AZ ELSŐ KALAND

A vidra nagyot ugrott. De mohó és éhes elhamarkodottságában egyszerre akarta elcsípni mind a négy kishódot, és a csöpp állatok olyan hirtelen mozdulattal, mintha rugó lett volna bennük, a hódok szokása szerint oldalt vetették magukat az ugró vidra elől. Minthogy egyiket sem vette határozottan célba, csak közéjük akart ugrani, most egyiket sem találta el, sőt az erős lendület következtében jól beleütötte a fejét a falba, és csaknem elbódult. Ez egy pillanatra megszédítette, a kishódok elrohantak mellette, és elérték a kijáratot, amelyet most már nem zárt el a vidra teste. A vidrát vad dühre gerjesztette a kudarc, és jól tudva, hogy odakünn majd egyenként elcsípheti a kishódokat, éppen megfordulni készült, hogy üldözőbe vegye őket, amidőn a bejárat nyílása megint elsötétült. Egyedül ez a jel figyelmeztette a vidrát a veszélyre. A következő pillanatban már veszettül küzdött életéért a két nagyhóddal. Éppen idejében érkeztek, és a máskor oly játékos kedvű, szelíd és jóindulatú hódok most készek voltak mindhalálig harcolni a kicsinyeikért.

A vidra serényebben mozgott, és szilajabb volt náluk, és ha egyszer valamibe beleeresztette a fogát, olyan erősen összebírta harapni állkapcsait, mint a bulldog; de a hódok bőre vastag és szívós, véső alakú éles fogaik pedig, amelyekkel nagy fákat bírtak keresztülrágni, noha még sohasem használták ártó szándékkal, most ujjnyi mélyen hasítottak bele a vidra bőrébe és húsába. Mancsaikkal megragadták az ellenséget, és borotvaéles metszőfogaikat egyre mélyebben vájták bele a vidra testébe. A vidra keményen védekezett, hiszen nem volt gyáva, s egyre azon igyekezett, hogy kedvenc fogását alkalmazva, elkapja fogaival a hódok orrát és száját, mert így legalább egyik ellenfelét megakadályozhatta volna abban, hogy a fogait használja. De bizony nem tehetett egyebet, mint hogy a maga torkát védelmezze a hódok támadása ellen. Erre-arra csavarodott, ide-oda dobta magát, mint valami nagy gyík, jobbra-balra kapkodott kígyóra emlékeztető fejével, sziszegve, harapva és vadul horkantva, morogva. A hódok halálos csendben küzdöttek, és beléje csimpaszkodtak, amint a vidra ide-oda vonszolta őket, s mindig újra meg újra testébe mélyesztették fogaikat. Mert tudták, hogy leggonoszabb ellenségükkel viaskodnak, és akárhogyan, bármi áron is, de meg kell szabadulniuk tőle. A párviadal illendő szabályait betartani ilyen ellenféllel szemben időfecsérlés lett volna, az ügyet el kell intézni most, egyszer s mindenkorra. Harcoltak, erre-arra hemperegtek, birkóztak egymással, míg végül belecsúsztak a búvólyukba, és kigurultak az alagútból, összevissza keveredett, kapálódzó lábak, farkak és villogó fogak gomolyagaként, szinte egyenesen Gitcsi Migvan lába elé, akit utolsó hosszú ugrása a köveken végig a hódház közelébe hozott. Az új ellenség megpillantására a vidra elvesztette minden bátorságát, hatalmas rándítással kiszabadította magát, és egyetlen ugrással maga mögött hagyta a két hódot. Ügyet sem vetve az indiánra, a hódok a menekülő vidra után vetették magukat, de a csúszós sár, amely lassúvá és nehézkessé tette haladásukat, a vidrának kívánatos tereppel szolgált. Nagy ugrással lendült neki a sikamlós, iszapos tófenéknek, s egyetlen nekirugaszkodással jó hat métert csúszott, aztán megint ugrott egyet-kettőt, majd ismét jó darabon siklott tova, s így folytatta útját, amíg csak a gáthoz nem ért. Átugrotta a gátat, és eltűnt – hogy sohase lássuk többé. Nagy Toll egy közeli kövön állva, a menekülő állat után nézett. Egyszer föl is emelte puskáját, de arra gondolt, hogy a vidra éppen eléggé megbűnhődött már, hát futni hagyta. Különben is most már minden rendben volt, és a víz is egyre magasabbra kezdett gyűlni a medencében. A tófenéken már jókora tócsa alakult, és mind jobban növekedett, mert a gát, amelyet a hódok kijavítottak, nem engedte kifolyni a vizet. Nagy Toll kénytelen volt gyorsan visszatérni a partra, mielőtt a köveket újra elborítaná a víz. De azért egy kissé még aggódott a hódok miatt, mert látta ugyan kiszaladni a kicsinyeket, de nem látta, hogy visszatértek volna a házba. Így hát leült a parton, olyan helyen, ahol a hódok nem láthatták, és a szagát sem érezhették, aztán figyelte, hogy mi történik a tavon. Nemsokára látta, hogy a hódmama elkezdi keresgélni a kicsinyeket. Kettő közülük előbújt rejtekhelyéről, és amint az öreg hód értük ment, hogy egyenként hazavigye őket, előbb az egyik, aztán a másik szépen föltelepedett a hódmama széles, lapos farkára, amelyet az úgy húzott maga után, mint valami szánkót, s fölegyenesedve, kezeikkel belekapaszkodtak anyjuk bundájába, hogy le ne pottyanjanak, amíg az öreg hódmama szépen átcipelte őket a sáros talajon a ház bejáratáig. És a kis golyhók, mialatt ezen a furcsa járművön utaztak, körülnézegettek, alaposan szemügyre véve minden látnivalót, és bizonyára roppantul meg voltak elégedve magukkal. Gondolom, Nagy Tollnak mindez éppen olyan nagy örömére szolgált, mint nekik. Látta, amint kettőt a kicsinyek közül anyjuk így visszacipel a házba, és magában jót nevetett a mulatságos látványon. És míg nézegette őket, akarva, nem akarva az az érzés ébredt benne, hogy nagyon csúnya dolog megölni az ilyen teremtményeket, amelyek oly keményen dolgoznak, hogy megvédelmezzék kicsinyeiket és otthonukat, s amelyek szemmel láthatóan annyira szeretik egymást. Bizony – gondolta magában –, olyasmi ez, mintha kis embereket ölne meg valaki. Azelőtt még sohasem látott olyat, mint aminek ma tanúja lehetett, és most kezdte megérteni, miért nevezte némelyik idősebb indián a hódokat Kis Beszélő Testvéreknek vagy Hódemberkéknek.

Noha nem volt vele sem eleség, sem takaró, elhatározta, hogy ott marad egész éjszaka, mert hátha vissza talál térni az elűzött vidra, vagy odajön egy másik; ugyanis ezek az állatok gyakran kettesével barangolnak. De nem vetődött arrafelé semmilyen állat, és amikor másnap reggel Gitcsi Migvan eltávozott, látta, hogy a tó teljesen megtelt, és a fölösleges víz ismét úgy folyik ki a gáton át, mint annak előtte, a titkos bejárat megint el van rejtve szem elől, és minden a legnagyobb rendben van újra, ugyanúgy, mint azelőtt.

De csak majdnem úgy volt, mint azelőtt. Nem egészen. Az indián nem tudta, hogy a másik két hódocska szinte eszét vesztve ijedtségében, keresztülbotorkált azoknak a hosszú földalatti járatoknak egyikén, amelyeket a hódok különböző célokra a tófenék laza, korhadt növényzettel keveredett talajába szoktak vájni, s amikor kijutottak belőle, a gát közelében találták magukat. Miután minél messzebb akartak kerülni a vad szörnyetegtől, és különben sem tudták, meg nem is törődtek vele, hogy merre járnak, észrevétlenül keresztülmásztak a gáton. Lefelé igyekeztek aztán a most már üres, száraz patakmederben, és izgatott képzeletükkel hátuk mögött szinte hallani vélték Nigik sziszegő lélegzetét. Olyan valóságosnak érezték ezt, és végül olyan közelinek tűnt fel nekik a vidra sziszegése, hogy sebtében bebújtak a patakpart egy mélyedésébe, és bizony éppen idejében tették. Mert alighogy eltűntek a lyukban, a vidra elsietett előttük: csakugyan az ő sziszegő lélegzetét hallották az előbb. Szerencsére az egészen fiatal hódoknak, mint sok másfajta állat kicsinyeinek, nincsen szaguk, úgyhogy még az éles szimatú, mindent fölfedező róka sem akadt volna rájuk, hacsak véletlenül nem botlik beléjük. Eszerint Nigik sem sejtette, hogy a kishódok közel vannak hozzá, és serényen ügetett, hogy minél messzebb jusson a hódok tavától, ahol olyan alaposan elpáholták.

A két kicsi hód, szörnyen rettegve attól, hogy ellenségük netán visszatér, mozdulni is félt, és összebújva rejtekhelyén, nem mert sem továbbmenni, sem visszafelé indulni: Várták hát, hogy majd értük jön az anyjuk, hiszen bizonyosan keresni fogja őket. Hanem a szagnak az a hiánya, mely az előbb megmentette őket a vidrától, most vesztükre vált. A szüleik, noha kétségbeesetten keresték őket, nem bírtak nyomukra akadni, s azt sem tudták, hogy a két kicsi elhagyta a tavat; a kis jószágok pedig izgalmukban és félelmükben egyáltalán nem vették észre, hogy alapjában véve milyen kis távolságra jutottak csak otthonuktól. Mint két kis eltévedt gyermek, nyomorúságosan és elhagyatottan üldögéltek az üregben, és erősen füleltek, nem hallják-e azt a mély, duruzsoló hangot, amelyet annyira szerettek. És vártak, csak egyre vártak, hogy megjelenik a nagy, jóságos anya, aki mindig megvigasztalta apró bajaikban, és barna, bundás testével melengette őket, és nap nap után gondosan kifésülte, megtisztogatta szőrüket. Vagy pedig az apjuk, aki olyan kedvesen eljátszogatott velük, megtanította őket úszni, és mindig friss édesfüvet hozott nekik fekhelyül meg gyönge hajtásokat eledelül – egyikük bizonyosan nemsokára értük jön! De ott, abban az üregben nem volt édesfű, nem volt nedvdús fiatal hajtás vagy falevél, csak kemény kő és csikorgós homok – és sem anya, sem apa nem akart megérkezni. Így kuksoltak ott összebújva egész éjszaka, éhesen, a hidegtől és félelemtől reszketve.

Egyszer valami nyúlánk, sötét, menyétre emlékeztető, de sokkal nagyobb állat kukkantott be rejtekhelyükbe, és a két kishód olyan csöndesen meghúzta magát, mint két egérke; még lélegzeni is alig mertek, míg a jövevény hangosan szuszogva szimatolgatott az üreg bejáratában, de végül mégis távozott. Görény volt, de mivel két állatot látott együtt, nem merte megtámadni őket. Később óvatosan kileskelődtek a magas parthajlás alól, de még éppen idejében húzódtak vissza egy nagy, szürke valami elől, amely a levegőből csapott le rájuk. Iszonyú, kísérteties teremtmény volt ez, nagy, kimeredő sárga szemekkel. Alig hüvelyknyivel hibázta el őket, aztán megint fölszállott, és letelepedett egy ágra, a patak fölött, onnan meresztette szemét feléjük, időnként pedig csőrét csattogtatta, és hangos, elnyújtott rikoltást hallatott, s valami szörnyű, kuncogó hangot adott.

Vhapahó, az erdőben tanyázó Kacagó Bagoly akadt rá rejtekhelyükre, és türelmesen várt a kedvező alkalomra. Valahányszor kileskelődtek az üregből, a borzalmas sárga szempár ijesztően meredt le reájuk.

Reggelre a bagoly eltávozott, és a patak, miután már színültig betöltötte a tavat, megint vígan folydogált medrében. És a két kishód a patak vizén próbálta elérni otthonát. Ha csak sejtették volna, milyen közel vannak hozzá! De szegény kis fejüket nagyon összezavarta a félelem, és most már végleg eltévedtek. Aztán meg nagyon kicsik és gyengék voltak ahhoz, hogy ár ellen ússzanak, így hát a patak sodrában ereszkedtek lefelé, vitették magukat a vízzel, egyre távolabb és távolabb kerülve otthonuktól, szüleiktől és pici nővérkéiktől (ebből kiderül, hogy a két kis eltévedt állat hódfiú volt; csak fiúk lehettek ilyen kalandos természetűek!), akikkel olyan boldogan játszadoztak rövid kis életükben – tegnapig.

A víz hát vitte őket lefelé. Gyengék és éhesek voltak, mert még nem tudtak leveleket és faháncsot találni maguknak, de azért most, hogy megint vízbe jutottak, mégis biztonságosabban érezték magukat. Így haladtak tovább céltalan útjukon, amelynek csak egyféle vége lehetett. Amint a patak a Sárga Nyír folyóhoz közeledett, egyre lassúbbá vált a sodra, és egyre csöndesebben vitte lusta vizén a két kis állatot. Egyszer egy őz, amely a patak szélén kereste élelmét, föltekintett, meglátta őket, és egy ideig követte útjukat szelíd tekintetével, előreszegezve fülét. Valamivel odébb siető pézsmapatkánnyal találkoztak, ez éles, csicsergő hangján odaköszönt nekik, amint elúsztak mellette. Madarak nézegettek le rájuk a magasból, fák tetejéről; a nap melegen és barátságosan sütött, s az egész világ nagyon szép volt, amint ők álmosan, bódultan utaztak lefelé a vízen – a céltalan semmi felé. És így folytatják majd az útjukat, elálmosodva az éhségtől és kimerültségtől, míg végül, ahogyan az olykor megesik beteg kishódokkal, elalusznak a vízben, és sohasem ébrednek fel többé.

És ekkor, amidőn az áramlattal éppen kiértek a Sárga Nyír folyó széles, csöndes vizére, Gitcsi Migvan megpillantotta őket.

Nagy Toll megint ott volt, az étkezőhelyén, a patak torkolatánál, és csöndesen vízre bocsátotta kenuját, könnyű zajtalan csapásokkal odaevezett melléjük. A hódocskák hallották a közeledését, kissé felnyitották szemüket, és meglátták az indiánt. De hogy, hogy nem, mégsem ijedtek meg tőle, amikor Nagy Toll megfogta apró fekete farkuknál, és a csónakba emelte őket. Lehet, hogy már semmivel sem törődtek, de meglehet, hogy a nagy figyelő szem, amely a kenu elejére volt festve, mégsem nézett olyan élesen és ijesztően, mint ahogyan Nagy Toll gondolta. Vagy talán tudták, hogy az indián nem bántja őket, mert az állatok, még egészen fiatal állatok is, megérzik, ha valaki barátságos indulattal közeledik hozzájuk.

Nagy Toll nagyon gyöngéden bánt velük, hiszen olyan csöppek és sajnálatra méltóak voltak, amint két összetett tenyerében kuporogtak. Apró kis mellső lábaikat pici öklökbe szorították, mintha küzdeni akarnának kicsinyke életükért; de borzas fejecskéjük túl nehéz volt, előrebillent, s a szemük lecsukódott. Nagy Toll látta, hogy a végüket járják, és nagyon megsajnálta őket.

Jószívű ember volt, ámbár a vadászokban sokszor megszólal a jó szív, amikor hajlandók egy kicsit elgondolkodni a dolgokon.

Gitcsi Migvan elhatározta, hogy megpróbálja megmenteni a kis állatokat. Végre is – gondolta magában – ő abból él, hogy hódokat öl meg a prémjükért, eszerint méltányos dolog, hogy ezúttal megmentse a két kis eltévedt árvát, amelyet a sors szinte egyenesen a kezébe hozott. A parton elővett készletei közül egy sűrített tejet tartalmazó dobozt, és tartalmát kevés vízzel fölhígítva, a hódocskák szájába töltögette. Amint csöpp, gyapjas testüket gyöngéden nagy barna kezében tartotta, érezte, milyen lapos és üres a kis gyomruk, és milyen gyöngén ver a pici szívük. És mialatt táplálta őket, a kishódok erősen megmarkolták ujjait apró kezükkel. Eközben az indián szíve mindinkább megesett rajtuk, bár igazán nem tudta, mit kezdjen majd a két kis állattal. Nem volt vesztegetni való ideje, mert megígérte gyermekeinek, Szédzsónak és Sepiannak, hogy egy bizonyos napra hazaérkezik, és szavának akart állni. Ha visszaviszi a hódkölyköket a tóhoz, lehet, hogy nem bírnak átjutni a vízen az otthonukig, ha pedig ott a folyóparton szabadon engedi őket, akkor egészen bizonyosan elpusztulnak, éhen vesznek, vagy egy sólyom, egy sas, esetleg egy nagy, éhes hal is végez velük. Csakhogy hosszú út állt előtte, és a kis állatok sok alkalmatlanságot okoznának útközben. Hiszen végtére is csak állatok… Igen, de mégis, ezek a kis állatok nagy bajban voltak, és szükségük volt a segítségre, s Nagy Toll érezte, hogy gonosz dolog lenne magukra hagyni őket. A régi idők indiánjai nagyon komolyan vették az ilyen dolgokat.

A hódmama gyönyörűeknek tartotta kicsinyeit, de az indián bizony csak csúnya kis férgeket látott bennük, nagy, lapátszerű hátsó lábaikkal, rövid és kerek kis testükkel, apró gombra emlékeztető orrukkal. Inkább olyanok voltak, mint a pukvhadzsik, a kis erdei manók, akik az indiánok képzelete szerint az erdőkben tanyáznak. Valóban, olyan kis csúfságok voltak, hogy éppen ezért Nagy Toll roppant aranyosaknak találta őket, és végül elhatározta, hogy kiválóan meg fognak felelni játszótársak gyanánt a gyermekeinek.

Szédzsó, a kislánya, majdnem tizenegy éves volt, és nemsokára lesz a születésnapja. Micsoda pompás ajándék lesz a két kishód a kislány részére! Úgy bizony! És ha majd túlságosan megnőnek ahhoz, hogy játszani lehessen velük, akkor visszahozhatja Őket régi tanyájukra. S éppen most, a tej jótékony hatását érezve, a két kishód nyivákolni kezdett, mert még több tejet akartak. Ó, milyen kedves volt a vékony kis hangjuk! Ezzel végleg megpuhították Gitcsi Migvan szívét; már hogyan is hagyhatna el az ember ilyen kis teremtményeket, amelyek ugyanúgy siránkoznak, mint a kisbabák? – kérdezte magában az indián, és eszébe jutottak a maga gyermekei, amikor még picinyek voltak. És közben újra hozzálátott, hogy tejet töltsön az éhes csöpp szájakba.

Aztán jókora lapot vágott ki a közelben álló nagy nyírfa szívós kérgéből, s erős, könnyű kosár- vagy dobozfélét csinált belőle, vékony pálcákkal rögzítve meg formáját, és csinált födelet is, amely pontosan ráillett a dobozra, a födélbe pedig késével lyukat fúrt, hogy a levegő bejuthasson rajta, végül pedig cédrusháncsból fonott fület is készített a dobozra, hogy legyen minél fogva hordozni. A doboz belsejébe nádat és füvet rakott fekhelyül, és zöld, fiatal hajtásokat, faleveleket is tett belé, mert tudta, hogy a hódok nagyon szeretik az ilyesmit. Aztán fölemelte a kishódokat apró farkuknál fogva – ez igazán ügyes kis nyél volt –, és beletette őket a dobozba; azok pedig azonnal megszimatolták a tiszta, friss fűágyat, amely pontosan olyan volt, mint amilyet odahaza megszoktak, megtalálták a gyönge rügyeket és fiatal hajtásokat is, amelyekre maguktól nem tudtak volna ráakadni, pedig nagyon érezték a hiányukat. Így aztán új barátjuk szelíd, biztató hangja, táplálékkal megtelt kis gyomruk és minden egyéb hozzájárult ahhoz, hogy egyszeribe sokkal jobban érezzék magukat.

És elfelejtették a vidrát, sziszegő, halszagú leheletével együtt, teljességgel elfelejtették a nagy, meredt szemű baglyot, amely olyan borzasztóan vihogott rájuk a sötétben. És megint tereferéltek egy kicsit egymással, vékony kis nyögdécselő hangon, amit nem cselekedtek, amióta bajba jutottak, s annyit ettek az elemózsiából, amennyi csak beléjük fért.

Nagy Toll pedig, miközben gyors kenujában ülve erős evezőcsapásokkal hazafelé igyekezett otthonához és szeretteihez, nagyon meg volt elégedve az ajándékkal, amelyet gyermekeinek vihet (mert természetesen a kisfiú, aki három évvel idősebb volt húgánál, szintén kiveheti majd a maga részét a mulatságból, noha neki most nincs születésnapja). Jóleső érzés fogta el, amiért az erdő két szenvedő teremtményén megkönyörült. És így beszélt, a kenujához, a puskájához, a kishódokhoz vagy talán csak önmagához intézve szavait:

– Mino-ta-kija, jól van! Kei-get mino-ta-kija, nagyon jól van, bizony!

És a két kis Icaiandor is nyilván úgy találta, hogy minden nagyon jól van, mert egészen elcsöndesedett. Igazán nagyon kényelmesnek találták fészküket, nyírfakéreg lakásuk szellőztetőlyukán keresztül hallgatták a rigók füttyét és a víz vidám csobogását körös-körül, hallották a rovarok álmosító zsongását és az erdő minden kedves, örvendeztető neszét. De azért ebben az új boldogságban sem felejtették el egészen – és sohasem fogják egészen elfelejteni – a jóságos apát és anyát, a drága öreg otthont és az elvesztett kis játszótársakat. Egyszerre csak nagyon elhagyatottaknak érezték magukat, sírtak egy kicsit, összebújtak, és jó szorosan belecsimpaszkodtak egymásba. Akkor aztán, amint így összesimultak, lassan elmúlt az elhagyatottság érzése; a fáradt kis fejek meg-megbiccentek, a gyönge hangocskák elnémultak, a kerek kis szemek sehogyan sem akartak nyitva maradni; a kívülről kedvesen behallatszó neszek lassanként szétfoszlottak, és végül minden bajuk, szenvedésük is semmivé vált. És a két kicsi hód álomba merült.

Nos, így történt, hogy a két kicsi eltévedt hódkölyök, amelyek olyan csöppek voltak, hogy mindketten kényelmesen elfértek volna egy literes lábosban, elindult új otthona és új barátai felé, hogy majd olyan sok különös és csodálatos dolgot lássanak, aminőkről még a legbölcsebb öreg hód sem hallott soha, s olyan kalandokban légyen részük, amilyenekben – efelől bizonyos vagyok – soha még semmiféle hód nem részesült.

Igazán, ahogyan Nagy Toll mondotta: mino-ta-kija – valóban minden elsőrangú, minden nagyon jól volt, úgy bizony!