A HULLÓ LEVELEK HAVÁBAN

Olyan volt, mintha nagy ünnepre készülnének.

Szédzsó felöltötte sokszínű skótmintás ruháját, fejére legújabb és legtarkább kendőjét kötötte, lábát szépen hímzett mokasszin födte. Sepian és Gitcsi Migvan legjobb őzbőr ruhájukat viselték, amelyet csak különleges alkalmakra vettek föl: az őzbőrt frissen füstölték, s ettől mély, bársonyos-aranybarna színt kapott. A nevezetes kosárra Szédzsó leveleket, színes virágokat, madarakat és kis állatokat festett, hogy méltó legyen Csilavi és Csikani utolsó utazásához, amelyet benne tesznek meg. S a kosár, a fülére kötött nagy sastollal és a sok mindenféle festett díszítéssel, most már mintha nem is lett volna ócska, hanem egészen újnak tetszett. A kislány szerető gondossággal rendezte el benne az édes illatú fűből rakott fekhelyeket, s egy sündisznótüskével ékesített kis bőrzacskóban a kosárra kötözte a két apró, de szívének nagyon kedves tálacskát is.

A kenuról sem feledkeztek meg, a hűséges kenuról, amely oly derekasan szolgálta őket, s annyi viszontagságuk részese volt. A tűznek nyoma sem látszott már rajta. Ragyogó sárgára festették, újra átmázolták a peremét és, új szem díszítette az elejét – nem olyan haragos tekintetű, mint a régi volt, hanem inkább kedélyes, barátságos kifejezésű szem –, és pompás új rókafark lobogott a végében. Büszke látványt nyújtott a csónak, mintha tudná, hogy most nem holmi közönséges utazásra indul; s amidőn kiértek a tóra, a rókafark mintegy életre kelve libegett a szélben, míg a szem, amint a bólogató nádszálak elsuhantak mellette, szinte kacsintani látszott, mintha a kenu nagyon meg volna elégedve a dolgok folyásával.

Így igyekeztek a Sárga Nyír folyó felé, amely a kéklő messzeségben járta útját, a Suttogó Falevelek Hegyei közt, ahol Csikani és Csilavi születtek.

Hat napig tartott az útjuk. S minél messzebbre jutottak, annál csöndesebb lett a levegő, s annál nyugodalmasabb a víz. Minden este a vadludak hosszú sorai húztak el fölöttük, dél felé szállva, s szárnyaik suhogását jól lehetett hallani a sötétségben. A nap minden reggel valamivel nagyobb és vörösebb lett, a levelek pedig napról napra ragyogóbb színeket öltöttek. Mert a rengeteg nagyon szép az „indián nyár” idején, vagyis ősszel, a Hulló Levelek Havában.

Szédzsó valóban, igazán boldog volt; nem bántotta szomorúság, mint ahogyan gondolta. Hogy megőrizze boldog érzését, igyekezett folyton arra gondolni, hogy az ő hőn szeretett kicsi barátai, Kis Testvérkéi megfelelőbb életbe fognak kerülni, mint amilyenben valaha részük volt, és nemsokára úgy fognak gondoskodni róluk, ahogyan még ő sem viselhette gondjukat, hiszen otthon lesznek, a maguk fajtája, a Hódnép között. A játékos idők hovatovább véget érnek, és a kishódok is lassan megkomolyodnak. Nemsokára már munkához látnak, hogy becsületesen megdolgozzanak életükért, mint ahogyan a vadon minden szülöttének s a legtöbb embernek is előbb vagy utóbb tennie kell. Belátta, hogy a természet erre az életmódra szánta őket: munkás életet kell élniük, s nem maradhatnak örökre csak kis játékszerek. És Szédzsónak mindebben igaza is volt. Csak így, csak ebben az életmódban lehettek valóban megelégedettek.

De azért időről időre kis fájdalom hasított át a szívén, s szemét kibuggyanni készülő könny tette ködössé. Ilyenkor gyorsan végighúzta kezét szeme előtt, és így beszélt magában:

„Csak magam miatt szomorkodom. Az egész csak önzés. Azt kell tennünk, ami nekik a legjobb. Így bizonyíthatom be leginkább, mennyire szeretem őket.”

És nagy vitézül körülnézett a fák meg a tó felé, vagy bekukkantott a kosárba, és megcsiklandozta a hódok mókás, erszénykékhez hasonló füleit. Közben pedig arra gondolt, hogy bárcsak tanúja lehetne majd, amikor szüleikkel találkoznak, s vajon mit fognak mondani egymásnak, amikor már benn lesznek a hódtanya belsejében.

Bárcsak elébük jönne a hódpapa meg a hódmama a másik két kicsikével együtt, hogy láthatná a találkozásukat! És egyre reménykedett, erősen reménykedett abban, hogy soha semmiféle vadász nem fog rájuk akadni.

Az utazás utolsó estéjén azon a helyen ütöttek tábort a fenyők közt, ahol annak idején Gitcsi Migvan készítette ebédjét, a hódpatak torkolata mellett. S ezen az emlékezetes estén, amikor elkészültek a vacsorájukkal, elrakták az edényeket, s a tábortűz vígan lobogott a sötétségben, Nagy Toll azt mondta, hogy valami nagyon fontosat akar közölni velük, olyan fontosat, hogy csak az utolsó percre tartogatta.

Nagy csönd honolt a táborhelyen, és a gyermekek némán figyelve ültek a tűz mellett. Csilavi a kosara mellett ült, mozdulatlanul, fejét hódszokás szerint kissé oldalra szegve, s olyan volt, mintha ő is figyelne. Csikani Szédzsó előtt feküdt, fejét a kislány térdére téve, s olyan csendes volt, mint egy kisegér; bizonyosan ő is figyelve hallgatott. A széles, mély folyó, mely oly sebesen és csöndesen suhant tova mellettük, bizonyára mindent hallott, és valószínűleg mindent elfecsegett az első zúgónál, amelyen újra átvezet útja. Még a nagy, sötét fák is, amelyek oly némán és ünnepélyesen álltak a tábor körül, amint a tűz lobogó fénye olykor-olykor átvillant árnyékba borult lombjaik közt, mintha figyelve várták volna Gitcsi Migvan szavait.

– Szédzsó, Sepian – beszélt Nagy Toll –, ez az utolsó éjszaka, amelyet Csikanival és Csilavival töltünk. Holnap már együtt lesznek az övéikkel, hogy a maguk életét éljék. Örvendetesek voltak a napok, amelyeket velünk töltöttek. Sok örömet hoztak házunkba, és a nyár ragyogó napjait még ragyogóbbá tették ottlétükkel.

Ezen a helyen találtam rájuk; betegek, elhagyatottak voltak, és már-már haláluk perce közelgett. Most ismét itt vannak, egészségesen, jó erőben, készen arra, hogy megállják helyüket új életükben. Kalandozásuk napjai véget értek, s olyan boldogság vár rájuk, aminőben sohasem részesültek eddig.

S egyet megígérhetek nektek: sohasem fogják megölni őket!

Itt Szédzsó torkából halk kis hang tört elő, alig hallható kis hang, de gyorsan ajkához szorította ujját, hogy elnyomja azt a hangot, s ismét csöndesen figyelt. Gitcsi Migvan folytatta:

– Láttátok, amint a Főnökünk eljárta a Si-si-gvant, a Csörgők Táncát; vabinu volt az, sajátos céllal, s Főnökünk elrendelte, hogy egyetlen indián se vadásszék többé hódra ezen a környéken. Fehér ember pedig sohasem vetődik errefelé. Ez az én saját vadászterületem, de én sohasem fogom bántani többé őket, vagy a Hódnépet általában, hiszen az olyan lenne, mintha kicsi emberkéket, jó barátokat ölnék meg. Mert ezek a hódok boldoggá tették a gyermekeimet, s ha megérthetnék szavamat, köszönetet mondanék nekik. Akármit hozzon is a jövő, senki sem fogja itt bántani kis barátaitokat.

Holnap, amikor ti szabadon bocsátjátok őket, én majd a hódok jelét utánzom, azt a hangot, amellyel egymást hívni szokták. A házban levő kishódok ugyan aligha fognak fülelni rá, de meglehet, hogy az öregek meghallják, és előjönnek üdvözölni hazatért gyermekeiket. Nem állíthatom határozottan, de megkísérlem.

Szédzsó erősen a szájára szorította kezét, úgyhogy most nem tört elő semmilyen hang a torkából.⁶ S ekkor elnyújtott üvöltés hallatszott messziről, a hegyek felől; egy ideig erősödött, aztán lassan elhalt; vad, mély hangú, de mégis magányosságot panaszló vonítás volt, a farkas üvöltése. Gitcsi Migvan hallgatott, amíg a vonítás utolsó visszhangja is elült, s a többiek is hallgattak; mert az indiánok nem félnek a farkastól, mint a másféle emberek, hanem inkább vadásztársat látnak benne, és „magányos”-nak nevezik.

– Nagyocska és Kicsike – folytatta most Nagy Toll, és elmosolyodott, amikor nevüket kimondta – sohasem vesznek el egészen számotokra. A hódok nem olyanok, mint a többi állat: inkább az emberhez hasonlítanak, és nem felejtenek egykönnyen. Ha egyszer már megismertek titeket, és megbarátkoztak veletek, akkor ezt sem felejtik el. Mindig a tiétek maradnak.

És most halljátok a legörvendetesebbet. – Semmi hang, még a farkas sem szólt! – Minden évben egyszer, a Hulló Levelek Havában, amidőn a fákról úgy hullanak a levelek, mint megannyi tarka, vörös és sárga hópehely, a vadlúd csapatokban húz át az égen, eljöttök majd ide, a Hódnép Otthonába, s itt maradtok egy ideig, hogy esténként a tavuk mellett ülve figyeljétek őket, és lássátok, hogyan úszkálnak, dolgoznak és játszadoznak kis barátaitok. Nagyon valószínű, hogy odamennek hozzátok, és szólhattok nekik, sőt talán meg is érinthetitek őket. Lehet, hogy nem fognak már mindenre emlékezni, és sok minden, amit veletek együtt éltek át, akkorra már kihullik a fejükből, de benneteket sohasem fognak elfelejteni. A bölcs öregemberek mondták ezt nekem. Magam is tapasztaltam ilyet, amikor: még fiatal voltam.

Gyermekeim, ezek az én szavaim.

S ezek a szavak Szédzsó szívéből elmosták a szomorúság utolsó csöppjeit is – talán nem egészen, de mégis; hiszen Szédzsó csak kislányka volt, és most odaadott mindent, amit adhatott: azt a két parányi kis jószágot, amelyeket úgy szeretett, ahogyan csak egy kislány tud szeretni. De a hódok nem feledékenyek, mondotta édesapja, s Szédzsó kigondolta, hogy a kosarat jó alacsonyan felakasztja majd egy fára, és otthagyja a tálacskákat is, közel a tóhoz, ahol gyakran láthatják, s akkor a hódocskák egész bizonyosan nem fogják elfelejteni őt. S azon az éjszakán amint Nagyocska és Kicsike összebújva utoljára aludt karjai közt, Szédzsó végiggondolt mindent, ami történt velük, attól a feledhetetlen születésnaptól kezdve, midőn megjöttek; a szép időket, amelyeket együtt töltöttek, és hogy milyen szerencsésen alakult végtére is a sorsuk; aztán újra átgondolta mindazt, amit édesapja mondott – apja majd hívni fogja a hódokat, és ki tudja, talán előjönnek az öregek –, és úgy érezte, hogy csúnya dolog lenne aludni ezen a legeslegutolsó éjszakán. Így hát ébren feküdt, ameddig csak; bírta, Csilavi és Csikani nyugalmas szuszogását hallgatva, míg végül lehajtotta gondolatoktól nehéz kis fejét a két csöpp, nedves orrocska mellé, amelyek szuszogtak és szipogtak, sőt olykor hortyogni is hajlandók voltak, s mihamar együtt volt kis barátaival a Feledés Országában.

Másnap délután, napnyugtatájban, amikor a vadon élő hódok felébrednek álmukból, mindnyájan ott voltak a Hód-nép kis tavánál. Innen indultak el annak idején Csikani és Csilavi, a két kis veszendő jószág, nagy és kalandos útjukra, amely íme, most véget ért.

A tavon és környékén nagyjából minden ugyanolyan volt most is, mint amikor először láttuk májusban, a Virágok Havában. A medence színültig tele volt, s a víz vígan ömlött át a kifogástalan állapotban lévő gáton, s a hódház sötét földkupaca most is szilárdan emelkedett a tó fölé. Hanem a tó egyáltalán nem keltett elhagyatott hangulatot. Mindenütt friss munka nyomai látszottak, és az újabb művek még inkább azt a benyomást keltették, mintha egész embercsapat dolgozott volna rajtuk baltával és ásóval. Pedig az egész mind csak két hód műve volt, az öregeké, mert a fiatal hódok munkája még nem sokat ér első nyarukon. A hódtanya oldalait vastagon betapasztották, hogy a hideg ne hatolhasson be, s a láthatatlan bejárat előtt óriási eleség-tutaj lebegett á vízen, a fatuskók, vastag és vékonyabb ágak egész halmazával, amelyeket a hódok téli eleségtartalékul gyűjtöttek össze. A part több helyéről simára taposott, szépen elrendezett, keskeny ösvények kanyarogjak föl az erdőbe, s az ösvények mentén szép számmal meredtek a nemrég ledöntött fák tövei; a fogak nyomai világosan kivehetők voltak a csonkokon. A legtöbb levágott fa már nem volt a döntés helyén, mert az eleségtutajba került; csak néhány törzs hevert a víz közelében, részben hasábokra szabdalva, ami arra mutatott, hogy a Hódnép még javában dolgozik, hogy betakarítsa az „aratást” a nemsokára bekövetkezendő télre.

Nagy csönd és nyugalom honolt a tó környékén, és a mozdulatlan fák élesen tükröződtek a víz elsimult színén. De a fák lombozata már nem volt zöld, mint amikor legutóbb itt jártunk, hanem vörös, sárga és barna színekbe öltöztek a dér és fagy érintésére. És a tó körül álló csöndes fákról susogva, halkan zörrenve, lassan forogva a levegőben, egyre hullottak a száraz levelek.

Gitcsi Migvan kissé hátrább húzódott, míg Szédzsó és Sepian kétoldalt megfogták a kosarat, és levitték a víz széléig. S ott, egy magas, ezüstös színű nyárfa tövében levették a kosár födelét.

Sepian benyúlt a kosárba, megsimogatta a tömzsi, selymes testecskéket, és így beszélt:

– Legyetek boldogok, Niccsi-kivensz; kísérjen szerencse benneteket, Kis Testvérkék…

De halkan szólt, mert hangja remegett kissé, és egy férfiúnak elvégre nem illik ellágyulnia a fehérnép szeme láttára, hiszen tudjátok. Aztán kezébe fogta nővérkéjének két kis kezét, és így szólt, hozzá:

– Ne szomorkodjál, kis húgom. Minden évben, ha a levelek lehullanak, idehozlak majd, hogy viszontláthassad őket. Sok mindent láttunk és vittünk véghez mi négyen; mi örökkön emlékezni fogunk erre, s ők sem fogják elfelejteni. Apánk mondotta így. Kis barátainkra most boldogság vár, és boldogan élhetnek ezután életük végéig. Így van ez jól, így jó nekik.

– Úgy van – válaszolta suttogva a kislány –, tudom, boldogok lesznek. Azért hát boldognak kell lennem magamnak is. – Mosolyogva tekintett fel fivérére. – Köszönöm, bátyám.

Ekkor Sepian fölment a tópartról oda, ahol édesapjuk állott, s magára hagyta Szédzsót.

A leányka arcához szorította a kicsi hódokat, és úgy suttogott parányi fülükbe:

– Ég áldjon, Csilavi; ég áldjon, Csikani, én Kis Testvérkéim. Ne feledjetek el… soha!

S azzal szabadon engedte őket.

Egészen a víz széléig kísérte a két kishódot, és utánuk nézett, amint elsiklottak a vízben. Egyenesen régi otthonuk felé úsztak, a két borzas fejecske szorosan egymás mellett emelkedett ki a vízből; egymás oldalán haladtak, mint mindig; a mokány Csilavi, a kedélyes, önfejű és rakoncátlan kis golyhó, és a szelíd Csikani, a ragaszkodó, remegő, simulékony kis teremtés. Még egy-két perc, és eltűnnek szeme elől. És mindegy, mekkorára nőnek majd a jövőben, Szédzsó gyöngéd, szerető kis szívében örökre megmaradnak segítségre és szeretetre szoruló két kicsi hódnak.

Szédzsó szemében mindig csak a két Kicsit fogják jelenteni.

Amidőn a kishódok a földből emelt erősséghez közeledtek, Nagy Toll elnyújtott, éles kiáltást hallatott, azt a hangot, amellyel a hódok szokták hívni egymást. Ez a hívójel újra meg újra felhangzott, majd elhalt a csöndben. S ekkor egyszerre csak fekete fej jelent meg a víz színén, közel a tanyához, s ezt rövidesen másik fej követte: két nagy, sötét fej, s mögöttük nagy, barna bundás hátak siklottak tova a vízben.

Szédzsó lélegzetét visszafojtva figyelt: amire vágyott, de amit alig mert remélni – a két kishód apja és anyja valóban előjött Gitcsi Migvan hívására, hogy hazatérő kicsinyeiket fogadják! Minden valóra vált, minden beteljesült…

Mindhárman oly mozdulatlanul álltak, akár a fák. A két öreg hód lassan közelgett Csikanihoz és Csilavihoz, odaértek, egyszer vagy kétszer körülúszták őket, erősen néztek, szimatolgattak – s egyszerre csak szorosan melléjük kerülve, egy sorban velük úsztak tovább az otthonuk felé: két nagy fej és közbül két kis fejecske, egyre távolodva, egyre kisebbedve, míg aztán közvetlenül a hódház bejárata előtt egyenként, hang nélkül eltűntek a víz felszíne alatt.

Nagyocska és Kicsike hazaérkeztek.

És Szédzsó olyan mozdulatlanul állt a parton, mint valami tarka kis szobor, sokszínű rikító, skótmintás ruhájában és szépen hímzett mokasszinjában, fejkendője hátracsúszott, és kékes, fénylő fekete hajfonatai megcsillantak a lenyugvó nap sugarában.

Így állt ott, és kissé szétnyílt ajakkal, csillogó és messzeségbe meredő szemmel nézett a tavon át, amíg csak az utolsó barna fej is eltűnt, és az utolsó gyűrű is elsimult a víz színén.

Ebben a pillanatban feje fölött susogó aranyszínű levelek közül csicsergő hang szólalt meg, egy parányi, fehér torkú dalos madár szava.

A tollas kis dalnok vidáman csicseregte dallamos énekét, hangja szinte betöltötte a békés völgyet, és Szédzsónak úgy tetszett, mintha a remény, a boldogság és a szeretet dalát zengené.

– Mino-ta-kija… jól van … – hangzott a madárdal. – Mi-i-i-no-o-ono-ta-k,i-i-i-no-ta-ki-i-i-jaaaa!

És Szédzsó, amint csöndesen állt a hulló levelek közt, és még mindig csak azt a sötét földkupacot, az ő Hódtestvérkéinek végső otthonát nézte csillogó szemével, halkan suttogva ismételte a madár szavát:

– Mi-no-ta-kija…

A kis kosarat pedig a két csöpp tálacskával, a benne levő illatos fűággyal, a reá festett tarka levelekkel, virágokkal és állatkákkal együtt egy alacsony ágra függesztette, közel a talajhoz, s otthagyta a tiszta, csöndes víz mellett.

Azzal megfordult, és előrenyújtott karokkal, vitézül mosolyogva apja és fivére felé futott.

Most a szereplők eltűnnek szemünk elől. Utazásunk végére értünk, és itt vége a mesénknek is.

Mialatt ti mesémet hallgattátok, a vigvam közepén égő tűz parázsba omlott, és már. csak az izzó üszök maradt meg belőle.

Hátunk mögött a sátor bőrfalán megnőttek és sötétre váltak az árnyékok.

Mennünk kell.

De néhanapján, ha nyári este szürkületében magányosan üldögéltek, és nincs okosabb dolgotok, talán eszetekbe jut a két kis indián gyermek, akik valóban éltek, és éppúgy megvoltak nekik is a maguk félelmei és reményei, bajai és örömei, akárcsak tinektek; s eszetekbe jut Csilavi és Csikani, a két kicsi hód, amelyek szintén valóban éltek, s annyira szerették a két kis indiánt és egymást, mert tudták, mit tesz az: elhagyatottnak lenni, és mit tesz az: boldognak lenni.

S akkor emlékezetben ismét útra kelhettek a Suttogó Falevelek Hegyei közé, viszontláthatjátok a magas, sötét fenyőket, amelyek mintha bólogatva köszöntenének, amint elmentek alattuk; és megint vízre szállhattok a sárga nyírfakéreg kenuban, amely éles szemmel nézi az utat, és vidáman csóválja farkát.

És meglehet, hogy ha nagyon csöndesen ültök, meghalljátok a hulló levelek susogó neszét, fületekbe hat a Beszélő Vizek szava, és megszólal a vadon népének lágy, simogató hangja, a vadon népének, két lábon és négy lábon járóknak egyaránt, akik ott laknak abban a távoli, nagy és elhagyatott, csodaszép országban – az Északnyugati Szél Hazájában.