tőle függ minden, ami a szívemnek kedves. Századszor is megköszönöm neki, mielőtt bontjuk a vonalat.

Nem fogtam magam vissza a levélben. Elmeséltem Philipnek, min mentem keresztül, hogyan vesztettem el az állásomat, a státuszomat és csaknem az ép eszemet is. Hogy lett oda minden biztonságom, és miként váltam önmagam árnyékává, majdnem nonprofittá. Mennyire egyedül vagyok, mert kikerültem a körből, ahová úgy hittem, tartozom. Az új barátaimat szándékosan nem említettem, hogy bűntudatot keltsek benne. Szabad folyást engedtem a keserűségemnek. A gyűrűt, Ouroboroszt is visszaküldtem, részben azért, hogy ezáltal elutasítsam, részben azonban azért, hogy emlékeztessem. Amíg a válaszára várok, veszélyes vállalkozásba fogok, hogy eltereljem a figyelmemet, és valami jót tegyek.

A Zóna bejárata vaskos acélkapu; óránként nyílik és csukódik, hogy áteressze a látogatókkal teli, páncélozott kisbuszokat. Hatalmas méreténél fogva hódítóként uralja a teret. Mi – az aktuális vakmerő csoport, akik kilátogatnak a Zónába – lenyűgözve nézzük. Ez az a kapu, amely megvéd minket a mögötte rejlő halálos veszedelemtől. Ilyen vagy olyan okból, de hamarosan átlépünk rajta. Az én okom önzetlen: Antoniónak joga van tudni, hogy a fia él.

A bal oldalamon, egy reklámképernyőn hatalmas, fehér koponya vibrál, figyelmeztet, hogy amit látni fogunk, nagyon felzaklathat minket. Apró betűkkel az is ott áll az alján, hogy ha most gondoljuk meg magunkat, nem jár pénzvisszatérítés. A tekintetem egyre felfelé vándorol, a kapu felett lebegő biztonsági drónokra.

– Most már beszállhatnak – ismétli meg a sofőr harmadszorra, némi türelmetlenséggel a hangjában. – Két perc múlva indulunk.

A páncélozott kisbusz – egy vaskos, csillogóan feketére festett fémdoboz – a kapu előtt áll. Mindenki arra vár, hogy valaki más lépjen fel elsőnek. Megelégelem, és beszállok, az e-bőröndöm pedig követ. A kicsi, golyóálló ablakok kiszűrik a nap perzselő fényét, így bent kellemes hűvösség fogad. Ösztönösen behúzódok egy sarokba, arra az esetre, ha támadás érne minket.

A kisbusz hamar megtelik. Amikor mind a nyolcan beszálltunk, két fegyveres őr csatlakozik hozzánk. Az egyik berántja a tolóajtót, és önkéntelenül is úgy érzem magam, mintha egy börtön ajtaja csapódott volna ránk. Most mindenestől az ő kezükben vagyunk.

A sofőr mély, komoly hangja szólal meg a hangszórókból: olyan, mint egy hős, aki életveszélyes küldetésre indul. Alighanem rá is játszik kicsit, a hangját kihasználva adja tudtunkra, hogy neki köszönhetően biztonságban vagyunk. Philip egyszer azt mondta, többet kérhetnek, ha színpadiasabb az előadás.

Ha még sosem jártam volna kint, most én is pánikolnék, mint a busz másik végében ülő, középkorú pár, telerakott e-bőrönddel. Az asszony sovány arca csupa aggodalom; görcsösen kapaszkodik halálsápadt férjébe. Nyilvánvaló, hogy most mennek ki első alkalommal. Könnyű kiszűrni, ki az, aki egy rokonát látogatja meg, és ki az, aki az izgalmat keresi. Látom, hogy a legtöbben, mint én is, a családjukhoz mennek. Csak egy, a húszas évei elején járó pár – mindkettejük hajában egy kék csík virít – nevetgél, és fényképezi magát egyfolytában, még akkor is, amikor a sofőr beszél. Az egyik őr olyan pillantást vet rájuk, amitől ott helyben elsüllyednék, de ők nem zavartatják magukat.

Belépünk a Zónába. A régi London élő múzeumként tárul fel a szemünk előtt. Végtelen, keskeny utcácskák, omladozó sorházak, kátyús utak, beomlott mozgólépcsők, amelyek az elhagyott metróállomásokra vezetnek. Az ott élő szerencsétlenek, mint a patkányok, kétségbeesve igyekeznek menedéket találni a bandák elől. Kocsik kiégett csontvázai állnak a járdák mellett; minden mozdíthatót régen elvittek belőlük. Bár a busz páncélja azt ígéri, hogy megvéd a támadásoktól, a helyet átható kétségbeesést nem bírja kívül tartani.

Hirtelen meglátok egy gyerekcsoportot, és a szívem összeszorul, rám tör a sírhatnék. Legalább egytucatnyian kuporognak a járdán, amelyet törött üveg, csorba csempe és más szemét borít. A buszt nézik, kifejezéstelen szemükben üres félelem tükröződik. Nem jönnek közelebb, tapasztalatból már tudják, hogy ebből a különös, fekete járműből semmit sem kapnak. A sarokban ülő, középkorú férfi még jobban elsápad. A kék hajú fiatal pár mindent felvesz a telefonjával, és időnként harsány röhögésben tör ki.

Az egyik őr a mikrofonba beszél, hogy kapjunk is valamit a pénzünkért. A Zóna társadalomtörténeti jelentőségét elemzi, mint a régi rendszer maradványát, olyan dolgokét, amelyeket a mai, tehetős társadalmunkból gyökeresen kiirtottunk. Szükségünk van azonban rá, hogy a rosszra is emlékezzünk, hogy értékelni tudjuk a jót, mondja. Választékos szavai, mély, bariton hangja meglep.

– Nézzék például ezeket az embereket az út szélén – mutat a rongyos ruhákba öltözött szerencsétlenek egy csoportjára, akik egy eső áztatta kartonlapon ülnek egy nagy doboz mögött. – Rászorulnak mások kegyelmére. A régi rendszerben, ahol a szegénység mindennapos volt, koldusoknak nevezték őket.

– Hűha! – kiált fel a kék hajú lány, és készít néhány képet, amikor a busz megáll, hogy a látogatók alaposan megnézhessék maguknak egy másik század, egy sötét és elmaradott kor jelképeit.

– A Zóna lakói számára persze a pénznek nincs értéke – folytatja az őr. – Mindössze ételt várhatnak. De ritka az olyan koldus, aki egy hétnél tovább életben marad. A Zónában az étel a legdrágább vagyon, senki nem osztogatja ingyen. – Figyelmeztet minket, hogy a nyomorultakat szigorúan tilos etetni. – Ha segíteni akarnak nekik, kérjük, vigyék a holmikat a Látogatóközpontba.

A mellettem ülő, fekete keretes szemüveget viselő fiatalember most szólal meg először. A kinézetéből ítélve művészeti sulis lehet.

– Vagyis gyakorlatilag egy másik emberi lény éhen hal néhány méterre tőlem, és nekem nem szabad segítenem.

– Mint már mondtam – ismétli meg az őr gépies hangon –, ha segíteni kíván nekik…

– Nem lenne egyszerűbb azokon segíteni, akiket itt és most látok, ahelyett hogy az Elosztóközpontba viszem a holmijaimat, ahonnan nagyrészt úgyis a bandák viszik el?

– Hagyja – mormolom, és megbököm a könyökömmel. – Csak fizetett alkalmazottak, nem ők írják a szabályokat.

– Ennek is megvan az oka, fiatalember – szól közbe a nő, aki először van itt. – Lehet, hogy ártatlannak néznek ki, de kiszámíthatatlanok. Sosem tudhatja, mi fog történni, ha kinyitja azt az ablakot, akár egyujjnyi távolságra is.

Összenézünk: a fiatalember vállat von, és gyorsan begépel valamit a laptopjába.

Folytatjuk az utunkat a Zóna központja felé.

– Igaz, hogy némelyik nyomorult tetemeket eszik, amiket a tömegsírokból ásott ki? – kérdezi a kék hajú nő az őrt.

A férfi megjátszott, undorodó grimaszt vág, aztán titokzatos hangon felel:

– Ez csak városi legenda. De egy ilyen helyen bármi lehetséges.

Az utasok egy emberként kapnak levegő után.

Egyre közelebb érünk egy stadionhoz hasonló építményhez.

– Az volt ott az olimpiai stadion – erősíti meg az őr. – London adott otthont a 2012-es olimpiai játékoknak, és a stadiont kifejezetten erre az alkalomra építették.

Az épület fala szürke vasbeton; némelyik panel lelóg az oldala mentén. Mellette egy különös építmény áll: leginkább egy nagy, meghajlított toronyra emlékeztet, amelyet egykor vörös, kígyóforma fémháló vesz körül. A busz megáll, hogy a távolból alaposan szemügyre vehessük mindkettőt.

– Nem mehetünk közelebb – jelenti be az őr. – A stadionban most a Zóna legveszélyesebb bandája tanyázik. A műholdképek alapján önellátásra rendezkedtek be, és középen, ahol a gyep volt, gyümölcsöst és zöldségeskertet telepítettek.

– És mi az a rondaság? – kérdezem. Képtelen vagyok eldönteni, hogy az a furcsa torony éppen összeomlani készül-e, vagy ilyennek tervezték.

– Az volt az úgynevezett Orbit-torony. A maga idejében nagy dolognak számított. Ez is az olimpiára épült, és látványos üvegcsúszda vette körül. A tetején kilátóterasz volt.

A képernyőn megjelenik egy fotó, hogy lássuk, milyen volt annak idején. Igen, a rács vörös volt, a tornyot nem falta fel a borostyán vagy a rozsda, de ettől eltekintve sem nézett ki sokkal jobban. A régi rendszerben élőknek furcsa ízlése volt.

– Ott is élnek emberek? – kérdi valaki.

– Nem tudjuk biztosra, de nem valószínű. Már omladozik. Nagy darabok hullanak le róla. Emlékezzenek, az új rendszer kezdete óta itt semmit sem tartottak karban, nem is gondoztak. Ezért nem szabad közelebb mennünk.

Megfordulunk, és visszajutunk a keskeny utcák közé, de én vissza-visszanézek a hátam mögötti ablakon át. Igyekszem elképzelni, milyen lehetett ez az egész az olimpia látogatóinak zsongásával, az izgalommal és a dicsőséggel – és milyen szomorú véget ért.

A törmelékhegyek között, egy elhagyatott utca végén meglátom Antonio lakhelyét. Üres gyárépület, amely egy egész háztömbire nyúlik el, viharvert falain belül saját udvarral, amelynek közepéből egy kémény nyúlik a magasba, mint egy világítótorony. A morzsálódó betonút porzik a szélben; a földszinti ablakokat mind bedeszkázták, a második és harmadik emeletieket ráccsal és sötét függönyökkel védik.

A sofőr a nevemet kiáltja, és a masszív, vörösre festett kapu előtt megállítja a buszt. A kapuk vagy ajtók vörös festése a Zónában jelzés a bandák számára, hogy mögötte veszedelmes emberek élnek. Olyanok, akikkel nem lehet szórakozni.

Az egyik őr erőteljesen bekopog, de hiába telnek a percek, senki sem jön elő. Alighanem az emeleti ablakokból ellenőrzik, ki az. Amikor végre kinyílik a kapu, az e-bőröndömmel együtt kiszállok. Az őrök védelmezőn közrefognak. A lábam a Zóna földjét tapossa – ennek már a gondolata is sokakat megrémítene.

Egészen más világban találom magam, amikor magam mögött hagyom az őröket és a páncélozott buszt. Még hallom, ahogy a jármű zörögve távolodik a hepehupás úton. Az órámra nézve rájövök, hogy több mint két órám van, mielőtt visszajön értem.

Körbepillantok. A hatalmas udvar, amelyre több tucat ablak néz le, semmit sem változott, amióta utoljára jártam itt Philippel. A kis parcellákban virágzanak a gyümölcsök, zöldségek. Paradicsomindák kapaszkodnak felfelé a nejlonnal fedett, üvegházat utánzó cserepekből. Minden sarkot felástak, hogy növényeket termesszenek, egyetlen tenyérnyi föld sem veszhetett kárba. Egy nagy, elkerített részen csak burgonya terem – a leggyakoribb étel errefelé.

Az udvarban nyúzott kinézetű férfiak és nők gyülekeznek. Össze nem illő, nem rájuk való ruhák különös egyvelegét viselik. Nem veszik le rólam a szemüket, de nem is jönnek közelebb. A biztonság kedvéért megragadom az e-bőröndöt. Mintha felismernék egy vagy két itt lakót a legutóbbi alkalomról, amikor Philippel jártunk itt. Eszerint igazam volt, a Zónában nem mindenki hal meg egy éven belül, mégis kirúgtak, amiért kimondtam.

Antonio közeledik; sötétkék kezeslábast visel, amilyet a gyerekkoromban hordtak a munkások. Vállig érő haja a szokásosnál is kócosabb. A szemében bosszúság és meglepetés keveréke látszik.

– Mit keresel itt?

– Beszélnem kell veled.

– Csak három hét, és találkozunk a Központban.

– Ez nem várhat.

– Észhez tértél, és eldöntötted, hogy végre csatlakozol hozzánk?

– Nagyon vicces.

Antonio egy alacsony átjárón át terel be. Az árnyékos helyiség, ahová érkezünk, konyhaként funkcionál. Csak egy apró ablaka van, hátul, ahol éppen annyi fény szűrődik be, hogy lehessen látni. Ki tudom venni az emberek körvonalát, legalább egytucatnyiét, akik egy nagy asztal mellett ülnek; sok, különböző kisebbet toltak össze. A félhomályban ülve majszolnak valamit – feltételezem, főtt krumplit. Amikor megpillantanak, az élénk társalgás alábbhagy. Mind éhes tekintettel nézik az e-bőröndömet, amely megáll mellettem.

– Sötét van, de ha gyertyát gyújtunk, túl meleg lesz – jegyzi meg Antonio, és int, hogy üljek le. – A legtöbben amúgy is megtaláljuk a szánkat.

– Szeretnék inkább valahol négyszemközt beszélni – válaszolom, és magamban remélem, hogy a többiek nem veszik sértésnek. A kocsit cipelve követem Antoniót felfelé a különféle szőnyegfoltokkal takart, nyikorgó lépcsőn. Vissza kell fojtanom a lélegzetemet. Ezeket a szőnyegdarabokat érezhetően még egyszer sem porszívózták ki.

Felérünk a másodikra, Antonio „lakosztályához”: egy hálószoba és lakótér, amelyet fal választ le, de az ajtó hiányzik. Mindenhol félkész festmények hevernek. Különös módon a bútorok is valamiféle stílus, valamilyen művészi szempont alapján vannak elrendezve, pedig csak az Elosztóközpontból gyűjtött kacatok. A fal melletti hosszú asztalon több száz régi játék, bögre, törött képkeret, gyertyatartó és számtalan használt könyv hever. Ezek a tárgyak a régi rendszerre emlékeztetnek. Az emberek olyan szegények voltak, hogy mások levetett ruháit kellett hordaniuk – láttam a Gömbön, egy szívszorító dokumentumfilmben. Még boltok is voltak, ahol, úgymond, „turkálni” lehetett köztük. A látvány, ahogy a vevők kétségbeesetten rángatták ki a holmikat a kupacokból, félelmetesen emlékeztetett a Zóna lakóira, amint az Elosztóközpontban harcolnak a tárgyakért.

Keresek egy tiszta részt a kanapén, és leülök. Antonio benyúl egy függöny mögé, az ablak kilincsét rángatja, de az nem hajlandó jobban kinyílni.

– Nem sok mindent tudok tenni idefent a hőség ellen – mondja. – Csak óvatosan nyitogathatom az ablakokat is. Legalább ötvenévesek. Ha eltörnek, nem tudjuk megjavítani őket.

– Nem adnak le ablaküvegeket az Elosztóközpontban?

– Csak ritkán, és általában rossz méretben. A bandák azonnal lecsapnak rájuk. Nekik lehet nyers erejük, az ész viszont nálunk van – kocogtatja meg a mutatóujjával a homlokát. – A nejlontakarók is majdnem olyan jók. És üvegház helyett is tökéletesen beválnak.

Leül velem szemben egy székre, és az e-bőröndömet nézi.

– Láttam a paradicsomaitokat. Elmehetnének mediterrán példányoknak.

– Nem azért jöttél, hogy a paradicsomaimról beszéljünk. Itt nem vagy biztonságban, úgyhogy mondd, mert húsz perc múlva egy megbeszélésre kell mennem.

– Megbeszélésre?

– Alice, egyikünk sem lenne már életben, ha nem szerveznénk meg a dolgainkat nagyon alaposan.

Mély lélegzetet veszek. Nem tudom, hol kezdjem.

– Ez megdöbbentő lesz számodra, Antonio. De jó hírt hoztam. Philip életben van. Egy Méltóságházban.

Azt várom, hogy megkéri: ismételjem meg; hogy közelebb hajol, és az arcomba néz, nem hazudok-e. Ő azonban egyszerűen vállat von, és hátradől a széken.

– Tudom – válaszolja.

– Tu… tudod?

– A Méltóságház volt az egyik választása. Mindig is azt gondoltam, hogy ez lesz a legvalószínűbb kimenetel, hiszen gyenge, te pedig megfertőzted a materializmussal. Túl gyáva volt, hogy ideköltözzön hozzánk.

Forog velem a helyiség.

– Hogy… hogy érted ezt? Te végig tudtad?

Antonio elhúzza a száját, aztán gúnyosan elvigyorodik.

– Nézzék csak, a tökéletes házasság mintaképe! Amikor a feleség rájön valamire, amit mindenki más tudott a férjéről! – Felhorkan. – Látnod kellene magad, bella.

– Mit tudott mindenki Philipről? – Nem ismerek rá a saját, hisztérikus magasságba szökő hangomra.

– Hogy úton volt a nonprofitság felé.

– Tessék?

– Előrehaladott zöld hályoga van. Meg fog vakulni.

Ennek semmi értelme. Philip soha semmit nem mondott arról, hogy gond lenne a látásával.

– Hogyan… honnan tudod?

– Októberben látogatott meg. Teljesen kétségbe volt esve. Aztán novemberben visszajött, azt mondta, talált egy megoldást. Ennél többet nem tudtam kiszedni belőle.

– Miért nem szóltál erről nekem? – Érzem, hogy a vérnyomásom gyorsan emelkedik.

– Célozgattam rá. Mindig mondtam, hogy házasodj újra – válaszolja a bűntudat legkisebb jele nélkül.

– Célozgattál.

Alig bírom megformálni a szavakat. Felemelem az asztalról az egyik porcelántálat, és már majdnem a falhoz vágom, de Antonio kicsavarja a kezemből, és megszorítja a vállamat.

– Csak hadd fejezzem be, rendben?

– Undorító vagy!

– Megígértette velem, hogy meghagylak abban a hitben, hogy meghalt. Ez volt az egész tettének a lényege. Csakis az, hogy a te önző egódat szolgálja.

Kitépem magam a kezei közül.

– Hogy merészelsz engem hibáztatni?

– Miattad döntött úgy, hogy visszavonul, Alice. Azért, hogy átadja a helyét melletted egy másik férfinak, aki megadja, amire vágysz – egy gyereket –, és beteljesíti az ostoba álmodat a családról.

Egy pillanatig nem kapok levegőt. Késztetést érzek, hogy gondolkodás nélkül elvessem, amit hallottam. De a szavak – a gyerek, a családról szóló álom – a lényem legmélyéig megráznak.

– Azt akarta, hogy halottnak hidd, és házasodj meg újra. Te küldted őt a Méltóságházba.

Alig bírok gondolkodni, csapdába esett állatnak érzem magam.

– Hogy akarhatta, hogy egy másik férfit találjak magamnak? Miért nem lehetett ő az a férfi?

Antonio újra felhorkan. Hirtelen attól félek, hogy a tekintetében izzó düh kicsordul, és megéget.

– Jellemző! – kiált fel. – Tizenkét évnyi házasság nem volt elég neked, hogy meghallgasd, hogy csak egyetlen kibaszott alkalommal meghallgasd, amit a férjed mondott, amitől félt, amiben hitt! Amit érzett! – Felpattan a székből, és járkálni kezd: a harag, mint az elektromosság, sistereg körülötte a levegőben.

– Meghallgatni? Az elmúlt években már nem volt mit. Gyakorlatilag nem is beszélt.

– Akkor kellett volna igazán meghallgatnod! – Megáll, nekidől a falnak, és hideg, szürke szemmel végigmér. – Te sosem változol, ugye, Alice? Fogyasztórobotot szülni ebbe a világba, csak azért, hogy idő előtt lemészárolják egy Méltóságházban. Még mindig ez az álmod, igaz?

– Mindketten családot akartunk. Hogy kárhoztathatsz ezért?

Hitetlenkedve rázza a fejét.

– Tudod, én sosem találkoztam a testvéreddel. – Az ablakhoz lép, lenéz a kertre. – Csak Filippótól hallottam róla, a rémtörténeteket, hogy mit tett, és hogyan menekült a Tulajdonosok közé. Pont az ellenkezőjét csinálta annak, amit én tettem volna. Mégis, néha úgy érzem, meg tudom érteni. Bizonyára rájött, mennyire haszontalanok és jelentéktelenek a fogyasztói körzetek, meg a ti tejjel-mézzel folyó középfogyasztói kánaánotok, ami valójában álcázott rabszolgaság. Azt hiszem, belátta ezt. És nem kért belőle.

Ezt akkor sem éreztem volna meg jobban, ha valóban felpofoz. Nem akarok Sofiáról hallani. Nem akarom hallani, ahogy ez a tébolyult, semmirekellő, önző apa őt dicséri. Ha tudnék, örökre elmennék, de még egy óráig rab vagyok ezen a helyen.

– Hirtelen milyen nagyon megérted Philipet – vágom a fejéhez. Nem fordul el az ablaktól.

– Amikor októberben meglátogatott, Filippo a felnőtt élete során először kitárulkozott előttem. – Úgy beszél, mintha vallomást tenne. – Mondhatni, kibékültünk. Azt mondta, végig igazam volt. Amikor rájött, hogy nem bírja megfizetni az operációt, amely megmenthetné a szeme világát, végre megértette, hogy a rendszer működésének alapja a betegektől való megszabadulás. Úgy érezte, cserben hagyott téged férjként, bár én mindent megtettem, hogy meggyőzzem: kár rád pazarolnia a bánatát és a szívfájdalmat.

Nyelek egy nagyot.

– Vigasztalhatatlan volt – folytatja. – A betegsége ráébresztette, mi a nonprofittá válás igazi veszélye. Átlátott a rendszeren, a maga valójában, és nem a te rózsaszín szemüvegeden keresztül. Évtizedek óta most először megtaláltuk a közös hangot.

– Vagy a közös ellenséget.

– Nem, Alice. Soha egyetlen rossz szót sem szólt rólad. Meg akarta adni neked, amiről mindig is álmodtál, még akkor is, ha ez csak úgy volt lehetséges, ha ő eltűnik a képből. Ennyire szeretett téged.

Nem bírok megszólalni, fojtogatnak a könnyek. Antonio egy szavát sem hiszem: azt ismételgetem magamban, hogy csak meg akar törni, így akar rajtam kicsinyes bosszút állni, de a lelkem mélyén tudom, hogy minden szava igaz.

– Van szeretet, ami építő és bölcs, Alice – folytatja, és leül a székére. – És van, ami egyszerűen csak ostoba.

Már nem fájnak a szavai. Nem érzem, hogy támadni akarna, csak fájdalmat látok a szemében, és düh helyett értetlenül néz rám.

Mindketten a gondolatainkba mélyedve hallgatunk. Megkönnyebbülést érzek, csata utáni nyugalmat. Antonio az órájára néz – régimódi karóra, bőrszíjas, évekkel korábban kapta Philiptől.

– Lassan kezdődik a megbeszélés – mondja, azzal kimegy. Egyedül maradok ebben a fullasztó, rendetlen helyiségben, ahol halott elektromos kábelek lógnak a falakból és a mennyezetről, egy másik kor emlékei. Szeretném felszedni a nevetséges képeit, és egyenként a falhoz vagdosni őket. Ehelyett lábujjhegyen lelopózom a lépcsőn, igyekszem, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet. A megbeszélés a konyhában veszi kezdetét. Kisurranok a kertbe. A parcellák között kis utakat raktak összetört macskakövekből: minilabirintus, céltalanul járkálok benne körbe-körbe, mint egy felhúzható bábu.

Szeretem Philipet, és nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni Antonio vádjai miatt. Beismerem, valóban agymosott fogyasztózombi voltam. Nem az a feleség, akire Philipnek szüksége lett volna. De honnan tudhattam volna? Ebben nőttem fel, mindvégig ez vett körül, amíg Kisfogyasztóvá nem váltam. Antonio túl szigorúan ítél meg; ez újra felzaklat. Küzdök a késztetéssel, hogy berontsak a megbeszélésre, és közöljem mindenkivel, hogy ő volt az, aki tönkretette Philip életét. Nézzétek az embert, akit annyira csodáltok, akire támaszkodtok! kiáltanám.

Egyre gyorsabban gyalogolok. Még volt képe Sofiát emlegetni! Húsz év telt el, és még mindig kísértenek a szavai. Mert az átka lassan, de biztosan beteljesül.

Egyszerre minden erőm elhagy; lerogyok egy alacsony téglafalra. Megpróbálok az engem körülvevő hangokra koncentrálni. Az agyam zsong, kezem-lábam remeg. A fal melletti almafákon dalolnak a madarak, a nyitott konyhaajtóból emberi hangok szűrődnek ki. Megbolondulok, ha továbbra is egyedül kell maradnom a gondolataimmal. Ennél még Antonio társasága is elviselhetőbb, úgyhogy elhatározom, hogy bemegyek.

Nem törődnek velem, amikor leülök az egyik sötét sarokban álló székre, a mosogató mellé. Kavargó gondolataim hátterében hallom, hogy ételadagokról és beszerzési forrásokról beszélnek. Be kell ismernem, a szervezettségük figyelemre méltó. Megtárgyalják, mennyi gyümölcs és zöldség kell a következő hétre, és hol tárolják. Antonio a vezetőjük, de mindenkinek megvan a maga szerepe, és komolyan is veszik.

Meghallgatás következik, ahol Antonio a bíró. Egy kerekre nyílt, rémült szemű kamasz fiút vádolnak azzal, hogy éjjel paradicsomot lopott a parcellából.

– Alex, tisztában vagy a tetted lehetséges következményeivel? – Antonio hangja nyugodt és megértő, de amikor ő beszél, a helyiségben teljes csend uralkodik.

A fiú szégyenében lehorgasztja a fejét. Tudja, hogy ha kizárják Antonio otthonából, aligha marad egy hétnél tovább életben a Zónában.

– Feltételezem, teljes mértékben felfogtad, hogy amit tettél, kárt okozhatott volna a lakótársaidnak.

A fiú tekintete kegyelemért könyörög. Nem tehetek róla, megsajnálom. Bizonyára árva, egy a sok – túl sok – közül. A tizennyolcadik születésnapján vetették a Zónába, büntetésül azért, mert nonprofitként kezdte a felnőtt életét.

Antonio azzal zárja a meghallgatást, hogy a paradicsomokat és minden más terményt ezután minden este megszámolják, és éjszaka őrök vigyáznak a kertre. A fiú kap még egy esélyt. Alex kisurran a konyhából, az arca szégyennel keveredő megkönnyebbüléstől vöröslik.

Érzem, hogy hatalmas különbség van aközött, ahogy ezek az emberek viszonyulnak egymáshoz, és ahogy mi tettük a tanári szobában vagy a vasárnapi misén. Itt odafigyelnek egymásra. A könyvekre emlékeztet, amelyeket gyerekként olvastam, az apától kapott 19. századi klasszikusokra. Azokban az emberek a tűz körül ültek, és egész este kártyáztak meg történeteket meséltek egymásnak.

A megbeszélés könnyedebb hangnemben folytatódik. Ha félreértés merül fel, Antonio elsimítja. Ha ellentét kerül elő, békés vitát kezdeményez, és a megoldásokra koncentrál. A szeme izgatottságában csillog. Nagyszerű, bölcs vezetőnek tűnik, aki nem csupán a közössége túlélése érdekében gondolkodik felelősen, de a jóllétükre is figyel. A korábbi szavai még mindig felzaklatnak, de már nem tudok bolond vénemberként gondolni rá. Ez nem az az Antonio, akit mindig is ismertem, aki alig boldogult Fogyasztóként, az apa, aki cserben hagyta a családját. A Zóna ironikus módon rákényszerítette, hogy felnőjön. Küldetést kapott az élettől, és így jobb emberré vált.

Belekortyol a vizespoharába, és amikor visszateszi az asztalra, rám pillant. Összeakad a tekintetünk, de elfordítom a fejem. Nem akarom, hogy meglássa a szememben a tiszteletet.