CSILLAGTALAN, SÖTÉT ÉJJEL…

Édesapám azzal fogadott, hogy kétnapos fuvarra kérték, Fehérvárra megy s vissza. Ha kedvem van, vele mehetek. Nagyon szerettem édesapámmal szekerezni menni; sokszor magával vitt, ha nem utazott messze, s ha hely volt a szekérben, vagy szép volt az idő, s kinn ülhettem a bakon. Volt nyitott szekere, gyékénnyel födött kocsija, négy ló húzta nehéz, vasalt járműve s könnyű homokfutója. Amikor hajóhúzásra, dereglyevontatásra fogadták föl tized-tizenötöd magával, kocsira nem volt szükség, csak a hámfa s az istráng legyen erős.

Szerette, ha vele megyek. Segítettem is neki a lovak kifogásánál, őrzésénél, befogásánál, vagy ha valamilyen árut vitt, a cipekedésnél. Én meg világot láttam, emberekkel ismerkedtem, társalogtam.

– Ezen a módon is tágul a fej – mondogatta apám.

De most, amikor hívott magával, megijedtem. Ha elvisz, nem tudom állni a szavam, nem lesz a fogolyszöktetésből semmi. Pedig az fontosabb minden szekerezésnél, országlátásnál. Ógtam-mógtam, végül kiböktem:

– Megígértem a Liptákoknak, hogy velük leszünk. Várnak.

– No, ha megígérted s várnak, tartsd is meg. Bocsánatot kértetek tőlük?

– Megtettük. Nem haragudtak; még jól is jártak tetejébe.

S elmondtam, ami a két Liptáknak végül is pénzes örömet okozott a bajban, örült apám, örült anyám.

Édesapám a könnyű szekér körül forgolódott, két kedves szürkéjét készítette elő az útra – én csutakoltam őket −, puha szalmával rakta meg a szekér hátulját. Egy prókátor fogadta föl, aki valami törvénybeli ügyet ment intézni Fejér vármegyébe, meg egy bencés páter, aki majd Fehérvárról Veszprémbe megy tovább.

Éppen befejeztük az ebédet, amikor nyílt a kapu, s olyan ismerős férfiú lépett be rajta csendesen s a kutyák miatt fölötte óvatosan, akit ismertünk már, de aki minálunk még nem tette tiszteletét. Látszott is az erős tisztelettudás egész személyén.

Zsubriczai volt. Szürke kürtőkalapot viselt, pantallója is galambszürke volt, térdig érő gérokkja⁹ barna. Sétapálcája ébenfa gombos. Nem mert vele hadonászni, mert a mi két kuvaszunknak az a tulajdonsága, hogy ha botot látnak, rögtön a botot markoló kéz után kapkodnak. Hát csak szaglászták a vendéget, mert apám fegyelmezően rájuk rikkantott. Nem tudtuk, mit akar. De illendően fogadtuk. Apám elébe ment, a szolgálóleány a csirkéket hessegette előle. Megállt a nagy udvar közepén, egy pillanat alatt felmérte tekintetével, hogy édesapám útra készül, édesanyám éppen az elemózsiás készséget kötötte a bakhoz. A kutyák leültek, s nyelvük lógatva figyelték a belépőt.

– Tisztelet adassék a háznak! – szólott Zsubriczai. - Éppen erre jártam, s valamit kérdezendő vagyok.

– Tessék beljebb fáradni – mondta apám −, leülni a szobában, tekintetes Zsubriczai János úr.

– Zalán – javította ki. – Zalán vagyok. Ezt a nevet választottam magamnak, s használom inkább, mióta a híres Vörösmarty költeményét olvastam. Zalán – tette hozzá, hogy el ne felejtsük.

– János vagy Zalán, egyképpen Isten hozta. Mivel szolgálhatnánk tekintetességednek? Ugyanis, ha nem haragudnék, éppen útra készülök.

– Hová? – kérdezte, mert mindig kérdezett.

– Fehérvárra.

– Az szép – helyeselt −, az szép.

– Az utazás vagy a város? – mutatott helyet a vendégnek apám az első szobában. – Mert az utat már százszor megjártam, a város meg nem különösebben szép.

– De püspöke van! – emelte fel mutatóujját Zsubriczai Zalán úr. – Mária Terézia óta püspöke!

– Nem a püspökhöz megyek – nevetett apám.

Anyám bort, poharat tett az asztalra, s pogácsát, mert így illik. Egy pohárral ivott, udvariasan csettentett a nyelvével, egy pogácsát lassan megevett.

– Éppen erre jártam – ismételte, s ha nem mondta volna még egyszer, talán el is hittük volna −, gondoltam, benézek, hadd lássam már egyszer a sokat emlegetett, nevezetes szekeresgazda úr háza táját.

– Vagy gazda, vagy úr – javította ki apám.

– Vagy mind a kettő egyszerre. S ha már itt tartunk, szeretném megkérdezni, vállalna-e Kecskés uram számomra is fuvart? Némi kis földecskét szereztem a minap Ekecsen, aratás után onnan kellene behozni az őrlendő gabonát a malomba.

– Szívesen – felelte apám. – Ekecsen nincs fuvaros?

– Van – nyelt egyet Zalán úr −, de a komáromiakban jobban bízom.

Egyet gondoltunk apámmal: azok a derék ekecsiek máris nem állhatják a birtokosként közibük telepedett Zsubriczai Zalánt!

– Meg aztán a személyemet is kellene fuvarozni, ha néha sürgős dolgom akad a járásban.

– Hát azt mindig csak akkor tudjuk megbeszélni, amikor éppen kívánatos az utazás.

Ennyire jutottunk tekintetes Zsubriczai János-Zalán úrral, apám már tűkön ült, mert indulnia kellett, Zsubriczai úrnak azonban, csak úgy mellékesen, eszébe jutott még valami. Az ajtót támasztottam, hátha segíthetek a vendéglátásban valamit, amikor Zsubriczai úr oldalsólag rám pillantott.

– Nicsak! – bólintott barátságosan. – Te vagy az a bátor gyerek, aki nagy utazást tettél a tutajjal?

– Nem volt az nagy utazás, elszabadult a tutajunk, véletlenül történt. Hárman voltunk.

– Tudom – mondta. – Nagy hírre vergődtetek még a várban is.

– Meg is csapták őket – tette hozzá apám.

– Tudom. Aztán mit láttál a hajón, fiam?

– Vizet – feleltem óvatosan. – Dunát. Meg a magunk baját.

– Tudom – mosolygott, s odébb tette a földön a köcsögkalapját, mert az udvariasság úgy hozza magával, hogy a tisztelgő vendég maga mellé helyezi a kalapot a földre, ha meg katonacsákót visel, azt a hóna alá szorítja, esetleg székre vagy lóca peremére teszi. – És mást nem láttál? Láttatok? Nem is beszéltél senkivel?

– Katonákkal, őrmesterrel, hadnaggyal.

Hangja változatlanul nyugodt maradt Zsubriczai Zalánnak, nem indult föl.

– A hajóban, bent?

– Kivel kellett volna?

– Senkivel – állt föl, s kabátja ujjával megtörölte köcsögkalapja karimáját −, csak úgy kérdeztem, hátha láttatok valami érdekeset. Avagy nem?

Fél szemmel lesett rám.

– Az érdekes az volt, hogy nem törték be a dereglye oldalát – felelt helyettem apám, mert már türelmetlen volt, s tudta, mi az a macska-egér játék, aminek áldozatául tekintetes Zsubriczai Zalán úr be akar keríteni engem.

De olyan ártatlan, butuska képet vágtam, hogy tán még ő is elhitte, amit mondtam. Ha elhitte. Hát ne higgye! Éjjel úgyis elindulunk! Illőn meghajolt édesanyám előtt, kezet nyújtott apámnak, megveregette a ló nyakát, s a kapuban még visszafordult.

– Merre is laknak Csukásak?

– Csak nem termett annyi gabonája a tekintetes úrnak, hogy uszállyal akarja szállíttatni? – kérdezte apám.

– Dehogy! – tiltakozott Zsubriczai Zalán úr. – Egy bécsi gabonakereskedő barátom szeretne vele megállapodni.

Megemelte kalapját, távozott Apám néhány pillanatig utánanézett, aztán rám.

– Ez miattad jött ide, ugye tudod?

– Tudom – bólintottam.

– Ügyesen válaszoltál – mondta apám −, de mostantól fogva vigyázz. Vigyázzatok! Azt hiszem, a tegnapi nap nagy tanulság volt számotokra. A kamarilla kopói azonnal, mindent megszagolnak. S irgalmatlanok! A pozsonyi országgyűlésen újabb viharok törtek ki, s Metternich ezt nem szereti.

Befogtuk a lovakat, kettétártam a nagykaput, apám egyet pattintott az ostorával, s porzott el a prókátor háza felé. De még ennyit szólt le a bakról:

– Lehet, hogy egyszer ez a Zalán is futni fog?

Segítettem a fiúcselédnek megetetni a többi lovat, kiönteni a moslékos korpát a disznóknak, s egy nagy karaj lekváros kenyérrel kezemben Csukás Sándor cimborámék iránt ballagtam el. Zsubriczai Zalán Csukáséknál hamarább végzett. Csak megsimogatta Sanyi fejét, s némi elégedetlenséggel vette tudomásul, hogy Csukás bátyánk két uszállyal Esztergomnak hajózott. És ha Pati Nagy Mihályék felé talál menni, ott sem találhatja honn a házigazdát.

Zalán csak kicsi, alig eredményes kört futott meg. Nem lehetett valami nagyon kecsegtető a mai napja. De úgysem fog ebbe belenyugodni.

Együtt bandukoltunk le a Vág-Dunához, három jeles cimborák. A tanyahelyen ott hever a két Lipták, bennünket várt, mielőtt bement volna a testvérpár egy kis csárdai körsétára. De maradt még boruk, szalonnájuk, ennélfogva kedvük nem volt sápadt, hanem borpiros. Szakálluk már serkedt, hazamenetelük előtt nyilván igénybe veszik még a beretvásmester udvarias szolgálatát, csak éppen kormánylapátjuk nincs, amivel fizessenek. Az volt az érzésem, hogy ők sem félnek kevésbé az éjszakától, mint mi, nagy vitézek. De most már annyit biztattuk egymást, hogy nincs visszakozz!

Mert a hosszúkás, könnyű ladik a négy evezővel ott hevert a fövényre húzva, csak be kell tolni a Dunába, s indulhat a vállalkozás!

– Azután mi lesz? – nézett ránk kérdően Lipták András. – Azután, mondom! Gondolkodtatok rajta? Hová menjenek, mi módon rejtitek el őket? A városban nem mutatkozhatnak, a környéken nem bujdokolhatnak. Nincs szekér, hajó, amely őket felvegye, ha megtudják, kicsodák ők!

– Istenemre! – mondtam. – Nektek máris nagyobb a kedvetek ehhez a kiránduláshoz, mint nekünk. Bölcsebben is gondolkodtok.

– Hát egy kis zsiványságra mi is mindig készen vagyunk – rándult nevetésre Jankó tüskés álla. – Urak orra alá dörgölni kormot, azt is szeretjük. Vittünk mi már át a határon szökött lengyelt is! A forradalmuk miatt.

Azt hittem, ismerjük ezt a két embert, s íme, mindig érnek még meglepetések felőlük is. Erről soha nem beszéltek, talán nem is tartották fontosnak, most jutott megint eszükbe.

András áttolta a bagót egyik orcája öbléből a másikba, s tovább kérdezett:

– Van otthon valami ócska kocsisgúnyátok, hajóslegényzekétek, vagy molnárruhát találnátok-e?

– Lesz – mondtuk egyszerre, és elcsodálkoztunk, hogy mi mindenre kell most gondolnunk, és íme, ez a két Lipták gondolkodik helyettünk, lát előre jobban.

– Apáitoknak mit mondtok?

– Egyik sincs itthon, majd kiszökünk éjjel. Ha valaki kérdi, hová, megmondjuk, hogy a tutajosoktól búcsúzunk.

– Nem jó – legyintett András −, éjjeli halászat, az jobb.

Ebben maradtunk.

Édesanyám korán feküdt le, hamar oltotta el a mécsest, a szolgálóleány tollfosztóba ment, a kocsislegény a szellős szénapajtában pihent le. Öcsém forgolódott csak, nyomta gyomrát a sok bukta, mert vacsorára is azt evett, tejföllel mégpedig. De aztán lassan ő is elszundított. Olykor a kuvaszok vakkantottak egyet, inkább csak a szomszédi társalgás kedvéért, s hogy bizonyítsák: megdolgoznak a bérükért.

Dunai Balázs, az éjjeliőr megkiáltotta a tízet, behunyódtak a kocsmák szemei. Benn a kaszárnyában rég elfújták a capistrángot¹⁰. Csönd borult Komáromra; már az alispánék nyitott ablaka is becsukódott, tőlük hallatszott legtovább a spinéttel kísért dalszó. Egy bécsi zongoratanítót szerződtettek a nyárra.

Halkan csuktam be magam mögött a kiskaput. Hónom alá nyaláboltam a kiskocsis ócska ruháját, amit az istálló kuckójában találtam. Még zsírosfényű pörge kalap is akadt. Meg ostor. Ugyanilyen nesztelen közeledett a parthoz Csukás Sanyi cimborám, meg a másik kebelbarát, ifjú Pati Nagy Mihály. Találtak ők is otthon mindenféle kopott ruhadarabot. Még molnárkötényt is. Úgy cipekedtünk, mint az ócskások. Bedobtuk a megannyi holmit a ladikba.

Sötét volt az estve. A hold sarlója olyan vékony volt; mint egy elköszörült késpenge, s az is el-eltűnt a fátyolként úszkáló habfellegek mögött. Jankó szerint három-négy nap múlva hetes eső lesz, addigra otthon is akarnak lenni. Könnyű légjárás fodrozta a Dunát, neszezett a víz.

Roppan csönd ült Mátyás király csallóközi Aranykertjére, csak a toronyóra kondított minden negyedre, félre s egészre. A bástyatetőkön az őrt álló katonák adtak hangot, hosszan elnyújtva, amikor váltották egymást.

Lehúztuk a ladikot a homokról a vízbe. Halkan loccsant meg. Beszálltunk. Mind az öten pontosan ismertük az utat, a két Dunát, a torkolatot s a kanyart. Akár be is hunyhattuk volna a szemünket bizonyságul, ha amúgy is nem lett volna setét. Ahogy távolodtunk a parttól, a fák is semmibe vesztek, s a várfalak is sötétben maradtak. Nagyon lassan, nagyon óvatosan merítgettük a lapátokat a vízbe, nem siettünk. Vigyázva húztunk, neki ne menjünk pallónak, partra omlasztott kőrakásnak, idegen hajónak, ringó ladiknak, vízben heverő gerendának.

Először a folyam mentében haladtunk, majd megfordultunk, amerre a hadidereglyét sejtettük. Lipták András délután messziről megnézte, még ott volt.

Azóta, is megdobban a szívem, ha erre az estére, erre a csendre, a döbbenetes feszültségre gondolok. Mi lesz, ha az őrkatona megsejt, kiáltja: „Halt, wer dall" – s mi nem felelünk. Erre odapörköl! Futkosás, lárma, fáklyaláng, lábdobogás és újabb lövés, és akkor mi már nem vagyunk. Ha pedig vagyunk: elfogtak. S akkor már nem hetet kapunk; éjjeli sötétben is felviláglik az igazság: szándékolt bűnünk!

Hát csak vontuk a ladikot összeszorított fogakkal, szótlanul, találomra szinte. Örökkévalóságnak tűnt, amíg odaértünk. Eddig, szerencsénkre, nem vett észre senki. A hadidereglye egyetlen lámpása égett a fedélzeten, de az is csak afféle pislogó mécs volt, üvegburában, hogy a szél el ne fújja. Világlott egy ablaka is, az őr ablaka vagy a hajómesteré, de annak sugara a szárazföld felé, a várfalak irányába mutatott A víz felőli külső oldal sötét volt. Csak akkor vettük észre, hogy előttünk van, amikor már halkan a dereglye oldalához súrlódtunk. A két Lipták előrenyújtotta a kezét, hogy azzal fogják fel az ütődés zaját. Megtapogatták a hajó falát, belekapaszkodtak egy párkánylécbe, ladikunk nem siklott tovább.

Nem is beszélhettünk, nehogy a víz tovavigye a hangot. Arra is vigyáznunk kellett, ne csak egy oldalra álljunk, s a csónakunk felboruljon. Pati Nagy Miska – mint a legtestesebb – az ellenkező oldalt nyomta le. Inogtunk.

A harmadik ablakról volt szó. De ezt meg is kellett keresni.,,S hátha nincsenek már benn! – döbbent ekkor belém a riasztó kétség. – Hátha hiába jöttünk!"

Most már nem volt visszaút. A sötétben valahogy mégis megkerestük a harmadik ablakot, felálltam, s igen halkan megkocogtattam a bezárt fatáblát. De a szívünk jobban dobogott.

Újra kocogtattam. Valamiféle jelet találtam ki, ami feltűnik nekik s észreveszik. Kopp-kopp-kopp. Háromszor három koppantás. Meg újra. Már azt hittük, időtlen idők-óta kopogtatunk, amikor egyszer csak óvatosan megnyílt az ablak, a fatábla.

– Hé! – súgtam.

– Hé! – súgta vissza egy hang. – Kik vagytok, mit akartok?

– Azok a komáromi fiúk, a tegnapiak. Értetek jöttünk.

És a sötétben már nesztelen huzigáltuk a szöget a rácsról. Két fogót is hoztunk magunkkal, hátha az izgalom hevében az egyiket a Dunába ejtjük. Amint sejtettem, a rácsokat hevenyében illesztették föl az ablakra nagyfejű ácsszögekkel, nem volt nehéz szép csendesen kihúzgálni őket. Gyorsan ment. A Liptákok vasmarokkal tartották a ladikunkat, tovább ne sodorja a víz. Hűvös volt az éjszaka, de rajtunk az izgalom izzadságcsöppjei gördültek végig. Csak valamelyik őrkatonának eszébe ne jusson végigsétálni a fedélzeten!

Végre leemeltük a rácsot.

– Bújj ki! – súgtam. Ha valamivel kövérebbek, bizony bajosan nyomták volna keresztül magukat a szűk kis hajóablakon. Így is nehezen ment. Egyikük fejjel mászott előre, óvatosan húztuk ki vállánál fogva, s nyomtuk le rögtön a ladik két énekére, a másik a lábát dugta ki, azt úgy rángattuk ki, mint a zsákot.

– És a harmadik? – leheltem.

Fülembe suttogta: - Elvitték kihallgatásra. A vár tömlöcében lehet.

Ezt nagyon sajnáltuk. Ha már nekikészültünk három fogoly kiszabadításának, végezhettünk volna az egész munkával. Sok fölösleges beszédre azonban idő nem volt, a dereglye mellől minél hamarább messze kellett kerülnünk. Gondolatban átvillant agyamon, hogy valamiképpen azt a harmadikat is ki kellene szabadítani, de mindenféle fölösleges fejtörésre most nem volt idő, egyelőre az a fontos, hogy a két fogoly biztos helyen érezze magát. Pati Nagy Miska komám fülembe súgta:

– Tegyük vissza valahogy a rácsot, hogy annál jobban megzavarjuk az őrséget.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Majd megmagyarázom, miért.

Rátettem Lipták András lapáttenyerére a kezem; ez volt a jele annak, hogy nem kell már tartani a ladikot. A két Lipták gyorsan elengedte a peremlécet, a ladik lassan távolodott a dereglyétől. A komáromi Kis-Duna-ágban, a kikötő oldalán sokkal lassabban folyik a víz, mint az Öreg-Dunában. Az evezők után kellett nyúlnunk. Nagyon óvatosan, nagyon csendesen merítettük a lapátokat a vízbe, szinte csak simogattuk a Dunát. A Csallóköz csúcsánál fordulnunk kellett, s vízfolyás ellenében eveznünk. Úgy cselekedtük, hogy a várfalak felől mindig fedezésben legyünk.

Mikor már ötszáz ölre lehettünk, Miska cimborám újra megkérdezte:

– Miért nem tettük vissza a rácsot?

– Mert ha visszaillesztjük, napnál világosabb lenne, hogy kívülről segítették a foglyokat; így esetleg azt gondolhatják, hogy a maguk erejéből nyomták ki, s úgy szöktek meg.

– De akkor is gondolhatnak arra, hogy valaki csónakon vitte el őket.

– Avagy a Dunába ugrottak, s úszva menekültek.

Az egyik kiszabadított meghallotta a halk beszédet, fektében szólt:

– Ahhoz már nem lett volna erőnk. Enni is alig adtak. Éppen ezért!

Most már szótlanul eveztünk tovább. A hadidereglye felől semmi lárma nem hallatszott, annak jeléül, hogy nem fedeztek még fel semmit; előreláthatólag csak a hajnali órákban fog megtörténni, s kezdődik a lázas keresés. Addig még van néhány órányi időnk.

Jó félórába telt, amíg a tanyahelyünkre érkeztünk. A Liptákok ugrottak ki elsőnek, utána mi, s nagyot rántottunk a ladikon. A ladik orra szárazra került, kisegítettük a két foglyot, azaz most már a két szabad embert is. Arcukat még most is alig láttuk, csak annyit sejtettünk, hogy fiatal emberek lehetnek. Alighogy kiszálltak ők is, kiemeltük a csónak mélyéből a hozott gúnyákat, földre szórtuk - az erősen mozgó ladikban nem lehetett volna átöltözni, erre utólag rájöttünk −, a két Lipták szótlanul tolta vissza járművünket a vízre, s evezett vele tovább, jó messzire, ahonnan elkötötték, valahová a halászcsárda mellé. Senki sem fogja sejteni, hogy azon a ladikon szöktek meg a foglyok. Félórába telt, amíg a sötétben visszataláltak. Leültek – tüzet nem gyújtottunk, bármennyire dideregtünk is −, és szótlanul nyúltak a boroscserép után. A jó munka végeztével alaposan megjutalmazták magukat. Megérdemelték.

A két szabadult fogoly szinte még most sem tért magához.

– Nem tudom, kinek s miért köszönhetjük ezt, de igen derék munka volt. És szerfölött váratlan. Holnap vittek volna bennünket Pétervárad felé, harmadik társunk nélkül – mondta az egyik. A másik folytatta:

– Se gyilkosok, se rablók nem vagyunk. Az országgyűlés ifjúságához tartozunk; mindössze az a bűnünk, hogy igen békétlenkedtünk, s Kossuthtal, Wesselényivel tartottunk. Valamiféle összeesküvőket sejt bennünk a bécsi haditanács, akik a lengyel s a francia forradalommal, a forradalmi vezetőkkel játszottunk össze. Harmadikunk az valóban járt is Párizsban. De ti kik vagytok?

– Komáromi diákok. Meg két liptói tutajos. Megmondtuk a nevünket.

– Az én nevem Borinszky Péter – felelte az egyik. - Félig lengyel vagyok, félig magyar.

– Az enyém Patonyi Miklós, mindkét részről magyar. A harmadikunk Köhler Gusztáv lett volna, félig magyar, félig dobsinai német, buléner, ahogy ott mondják. Mi ketten jurátusok vagyunk, a Köhlereknek erdejük van odafönn Gömörben, bányájuk, juhászatuk. Pozsonyban barátkoztunk össze.

– Nyugtalan népség vagyunk – vette vissza a szót Borinszky −, de akad még ilyenforma, mint mi, legalább ötven-hatvan a pozsonyi diétán.

– Bennünket fogtak el végül – mondta Patonyi −, de azt hiszem, jönnek még utánunk többen is. Kit Péterváradra, kit Olmützbe, kit Kufsteinbe visznek.

Éjfél után egy óra lehetett. A gyors bemutatkozásnak véget kellett szakítani, itt nem maradhattunk. Nem volt beszélgetésre idő, a szalmával bélelt fészerbe sem mehettünk, erőteljes horkolás danája hallatszott onnan, jeléül annak, hogy legalább hatan alszanak még ott, s várják a holnapi vagy holnaputáni hazaszekerezést.

– Itt vannak ruhák, öltözzenek át jurátus uraim - nyújtottam feléjük a mindenféle zekéket, nadrágokat, kötényeket – A maguk ruhájában nem mehetnek tovább. Vessék le, megőrizzük. Aztán majd csak kerül alkalom, amikor visszaadhatunk minden öltözéket!

Ahogy a sötétben találták, úgy rángatták magukra a mindenféle ócska gúnyát, nem is nagyon nézték, kire mi kerül, s a hajóslegény zekéje fölé molnárkötény jut-e, avagy molnárlegény lisztes pantallóját borítja-e ácslegény faforgácsos köténye.

Patonyi Miklós nagyot sóhajtott. – Hej, ha csak néhány órával korábban jöttetek volna, Köhler is kiszabadulhatott volna. Délnek órájában vitték kihallgatásra, ő volt a legbecsesebb foglyuk, lévén ő a leggazdagabb köztünk. Attól tart a kormány, hogy a felhazai bányászokat lázítja engedetlenségre. Az a fajta, aki nem sokat beszél, hanem annál inkább cselekszik. És most hová? Mert lassankint pirkadni kezd, itt nem maradhatunk. El kell tűnnünk.

A Liptákok eddig hallgattak. Most megszólalt az egyik:

– Legjobb lenne, ha velünk jönnének, föl Liptóba vagy Árvába, s ott meghúznák magukat egy hegyi tanyán.

– Nem jó – mondta Csukás Sanyi −, nincs darócruhájuk, sem bocskoruk, sem széles karimájú kalapjuk. Molnárlegény ruhájában nem utazhatnak Liptóba, a szekereken hely sincs.

– Édesapám szekerén! – lelkesedtem.

– Nem avatjuk bele édesapádat. Ez a mi hármunk dolga. Képzeljétek el, hogy hajnalban felfedezik a szökést. S a világ minden tája felé fogják szertefuttatni a patrulokat, hoznák vissza a szökevényeket. Fogadok, hogy lovas vértesek délre már Szőnyben, Igmándon, Megyeren, Újvárott, Gyallán ütik a szökevények lába nyomát. Sem a katonák, sem a Zsubriczai-féle urak nem fogják feltételezni, hogy a szökevények nem mentek tovább.

– Hanem az orruk előtt vannak! – vágta közbe Pati Nagy Miska.

– Ti aztán jól összeteszitek az eszeteket – ismerte el Borinszky Péter. – Egy srófra működtök. Elmehetnétek jurátusnak akár Pozsonyba is.

– Jó cimborák vagyunk – feleltem −, és Csukás Sanyinak igaza van. Ha majd már elmúlik a kutatás láza, továbbmenekülhetnek be az országba, vagy kül a honon. Addig azonban megüljenek itt.

– Hol?

– Édesapám egyik hajóján – sietett a válasszal Pati Nagy Miska. – Van egy kihúzott gabonáshajója a keszegfalusi parton, javításra vár. Abba néhány napra bebújhatnak. Kettejük közül egyikük fenn ülhet a kormányosbódéban, s figyelheti, nem közeledik-e valami gyalogpatrul. S ha közeledik: gyorsan átugorhatnak valami szigetre a Duna-ágak között. Van ott tucatnyi kis sziget is, olyanok, akár az útvesztő. Oda patrul be nem megy!

– Azt hiszem, ez nem rossz ötlet – helyeselt Patonyi Miklós. – Ott várjuk ki azt a pár napot, amíg majd továbbmehetünk.

– És lehet, hogy Köhler Gusztáv is előkerül – fejeztem be én.

– Nehezen! – sóhajtott Borinszky. – Őt ugyancsak vallathatják és csukogathatják! De hát azt mondom, induljunk. Hol az a partra vetett hajó?

Még mindig nem derengett. Számításunk szerint egy óra lehetett, esetleg kettő, amikor part mentén felfelé indultunk. Az utat – akár valami kedvelt leckét – könyv nélkül, azaz behunyt szemmel is ismertük, megjártuk számtalanszor. Mégsem volt könnyű odatalálni a hajóhoz, mert hol szárazra dobott horgony, hol halászkunyhó, facsoport, nádas, ingovány állta, fékezte utunkat. Errefelé inkább csak ladikkal, hajóval járnak. A város felé vezető út is erősen begyepesedett ez idén, a halászok bokrai másutt telepedtek rá a Vág-Dunára, inkább a Nyitra torkolata felé eveztek; békésebb, lassúbb volt a víz járása a tavalyi áradás után arrafelé.

Valahogy azonban mégiscsak megtaláltuk Pati Nagy Mihályék part mellé horgonyzott gabonáshajóját. Tavaly óta pihent ott, várva, hogy majdcsak nekilátnak a hajóácsok megfoltozni, kijavítani. Nem is egy beteg hajó szunnyadt a vízen, hanem három. Miska a homokos gyep felől mászott fel a fedélzetre, lebocsátott egy létrát. Még mindig csak tapogatóztunk, a sötét nem oszlott. Valahol messze, Esztergom fölött azonban már finom, halavány metszéssel hasadozni kezdett az ég alja. Sietnünk kellett.

A két megszabadított is Miska után mászott, de tüzet még akkor sem csiholtunk volna, ha lett volna csiholószerszámunk, vagy parázs égett volna a közelben. Az öreg hajót jól ismertük, olykor kalózkapitányt játszottunk benne tízen-tizenketten. Pati Nagy Miska volt a kalózkapitány, Csukás Sanyi az admirális, én pedig a túszul fogott spanyol herceg. Mindenkinek megvolt a maga beosztása. Akadt még hajófenékre dobott, jajgató gályarab is.

De most valódi foglyok kerültek a hajónkra. A hajófenék kissé nedves volt, a víz itt-ott áteresztett, de az egyik sarkában szárazon maradt még a szalma, amit az egymást váltó megannyi fogoly számára jó vastagon szórtunk oda. Arra lefeküdhettek. A kormányos bódéjában le is lehetett ülni, s mivel jobbról is, balról is ablakai voltak, azokon keresztül ki tudtak látni; el, a komáromi tornyok felé, az Apályi sziget zöldjére, a vár vaskos bástyáira, a Nyitra folyó égeres-füzes-tölgyes zöld keretére.

– Jó lesz arra a néhány napra – próbálta ki a szalmát Borinszky Péter. – Majd óvatosan meghúzzuk magunkat, s azalatt elhatározzuk, merre menjünk tovább, hol vészeljük át a fogdmegek szimatolásait. Hanem itt előbb-utóbb éhen halunk.

– Mit se féljenek attól, domine – mondtam −, majd gondoskodunk élelemről. Most pihenjenek le, pirkadatig s még tovább is, egyelőre itt magukat keresni nem fogják. És ne köszönjenek semmit! Apám azt mondaná, bajbajutottakon kötelességünk segíteni.

– Igen – mosolygott Patonyi Miklós −, de nem ennyire. Úgy beszéltek, mintha máris felnőtt férfiak lennétek.

– Csaknem! A tizennegyedikben vagyunk.

Lestünk még szerteszét az oszladozó homályban, aztán mert nem akartunk hajnali derengésben osonni haza a Vág-Duna sor kerítései mellett, s mivel a kakasok kezdték már próbálgatni trombitáikat, azzal búcsúztunk el a két jurátustól, hogy még délelőtt megjelenünk a hajónál valamelyes elemózsiával. Lehet, hogy együtt a hárman, de inkább külön-külön. Ne tűnjék föl, hogy állandóan csapatostul járunk.

– Én füttyögni fogok, mint a nádirigó – közölte Miska.

– Én brekegni háromszor – folytatta Sanyi.

– Én csaholok, mint a vadászkutya – mondtam −, keresztapám vizslájától tanultam.

– Egyszóval afféle állatseregletet tisztelhetünk bennetek – nevette el magát Borinszky, de közben megdidergett. Neki jutott a legvékonyabb zeke, és hidegen hajnallott a reggel. Végignéztem magamon. Két mellényt is magamra húztam otthon, számítva a hideg dunai szélre, s most már szinte melegem volt. Levetettem a felső, gombos lajbit, ráterítettem a lengyel-magyarra.

– Nehogy megfázzon, domine! – simítottam végig a hátán. – A harmadik társuknak szánt ruhát egyelőre rejtsék el, hátha valami csuda folytán ő is előkerül.

Köszönte szépen.

Nem is sajnálhattam a mellényt; a szüremkedő világosságnál láttam, hogy bizony megszakadozott, egy gombja is hiányzott. Szép gomb volt pedig, ezüstözött, hálósan áttört rézpityke, apámnak csinált vagy huszonnégyet belőle tavalyelőtt egy ötvösmester barátja a Rác utcában. Mikor Borinszkyra ruháztam a mellényt, nem is sejtettem, hogy milyen jót tettem magamnak ezzel.

Már mindenfelől ébresztgették a világot a kakasok, kutyák folytatták a hangversenyt, ébredezett a város.

– Isten velük! – súgtuk. – Vigyázzanak magukra!

Eltűntünk a nádban. Talpaltunk haza sietve. Nem is szóltunk egymáshoz. Csak az utcánk elején álltunk meg egy pillanatra, hogy nagyot sóhajtsunk, s csak akkor állt be lábunkba a remegés. Nemhogy oldódott volna a feszültség, hanem éppen akkor kezdett szíjasodni bennünk. Most ébredtünk rá, mit is cselekedtünk. A két Lipták hazaszekerezik a többiekkel, rájuk az ördög sem fog gyanakodni, de mi maradunk! És mi már megjártuk a várkazamatákat is!

– Ebéd után a borbélybódé mellett – állapodtunk meg a találkozásban, s ment mindegyikünk, nem is tagadom, hogy nem dobogó szívvel, hazafelé.

Éjjel az udvari kiskaput reteszeletlen hagytam. De ez veszélyt nem jelentett nálunk, mert a két kutyától talán még a röpülő boszorkányok sem közelíthették meg a házat. A baj inkább az volt, hogy a két kutya messziről megorrontott már, és rohant a kerítéshez, ugrált, arcon csókolt, hogy üdvözöljön. Befogtam a szájukat, ne nyüszítsenek. Sértődötten vonultak vissza.

Házunknak tornáca van. Ma is olyan még, mint nagyapám idejében volt. Hosszú, oszlopos folyosó ez, szőlőt futtatott hosszában-széltében rá édesanyám. A szőlő árnyékában pokrócos, báránybőrös dikó, meleg nyári éjjel szívesen alszunk rajta. Leginkább édesapám kedveli, most azonban én hevertem rajta végig. Ruhástul.

Még el is szundítottam kicsinység. A fáradtság kiszikkasztott, megviselt. Arra ébredtem föl, hogy hajnalt harangoznak, s édesanyám áll fölöttem, mellette a szolgálóleány a nagy kukoricás, árpás szakajtóval.

– Jól aludtál, kisfiam? – simogatta meg az arcom.

Az öcsém még föl sem ébredt odabenn. Olyan rózsáspiros arccal került utóbb elő, s kérte a maga zsíros kenyerét, mintha egész éjjel rózsák között hempergett volna. A tüskéje mindenesetre nekem jutott, a rózsaszirmok álomtengerében fürdött meg ő.

Nem illett tovább heverésznem. Kipattantam tehát az ágyból – ha ugyan fáradt tápászkodásomat fürge ugrásnak lehetett nevezni −, s ballagtam az istállóba, segíteni a lovak csutakolásában. Kollégium ide, kollégium oda, a házi munkát nekem is el kellett végeznem. Még meg kell is járatnom a két fiatal pejt, a háromesztendőseket. És ez jó ürügy volt arra, hogy a Vág-Duna felé hajtsam őket. Akár meg is lehet őket úsztatni.

Frissen fejt tejet kaptunk öblös csuporban, nagy karaj zsíros kenyeret mellé.

– Van-e még abból a lekváros tésztából? – kérdeztem édesanyámat. – Adhatnának vagy egy kis tarisznyával.

– Csak nem a lovakat akarod etetni vele? – mosolygott anyám.

– A Liptákok alighanem útra kerekednek – feleltem. – Meg ízlett ám a bukta a fiúknak is!

Hát csak ezt kellett édesanyámnak mondani! Akkora tarisznyázásba kezdett, mintha nemcsak a két Liptákot, hanem Liptó vármegye minden tutajosát el akarta volna látni a következő ínséges napokra. Volt a zsákban szalonna, cipó, hagyma, tehénsajt, füstölt hús, pogácsa, ami csak az ilyen tutajkormányosok szemének, szájának ingere lehet. Nem is én cipeltem ezt az ételmagazinumot¹¹, hanem átalvetettem az egyik lovamon. Nem csekély öröm duzzasztotta keblemet, hogy íme, nemcsak a Liptákoknak jut az útravalóból, hanem a két megszabadítottnak is.

Kettétártam az utcai nagykaput, s csak úgy szőrin ülve meg a nyergest, mezítelen sarkammal sarkantyúzva őket, indultunk neki a Vág-Dunának. Alig bírtam öcsémet lebeszélni arról, hogy ő is fel ne üljön a másikra. Mert alig múlt még tízesztendős, de a lovat helyesen megüli már ő is.

Abban az ütemben, ahogy a lovam patái verték a puha anyaföldet, kezdett hirtelen dobogni a szívem is. Az ügetést szaporázta az érverésem. Mindeddig nem akartam gondolni az éjszakai kalandra, hessegettem el magamtól az ijedtség varjait, de most egyszerre leptek meg fekete szárnyukkal. Minden eszembe jutott; az is, ami volt, s az is, ami elkerülhetetlenül lesz. Mikor fedezték fel a szökést, riasztották-e az őrséget, kutatnak-e már a megszabadultak után, mekkora lehet a riadalom?

„Csak most ne áruld el magad, Kecskés István meg te, másik kettő! – biztattam magamat. – Úgy kell tennetek, mintha ti tudnátok legkevesebbet az éjszaka történtekről."

De hát beszélhettem magamnak! A fogam most kezdett vacogni.

Mit is tettünk, uramisten!