MIT VÉGZETT A HUSZÁR?

Egy jó hét telt el a faluba érkezésünk óta, s az Abaházy örökössel – a majorescóval – valóban csoda történt, a szellőtől is óvott üvegházi virágszál máris vastag szárat eresztett, megszínesedett, csaknem bronzbarna lett. Bátran mászott fára, meghúzta a harangot, és farkasként evett. A báróék nem győztek ámulni a gyors változáson. A doktor ekképp végezte a konzíliumot:

– Lám-e, minden alkalmas recept megvolt itt a gyógyuláshoz: tiszta víz, friss levegő, haranghúzás, kergetőzés. A gyógyfüvek főzete már szinte csak ráadás volt.

Ránk mutatott.

– Ez a két eleven gyerek volt az igazi orvos. Nélkülük, társak nélkül aligha tartanánk ott, hogy a fáradt szárnyú verebecske helyett fürge gyíkot vihetnek haza nagyságodék. De ez csak kezdet legyen. Folytassák hasonlóképpen.

– Már ismerem a medicinát – ragyogott a mama −, élni fogunk vele. Jobbnak bizonyult ez a két doktor minden bécsi professzornál!

Nem tudom, akadt-e még kő a két Fátrában, amit Miska odébb ne rúgott volna már, pedig lábujja is kikandikált a csizmából, ez azonban mit sem zavarta zavarában. Én sem voltam kevésbé megilletődött; az igazat megvallva, szégyelltük magunkat, mert semmi érdemeset nem cselekedtünk, csak a magunk megszokott módján kergettük fára, labdáztattuk meg, harangoztattuk a sápadt kis bárót.

Aztán az újra felmálházott két batár megindult visszafelé a kátyús, göröngyös hegyi úton, lengve-nyögve jobbra-balra. Búcsút vettünk a doktortól, a szomszédságtól, a toronytól. A doktor cselédje frissen sütött lángossal kedveskedett; a doktor olyasfélét kiáltott utánunk, hogy máskor is szívesen hív patikáriusnak, ha nyápic gyereket hoznak szülei gyógyítóba. A vastag lángosban a kis báró csaknem megfulladt.

Júliusi reggel kristály levegőjét lengette a szellő, a batár ablakait lehúzták, tetejét később ketté is nyitották, a mama a batár kis ülésére szembe ültetett magával s fiával. Nagyon kopottak lettünk.

Miskának könyöke is rongyos lett, nadrágomnak térde lyukadt ki, a komorna nem győzött foltozni bennünket estenden. Ha ők nem szégyellték megrongyosodott útitársaikat, mi is vállaltuk az együttlétet. Messze elöl haladt a báró kék batárja, porszálltával következtünk mi, utánunk lovon a lovászinas.

Hogy ezt a kollégium nem láthatta!

A járókelők illedelmesen álltak félre az útból, kalaplevéve, süveget emelve, tisztelettel köszöntöttek. Végül azt hittük, mi is bárók vagyunk.

Dél felé járt az idő, harangoztak a völgyekben, amikor Miska orvul megrúgott csizmája sarkával.

– Oda nézz!

Az országút elágazásánál, ahol Bajmócnak és Körmöcnek válik el az út, az útszéli fogadó nyitott ajtajában ismerős alak üldögélt. Karját összefonta, előtte az asztalon boroskancsó. Az ismerős alak minden járókelőt hosszan kísért a tekintetével. Batárunk lassan baktatott.

– Zsubriczai! – morzsoltam a fogam között.

Nem hagyta hát abba! Nyomunkat ezen a tájon veszítették el, s most ő figyelt. Ebben a pillanatban vett észre ő is. Összerándult, előrehajolt, csaknem kiesett a szeme. Új kapu lehettünk számára még akkor is, ha ezen az úton várt. Jól számított. Már-már ugrott volna, tán meg is állítja a kocsit, ha a kocsis csattanósat nem pattint, kutyákat űzvén el, s ha a lovász nyomunkban nem jár. Indult, de azonmód hátra is lépett, nehogy a lovász lova rátaposson. Napnál is világosabb volt: a két előkelő kocsi egymáshoz tartozik, s mi nagyon előkelő urak társaságában utazunk.

– Lelke mélyéig megrendült – súgtam oda Miskának. Zsubriczai nem tehetett egyebet, a kocsi elé érvén úgy tett, mintha üdvözölni akarta volna az előkelő utasokat, kalaplevéve hajolt meg. Lehet, látásból ismerhette is Abaházy bárót.

Miska nem állhatta meg, hogy fricskát ne mutasson.

Megkönnyebbülten dőltünk hátra, most mi bajunk sem támadhat.

– Ismerős egyén? – érdeklődött a mama.

– Nagyon is – mondtam −, ő az egyik spiclink.

– Álljunk meg – kiáltotta a fiú −, sose láttam még spiclit, megnézem.

Nem álltunk meg. Ráér még az, ifjú Abaházy spicliket venni szemügyre, találkozni fog velük életében eleget. Az útforduló eltakarta a földbe gyökerezett Zsubriczait; verhette szemfüleit a borosüvegbe, amiért nem tekintett pontosabban körül e tájon, ha már jó szimatot kapott. Nem kétséges, utánunk ered, titkon nyomon követ, s alkalmatos időben jelentkezik. Jöjjön bár! Hétszemélynökék legszemélyesebb személye az őrzőnk.

A kis báró este lelkendezve újságolta el a spiclit.

– Ügyes emberei vannak a kormánynak – ismerte el a báró −, de most már késő.

Hogy mi okból késő, nem kötötte orrunkra.

Sose gondoltam volna, mily gondtalan s élvezetes az utazás, féderes hintón járva az ország útjait, be-betérve vendégként rokoni vagy baráti házakhoz, ahol tárt karokkal fogadnak. Édesapám hányszor kénytelen tető nélküli szárnyékokban húzódni meg szekerével, lovával, s könyörögni kocsmárostól egy darab szalonnát, ha a tervezettnél hosszabb az útja, fuvarja. Beszálló vendéglők kényelmetlensége, szívesség szomszédság, amiért még kell fizetni, sáros udvarok, rozoga istállók. Most pedig, a báróékkal rokoni ölelések, fogjátok ki gyorsan, maradjatok sokáig, mi újság Budán: ropognak a baráti csontok, terítődnek az asztalok, négy nyelven szól házigazda s vendég, sok helyütt még az asszonynép is beszél latinul.

Bennünket afféle kisinasként fogadnak, nem is vágyunk többre. Azon vesszük magunkat észre mégis, hogy egyik kiskastélyban csizmát kap Miska, olyat, amelynek még megvan az orra, a másik kúriában folttalan zekét kapok, s mire végigjárjuk az ismerős házakat idelenn a Turóc völgyében, a Turóci Virágos Kertecskében: kívülről szemlélve bennünket, csaknem új emberek, tiszták és ép ruhájúak vagyunk. A báróné hol itt,− hol ott ejtett jó szót értünk, mert az ő útiholmijukban fölös ruha számunkra nem akadt. Július vége volt, de a két Fátra virággal bélelt hosszú teknősben, a folyóvölgyben még csak most kezdte hányni kalászát a zab, a rozs, fehér virágával szerénykedett a krumpli, kapálták a káposztát. Odalenn, a Duna partján már rég őrlik az új magot a molnárok, itt még. kévébe se kötötték.

A stubnyai melegforrások kádjaiban mostuk le az út porát, s frissültünk fel újból, amikor a huszár megérkezett a fürdőház udvarára. Leugrott a lóról, látszott, hosszú utat tett meg. Jelentette tisztességtudóan:

– Mindent elvégeztem parancs szerint, nagyságos uram.

A báró magával hívta egy belső szobába, ott tétetett jelentést. Később, amikor liláspiros felhőrózsák között tért nyugovóra a nap, a báró dél felé mutatott.

– Ott van Körmöcbánya, a hegyek között. Ott lett volna dolgotok.

Észak felé fordult.

– Mi holnap arra indulunk. Ott lészen dolgotok. S ott búcsút is veszünk.

Arra a gondolatra, hogy holnap elválnak útjaink, s a miénk ki tudja, merre vezet majd, erőst nekibúsultunk Miskával. Megszerettük a személynökéket, istápoltunkká vált a kis báró, gond s félelem nélkül telt az utolsó hetünk. Hogy mi szándéka lesz velünk a bárónak, nem is sejtettük, irányításunkat azonban – kértük, avagy nem – ő vette át. Már családtagoknak tekintettek.

Korán dőltünk ágynak egy újabb rokoni kastély inasszobájában, pirkadatkor keltünk, hosszú út állott még előttünk. Utunk tovább is a Turóci Virágos Kertecskének nevezett folyóvölgyben vezetett, s könnyebben volt járható még nehéz határokkal is, mint a görbe hegyek még görbébb útjai. Időnkint meg-megálltunk; emitt fölöstököm, amott ebéd előtti pihenő, amott délebédszünet; a huszár mindenütt előttünk futott egy órácskával, megjelentett bennünket, néhol nem volt otthon a házigazda, máshonnan alig akartak elengedni. Révay Józsefné asszonyom nem győzött csodálkozni, hogy megemberesedett tavaly óta a kis báró, viszont Thuránszky Gáspárné nemzetes asszony soványlotta vicekeresztfiát, és azonnal füstölt libamellel próbálta helyrehozni a természet mulasztását. Az ifjú báró orcájának pírja azonban mindenkit meglepett.

– No, hogy nem sápkóros többé! – jelentette ki őszintén Beniczky Vincéné nagyasszony, mert orvosi vizsgának mindenütt az asszonyok vetették alá a gyereket, a férfiak legszívesebben papramorgóval kínálták volna. – Már azt hittem, őszre elviszi a mellbaj.

Nem vitte el.

Kora délután szinte nekiütköztünk egy irdatlan magas hegynek, a legmagasabbnak eleddig, amit láttunk. Égig ért, felhőcskék lebegték körül. Kriván-hegy volt a neve. Van erről még ének is, megható, panaszos hegyi pásztordal. A Kriván lábánál pedig sebes, igyekvő folyó.

– A ti Vágotok ez, amikor még kamasz – mutatott rá a báró −, avagy, ha emberi testhez hasonlítanám, akkor ez a dereka.

A habzó víz köves partjához siettünk. Ez dagad nálunk széles Dunává! Csacsogó, beszédes folyócska volt, Miska rögtön keresztüldobta kővel. A kis bárónak is csaknem sikerült. És tutaj is úszott rajta, egymás nyomában három. Ismeretlen kormányosok tartották a rúdját. Süvegünket mégis meglengettük, jó utat kívántunk nekik, ahogy a Liptákoktól tanultuk. Lóbálták a lapátot ők is; visszhangozott a völgyszoros.

Hirtelen csodálatos könnyedség szállt meg bennünket. Mintha testetlen boldogsággal röpültem volna haza. Ez hát a Vág, a titkos összekötő, egyik végén állunk mi, másik végét tartja ujjai között s bocsátja folyton-folyvást tovább Komárom. Visszaérkeztem a családba, a magaméi közé. Leguggoltam a víz partjára, paskoltam gyöngyöző habjait, és szóltam hozzá:

– Jó napot, Vág! Diem bonam precor. Vidd ezt a levelet haza.

Tenyérnyi tölgylevelekkel üzentünk.

Ruttka falujából ismét továbbmenesztette huszárját a báró, Vág folyásának ellen. Mi is követtük útját, a part keskennyé, kanyargóssá vált, az óriás hegyek közelebb jöttek, már közvetlen közelről tükrözték magukat a sebes Vágban. Tömött fenyőerdők illatoztak, sűrű zöld hajzatok fehér sziklafejeken.

Észak felől széles, rohanva bukdácsoló folyó szakadt a Vágba, kitört a hegyek szorító öleléséből.

– Az Árva – mutatott rá a báró. – Megérkeztünk.

Tutajok úsztak az Árván is, rendre sorakoztak a ringva várakozókhoz. Emberek ugrostak a tutajokon, akárcsak Komáromban, kiáltozva csoportosították a Liptóból, Árvából érkező tutajokat, rönköket, gerendákat, majd egyenkint bocsátották őket további útjukra. A hegyoldalakról patakok zúdultak alá. Gyantaillat, fenyőforgács szaga lepte a völgyet. Három megye határán állottunk: Árva, Turóc, Liptó csücskei érnek itt össze.

– Kralován – mutatott a faluvá búvó kis faházakra a báró −, mondhatnám magyarul akár, hogy Királyfalva. Királyok erdeje volt széles e vidék, idáig húzódott föl hajdanán a mérhetetlen Zólyomerdő. Mátyás király fiának, Corvin Jánosnak hercegsége volt ez.

A hercegség ezen az apró falucskán nemigen látszott meg. Szinte védelmet kerestek egy kis kápolna alatt, egymáshoz szorultak a barna faházak. Nekünk azonban ez a hajdanvolt hercegség hirtelen vad örömet hozott.

– Heuréka, Kralován! – dobta levegőbe süvegét Pati Nagy Mihály. – Erről a faluról sokat hallottunk, innen indulnak mindig a Liptákok is. Nagyobbnak képzeltem.

Hogy azonban őket a két folyónak e széles torkolatánál ötven, száz, kétszáz tutaj, gerenda, rönk, deszka között megtaláljuk, reménytelennek tűnt. Ki tudja, merre úsznak éppen! És a Vág meg az Árva s a többi sebes patak egyre hozta a szálfenyőket, a kopaszakat s kérgeseket, sodorta, sorakoztatta, csapta egymáshoz, legtöbbjét itt kötötték-kapcsolták egybe tutajjá.

Most tehát az egésznek a kezdetét láttuk. Alig bírtunk elszakadni a látványtól. Titokban a Liptákokat kerestük, meg újból s újból.

– Nem ezért jöttünk – húzott el az igézettől a báró -; fontosabb látvány vár.

A beszálló vendéglő felé kormányzott mindőnket. A huszár mutatta az utat. Kitárta az ajtót; cövekként állt meg.

– Ave, amici! Üdvözöllek az én hegyeim között! – kiáltott be a báró.

Négy férfi ugrott föl az asztal mellől. Illetve, férfiből három, kamasz fiúból egy. Csukás Sándor kománk s cimboránk.

Ez a huncut lúdtoll most is megremeg kezemben, pedig nem ma költ ez igaz történet, sem tegnapelőtt. Egy percenetre meg is pihenek az írásban, hogy felidézzem a képet, hogy magam előtt láthassam a félhomályos szoba belsejét, és hallhassam az örömnek hangját. Lehet, nem is adom vissza híven mindazt, ami akkor történt. Mosolygok magamon, mert a lélegzetem ma is elakad, ha erre az órára gondolok.

Borinszky, Patonyi, Köhler, Csukás. Mind a négy. Együtt.

És most mi ketten.

Varázsolt ez a báró!

Egyikük sem volt kevésbé kopott, megviselt ruhájú, vásottabb topánú, mint mi ketten, Miskával. Bennünket azonban a komorna meg-megfoltozgatott, és a turóci nemesi kúriákban fel-felékesítettek egy-egy ruhadarabbal, csizmánkat is kicserélték, de az övék az volt, amivel még Komáromból indultak. Mit sem törődtek most vele.

Rohantunk egymásnak, öleltük egymást, ropogtatva minden csontot, markolászva minden izmot.

– Csakhogy megvagyunk! Csakhogy megvagytok!

Nem gondoltunk azzal, mit hoznak a következő percek, itt veszünk-e, avagy együtt indulunk tovább.

Esetleg elválnak útjaink.

A báróék hátrahúzódtak, nem zavarták örömünket. Ám a kitörések hamar véget értek, s mivel úgyis csak egymás szavaiba vágtunk, abba is hagytuk a diadalnak csatazaját. A három férfiú szembefordult a báróval, meghajolt s várt.

– Abaházy báróék örömmel üdvözlik az egybegyűlt kis konventikulumot⁴³ – lépett hozzájuk a báró −, az országgyűlési követeket és a komáromi diákokat. Köszönöm, hogy hívásomnak eleget tettek. Huszárommal hírül adattam, hogy bátran útnak indulhatnak, bántódásuk nem esik sem ma, sem holnap, sem azután.

Tapsolt. A lovász lépett be.

– Abból a borból, a kis budai hordóból! – rendelkezett, s ismét felénk fordult. – Mert illik ezt a találkozást tisztességes itallal megünnepelni. Üljenek le mindnyájan, kérem, hozzanak be gyertyát. Mi, a családommal nemsokára folytatjuk utunkat, birtokunkra megyünk, domine spectabilis ezek a diákok itt maradnak, de követ uraim sem bujdosnak tovább.

Lócát, széket, mindenféle ülőalkalmatosságot kerestünk, némi zörgések után elhelyezkedtünk. A lovász behozta a bort, a huszár a söntésből bögréket, fapoharakat kerített. Mindenki kézbe kapott egy-egy edényt, a huszár teletöltötte, a báró felemelte a maga útipoharát.

– A jó szerencse vezérelte idáig, spectabilis!

Mi még mindig csak hallgattunk. Figyelemmel vártuk a folytatást. Fellobbantak a gyertyák – azt is az útimálhából hozták −, földre tettük a bögréket, s a báró, ahogy körülnézett kárvallott voltunkon, elmosolyodott.

– Ergo: talán tudják már, hogy a hétszemélyes tábla egyik bírája vagyok, bejáratos a nádori udvarhoz. Amit mondandó vagyok tehát, nem megtévesztés, hanem igazság. Követ uraim szabadok. Elfogatásuk egyike a kamarilla balfogásainak, elsietett aktus. S ha nem így lenne is, szabadságuknak másik oka is vagyon: őfelsége, Ferdinánd király, aki immár ötödik éve magyar király, hiszen hamarább koronáztatott meg, mintsem Ferenc királyunk elhalálozott volna, most, Ferenc királyunk elhunyta után megöröklötte a cseh trónt is. Ennek örömére a császár és király sokaknak kegyelmet hirdetett. Követ uraim is beleesnének a felséges kegyelem e körébe.

Nem a követek szólaltak meg, hanem Pati Nagy Miska komám vakkantotta el magát:

– Vivát! Hiába rohangásztunk tehát?

Új csizmájával mérgesen rúgott odébb egy fadarabot.

– Dehogy hiába, fiacskám! Ti Komáromban a leghelyesebben cselekedtetek, megtettétek, ami csak kifért belőletek, nélkületek ezeket az urakat Budán vagy Péterváradon alaposan meghűsöltették volna. Keserves hónapoknak néztek elébe. Mert üres gyanúokokkal valakit elkapni könnyű; kiszabadítani vajmi nehéz; a kamarilla paragrafusainak mezeje buktatókkal van tele. A történtek mai ismeretében bátran elmondhatjuk, büszkék lehettek magatokra, noha akkor a törvénytelenség peremén csúszkáltatok.

A három fiatalember végre szóhoz juthatott; hallható volt szinte, mint szakad föl belőlük a megkönnyebbedés sóhaja.

– Köszönjük a gyors segítséget, az emberi megértést, uram – tolmácsolta mindhármuk köszönetét Borinszky. - Már-már indulóban voltunk Lengyelföld felé, amikor a huszár megtalált.

– Hitemre mondom – felelt a hétszemélynök −, e három fiú nélkül hamarább járhatták volna meg Varsót, semmint Pozsonyba visszakerülhettek volna.

– Akkor tehát váltott lovakon sietünk Pozsonyba, tudatában igazunknak.

– Ne ily lóhalálában, urak. Az imént elmondottakat magam is alig pár napja tudtam meg Budán. Futár hozta a majdani királyi kegyelem hírét. Ismerve azonban a hivatalok lassúságát, végleges határozat és teljes lajstrom csak hetek múlva születik. Nem olyan sietős a grácia dolga Bécsnek, kiváltképp, ha magyarnak adandó gráciáról van szó. Hiszen az országgyűlés közben már szét is oszlott Pozsonyban, aratás és szüret után ül össze ismét. A szüret sem lévén kevésbé fontos, mint a sok beszéd.

– Akkor térjünk otthonunkba vissza? – kérdezték elgondolkozva.

– Azt se tegyék. Uraimékat Pozsonyban fogták le, szükséges, hogy igazukat is ott keressék minél hamarább, emelt fővel, a nádori hivatalban. Mert megtörténhetik, hogy otthonuk körül is leselkednek még a kamarilla emberei, s ez új kellemetlenségek forrása lehet.

– Igaza van nagyságodnak. De addig?

A báró megforgatta a maradék bort a poharában, aztán rám nézett.

– Te, kis Kecskés, nagy tudósa vagy a tutajozás mesterségének. Hány nap ide jó tutajon Komárom?

Szárazon nyeltem egy nagyot; lelkemből kérdeztek.

– Igen sietősnek egy hét, középszeresnek tíz nap, lassú járásúnak két hét.

– Maradjon a középszeres. Mivelhogy a magam erdejéből is bocsáttatik le hébe-hóba tutaj, ideje építtetnem megint egyet, olyat majd, amelyre akár nyolc személy is felfér. Elláttatom némi elemózsiával, s négy-öt nap múlva erről a helyről útnak indíttatom, Komárom városáig meg se álljon. Közben gondoskodom róla, hogy a nádori hivatal ajtai se csukódjanak be uraságtok előtt. Addig pedig mulassák jól magukat a szomszédságban, Rózsa-hegyen.

Ennyi örömet egyszerre alig lehetett nyugodtan viselni. Alig vártam már, hogy Csukás Sanyival alaposan kibeszélgethessük magunkat, s végre meghallgassuk egymás történeteit. De Abaházy személynök még mindig nem fejezte be:

– Mivelhogy ügyes, talpraesett kormányosok szükségesek az ilyen megterhelt tutajhoz, nosza, mondsza, kis Kecskés, megtalálhatók-e a ti híres tutajosaitok? Hol van hazájuk?

– Liptákoknak hívják őket, egyik András, másik János.

– Hát ez bizony édeskevés – mosolygott a báró −, Lipták annyi van Liptóban, mint égen a csillag.

– Proszék nevű faluban laknak, annyit tudok.

– Ez már közelebb hoz. Huszárom holnap lóra kap, estére el is éri Proszéket, s ha éppen nincsenek útban Liptákjaitok, vagy nem aratják a rozsot, fel is fogadom őket. A többi az erdészem dolga. Itt várják meg őket kegyelmetek. Most pedig, mielőtt búcsút vennénk, mondják el, merre jártak az utóbbi két hétben? Magam is kíváncsi vagyok, mi módon bujdosik saját hazájában a magyar!

Külön mondta el kettejük útját Patonyi Miklós, külön az övét Köhler Gusztáv. Röviden, egyszerűen. Történetük azonban külön könyvre méltó; ha idejük van, megírják egyszer ők maguk, avagy gravámenként⁴⁴ panaszolják föl az országgyűlésen az örökké gyanakvó kamarillának. Naplóm is hosszúra terjedne, ha kanyargós útjukról e sorok írása közben én számolnék be; csak annyi kívánkozik ide, hogy Patonyi Miklósnak és Borinszky Péternek különösen zegzugos útja volt, miközben megjárták Lévát és Bélabányát, Korponát és Zólyomot, míg Körmöcbányára nem értek. Az volt az érzésük, hogy a kopók mindenütt nyomukban vannak, s így megtévesztő kanyarokat is kellett venniök. Köhlerék útja simább volt, mivel Zsubriczaiék figyelmét mi vontuk magunkra. Volt bennük annyi kajánság, hogy Nyitrán figyelmeztessenek jelenlétükre. S miután a kopókat mi csaltuk magunk után, másnap szállást kértek a nyitrai atyák vendégházában, s jókedvűen lakták meg a várost két teljes napig. Így tévesztettek nyomot Zsubriczaiék, míglen a bajmóci országút kocsmájának ajtajában újra meg nem leltek bennünket.

A kis báró rángatni kezdte zekém ujja szélét.

– Követett-e idáig vajon az a spicli?

Váltig Zsubriczai képe érdekelte.

Kifutottunk hárman a ház elé, körül is jártuk, majd csigavonalban kanyarodtunk le a tutajok kikötőjéhez, ismeretlen arcokba lestünk, de sem a törököt, sem a nagy tenyerűt, sem magát Zsubriczait nem láttuk. Lehet, vissza is lépett, amikor a batár előkelő utasaként pillantott meg bennünket. Miska azonban ezt nem hitte. Neki lett igaza.

A Magura mészkőhegyei között megdördült az ég, éjjeli zivatar készülődött. Apró kölyökvillámok közeledtek egyre fényesebben. A báróék gyorsan összekapták magukat; útjuk nem ígérkezett hosszúnak, rokonokhoz igyekeztek a szomszéd falu kúriájába.

Gyorsan búcsúzkodtunk mi is, tisztességtudón csókolva kezet mind a fiú édesanyjának, mind édesapjának; a kis báró még Csukás Sanyival is összeölelkezett, őt szintén barátjául fogadva.

– Viszontlátásra Budán, Bécsben vagy éppen Komáromban!

És már ügettek is a lovak, s tűnt el a két batár az esőre szomjazó por szürke fellegében.