RINGATJUK A TUTAJT

Nagyot loccsant a víz, ahogy fejest ugrottam a tutajról. Rémült békák pattantak az iszapba a zubbanás zajára, s váltak egy pillantat alatt láthatatlanokká. A szomszédos tutaj tatjáról másikunk ugrott, a még távolabbiról harmadikunk. Versenyt csapkodtuk a Vág-Duna bársonyos vizét. A túlnani partra, az Apályi sziget langy homokjára igyekeztünk. Tavaly ilyenkor még afféle vízborzolgató kutyaúszásnál többre alig vittük, ámde nyár végére Füssy Dani, a Szent Borbála hajó kormányosa úgy kiokított valamennyiünket a helyes vízbenlét tudományára, hogy akár Búvár Kundnak is elmehettünk volna Pozsony alá. Búvár Kund történetét pedig onnan ismertük, hogy az oskolában a nagytiszteletű Tüdős József rektor úr Árpád fejedelemmel, Zalánnal, Botonddal, Lehellel, Kunddal lelkesítette ifjonti képzeletünket.

– Ha netán egyszer a Duna kívánna tőletek vitézi helytállást, ipsék, ama nevezetes Kund vitézről vegyétek a példát – mondogatta, noha ő a maga személyében rendszerint csak akkor sétált le a Dunához, amikor a Czilling család halászbokra¹ sült keszegre hívta.

Most is Búvár Kundot játszottunk éppen, de nem a német császár hadinaszádjait fúrtuk oldalba, hanem víz alatt próbáltuk elkapdosni a lustább pontyokat az Apályi sziget napsütötte nádjai között. Hajnali harangszó óta heverésztünk mi hárman a fenyőfa tutajokon, magunk hajlítgatta horgokat vetve a vízbe. Néhány lapos keszegnél, gyöngyházfényű compónál egyebet azonban nemigen fogtunk. Tüzet csiholtunk a part homokján, nyárson pirítottuk meg a halat. Ezen a nyáron korán érett a cseresznye, Pati Nagy Miska jó cimboránk teli szakajtóval hozott a kertjükből. Azt eszegettük a halhoz csemegének. Két ujjunk közül puskaként lőttük egymásra a magját.

A csemegéből, meg abból a kövér potykából, amelyet végre mégiscsak sikerült horogra kapnunk, már Janó is kapott, meg Ondro, azaz János meg András, a két Lipták testvér. Hajnali derengéskor közelítettek tutajukon a komáromi partok felé a messzi Öreg-Fátra felől, s kötötték később tutajukat a többi mellé. Ringtak-rengtek, nyögtek-recsegtek a hosszú fenyőgerendák, szelídeden locsogott alattuk a selymes Vág-Duna. A mai napon is aligha feküdt a fövenyes parton kevesebb tutaj száznál, pedig mennyi folytatta útját le Esztergom alá, Vácra vagy éppen Pest-Budáig! Ezek a nálunk való, pihent tutajok a benei parttól le a Csallóköz szigetének csúcsáig sorakoztak; odáig, ahol a Csallóköz a várbástyák alatt hosszú sarkantyúját az Öreg-Duna és a Vág-Duna közé szúrja. Tutajok folyton érkeztek, és folyton semmivé is váltak. Menesztették őket kora tavasztól késő őszidőig a Kárpátok meredek hegyei; velük üzent a kisalföldi rónára a Tátra, a Fátra, a Beszkidek, a Magura. S azért váltak végül semmivé, mert a fakereskedők már várták őket a parton, öllel, rőffel mérték föl, becsülték súlyát, minemű finomságát, szedették szét kötelékeikből s küldték tovább a szálfát beljebb az országba, vagy mindjárt ott, a parton szabatták föl deszkának, lécnek, pallónak, házfalnak, építtették meg dereglyének, ácsoltatták hajónak.

Csattogtak a fejszék, sikongtak a fűrészek, a forgács kesernyés illata még ma is bódít, ha gyerekkoromra emlékezem. Nem az orromban él az illat, sem a fülemben a hang, hanem mélyen benn a lelkemben, teljes testi valómban, rég tűnt éveimben.

Ezzel a két Liptákkal még tavaly barátkoztunk össze.

Tavaly, azaz az Úrnak ezernyolcszázharmincnegyedik esztendejében, akkortájt, amikor az a hosszan tartó aszály volt. Még a Komáromi Kalendárium is megjövendölte! A kéthetes úttól (mert ennyi ideig tart, míg valahonnan Liptóból, Árvából, Trencsén megyéből Komáromig úsztatják a tutajt, éjjel kikötve, nappal haladva), mondom, a kéthetes úttól, örökös vigyázástól fáradtan érkeztek ama nyári napon is. Akár csak a többi társuk, valamennyi Lipták, Oravec, Turcsánszki és Trencsinszki. Arcuk horpasszá soványodott a két hét alatt, de éppen az az útjuk valamivel tovább is tartott, mert odafönn Sztrecsnó és Óvár között, a Vág éles kanyarjában vihar lepte meg és a sebes folyóból álnokul felmeredő Átkozott Sziklához csapta őket. Összetorlódtak a rakományos tutajok, kettő szét is hasadt, egy kormányos a Vágba veszett. Átkozott volt az a nap is, nemcsak a szikla.

– Csak a kővé vált ricsói szerzetes szelleme védett meg bennünket – nyögte fáradtan a kisebbik Lipták, amikor fövenyt ért Komáromban, s végigdőlt a parton.

Aznap épp szalonnát sütöttünk, fény öntötte el a Vág meglassúdott vizét, békességes napsugár. Mindhármunk szalonnajussát odanyújtottuk nekik, a kormos zsírral csöpögtetett cipót is ráadásul. Egy ácslegény – aki a fahíd alatt hasítgatta a gerendákat – boros kulacsát kínálta. Elégedetten szuszogott végül a két Lipták.

Így kezdődött barátságunk velük egy tavalyi napon, virágos július havában. Tavasztól őszig hatszor ereszkedtek alá.

Ez idén a mai volt harmadik érkezésük.

Tudván tudták az ő szívükben, hogy a komáromi parton – nem messze a várfalaktól – vidám barátsággal fogadja őket három komáromi fiú. Kora hajnalok évadján futkostunk ki a partra, s lestük, jönnek-e már. Szalonnával, hagymával, füstölt kolbásszal vártuk őket. És ha nem hoztak volna viszonzásul fehér juhsajtot, tátrai füvek illatát árasztó vajszínű túrót, cifrán faragott fakanalat, akkor is szíves örömest fogadtuk volna a megjötteket. Nos, most végre feltűntek, messziről megismertük őket. Integettünk egymásnak. A szilárdan összekötözött hosszú tutaj az egyensúlyba rakott szálfák terhével lassan sodródott lefelé. Az egyik Lipták elöl, a másik hátul kormányzott. A tutaj végül széles ívet írt le, nagyot kanyarodott, és súroló hanggal csúszott rá a part homokjára. Aki elsőnek ugrott ki, kötéllel erősítette a tutajt egy cölöphöz. Tutajok tengere hullámzott egymás mellett oly sűrűn, hogy akár sétatérnek is használhattuk volna őket.

A két Lipták vállra dobott evezőlapáttal sétált föl mellénk a partra. Letelepedtek. Kezükbe nyomtuk az ennivalót a sült hallal együtt; kezdjék azzal a napot! Szőrmók képüket a mosoly holdvilágja fényesítette meg. Kezünkbe nyomták a túrósbödönöket, a sajtos kendőt; havasi juhszállások fenyőfüstjének illatát hozták. Bort kaptak, édesapám neszmélyi szőlejéből valót. Hanyatt-vágták magukat a fűzfa tövében, s elsőbbed is kurtát szundítottak. Felkelvén ismét vállukra vették a hosszú evezőlapátot – a tutaj kormányát −, s ballagtak vele a borbélyhoz, Juhász mesterhez, akinek műhelye vidám kis fabódé alakjában a csárda mellett várta a megnyírandókat, borotválandókat kora tavasztól késő őszig. Okos ember volt Juhász Szalvátor mester (egy szaléziánus szerzetes keresztelte meg, tőle kapta a nevét), mert míg a többi borbély, érvágó, hajfodorító városi kőműhelyekben várta a szépítendő vendégeket, ő a vendégek elibe ment, ha tovább nem is, csak a Vág-Duna sor aljáig, s ezzel pompásan meg is találta a maga üzleti számítását. Nem pénzzel kellett neki fizetni, hanem kormányrúddal, evezőlapáttal. A tutajosok sorra lerakták Szalvátor mester műhelye elé a sima rudakat, kisebb gerendákat, s ezeket aztán a mester jó áron adta tovább a fürge fakereskedőknek; hántani sem kellett az ilyen rudakat.

A borbélyszék egyetlen támlátlan szék volt, arra ült az áldozat, a várószoba maga a kék égbolt alatt hullámzó fűtenger, homokpad, gerendarakás; mondhatom, soha olcsóbb berendezést borbélynak, mint a komáromi Juhász Szalvátoré volt, és soha jövedelmezőbbet ennél!

S mivelhogy a kéthetes tutaj munka alaposan megéheztette a kormányosokat, szakállukat pedig erőst megnövesztette, elővette tehát Szalvátor mester az ilyen célra tartogatott öblös fakanalat, s kinyomva vele belülről a kormányosok arcának jobb és bal felét, meggömbölyítvén arcukat, a kanálra feszülő arcbőrről könnyedén lehetett lekaszálni mind a szakállat, mind a bajuszt. Csattogott az olló is a bozontos koponyák tetején. Még tükröt is kapott a vendég, hogy gyönyörködjék ragyogó voltában. Alig ismertek magukra az áldozatok.

Tíz miatyánknyi idő sem telt belé, s püspöki sima ábrázat tükrözte magát a Vág vizében is. De már jött a fakereskedő a Liptákokhoz – Naszvadi Péter, nagyanyám keresztkomája −, s vizsgáló tekintettel vette számba az érkező szálfákat, nem kerülte ki figyelmét egyetlen oda nem való göcsört sem. Lelépte a tutajt széltében-hosszában, írást adott róla, s fizette a fuvarozás díját ezüsthúszasokban. Magát a fa árát majd az árvavári uradalom bonorum directorával, jószágigazgatójával számolja el Márton napja táján, november havában, odafönn. Az idő tájt már havat kergetnek a szellők a Magura fölött, Liptákok, Turcsánszkik s a többiek téli nyugovóra térnek.

A két Lipták kezében megcsillantak az ezüsthúszasok. Csak ércben fogadták el a fizetséget, nem pedig bankóban. Mert a bankó – hiába gyűri be rongyba csavartan tüszőjébe a papírt a tutajos ember – csak elázik, csak szétfoszlik, elillan idő előtt. A csengő érc, az a biztos díjazás! Az ember el-elcsörgeti hazáig, meg-megolvassa, tenyerén táncoltatja, otthon az asszonynak adja, az pedig gazdálkodik vele. Ami meg a kisebb rézpénzeket illeti, azt sürgősen el kell helyezni a kisharcsási kocsmában, meg ne melegedjék.

A kocsmában tamburás pengeti a bocskortalp alá valót, tutajosok, hajósok, ácslegények, malmosok vígan mulatoznak esti kilencig, amikor is a várkatonának a várfalak mögött takarodót fújnak, de szól ez a takarodó polgárnak, mesternek, hajósnak, szekeresnek is. Ha még marad a rézpénzből tutajosnak, hajósnak, pántlikát, gyöngyöt vesz rajta az asszonynak a Lila-boltban, átellenben a kollégiummal.

A két napra szabott dallasi ünnep után (ha éppen nincs nagyvásár, mert akkor jobb, ha hamarább elmennek, hiszen nagyvásárkor erősebben kívánkozik ki a zsebből az ezüst) összetoborzódik ismét három-négy szekérre való tutajos, aztán Újváron, Nyitrán, Privigyén keresztül viszik az egyre hervadtabb népet föl Kralovánig, Turócba, Liptóba, hegyes Árvába, hogy ott újra tutajra szálljanak majd. Így kering az élet a Magura meg a Duna között, békés körforgásban, áldassák érte a liptói Szent Mária neve.

Hát igen…

A két Liptákot ragyogóra suvickolta Juhász Szalvátor mester, s mivel nagyon buzgólkodott zsebükben a tallér, és tovább szomjazott az ő torkuk, immáron jóllakva, nekünk estig búcsút mondva indultak útnak hatodmagukkal a kisharcsási halászcsárda felé. Már előre kurjongattak a jól sikerült munka örömében.

Most következett el a mi időnk!

Ráléptünk a partra fektetett, víztől hintáztatott, nagyapám keresztkomájától alul-felül megvizsgált tutajra. Kis fakunyhója van az ilyen tutajnak, három ember, ha belefér. Szalmával hintették tele, esti kikötéskor itt piheni ki magát a tutajos; ha zuhog az eső, vagy jég veri a vizet, ez alá búvik. Néhány téglából a kunyhó előtt még tűzhely is van csinálva, lehet azon még lopott libát is sütni.

Szerettünk bebújni ezekbe a kunyhókba. Hajósoknak képzeltük magunkat, a tutaj közepére vitorlát álmodtunk, én voltam a kapitány. De mert az idei első tutajt szalonnasütéssel csaknem felgyújtottuk, s nagyapám keresztkomája alaposan elvert, a gyújtogatást nem próbáltuk tovább, ellenben tengeri kalózra játszottunk. Három-négy tutajon át kergettük meg egymást, a rakomány tetejére másztunk, s onnan figyeltük a messzi tengereket. A hajóhidat, amit éppen ácsolni tanultak a szekerész katonák, a várbástya lapos tetejét, ahol a fel-alá sétáló őrök, a silbakok adták át egymásnak a vártát, a Szent András-templom két tornyát és az Apályi sziget nádasait.

A tutaj tatját meg-meghimbálta a víz. A hadihajónkat.

– A nagy sietségben lazán kötöttek ki – állapította meg szakértőn szívbéli cimborám, Miska.

Hárman voltunk, hogy szavam ne felejtsem, mint már említettem is, hárman: Pati Nagy Miska, Csukás Sanyi meg én, Kecskés István. Egy klasszisba jártunk, a retorikai osztályba, amely tudvalévőleg a szónoklattani osztály, melyet majd a poétikai követ. Ha ugyan apáink elvégeztetik velünk, mert kellene otthon is már a munkás kéz.

A padban is egymás mellett ülünk a kollégiumban.

Meglehet, hogy számunkra ez az utolsó gondtalan vakáció, ez a nyári négy hét. Apáink mesterségét fogjuk folytatni, mert így kívánja ezt a hagyomány, s erre késztet bennünket a megtartandó vagyon.

Pati Nagy Miskából hajósgazda lesz. Apjának négy gabonásuszálya van.

Csukás Sanyiból super, azaz hajóács. Az idén már a második hajót építik Csukásék öt legénnyel, három inassal.

Az én édesapám szekeresgazda. Ünnepeken báránybőr galléros, ezüstgombos kék mentét visel, nyakán nagy bogláros ezüstlánccal. Kint, a kerti istállóban nyolc pár lovunk van, s ezek nemcsak rakományos szekeret, könnyű kocsit húznak, hanem ha kell, vízfolyás ellen hajót is. Földünk az izsai határban, rétünk a Vág-Duna szigetén, szőlőnk Neszmélyen. Ha a gazdák ünnepi kivonulást rendeznek, apám a zászlótartó. Nagy kitüntetés ez!

Szüléink óhaja volt, járjunk először iskolát is. Tanuljunk latinul, silabizáljunk görögül, értsünk számoláshoz, betűvetéshez, csillagok járásához, füvek, fák ismeretéhez, rómaiak, görögök, szittyák és magyarok történetéhez. Hogyha férfikorunkban sora kerül: tudjuk értelmesen kinyitni a szánkat akár Komárom város szenátusában is!

Mondom – hogy szavamat ismét ne felejtsem −, a tutajt, hadihajónkat, nemcsak a Vág-Duna vize himbálta, hanem Pati Nagy Miska is, meg aztán Csukás Sanyi is erősen megvetette rajta a lábát, s ide-oda nyomta mind lendületesebben. Magam is melléjük penderültem végül, s erőnket ilyformán egyesítvén, észre sem vettük, amint a tutaj lassan csúszni kezdett visszafelé a vízbe. Hajónk tatját mind vastagabb hullámok locsolták, s mikor Miska nagyot kiáltott:

– Nyomd meg! – valóban megnyomtuk, mit sem gondolva az elkövetkezőkkel.

A tutaj váratlanul besuttyant a vízbe, félfordulatot vett, s mivel még ekkor is önfeledten táncoltunk rajta, eljutott a legközelebbi örvényig, egy széles forgóig. A víz nagyot lódított hajónkon, s mire észbe kaptunk volna, már sodort is bennünket a Vág-Duna vize az Öreg-Duna hömpölygő hullámai, a torkolat felé.

– Elszabadult! – haloványodott el a táncos kedvű Pati Nagy Miska barackpiros képe.

Se kormánylapátunk, se evezőnk, azokat a két Lipták már rég elfizette a borbélymesternek. Tutajunk – hadihajónk – ennélfogva gazdátlannak volt mondható. Sanyinak jutott eszébe először, hogy ordítson:

– Hé, emberek, tutajosok, Liptákok, katonák, segítség! Úszunk!

Ember azonban egyetlenegy sem mutatkozott a tutajokon; kormányosaik vagy a csárdában ültek, vagy fakereskedővel alkudoztak, avagy szekereztek már hazafelé. Halászladik sem ringott ezekben az órákban a vízen, csak valahol messzi a hajóácslegények szekercéi csattogtak szünetlen. Abban a csattogásban, forgácshullásban bennünket ugyan meg nem hallanak!

Biztos erővel haladtunk a nyílt Duna felé. Ott, ahol a Vág-Duna összeölelkezik a Nagy-Dunával (amelynek neve nálunk Öreg-Duna), kiszélesedik a víztükör, akárha valamiféle tó lenne. A túlnani parton Szőny tornya magasodik, irányt mutatva hajósnak, szekeret hajtónak; a vártüzérek is sokszor befogják gyakorló célpontnak. Első ijedelmünkben attól tartottunk, hogy a toronykeresztig most már meg sem állunk. Itt-ott apró, zöld szigetecskék tarkítják a Dunát. Azon könyörögtünk, hogy egy ilyen szigetecske fövenyén vessen ki bennünket a víz, aztán onnan valahogy majd csak visszavergődünk. Ámde a Vág-Duna hirtelen egyet gondolt (Füssy Gáspár, a hajómolnár szokta mondogatni, hogy a legszeszélyesebb Dunának is van esze), s ahelyett, hogy a szabad vízre szalasztott volna, a vársziget, azaz a Csallóköz csúcsánál újabb örvénybe sodort, a tutajt megfordította, s a várfalak alá forgatta. Kétszer írtunk le kört önmagunk körül tehetetlenül, de ezt már a parton rohanók is látták. Ordítva biztattak, látván bajunkat, kötelet próbáltak felénk dobálni, de mi a parttól még messze jártunk, kötelük nem ért el. Néhány ácslegény végre csónakra kapott, eredt utánunk.

Bevallhatom – akár hiszitek, akár nem −, alig ijedtünk meg, jó mulatságnak tartottuk. De azért máig sem feledem a tutaj nesztelen úszását, a meg-megloccsanó vizet a szálfák alatt.

A két Lipták – már csak apró alakként – ebben a pillanatban rohant le a partra, s kereste elveszett tutaját. Nem hallottuk hangjukat, de ahogy a karjukat emelgették tehetetlenül, a jajveszékelést is hozzágondolhattuk. Elúsztattuk a rájuk bízott vagyont!

Az őrálló fehér kabátos katona is utánunk fordult a vár kazamata rácsos kapujában. Aztán újabb katonafejek jelentek meg a kapuk fölött, a bástyatetőkön.

Valamennyi bennünket figyelt. Kiáltoztak is, nem értettük. Maga a komáromi vár szürkéspiros téglabástyáival hallgatagul meredt fölénk. Tutajunk a várfal alatti Duna-töltéshez csapódott. A meredek part itt nem fövenyes, hanem szikladarabokkal védett. Súlyos kövek éles tetején súrlódtak a fenyőgerendák. Végül egy kőtorlaszra tutajunk felszaladt, féloldalra billent, s nagy rántással megtorpant.

Pontosan egy hajó oldala mellé sodródtunk.

Hadidereglye volt. Fekete-sárga lobogóját a kétfejű sasos címer díszítette. A császár színe a fekete-sárga, az ő címere a kétfejű sas is. Az osztrák császár és a magyar király egyugyanazon személy, de nekünk magyar hadi lobogónk nincs, talán a nagy hatalmú kancellár, Metternich nem is engedné. Nemcsak a hadi lobogó színei árulták el, hogy vitorlás hadidereglyéhez csapódtunk, hanem az a két fehér kabátos, rézpitykés katona is, aki a dereglye orrán állt őrt. Puskájukra tűzött hosszú szuronyuk csillogott a délelőtti napfényben. Melegük lehetett a császár kabátjában, s nyilván egészen addig unatkoztak, s bámulták ásítozva a lassú folyamot, amíg mi föl nem tűntünk. Ekkor azonban fegyverükhöz kaptak, nagyot ordítottak, végigfutottak a keskeny fedélzeten, s a dereglye tatja fölött lehajoltak hozzánk. Nekünk szegezték a puskát.

– Mit kerestek itt? – szólt ránk az egyik.

– Elsodort a víz – magyaráztam ijedten −, nem tehetünk róla.

– Tilos megállni, tilos kikötni! Hordjátok el magatokat azonnal! – böködött felénk a másik.

A dereglye fedélzeti csapóajtaján a harmadik katona is kidugta a fejét, egy őrmester.

Őrmesterhez illőn akkora bajsza volt, hogy generálisénak is beillett volna. De ő se nem németül, se nem magyarul, hanem olaszul veszekedett. Ezt már nem értettük, ha minden latintudásunkat összekapartuk volna is, amit az iskolában fejünkbe vert a rektor úr. Nyári jégeső nem záporozik úgy, amilyen szaporán szedte rólunk a keresztvizet, ahogy szidott bennünket ez a talján katona. Tudtuk, mit akar, miért veszekszik, de nem bírtuk továbbmozdítani a tutajt.

– Nincs evezőlapátunk! – rebegte Pati Nagy Miska.

– Ez haditerület – üvöltötte az őrmester, s németre fordította a szót −, azonnal el innen!

A part felől újabb három fehér kabátos rohant a dereglye felé. Sejtettük már a viharos szidalmakból, hogy igen veszélyes tájakra kerültünk akaratlanul. Még csak nem is nagyon csodálkoztunk rajta. Minden komáromi gyerek tudja, hogy a várbéli katonák és a városi polgárok között évszázadok óta nem szűnik a békétlenség. Valamikor a török időkben vetették el az ellenségeskedések magvát, s ez a mag örökké dús termést fakasztott. A civódás mérges virágját. Ha egy-egy várbéli parancsnok meg-megzaklatta, sanyargatta, zsarolgatta a módos polgárokat, azok nem restelltek visszafricskázni neki. Néha egyenesen a királyig szaladtak föl igazságtételt kérni. De, mint mondtam, a bécsi császár és a pozsonyi király egyugyanazon személy volt, ennélfogva a császár ritkán adott igazat önmaga királyi mivoltának, csak mindig a katonáit pártolta, s a háborgó polgárokat küldte üres kézzel haza.

Ezernyolcszázharmincötöt írtunk akkor, a császárt, aki egyúttal királyunk is volt eleddig, II. Ferencnek hívták. Beteges volt, meg is halt nemsokára. V. Ferdinánd vette át a helyét. Helyette azonban mások kormányoztak, mert elég együgyű egy császár-király volt: uralkodása csak jámbor fejbólogatásból állott. Annál csavartabb eszűek voltak azonban a miniszterei, tábornokai! A magyarokra folyton úgy néztek, mint afféle forradalmár nációra, akik szét akarják feszíteni a birodalmuk egységét. Pedig akkor még dehogy akarták! Csupán szebb, szabadabb, magyarabb életet akartak. Békés reformokkal a pozsonyi országgyűlésen.

Sokat hallottam én erről panaszkodni otthon!

Azt hittük most is, ezen a megrekedt tutajon, hogy újfent ilyen polgár-katona vita áldozataivá váltunk, ebbe keveredtünk. Mi leszünk ezen a nyáron az a kicsi lángocska, amelytől a soha nem szűnő szenvedélyek puskapora lángra lobban.

– Itt megvernek, otthon kikapunk – sóhajtottam keservesen, s egy emberként bámultunk a vízbe, ne ugorjunk-e bele inkább, s úgy szabaduljunk meg; talán nem lőnek utánunk.

– Nem hagyhatjuk ebek harmincadjára a Liptákok tutaját – rántott vissza Csukás cimborám, de megállt a mozdulatban, s hirtelen a hajó apró ablakára meredt. A legközelebb levőre.

A négyszegletű ablakocska félig nyitva volt, nyilván szellőztetés végett. Csaknem az orrunkat dughattuk a nyílásba.

– Nézd csak! – döbbent meg Pati Nagy Miska is, teljesen feledve, hogy a fedélzet magasáról szuronyok merednek felénk.

Azóta is hányszor emlékszem vissza erre a pillanatra!

Vékony, nagy szemű vasrács fedte az ablakkeret közét, valahol sebtiben, lazán illeszthették rá. S ezen keresztül három fejet láttunk a félhomályos hajófülkében, s a tekintet villanásnyi ideje alatt lábakat, kezeket is. De ez a villanásnyi pillanat mégis elegendő volt arra, hogy szemünkbe rögződhessen három borostás arc, fiatal arc méghozzá, s lábuk előtt vékony lánc. Nyilván bilincslánc, amelyet itt, a szűk, levegőtlen helyiségben leoldottak róluk, hiszen aligha tarthattak attól, hogy megszökhetnek innen. A kiáltozásra, deszkadobogtatásra, a nehéz tutaj odacsapódására ők is felfigyeltek, s ahogy Pati Nagy Miska kerek képe elhomályosította előttük az ablakot, egyikük felugrott, s belebámult Pati Nagy Miska arcába.

Olyan gyorsan ment az egész, mintha szélkeréken forgatták volna. Mert annak az embernek még arra is volt ideje, hogy odasúgja nem csekély csodálkozással a hangjában:

– Kik vagytok?

– Komáromi fiúk. És kegyelmetek?

– Császár foglyai – felelte rekedtes, átfázott suttogással −, lázadóknak mondanak. Pozsonyból visznek Péterváradra. Segítsen Komárom, mert ártatlanok vagyunk!

– Hé! – ordította most az egyik katona, s a hajó fedélzetéről le, a tutajra ugrott fegyverestül. – Mi dolgotok az ablaknál, kölykök?!

A nagy bajszú őrmester most már horvátot is kevert dühös rétori megnyilatkozásába. Négy nyelven forgott a kereplő. Mit restelkedjem akár utólag is: meg voltunk ijedve. De hát ezt ma sem szégyellem. Az vesse ránk az első követ, aki meg nem rémül, ha egy egész őrség előtte hadonászik a puskával-panganéttal², s nem tud menekülni előlük, mert a drága anyaföld helyett ingó-lengő tutajra került. Elrántottak az ablak elől. Csukás cimborám végigvágódott a síkos gerendán, csaknem belegurult a vízbe.

– El innen, mondom! – perdített meg a katona.

A láncos fogoly visszaült a lócára, homály takarta arcuk.

– Hogyan menjünk el? – kérdeztem nekibátorodva. Furcsa, de valamiképpen bátorságot öntött belém az, hogy valaki segítségünket kéri. Szilárdabbul vetettem meg lábam a tutajon. Mintha más emberek bizalma az önbizalmat növelte volna.

– Azonnal lóduljatok ki a partra! – nyúlt üstökünk után a dühös őrmester.

Kis létrát támasztottak a hajó falának, fellökdöstek rajta. Nem állhattunk meg egy toppanásnyira sem a hajón, hanem a partra fektetett lengő pallón kergettek át, s a következő pillanatban már a szárazföldön találtuk magunkat, a várfal alatti keskeny kocsiúton.

– Előre, mars! – taszigált a két katona a kapuig, hogy a másik kettőnek adjanak át.

Még volt annyi időnk, s merszünk, hogy hátratekintsünk. A két Liptákot láttuk izzadni, sebesen evezni a Dunán. Valami halászladikot keríthettek, azon igyekeztek a tutaj iránt. Két másik ladik fodrozta mögöttük a vizet, egész flotta volt. Vontatókötél csüngött a ladikról, kormánylapátok feküdtek keresztben. Nyilván visszakérték a borbélytól szegények.

Megnyugodva sóhajtottunk föl. Ha a két Liptáknak szerencséje van, és ügyesen kormányoz, s a ladikok vontatják őket, alkonyatra ismét visszaköthetik a tutajt a maga helyére.

Jobb lenne meg nem hallani, amit ezért tőlük kapni fogunk! Ritkán szabadul el tutaj a Vág-Dunáról, s ha el is szabadul, nem tilalmas hadidereglyéhez csapódik, mint velünk.

Nem sok időnk volt azonban visszanézni, mert már hajtottak is bennünket a kazamatafolyosókon át be a várba. Sose jártunk még erre. Csak addig a szoborig mehettünk mindig, kapun kívül, amelyik hatembernyi magasságban odaépült az egyik bástya szegletéhez, s amelyet Kőszűznek neveznek. Kinyújtja a kezét, s fügét mutat az ellenségnek. Addig-addig bámultuk mindig a kőszobrot, amíg mindannyiszor vissza nem kergetett az őrt álló katona. Bár most is odakint, a szobor előtt lehettünk volna, nem benn a várban!

Sötét folyosókon át siettünk, át egy várudvaron, az őrparancsnok szobájába. Ismertük látásból ezt a tisztet, egyébként vidám természetű hadnagy volt a zöld hajtókás gránátosok regimentjében. Néhanapján harsányan hallani is hallottuk Kelemen Lajos keresztapám monostori szőlejében, most azonban felette zord tekintetet szúrt felénk, ahogy betolt bennünket az őrség. Már tudott felőlünk, készre fogadott.

– Kik vagytok? – zörrent ránk, mintha nem tudta volna.

– Én Kecskés István.

– Én meg Csukás Sándor.

– Én Pati Nagy Mihály.

A hadnagy egy ideig hallgatott, mintha a lelkiismeretünkben akart volna vájkálni. Álltuk a tekintetét.

– Mit kerestetek tilos helyen, hadihajón?

– Nem akarattal tettük – feleltem. – Elszabadult velünk a Liptákok tutaja, oda sodort a Duna.

– Kémkedni küldött valaki, he? – rivallta.

El sem hittem volna, hogy ez a nótás kedvű hadnagy-ilyen dühös tud lenni. No, ezt se fogja borral többet kínálni keresztapám!

– Senki se küldött. Nem hagyta abba.

– A városbíró? Vagy az alispán?

– Senki – folytattam konokul. – Elszabadult a tutaj, mondom.

Ki öntött belénk akkora bátorságot, hogy meg sem ijedve, már hetykén feleljünk? Ma sem tudom. És az is csodálatos, hogy mi ott hárman a hadnagy előtt, a két őrrel a hátunk mögött, össze sem beszélve, egymásra sem nézve, milyen egyformán tudtunk gondolkodni, felelni, bátornak lenni. Egymásnak vállat vetve bízhattunk a másikban.

– Mit láttatok?

– Semmit – válaszolt most Pati Nagy Miska, és hozzátette: – Mit kellett volna látnunk?

– Nem ti kérdeztek, himpellérek, hanem én! – kiáltotta. Egy pillanatra elcsendesedtünk, a hadnagy is velünk.

Odakinn a városban a Szent András-templom tornyában meghúzták a delet. Már a harangszóból is kitetszett, hogy a mai levesnótát Balogh Miki húzza, szintén nagyon jó cimborám. Ismertem a keze járását. Gyorsan be is végezte, éhes lehetett. Nekünk azonban nem jutott eszünkbe az ebéd, gyomrunk se kordult. Vezényszavak pattogtak odakinn a várudvaron, őrségváltás kürtszava szólott. De a hadnagy bírta ebédeletlen.

– Téged ismerlek – vetette rám a szemét. – Honnan?

– Kelemen Lajos kedves keresztapám szüretjéről – feleltem illedelmesen.

– Nagy rebellis a kedves keresztapád – a hadnagy mintha el is mosolyodott volna a bajsza alatt, alighanem a jóízű monostori borra s az őszi dallásokra gondolt −, de finom a bora!

Valahányszor delet kondít a harang – különösen, amikor Megyercsi bácsi húzza a levesnótát oly hosszan, mintha esti csendítésig abba se akarná hagyni −, azt hiszed, pillanatnyi késedelem nélkül haza kell rohannod, mert a kutya megeszi előled a töltött káposztát, s vágtatsz máris, akármelyik sarkában lézengsz a városnak. Most azonban hiába pislogtunk az ajtó felé, mikor menekülhetünk, az őrök faarccal állták utunkat, várva a hadnagy végzését. S az ítélet meg is született.

– Mivel jól ösmérem kedves keresztapádat, s mert elhiszem, hogy nem szántszándékkal akartátok oldalba döfni a hadidereglyét: hebe-hurgyaságtok miatt mindössze hatot csapatok rátok, s még egyet ráadásul, hogy a mai oktatást megemlegessétek. Egyébként huszonnégy vessző is kevés az ilyesmiért. Vigyétek őket gyorsan, nehogy megbánjam!

Pati Nagy Miska hirtelen a leendő fájdalom helyére kapott önkéntelenül is, de könnye sem perdült. Csukás cimborám tekintete azonban elhomályosodott, s bizony én is igen keservesen néztem magam elé. Egyikünk sem úgy érezte magát, mint akit lakodalomba hívnak.

A két őrkatona a belső várudvarra vezetett bennünket, az árkádos kaszárnyafolyosók mellé. A konyhák felől jóízű káposztás marhahús illata áradt, de nekünk elment az étvágyunk, gyomrunk sem korrant. Arra a deresre fektettek bennünket, amelyre hajnalonta az engedetlen bakákat, részegen dörömbölő huszárokat húzták. Elsőnek Pati Nagy Miska komámat tessékelték fel rá, Miska tudta a szokást – sokszor megleste a vármegyeháza udvarán is −, engedelmesen feküdt hasra, és fogta meg két kezével a deres két fogódzóját. Harmadiknak maradtam én. A vesszőző katona – egy szélesen vigyorgó morva fiú – korántsem volt oly kíméletes, mint a hadnagy. Kevesellte az adagot, s azért lassú, gondos mozdulatokkal simította feszesre a nadrágunkat, hogy annál jobban izguljunk. Láthatóan nagy kedve tellett az ilyetén előkészítő műveletekben. Aztán váratlan hirtelenséggel akkora hatot húzott ránk, hogy tizenkettőnek is beillett. Várt néhány pillanatig, s a hetediket is kimérte. Ez volt a legcsattanósabb. Még sziszegni is elfelejtettünk.

– Mehettek!- fejezte be elégedetten. Kárvallottan, szótlanul indultunk kifelé.

– Hohó! – szólt utánunk. – Mit mond ilyenkor a tisztességesen nevelt katona?

Ismertük az illemet mi is. Megfordultunk, bokánkat megpróbáltuk összevágni, és előírás szerint ilyenkor meghajolni is kellett; ez azonban most nehezen sikerült.

– Köszönjük szépen a büntetést!

Kaszárnyában, hadihajón ez a reglama³!