HOGYAN SZABADULHATUNK INNEN?

Hat-hét nap telt el így, vagy tán több is. Számolni sem volt kedvünk az aggodalommal teljes éjszakák múlását, a percegő idő egyhangú darálását. Köhler ugyan minden reggel húzott egy vonást a körmével a feje fölött az ásatag, vén falon, de ott már annyi vonás, karcolás, név, jel, betű, rajz, szinte hallható sóhaj, elkeseredés kuszálódott össze magyar, német, szlovák, latin szavakkal, hogy Köhler kalendáriuma valósággal elveszett bennök. Úgysem segített keserves sorsunkon, napjaink ballagását se nem siettette, se nem lassította.

– Pedig nem szabad elfásulnunk – biztatta enmagát a társam, s tartotta bennem is a lelket.

Varallit végül csaknem meg is szoktuk. Az őrség időnkint kiszólította hangos parancsszóval, s ekkor hosszú időre eltűnt; nyilván ekkor kértek tőle bennünket számon. Az volt a sejtésünk, azért tartanak még mindig összezárva vele, mert Varalli mindeddig semmi érdekeset, befeketítőt nem tudott jelenteni, csak maga költötte mesékkel tartja jól fölötteseit. Áltatja őket azzal, hogy ímette kiszedi titkunkat vagy legalábbis napokon belül. Az enyimet, hogy végre elárulom: mi szöktettük-e meg Patonyit és Borinszkyt, s merre menesztettük őket; a Köhlerét pedig olyaténképp: elárulta-e végül szövetkezését és rejtett rebellisterveiket Kossuthtal, Wesselényivel, Kölcseyvel s az országgyűlés többi elégedetlenkedőjével, a bécsi ifjakkal, a lengyel forradalmárokkal, a birodalom minden rendű s rangú ellenfeleivel.

Csakhogy belőlünk semmi érdemében méltót nem tudott kihúzni ez a Varalli, még a toscanai nagyhercegség titkos küldetésére és a szénégetők összeesküvéseire hivatkozva sem; ingyen hízelkedett, mesterkedett előttünk, nem létező személyek soha nem szőtt titkait kínálva cserébe.

Olykor egy álló napig nem került elő, amikor aztán újból betaszították az ajtón, lehorgasztott fővel esett az ágyára.

– Kimondhatatlanul vallattak – sóhajtott újfent.

De a meggyötörtetés soha nem látszott rajta, mint rögtön első ízben sem.

A rácsos ablakon keresztül mindig félhomály szüremkedett be, még erős napsütésben is. Néha mennydörgést, zivatarcsapkodást hallottunk, máskor két napig egyfolytában lassú, meleg nyári eső áztatta a külvilágot, de ha felragyogott odakinn a nap, abból sem sokat láttunk. Az ötödik nap sétálni vittek a vár legszűkebb, legsötétebb kis udvarára; szomjasan tekintettünk a kék ég parányi négyszöge felé. Hárman voltunk, meg az őr., Varalli is körbe-körbe járt velünk az udvaron, játszva a búsat, kétségbeesettet. Megérte neki, ezért fizették. A hetedik napon másokat is hoztak rövid sétára, katonákat, akik hosszabb ideje senyvedtek már a tömlöcben, szakállat eresztett, gyanús vándorokat, egy vásári énekest, aki gúnydalokkal szórakoztatta Mátyusfölde falusi népét, s újabb fiatalembereket, akik szintén az elégedetlenek és heves szónokok nyájából hozattattak elé.

A kilencedik napon – nyilván szántszándékkal, előre kiszámítottan – végre megpillantottam az én két testi-lelki jó cimborámat is, Pati Nagy Miskát meg Csukás Sanyit. Hátratett kézzel, sápadt arccal rótták a köröket két borostás állú vértes katona között, szemmel láthatólag tántorogtak a frissnek tetsző levegőtől, s meg is soványodtak, akárcsak én. Egyszerre vettük észre egymást, egyszerre rikoltottunk, hiába rángatott bennünket vissza dühösen az őr.

– Pista! Sanyi! Miska!

Repültünk volna egymás felé minden börtönszabályt felrúgva, de fülön fogva taszítottak be a sorba. A körjárók mind ránk néztek, oly szokatlan volt a mi rikoltozásunk. Megvallom, mindhárman elsírtuk magunkat, de tehetetlenek maradtunk, csak messziről integethettünk egymásnak.

Ha az volt a szándék, hogy bensőnket fellázítsák, hogy egykedvűségünket nyugtalanságra változtassák, akkor e szándékuk sikerült, mert egész nap a viszontlátás kínzó tíz percével foglalkoztam magamban, s alighanem foglalkoztak ők is. Egyikünk sorsa, helyzete sem javult még.

Varalli rögtön mellém ült a kicsi, homályos szobában, és kérdései úgy záporoztak, mint előző nap a Duna fölött kitört villamos vihar jégesője. Ravaszul, körmönfontan kerülgetett, s végül súgva közölte, hogy előbb-utóbb meg fog innen szökni, módot ügyeskedett ki már rá, áruljam el – ha tudom −, hol csatlakozhat a két szökött fiatalemberhez.

Ezt aztán igazán nem tudtam neki elárulni, még ha akartam volna is.

Gondoltuk, hogy estefelé ismét érte jönnek, mert szerették volna tudni a várbeli főnyomozók: mit szedett ki belőlem Varalli a barátaimmal való hirtelen találkozás hatása alatt.

Alig telt bele egy fertályóra, a káplár, Kispál Balázs, a Hajdúság gyöngye lépett be hozzánk. Nem volt kezében elemózsiás csomag, még egy szelet anyám sütötte kenyér sem. Komorlott a képe.

– Baj van! – mondta. – Zsubriczai ügyesebb volt, mint ez a magát olasznak valló jöttment. Zsubriczai kiderítette, fiú, hogy valóban ti szöktettétek meg azt a két illetőt, társad társait, mindenféle nyomokon szaglászott végig, mint a legjobb vadászkopó, és – mint ő maga mondta – minden kártyát kiterített a várbeli bíróság asztalára. Ebadta, miért kellett ezt csinálnod?

Arcomból kiszaladt a vér, a lábam remegett, tehetetlenül huppantam le az egyetlen székre.

– Megtalálták őket? – kérdeztem, s ez a kérdés egyúttal vallomás is volt.

– Nem, azt nem – rázta a fejét a Dom Miguel-ezredbeli káplár. – Még mindig keresik őket.

– Legalább ennyi örömünk legyen – sóhajtott Köhler.

– Kegyelmednek sem áll jól a szénája – fordult feléje a káplár, aki úgy látszik, éppolyan szemfüles és mindenre odafigyelő volt, mint maga Zsubriczai. – Mindenféle rebelliós kázusokat fognak kegyelmedre, még talán azt is, hogy fel akarta bombázni a császárt.

– Ami igen nagy hazugság – kiáltotta dühösen Köhler, s csak a falak vastagsága mentette meg attól, hogy méltatlankodásának ereje át ne hatoljon a téglasorokon −, hazugság, nem igaz! Nem ezzel a jámbor császárral van nekünk bajunk, aki jóformán még el sem helyezkedett a trónján, hanem Metternichhel meg a Szent Szövetséggel.

– Ehhez én nem értek – kopogtatta meg hatalmas mutatóujjával a szúette, vén asztallapot a káplár −, én csak annyit tudok, hogy valamiféle bizonyító írás érkezett a nádori udvartól, s kegyelmedet viszik már Budára, onnan meg Péterváradra. Titeket – fordult újra hozzám – pedig erős vallatóra fognak, ti maradtok.

A faágyra zuhantam, hangosan, keservesen sírni kezdtem. Édesanyám, édesapám nevét emlegettem, őket hívtam, nekik könyörögtem. Simogatták a fejem.

– Most már késő a bánat, kölyök! – dörmögte a káplár.

Felemeltem a fejem.

– Azért, hogy sírok, csak édesanyámért sírok. Megbánni azonban semmit sem bántam meg. Amit tettünk, jól tettük;

– Ez derék dolog! – bólintott Köhler, feledve a maga keserűséget az én bánatom miatt.

– Ha valamely cselekedetünk igazságáról meg vagyunk győződve, ne restelljünk mellette kitartani! Így prédikálták pünkösdkor.

Ezek a káplár szavai voltak, mert úgy látszik, a bölcs dolgokat mindig a prédikációkra hivatkozva hirdette a káplár, önmagában mégsem bízott eléggé. Ezeket azonban megjegyezte, és ha sort tudott keríteni rájuk, idézte is, akár mi Köhlerrel Horatiust. Még nyolc esztendő, és ha a Dom Miguel-ezredbeli gyöngyszem minden évben meg kell hogy hallgassa a katonatemplomban a prédikációkat, elmés filozófus válik belőle.

Elméje azonban nem torpant meg a prédikációnál. Kihúzta fehér frakkja zsebéből az édesapámtól kapott rövidke selmeci cseréppipáját (csudának csudájára még nem tört össze), s az üres pipával megkopogtatta az asztalt.

– Még tart az apád dohánya – mondta elégedetten −, és nem szűnik a jó barátság sem vele.

Ez megint afféle előzetes kanyar volt, mint mikor a lovakat a döntő verseny előtt bejáratják, megjártatják. Letöröltem a könnyeimet, Köhler is összefonta karjait, a megviselt falhoz támaszkodott. A káplárra figyeltünk, mert hiszen nem a dohányt óhajtotta méltatni. Következő mondata is még csak kanyarvétel volt:

– A fenséges nádor elrendelte, hogy új, erős falakat kapjon a komáromi vár. Komárom legyen a legerősebb s legnagyobb vár Magyarországon.

– Ott van Arad, Pétervárad, Nagyszeben – vetette ellen Köhler.

– Nem, Komárom! – pislogott bele üres pipájába a káplár. – Nekünk így tanítják, mert hetenkint egyszer skólába is kell járnunk, ahol más a prédikáció. Lehet, hogy őrmester válik egyszer belőlem.

– Amihez Bellona segítse!

– Az mi? Azt nem tanultuk.

– A hadak istennője.

– Így legyen. De hát ne öltögessem összevissza a szavak fonalát. Talán hallják is kegyelmetek, avagy látták, ha a szabad ég alá kimehettek, hogy erős a készülődés a várnak építésében. Hetek óta tart már. Kőművesek, ácsok, kőfaragók jöttek, téglát égetnek, tucatszám érkeznek gerendás tutajok. A Vértesből mész, Süttőről, Piszkéről márvány, vörös márvány. Mondom hát, nagy a készület. Benn is, kinn is.

Letette a pipáját, ránk meredt, mint aki nem biztos abban, megértjük-e minden szavát s szavai mögött a benső értelmet. Úgy látszik, nem kapiskáltunk eléggé, mert megcsóválta a fejét, s bosszankodva állt föl.

– No, majd holnap folytatom – dugta vissza a pipát. - Valamely nap apádékhoz megyek, s a másik két cimborád apjához, mert sietős a dolog. Zsubriczai mindent elvégzett. Ez itt, ez a fiumei ember csak a száját tátotta, nem jutott dűlőre.

Elment. Letelt a vállalt őrsége, amelyet két meszely bor árán váltogatott a foglártól.

– Hát csak ennyit mondtam – fordult még vissza, mielőtt kinyitotta volna kulcsával az ajtót. – Ezen a folyosón izsai kőművesek, almási kőfaragók tartják a holmijukat. A szerszámot, a vakolatcipelő ládát, a kőhúzó kötelet, a targoncát. Itt láttam eldobva szurtos, rongyos kötényeket is.

Kiment.

Egy ideig a bezárt ajtó után bámultam.

– Ezt miért újságolta?- kérdeztem.

Köhler maga elé meredt néhány pillanatig, erősen összeráncolta a homlokát, aztán hirtelen felderült az ábrázata.

– Istenemre, ez a derék katona mindent elmondott. Mindent, pontosan, éppen hogy csak a szájunkba nem rágta! Érted?

Nekem is kezdett derengeni. Azt a két tekintetes pofont, amit a káplártól kaptam, így kezdte jóvátenni.

Nem számítva a barátságot, a monostori bort és a hajdú érzelmeket! Bocskai jó emlékezetének ébresztgetését.

A szó valós értelmében lázasan sorakoztattuk magunk előtt a mindenféle lehetőségeket, módozatokat. Amit először kigondoltunk, később elvetettük; amit elvetettünk, azt újra kigondoltuk. Hogyan csináljuk, hogy semmit se vegyenek észre? De legfőképpen, miként jutunk ki a zárt ajtón? Az őrt nem üthetjük le, mert fogytán az erőnk, puszta öklünk kevés, amellett az első segélykiáltására, ordítására felénk rohan a többi kazamataőr. Összevernek, megkötöznek, még mélyebb pincébe dobnak, ott száradunk meg.

Két napig hánytunk-vetettünk mindenféle tervet. S ez alatt a két nap alatt Pietro Varalli, a toscanai forradalmár carbonari nem tért vissza. De nem is búcsúzott. Minden pillanatban újra beléphet.

Aminthogy egy esős, párás, nyomott lelkületű délelőttön újra belépett, szinte dideregve húzva össze magán a szakadozott, vörös bélésű, fekete szénégetőköpenyt, noha fülledt meleg áporodott a cellában, s anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, megragadta a csorba cserépkorsót, nagyot húzott a tegnap esti vízből, és sóhajtva dőlt végig faágyán. A mennyezetet bámulta.

A káplár nem sejtette, hogy Pietro Varallit újra közénk küldik (hátha még finomíthat Zsubriczai nyomozásának eredményén), s ez egy kicsit megkeverte a következő félóránkat. Mert ettől a pillanattól kezdve eddigi nyugalmunk hirtelen felpörgött, mint egy bomlott óraszerkezet, a fátyol, ami eddigi pihenésünket takarta, szétszakadt, a kifejlet vágtatva közeledett, s mi is vágtattunk versenyt vele.

Az volt a szerencsénk a ránk zuhant jóban-bajban, hogy Köhler már napokkal előbb gondosan elrakta azokat a madzagokat, amelyekkel a zabostarisznyák szája volt bekötve – hosszú, erős zsinegek voltak, lónyakába valók −, s összefonta őket kötéllé. „Nem lehet tudni, mire lesznek jók - mondta −, lehet, hogy céltalanul fonom, de lehet, hogy valami hasznát mégis vesszük."

Vettük is.

S mivel előre minden lehetőséget számba vettünk, ami csak előfordulhat menekülésünkben, a cselekedetek forró negyedóráiban nem is haboztunk, úgy dolgoztunk egymás mellett, egymás kezére, mint az olajjal megkent gépelyek.

Alighogy Varalli megérkezett, váratlanul zengett fel a Dom Miguel-ezredbeli káplárnak, a regiment jövendőbeli vitéz őrmesterének bölömbika hangja. Kinn ordítozott a kazamata-útvesztőben, közvetlenül ajtónk előtt, méltatlankodva, felháborodva, dühösen, magyarul is, németül is:

– Ki veszítette el ennek az ajtónak a kulcsát? Nyitva van! – bömbölte, és öklével nagyokat vágott az ajtónkra. Akkorákat csapott a tölgyfa deszkára, hogy porzott még a fal is, Varalli ijedten ugrott föl.

– Ellenőrizni akarok! Nyitni akarok! Csukni akarok! Akinek a kezén elkallódott, hadbíróság elé viszem, lecsukatom, hogy megfeketedik, felakasztatom, felnégyeltetem, megpörköltetem, szíjjá hasítom! A kulcsot!

Mély csend fogadta az ordítást. Valahol bakancs koppant sietve, őrök futkostak.

– Tűnjetek el innen! Keressétek ott, ahol elvesztettétek! – folytatta, és három erőteljes ökölcsapást mért az ajtóra.

Varallit annyira lekötötte ez a hadi üvöltés, hogy semmi másra nem figyelt.

Most következtünk mi. A három csapást megértettük: üres a folyosó, vágton-vágtatva siessünk.

Sajnos, közbejött ez a Varalli, őt is el kellett még intézni, bár a számításunkból őt sem felejtettük ki. Köhler hozzá ugrott, öklével állon vágta, én lábánál fogva rántottam földre, hanyatt esett, elalélt. Köpenyének sarkával tömtük be a száját, megkötöztük kezét, lábát, száján a tömést, és az egész embert a sarokba gurítottuk. Hasmánt fektettük, hogy annál későbben tudjon segítségért kiáltani.

Feltéptük az ajtót, nyitva volt. A káplár biztosan valamelyik alvó őr kezéből húzta ki a kulcskarikát, s el is dobta, tőlünk legtávolabb. Ajtónk előtt malterosládák, egykerekű targoncák vártak sorsukra, azaz a nádori építőparancsra, de a mesterek s mesterlegények éppen ebédeltek, a várudvar füves sarkában szalonnát sütöttek, vagy éppen szundítottak valahol, árván hagyták szerszámaikat. Két kopott, meszes, vakolattal telefröccsentett mestersüveget rántottunk fejünkre, szemünkig húztuk, kötényt akasztottunk magunkra, s ez nyaktól bokáig lógott, mindezt észveszejtőn kurta pillanatok alatt. Azzal felkaptuk az első vakolatos ládát, s megindultunk vele a várkapu felé, oda, ahol legtöbb volt a jövő-menő ember, a tiszt, a baka, az őr, a társzekér.

A ládának négy fogantyúja volt, kettő elöl, kettő hátul, közrefogtuk, úgy indultunk el vele. Görnyedten, előrehajolva emeltük, nem a legkönnyebbet választottuk, inogtunk.

Senki sem ügyelt ránk, az új várbéli építkezésnek velünk egy irányban és ellentett irányban legalább tucatnyi hozzánk hasonló ácslegénye, kőmívese, kőfaragója, téglahordozója jött-ment a kapu alatt ki, a kapu alatt be. A bástya sarkán koszorút tartó kőszűz egyetértően mosolyogta el magát, de kőfintorát csak mi láttuk, a szobor mindenki más számára merev, mozdulatlan maradt.

Nem siettünk, nem lassítottunk. Egyforma, sétálós ütemben értük el a kaput, előttünk s mögöttünk is cipeltek hasonló ládákat, szerencsénkre néhány huszárló közé keveredtünk, s csak arra ügyeltünk, oldalba ne rúgjanak.

Átevickéltünk közöttük ügyesen, s most léptünk rá a legveszélyesebb pontra, a kapuőrség szemének vonalába. Dobogott a szívem, meg-megtorpant a lábam. Az egyik őr észrevette, mellém lépett, süvegemre tette kezét.

– Gyenge vagy te még ehhez, fiam, hadd segítsek.

Felkapta a két fogantyút, és erőteljes lépésekkel irányzott ki bennünket a várkapu elé jóval. Vitte egy öreg, út menti tölgyfáig.

– Így kell ezt csinálni! – mondta örömmel, s mert erősen vakolatporos volt a keze, összecsapkodta tenyerét, hatalmasat ütött a hátamra, s ezzel úgy meglódított, hogy hazáig meg sem álltunk.

Betaszítottam a kiskaput, a kutya a nyakamba ugrott, öcsém elrikkantotta magát, édesanyám, lisztes kézzel kiszaladt az udvarra.

– Fiam! – bámult rám, és sírva megölelt. – Fiam, hogy kerülsz, ide? Azt hittem, már soha többet nem ölelhetlek meg.

Gyorsan körülnézett.

– Meglátott valaki?

– Senki, aki ismerne – feleltem, s még mindig dideregtem, könnyeimmel küszködve −, azt hiszem, senki.

– Befelé, befelé, gyorsan a házba! – rendelkezett. – Kegyelmed is, vendég úr!

És végre, végre, annyi küzdelmes, bánatos éjszaka és aggódó nappalok után otthon lehettem. Úgy tekintettem körül az árnyékos szobában, mintha soha nem láttam volna. Még a kutya is besomfordálhatott, öcsém csillogó szemmel nézett, mint egy diadalmas csatából érkezett hadvezért, avagy mint egy megmenekült rablókapitányt, a szolgálólány vizet melegített, dézsát hozott, édesanyám ismét a konyhába rohant – teljes volt a felfordulás.

– Megszöktünk – mondtam, amikor már kissé ránk szállott a csönd – megszöktünk, s menekülünk tovább. Itthon egyelőre nem maradhatok.

– Szaladj apádért! – szólt anyám az öcsémnek, öcsém elvágtatott.

Jó fertályóra múlva megérkezett apám.

– No, Isti – mondta, s fejemnél fogva körülforgatott, mint egy malomtengelyt −, elég sok bajt okoztál nekünk s a világnak. Az úrban kit tisztelhetek? A fogolytárs lehet?

– Az. Köhler Gusztáv vagyok, patvarista, nemsokára hites ügyvéd Gömör vármegyében, Dobsinán. Pozsonyban tolom én is a szelet, a többi heves ifjú között.

– Mint rebellisjelölt – bólintott apám, s a felszabadultságnak e vidám pillanataiban úgy érezték, hogy érdemes mosolyogni is.

Ez a mosoly azonban meglehetősen hamar le is fagyott ajkunkról. A következő pillanatban apám is, Köhler is egyként kiáltott föl:

– Innen pedig minél sebesebben tovább!

Röviden, néhány szóval lihegtük el hirtelen menekülésünk históriáját s a káplár leleményességét, dicséretét. Ha azt az összekötözött Varalli Pietrót, a fal mellé gurított szaglászót megtalálják – legkésőbb esti ellenőrzéskor −, a kopók egyszeriben iderohannak, itt vélve engem megkereshetőnek. Márpedig addigra bottal kell üssék nyomunkat, üres vacsoratálat szaglászniuk. Az is megtörténhetik, hogy Varalli addig nyöszörög, dobálja magát, míg máris felfedezték. Hacsak a leleményes Kispál Balázs úgy el nem rejti az ajtó kulcsát, hogy estig meg nem találják.

Ebben az ügyességben bíztunk, és sokkal később meg is tudtuk, hogy valóban így is történt.

Pietro Varalli, a magát Toscana titkos elégedetlenéi közé soroló carbonari, sokáig tehetetlenül hevert a padlaton. Kábultan ébredezett, nehezen tért magához. Köpenye sarkát a szájából kiköpni nem tudta, kezét-lábát erősen fogta a zsineg. Csak este akadtak rá, abban az órában, amikor az őrjárat ránk szokta volt nyitni az ajtót, s körülhordozták a fáklya szurkos fényét a szoba sarkain. Ott nyöszörgött, fájdítván minden tagját. Mire aztán riasztották az őrséget, s jelentették a parancsnoknak szökésünk hírét, s előkerítettek újabb kopókat, setét este lett. A Dom Miguel-regimentbeli káplárnak gondja volt arra, hogy ne mutatkozzék, nem lévén szolgálatban, hanem valamely Duna-parti kocsmában szórakozzék a tamburás lányokkal. Aztán, amikor takarodó után végre visszaballagott a kaszárnyába, ő lármázott legjobban az elveszett kulcsok miatt, s kereste a bajok felelősét, emlékeztetvén az egész aznapi szolgálattevő őrsereget arra, miként fedezte fel a kulcsok hiányát, s dörömbölt végig az ajtókon, teljes tüdőből üvöltözvén a kazamatafolyosók során. Ezt maga a kárvallott Varalli is valónak mondotta, amikor kihallgatásra rendelték, s vallatását rögtön azzal kezdték, nem pénzért, megvesztegetésért kötöztette-e meg magát? Kevés hitelt adtak szavának egyébként is, mert nemcsak egyetlen fülbe súgott.

Ha Zsubriczait akkor hamarjában előkerítik, furfangosabb elméjével egy-kettőre átlát a szitán, s addig faggatja a várbeli őrséget, amíg rá nem lel a titok nyitjára. Vesztükre azonban Zsubriczait valamerre Nagyszombat tájára küldték, Sancho Panzáját meg a nemesócsai vásáron hagyta, hadd szimatoljon az is a csallóközi elégedetlen kurta nemesek háza táján. Zsubriczai csak ötödnap vetődött ismét Komáromba, amikor mi már árkon-bokron, nádon-éren túl voltunk. Vakarta a fejét, dühöngött, szimatolt az elveszett nyomok után, de csak annyit tudott kideríteni, hogy alighanem én lehettem az a fiatal kőmívesinas, akit az egyik őr megszánt s megsegített.

Az őrt két hétre lecsukták; a legártatlanabbat.

Zsubriczai pedig – s ez volt számára a legfájdalmasabb – nem kapta meg az értünk járó jutalompénzt, holott már a markában érezte, gondolatban el is költötte.

– Majd csak akkor, ha előkeríted az egész társaságot. A három felnőttet s a három gyereket!

Hármat. Igen. Mert ki sem pihentük még magunkat Martoson – két napig boldogítva a bírót - amikor egyszer csak betoppant közénk ama két testi-lelki jó cimborám, bizonyos nevezetű ifjú Pati Nagy Mihály és a hasonlóan ifjú Csukás Sándor is.

És most még hadd mondjam el az ő történetüket is, ahogy ők megjelentették nekünk.

A kazamaták egy távoli zárkájába csukták őket, nehogy találkozhassunk, össze ne beszélhessünk. Tágas fogda volt, állandóan öt-hat ember nyüzsgött benne, váltotta egymást; vétkük nagysága szerint, józan vagy részeg állapotuknak megfelelően csukogatták be őket. Akadt köztük részeg baka, aki mesterlegényekkel bicskázódott össze; engedetlen huszár, aki seprűnyéllel támadt az őrmesterére (s nem is a támadót büntették elsősorban a huszár személyében, hanem a hallatlan szégyent: huszár létére kard helyett seprűnyéllel hadonászott); megülte a cellát egy bánatos tüzér, aki önkéntesen szabadságolta magát, hogy hűtlen menyasszonya után leskelődjék; s bedobtak egy tisztiszolgát is, mert megdézsmálta kapitánya dohányát. Miska cimborám szerint kiváltképp mulatságos s amellett igen tanulságos fickók voltak, különösen egy Heves megyéből felszármazott granicsár²⁹, aki unalmában minden jelentkezőt kitanított a hamisan kártyázás egyszerűbb fogásaira. Miska barátomnak ebben csúcsosodott ki a jó véleménye.

– Többet lehetett tőlük okulni, mint a professzor uraméktól egy teljes trimeszteren.

Azaz a kollégiumi három hónap alatt.

Skólának tehát nem lett volna utolsó ez a népes tömlöc-tanfolyam, csakhogy nekik nem akadt még egy aprócska káplárjuk sem, aki segített volna sorsukon akár egy odalehelt tanáccsal is. A mi Kispál Balázsunknak elég vállalás volt a mi két árva személyünk, nem vehette vállára még két másik fiú tarisznyáját is! Így aztán nem akadt, aki fülükbe súgta volna: mindenféle ki-be sétáló katonában, zavaros beszédű fogolytársban ne bízzanak. Jóhiszeműségük, gyanútlanságok azonban erényükké is vált, emiatt is kedvelték őket a mindenféle zord, jókedvű, búsongó, fütyörésző s hallgatag katonák, a hadsereg gyöngyvirágai.

Az én társaim csak itt, Martoson, amikor meghánytuk-vetettük, mitévők legyünk, csak itt kezdték bogozni az emlékezés szálait: vajh akadt-e közöttük is besúgó, kémszaglász? Hiszen a megannyi fogoly között végül is jól érezte magát az én két cimborám, mintha teátrumban lenne nézőként. Eszükbe sem jutott a gyanakvás, mint ahogy nekem sem jutott, amíg a káplár nem figyelmeztetett rá.

– Várj csak! – ütött egyszerre a homlokára Pati Nagy Miska. – Most utólag úgy rémlik, akadt ilyen kopó!

– Az a szekerész, aki mindig a hasát fájlalta, s fél napokat volt távol, mint monda, orvoshoz volt menendő - kapta el a mondat folytatását Csukás Sanyi cimborám. - Az faggatott legtöbbet, kedveskedett két nyögés között, ételt dugdosott titokban a szánkba, tanácsokat kért mindenféle bajára, mintha mi olyan tapasztaltak lennénk, hogy már a gyógyfüvek varázsát, az írrel kenegetés titkait is ismernénk, örökké azon lovagolt: miért kerültünk ide, ki hozott ide, mi hozott ide, igaz-e, hogy hajós emberekkel megbízható összeköttetéseink vannak, s minden fűzfabokorban van egy ladikunk. S hogy a kollégiumban mit tanítanak? Az uralkodóház iránti hűséget-e, a birodalom dicséretét, avagy a rebelliót?! S melyik tanár rugaszkodik el legjobban az igazságtól, kiben él a nyughatatlanság, elégedetlenség szelleme! S még a nevét sem árulta el a szekerész, mindössze annyit, hogy Erdélyben, a Küküllő mentén sorozták, s éppen ezért jogtalan dolog, hogy erdélyi embert magyarországi várba hozzanak.

– Akkor bizonyára nem ez volt az igazság – vélte Köhler −, azért küldték közétek, hogy valljatok a tanáraitok ellen, s kifürkésszék, van-e a tanárok, a szökevények s köztetek valami egyetértés, titkos szövetség? A buták! Hívatott-e benneteket még a hadi ügyész, az auditor?

– Még csak egyszer, rövid szóra, aztán áporodni hagyott.

– Hogy puhuljatok a sok dezentor között.

– Alighanem puhítónak szánták és lelkiismeret-ébresztgetőnek, mert az egyik nap egy öreg huszár, akinek mindössze az a bűne volt, hogy éjjeli őrjáratkor eltévedt, és Izsa helyett Marcelházán bukkant föl, nem kis sajnálkozással nézett ránk, mondván: „No, fiúk, még egy-két békés nap, aztán benneteket is püfölni kezdenek, akár engem!" Ekkor ijedtünk meg valójában, addig csak mulatságnak tartottuk a fogságot, s gondoltuk, előbb-utóbb úgyis kiszabadítanak. Rádöbbentünk, hogy ez nem játék, itt akár el is veszejthetnek, ha akarnak: ki tudna elszámolni rólunk? Pedig akkor már kezdett jó sorunk lenni: a legjobb fekhelyre szorítottak, ételükből, italukból juttattak, s mert látták szolgálatkészségünket, a maguk kicsi zsoldjából, kártyán nyert garasaikból nekünk is adtak. Gavallérok voltak a maguk módján.

Ezüsthúszasokat, réz négykrajcárosokat, pitykegombokat rázott meg Miska a tenyerében, akár a cirkuszi komédiás a csörgőt.

– Még nyertünk is a kockajátékon!

De a verésre és a további fenyítésre gondolván, sötétté vált az én két jó cimborám előtt a nyári kék ég, a gondtalanság rózsaszínjében úszó, zajos, nyugtalan tömlöcvilág.

Attól a perctől kezdve mégis azon törték a fejüket, miként szabadulhatnának meg innen. El, ki a várbörtönből minél hamarább, még mielőtt a profósz – a porkoláb – megugráltatja őket!

Három nappal ezelőtt, egy borongós reggelen valamiféle regimentírnok bukkant föl új jövevényként a zajos társaságban. Aláírást hamisított, s ama félelemtől űzve, hogy végül mások helyett a zsoldot is zsebre teszi, gyorsan bedugták a kazamatákba egy időre. Furfangos, minden hájjal megkent úriember volt, hasonlóan furfangos ügyvédnél írnokoskodott egy ideig, de mivel az ügyvéd felfedte praktikáit, néhány hamis aláírását megtalálta, az írnok gyorsan katonának jelentkezett. A tömlöcben szidta elöljáróit, s reggeltől estig gyermeki ártatlanságát énekelte, kiáltotta világgá. Egyre jobban belelovalta magát ennen szította haragjába, míg végül az ártatlanok védelmező istenének, az ítélkezés korbácsának tartotta magát. Még a hamiskártyásnak is azt mondta szemébe: ártatlanul szenved. Ennélfogva egyhamar mindnyájuk kegyeltjévé vált. A bosszú dolgozott benne, a félreértett géniusz.

Pati Nagy Miskáéknak dühvel kiáltotta:

– Benneteket sem lenne szabad itt tartani foglyul, nincs erre törvény. Zsarnoki önkény áldozatai vagytok, hiszen ti nem vagytok katonák, a várbíróság fölöttetek nem illetékes.

– Ezt mi tudjuk – igenelt Csukás Sanyi −, de hiába hangoztatnánk, ők az erősek, mi afféle tévedés áldozatai vagyunk.

– Tévedés! Phöff! – uszította bele magát szentek védelmébe az írnok. – Azt hiszitek, a Metternich-fajták véletlen tévednek? Európa gazfickói ők, minden miniszterükkel egyetemben. Ott kell orron ütni őket, ahol éppen alkalom van rá. Meg kell szöknötök.

Ezt már súgva, halkan, az ablak mélyedésében mondta. Az volt a szerencséjük Pati Nagy Miskáéknak, hogy gyanútlanok maradtak, nem akadt káplárjuk, aki figyelmeztette volna őket rossz szándékú emberek görbe útjaira s még ferdébb beszédeire. Mi, Köhlerrel együtt, aligha hittünk volna az írnoknak: Miskáék hittek. és ezúttal a hamisság igazul cselekedett!

– Megszöknénk – búsulta el magát Miska, bár búsulásra éppen nem volt kedve, mert az előbb nyert három húszast a szekerésztől, mintha érezte volna, fogytán itteni fogvatartása −, megszöknénk, de hogyan?

– Kiagyalom, ne féljetek. Alszom egyet rá.

Aludt, és ki is agyalta. Egyszerűbb volt, semmint gondolni lehetett volna. De hadd mondja el Miska:

– Nem volt benne semmi ördöngösség; az volt a különös, hogy mi hamarább ki nem találtuk. A rektorprofesszor úr a históriáján az ilyet a genovai Kolumbus tojásainak mondotta volna. Mindössze merészség kellett hozzá. Tudtuk mi egyébként is, hiszen eleget hallottuk, hogy a kora reggeli órákban nemcsak a várudvarokon egzecíroznak a kompániák, a mindenféle bakaszakaszok, hanem rukkolnak is kifelé kürtszóval, dobszóval a széles egzecírplaccokra, Keszegfalu felé, Örsújfalu felé zárt, tömött négyes sorokban, egymás után. Elöl lovagol a kapitány, mögötte főhadnagya s a két hadnagy, az őrmesterek azonban már gyalogszerrel vágják a port, a sarat, amilyennek aznap a Teremtő a komáromi utcákat formázza. Jobbról a kürtös, balról a dobos felváltva fújják, pergetik a mars taktusát:

Jobb-bal, jobb-bal

Tarts lépést a dobbal, dobbal,…

Avagy a kürtszóra:

Katona bácsi, hop-hop-hop,

Minden boltban cukrot lop …

Dobszóval, trombitaszóval, reggel négy kompánia rukkol ki, négy kompánia bennmarad.

Másnap váltódnak. Így megy ez öröktől fogva örökké, míg a világ világ, s míg a császár fehér frakkját a baka, a gránátos, barna frakkját a tüzér, kék dolmányát a huszár, fekete zekéjét a dragonyos hordja.

Úgy ám, de ugyanebben az időben a porkoláb kikerget bennünket a kazamatafogdából, hogy valamelyes rendet próbáljunk csinálni a szobánkban. Sok dolgunk nem volt: a pokrócot kellett kiráznunk, a döglött egereket kidobnunk, a legyeket kihajszolnunk, a szemetet nyírfa söprűvel kisöpörnünk, a vizet a kútról behoznunk, asztalt, ágyat, széket glédába állítanunk. Kaszárnyarendnek kell lenni az ilyen népes tömlöcben is.

Puskásan, szuronyosan ott ügyelt ránk az őr; a főporkoláb meg sorra járta a fogdákat, megrázta az ablakok rácsát, nem kezdi-e fűrészelni valami botor, megvizsgálta a téglapadlót, nem emelgeti-e valaki, hogy pincéken át szökjön, megfogdosta az ajtó zárját, nem lazult-e meg.

Mindezek után visszahajszoltak bennünket, s tespedhettünk tovább másnap hajnalig, az ébresztő kürtszaváig.

Aznap reggel már lógott az eső lába a levegőben−, minden pillanatban ránk törhetett a hajnali zápor, de hiszen magatok is tudjátok: tegnap volt. A porkolábból még dőlt a tegnap esti szesz, bizonytalanul markolta a puskát, ködlött előtte a világ. A főporkoláb egy távoli folyosón rázogatta kulcsait. Mi ketten, Csukás Sanyival megragadtunk egy hatalmas, szürke pokrócot, dőlt belőle a por. Hajnalban két egeret fogtunk, ami nem volt különleges praktika, mert a kenyérmorzsákon állandóan fél tucat egér lakmározott. Az egeret markunkban szorítottuk, s mikor fél kezünkkel kicipeltük napvilágra a pokrócot, a pokróc mélyhullámába dobtuk az egeret. Az egér futkosni kezdett a pokrócon. Pontosan akkor, amikor a második kompánia bakancsának talpa dobogtatta az udvart, akkor keresett menedéket az egér.

– Patkány! – visította Csukás Sanyi, s messzire vetette a pokrócot.

Én felkaptam a pokrócot, megjátszottam a rémültet, vágtatni kezdtem a katonákkal egy irányban, kifelé az udvarról. Sanyi utánam.

– A húszasom, az ezüsthúszasom! – ordította. – Elrepült a pénzem.

A menetelő katonáknak a sorból kipillantani nem lehet, még akkor is csapkodniok kell a talpukat, ha kerítés állja útjukat, vagy pedig árok fut keresztbe előttük. Vak engedelmességgel masíroznak, amíg újabb parancsot nem kapnak. De melyik menetelő katonát tilthat el attól a feljebbvalója, hogy egy villanásnyi szemrezdülésig oda ne pillantson, ahol lárma kerekedik, melyik az a kürtös, melyik az a dobos, aki egy pörrentésnyire, egy leheletnyire meg nem torpan a maga tudományában, amikor mellette felbukkan egy gyerek, aki patkány miatt üvölt, egy másik pedig teli szájjal sikongatva a pénzét keresi. A dobos, aki mellett elvágtattunk, önkéntelenül is utat engedett nekünk, mi aztán jobbra-balra cikázva, mint a vetélő a szövőszéken, a nyomukban menetelő harmadik század lovagló tisztjei és gyalogosai között inaltunk át a század másik oldalára. Úszott utánunk a pokróc. Úgy üvöltöztem, mintha az egész kompániát két kis állat miatt akartam volna mozgósítani, Csukás Sanyi a guruló pénzét hajszolta. Csaptunk akkora lármát, hogy túlharsogtunk dobot, kürtöt, ütemes dobbantást.

Az első pillanatban a foglárok megkövülten bámultak utánunk, észvesztő gyorsan pattantunk el mellőlük. Kezdetben játéknak vélték vad hajszánkat. Mire magukhoz tértek, és szuronyos puskájukat súlyba kapva, s nem kevésbé üvöltözve utánunk rohantak, mi már a nagykapu alá értünk.

– Fogjátok! Fogjátok őket! – óbégatta a porkoláb, aki a tegnapi italozás miatt még mindig ködösen látott.

Senki sem hallgatott rájuk a kivonuló századok ütemes robajában. Mi pedig úgy tettünk, mintha kergetőztünk volna az egyenes katonasorok között. Az egyik sor csaknem felbukott rajtunk. Eldobtuk a pokrócot, és mint már annyiszor tettük a menetelő katonák mellett rohanva: a doboshoz csatlakoztunk, s az ő dobszavára vágtuk a lépést. Akár a kicsi katonák. Fel sem tűnt neki.

Csukás Sanyi még tölcsért is csinált a tenyeréből, s a kürtfújást utánozta, mint máskor is szoktuk. Gyorsan feltaláltuk magunkat, ez az igazság; nem volt habozni idő, erre oktatott az írnok is.

Mikor már masíroztunk a várkapun kívül vagy ötven-hatvan lépést, gyorsan bebújtunk oldalt a bokrok közé, a lovarda mögött. A lovardában is szokva vannak a katonák ahhoz, hogy sokszor somfordálnak gyerekek a lovarda nyitott ajtajához, és leselkednek befelé. Néha még fel is ültetik az emberfiát, ha erősen bámészkodik. Elrejtett bennünket az eleven sövény. Az írnoknak igaza volt: a puskás őr nem sokáig rohanhat utánunk, mert akkor kiteszi magát annak, hogy a többi őrizettje is szétrebben. Riasztani kellett foglártársait, értesíteni az őrparancsnokot, s ez tetemes időbe került. Mi akkor már árkon-bokron, sáncokon, halászkunyhókon, tutajkikötőn is túl voltunk. Egyetlen óriás futamban rohantunk le a Vág-Dunához, nem mertünk hazamenni, hiszen tudtuk, hogy először otthon keresnek majd.

A parton néhány halászladik ringott, gazdája még nem volt kinn. Elkötöttük az egyiket, áteveztünk a túlsó partra, a csónakot kihúztuk a homokra, el ne sodorja a víz, gazdája majd megtalálja, és szidni fogja az ismeretlen tolvajt; futottunk tovább, futottunk, bujkáltunk, éppen úgy, mint ti, s végre itt vagyunk, hiszen annyit sejtettünk, hogy az első pihenő Martoson lészen.

A csel tehát, amit az írnok tolmácsolt, sikerült. Csak két – patkánynak kinevezett – egér, egy pokróc s egy fénylő húszas kellett hozzá.

Csukás Sanyi vigyorgott.

– Az egeret nem hívtuk magunkkal, a húszas azonban itt van, nézzétek! Mindössze néhányszor a levegőbe dobtam.