PATRICK, A RENDŐR

Amikor a vonat, amelyen Szédzsó és Sepian és kis útitársuk, Csilavi utaztak, sok más állomás után végre megállott a város pályaudvarán, a gyerekek szinte féltek leszállni. A kalauz, aki egész úton vigyázott rájuk, lesegítette őket, néhány biztató szót intézett hozzájuk, és továbbment, hogy a dolga után lásson.

Roppant zajos világ kellős közepén álltak. Az emberek siető sokasága, a kipufogó gőz sustorgása, a csengők csilingelése, az induló és megálló mozdonyok éles sípolása és mennydörgő zakatolása csaknem megsiketítette és egészen megrémítette a két gyermeket. Egymás kezét fogva álldogáltak, nem tudták, merre induljanak, és nem mertek megmoccanni. Előttük, mögöttük, mindenfelé szörnyű zűrzavar és szüntelen lárma uralkodott. Poggyásszal magasan megrakott kézikocsik dübörögtek el mellettük; az egyik egyenesen feléjük tartott, és Sepian éppen idejében rántotta el húgát, hogy a kocsi el ne gázolja. Az állomásépület olyannak tűnt előttük, mint valami nagy, visszhangot verő barlang, tele iszonyú látomásokkal és hangokkal. Soha életükben nem érezték még magukat ilyen kicsinyeknek és védteleneknek. A rengeteg ember közt sokkal inkább érezték az elhagyatottságot, mint valaha is az erdőben, ahol csönd és nyugalom honol a békés fák közt. Az emberek kíváncsian pillantottak rájuk, amint elsiettek mellettük, de mindenkinek nyilván túl sürgős volt a dolga ahhoz, hogy különösebb figyelmet szenteljen a kis indiánoknak.

Így állt ott abban a fülsiketítő dörömbölésben és zajban a csöndes erdők két kisgyermeke. Éppen annyira meg voltak ijedve, és csaknem olyan tehetetlenek voltak, mint a két kicsi hód, amikor Gitcsi Migvan rájuk akadt a Sárga Nyír folyó habjain vergődve. És mégis, Szédzsó minden félelme ellenére, folyton csak arra gondolt, hogy Csikani is végigszenvedte mindezeket – mégpedig egyes-egyedül, társtalanul! Sepian már szinte visszavágyott az égő erdő lángjai közé, a barátságos vadállatokhoz; Csilavi pedig jó szorosan becsukta füleit, mint két picike fekete erszényt, és kosarának egyik sarkába rejtőzve, mozdulatlanul meglapult.

Noha valójában csak néhány percig álltak ott, nekik úgy tűnt fel, mintha legalább egy óra telt volna el érkezésük óta. Sepian már éppen arra gondolt, hogy mégiscsak meg kellene indulniuk, talán a nagy ajtó felé, amelyen át embertömegek áradtak kifelé, mint valami megdagadt, sebes folyó, amikor egyszer csak egy fiatal fiú állt meg előttük. Olyan idős lehetett, mint Sepian, csinos vörös egyenruha volt rajta, sok fényes gombbal a rövid, testhez álló kabátkájának elején, feje egyik oldalán pedig olyan kis süvegféle ült, amely mindennél inkább egy kis kerek dobozra hasonlított.

– Hello, gyerekek! – szólt vidám hangon. – Eltévedtetek? Kit kerestek?

Szegény Sepian, amint ott állt ez előtt a biztos fellépésű, csodálatosan öltözött személyiség előtt, akit roppant előkelőnek vélt, mert még sohasem látott egyenruhás küldöncfiút, liftesgyereket vagy más effélét, tökéletesen elfelejtette azt a keveset is, amit angolul tudott. Csak egyetlenegy szó jutott eszébe, hát kimondta:

– Rendér – hebegte idegesen.

– Rendőrt kerestek, mi? – szólt az egyenruhás fiú, aki talpraesett legényke volt, és mindjárt megértette, mit akar mondani a kis indián. – Oké! Rendben van! Gyertek velem!

Intett nekik, és gyors léptekkel elindult; fényesre tisztított cipősarkai élesen kopogtak a kövezeten. A kis indiánok, nesztelenül járva puha mokasszinjaikban, utánaeredtek, noha csaknem szaladniuk kellett, hogy lépést tarthassanak vele. Sepian Csilavi kosarát cipelte egyik kezében, a másikkal szorosan húga kezét fogta. Különös kis menet lehetett. Vezetőjük keresztültört velük a tömegen, áthaladtak a kijáraton, aztán nagy csarnokba jutottak, ahol mér; több ember nyüzsgött (Sepian azt hitte, a világ minden embere együtt van ott), és odavitte őket egy nagy, vastag emberhez, aki a csarnok túlsó végén egy ajtó mellett állt. Ennek is egy sereg fényes gomb csillogott a kabátján.

– Hello, Pat! – szólt oda neki az egyenruhás fiú. – Ez a két gyerek rendőr után kérdezősködött. – Előretolta a két gyermeket, és meglehetős tiszteletlen hangon folytatta: – Magát ugyan könnyű megtalálni, elég nagy és kövér ahhoz. Gondolom, indiánok lehetnek, jó lesz, ha vigyáz a fejbőrére! – Bizalmaskodón vigyorgott a rendőrre, odakacsintott a gyermekeknek, azzal eltűnt a tömegben.

– Ohó! – szólt a rendőr jó hangosan, a háta mögé téve kezeit, lenézett a két kis emberre. – Ohó, hát fejbőrökre vadásztok, mi? – És nagyon szigorúan meredt rájuk, mint ha azonnal le akarná tartóztatni őket, de a szeme sarkában kedélyes szarkalábak redőztek, és a tekintetében is volt valami jókedvű csillogás. – Szóval no, fiatal indiánok volnátok, mi? Ölég kicsi férgek vagytok, annyi szent! No, hát az én fejbőrömmel nem mentek sokra, mondhatom, mert immár vagy húsz éve ollan sima a koponyám, akár a tojás! Az a kis kófic persze tuggya, azért hozott titeket ide hozzám.

A rendőr nagy, testes, jól megtermett ember volt, és meglehetősen hasonlított Mikulás apóra. Bár szigorúan beszélt, az arca kerek és kedélyes volt, a sisakját is egy kicsit félrecsapva viselte, amúgy fickósan, mintha rendőrnek lenni a legmulatságosabb foglalkozás volna a világon. De látva, hogy a „kis férgek” meg vannak ijedve, lejjebb eresztette a hangját, és halkabban szólt, noha ez a „halk” hang is beillett volna trombitaszónak:

– Hát mit tehetek értetek?

– Maga… rendér? – tudakolta félénken Sepian.

– A’ hát, ecsém – felelte a rendőr, még jobban féloldalt taszítva sisakját. – Rendőr vónék, mégpedig a javábul… az O’Reilly család fiai mindétig legjava emberek vótak… Hohó! Mi van abban a kosárban, hé?

Ugyanis Csilavi nyafogni kezdett odabenn.

– Amik – felelt Sepian, leemelve a kosár födelét, hogy megmutassa a hódot, s megismételte nevét indián nyelven: – Amik.

Nagy meglepetésére a rendőr hangosan hahotázni kezdett.

– Hahaha! A Mick… Mick, azt mondja, Mick! Hát nem kitanátta mivótomat, adta kis pogánya! Persze hogy Mick vagyok, kis ecsém! – Amerikában tréfásan „Mick”-nek nevezik az írországi származásúakat.

A rendőr roppantul büszke volt az ő írországi származására, s azt hitte, hogy a kis indián felismerte benne az írt. Pedig Sepian csak zavarában mondotta indiánul: „amik”, vagyis „hód”. A rendőr viszont nagyon éles eszűnek tartotta a kisfiút, amiért rájött, hogy ő kicsoda. S annyiszor ismételgette „A Mick” szót, hogy Sepian végül is azt gondolta, hogy a rendőr bizonyosan a fehér embereknek valamelyik különös törzséhez tartozik, amelynek tagjai hódoknak nevezik magukat – s ez igazán tiszteletre méltó név is! Így mindketten annyi rokonszenves vonást fedeztek föl egymásban, s mindegyikük olyan eszes fickónak ítélte a másikat, hogy azon nyomban igen barátságos lett a hangulat.

– És hová akartok most menni ? – kérdezte a rendőr.

Sepian az angol tudományával egyetemben elfeledkezett a levélről is, amelyet Sárga Haj adott át neki, de most eszébe jutott. Előszedte, s odanyújtotta a rendőrnek, az meg elolvasta a címet, és így szólt:

– Értem mán. Szógálatban vagyok, nem mehetek el innét, de üljetek csak le, és várjatok, majd odavezetlek benneteket! És Patrick O’Reillynek gongya lesz rá, hogy a hajatok szála se görbűjjön meg! – Barátságosan megveregette Szédzsó feje búbját.

Sepian összeszedte angol tudományát, és megmagyarázta neki, hogy miféle lény Csilavi. A rendőr megnézte a kishódot, és kijelentette, hogy „feszt, ügyes kis állat, már amennyi van belűle”, ezzel azt akarta mondani, hogy elég kicsi jószág. Nem is látott sokat belőle, mert a mi vitéz Csilavink nagyon kis legény lett, és jól összehúzta magát. Abból ítélve, amit az utóbbi napokban átélt, bizonyára azt hitte, hogy elérkezett a világ vége; behúzta hát fejét, lábát, farkát, és olyan kicsire zsugorodott, hogy véleménye szerint már majdnem láthatatlanná vált. Így aztán tényleg nem sok látnivaló volt rajta, legalábbis egyelőre.

A mi két kis vándorunk most már sokkal biztonságosabb érzéssel telepedett le egy hosszú padsor szélére, és türelmesen várakoztak. A nagy szál rendőr pedig, aki állandóan, bár minden látható ok nélkül, roppant jókedvűnek látszott, egész sereg kérdést intézett hozzájuk, mire Sepian, aki lassanként visszanyerte angol tudományát, elmondta neki a történetüket. S a kedélyes ír ember egészen elérzékenyült a szomorú történet hallatára, úgyhogy kijelentette: ő maga – gondoljátok csak meg, Patrick O’Reilly személyesen! – vezeti majd el őket az állatkert tulajdonosához.

– És majd én magam, személlesen fogom megmondani nekik az igasságot, úgy, ahogy van, a tulajdon két kezemmel, Istenuccse! – mondotta jó hangosan, és amint elgondolkozott a hallottakon, kissé összezavarodott a nyelve. – Még egy kőből faragott szívnek a szemébe is könnyet csalhatna ez a histórija! – jelentette ki. – Még a gyertyák is leóvadnának tűle a karácsonyi árún, teremtuccse!

Nemsokára leváltotta egy másik rendőr, aki kedélyesen tréfálkozott vele, hogy mekkora „családra” tett szert. A gyerekek meg a barátjuk ezután kiléptek az utcára. Itt már kevesebb ember jött-ment, és a zaj sem volt olyan nagy. Új barátjuk szakadatlanul beszélt, mert mindent elkövetett, hogy a kis indiánok otthonosan érezzék magukat, és most már Sepian is gyakrabban szólt a maga furcsa angolságával. Szédzsó hallgatta beszédjüket, csupa szem és fül volt, bár szót sem értett az egészből. De érezte, hogy jó kezekbe kerültek, megbízott a nagy, testes, kék kabátos emberben, aki mellettük lépdelt. Most már eloszlott a félelme, és szeretett volna sírni boldogságában, hiszen Csikani ott van ugyanabban a városban, ahol ők, talán éppen ugyanebben az utcában! És kezdett jobbra-balra nézegetni, szemügyre véve a mindenfelé látható sok csodálatos dolgot – a lovakat, amelyekről annyit hallott, de sohasem látott még egyet sem közülük, a villamoskocsikat, amelyek olyan sebesen szaladtak, pedig még ló sem volt elébük fogva, a szép hölgyeket azokban a gyönyörű ruhákban, s mindennél inkább a cifra kirakatokat. Elmentek egy vendéglő előtt, és az ételek kiáradó illatára s a kirakatba tett ingerlő pástétomok meg torták láttára a két kis fáradt fej olyan ösztönösen és hirtelen fordult a kívánatos ennivalók felé, hogy a rendőr észrevette; s amikor a kis indiánok a maguk nyelvén suttogva beszélgetni kezdtek, mindjárt kitalálta, hogy bizonyára éhesek.

– Ejnye no – fakadt ki –, ti éhesek vagytok, oszt én meg csak járatom a számat, mint valami vénasszony, míg ti már majd elvágódtok az éhségtűl! Mánpedig az O’Reillyknek nem szokásuk, hogy a baráttyaikat éhen haggyák honi a küszöbön, vagy mi a csuda! Gyerünk csak befelé, oszt harapjunk valamit!

– Igenis, uram – mondotta Sepian. – Enyém nővér van régen éhes – tette hozzá, bár nehezen lehetett volna eldönteni, melyikük éhesebb. Patrick hát beterelte őket maga előtt a vendéglőbe, és miután leültek egy asztal mellé, megkérdezte tőlük, mikor ettek utoljára. Sepian így felelt:

– Prémbeváltó állomáson. Nekemnek nincs félsz, de enyém nővér nagyon félje mindig utazásban. Azért mi csak ül helyen végig, és nem eszi semmit mostig. Én vigyázza nagyon nővérre enyémet, nem hagyni sohasem őtet egyedül magának. Azért senki sem enni utazásban, csak Csilavi enni kicsit, kenyerét övé. És a rendőr így szólt:

– Derék legény vagy. Tudod, az O’Reillyk…

De bele kell nyugodnunk, hogy sohase tudjuk meg, mit műveltek volna az O’Reillyk hasonló esetben, mert ekkor megjelent a pincér, és hozta a megrendelt ételeket. A gyerekek kidagadó kerek szemmel bámulták a vidáman gőzölgő tálakat s a rajtuk felhalmozott ennivalókat. Az ételek olyan étvágygerjesztőek voltak, és olyan pompás illatuk volt, hogy amikor a tálakat elébük tették, a gyerekek alig bírtak már uralkodni magukon, sőt Szédzsó szinte szédült izgalmában. Rövidesen túlontúl el voltak foglalva ahhoz, hogy beszéljenek, vagy bármi másra figyeljenek, mert egyéb sem érdekelte őket, csak az evés. Ettek és ettek, és hihetetlen gyors munkát végeztek igen rövid idő alatt. De miközben az ételt élvezték, Szédzsónak eszébe jutott, hogy Csilavi is bizonyára éhes; fogta hát a maradékokat, tányérjáról kenyeret, vajat, süteményt, tortát, mindenfélét adott Csilavinak, s a kishód nemsokára éppen olyan szorgalmasan falatozott a kosarában, mint ők, nagy igyekezettel pótolva az előző napok mulasztásait.

A vendéglő egyik kis különtermében ültek, rajtuk kívül nem volt ott senki más, és amikor mindnyájan jóllaktak, sőt Csilavi sem tudott volna lenyelni még egy falatot, jóleső érzéssel hátradőltek a székekben, és nagyon jól érezték magukat. O’Reilly úr szivarra gyújtott, s amennyiben lehetséges, még jobb hangulatban volt, mint egyébként. Sugárzó képpel nézett végig vendégein, és látszott rajta, hogy roppantul meg van elégedve magával. Sisakja nem volt a fején, és Sepian most, hogy már nem volt egyéb dologgal elfoglalva, ráért nézelődni, s megállapította, hogy a rendőr feje távolról sem olyan kopasz, mint ahogyan mondta -„sima, akár egy tojás!” –, mert széles hajsáv húzódott a feje hátulján egyik fülétől a másikig. Egészen tekintélyes hajmennyiség, ha az ember meggondolja, mindenesetre jóval több, mint amennyi akár a legfinomabb tojáson szokott nőni.

Szédzsó, a jó kis gazdasszony, a tányérokat szépen egymásra rakta, és félretette az asztal szélére; nagy élvezet volt neki a finom, drága kinézésű holmival babrálni, pedig azok valójában csak közönséges porcelán tányérok voltak; de ő szegényke, sohasem látott még olyan gyönyörű edényt. Mondotta is még aznap este Sepiannak.

A kis szobában meleg volt, és Szédzsó hátratolta tarka fejkendőjét. Hosszú, fekete hajfonatai és szelíd tekintetű barna szeme láthatóvá vált; ragyogott a boldogságtól és a rendőr, aki csak most látta először az arcát, kijelentette, hogy Szédzsó a legcsinosabb kislány, akit csak látott, „amióta elgyütt Írországbúl, ahun az egész világ legjobb képű fejérnépét láthassa az ember!” Sepian elmondta húgának, mit mondott a rendőr, mire Szédzsó elpirult, lehorgasztotta fejét, és megint arcába húzta fejkendőjét. De senki sem maradhatott sokáig tartózkodó ezzel a kedélyes, jóindulatú emberrel szemben, s Szédzsó is hamar leküzdötte zavarát; föltekintett új barátjukra, kendője megint hátracsúszott a nyakára, de most már úgy hagyta, és ő maga is nagyokat kacagott a rendőr beszédén, noha egy árva szót sem értett belőle. Sepian örült húga jókedvének, és csaknem annyit nevetett, mint Szédzsó. O’Reilly biztos úr pedig, örömében, hogy ilyen jól sikerült a kis lakoma, olyan vígan hahotázott, hogy ki kellett gombolnia kabátját, s kopasz feje búbját időnként egy nagy piros zsebkendővel tapogatta végig, amelyet a kabátujjából húzott elő. Egyszóval az egész társaság szokatlanul magas jókedvnek örvendett. Még Csilavi is megszólalt, mire Szédzsó csöndes kis magánbeszélgetést folytatott vele. O’Reilly úr ezalatt megpróbált indiánul tanulni Sepiantól. Azt hiszem nem tett valami nagy előhaladást, de van egy szó, amelyet az indiánok igen gyakran használnak: „keiget”, ennek jelentése: „bizonyosan”, „igazán” vagy „határozottan”; ha pedig az indián azt akarja kifejezni, hogy nagyon bizonyos valami felől, akkor így hangsúlyozza a szót: „kei-get”. Ezt nem volt nehéz megjegyezni, és Pat hamarosan meg is tanulta, aztán addig gyakorolta, míg egészen jól tudta kimondani. Ettől kezdve mindenre azt mondta, hogy „kei-get ez meg ez” vagy „kei-get az meg az”, és nagyon büszke volt az új szóra. És elmagyarázta másnapi tennivalójukat, mégpedig úgy, hogy Sepian tört angolságát igyekezett utánozni, nyilván abban a hiszemben, hogy így jobban megértik:

– Az a kert, az van zárva. – Hogy még érthetőbbé tegye előadását, most becsukta a kis étterem ajtaját. – Holnap kert kinyitni, odaadni pénzét, hód gyere ki! – Azzal kinyitotta az ajtót, és karját kinyújtva azt a jelet adta, amellyel a forgalmi rendőr szabad utat enged a járműveknek; ugyanakkor félreállt az ajtó elől, mintha egész hadsereg hód készült volna kivonulni onnan. Ezek után elővette a levelet, ráütögetett, és így szólt: – És holnap jönni ez a hely. Holnap. Ti csak várni. – Újra megismételte karjának nagy lendületével az előbbi „szabad” jelzést, – Kei-get!

Sepian, akinek angol tudománya mégis valamivel jobb volt, mint ez az utánzat, alig bírta megállni nevetés nélkül a rendőr előadását. Megértett mindent, és a jó O’Reilly úr nagyon meg volt elégedve első indián nyelvleckéjével, sőt határozottan az volt az érzése, hogy kezdi érteni az indián beszédet.

Elkísérte „családját” a levélen megadott címre, átadta őket és a levelet az intézmény igazgatójának, aztán megismételte, hogy reggel értük jön, és lelkükre kötötte, hogy semmi esetre se mozduljanak ki addig a házból. Az igazgató, úgy látszik, már várta a kis indiánokat; valójában, már előbb távirati értesítést kapott, és mihelyt elhelyezte vendégeit, azonnal ő is sürgönyválaszt küldött. Eközben Pat, a rendőr, odahaza a maga szerény otthonában szintén hosszú telefonbeszélgetést folytatott a kis jövevényekről, s ugyanakkor messze távol, a Nyúl Hordút állomáson is sok szó esett felőlük. Általában a két kis vándor több helyütt alaposan felbolygatta a kedélyeket, bár ők maguk mit sem tudtak erről.

Fenn a szobájukban a két gyermek izgatottan beszélgetett egymással, de azért suttogva szóltak, mert az a nagy, fehér falú szoba olyan érzést keltett bennük, mintha nagyon aprók volnának, és nem nekik való helyre kerültek volna: akárcsak két kis egér, amelyek egyszerre hatalmas templomban találják magukat.

De annyi bizonyos, hogy ezen a helyen már nem érheti több baj őket, s így a biztonságos szobában Sepian elővette kis tekercs pénzét a nyakában lógó őzbőr zacskóból. Kirakosgatta a pénzt, minden egyes bankjegyet gondosan szétnyitott s elsimított az asztalon, míg Szédzsó bámulva nézte a műveletet, és rábólintott fényes fekete fejével, mintha azt mondaná:

„Lám, itt a pénz, és itt vagyunk mi is, s mindez az álmom műve!”

Megpróbálták összeszámolni, hogy mennyi lehet az a pénz. Szédzsó félreszegte fejét, és egyik ujját a szája elé téve, nagyon bölcs képet vágott, míg Sepian összeráncolt homlokkal törte fejét, jó közelről szemügyre vett minden bankót, de nem ismerte a jelzéseket, és végül fel kellett adniuk a küzdelmet. De hát végtére is éppen elég pénzük van, ebben megegyeztek, több pénz van az asztalon, mint amennyit valaha láttak életükben. Sepian megint szépen összehajtogatta a bankjegyeket, és visszatéve a zacskóba, az egészet inge alá rejtette.

Mert ez a pénz Csikani szabadulásának ára, és soha egyetlen pillanatra sem szabad megválniuk tőle.

Eközben Csilavi lenn a padlón pompásan mulatott egy bádog mosdótálban, s ezt az élvezetet egybekötötte egy újabb lakomával. Jókora cipót kapott a jószívű igazgatótól, és amit nem bírt már megenni belőle, azt lassanként ragadós, tapadós, csirizszerű masszává dolgozta át – és elhihetitek nekem, ha mondom, hogy a szőnyegnek, amelyen mindez végbement, legkevésbé sem használt a művelet.

Egyikük sem bírt aludni. A kishód azért nem, mert túl sok érdekes dolgot lehetett találni az ágy alatt, a ruhásszekrényben s a szögletekben; a gyerekek pedig azért nem, mert tudták, hogy másnap elérkezik a nagy, a csodálatos nap, az az igazán Nagy Nap, amelyért olyan kemény küzdelmet kellett megvívniuk, olyan sok veszélyen kellett átmenniük, s amelyre olyan hosszú ideig kellett várakozniuk.

Holnap visszakapják, igazán visszakapják Csikanit! És egyiküknek sem jutott eszébe az eshetőség, hogy talán az állatkert tulajdonosai nem lesznek hajlandók visszaadni a kishódot, hanem ragaszkodni fognak hozzá, ha már megszerezték.

Hiszen ha Sepiannak néha támadtak is kételyei, Szédzsó bizonyos volt afelől, hogy álma valóra válik, egy pillanatra sem kételkedett a sikerben, és csak annyit mondott:

– Holnap visszakapjuk Csikanit. Én tudom.