A HÓDNÉP OTTHONA

Ha folytattuk volna utunkat fölfelé a patak mentén, míg Gitcsi Migvan az ebédjét készítette, ahelyett hogy ott maradunk mellette, akkor elérhettük volna a hódok tanyáját, még mielőtt a vidra átszakította a gátat, és láthattuk volna, hogyan fest a tó, és miként élnek a hódok. Meglehetősen hosszú séta után egyszerre csak egy kis, mély vizű tóhoz jutottunk volna. A tó innenső oldalán végig, a tómedren keresztül, teljesen lezárva azt, fadarabokból és rőzséből készült széles, magas fal húzódott. Az ágak és a rőzse sűrűn egybe voltak fonva, a hézagokat moha töltötte ki, s az egészet gondosan betapasztották sárral. A töltés tetején jókora kövek hevertek, ezeket azért tették oda, hogy még erősebbé tegyék. A fal közel harminc méter hosszú és jó egy méter magas volt. A víz a töltés tetejébe vágott és fadarabokkal kibélelt csatornafélén át ömlött ki a tóból, úgyhogy a patak, miután a gát tetejéig duzzadt, csak ezen a bevágáson keresztül folytathatta útját tovább, s a kifolyást így könnyen szabályozni lehetett. Az egész olyan kitűnően meg volt építve, mintha emberi kezek műve lett volna, pedig nem emberek, hanem állatok építették.

Ez a fal, amely tulajdonképpen gát volt, bezárta és helyén tartotta a tó vizét. Nélküle nem is lett volna ott semmiféle tó, csak a patak folyt volna tovább simán a medrében.

A tavat ragyogó napfény árasztotta el. Nagy csönd és békesség nyugodott fölötte ott, a Suttogó Falevelek Hegyei közt, s a víz tükre olyan nyugalmas volt, hogy a színén szundikáló néhány vadkacsa mintha a levegőben lebegett volna, s a partjain álló nyúlánk, fehér nyárfák olyan élesen és tisztán tükröződtek benne, hogy nehéz lett volna megmondani, hol kezdődnek a fák, és hol végződik a víz. Nagyon szép kép volt. Az ezüstös nyárfák, a virágok és a kék víz olyan csodálatos képbe olvadtak, mintha Tündérországban járnánk. És nagy csend is uralkodott, semmi sem moccant, mintha élettelen lett volna minden, kivéve az alvó vadkacsákat. De mégis, ha kis ideig türelmesen várakoztunk volna, ügyelve rá, hogy ne mozduljunk, és ne beszéljünk, vagy még csak ne is suttogjunk, akkor nemsokára észrevehettük volna, hogy közel a parthoz a víz színe gyűrűzni kezd, s egy sötétbarna fej, kerek, fölálló fülekkel, emelkedik ki óvatosan a víz szélén álló nádszálak közül, körülnézegetve hallgatódzik, figyel és szaglászik. A fejet bundás test követte, amint az állat egészen a víz színe fölé emelkedett, és nesztelenül, nagy sebességgel a túlsó part felé úszott, hogy ott ismét alábukjék a nádasban. A magas nádszálak imbolyogva remegtek egy ideig, amíg az állat a víz alatt tett-vett. Majd ismét kibukkant a vízből, ezúttal jókora fűcsomót tartva maga előtt, átúszott a tóból kiemelkedő hatalmas fekete földkupachoz, amelyet már előbb is bámulva nézegettünk, és pontosan a kupac előtt megint víz alá bukott a fűcsomóval együtt. Alig tűnt el, egy másik fej bukkant elő, és ugyancsak fűcsomót cipelve, más irányból úszott a kupac felé – de ekkor valamelyikünk megmozdult volna, mire az állat nagy, lapos farka erős csattanással egyszerre lecsapott a vízre, és a fej meg a fűcsomó eltűnt a fölvert, szétloccsanó vízben. Ugyanúgy, mint ahogyan lenn a folyón csapott a vízre és merült el az a másik hód, amikor észrevette Nagy Tollat, s ugyanaz volt a viselkedésük oka is. A nagy, embernél magasabb földkupac, amely előtt az úszó állat víz alá bukott, a hódok háza volt, a sötétbarna bundás fejek pedig a Hódnép két tagját jelezték. És a hódoknak éppen nagyon sok tennivalójuk akadt.

A tanyát közel két méter magasra építették, szélessége pedig három métert tett ki. Nemrég tapasztották be sárral, és nehéz fahasábokat helyeztek el lejtős oldalain, hogy ezzel még szilárdabbá tegyék az építményt. Igazán erősnek és biztonságosnak látszott a tanya, olyan volt, mint valami erőd, és még egy jávorszarvas is fölsétálhatott volna a tetejére anélkül, hogy ez megártott volna az építménynek. Az oldalán széles ösvény vezetett föl, ez az építőanyag fölcipelésére szolgált, és ha az imént türelmesebbek vagy óvatosabbak lettünk volna, akkor megláthattuk volna az öreg hódapát, amint jókora rögöt ás ki a parton, átúszva a tavon, nagy elővigyázattal odaviszi a tanyához, aztán két lábra állva, akárcsak az ember, fölsétál az ösvényen a kupac tetejére, két kezében cipelve a földrakományt, hogy ott ledobja, és kezével begyömöszölje az építmény mélyedéseibe vagy repedéseibe, jókora fadarabokat dugva a friss tapasztásba, hogy megrögzítse.

És ez az egész munka határozott céllal történt. A Virágok Hava nagyon fontos időszakot jelentett a hódoknak, mert a különös tanya belsejében, elrejtve a világ szeme elől, négy picike hódkölyök nyivákolt. Gyapjas kis jószágok voltak, hibátlan kishódok, csillogó fekete szemmel, nagy úszóhártyás hátsó lábbal, kézhez hasonló első lábakkal és csöpp, gumira emlékeztető, lapos farokkal. Remek étvágyuk volt, és a tüdejük is nyilván kitűnő lehetett, mert képzelni sem tudnánk náluk hangosabb kis teremtéseket: szakadatlanul sírtak, hangos, elnyújtott nyafogással, amely nagyon hasonlított az emberi csecsemők sírásához. És abban is hasonlítottak az emberek kisbabáihoz, hogy folyton gondoskodni kellett róluk, állandóan ügyelni kellett rájuk, és elhihetitek, hogy a szüleik nem is hanyagolták el őket egy percre sem.

A hódház belsejében levő lakóhelyiség vagy szoba elég nagy volt ahhoz, hogy egy ember is elférjen benne a földre kuporodva. Nagyon tiszta volt, s a padlón elhintett fűzfaháncs meg a fekvőhelyül fölhalmozott illatos füvek édeskés szaggal töltötték meg. Rövid, ferde irányú alagúton át lehetett bejutni a belső helyiségbe; az alagút felső vége a szoba padlóján tátongott – ezt búvólyuknak nevezik –, a másik, alsó vége pedig a tó vizébe vezetett, közel a fenékhez. A gát a tó vizének szintjét csaknem pontosan a padló magasságában tartotta, hogy a búvólyuk mindig tele legyen vízzel, és a kis hódkölykök, amelyek még bizony kissé bizonytalanul döcögtek lábacskáikon, ne pottyanjanak bele a lyukba, amikor odamennek inni, vagy ha mégis beleesnének – ami elég gyakran megtörtént –, akkor könnyűszerrel ki tudjanak mászni belőle. Az egész alagút és ennek külső nyílása teljesen víz alatt volt, úgyhogy semmiféle szárazföldi állat nem férhetett hozzá, sőt még csak nem is láthatta; ehhez kiváló búvároknak kellett volna lenniük, márpedig legtöbbjük nem volt az.

Ha a gát netán átszakadna, és a feltárolt víz kiömölnék, akkor a hódok komoly veszedelemben forognának, mert nemcsak az ellenségeik, például a farkasok és rókák hatolhatnának be tanyájukra, hanem a hódok sem bírnának védekezni vagy elrejtőzni azáltal, hogy hirtelen a víz alá buknak, mint ahogyan az előbb is tellek.

Ha megnézitek a mellékelt rajzvázlatot, akkor jól láthatjátok a tanya és a tó egész elrendezését, és megérthetitek, milyen fontos szerepet játszott a gát, és miért ügyelt olyan nagy gonddal a hódpapa, hogy azonnal rendbe hozza, mihelyt a legkisebb repedés vagy nyílás mutatkozott rajta. Meglehetősen sok dolgot adott neki az is, hogy a vízszabályozásra szolgáló kifolyócsatornát állandóan tisztán tartsa, kiszedegetve belőle az ágakat, leveleket és más nem oda való szemetet, hogy a víz akadálytalanul keresztülfolyhasson rajta, mert különben túlságosan magasra emelkednék a tó szintje, és elönthetné a ház belsejét, míg ha minden rendjén van, akkor a víz mindig ugyanolyan magasan áll a tóban. Mind a hódpapa, mind a hódmama időnként utánanézett a kicsinyeknek, sűrűn cserélték ki friss fűvel a fekhelyüket, fiatal hajtásokat és gyönge faleveleket vittek be nekik ennivalóul, bundának még nem nevezhető gyapjúkat fésülgették és kefélgették, eközben pedig furcsa, lágy, szeretetteljes hangon beszéltek hozzájuk, azon a különös hódnyelven szólva, amely némi távolságból majdnem úgy hangzik, mintha emberek beszélgetnének suttogva. A kicsinyek siránkozása, fecsegése vagy apró visításai és nyivákolásai áthangzottak még a ház falán is. Nagy lármát csaptak, ha éhesek voltak, vagy jókedvük kerekedett, vagy valami kis bajuk volt, márpedig állandóan e három állapot valamelyikében leledzettek. Szüleik sohasem hagyták el a tanyát mindketten egy időben, egyikük mindig otthon őrködött, s amikor a hódpapa vagy a hódmama visszaérkezett útjáról – a fontos gát megvizsgálása után vagy jószagú, friss füvet hozva derékaljnak –, mindig halk, kedveskedő hangon üdvözölte a többieket, mire a kicsinyek iszonyú zsivajgással feleltek, és még azontúl is jó ideig zajongtak, amikor már erre semmi szükség sem volt. A kicsikék sohasem csöndesedtek el, csak amikor aludtak, máskülönben folyton-folyvást mászkáltak, egymást taszigálták, fölkapaszkodtak mindenre, és az éktelen lármából ítélve, amit csaptak, bizonyára pompásan érezték magukat. Az egész kis hódcsalád minden tekintetben nagyon hasonlított minden más családhoz, és nagyon kedélyesen, nagyon boldogan éldegéltek otthonukban. A kicsikék már elég idősek voltak ahhoz, hogy megpróbáljanak úszkálni a búvólyuk vizében, bár ez egyelőre többnyire csak annyiból állt, hogy a víz színén feküdtek nem is mindig annak rendje-módja szerint, hanem a hasukkal fölfelé fordulva, vagy körbe-körbe kergetődztek a búvólyuk kis medencéjében, nagyokat visítozva izgalmukban. Olyan könnyűek voltak, és pelyhes, gyapjas szőrükben olyan sok levegő bújt meg, hogy nem bírtak elég mélyre merülni ahhoz, hogy mindkét hátsó lábuk egyidejűleg belekapaszkodhassék a vízbe, azért hát hol az egyik, hol a másik hátsó lábukkal úsztak, egyik oldalukról a másikra fordulva, föl-le bukdácsolva a vízben, visítva, prüszkölve és rángatódzva, mialatt a szüleik aggódó gonddal mozogtak ide-oda közöttük, és mély, erős hangjukon bátorították vagy jó tanácsokkal látták el őket. Nemegyszer megfigyeltem ilyen jeleneteket, és úgy gondolom, ezek az úszóleckék sok gondot okozhattak az öregeknek, de a kicsik szemmel láthatólag nagyszerűen mulattak, és, ugyebár, ez a fő dolog.

De a kicsinyek hamarosan kifáradtak, és kimásztak a szárítótérségre, amely valamivel magasabban feküdt, mint a szoba padlója, hogy a víz visszafolyjék róla a búvólyukba, és ne nedvesítse át a fekhelyeket. A kishódok gondosan kinyomogatták és kidörzsölték a vizet a bundájukból, elöl, hátul, az oldalukon, mindenütt, ahová csak elértek. Fölegyenesedve ültek, és nagyokat szuszogva, fújva – akárcsak mi magunk fürdés után –, igen szorgalmasan dolgoztak. Mikor aztán mindegyikük elkészült ezzel a munkával, és leszárították testüket (vagy legalábbis azt hitték, hogy leszárították, mert egyszer-kétszer bizony fölborultak közben, és nem végeztek éppen valami remek munkát), hangos szóval, karban rákezdtek a reggelit kérő sivalkodásra. Ekkor megkapták a részüket a gyönge falevelekből és fiatal hajtásokból, amelyeket szüleik már jó előre fölhalmoztak, bizonyára azzal a meggondolással, hogy legyen- mivel elhallgattatni a kicsinyek követelődző lármáját. A kis szájak nemsokára már csak szorgalmasan majszolták az ennivalót, a visítás és rikoltozás motyogássá és elégedett mormogássá csendesedett. Azután még ezek a halk hangok is elültek, a kicsi, fekete szemek lecsukódtak, és a hódocskák szépen elfeküdtek egymás mellett az édes illatú, puha fűágyon, kezekhez hasonló apró első lábukkal jó szorosan belekapaszkodva testvérkéik bundájába.

Így telt volna az életük, ebben a mindennapos rendben, míg aztán, úgy három hét múlva, eljött volna az a dicső nap, amelyen átmerészkedhetnének a hosszú, borongós alagúton, ki a nagy, ismeretlen világ ragyogó fényességébe, amelyet eddig még sohasem láttak. Mialatt aludtak, az öregek őrködve vigyáztak mellettük, majd fölváltva körjáratra indultak, hogy megvizsgálják erődjük védőműveit s a gátat, amelytől egész életük függött, óvatosan figyelve, nem lebzsel-e közelben valamelyik ellenségük. Közben élelmet és fekhelyül szolgáló füvet gyűjtöttek, hogy mindez készen álljon, amikor majd a kicsinyek fölébrednek. És sokféle más munkával is foglalatoskodtak, amelyek ugyancsak sok dolgot adtak a hódpapának és a hódmamának május – a Virágok Hava – második felében.

A mi négy kis hódunk éppen odáig jutott fejlődésében, hogy végre fejest tudtak ugrani a búvólyuk vizébe anélkül, hogy nyomban fölvesse őket a víz, mint valami gumilabdát, mégpedig a farkukkal fölfelé; sőt már jó ideig körben is bírtak úszkálni anélkül, hogy hangosan segítségért kezdjenek sivalkodni, amikor egy nap délidőtájt, ugyanakkor, amikor Gitcsi Migvan a patak torkolatánál elköltötte ebédjét, a hódpapa arra lett figyelmes, hogy a víz szintje apadni kezd a búvólyukban. Kis ideig figyelmesen nézte a vizet, a hódmama szintén meghallotta az alagútban alászálló víz bugyborékolását, és odasietett: a víz gyorsan apadt, örvénylő kavarodással szaladt ki az alagútból, és egyszerre egészen eltűnt.

Valami élőlény átszakította a gátat!

A két nagyhód egymás után vetette magát a szárazra került búvólyukba. Pillanatot sem volt szabad elvesztegetni. Elvész a vizük, a mindennél fontosabb víz, amelytől kicsinyeik élete függ. Otthonuk most nyitva állt, hozzáférhetővé vált a világnak, s ez mindannyiuk halálát jelenthette. A négy kicsi hód megérezte, hogy valami szörnyű dolog történt, de még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy a baj mibenlétét megértsék. Ijedten bújtak össze, szorosan egymáshoz simultak, szepegve, nyafogva, mialatt megrémült szüleik a tó fenekén még megmaradt kevés vízen át sebesen úsztak a gát felé.

Megtalálták a szakadást. Szinte hordó nagyságú lyuk tátongott a gát legmélyebb pontján, alul, ahol a nyílás a leggyorsabban levezetheti a tó egész vizét. A két hód riadt gyorsasággal látott munkához, fadarabokat rángattak le onnan, ahol érték, nagy földkupacokat téptek ki az iszapos tópartból, kidőlt fákról vastag ágakat rágtak le beretvaéles fogaikkal, köveket hengergettek a lyukba, füvet és rőzsét dugdosva a kő- és fadarabok közé, aztán sarat ástak ki, és odatolták a szakadás helyére, ahol a sebesen apadó víz nyomása erősen odasajtolta a sarat kövekhez, fadarabokhoz és rőzsehalmazhoz. De a tó olyan kicsiny volt a szakított lyuk nagyságához képest, hogy a patakból felülről befolyó víz nem bírta olyan gyorsan betölteni a tó medrét, mint amilyen gyorsan a víz kiömlött a szakadás helyén.

Kétségbeesés fogta el a két hódot – mert bizony az állatok éppúgy kétségbe tudnak esni, mint az emberek –, de nem hagyták abba a munkát, küszködtek szakadatlanul, amíg csak az utolsó föld- vagy kőszállítmányt is helyére nem illesztették. Ekkor, befejezve munkájukat, megfordultak, és nehézkesen, fáradtan, boldogtalanul döcögtek vissza a négy aprósághoz a ház felé,amely most nem nyújtott többé védelmet nekik; hiába dolgoztak olyan keményen, amikor fölépítették, hogy biztos tanyájuk legyen a kicsinyeknek, amelyeket olyan nagyon szerettek. A hódok csak nagyon lassan tudnak járni, s az út a gáttól a házig, amely azelőtt olyan rövid volt a vízen át, most iszaposan csuszamlós, éles kövekkel telehintett, vízinövények ága-bogával borított területté vált, s a hódok lassan, nehézkesen csetlettek-botlottak keresztül ezen a hosszú úton a sötét földkupac felé, amely most oly távolinak tűnt föl előttük. Akármiféle állat zsákmányul ejthette volna őket. Ha medve vagy farkas tévedne oda, és meglátná a két kis állatot, semmi sem menthetné meg az életüket. A Hódnép most védtelenül maradt, hiszen a természet nem harcra teremtette őket, hanem csak munkára.

Gyorsan! Gyorsan! Fuss, ahogyan csak bírsz, Gitcsi Migvan, feszítsd meg minden erődet; a te Kis Testvérkéidnek nagy szükségük van rád, nagy baj fenyegeti őket!… És Gitcsi Migvannak már minden pillanatban meg kellett érkeznie…

A két nagyhód az üres tófenék sarában lassan, kínosan és siralmasan törtetett előre rövid és kimerült lábain, védtelenül maradt házuk és kicsinyeik felé. S ezalatt odabenn a házban a négy csöpp hódocska – ijedten összebújva, erősen belekapaszkodva egymás gyapjas bundájába, a négy kis védtelen, erőtlen jószág – rémülettől kimeredő szemmel bámult arra a síkos testű, lapos fejű és gonosz tekintetű fekete szörnyre, amely a búvólyuk nyílásán át lassan feléjük kúszott, fogait vicsorgatva és kígyó módjára sziszegve. Nigik volt, a vidra, az éhes, kegyetlen és ravasz állat. Miután átszakította a gátat, és ezzel kiürítette a tavat, most belopódzott a házba, hogy megkapja azt, amiért jött: fiatal hódok gyönge húsát! Itt az ideje, hogy lakomához lásson. Kígyózó teste elzárta a búvólyuk nyílását, menekülésre gondolni sem lehetett. A vidra már maga alá húzta lábait, hogy ugrásra készülődjék.

Gitcsi Migvan ebben a pillanatban érkezett lélekszakadva, ingét levetve, lövésre kész puskájával a tópartra, keresztültört a gát aljában nőtt nádason, és kőről kőre ugorva a hódház felé rohant.