A KAZAMATÁK RESZKETEG FÉNYEI

Egyedül maradtam. Maradtam én már egyedül az aranyosi réten térdig érő, lengeteg füvek, két ember magasságú nádak, iszamós vizek között éjjel is. De az pásztorkunyhó volt, ahol magamra hagytak, béklyóba kötött lovak dobogtak a fénylő csendben, a csillagos sötétségben körülöttem bús békák brekegtek a parton, néha, egy-egy gém, bölömbika, szárcsa adott hangot, de sohasem féltem. Velem élt a rét, a megbúvó túzok, a szökkenő nyúl, a réce s a katicabogár, az egész Aranykert, Mátyusföldnek minden öröme. Maradtam egyedül szekér saroglyájában is, amikor az országúton valami kátyús gödörben két lovunk egyszerre sántult le, apám kifogta őket és beballagott velük Szerdahelyre, a kovácshoz. Rám telepedett az alkony szürkéje, majd az éj feketéje, vihar tört ki, cikázott a villám a vizek fölött, én a ponyvás szekér hátuljában kuksolva vártam ki a hajnalt és édesapámat.

Nem féltem. Bizakodtam.

Ez az egyedüllét itt, a várbörtönben, sokkal félelmesebb volt, pedig azt sem mondhattam, hogy a széles vidéken embertelen magam vagyok. Hiszen emberek nyüzsögtek, kopogtak, szuszogtak, jártak mellettem, a folyosóőr bakancsa ütemesen koppant, a kürtös megfújta a takarodót, az őrök a bástyán kétóránként harsány kiáltásokkal váltották egymást, legalább kétezer ember mozgott körülöttem, nem számítva lóból is vagy százat. Baka, huszár, tüzér, szekerész, vértes, gránátos s e kétezren kívül még mennyi katona a falakon túl!

És mégis: e rengeteg ember között éreztem magam valóban egyedül, árván, félelemben. Mert rám csukták az ajtót, s még csak nem is kiálthattam. Ki hallotta volna meg? Végigdőltem a kemény priccsen, és azon gondolkoztam, másik két cimborámat is behozták-e vallatásra a várba, s ők vajon mit ismertek be? Aztán azon törtem a fejem, miként lehetne innen megszabadulni. A szűk ablakon sűrű rács bocsátott be némi fényt, megráztam a rácsot, nem engedett bizony, nem a hajóablak laza rácsa volt. Csak a Duna tükrének egy szeletkéjét láttam, semmi mást. Odalenn a Vág-Dunán biztosan sütik a szalonnát, fogják a keszeget a többi fiúk, loccsanva ugranak a vízbe, és végigszaladnak a tutajokon, mintha sétatér volna az irdatlan hosszú tutajsor. Juhász Szalvátor mester borotvál, a tutajosok türelmesen várják, mikor kerül a kés rájuk, s egymás után veszik szájuk öblébe a kidudorító fakanalat. A kollégiumi rektor úr most ballag szigeti kertjébe, jóízű délutáni sziesztára, csak a méhek meg ne csípjék; vásárosok érkeznek a Rozália-piacra, mert holnapután vásár lesz; porfelhőbe burkolt szekerek zötyögnek Aranyos, Guta, Újvár felé; a halászok a csendes szőnyi vizeken most vetik ki a hálót.

Én meg itt ülök tehetetlenül.

Édesanyám sír, az öcsém sír, a szolgálólány sír, a kocsisfiú átkozódik, apám a városbírót vallatja, miért adott rólam engedélyírást.

Mindenki mozog, siet, tevékenykedik, munkálkodik, játszik, csak nekem nincs semmi tennivalóm, csak én várom sanyarúan a holnapot, a holnaputáni, ki tudja meddig, miért.

Hogy miért: azt legalább tudom.

Belém döbbent az ennenmagam feladta kérdés: „Érdemes volt? Megérte? Magunk alatt vágtuk a fát, s most, íme, bűnhődünk merészségünkért."

Ha megmenekültek, megérte. Bennünket talán csak nem fognak lefejezni!? Legfeljebb kicsapnak az iskolából. Az sem baj, úgyis szükségé van már édesapámnak igaz, erős segítő kézre, legfeljebb hamarább lesz valódi szekeresgazda belőlem. Most még úgyis csak gazdagyerek vagyok, afféle süvölvény, mint mondják.

Ekképp elmélkedtem, tűnődtem, gyötrődtem, de nem jutottam semmire. Végigvágtam magam a priccsen, tehetetlenségemben sírni kezdtem.

– Édesanyám! – zokogtam.

De nem nyílt ajtó, hogy puha, meleg kezével megsimogasson, mint mikor beteg voltam, hogy cirógasson édesanyám.

Később előhúztam á zabostarisznyát, s megpróbáltam majszolni valamit. Kézzel kellett törnöm a kenyeret, fogammal tépni a kolbászt, mert a szelőkést elvették tőlem.

Így szállt rám az alkony. A nap lassan elhúzódott Pozsony fölé, hosszú árnyékok feküdtek a rácsra, s szöktek be a tömlöc téglapádimentumára. Elnyúltak a lábam alatt.

Valahogy elaludtam, de újra fel-felriadtam. Azt hittem, megnyitják az ajtót, az őr kegyesen, biztatóan int, és én kisétálhatok. De nem nyitott rám senki. Vizet sem adtak be.

Nem sétálhattam ki. Hajnalban hideg volt, didergető hideg, beburkolóztam az egy szál durva szövésű, szürke takaróba. Dideregtem, vacogtam.

Aztán a nap arról, Süttő felől, ismét csak indulni kezdett a firmamentumon²⁴. Lassan ballagott föl az ég közepére.

Senki sem nyitotta rám az ajtót.

Aztán délben mégiscsak megnyílt a vastag tölgyfa ajtó, megcsavarták zárjában a kulcsot.

Felugrottam. Már mindegy volt, vallató vagy szabadító, csak jöjjön végre valaki, s szóljon hozzám roppant magányosságomban.

A káplár volt, a Dom Miguel-ezredbeli Kispál Balázs. Fehér frakkja, ezüstös gombja, piros hajtókája, kék nadrágja a déli fényben úgy hatott, mint valami szentkép egy homályos kápolnában. Éppen hogy csak dicsfény nem sugárzott nagy gombú csákója körül.

– No, ebadta! – ezzel lépett be, nyilván ez volt a köszöntésmódja.

Becsukta maga mögött az ajtót, azonnal leült az egyetlen székre, s azzal kezdte, hogy előhúzta a pipáját. Ismerős szerszám volt. Kicsiholt, rányomta a parazsas taplót a dohányra, eligazgatta lapátujjával, s fellélegzett, hogy eddig a művelet mily kiválóan sikerült.

– Jó pipa – fújta ki a füstöt −, finom pipa. Apádtól kaptam.

Megint egy pöffenet.

– Derék emberek. És finom a boruk! De anyád sír ám!

Vászonba takart kis csomagot vont elő frakkja alól.

– Küldik. Egyél, ne búsulj. A cimborámnak is adtam belőle, aki az ajtótok előtt silbakol most, jó cimborám, ő is böszörményi, kölcsönadta a kulcsot, átvettem az őrséget helyette kicsinyég.

Még mindig nem mertem szólni. Csak pillogtam rá meredten. Beszélt ő magától, láthatóan elégedett volt a szüleimnél tett tegnapi útjával.

– Hát szóval elmentem hozzájuk, el én. Megvártam az alkonyatot, nem kémlelt utánam a kutya se. Hallod-e, elég mérges kutyátok van, de megbarátkoztam azzal is, mint a házatok népével egészben. Hát szóval elmondtam apádéknak, hogy mi van. A környülállásokat beszéltem el. De anyád sír ám! Megvigasztaltam, mondtam, nem sokáig tart, nem tudtak belőled semmit sem kihúzni.

– Nem is volt mit – szólaltam meg végre kissé dacosan, de közben szívbéli hálával is, hogy teljesítette, amire kértem.

Alulról pillantott föl rám, ekkor vettem csak észre, milyen huncut pillantása van.

– Nézd csak, öcsém, engem sem a gólya költött. Ha már egyszer ide behoztak, hitem adom rá, pedig tisztességes kálvinista vagyok, évente háromszor templomba is megyek, hát szóval hitem adom rá, hogy ha már idecipelődtél, annak okának is kell lennie. Hacsak olyan picinyke oknak is, mint egy bolha. Hát szóval érted? Én pedig nem kérdezősködöm, mert annyit megtanultam, hogy a katona ne kérdezzen, csak tegye, amit parancsolnak neki. Persze az sem baj, ha a katonának néha esze is van, és az észt én sem tartom a tarisznyában, különben hogy lehetnék már káplár!

– Hát igen – mondtam.

– Szóval megfeküdtem én már, öcsém, Váradot, Kassát, Lemberget, még Bécset is fél évig, mióta katona vagyok, hát tudom, mi a regula, mi az, amit a katonának látnia kell és látnia nem szabad. És úgy gondolom, ez elég.

Feltűnően beszédes volt, vidám gyanúper ébredezett bennem, s ha ennyire megnyilatkozott, bátorságra kaptam én is:

– Mennyi volt a meszely? – kérdeztem. Azonnal elértette.

– Iccével mértük, de az a szerencse, hogy apádéknál nincs mérték, csak cserépkorsó. Az meg elég hasas volt.

– Úgy érzem, hogy még tart benne.

– Idehazára is adtak. – Mosolygott. – Lapos kulacsban; amit dugni lehet. Holnap este is adnak. És három Máriástallért is kaptam. Nagyon rendes emberek a szüléid, mondhatom.

– Üzentek valamit?

– Csak azt, hogy vigyázz magadra, okos légy, s még azt is, hogy a másik két cimborád is itt van bezárva. Majd megpróbálom megtalálni őket is. Nem könnyű dolog. Ma este szolgálatom lesz, holnap este kimegyek apádhoz. Mit üzensz nekik?

– Hogy reménykedem, néhány nap múlva kiengednek, ha látják, hogy nem jutnak velem semmire.

Elsavanyodott az arca; megvakarta a pipacsutorával a füle tövét, ahol szorította a csákószíj.

– Egyelőre ne nagyon reménykedj. Magamfajta bakakáplárt nemigen szoktak a tiszt urak felsőbb dolgokba beavatni, nem is árthatom bele magam a magas parancsnokság dolgába, de nemhiába jártam én meg Galíciát és Bécset is, hogy ne tapasztaltam volna: az ilyen tömlöcdolgok, mindenféle kihallgatások, gyanúsítgatások, lecsukások és felmentések nem egy-két óra alatt intéződnek el. Várd ki a végét, hogy skólanyitásra hazakerülhess.

– Az még egy teljes hónap.

– No látod, van még időd. Hát csak edd, idd, amit küldtek, de arról egy szót sem, hogy itt jártam. Mindkettőnk fejét veszik.

– Attól maga ne féljen.

– Veréssel se, még ha én újból kényteleníttetlek némely pofonnal szolgálni. Rám a jövőben se orrolj, ebadta.

– Vígan viselem, ha maga adja – nevettem el magam.

Komótosan kelt fel, egy csipet dohányt a fogai közé gyömöszölt, mert úgy látszik, annyi gyallai szűzdohányt kapott apámtól, hogy azt sem tudta, miként pazarolja nagy jólétében. Közel hajolt hozzám, és súgva azt mondta:

– Ismerem a hadi bíróság metódusait. Úgy vélem, estére társat kapsz, vagy nagyobb cellába visznek. S ha idegen embert tesznek melléd, akit nem ismersz, hát attól vigyázz. Akármilyen bűnösnek, kárvallottnak, megverettnek adja is ki magát, vigyázz. Akármit is kérdez, vigyázz. Ügyes fiú vagy, ne járjon a szád. Egyáltalán ne járjon a szád. Hamis zúzájú, ártatlan bűnösnek látszó kémet küldenek majd, aki szép szóval vallatna ki. Úgy felelj, hogy semmit se mondj. Ebadta.

Kiment. Bezárta az ajtót. Súlyos bakancsa végigkopogott a kőfolyosón.

Fellélegeztem. Arcomra – éreztem – visszatért a megnyugvás, a pillanatnyi béke pirossága, mégsem vagyok hát egyedül ebben a kazamatában. Gondolom, mennyi bort itattak, mily tömérdek kolbászt, szalonnát etettek Kispál Balázzsal, a Dom Miguel-ezred káplárjával, de megérte. Tisztességgel viselkedett, mint egy hajdúsági magyarhoz illik.

Különösen, ha böszörményi.

És igaza lett. A nap már valamerre Ács fölött járt, tehát úgy délután négy óra lehetett, amikor újra nyílt az ajtó, de nem idegen rabot vezettek a szobába – hiszen csak egy priccse volt a kicsi kazamataszobának −, hanem az őr lépett be. De se vizet nem hozott, se komiszkenyeret, hanem megrázta kulcsait.

– Szedd össze a holmid, megyünk.

Nem kérdeztem semmit, bedobáltam az ételmaradékot a zabostarisznyába, s engedelmesen követtem. Zegzugos folyosókon keresztül haladtunk, derékszögben, hosszában, majd új ajtót nyitott ki.

– Lépj be – mondta az őr.

Félénken tettem néhány lépést. A rácsablakos, hasonlóan homályos szobában három faágy volt, de csak az egyiken hevert valaki. Fel sem állott, úgy nézett rám, közönyösen, alig-alig kíváncsian.

Köhler Gusztáv volt, a harmadik jurátus, a dobsinai.

– Az a tiéd, ott a fal mellett – mutatott a harmadik priccsre az őr. – Vized, kenyered is ott van.

Körülhordozta tekintetét a négy falon, a mennyezeten, a sarkokon, mintha még keresne egy harmadik embert is, és fölötte csodálkozna, hogy a falon mászó pók helyett is nem ember ágaskodik a falon, aztán, mivel nyilván mindent rendben talált, s megrázta az ablakrácsot is, nem lazította-e meg valaki, távozott.

– Nyugodalmas jó éjszakát! – mondta. – Viselkedjetek rendesen s csendesen.

Hogy erre biztatott bennünket, annak némi oka volt, mert ahogy az ajtó nyílott, s messzire lehetett hallani a kazamatafolyosókon, az egyik tömlöcajtót ugyancsak hangosan rugdosta valaki. Dörömbölt, ordítozott, valami részeg morva vértes katona lehetett, mert morvául követelte, hogy engedjék már ki.

Mi pedig ketten maradtunk a harmadik fogollyal, éjszakai nyugodalom kívánalmaival délután négy tájban, a fáradhatatlanul melengető nap ferde fényében. De közvetlen fény ide már nem sugárzott, valahol a keleti vároldalon lehettünk. Szinte kívülről is láttam, merre vagyunk – hányszor eveztem el e falak előtt! −, idáig ér a tutaj sor, ha túlságosan sok tutaj érkezik egyszerre a Vágon.

Köhler Gusztáv nem mozdult, csak nézett rám kitartóan.

– Jó napot kívánok! – szóltam illedelmesen, s leültem a priccsre. Fapárnája volt, vékony takarója.

Elemózsiámat a takaróra dobtam, s összetettem a két kezem, mint az öregasszonyok, amikor imádkoznak.

– Jó napot! – szólalt meg végül. – Azt nem mondhatom,, hogy isten hozott.

– Azt nem! – dünnyögtem.

– Te vagy az a fiú, akivel engem tegnap szembesíteni akartak – mondta, mintegy megállapítást.

– Én.

Most már felült, megdörzsölte az arcát, tíz ujjával végigfésült haja bozontján, hangja felélénkült, frissebb lett:

– Ki vagy?

Úgy látszik, ebben a várban mindig elölről kell kezdeni az emberfia nacionáléját, a megvallásokat, anélkül sose mehetünk semmire. Engedelmesen feleltem, mert még mindig nem bírtam magamhoz térni a csodálkozástól, hogy éppen ehhez a rabhoz tettek engem. Furfang ez? Kelepce? Tudtam azonban, hogy csak úgy juthatunk tovább, ha vele szemben őszinte leszek. Hiszen rajta is segíteni akartunk.

– Kecskés István, kollégista Komáromban, apám, István fia.

– Mi bajuk van veled, s miért hoztak ide?

A zaboszsákomra tekintettem, fölösen akadt még benne útravaló.

– Nem enne először? – kérdeztem. – Azt hiszem, jólesnék!

Nem kérette magát. Belenézett a zsák mélyébe, előhalászta a kolbászt, tört a kenyérből, reá pogácsát. Ittuk a vizet, mint a gödény.

– Hát ez jó volt, Isten áldjon érte!

– Az édesanyámat – vágtam közbe.

– Az édesanyádat. Napok óta nem ettem rendesen. És most beszélj. Hogy kerültél ide?

– Mert ki akartuk szabadítani magukat, de csak kettejüket sikerült.

– Mit beszélsz? – ugrott fel, s megrázta a kabátomat, azt hittem, rögtön kiesem a zekémből. – Mondjad gyorsan! Hol vannak?

– Van itt a szomszédságban egy kis falu, isten háta mögött, a Zsitva kiöntései közé dugva, oda tanácsoltuk őket. Néhány napig nyugodtan megbújhatnak. Martos.

Türelmetlenül sürgetett:

– Mindent mondj el, gyorsan, amíg egyedül vagyunk. Bizonyosan van annak valami oka, hogy együvé raktak bennünket.

– Ebben igaza lesz, mivel nem lehetetlen, hogy nemsokára harmadik társ is érkezik, akitől óvakodnunk kell.

– Miből gondolod ezt?

Egyelőre nem árulhattam el a káplárt, Hajdúböszörmény szülöttét, s így feleltem:

– Nem egy rokonomtól hallottam, keresztapámtól is. A polgárság örökké borsot törne a várparancsnokság orra alá, és vice versa. Évszázadok óta így megy ez már.

– Milyen iskolát jársz? – kanyarodott egyet a kérdéssel, mert feltűnt neki a latin szó.

– Kollégiumban a retorikai klasszist jártam ki. De hadd folytassam gyorsan.

Közel hajoltam hozzá, és suttogva, hogy a falak se hallják, sebtiben elmeséltem mindent a Liptákok tutajától kezdve a Dom Miguel-ezredbeli káplár tekintetes pofonjáig.

– Még ez is, ez a bitang! – simogatta meg az arcom.

– Ezt az egy embert ne szidja, még hasznunkra lehet.

– Tudod, ugye, ki vagyok én? – dőlt végig ismét a deszkaágyon.

– Tudom, Köhler Gusztáv, Dobsináról Pozsonyba jött jurátus, aki szintén egy követ fújt a többi ifjakkal a diétán. Megtanultam én ezt már alaposan!

– Pedig nem is Pozsonyban kezdtem a jurátusságot – simította végig gyér szakállát −, hanem Eperjesen, ahol Kossuth Lajosunk is gimnáziumba járt. Ott ismerkedtem meg vele, ő hívott magával Pozsonyba. Tudod, ha egy olyan nemesember özvegyétől kap képviseleti megbízást, helyettesítési jogot a magamfajta fiatal ügyvéd, akinek joga van az országgyűlésen vagy a főrendiházban megjelenni, akkor könnyűszerrel megél Pozsonyban. Ennek ablegatus absentium a neve, én is ilyen vagyok. Hiszen Kossuth Lajos is így jutott el a múlt országgyűlésre, Révay báróné úrasszony meghatalmazottjaként. Jómagam egy gazdag gömöri özvegyasszony, bizonyos Hanvay Gáspárné asszonyom helyettesítője vagyok, nemesember lévén. Csakhogy az én ősöm nem holmi harcias cselekményért, török janicsár füle levágásáért vagy falvak felpörköléséért kapta hajdanán a nemességet, hanem mert ügyesen bányászott a király kincstárának aranyat, hadiseregének rezet a Gölnic parti bányájában.

Elrévedt, szorgalmas őseire gondolhatott, akiknek utóda most éppen a királyi utód foglya, keserves rabja.

– Jó jurátustársam, Patonyi Miklós meg egy igen-igen vén, köszvényes bárót helyettesít, egy Trencsén megyei Mednyánszkyt. A harmadik, Borinszky, valahonnan Veszprémből került föl, apja a ciszter atyák jószágigazgatója, bonorum directora, van pénze elegendő. Egy házban vettünk szállást, egy kocsmába jártunk, ugyanazokat a báltermeket tiprottuk farsangkor. Csak a leányok voltak mások, akiknek a szépet tevők.

– De hát ez nem elég – dünnyögtem, váltig halkan pörgetve a szót −, vidám farsangért, közös borházért még nem csukják le s indítják Péterváradra a jogászt!

Elnevette magát szomorú állapotában is.

– Scilicet, non! Azaz: persze, hogy nem! De mi, jó egynéhány társsal együtt a türelmetlen, nyughatatlan ifjúsághoz tartozunk, ahogy a fenséges nádor kancelláriája hirdeti: bennünk érlelődik a lázongó generáció, a kormánnyal, közállapotokkal, nemzeti helyzetünkkel, javadalmainkkal, szabadságunkkal elégedetlen náció. A nagyhatalmú Metternich kancellár kicsi ellenfelei. Csakhogy sok kicsi egér is át tudja rágni a súlyos hombártölgyfa deszkáját.

– Ezt csinálták farsangkor? – ingerkedtem.

– Farsangon kívül. Afféle élesztők vagyunk a keletlen kenyérben, érted, jeles rétorom²⁵? Mi másoltuk, terjesztettük, magyaráztuk amaz Országgyűlési Tudósításokat. Az írás nyíltan ment, a magyarázat s az elégedetlenség titkon. Aztán megunta a kamarilla, s rátett egy hajóra. Sokunkat. Mi erre eveztünk előttetek el.

– Így magyarázta édesapám is, keresztapám is, ezt hallottam a másik két jogásztól – meredtem magam elé a priccsen −, minden egybevág tehát.

– No lám, akár matézisprofesszor is lehetne belőled, vagy a filozófia instruktora – bólintott −, oly ésszerűen tudod összefoglalni a múltat, a jelent.

– Pedig gazdaembernek nevelnek, nem professzornak, apám mesterségét fogom folytatni. Sok lovunk van.

– Hát most elmondhatod: „Post equitem sédet atra cura!"

– A lovas mögött ül a sötét gond – vágtam rá −, Horatius Harmadik könyve, első rész, negyedik sor.

Rám bámult, s most ő mondta ki nagy elismerésül, amit a Dom Miguel-ezredbeli hajdú használt köszöntésében:

– Ebadta! Akkor talán azt is tanultad, hogy:

Non civium ardor prava jubentium Non vultus instantis tyranni Mente quatit solida …

– Sem a hatalmasok komor tekintete, sem a polgártársaink heve soha el nem tántorít – fordítottam azonnal. – Horatius Harmadik, három, egy-négy. Ezt is tanultuk; rektor úr monda, illik tudni a magyarnak, különösen ha egyszer majd betessékelik a komáromi szenátori székbe.

– A nemjóját! – csettintett elégedetten. – Nektek aztán jeles professzoraitok vannak! Nemde Czuczor Gergely is itt tanított?

– A bencés atyáknál, még tanít!

– Hála az Úrnak – helyeselte −, bár én lutheránus vagyok. Neves ember, akad néhány lázító poémája neki is.

– Zsubriczai Zalán őt is figyeli.

– Hát látod, az a horatiusi verssor, amit az imént fordítottál le, az a mi jelszavunk. Úgy tekints bennünket meg az egész országgyűlési ifjúságot, a Kossuth, Wesselényi, Széchenyi vezette nációt!

– Én is kérdek valamit, ami most éppen ide illenék: „Aequam mementó rebus inarduis servare mentem!?

Rávágta azonnal:

– Őrizd meg nyugodt lelkedet a szerencsétlenségben, Horatius Második könyve.

– Akkor Eperjesen is jól tanítanak – ismertem el. Úgy elment az idő a latin klasszikusai, az országgyűlési ifjakkal és Metternich emlegetésével, hogy szinte észre sem vettük: végül is börtönben vagyunk. Mondhatnám, felüdültünk, más, messzi, külső világba kerültünk. Szép jövő ragyogó világába.

Még maradt a tarisznyában, megéheztünk ebben a szellemi párviadalban. Ráérő idejében – noha nem sok akad - édesapám is igen kedveli az efféle békés viadalmakat, különösképp, ha keresztapám szőlejében üldögélhetnek a teljes társadalommal. Törtük a kenyeret, szakajtottuk a sonkamaradékot. Már-már megbékéltünk volna a mai nappal, s mindketten azon törjük fejünket, hogyan vizsgáztassuk tovább egymást, amikor váratlanul megcsörrent ajtónk zárjában a kulcs, az ajtót a porkoláb kitárta, s egy ismeretlen, eddigelé soha nem látott őrféle katona karjánál fogva lendített be egy simára nyalt képű, csizmanadrágos, sujtásos zekét viselő molnárszürke ruhás alakot. A csizmanadrág a molnárkékséggel s az egész ruházat a szakálltalan-bajusztalan arccal nemigen illett össze, de ezt csak úgy futólag jegyeztük meg, mert az illető kalimpálva repült a priccsnek, s hasmánt vágódott el rajta.

Riadtan bámultuk.

– Trés faciunt kollégium! – nyugtázta az emberi röppentyű viharos érkezését Köhler Gusztáv. – Hárman alkotják az együttest. Mi járatban van, tiszteletreméltó cellatárs?

Vidám lelkű gömöri ember lehetett ez a Köhler, mert még azt sem fogta fel tragikus módon, hogy a kamarilla jóvoltából a komáromi vár kazamatájában őrzik, és mert a hozzánk dobott fogolytárs csaknem négykézláb érkezett; ez azonnal fel is vidította őt, s ily könnyed lélegzetű szavakra ihlette.

Kintről nem hallatszott emberi hang. Az első pillanatban azt reméltük, a röppentyűvé vált illetőnek utána is kiáltanak, vagy bennünket világosítanak föl a váratlan érkezés okáról, de ez nem történt meg. A porkoláb újra ránk fordította a kulcsot, s másodmagával elkopogott a téglaburkolatú kazamatafolyosón. Se hang, se szó, se magyarázat.

– Jaaj! – fogta a derekát a jövevény. – Istenem, mein Gott, die Lausbuben!

Sóhajt tehát magyarul is, németül is. Mit tud még?

– Porca miseria! Sbirro maledetto!

Az olaszhoz is konyít. Sajnáltuk. Együttérzéssel néztünk rá, noha alaposan megszakította kellemesen és okosan induló társalgásunkat. Köhler Gusztáv agya azonban gyorsan villogott, mint egy friss kanócú mécses, az én elmém kerekei is zajtalan forgásba lendültek. Furcsa forgás volt, egyszerre mozogtak a közénk dobott illető érdekében is, ellene is. Köhler a nagy mozgolódásban, átkozódásban fülembe lehelte:

– Cave canem, azaz: a kutyától óvakodj!

Egyet vágott a szemével. Megértettem. És ettől a pillanattól kezdve két irányban gondolkodtunk, két szelet hajtottunk. Erre is, arra is. Most vettem hasznát a Dom Miguel-ezredbeli nagy bajszú káplár józan intelmének, meg ama többrendbeli meszely boroknak, amelyet apáméknál megivott, s ahogy a jelek mutatják, nyilván még fog is. Nélküle talán már az első fertályórában szekundába ponált volna rossz sorsunk.

A puszta sejtésnél, gyanúnál több egyelőre aligha élhetett volna bennünk. Nem tudhattuk teljes bizonyossággal, valódi rabot vetettek-e közénk, avagy valami besúgófélét. Első látásra kétségkívül szánnivalónak tetszett, megtépettnek, megvertnek. Kalaptalan repült, csizmája sáros, útiholmija – mint kedves keresztapám mondaná ilyenkor: csavargási melléklete – nem volt.

– Jaaj – kezdte magyarul −, die elende Ráuber, megvertek. Tutto il corpo mi fa male!

Az olaszt Köhler fordította le félhangon, mert családi vagyonából, a dobsinai rézbányából arra is tellett, hogy a fiumei tengerpartra is tehessen némi tanulmányutat: „Egész testem sajog!"

Hanyatt dobta magát az ágyon, összehúzta térdeit. Köhler odament hozzá, megsimogatta homlokát, egy bögre vizet adott neki. Szomjasan kortyolta.

– Grazié – dünnyögte. – Elbántak velem.

– Miért? – kérdezte Köhler, de még mielőtt felelt volna a jámbor, kiderült, hogy a meglepetéseknek nincs vége.

Újból nyílt a vastag faajtó, s egy fekete köpeny, lapos, ellenzőtlen fekete posztósapka repült be, egy kéz széles szájú vizeskorsót, kenyeret helyezett a földre szótlanul, s az ajtó ismét becsukódott. A fekete köpeny afféle térdig érő, keskeny gallérú, ujjatlan testborító volt, kopott piros béléssel. Köhler felemelte, maga elé tartotta.

– Carbonariköpeny – suttogta meglepetten, aztán a mellénk társított idegenre terítette.

– Az mit jelent? – kérdeztem.

– Olasz forradalmárok, carbonarik karakterisztikuma, mint ez a sapka is – mondta. – Metternich kancellár tűzön-vízen keresztül üldözi őket; nagy ellenfelei az osztrák császárságnak odalenn, Lombardiában. Az olasz hazáért küzdenek, kikergetendő az osztrák katonaságot, amely rajta ül Velencén, Milánón!

Halaványan én is tudtam erről, a koppánymonostori beszélgetéseken, présházban, méhesben az olasz rebellió is szóba került sokszor, a lengyel felkeléssel együtt. Most láttam azonban először valódi forradalmárt.

Faágya mellé ültünk, úgy bámultuk. Zilált volt, fáradtnak látszott, pihenni akart. Mondta is:

– Aludni, nem szólni, fájni.

Magyarul tehát rosszul beszélt. Behunyta a szemét, elszunnyadt. Így szállt ránk az alkony. S akkor a sötétben – mert mécsest, gyertyát nem adtak – Köhler egészen közel hajolt hozzám.

– Fülelj csak ide, fiú! Mit keres egy olasz forradalmár ilyen maskara carbonariköpenyegben minálunk? A nyugtalankodó taljánokat az osztrák hegyek közé, Kufsteinbe meg Brünnbe viszik! Oda, ahol Kazinczy is raboskodott! Valami nem tetszik nekem ebben a maskarában. Még mindig válaszút előtt toporgunk.

– Timeo Danaos et dona ferentes – csillogtattam klasszikus tudományomat, hogy legalább elmém fényével világítsak a sötétben, és a trójabeli Laokoon szavaival mondjam: – félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is.

Mert egyelőre azt sem tudtuk, milyen náció szülte, s igaz járatban van-e, avagy kémkedni jött. Lehet, hogy a carbonari személyében afféle furfangos Odüsszeusz érkezett, de az sem valószínűtlen, hogy egy messzire vetődött, bujdokló, távoli harcos socius²⁶. Egész éjszaka ezen ógtunk-mógtunk magunkban, s csak hánykolódtunk ama gond miatt, hogy sok bajunkban nem érkezett-e a carbonari személyében még újabb megpróbáltatás? De ha maga a Dom Miguel-ezredbeli káplár érkezett volna is, ő sem tudott volna semmiféle felvilágosítással szolgálni a maga gyanúján kívül, kiféle-miféle ez az újonnan jött ember, hiszen a magas kancelláriák, várbéli bíróságok éppen nem borissza káplárok orrára kötik a maguk titkos praktikáit.

A fekete köpenyes rabtárs azt mondta, megverték, fáj minden tagja. De egy kis karcoláson kívül egyéb testi sanyargatás nem látszott rajta.

Nem szóltunk egymáshoz Köhlerrel többet. Ha a carbonari netán hallgatózott volna az éjszaka csöndjében, legfeljebb a kaparászó egerek cinnegését vagy egy bódult öreglégy donogását hallhatta volna. Közben váltig azon törtem a fejem, merre, hol van másik két cimborám, vallatták-e őket is, zártak-e rájuk tömlöcajtót, s jutott-e nekik is carbonariköpenyes vendég?

Ha magában a várban, a falak között, a folyosókon, istállókban és egzecírplaccokon állandó volt is a lárma, ha hol innen, hol onnan harsant kürtszó, veretett a dob, a kazamaták tömlöcvilágában néma, vészteljes csönd honolt. És ebben a csöndben mindig fel-felrémlett édesanyám hangja, mintha szólongatott volna, avagy édesapám intelme: „Látod, kár volt gyereknek avatkozni be a politikába, most megkaptátok, amit kerestetek!", s egy röpke álomkép a Liptákok forgó-lengő tutajára is ráültetett. Sokszor felriadtam, s ekkor oly jó volt s megnyugtató, hogy két ember szuszog-mozog mellettem. Nem hagytak egyedül. Forgolódott Köhler Gusztáv is, csak az olasz aludt nyugodtan, mintha a lelkiismeretét semmi sem nyúzta volna.

Hajnali derengéskor szinte meg is békéltem a világgal, szerettem volna rózsaszínben látni a rám virradt napot.

Amikor reggel bedobták a kenyerünket, s az őr újra töltötte vizeskorsónkat, rabtársunk fürgén pattant le a priccséről, a tisztálkodásra használt vizesdézsában prüszkölve mosta meg ábrázatát, kortyolt a korsó vizéből, tört egy jóízűt a korpás rozskenyérből, s csaknem elégedetten ült le a székére.

– Milyen nyelven beszéljünk? – kérdezte közvetlen barátsággal.

– Lehet magyarul – döntött Köhler az én kedvemért, mert az ő anyanyelve a dobsinai német volt.

– Áztat nehezebb, nem tanulta sokat, fogok probír. Én Pietro Varalli. Vagyok Toscana hercegség.

Mi is bemutatkoztunk.

– Te lenni… ancora …

– Még … – fordította Köhler.

– Még ragazzo, bambino! – mondta nekem.

– Gyerek, fiú! – hangzott a fordítás.

– Si, si – igenelt hevesen −, bambino! Miért te itt vanni?

Elmosolyodtam. A kulcsra zárást játszottam meg a kezemmel.

– Becsuktak.

– Ladro? – tekintett rám huncutul, félrefordított fejjel.

Ezt magam is megértettem: hogy lator vagyok-e, tolvaj.

– No. Nem. És gyilkos sem.

Köhlerre nézett, tőle várt magyarázatot:

– Meanche assassino. Azt mondja kis barátunk, még csak nem is gyilkos.

Ezen mindhárman nevettünk.

– Akkor miért vanni? Karcerben te itt miért vanni?

Széttártam a kezem, vállat vontam.

– Nem tudom.

– Áztat baj, nagy baj, rossz emberek vanni, nagyon rossz emberek. És te miért itt? – fordult Köhler felé.

– Én sem tudom! – Köhler ugyanúgy tárta szét kezét, mint én. – Rossz emberek idecsuktak.

– Engem is rossz emberek. Al diavolo!

– Azt mondja – fordította le nekem Köhler −, hogy vigye el az ördög az egészet. Azt hiszem, ebben meg is egyezhetünk.

Hátra volt még az ő magyarázata; a toscanai nagyhercegségből való Pietro Varalli idepottyanásának értelme.

– És te? Eppoitu?!

– Sok mondani, sok elmondani, non ladro, non assassino, csak viaggiatore! Viaggiatore semplice.

– Egyszerű utazó, azt mondja. Hát ez nem valami tökéletes magyarázat, komám, compare mio!

Mosolygott az olasz, bekapott még egy darab kenyeret, de kiköpte, száraz és ízetlen volt. Nekem sem akadt már a tarisznyámban semmi olyas, amivel megkínálhattam volna.

– Jött-ment én, a soldato, katona mondja: passaporto mio é falsificato.

– Hogy az útlevelét hamisnak találta a katonai őrség.

– Si! Ja! Igen! Van én hamisság.

– Hogy kerültél ide Toscanából?

– Az is van ausztriai tartomány, nem? Jöttem ló, jöttem a piedi…

– … gyalog …

– Si! Ja! És jöttél néha carrozza.

– Kocsival.

– Si. Hát ebből még mindig nem értettünk semmit. És most, ebben az emlékezésben nem is folytatom a háromnyelvű beszélgetés hív idézését. Akinek kezébe jut ez az írás, netán unalmasnak is találná börtönbeli első beszélgetésünk ilyetén hosszas másolását. Mindössze láttatni szeretném, mily bonyolult módon, keresztbe-kasul társalogtunk, bár a magam latintudásával olykor meg-megsejtettem, mit mond a Toscanából jött olasz. Hadd folytassam ezeket a sorokat (ki tudja, jut-e egyszer olyasvalaki kezébe, akit kíváncsivá tesz fiatalságom egy kalandos nyara) úgy, ahogy a beszélgetésnek szabályosan történnie kellett volna. Meg aztán már nem is emlékszem pontosan az olasz meg Köhler egyes szavaira, a magaméit sem szó szerint idézhetem.

Amikor a toscanai talján elbeszélésében oda ért, hogy lovon, gyalog, kocsin törekedett olasz földről, Velencén, Trieszten, Karintián, Stájerországon át a mi Dunántúlunkra, némileg elcsodálkoztunk. De mivel nem az első talján volt, akit a császár birodalmának komáromi régiójában láttunk, aminthogy megfordultak itt lengyelek, görögök, rácok, csehek, horvátok, tiroliak is (nagy keverődézsának tekintheti az ember a Duna völgyét), tehát az első csodálkozáson hamar túlestünk. Csodálkozásunk inkább ama faktumnak szólt: miért éppen a komáromi várbörtönbe csukták, s miért pontosan közénk dobták be ezt az idegent. Csak nem takarékoskodik a hellyel a magas várparancsnokság, avagy annyi a részeg huszár és engedetlen vasas német, hogy nem jut magános úri hely a civil fogolynak?

Köhler nem az az ember volt, aki abbahagyta volna a maga vizsgálódását, s az volt a sejtésünk, hogy maga Pietro Varalli is beszélni szeretne, csak szítsuk a mese parazsát!

– És miért volt oly sürgős ez az út? – tett fel újabb kérdést Köhler. Jó vallatóbíró válna belőle.

Varalli körülnézett, minden sarokba beletűzte tekintete éles sugarát, mintha fülei is meghegyeződtek volna.

– Titok.

– Ha titok, mondd el, Pietro Varalli! Minél inkább nyom a titok, annál jobban örülünk, ha könnyíthetünk rajta.

– Nem tudom, megbízhatom-e bennetek?

– Akkor ne mondd el – játszotta Köhler a sértődöttet, s elfordult, elhallgatott.

Jól számított azonban, hiszen Pietro Varalli mindenképpen el akarta árulni titkát. Látta, hogy nem törődünk a vallomással, ő kezdte újból:

– Elmondhatom … – habozott – talán nem vagytok árulók. S különben is, nem az utam célját árulom el, hanem azt, hogy milyen gyanúval hoztak ide be engem. És a gyanúnak nem kell egyeznie a valósággal, nem igaz?

– Tökéletesen így van. A mi esetünk is ez. Gyanúba vettek, hamisan, igaztalanul.

Varalli kiesett a szerepéből – ha ugyan színészkedett, hiszen még mindig nem tudtuk, hányadán állunk vele −, mert ezen a kijelentésen kapva kapott.

– Hamis gyanúokok alapján vagytok itt? Akkor ti politikai zárkában vagytok?

– Te is?- kérdezte vissza Köhler.

Pengett az eszük acélja, ügyesen vívtak; kerülgették egymást. Pietro Varallinak egy lépést engednie kellett.

– Én igen – felelte.

Tehát politikai okból zárták be közénk!

– Mondd tovább!- biztatta Köhler. Közel hajolt, súgta:

– Lengyelországba küldtek, felvenni az összeköttetést.

– Kikkel?

– Hát a forradalmárokkal! A császári házzal elégedetlenekkel, Metternich kancellár ellenfeleivel. A lengyelek is háborognak, az olaszok is háborognak, a magyarok is háborognak, össze kell fognunk.

Néhány pillanatra elhallgattunk. A két ember egymást méregette megint.

– Egyszóval te afféle titkos követ voltál?

– Si. Ja. Titkos megbízott Toscana nagyhercegségből. Krakkóba s Lembergbe kellett volna mennem. Pedig az útlevelem szabályos! Mégis gyanút fogtak a postaállomáson.

Már majdnem hittünk neki.

Egy kicsike tudatlanságán bukott el.

– Akkor te igazi carbonari vagy! – jelentette ki Köhler, s feszülten meredt Pietro Varallira.

Varalli azonban éppen ezt nem értette. Mint mikor valaki a megfelelő kulcsot nem tudja beilleszteni a zárba, holott keze ügyében van minden kulcs.

– Carbonari? Mi az a carbonari?

Most utólag el tudom képzelni, mi minden gondolat viharzott végig Köhler Gusztáv agyán. Mert meg kell vallanom, a beszélgetésből akkor sem értettem volna sokat, ha a németet és az olaszt úgy beszélem, akár a magyart. Gyerek voltam, iskolás fiú, a magas bécsi politikához akkor sem értettem sokat, ha ifjonti lelkesedésből, magyar lelkem minden tiszta érzésével három pozsonyi jurátust szabadulni is segítettem a méltatlan rabságból. A császár-király hatalmas birodalmának ügyét-baját, népei örömét, bánatát hogyan is ismerhettem volna?! Köhler azonban s bizonnyal Patonyi is, Borinszky is sokat tudhatott a világ háborgásainak okairól, háborgatókról, háborgatottakról, s abban a pillanatban, amikor Pietro Varalli oly értetlenül bámult rá, hogy a carbonari szót hallotta: Köhler Gusztáv már pontosan tudta, hányadán állunk ezzel az emberrel.

Pietro Varalli nemtudása miatt tudta ugyanis.

Óvakodott azonban elárulni, hogy rájött valamire; még nekem sem vágott oda szemével. Közönyös hangon válaszolt:

– Hát azok a szénégetők, akiknek köpenyét viseled.

Pietro Varalli rebbenve pillogott, szerette volna, ha agya kerekei gyorsan összekapcsolódnának egymással, de ez valami oknál fogva nyilván nem sikerült egyhamar. Ezt kérdezte:

– Milyen szénégetők?

Meg akarta érteni Köhlert. Sejtette, hogy Köhler valamiféle csapdát rejtett el a vita bozótjában, szinte gőzölt az elméje. Köhler már játszott vele.

– Jól tudod te, signor Varalli, miről van szó, csak azt hiszed, elárulunk, ha bevallod.

– No, igen … igen … – játszotta meg a mély gondolkodót, s összeráncolta a homlokát, mintha fontos döntés előtt állna.

Köhler faarccal, minden mosoly nélkül segítette ki zavarából:

– Mindent tudok, ha nem is vagyok politikai furfangokkal megáldva, s ha ártatlanul cipeltek is ide, de mivel ügyvéd vagyok, ismerem Európa mozgalmait, s tudok az olasz carbonarikról is, hiszen újságokat szokott olvasni az ember, s néha kósza hírek is érkeznek.

– Carbonarikról – pislogott Varalli reménykedve.

– Igen, ama titkos itáliai társaságról, amely szénégetőnek nevezi magát, mintha erdők mélyén bujdokolnának tagjai, s amely társulat a fekete szén tüzes parazsával gyújtaná fel legszívesebben a Habsburg birodalmat, hogy szabaduljon föl az osztrák elnyomás alól Lombardia, Velence, Parma, Toscana. Ilyen ismertető jelet, kívül fekete posztót, belül vörös selymet viselsz te is, signor Pietro. De miért nem öltesz kevésbé feltűnő ruházatot? Aligha csodálkozhatom a postaállomás spionjain, ha rád csaptak. Ki utazik ma carbonariköpenyben Magyarországon?

Pietro Varalli savanyúan vette tudomásul, milyen forradalmi ruhát húztak rá elöljárói azért, hogy elfogott, nyugtalan magyar forradalmárokban bizalmat keltsen.

Csak azt nem magyarázta meg neki a főnöke, mily feltűnő köpenybe borították, s miért?! Mivel azonban Varalli (vagy hogyan hívták?) szintén olajozott agymasinával volt megáldva, ruhájára mutatott.

– Öltöztem én magyarul is, hogy feltűnő ne legyek országotokban. Tekintsd csizmám, zekémet!

– Felette tarkán sikerült, harmada olasz, harmada német, egyharmadában magyar. Darutollas kalapot tettél volna a fejedre! Ki öltöztetett föl?

Rejtett támadás volt, de Varalli még kivédte:

– Magam ötlöttem ki.

– Rendben van. Tudtad-e azonban, hogy kivel kell kapcsolatot teremtened Krakkóban, Lembergben? Rejtesz magadnál címet, följegyzést?

Varalli erre nem felelt, hanem visszatámadott:

– Hát vajon te ismersz-e megbízható lengyelt a határokon túl?

Nyilvánvaló volt már előttünk, azért küldték ezt az embert a megbízói, hogy Köhler bizalmába férkőzve, összeköttetéseit fürkéssze ki.

– Hogyne ismernék! – bólintott Köhler.

– Kit például?

– Báthori Istvánt.

– Nem lengyel név.

– Viszont lengyel király volt.

– Ilyen nevű királyt nem ismerek.

– Nem csodálkozom. Toscanában nem tanították. Kétszázötven esztendőnek előtte ültették a trónra.

Pietro Varallin most ütköztek ki először a bosszúság mérges tüskéi. Lám, egy álló órája faggatja már Köhler Gusztávot, s még egyetlen arasznyira sem jutott előbbre.

– Rajtad nem tud eligazodni az ember, mindig tréfálsz.

– Nem tréfa ez; szavamra mondom, hogy király volt, Erdélyből hívták magukhoz a lengyelek, s noha réges-régen megholt, őt ismerem s kedvelem legjobban a lengyel királyok közül. Királynál alább nem adom, még ha az csak Ulászló vagy Zsigmond is. Azért is tisztelem annyira a mi Ferdinánd királyunk őfelségét.

Varalli Péter görbe tekintetet vetett Köhlerre, már nem tudhatta, hányadán áll vele. Ilyen elmés csatározással telt el, hintáztatva-csalogatva egymást, jóformán egész világos napunk. Időnkint sejtetni engedett egy-egy sötét tervrészletet, amelyet az elégületlenek olasz földön szőttek, eskü alatt kellett megígérnünk, hogy el nem áruljuk senkinek, cserébe tőlünk remélt összeesküvési, lázongási titkokat. „Szeretnétek-e, ha Napóleon egyszer visszajönne?" – kérdezte például, máskor meg: „Tulajdonképpen hol gyűlik össze titkon az országgyűlési ifjúság, mi is szeretnénk felvenni velük a kapcsolatot, hogy együtt munkálkodjunk a népek felszabadításáért, a járom levetéséért!" De ilyen cifra módon az összeesküvők – első napi ismerkedésre - aligha beszélgethetnek egymással. Úgy mondta föl, mint valami leckét az iskolában. Ha azonban azért küldték hozzánk, hogy kiszedjen valami titkot Köhlerből (végeredményben nem is volt titka, csak a kamarilla szaglászai hitték, remélték), avagy azt várták, hogy én áruljam el, megszöktettük-e valóban a veszedelmesnek tartott jurátusokat, s vajh merre szökhettek, akkor igen kezdő kémet választottak a főszaglászok, mert semmi használhatót nem árultunk el.

Visszaemlékeztem az én tapasztalt, kedves keresztapám elbeszéléseire, amikor a spionok természetéről tartotta a maga prelekcióit, s azt mondta: „Egy tisztességes spion, ha ugyan akad ilyen,− öt-hat napig nem is kezd érdemleges munkába. Először csak a helyszínnel, kiszemelt embereivel ismerkedik, s azon van, hogy teljes bizalmat szerezzen magának." Ennek a Varallinak alkalmasint kevés időt engedélyeztek a szimatolásra, rögtön az első napon teljes eredményt vártak tőle.

Baj volt, hogy egyetlen bizalmas szót sem tudtam Köhlerrel váltani, még egy szemhunyorítás is sok lett volna, Segített azonban a várparancsnokság, mert alkonytájt megnyílt az ajtó, s egy porkoláb Pietro Varallit parancsolta elő. Varalli kelletlenül emelkedett fel.

– Megint kihallgatásra visznek – mondta −, megint megvernek.

Becsukódott az ajtó. Végre ketten maradtunk.

– Nem tetszik nekem ez az ember – súgta Köhler, akit most már nyugodtan barátomnak is vallhattam −, mert bár semmi alapunk nincs rá, hogy gyanúsítsuk spionkodással, hiszen mondhat igazat is, de sok jel mutat arra, hogy szaglászni küldték közénk. Okosan viselkedtél, fiú. Egyelőre azonban nem zárult le még semmi. Ez a Varalli valahol most tárogatja az ajtót.

A mi ajtónk is újfent megnyílott. A Dom Miguel-ezredbeli káplár dugta be rajta vigyorgó képét. Rögtön be is lépett, asztalra tett egy vászontarisznyát. A padlásunkon hányódó ócska zaboszsákok egyike volt megint, de édesanyám kimosta.

– Küldték – jelentette a káplár. – Gyorsan faljátok be, visszajövök a zsákért. Két pint bort adtam a kinti strázsának, hogy átvehessem vagy két fertályórára az őrséget. Temiattad, ebadta!

Kiment. Rázuhantunk az elemózsiára, mintha álló hete egy falat nem lett volna a szánkban. Alighogy az utolsó morzsákat is lenyeltük, már érkezett is vissza a káplár. Gondosan seperte össze a maradék nyomait, a zsákot frakkja alá dugta, legfeljebb némi jóízű kolbászillat lengedezése jelezte, hogy az előbb itt még falatoztak. Kortyoltuk a vizet. A káplár állva maradt, úgy magyarázott:

– Kis ember vagyok én a nagy méltóságok között, ha meg is nőttem, de mivel egy esztendeje a belső szolgálat a tisztem, s orrom, szemem, fülem egészséges, látok én, hallok én eleget. Azt szagoltam ki, nem is először, hogy küldtek ide már egy embert.

– Így is van – helyeselt Köhler. – Egy olaszfélét. Azt mondja, Toscanából való.

– De hát Fiume nem jó neki? Ott született, az anyja német. Kiugrott pap, a fehérvári atyáknál járt néhány magyar oskolát.

– Kelmed is mindent tud! – nevetett Köhler.

– Tizenkét esztendőt lehúztam már a fogadott húszból, valamelyes tapasztalati okosság csak ragadt rám?! Erre az emberre vigyázni ajánlatos. Éppen úgy, mint ama Zsubriczai nevű jómadárra is, meg a többi kémszemlészre. Fizetett spionok.

– Förtelmes hivatal! – köpött ki Köhler.

– Tegyenek úgy, mintha nem is sejtenék, kicsoda-micsoda lakozik az ő személyökben! Ne feketítsék ezzel is sorsukat. Fiú, ebadta, hallod-e, a kedves szülőid erősen búsulnak miattad ám! Fűhöz-fához szaladnak szabadításodért, de ilyenek előtt a várkapu zárva van. Civil bíró ide be nem lép, hacsaknem vasban. És ha másik két cimborádról is tudni szeretnél, hát megmondom, hogy itt vannak még ők is a várban, de egy másik kazamatafolyosón, velük még nem beszélhettem. Majd megpróbálom. Még annyit újságolnék, hogy van ám foglyok és rabok járás-kelése, hozatala-vitele a komáromi várban, az imént is hoztak megint valami hármat-négyet Pozsonyból, Léváról. Afféle nyugtalankodókat, rebelliseket. De már nem hajón jöttek, hanem szekéren, gyékényernyő alatt.

– Azokkal pedig mi történt, akik a minap megszöktek, és szökésüket ránk fogják?

– Még nem hozták vissza őket, nyilván eltűntek a gazban.

Hogy ez a gaz esetleg a martosi bíró háza is lehetne, ezt már nem kötöttem a káplár orrára. Gyanús volt már nekem minden hivatalos és félhivatalos személy a várban!

– A komáromi vár csak afféle első vizsgálódás helye - okosított fel a Dom Miguel-ezredbeli katona −, az ítéletet majd Budán mondják ki, s akit hosszú időre csuknak le, Péterváradra viszik, Rácország határára. Szomorú hely, szolgáltam ott is egy esztendőt.

Köhler elsápadt.

– Ott köt ki a hajónk végül?

– Hacsak meg nem szökik az ügyesebbje …

– Innen? – pillantott szomorúan Köhler Gusztáv a sűrűn rácsozott, apró ablakra. – Innen még egy légy sem repülhet ki!

– A gyerekeket előbb-utóbb elbocsátják – vélekedett a káplár, mint egy bennfentes albíró. – Félemlítés okán tartják itt őket, hogy egész életükre megtanulják: nem ajánlatos a magas felsőséggel ujjat húzni. Még egy kicsit megvesszőzik őket, kollégiumi karcerbe dugatják, s akkor ím, megjuhászodnak. Hacsak… hacsak valami főbenjáró bűnt mégis nem követtek el. Mint teszem az, fogolyszöktetés.

Szúrósan tekintett rám, bagóját szünetlen rágva, mert itt nem pipázhatott. Majd az ablak felé pillantott, nem nézve sem Köhlerre, sem rám, mintha a falaknak beszélne, közönyösen:

– Innen is meg lehet szökni. Nem is egynek sikerült.

Köhlerben sejtés ébredt. Hasonló közönnyel szólt:

– Aztán hogyan?

– Az Úr megsegíti az ő hív szolgáit, így prédikáljak a templomban húsvét idején – vont vállat a káplár, példázatot mondva, s nem tanácsot adva. De ebben a példázatban, úgy éreztük, valami kézzel markolható vetőmag mégis rejlett.

Csendben maradtunk, mindenki gondolkodott. Az agyak szinte sisteregtek. Dom Miguel újra megindította a beszélgetés kerekét:

– Mondhatom, fiú, áldozatkész, gavallér szüleid vannak. Estvére ismét meglátogatom őket, hírt viszek felőled. Megmondom, miként s kivel, azaz kikkel találtalak. Hát csak fel a fejjel magának is, advokátus úr. Néha Isten segít, máskor ember.

A szobára ráhullott a homály. Fülledt volt a levegő, néhány álmos légy tántorgott zúgva. A várudvarokon estebédre, lóabrakoltatásra, silbakváltásra szólongatott a kürt, a dob. A Duna vizén elnyújtott hangok siklottak végig, valahol hajót kötöttek ki kurjantós dallamok kíséretében. A széles vársánc – a glacis – tetejéről roppant robajokkal, dübörgő zajokkal két öreg ágyút vontattak, gurítottak le, javítani vitték őket a vártüzérek.

Az esti nyüzsgés zajában Dom Miguelünk szokatlan csendben távozott. Szöges bakancsa erőteljes koppanásait azonban sokáig hallani lehetett. Legalább fél akó bort leereszthetett már a torkán minálunk, s jó néhány rőf kolbász bánhatja tömlöcbe zárt mivoltomat. Tepertős pogácsák garmadájával s alkalmasint egy kövér sonkával együtt.

– Valamit forgat ez a káplár az ő kemény fejében – vágta hanyatt magát deszkaágyán fogolytársam, és a pókhálós, setét mennyezetről próbálta leolvasni a jövőt. – Egy bizonyos azonban, hogy kedves szüléid igen jól tarthatják ezt a vitézt!

Varalli, a szénégető-forradalmár, a Fiume városában született toscanai rebellis nem jött vissza este. Másnap reggel taszította be az őr. Úgy látszik, az volt a parancs, hogy kegyetlen bánásmódot mutassanak előttünk, egyfelől, hogy megfélemlítsenek, másfelől pedig, hogy erős bizalom ébredezzék bennünk a sorstárs fogoly iránt. Jobban lökdöstek, taszigálták, mintha valódi vizsgálati fogoly vagy igazi elítélt lett volna. Tűrte. Fizették!

– Egész éjjel vallattak, de nem tudtak kihúzni belőlem semmit – dőlt sóhajtva az ágyára.

Ez azonban semmi látható nyomot nem hagyott rajta. Pihentnek, jóllakottnak, elégedettnek látszott, jajai ellenére is. Mint aki puha szalmán aludott, és a bírákkal való bizalmas beszélgetésben jelentette rólunk – a semmit.

Mert aligha értesíthette volna megbízóit a mi titkos vallomásainkról. Hacsak nem költött ilyeneket, mert már fizették.

Télen a teátrumban A fekete hegyek haramiája, avagy az álnok kőbarát történetét láttuk. Rémséges, egyúttal igen tanulságos, de elszomorító történet volt. Abban láttunk hamis zúzájú actorként ilyen huncfut²⁷ rollét²⁸ játszó besúgó-haramiát, mint ez a Pietro Varalli volt.

Teátrumi játszónak bátran elmehetett volna.