GOMBHOZ A MELLÉNY

– Nincs étvágyad, kisfiam? -− simogatta meg édesanyám az arcom, mert csak piszkálgattam a nagy öblű tálban a kanalammal.

A virágos cseréptálat édesanyám szokás szerint az asztal közepére tette, illatos, kásás-húsos káposzta ingerelte az ember ínyét benne. Közös tál volt, mindenki a maga felőli oldalon nyúlt bele kanalával, vagy kapta késre a húst. Nagy karaj kenyeret tartottunk a kés, kanál alá, el ne csöpögjön a jó lé. Hárman ültünk csak az asztalnál, a szolgálóleány az ajtónak támaszkodva, állva evett, a kocsisfiú a küszöbön.

Öcsém kezében szaporán járt ide-oda a kanál. Én csak szürcsölgettem, válogattam.

– Valami bajod van, beteg vagy? – ismételte édesanyám. – Egész délelőtt a lovakkal voltál a Vág-Dunán, meghűlhettél.

Sóhajtottam, s engedelmesen kaptam be egy nagy falást. Nem ment az evés, mintha kőgombócokat kellett volna nyelnem.

– A Liptákok nagyon örültek az útravalónak, felette köszönték, hálálkodtak – ütöttem el a kérdést.

– Netán az övékből ettél? – fogott gyanúra édesanyám. – Nem volt szép tőled, őket rövidíteni meg.

De erre már felpattantam, bárhogy másüvé méláztam is.

– Hogy gondolja ezt, kedves anyám? Mindent megkaptak, akiknek szánva volt, hiánytalanul.

Magamban azonban nemcsak a Liptákokat, hanem a két másikat is a megajándékozottakhoz soroltam.

– Jól van – folytatta −, aki beteg, lefekszik.

Úgy is tettem, mint aki beteg. Senki se szóljon hozzám inkább, ledőltem kinn az udvaron, az istálló árnyékában a dikóra. Csakhogy ezzel sem cselekedtem jót s hasznosat sem, párolgó bögrével a kezében. – Idd meg!

– Idd meg!

– Mi ez?

– Herbatea, pemetefű, zsálya, hársfavirág.

– Minek?

– Betegnek.

– Kinek?

– Neked. Aki beteg, igya ki.

– Keserű?

– Nagyon – vigyorgott az öcsém, és orrom alá nyomta a bögrét azzal a zöldessárga, forró levével.

– De méz is van benne.

Hát még ez is ráadásul! Nem volt elég bajom, nem kísértett még lehunyt pilláim mögött is Zsubriczai a fullajtárjával; a keserű poharat fenékig kellett innom. Most már nem hátrálhattam, vitézül megittam.

Borinszky, Patonyi, mit meg nem kell értetek tennem!

A fáradtságtól, a tömérdek izgalomtól, a nyugtató főzettől elszenderültem. A hőség nem szűnt. Ilyenkor a város lármája is alábbhagy. Csak néha ugat föl a kutya, kodácsol a tyúk, a sógorék udvarán kacsák tasakodtak. Vajon mit csinál most az a két megszabadított ember ott a rozzant hajón? Megszöktek-e már, vagy az esti szürkületet várják? Befogadja-e őket a martosi bíró, vagy rögtön följelenti?

Föl-fölriadtam, hánykolódtam. Nyilván másik két cimborám is hasonlóképpen járt, egyik sem mutatkozott. A sánta szabó kocogott végig az úton, botjával olykor szórakozottan veregette a deszkakerítést. A kutyák ilyenkor fölüvöltöttek.

A toronyóra kettőt ütött. Nemsokára odabenn a hűvös első szobában is kiugrott ajtaján a kakukk, s belekakukkolt a fonnyadt levegőbe.

A szekérzörgés egyre közelebb jött. Minden gyerek ismeri a maguk szekerének zörgését, lovainak patadobogását, mint ahogy harminc kutya közül is kiválasztja az emberfia a maga házőrzőjét, bárhogy vonít is a harminc eb egyforma erővel.

Édesapám megérkezett.

– Pisti! - kiáltotta.

Szerette, ha mi nyitunk kaput neki, öcsémmel. Ilyenkor azt is tudta rögtön, semmi különösebb bajunk. Ugráltak a kutyák. Pattantam föl, rohantunk kaput tárni. Már kísértük is a két lovat, fogtuk ki a hámból, dobtuk le a gyeplőt, sallangot, ellenzőt, pontosan dolgoztunk hárman a kocsisfiúval, mint a gépely¹³ vagy a malom fogaskereke. Vezényelni sem kellett.

– Hamarább jöttem meg egy nappal – fordult édesanyám felé édesapám. – Ennyi fuvarra volt csak szükség. Maradt még ebéd?

Hogyne maradt volna! Nálunk állandóan számítanak két-három vendégre, megkésett családtagra, netán koldusra. A káposzta meg különben is úgy jó, ha vékás fazékkal van belőle, s három napra főzték.

Pihentettük a lovakat, istállóba vittük, csutakoltuk. Zabostarisznyát akasztottunk fülük közé. Ropogtattak.

Édesapám mellé ültünk, amíg evett, Mindig tudott valami érdekeset mondani a távoli világról. Különös emberekről, lengyel háborúról, arról, hogy Napóleon visszaszökött, és tíz öl hosszú vizát fogtak a Dunában. Két karaj kenyér között most ezt újságolta:

– Patrulok kószálnak a városban meg a várfalak körül. Engem is megszólítottak vagy kétszer, nem láttam-e szökött katonákat.

– Milyen szökött katonákat? – kérdezte édesanyám.

– Nem tudom – vont vállat édesapám. – Mindig akad, aki megunja a szép katonaéletet, aztán megszökik. Nyilván most is akadt egy cserepár vagy kettő, aki tovalépett. Mondtam nekik, a réteken keressék, a nádasokban, kukkó vált belőlük.

– Látta édesapám? – csillant föl az öcsém. – Lábbilincset húztak maguk után?

– Ha láttam volna, se adom fel őket – dünnyögte, s megcélozta azt a nagy darab húst, ami úgy állott ki a káposztából, mint a vízből egy hódfészek. – Hadd fussanak, ha megbánták szegények. De nem láttam senkit, aki szökött volna. Hát csak keressék.

Jól bekortyolta a bort, zsíros káposztára, kására ez méltó. Rányomott még egy darab kenyeret, megtörölte kését.

– A lovak rendben? Megnézem.

Ledobta súlyos csizmáit, mezítláb ballagott ki az udvarra. A kapcákat a lány forró vízbe dobta. Nálunk nagy tisztaság volt.

Az istálló hídlásán dobogtak a lovak. Megnézte, tenyerével végigsimította őket. A lovak bőrén ilyenkor finom, reszketeg borzongás fut végig, mint apró, szél hajtotta fodrok a tavaszi Dunán.

– A vasvillát, vödröt, hé! – kiáltotta hirtelen. Rohantunk villával, vödörrel, kézi saraglyával, mert a trágyát is mi hordtuk ki a lovak alól.

Úgy tetszett, minden békésen, a maga rendjében fut tovább, mint mikor zsírral kenik a szekér tengelyét, nyugodtan halad, hangtalan.

A szögre akasztott poros lószerszámot az istálló ajtajában már négyen tisztítottuk. Apám a kapu felé pillantott, mert a kutyák igen kaparásztak.

– Hát ez mit keres itt megint? – morogta, s a belépő felé indult.

Zsubriczai Zalán volt. Ezúttal egyedül, melléklete nélkül.

Most nem fénylett égi derű az ábrázatán, képe fontoskodóan komoly maradt. – Minden jótét lélek dicséri a ház urát – köszöntötte apámat, s megemelte köcsögkalapját.

Vissza is tette rögtön, mert egy fekete-sárga császári mundérba öltözött darázs helyes dárdájával zúgva s fenyegetően röpködte körül.

– Fogadjisten! – bólintott apám. – Mi széllel megint? Már hogyha jótét lélek érkezett – tette hozzá némi finom gúnnyal.

Látszott a vendégen, hogy még az erre való véletlen sétálás ürügyét sem fogja keresni. Rögtön a tárgyra is tért.

– Leülhetnénk? – kérdezte. – Te is maradj itt, István fiam.

Nekem már reszketett a lábam, ha most szólásra kellett volna kelnem, bizton csak rekedt gurgulázás szakadt volna ki a torkomból. Igaza lett volna édesanyámnak azonmód: „Beteg ez a gyerek, de nagyon!"

– Persze hogy leülhetünk – tessékelte apám a pitvar elé húzott széles lócára −, itt hűs árnyékban vagyunk. Kínálhatom borral?

– Köszönöm, most nem kérek – hárította el az italt magától Zsubriczai Zalán, a „most"-ot jól megnyomva. - Most jött haza, Kecskés uram?

– Az imént. Éppen hogy lecsutakoltunk.

– Messze járt?

– Messze – felelte apám, mert ilyen kérdésre csak ez lehetett Zsubriczainak a felelet.

– Idegen emberekkel nem találkozott? – került ismét egy nagyot Zsubriczai.

– Az egész világ idegen, ha úgy vesszük – került apám is egy nagyot másik oldal felől −, vagy, ha tetszik, csupa jó barát. Az idegent egyébként hogy érti, domine Zsubriczai?

– Várbeli szökevényeket értek alatta.

– Kegyelmed már a negyedik, aki ezt kérdi. De ilyesféléket nem láttam. Nyilván jelentős perszónák lehetnek, ha ennyire kutatnak utánuk.

– Jelentősek, igen jelentősek – bólintott Zsubriczai, s anélkül, hogy folytatta volna a mondatot, hirtelen kirántotta zsebéből az én mellényem szakadt darabját.

Odamutatta apámnak, csaknem orra alá nyomta.

– Nem ismerős véletlenül ez a posztó Kecskés uram előtt?

Apám messzire húzta az orrát, sose szerette, ha orra előtt hadonásztak. Mintha ez is valami darázs akart volna lenni, csípős, fullánkos darázs.

Merthogy az is volt, csak édesapám még nem sejtette.

– Mi az ördög legyen rajta ismerős? Nem én veszítettem el.

– Nem? – nyugodott bele látszólagos egykedvűséggel Zsubriczai. – És ez sem ismerős?

Mellénygombot húzott elő a másik zsebéből. A kisebbfajta szekeresgazda-pityke volt, az az ezüsttel futtatott, áttört mintájú, géppel préselt gomb, amelyet a gazdák s gazdalegények a mellényükön viselnek egysorosán vagy kétsorosán. A dió nagyságú, nagyobbfajta gombot, a dókára¹⁴, ködmönre valót kézzel készítik az ötvösmesterek; hegyes csigaházhoz hasonló gombok ezek, csavart végükön külön aprócska gombfejjel. Tíz-tizenkét féle mintát is tudott sodorni-önteni a mester. A ködmönök legszebb dísze mégis a mentekötő lánc volt, tallér nagyságú láncszemekkel, közepén a gyermektenyérnyi boglárral. Ilyen boglárba tűzték a fekete báránybőr kucsmán a darutollat is. Ezek az ékszerek azonban színezüstből voltak.

De a lajbigombok, bármily tetszetősök is, csak rézből; ráfújt ezüstjük sápadtan csillogott.

– Nem ismerős? – ismételte meg Zsubriczai Zalán a kérdést, két ujja közé fogván a becses leletet.

Nyilván a ladikban találta. Ott szakadt tovább a mellényem. Azaz, hogy hívek maradjunk az igazsághoz, édesapám mellénye. Sőt, még hívebben: valamelyik fogolyé.

De édesapámat sem ejtette fejre gyerekkorában sem a nagymamám, sem a dajka. Olvasott ő minden keze ügyébe kerülő újságot, bécsit, pestit, pozsonyit, még Kisfaludy Károly Auroráját is járatta. Egyszer még Kossuth-tal és Széchenyivel is beszélt Pozsonyban, Wesselényinél pedig maga tisztelgett egy komáromi küldöttség tagjaként. Gyors észjárású, fürge gondolkodású ember lett belőle, aki egy pillantat alatt át tudja látni a megannyi kényes helyzetet, különösen, ha eleve óvatosságra kényszerítették, és rohanó elméjével elibe tudott kerülni akárhány hasonló buzgalommal vágtató és gondolkodó embertársának. Országjárása, foglalkozása késztette ilyen tudomány elsajátítására, a friss észváltásra. Azt remélem, én is örököltem tőle némelyecskét eme talentumából. Még csak rám sem pillantott, de tudtam, hogy forog már agyának valamennyi kereke olajozottan, mint az egymásba kapcsolódó sok finom órakerék. Nem tudhatta bár, aligha sejthette is még, miről van szó, de már megérzett valami különös rezdülést a levegőben és Zsubriczai hangjában.

Vállát rántotta apám, közönyös hangon felelt: - Persze hogy ismerős gomb ez. Erőst ismerős.

– No, ugye! – csapott rá Zsubriczai örömmel. – Aztán honnan ismerős?

– Onnan, domine, hogy az egész gazdatársadalom ezt varratja a mellényére Komáromban, de akár Nagymegyeren vagy Szentpéteren is, meg Izsán. Két mester míveli őket ugyanazon mintára, százával. Nem mondok sokat, de e mai napon is akár ezer ilyen lajbigomb sétálgat a mellényeken Rév-Komárom városában.

Zsubriczai azonban nem veszítette el a kedvét.

– De ha összeillesztjük ezt a szakadt posztódarabot a gombbal, pontosan összeillenek.

– A vak is láthatja – bólintott apám −, de mi ebből a következtetés?

– Nem sok, csak annyi, hogy a szakadt posztót a hadidereglye rácsán találtuk, a hozzá való gombot meg mérföldnyire tőle, egy pihenő ladikban, a tutajkikötő szomszédságában.

– Még mindig nem értem – ingatta fejét édesapám, pedig én akkor már tudtam, hogy kezdi pedzeni, noha a teljes igazságot nem gyaníthatja. – Ha ez a gomb meg a posztócska összetartozik, mi közöm van nekem az egészhez, miért egzamináltat domine Zsubriczai, amikor hosszú út után egy kicsinyt nyugodni óhajtanék?!

– A gombhoz akarom varrni a mellényt. Mert akié a posztó, azé a mellény, s akié a mellény, azé a gomb. Hogy egészen világosan beszéljek, Kecskés uram, az éjjel ama három fogva tartott rebellis illető közül kettő, akiket a kegyelmedék fiai láttak …

– Megszökött – vette át a szót apám. – Valami ilyet hallottam harangozni a városkapunál.

– Nem megszökött; megszöktették őket. Ki volt ez agyalva furfangosan. S akik segédkeztek a szöktetésben, nem sejtve, nem tudva a következményeket, otthagyták e gombot s e posztódarabot.

– Hol?

– Mondom, a lefeszített rácson és egy ladikban.

– Engem ingyen faggat, domine Zsubriczai – mosolyodott el apám, mert azt hitte, megoldotta már a rejtelmet −, én nem voltam ott. Se nem segítettem, se nem menekítettem. Isten és az utasaim a tanúim rá, hogy éjjel Komáromtól sok-sok mérföldnyire jártam. Nem lehettem egyszerre két helyen; el sem varázsoltak, ketté sem hasítottak. Azért hát hiába keresi rajtam a mellényt.

– A kegyelmed fia másik két cimborájával együtt az elorzott tutajjal a hajó ablakához jutott, s ismerte a rácsot, járt tehát arrafelé.

– Először is, az én fiam nem orzója, sem lopója semmiféle tutajnak. Gyerekcsíny volt, rajtaveszthettek volna, ezt jól tudja Zsubriczai úr. Valóban megeshetett, hogy a gyerekek valamelyikének akkor, érti jól, Zsubriczai úr: akkor fennakadhatott, kiszakadhatott a lajbija. De mivel vissza is jöttek, mert visszahozták őket ladikon, megtörténhetett, hogy a gomb meg abban a ladikban esett le. Öten voltak, öt lajbit jelent ez.

– A tutajosok nem viselnek komáromi gombos mellényt – folytatta hidegen, könyörtelenül Zsubriczai Zalán −, így tehát három egyén marad gyanúban. Ugyanis a gombot nem abban a ladikban találtuk, amelyikben ezek a fiúk akkor visszajöttek volna! Egy egészen más ladikban, egy árva, nedves, keskeny ladikban. A Czilling halászmester ladikjában, s a mester három napja nem is ült abban a ladikban, mert az ácsi partoknál halászott a bokor, a Czilling halászbokor. Tizenkét ember.

– Ezt jól összeszedte, domine Zsubriczai – ismerte el apám −, de mivel sem Czilling András, sem idősb Kecskés István nem járt a dereglye körül, ennélfogva a mellény saját maga segített a fogolyszöktetésben. Az ilyen okos mellényt ki kellene akasztani közszemlére a városháza ablakába.

Zsubriczai a fogát szívta, de nem mutatott dühöt.

– Ha az idősb Kecskés nem is, de a fiatal lehetett! - vágta ki váratlanul a tromfot.

Elsápadtam. De édesapám is. Zsubriczai felém fordult, rám vetette pillantását. Apám azonban nem nézett rám. Asztalra csapott.

– Most már aztán hagyja abba a mindenféle gyalázatos gyanúsítgatást, Zsubriczai úr! Hogyan képzelmezi, hogy mit sem sejtő, a magas politikával soha nem foglalkozó gyerekek, kollégisták ártják bele magukat a magas kormány és a hadi regulák dolgába? Már a puszta gondolata is megbetegít.

S váltig nem fordult felém, váltig nem kérdezett, pedig most kellett volna elkövetkeznie részéről is a vallatásnak olyanformán, hogy felém fordul, s kérdi haraggal: „Te voltál?" Nem tette. Úgy védett, mint aki eleve tudja, ártatlant vádolnak. A kérdést tehát Zsubriczai tette föl:

– Ti voltatok?

Én talán, egymagamban, vallottam volna. De még két másik jó barátomat is illethette vád, s ami a legfontosabb: abban a pillanatban meg kellene mutatnom a szökevények rejtekét. S akkor minden összeomlik, amit oly nehezen építettünk. A szökevényeket pedig kétszeresen büntetnék. Most nem szabad, nem lehet, a többiek érdekében is tilos bevallani az igazságot.

Zsubriczaira néztem.

– Nem. Nem mi voltunk. Azt sem tudom, hogy kellett volna rabot szabadítani.

– A kollégiumban nem tanítják – fejezte be apám.

Én már egészen belezavarodtam, s vártam, végül is Zsubriczai mire fog kilyukadni. Hát erre:

– Kissé belegabalyodtam ebbe a mellénydologba – mondta, s felállott, hogy eredménytelen vallatás után távozzék, de mi apámmal jól tudtuk, hogy ennek a belezavarodásnak egy pillanatig sem szabad hinnünk, hisz úgy igyekezett vágtatni a cél felé, mint egy vadászkutya a nyúl után. – Belezavarodtam, mondom, s talán kegyelmetek is. Mert a dolog nem egészen így volt, ahogyan elmondtam. Kecskés uram talán nem tudja, mert nem volt ott, de a fia annál jobban kell, hogy emlékezzék: amikor a tutajról felhúzták őket a hajóra, már egy minutumig sem tartózkodtak abban a ladikban, amelyben a segítséghozó tutajosok érkeztek. Tehát ott és akkor nem is hullhatott mellénygomb, s nem szakadhatott ruha, mert a mellény éjjel szakadt, s a gomb éjjel pottyant. Szöktetéskor.

– Ez csak azt bizonyítja, hogy a fiam egyáltalán nem lehetett a szöktető.

Zsubriczai indult már a kapun kifelé, botja gombját álla alatt forgatva szokása szerint, amikor sajnálkozva állt meg.

– Hát persze …− dünnyögte – tulajdonképpen hány mellénye van Kecskés uramnak?

– Négy – bökte ki önkéntelenül apám, de aztán hirtelen nekiveresedett, a nyakizma megdagadt, mint mikor igen-igen dühös, és akkorát ordított, hogy a kapirgáló tyúkok a kakassal együtt mind szétrebbentek, a kutya is elsomfordált. – És hallja az úr, engem ne faggasson, a házamban ne szaglásszon, a pincémben ne kutasson, a családomat ne egzaminálja, mert ha még egyet kérdez, Isten látja lelkem, nem állok jót magamért! Elvégeztük.

Sarkig tárta a kiskaput, s kitessékelte a hívatlan vendéget. Zsubriczai Zalán megigazította fején a hengerkalapot, megpördítette botját, s csak ennyit mondott:

– Jól van, uram. Akinek nem mellénye, nem veszi magára. De lehet, hogy még majd folytatjuk ezt a barátságos beszélgetést. A Duna hullámai kiszámíthatatlanok.

Elment. Nem sietett. Lassan, kényelmesen sétált be a városba. Még fütyörészett is.

Apám arcáról lassan illant a pirosság. Fújt még néhányat, inge ujjával törölgette homlokát. Édesanyám, aki a konyhaajtóban állt, s onnan figyelt-hallgatózott, hozzárohant:

– Ne izgassa magát, István, ez a kopó mindenüvé beszagol, s szeretné, ha valami nagy, nagy érdemmedáliát tűznének a mellére. Hitvány egy ember.

– Az! – szusszantott apám, s ekkor pillantott rám először. Hosszan vizsgált, összehúzott szemmel, mintha még sose látott volna. Aztán ennyit szólt:

– Hozzátok ide a mellényeimet. Mindet.

Most már leszámoltam mindennel. Álltam sápadtan, lehorgasztott fővel, s vártam a véget. Édesanyám térült-fordult, aztán nem is fordult, csak térült, hosszan kutatott-matatott, végre kilépett az udvarra, s felmutatott három mellényt. Kettő fagombos, egy meg ezüstgombos.

– Három – olvasta össze édesapám a ruhadarabokat. - Gyorsan, hol a negyedik? A kopott, az istállós.

Előléptem ekkor.

– Azt hiszem, Patonyin. Vagy Borinszkyn.

Apám rám meredt.

– Azok kicsodák?

– A három közül kettő.

Nem sütöttem le a szemem zavartan, nem pironkodtam, bátran tekintettem édesapámra. Egy lépést tett hátra, talán hogy jobban szemügyre vehessen, s valamiféle új ember lelkét fedezze föl bennem – azaz bennünk, hármunkban −, amilyen emberfélét a családban eddigelé még nem ismert. Édesanyám azonban csak a köténye szélét gyűrögette, könnyezni is elfelejtett hangtalan ijedelmében. S ekkor ezt kérdezte apám igen halkan, mintha még az udvaron heverő létra foka is egy-egy fül lett volna:

– Hát ti voltatok?

Még csendesebben feleltem én:

– Mi.

Egy ideig nem válaszolt. Még az udvar kodácsoló, tasakodó népe is elcsöndesült szinte. Oly sokáig nem szólalt meg apám, s vizsgálgatott az ítélőbíró tekintetével, hogy azt hittem, meglepetésében tán beszélni is elfelejtett. Ráncok jelentek meg homlokán, redői között aranyszárnyú légy botorkált. El sem hessentette, észre sem vette. Végül mégis megnyílt az ajka, megrezdült fölötte a vastag bajusz.

– Talán a helyetekben én is ezt tettem volna.

Felmentett! Aztán megint csak szótlanul méregetett, én vagyok-e az ő fia, vagy valaki egészen más él az ő házában, akiről eddig nem is tudott. Nagyon azonban mégsem csodálkozhatott, hiszen ő nevelt, az ő fia voltam; csak tudnia kellett, hogy különleges helyzetekre mi nálunk a felelet! Mozdulatlanok maradtunk mi hárman, akár a szent szobrok a hidakon, más senki sem volt a közelünkben. S még ezt tette hozzá édesapám:

– Bizonnyal ezt teszem, ha alkalmam adódik rá. Kötelesség ez, hiszen azok a rabok nem főbenjáró bűnösökként kerültek ide. Amit Pozsonyban cselekedhettek, az nem bűn.

Édesanyám azonban az ő anyai szívével másként gondolkozott. A csínytevőt látta bennem, nem a rabszabadítót; a politikai konstellációk, országgyűlési kázusok¹⁵ csillagnyi messziségben állottak tőle, az ország zavaros dolgaiban, nekikeseredésében, a gyűlölködésekben és rebelliókban¹⁶ is ő csak a maga fészekalját óvta, gondozta, féltette. Elsírta magát.

– Fiam, fiacskám, Isti, Sanyi, Miska, mit tettetek szerencsétlenek? Tömlöcbe hurcolnak, lenyakaznak, fiatalon pusztítanak el! Istenem, mit tettél?! Meggondoltátok-e vagy egyszer? És úgy, hogy én nem is tudtam róla. Titokban osontál ki, titokban jöttél vissza. István – fordult apám felé −, én nem tehetek róla!

– Nem is vádolt senki – mosolyodott el végre apám −, és most már ne jajgass, ne keseregj, nem lehet visszacsinálni. Klasszikusan kifundáltátok, jól megfeleltetek Metternich uraiméknak. Most csak azt kérjük a Mindenhatótól, maradjon is titokban, el ne árulja senki.

Egy olvasmányára emlékezett vissza, még szívesebben derült fel.

– Mint mikor Rákóczi urunk idejében Vak Bottyán generálist szöktették meg Nyergesújfalun – fűzte hozzá. – Csakhogy ti vízen szöktettetek, őt meg az ól alól ásták ki. Most pedig gyere be, ülj le, és mondj el mindent híven, úgy, ahogy történt.

Kétszer is jelezte a kakukk a fertályórát a falióránkon, amikorra végeztem az elbeszéléssel. Apám csak néha-néha vetett röviden közbe egy-egy kérdést, figyelemmel hallgatott. Álltam előtte engedelmesen, mint a skólás gyerek a tanárja előtt, ha felel; ő a báránybőrrel bélelt karosszékben ült, úgy hallgatott. Édesanyám csak a szobasarokig jutott, ott szörnyülködött és sírdogált. De néha fel is nevetett.

– Fiam, fiam – szöpögte hol vidáman, hol szomorkásán, aszerint, elbeszélésem melyik részéhez értem. De ezzel az egy szóval ki tudta fejezni anyai szívének minden érzületét.

Mikor végeztem a gyónással, apám a fejemre tette kezét.

– Annyit mondhatok, nem könnyű rébuszt adtatok föl a magas haditanácsnak, a még magasabb kamarillának s magának a kegyelmes várparancsnoknak is. Alaposan megzavartátok őkegyelmeik fejét. De hát csak egyik szómmal dicsérhetlek ezért a bolondságtokért, éretlen lelkesedéstekért, másik szavammal korhollak, beleértve azt a két jámbor Liptákot is, akit bűnbe sodortatok. Legalább nekik nőhetett volna be a fejük lágya! Csupán a véletlenen múlt, hogy ott nem hagytátok a fogatokat, stante pede¹⁷ le nem puffantottak benneteket. (Eme szavaknál édesanyám hangosan jajdult föl.) Kölykök vagytok még, forrófejűek, nem lett volna szabad beleártanotok magatokat a nádorispáni kancellária és az országgyűlési türelmetlen ifjúság cirkumstanciáiba¹⁸. Hátha főbenjáró bűnnel is vádolják őket: loptak netán vagy gyilkoltak!? Attól tartok, mindnyájan ráfizetünk még erre, belezárva a Liptákokat is. Jobban teszik, ha egyelőre nem jelentkeznek a komáromi vizeken. Korántsem jutottunk még a kázus végére, böjtje lesz ennek!

– Ez így van, édesapám – jutottam végre szóhoz, mert édesapámat ismerve, szokatlanul hosszúra nyújtotta az exhortációt¹⁹, ám azért örültem, hogy végre sikerült őszintén könnyíteni lelkiismeretemen. – De hát kegyelmetek, öregebbek örökké azt hangoztatják, hogy mindenkoron az üldözöttek, kisemmizettek, megviseltek, kiszolgáltatottak pártjára kell állnunk, ha választani a közömbösség és cselekedet között módunkban áll. A templomban is nem ezt hirdetik?

Apám félrebillentette a fejét, úgy nézett rám, mintha vele egykorú emberrel szólana:

– Ez igaz, de éppenséggel ezt a törvényt nem gyerekeknek kell betölteniök, nem rájuk szabták a paragrafusokat, sem az Írás parancsait. Rátok legfőképp az engedelmesség törvényét mérték, ifjabb Kecskés István! Süldő emberek vagytok ti még, meggondolatlanok. De hát a közeli jövőben úgyis kiviláglik majd, mitől terhesek a napok. Egy dologban mindenképp bizonyos vagyok, abban mégpedig, hogy ez a Zsubriczai nem fogja többé abbahagyni a szaglálódást, a besúgást. Az az életeleme, mondhatnám policájfoglalkozása. Fogják ezt még a komáromi kutyák a kerítések alatt megugatni!

Édesanyámat az egész beszélgetésben csak az érdekelte, hogy veszélybe kerülhetek, s mint valami jó kotlós, a pótcsibéket is szárnyai alá igyekezett venni. A politikával nem törődött; politikával a nők legfeljebb a főispánék, alispánok, Zichy grófék, vagy Konkoly-Thegéék házában találkoztak, a polgárasszonyoktól mindez szerfölött távol állott. S mint jó, gyakorlatias gondolkodású anya, az egyedüli kérdést boncolgatta, amely szerinte ésszerű.

– Radványba küldjük a gyereket még ma – szólt közbe - és a Csukás gyereket meg a Pati Nagyék fiát is meneszteni kell minél hamarább, amíg el nem múlik fejük fölül a veszedelem.

Két Radvány van Komáromhoz közel, Csilizradvány a Duna mellett fölfelé, Dunaradvány lefelé. Tudtuk, Csilizradványról van szó, ott élnek rokonaink, oda szeretne szöktetni édesanyám. Annyi ott a víz, a nádas, dunai holtág, halászkunyhó, parti erdő őzzel, szarvassal, vaddisznóval, rókával, oly nagy útvesztő a Csilizköz, hogy ott aztán meg nem talál tucatnyi Zsubriczai-kopó sem, a kosaras törökjével együtt.

– Nem tudom, jót tennénk-e ezzel – tűnődött apám. - Bevallása lenne ez annak, hogy Zsubriczaiék, meg a várparancsnokság jól gyanakodnak.

Édesapám nagy sóhajtva fogta fekete göndör báránybőr süvegét – a szekeresgazdák télen-nyáron ezt viselik, de az ünneplő kucsmájukon ezüstboglár is van −, oly elgondolkodó mozdulattal húzta fejébe, mint akiről lelátszik, hogy lelkében már itthon sincs, s mivel sétára indult, ébenfa gombos botját is megkereste; amely bot jó a kutyák ellen, de gazdájáról azt is elárulja, hogy most csak szomszédolással tölti idejét.

– Átmegyek Csukásokhoz – közölte −, s meglátogatom Pati Nagy Mihály komáékat is, kitudandó, mire végezték a famíliák. Elmondtak-e cimborádék híven mindent, avagy ott titkolózás vagyon. Nagy baj köpenyét vettétek magatokra, István, s lehet, hogy csücske reánk is vetődik. Majd talán közösen kitalálunk valamit.

Elment. S vele az értünk való setét aggodalom.

A mai mozgalmas, annyi izgalommal bővelkedő napon már semmi értelme sem lett volna újra kiballagnunk a menekítő hajóhoz, hogy megtekintsük a két jurátust, vagy továbbkalauzoljuk őket, túl vizeken, s nádakon. Élelemmel elláttuk őket, ruhájuk sem árulkodik szökevény voltukról, a többi az ő dolguk immár. Keresztet vetni további útjukra!

Melyikünk sejthette volna, hogy nemsokára újra látjuk egymást!

Édesapám napszálltával érkezett haza.

– Igazad volt. – Ezzel köszöntött be. – Sanyi barátod mindent elmondott az apjának, Pati Nagy Mihály komám pedig először megduplázta fia dukanciáját, nádvesszővel méghozzá, s csak azután faggatta ki. Gondolta, hogy így termékenyebb a vallomás.

Sóhajtott aggodalmasan, holott sóhajtozni igen ritkán hallottuk apámat.

– Mert az a Zsubriczai náluk is járt, ott is faggatózott, de nem vallott egyikőtök sem érdemlegeset. Jobb is ezt most már titkolni. Olyan ez a Zsubriczai meg a famulusa, Juszuf, mint egy egész halászbokor: kivetik a hálót, aztán nagy üggyel-bajjal behúzzák, s ami a hálóban marad, akár kövér ponty, akár szeméthal, közös bárkába dobják, összefőzik. Aztán edd meg, amit Zsubriczai mester főzött.

– Juszuf is szaglászott, a kosaras?

Apám úgy látszik közben bejárta a fél várost, mert szemmel láthatólag felizgatta őt is az éjszakai esemény, s mindenről tudni akart. Mert így felelt:

– A török a kocsmákat járja. Nyilván mégsem mohamedán hitű, vagy ha az, akkor igen elfajzott Mohamed prófétától, együtt iszik a mesterlegényekkel, hajósokkal, kocsisokkal. És mindenütt ő fizet; őt meg valami titkos zsebből fizetik. Most azonban vigyétek a lovakat jártatni, de a folyópartot messze kerüljétek!

Ebben már öcsém is segített. Szerette volna tudni öcsém, mi az, amit annyira titkolunk, hogy előtte sohasem beszélünk, miért szipog édesanyánk, miért komorodik el apánk arca időnkint, mert érezte, látta, hogy valami sejtelmes dolog rezeg a levegőben, ami felől legfeljebb csak ködös gyanúja lehet. Elég éles eszű gyerek volt ahhoz, hogy nagy körvonalakban sejtse, valamiféle meg nem engedett, titkos, országos hírű dolog kavarodik körülöttünk, faggatott volna is, de csak fejem ráztam. – Nem tartozik rád! – mondottam.

– Biztosan elsüllyesztettetek egy hajót – döntött végül.

– No látod – mondtam −, eltaláltad.

– Miért nem szóltatok nekem is? – villant föl a szeme, s nagyot húzott a ló kötőfékjén. – Én is segítettem volna. És hol az a hajó?

– A Duna fenekén, többet nem mondhatok.

– Ágyúk voltak rajta?

– Meg kincsek. Török kincsek. De többet ne faggass, nem mondhatok mást.

Ebben maradtunk. A részleteket már nem merte kérdezni. Úgy nézett rám, olyan-szemeket meresztett, mintha a felhőkből alászállt óriás lennék. Vagy a Duna vizéből kiemelkedett tengeri rabló.

Nyugtalan éjszakánk volt. Édesapám folyton forgolódott az ámbitus²⁰ alatti dikón, édesanyám szeméről boszorkányok kergették az álmot, jómagam is nyitott szemmel bámultam az éji setétet, a riadalmak birodalmát. Csak öcsém szunnyadt békésen, gyanútlan.

Kora hajnalban apám már lépett is ki az ámbitusról.

Nagy fadézsában mosdott meg, prüszkölve szórta magáról a vizet.

– Bátorkeszire volnék menendő – mondta törülközés közben. – Egyelőre mégsem indulok, ne fogjatok be. Kivárom még ezt a mai napot, mit hoz.

Sejtése nem csalt, érdemes volt várnia, mert a késői reggel Zsubriczait hozta. Valahogy nem állhatták a szagát a kutyák, a kerítések mögött hatos hangverseny köszöntötte a közeledőt, de a hangokból ítélve, a kórus lehetett akár tizenkét kutya is. Apám egy botot hajított a kutyánk felé, s majdnem eltalálta Zsubriczai Zalánt. Nem is egyedül jött, hanem másodmagával.

Egy Dom Miguel-ezredbeli bakakáplár kísérte, térdig érő, görbe, övén lógó karddal. Puskája a bakának nem volt, gombos csákója azonban oly magas, hogy a szilvafa lelógó ágát súrolta. Szép bajszú debreceni baka volt, mert noha a Dom Miguel-ezred Debrecenben volt otthon, ott „feküdt", mint az ezredekről mondani szokták, s mondják ma is, de két századát a komáromi várba vezényelték, mint ahogy ugyanannyi csallóközi baka meg a Hajdúságban szolgálta a maga tizenkét esztendejét. A magas hadikormány keverő taktikája ez, cserélgeti, ide-oda helyezgeti, tologatja ezredeit, zászlóaljait, századait. Ezért szolgálnak nálunk morva vértesek, Morvafehértemplomban meg magyar huszárok.

Belépett tehát Zsubriczai a kiskapun, elhessegette magától a kutyákat, immár ismerősként cselekedte. Ilyenformán köszöntötte apámat, anyámat is. Mi meredten bámultunk a két emberre, a fegyveresre s fegyvertelenre, mondhatnám rosszat sejtő, szorongó szívvel. Ennek már a fele sem tréfa, gyöngyözött homlokomon az izzadság. Ezek értem jöttek.

Aminthogy úgy is volt.

Zsubriczai nem sokat tétovázott, nem köntörfalazott, s különösképpen nem is udvariaskodott. A kardos katona a komoly respektus fényét árasztotta rá. Most már nem magánszaglászként lépett be, hanem hivatalos küldöttként.

Mondhattuk volna: kopóskodásának, hajtásának zsákmányát terelgette be. – A fiúért jöttem – mondta, de azért valami bizonytalanság, kelletlenség mégis érződött a hangjában −, a fiúért. Be kell jönnie a várba, némi felvilágosítással még szolgálnia kell. Nem kell megijedni. Délre visszajön.

Apám eléjük lépett; nem volt megijedve, harciasságát borzolták fel.

– Micsoda felvilágosítással? Nem volt elég a tegnapi szaglászás?

– Ezt a szót kikérem magamnak! – pattant föl Zsubriczai, s már-már tűnőben volt a nyugalma. – Arról van szó, hogy némely cirkumstanciákat még nem ismernek a várban, s a hadibiztos úgy véli, a gyerekek többet tudnának mondani.

– Miről? – Apám úgy tett, mint aki már mindent elfelejtett, s tájékozatlanabb az egynapos csibénél is.

– A szökésekről – bólintott közönyösen Zsubriczai. Édesanyám hangosan feljajdult:

– Megölik! Megölik a fiamat!

– Békében nem gyilkolnak a várban – fordult anyám felé Zsubriczai, a katona meg csak hallgatott, még a bajszát sem húzgálta. – Mondom, csak tanúnak idézzük. Nem látunk világosan.

– Ha idézés, írást is fel kell mutatnia – kereste a menekítő fogódzót apám.

– Van – vett elő egy pecsétes, német nyelvű parancsot Zsubriczai.

Apám mentőövvel próbálkozott.

– Csakhogy a fiú kollégista is, skólába jár. A rektornak is kell tudnia arról, hová viszik a tanítványait.

– Ilyen írásom is van – vont elő még higgadtabban egy újabb pecsétes papírt Zsubriczai, latin nyelven írottat.

Apám most már hosszú szál deszkát tolt a rögtön összeroppanó jég alá, amely alatt engem elsüllyeszteni igyekeztek.

– Az én fiam egy komáromi polgár fia, mi köze sincs katonai kihallgatókhoz. Mintha én magam volnék. Ilyen esetben a városbíró engedélye kell, az ő tudomása nélkül polgárembert a várba be nem idézhetnek, be nem kísérhetnek – mondta emelt hangon, a komáromi polgár büszke önérzetével.

– Az is van – felelte igen csendesen Zsubriczai Zalán, és egy magyar nyelven fogalmazott tudomásulvételt mutatott elő.

Apám elvörösödött a haragtól.

– Babonás gyorsan, szélvésszel dolgoztak, Zsubriczai uram, egy nagy semmiért, levegőbeli puffancsért. Azt kell higgyem, hogy a fiam olyan fontos ember, akár maga Wesselényi báró Pozsonyban.

– A három fiú együtt – javította ki Zsubriczai.

– Azokat is szólítja?

– Azokat is. Ez a lóhere háromlevelű.

Apám a díszesebbik ködmönét parancsolta:

– Velük megyek! Apjuk vagyok.

– Azt már nem! – ingatta fejét Zsubriczai. – Kegyelmed oda nem hivatalos. Úgysem tudna mit felelni, s amúgy is csak némi tanúzásra invitáljuk a fraternitást²¹. Kegyelmednek nincs írása se bemenetre, se kimenetre. Kegyelmed marad.

Felemelte hangját, ez már erélyes szó volt. A káplár még mindig nem mozdult, csak engem nézett. Csákója rézdísze csillogott, bakancsa is fénylett, bajsza viasszal volt kipödörítve.

– Kabátot adok a gyerekre, süveget! – kiáltotta kétségbeesetten anyám.

– A vasárnapit!- tette hozzá apám.

– És elemózsiát lehet? – adta fel rám édesanyám a jobbik ködmönömet.

– Azt lehet – engedélyezte Zsubriczai.

Amit egy zabostarisznyába gyorsan össze lehet dobálni, édesanyám mind belegyömöszölte. Meg se néztem, meg se szagoltam, pedig máskor hányszor megvizsgálgatom, ha feltarisznyázott. Fásultan, de döbbent szívvel vetettem vállamra a tarisznyát, hóhérok és vesszőző katonák arcát láttam, mintha ébren is, udvarunkon állva is álmodnék, s oly bizonytalanul lépkedtem ki a kapun, hogy akár tántorgásnak is beillett volna.

– Fel a fejet! Komáromi gyerek vagy! – rivallt rám apám.

Anyám átölelt, megcsókolt, s újra megcsókolt, könnyei az én arcomon folytak végig. Én el nem sírtam volna magam. Csak mentem előre sápadtan, hallgatagul, s ballagtam a két kísérő előtt, végig az utca során. Itt is, ott is ámulva tekintettek utánam a cimborák meg a felnőtt emberek. Nem értették ezt a díszkíséretet. Mintha a szép bajszú baka kissé szégyellte volna is, hogy gyereket s nem engedetlen katonát eskortál²².

A piacon egy szőke, kék szemű, nyúlánk úrifiúcska lépkedett a lapos, nagy kövek tetején. A köveket azért rakták ide, hogy zivataros esőkor, vizes pocsolyák évadján száraz lábbal juthassanak ki a piacról a népek. Az úrifiúcska tíz-tizenkét éves lehetett, ismertem őt, a Jókai prókátor úr legkisebb fia volt, Móric. Jó esztendeje nem láttuk már a kollégiumban, cseregyerekként lakozott német szón Pozsonyban. Helyette a Zsigmondy gyerekek tanultak csereként minálunk, a skólában. Cselédlány kísérte a kis Móricot, ami hasznos is volt, mert a Jókai gyerek hol minden második, hol minden harmadik kőre ugrott rá, valamiféle bűvös kiszámolás szerint. Csak erre ügyelt, s ennélfogva csaknem az én csizmámra ugrott a babonás számolgatásban. A cselédlány rántotta félre vigyázva. A Jókai fiú ekkor emelte rám a szemét.

– Jól indul a varázslat – mosolygott kedvesen. – Valamit kigondoltam magamnak, s veled sikerült.

Akkor vette észre, hogy nem magam vagyok.

– Te meg hová mégy ilyen díszes eskorttal? – bámult a viaszos bajszú debreceni káplárra.

– A várba, beszélgetésre.

– És mit beszélgetnek ott veled?

Nem tudtam befejezni, Zsubriczai elrántott.

– Siessünk, amice, sok még a dolgunk.

Hátraszóltam, hadd lássa Zsubriczai, hogy nem. félek, van apám, van anyám, ügyel rám a rektor, a városbíró, s íme, vannak úri barátaim is:

– Lépkedd ki varázsban, amit beszélgetni fogunk. Mintha valamit megsejtett volna, mert ő is kiáltott egy nagyot:

– Szerencsét ugrálok ki neked, Kecskés!

Derékszögben kanyarodtunk a vár felé. A várkapu, amelyet I. Ferdinánd címere őrzött – megdöndült, s mi beléptünk. Végigmentünk a hosszú, homályos kapuboltozat alatt, s valahol a második udvar szélén fordultunk az íves folyosók alá. Egy szobába – valamiféle katonai kancellária volt – benyitott Zsubriczai.

– Ülj le a lócára, s várj!

Bátorságra kaptam.

– És a másik két barátom?

– Nem te kérdezel, téged kérdeznek. Majd meglátod egyébként.

Magunkra hagyott. Ketten maradtunk a Dom Miguel-ezredbeli, rézpitykés, kardos katonával.

Leültem a lócára, s néztem magam elé. A kancellária előszobájának ablakán gyér fény szüremkedett be, az udvarról vezényszavak hangzottak, ütemes dobszó, kürt, fegyvercsattogás. A délelőtti gyakorlatozás folyt. Felnyerített egy ló. Mindig is szerettem volna látni, miként egzecíroznak a bakák, huszárok, tüzérek, szekerészek a várban.

Hát most, ha nem is láthattam őket, de legalább hallhattam.

Sok-sok ordítozás, kiabálás, lárma között zajlott a gyakorlatozás. Nem volt valami biztató. Rápillantottam a káplárra, mellettem ült csendesen, olykor végigsuhant rajtam a tekintete.

S ekkor végre megszólalt:

– Bátor, jó kiállású fiúnak látszol. Mit követtél el?

– Semmi olyat, amiért szégyellnem kellene magam.

– Sejted, miért hoztak be? Mert én bizony, Estók, nem tudhatom.

– Majd megmondják – feleltem, de nem hetykén, hanem illedelmesen, nehogy felbosszantsam, mert ismertem már a katonai hét vesszőcsapást. Hátha ez a káplár is azzal kezdi, hogy kérdés nélkül üt. Ámde egyáltalán nem ütött. Barátságosan bólintott, s némi gondolkodás után így folytatta:

– Ekkora fiam lehetne már nekem is, ha nem szegődtem volna el húsz évre katonának.

Megsimította az arcát. Piros, régi sebhely húzódott arca bal felén végig.

– Ezt szereztem Lengyelföldön – mondta, s azzal elővette kurta cseréppipáját, hogy megtömje. De alig kezdett volna hozzá, nyílt az ajtó, s egy katonai írnokféle dugta ki a fejét.

– Belépni! – parancsolta.

A káplár összecsapta széles orrú bakancsa sarkát, zsebre vágta a pipát, csiholószerszámait, megigazította félrevágott, roppant csákóját, s mögém állott. Én is felpattantam, hadd lássák, hogy katonának sem lennék utolsó, s beléptem a kihallgatószobába. Az írnok a maga kis asztala mellé ült, s a lúdtollakat próbálgatta hüvelykujja körmén, jól ki vannak-e hegyezve. Öblös cserépkalamárisában fekete gubacstinta várta, hogy a tollakat beledöfjék, egy másik, teteje lyuggatott bögrében lilás aranyszín porzó a nedves tintavonások leszárítására készíttetett elő. Írni fogják, amit vallok! Az egyik kihallgató tiszt képében Bajesi Bálint hadnagyot láttam, a másik azonban sokkal magasabb rangú volt: széles aranygallérú őrnagy.

Négyen egy védtelen fiú ellen, ha az írnokot s a káplárt is beleszámítom.

– Jer közelebb! – intett a hadnagy. Asztaluk elé álltam.

– Neved?

– Kecskés István.

– Életkorod?

– Tizenhárom esztendő.

– Iskolába jársz?

– A kollégiumba.

– Hited?

– Reformált.

– Szüleid istápolnak?

– Ők.

Úgy kérdezte, mintha nem tudná. De hát ez az írnok miatt s a hivatalosság érdekében történt.

– A katonai törvény előtt állsz – folytatta −, s ez igen szigorú törvény. Azért jól gondold meg, mit beszélsz, az igazat mondd!

Magamban már tudtam, hogy az igazat akkor sem fogom vallani, ha megkínoznak is. Nem azért, mintha otthon és a skólában nem mindig az igazság őszinte hitére tanítottak volna, hanem azért, mert az én igazságomtól – az én hittel vallott igazságomtól – rajtam kívül még hat ember élete-sorsa, jelene-jövője függött, beleszámítva a Liptákokat is. A magam életét eljátszhatom, a másokét azonban semmi esetre sem. Mintha mindnyájan a védelmem alatt álltak volna. S vallottam magamban azt is, hogy Csukás Sanyi cimborám és Pati Nagy Miska egykomám sem gondolkodik másképpen. Választani kellett a cselekedet jogossága és a vallomás hamissága között. És csakis a cselekedet jogosságáról lehet szó, a vallomás hamisságának ezt kellett fedeznie most.

Egy pillanat alatt száguldott bensőmön, lelkiismeretem szövetén keresztül ez a szándék; oly rövid minutum alatt, amíg az írnok tollat váltott, mert az első tollnak kitörött a hegye.

– Meggondoltad?

– Meg.

A hadnagy kitekintett az ablakon. Zöld pázsit húzódott az udvaron keresztül, a várfalra borostyán futott föl. A pázsitot kímélték, mert a generális a pázsit mentén kikövezett úton járt a maga lakrészébe, most is három katona gyomlálgatott benne, a falak alatti hosszú padokon a rezesbanda kürtösei ültek, és a réztrombitákat fényesítették; olykor egy-egy zeneszerszám meg is nyikkant. A nagydobos a dobját hangolta a nagy lapátú füles csavarokkal, mert a dobokat is hangolják. Békés nyári délelőtt nyugalma feküdt a várudvarra, a lábdobogások is elhalkultak. Az ilyen látványt a szem a minutum töredéke alatt tudja felinni. Még azt láttam, hogy a háztetők, bástyák fölött felhő gyülekezik, a fák levelei hevesen rezegnek. Végre eső lesz!

– Ott kezdjük – folytatta Bajesi Bálint −, hogy hatot vágattam rátok, meg egyet ráadásul, amiért amaz estén a hadidereglye ablakán át lesekedtetek. És nyilván akkor beszéltetek meg mindent.

Várakozásteljesen hallgatott el. Nem feleltem.

– Mondom – ismételte −, akkor beszéltetek meg mindent.

– Nem beszéltünk meg semmit – feleltem −, mit lehetett volna megbeszélni?

– Hogy kiszabadítjátok őket.

Most! Most kell eltérni az igazságtól, hacsak nem akarok magamon kívül még hat embert veszélybe sodorni.

– Nem szabadítottuk ki őket, nem is beszéltük meg.

A hadnagy az asztalra csapott.

– Hazudsz! Mind hazudtok. A nyomozás ellenetek vallott!

Az őrnagy most mozdult meg, fellazult eddigi merevségéből. A hadnagy feléje fordult, s udvariasan tolmácsolta szavaimat németül, mert az őrnagy nem tudott magyarul. Szólt is néhány szót, amit viszont a hadnagy nekem tolmácsolt, bár valamennyit a német szóból én is értettem, ennyi már ragadt rám.

– Az őrnagy úrnak azt méltóztatott mondani, hogy kár tagadnotok, azzal csak rontjátok a magatok helyzetét. Mondj el mindent híven. Mikor, hogyan, kivel határoztátok el; mikor, hogyan, kikkel jutottatok a hajó oldalához, törtétek le a rácsot, és vittétek magatokkal azt a két rebellis fiatalembert.

Nagyot csapott az asztalra; a káplár is belerezdült.

– Hol vannak?!

– Nem tudom – néztem szemébe bátran. – Nem mi voltunk.

– Tagad a fickó, tagad, nem emlékszik semmire – közvetítette az őrnagynak.

Az őrnagy bosszankodva igazgatta nyakát a széles gallérban; a gallér alá előírásosan csavart fehér selyem nyakvédő megráncolódott, ingerelte az őrnagyot. S azzal, hogy felemelte tenyerét az asztal lapjáról, ékköves gyűrűi alól előtűnt az én meghurcolt mellénygombom a szakadt szövetdarabbal. Az őrnagy oly hideg pillantással mutatta föl, mint a januári jég. A hadnagy sem magyarázott melegebb hangon:

– Ezt találtuk, a tiéd.

Zsubriczai tehát már be is szolgáltatta a bizonyítékokat a várparancsnokságnak. Magamban elgondoltam, mennyire szégyellhette magát a várparancsnokság, hogy a gondjaira bízott rebelliseket az első napon már szökni engedte, s mennyire sietett jóvátenni mulasztását, visszaszerezni a foglyokat, még mielőtt a még felsőbb nádori vagy bécsi hivatalok felelősségre vonják a vétkeseket. Mintha az egész nádori hivatal rám nehezedett volna. De tartanom kellett. Tudtam már, hogy semmiképpen sem bírják a gombhoz hozzávarrni a mellényt, különben a mellény is itt heverne az asztalon, és szembesítenének a két szökött jurátussal. Ezért hát bátran mondtam, bármekkorát hazudtam is vele:

– Nem az enyém.

– Azt mondja, nem övé – tolmácsolta a hadnagy.

Az őrnagy összetette tíz ujja hegyét, s most már hosszabb beszédet mondott.

– Azt méltóztatott kijelenteni az őrnagy hadbíró úrnak – forgatta Bajesi Bálint is a nyakát a széles nyílású gallérban −, hogy semmit nem hisz. Minden közvetlen s közvetett bizonyíték ellenetek szól, csak arra kellene még válaszolnod, kik voltak a segítőtársaitok. Másik két társad már bevallott mindent.

– Mit vallhatott be?

– Nem te kérdezel, mi kérdezünk. Mindent elismertek, mindent megvallottak.

Ha az én édesapám nem lett volna olyan sokat utazott, a nagyvilágban oly nyitott szemmel és tárt füllel forgolódó ember, akkor ennek a kijelentésnek akár hitelt is adtam volna. De hát ügye érdekében miért ne hazudjon a hadnagy is, ha én is azt teszem. Nem vethetünk immár egymás szemére semmit. Mert édesapám nemegyszer beszélt mindenféle körmönfont vallatási módszerekről, amelyek során az egymással még nem szembesített delikvenseket látatlan ugrasztják egymásnak, s olyan kijelentéseket adnak szájukba, amilyeneket azok soha nem vallottak. Már a rómaiak is éltek e metódussal; ezt a rektor úrtól hallottam.

Ezért szemlehunyás nélkül, bátran feleltem:

– Ha ilyet vallottak, hazudtak. De ilyet nem vallhattak, mert nem az igazságot mondták volna.

A hadnagy egy pillanatig tanácstalanul meredt az őrnagyra. Ez a kijelentés buktatóm lehetne akár, ha a két cimborából valamit kisajtoltak volna. Ezeken a habozó pillanatokon múlt minden. Ha Sándort és Mihályt nem penderítik be, s nem szembesítik velem, akkor nem is vallhattak semmit. A hadnagy azt a merész kártyajátékot játszotta, amit fáraónak hívnak.

Egyelőre azonban egyikünk sem nyert, egyikünk sem vesztett.

– Nem beszélsz okosabban?- rivallt rám.

– Ennél okosabban nem beszélhetek – válaszoltam most már dacosan, mert szemmel észrevehetőleg a sötétben tapogatóztak, teljes meritumában²³ bizonyságot felmutatni nem tudtak.

Az őrnagy most dünnyögött valamit:

– Nem vallasz?

– Nincs mit. Engedjenek haza, semmiről sem tudok.

– Vágd képen! – parancsolta a hadnagy a Dom Miguel-ezredbeli, Hajdúság szülte káplárnak.

A káplár felugrott, s látszott rajta, maga is meglepődik. Nem gondolta volna, hogy egy vallatás tevékeny részese lesz. Egy pillanatig szembenézett velem, tekintetéből nem haragot láttam kivillanni, hanem sajnálatot. Hiszen fia is lehettem volna, mint mondotta. Habozott.

– No, mi lesz? – kiáltotta a hadnagy. – Nagyot!

Lapáttenyere volt a káplárnak, felemelte, ütött. Csattant. Aztán összevágta a bokáját.

– A parancs teljesítve – mondta s leült.

Az őrnagy szólott most, s oly lágy mozdulatot tett, mint a templomi kórust vezénylő kántor úr, de ez a lágy mozdulat újabb pofonra rendelő parancs volt.

– Még egyet, ez igen enyhe volt.

– Igenis! – ugrott föl a káplár, s én erősen szembenéztem vele.

Fájt az előbbi ütés is, éreztem, nekiveresedik az arcom. A káplár azonban nem ellenkezhetett, őt verték volna meg, avagy gúzsba is kötik, ha nem pofoz. Ismét nekilendítette lapátját, s másik arcfelemre ütött. Odakaptam. Még jobban fájt. A káplár tekintetéről most ez sugárzott: „Bocsáss meg, nem szoktam gyerekeket pofozni!"

Bennem azonban volt még annyi dac, hogy előírás szerint meghajoltam, s könnyekkel küzdve bár, de konokul mondtam:

– Köszönöm a büntetést.

– Nem juhászodol?

– Nincs miért. Nem mi voltunk a szöktetők.

Nem válaszoltak. Az őrnagy intett megint afféle kórust vezénylő mozdulattal, s most azt hittem, Csukás Sándor és Pati Nagy Mihály cimboráimat szólíttatja elő, hogy szembesítsen velük. Mert élt bennem a sejtés, őket is vallatják, vagy vallatni fogják a várban valahol. De nem ők léptek be, ezzel még vártak.

A vastag tölgyfa ajtó nyikorogva nyílott, meg, s belépett rajta a harmadik fogoly, a dobsinai Köhler Gusztáv. Azonnal felismertem őt, hisz emlékeztem az arcára, ő azonban engem nem. Nem sejthette, ki vagyok. Sovány, megviselt ábrázata igen tüskés volt már, bozontja nőtt, haja a vállára lógott. Zsinóros jurátuskabátjába előbb-utóbb két embert lehet beledugni, a csizmája le sem kerülhetett lábáról egy hét óta.

Két fegyveres őr állt mögötte, szintén Dom Miguel-ezredbeliek. Az őrnagy szólt hozzá németül:

– Nézze meg ezt a fiút. Ismeri?

Köhler Gusztáv rám hunyorította szemét, érezhető volt, hogy félhomályos tömlöcből szólították az őrnagy elé. Egy ideig nézegetett, aztán nemet intett.

– Nem – mondta. – Sose láttam.

Megviselt arcára a csodálkozás ráncai ültek. Nyilván nem is ismerhetett föl, nem emlékezhetett rám, s most nem érthette, miért állítják szembe egy gyerekkel, afféle kamasszal.

– Fordulj vele szembe, Kecskés, nézd meg jól. Ismered?

Tudtam, mennyit kell mondanom, meddig mehetek az igazság megvallásában:

– Ismerni nem ismerem, csak láttam. Egy pillanatig láttam, ott ült a hajóban.

– Beszéltél vele?

– Nem is lehetett volna, ők benn ültek, mi kinn voltunk.

– Szövetkezésre, menekítésre nem buzdított?

– Újra mondom, ha akartunk volna, se tudtunk volna beszélgetni.

Rám csapott, mint héja a zsákmányára.

– Aha, ergo akartatok!

– Nem akartunk, azt mondtam: volna.

– Nagyon csavarod a szavakat. Kijártad már a retorikai osztályt?

– Ki.

– Azért vagy olyan jeles szónok, szofisztikus bölcs.

Egyre inkább az volt az érzésem, hogy ebben a tágas kihallgatószobában mindenki játszik, velem együtt. Játszik elsőbbed Köhler, mert lehetetlen, hogy valamiképp ne emlékezzék arra a három fiúra, aki ott nyomta neki az orrát a hajóablak rácsának, s nyilván most már, a meglepetés első pillanatai után össze tudta magának rakni e kétszeri találkozás kockáit. Játszott a káplár, mert csak parancsra, kötelességből, nem meggyőződésből ütött; játszott az őrnagy, amikor lágy, karmesteri mozdulatokkal vezényelt, s adta az unott törzstisztet, holott legjobban nekem szeretett volna ugrani, az engedetlen, rebellis, magyar gyereknek, s játszott Bajesi Bálint is, amikor a szigorú vádló s könyörtelen kihallgató szerepében ült itt; restellhette is magát, mert tudta jól, hogy ezzel a mai szereplésével végképp becsukta maga mögött a monostori borpincék, a jóízű szüreti mulatságok ajtajait. Komáromi polgár többé aligha fog szóba állni vele. És végül játszottam én.

Mindezt a magas hadvezetőség és a bécsi kamarilla jóvoltából.

A kihallgatás és a vizsgálat kínzó metódusa szerint most a hallgatás hosszú perceinek őrlőmalmát választotta az őrnagy. Nem szólt semmit. S mert ő nem szólt, és szólásra utasítást nem is adott, csendben maradt a hadnagy is. Mi meg se nyikkanhattunk, csak álltunk vádlóink s majdani bíráink előtt, legfeljebb egyik lábunkról a másikra nehezedtünk, mint a gólyák a vízparton. A két szuronyos őr feszes haptákban vigyázta a maga rabját, csak a káplár moccant meg időnkint, nagyon szeretett volna már pipára gyújtani.

Hosszú, hosszú percek múltak el. Az írnok a tollát próbálgatta egy papírdarabon – ez volt az ő játéka −, a regimentmuzsikusok a maguk kürtjeit, dobjait, fuvoláit nyekergették. Legyek mászkáltak donogva az ablakon. Hirtelen hatalmas, zengő csattanásra rezzentünk össze, de semmi más nem történt, mint hogy a nagydobos zenész odakint a cintányérját csattantotta össze, mintha attól tartott volna, hogy a réz berozsdásodik, vagy gyorsan patinát kap, ha nem használja a tányért. Puska dördült a várfalakon túl, majd szaporán több is, a célba lövést tanulták. Egy ló vágtatott végig a köveken.

Itt a szobában a tollpercegésen és a légy muzsikáján kívül változatlan, kínzó, idegfeszítő néma csönd. Aztán az őrnagy dobolni kezdett hosszú, vékony ujjaival. Pecsétgyűrű csillogott a kezén. A hadnagy nem merte követni az őrnagy dobolását, az asztalra meresztette tekintetét.

– Mi bírjuk – szólalt meg végre az őrnagy.

– Nincs mondanivalótok? – így a hadnagy.

Nem feleltünk.

Az őrnagy felsóhajtott, mintha valami mély bánat érte volna, vagy akaratlanul megsajnált volna bennünket.

– Na jó – fakadt ki −, hát vigyétek.

Az ajtó megnyílt, elöl egy szuronyos őr, aztán Köhler Gusztáv, utána ismét egy őr, majd én a káplárral. Az írnok odabenn összehajtotta jegyzőkönyvét, a padlóra rázta a lúdtoll maradék tintáját. Olyan volt körülötte már a padló, mint egy szobamekkoraságú pulykatojás.

Köhlért a folyosón balra vitték, eltüntették a kazamatafolyosó valamelyik cellájában. Engem jobbra irányzott a káplár, de arról szó sem volt, hogy hazamehetnék. Azt hittem pedig, hogy szabadon bocsátanak. Nem kapu nyílt meg előttem, hanem ajtó zárult be.

Egy kis szobácskában egyedül maradtam. Rács volt a szoba szűk ablakán, s mivel a nap éppen besütött, tudtam, hogy a vár Duna felőli, déli oldalára vittek, talán nem is messze attól a helytől, ahol a hadidereglye ringhatott. Priccs volt a szobában, pokróc, szék, asztal, egy korsó víz, egyéb semmi.

A Dom Miguel-ezredbeli káplár szelíden, minden szigorúság nélkül nyomott le a székre.

– No! – tört ki végre, majd kinézett az ajtón, becsukta az ajtót, leült a priccsre, elővette tűzkövét, acélját, taplóját, s végre pipára gyújthatott. A pipa reggel óta megtömve várta a káplári bajusszal való édes találkozást.

Valami megfelelő szót keresett a dikcionáriumában; valami enyhe kifejezést, ami nemigen használatos a kaszárnyaudvaron, harci tűztől és mérgektől ihletett hajdúsági káplár ajakán meg éppenséggel nem.

– No! – mondta még egyszer.

Hosszúkat pöffentett, élvezte, hogy végre nem kell vigyázzban állnia. S akkor magához vont, megsimogatta az arcomat.

– Ne haragudj, gyerek, nem akartam. Isten bizony, fiam lehetnél.

Csodálkozva bámultam rá, s ekkor buggyant ki először könny a szememből. Hogy a káplárban ember is lakozzék, nem reméltem volna.

– Kispál Balázs a nevem – szállt ki a füst mögül a szó. - Azért mondom, hogy megemlékezz arról, aki kedve ellenére téged, mint szelíd s ártatlan jószágot, egyszer pofon vert.

– Kétszer – mosolyodtam el a könnyek alatt.

– Hát kétszer – morogta dühösen −, az már nem számos. Jól láttad, parancsra tettem, engem kötöttek volna ki, ha nem engedelmeskedem.

– Azt tudom – mondtam békülékenyen, s megfogtam a kezét, azt a pofozó lapátot. – Én nem is haragszom.

– Hogy miben tartanak bűnösnek, avagy ártatlan vagy-e, nem kutatom, nem lévén dolgom, gyerek. Katona vagyok, szolgálatra szegődtem. De istenemre mondom, nem arra, hogy gyerekeket képeljek föl. Megpofozok én akár huszárt is a kocsmában, ha felbosszant, ütök, rúgok, harapok, én sem vagyok templomi szent. De védtelen gyerekekkel hadakozni …

Nem fejezte be, csak pipáját szortyogtatta, mivelhogy kifogyott belőle a dohány.

Hirtelen nagyon is egészséges gondolatom támadt, mert láttam, mily búsan lengeti pipáját, s keresgél újabb tömet dohányt a frakkja zsebében.

– Kifogyott? – kérdeztem.

– Ki, a teremtésit, mindig kifogy.

– Nem akarná a dohányzacskóját jóféle gyallai dohánnyal megtömetni? Méghozzá nem is csak egyszer!

– Ki a fene nem akarná! – meredt rám.

– És két pipaszívás közben egy meszely monostori bort reá? – faggattam tovább, mint aki oroszlánt ingerel.

A szókészlete nem volt valami bőséges, mert erre is csak ezt mondta, kissé jobbkedvűen, mert pedzett már valamit:

– Ki a fene nem szomjazna rá?

– De előbb paprikás szalonnával vetni meg az ágyát!

Asztalra csapott s felállott, hiszen már mennie kellett.

– Ne kísértsd az Istent, bökd ki, mit akarsz.

– Hát csak azt, ha megkérhetném, hogy még takarodó előtt ballagjon el apámékhoz, mondjon el neki mindent, ami velem történt, bizonnyal nem lennének hálátlanok.

Gondolkodott egy ideig, de csak mímelte a tűnődést, hamar dűlőre jutott már enmagával.

– Elmehetnék – vont vállat −, de a két pofonról nem beszélek.

– Nem is kell. Üzenem nekik, hogy még élek, s nem húzhattak ki belőlem semmit, merthogy nem is volt semmi sem kihúzható. Ha pedig úgy tartja helyesnek, káplár uram, akkor holnap hozzon tőlük nekem is üzenetet.

– Meglesz – tette fel irdatlan csákóját, gombolta be frakkját −, mert böszörményi gyerek vagyok én, szavatartó. Hatodik fia vagyok én az édes szüléimnek, nekem már csak a katonaság jutott, azt írtam alá húsz évre. A testvérnénémnek is van egy akkora gyereke, mint te vagy. Hát ezért segítek, nem a zacskó dohányért.

Bólintottam elismerően. Folytatta:

– Hol is laktok, kit keressek?

– Kecskés István szekeresgazdát, a Vág-Duna sor fölött, a Szekér utcából odatalál. A kutyáktól ne féljen.

Hátrataszította irdatlan csákóját, úgy nézett rám mérgesen, mint akit becsületében sértettek meg.

– Én?

Kivágta az ajtót, egyet rikkantott:

– Foglár!

A kazamatafolyosó túlsó végén csörögtek a kulcsok. A foglár sietett elő, rázta kéttenyérnyi kulcsos karikáját.

– Ez a fiú…! – mutatott be a szobába a káplár. – Adj neki puha kenyeret, levest, nem fog megszökni.

S már döngött végig a hűvös folyosón.