A VÖRÖS ELLENSÉG

Még aznap késő estére megtörténtek az utazás előkészületei. Egy hét kellett hozzá, hogy elérjék a Nyúl Hordút melletti kereskedőállomást, első célpontjukat a városba vezető hosszú úton; arról aztán már sejtelmük sem volt, mi következik az állomáson túl. Így hát mindenféléből elegendőt csomagoltak össze, hogy elég legyen a hosszú utazásra. Szédzsó több nagy kenyeret sütött, aztán néhány kisebb-nagyobb zacskót megtöltött liszttel, teával és sóval, szárított őzhúst is becsomagolt, előkészített egy kis zsírosbödönt, egy jól záródó bádogdobozba pedig gyufát rakott, ne érje nedvesség. Ezalatt Sepian egy sátrat és néhány takarót hajtogatott össze kötegbe, rendbe hozta halászószerszámait, megélesítette az övére függeszthető baltát és vadászkését; élesre faragta az evezőlapátok szárnyát, és egy kis ládába belerakosgatta azt a néhány főzőedényt, tányért és más eszközt, amelyre a tábori konyhában szükség lehet. Másnap hajnalban, még napfölkelte előtt elkészültek reggelijükkel és minden cókmókjukat belerakták a kenuba. Sepian puskája is oda került, mert bármennyire ragaszkodott is a fegyveréhez, az volt a szándéka, hogy hacsak lehet, eladja, s remélte, hogy az árából eljuthatnak majd a városba. Arra gondolni sem mert, hogy mi lesz aztán, ha már oda jutottak. Csilavi ugyanabban a nyírfakéreg kosárban utazott, amelyben első útját tette Csikanival együtt, amikor Nagy Toll O-pi-pi-szóvéba hozta őket. Szédzsó pedig berakta a konyhaszerek közé mindkét hód kistányérját, mert ez megerősítette abban a hitében, hogy Csilavit Csikanival együtt fogják hazahozni útjukról.

– Mind a kettőre szükségünk lesz – jegyezte meg fennhangon –, mert… – itt egy kicsit elakadt a hangja – mert azt hiszem, visszaszerezzük Csikanit. – Rábólintott, összeszorította száját, és hangosabban hozzáfűzte: – Egész biztos vagyok benne, hogy visszaszerezzük! – És hogy hitét még erősebbé tegye, így folytatta: – Édesanyám mondotta. A Madvá-oské csobogásában hallottam a szavát; a víz morajában szólt hozzám anya.

Bizony, nagyon valóságosnak tartotta álmát, és ez végtelenül sokat jelentett számára.

A falu kissé távolabb feküdt házuktól, és senkinek sem tettek említést tervükről, mert attól féltek, hogy az idősebbek megakadályozhatnák útrakelésüket. Különösen az Öreg Főnöktől tartottak, aki esetleg meg is tilthatná. Ezért a kora hajnal ködében osontak el, hogy senki se lássa indulásukat. És amidőn kenujuk elsiklott a part mellől, Szédzsó meglengette a lapátját a feje fölött, ahogyan a falubeli férfiaktól látta, mikor útnak indulva kikiáltották a hely nevét, ahová készültek; így hát ő is felnyújtotta lapátját, és hangosan kiáltott: – Csikani! Csikani!

Csikanit ugyan bajosan lehetett volna helynek nevezni, de Szédzsó úgy vélte, hogy egyre megy, mert ők oda készülnek, ahol Csikani van. Hanem Sepian egyáltalán nem rázogatta lapátját, és nem is kiáltott, mert legkevésbé sem volt bizonyos afelől, mi lesz az utazásuk vége.

Azzal búcsút vettek a Beszélő Vizek Helyétől, és elindultak – a kiét gyermek és a kicsi hód – első nagy kalandjukra.

Abban a kenuban ültek, amelyben Gitcsi Migvant láttuk fölevezni a Sárga Nyír folyón. Egész nap erősen eveztek, a kenu elejére festett nagy szem fürkészve nézett előre, míg hátul vígan lobogott a rókafark, és a csónak minden evezőcsapásra szinte szökellve repült tova. Időnként megálltak, hogy Csilavit pár percre beletegyék a vízbe, hadd igyék és úszkáljon egy kicsit; ez lehűtötte, mert nagyon meleg volt az idő. Este felverték sátrukat a part menti erdőben, és ott töltötték az éjszakát. Másnap hajnalhasadáskor megint úton voltak, és kitartóan eveztek egész estig, közben csak nagy ritkán álltak meg rövid időre, hogy étkezzenek, és hogy bundás kis kedvencüknek egy kis szabad mozgást engedélyezzenek. Reggelenként már napkelte előtt útnak indultak, és minden este tábort ütöttek a vízparton, valamely védett helyen. Csilavi egész éjjel úszkált és csatangolt, de hajnalban mindig visszatért a sátorhoz, bebújt a kosarába aludni, és napközben csöndben maradt. A vízeséseket, sellőket megkerülő hordutakon mindkét gyermek keményen dolgozott, hogy átcipeljék a csomagokat és minden felszerelésüket. Mindegyiküknek kétszer kellett megtennie az ilyen utakat, hogy mindent áthordhassanak; a kenut Sepian egyedül cipelte. Egyikük sem találta túl nehéznek ezt a munkát; sőt egyáltalán nem törődtek vele, mert az ilyen utazás nem volt már újság előttük.

Így haladtak nap nap után egyre messzebb és messzebb mindig előre. A két keskeny hát egyszerre, óramű egyenletességével hajladozott előre-hátra, amint az evezőlapátok ütemesen merültek a vízbe egész napon át; olyan egyformán és fegyelmezetten dolgoztak, mint ahogyan a katonák szoktak szabályosan lépést tartani menet közben. A nap eleinte egyik oldalukat sütötte forró sugaraival, aztán a fejük fölé emelkedett, míg végül a másik oldalon nagy, vörösen izzó gömbként a rengeteg sötét fala mögé hanyatlott. A hűséges kenu nap nap után előre, mindig tovább szállította őket eltökélt útjukon a távollevő kis Csikani felé.

És a mérhetetlen vadonban olyanok voltak, mint valami piciny mozgó pont, amely a széles, messzeágazó tavak tükrén kúszik tova, egyes-egyedül a környező világban; de ez a kis pont két bátor kis szívet hordozott. Az egyik szív tele volt reménységgel – és ott volt velük egy harmadik lény is, ennek ugyan nem annyira szíve volt tele, mint inkább a hasacskája kenyérrel, és ha nem is éppen boldogan, de elégedetten hortyogott kosarában.

Egy reggel arra ébredtek, hogy a levegőben gyönge füstszag terjeng, mintha égő fák és moha szaga volna. Tudták, hogy valahol, bizonyára nagyon messze tőlük, erdőtűz támadt. Csakhogy a tűz közelebb volt, mint gondolták, mert mihelyt kijutottak a tó vizére, és körülnézhettek, meglátták az óriási füstoszlopot, amely hömpölyögve emelkedett föl a hegyek mögül. Nem kellett sokáig evezniük, hogy észrevegyék: útjuk egyre inkább a tűz irányába viszi kenujukat. A tó keskennyé szűkült, és a végén folyóvá alakult át. A tűz könnyen átborulhatott a keskeny folyón, s ezért Sepian elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, keresztül kell jutniuk a keskeny szakaszon, ki a rajta túl elterülő nagyobb tóba, ahol semmi veszély nem fenyegetheti már őket. Sebesen haladtak hát előre, és közben a füst egyre magasabbra és szélesebbre terjedt, most már nem is volt oszlop, hanem inkább olyan, mint valami égig érő fehér fal, és minden irányban gomolyogva hatolt tovább, mind sűrűbb és sűrűbb tömegben, úgyhogy végül eltakarta a napot, s a levegő nehéz, fojtogató lett, és szinte mozdulatlanul nehezedett rájuk. Kelet felé az egész táj lángban látszott úszni, és jóllehet a hegyek eltakarták a lángokat, még messziről is hallani lehetett a tűzvész különös, sóhajtozó neszét, amely percről percre közeledett, egyenesen feléjük tartva, mert irányuk éppen a tűz útjába esett. A nagy tó még elég messze volt, túl egy hordút szakaszán is, és igazán percet sem volt szabad elvesztegetni, ha át akartak jutni, mielőtt a tűz elzárná előlük az utat. Mert némely erdőtűz lassan terjed tovább, de gyakorta megesik, hogy óriási sebességgel rohan, s a lángtenger óránként ötven kilométernyi utat is bejár.

Amint a forró füst a magasban lehűlt, mindjárt le is ereszkedett, és sötét, kékes ködként ülte meg a környéket, távolabb elrejtve, közelebb elhomályosítva a hegyek és fák formáit, úgyhogy rövidesen egyebet sem lehetett már látni, csak a parthoz legközelebbi fák sorát, és a gyerekek csak ehhez igazodva bírták megtartani az irányt, meg azzal is tájékozódtak, hogy az előttük zúgó sellők moraját figyelték. Igen hamar elértek a folyónak meredek, partok közt harsogó, vadul örvénylő részéhez. Néhány száz méternyire előttük sötét, éles sziklák között rohant a zúgó ár. Ez veszedelmes hely volt, de Sepian nem mert időt fecsérelni azzal, hogy a partra szállva, hordúton kerüljék el a fenyegető vízi utat, s elhatározta, hogy keresztülvágnak a zugokon és sellőkön. Mert a tűz most már nem volt messze tőlük, és Sepian tudta, hogy a sebes ár végén a folyó éles kanyarulata egyenesen a tűz felé fogja vinni őket. A tűz harsogó zaja ekkor már olyan erős volt, hogy szinte elnyomta a zugokon megtörő víz hangos moraját, és Sepian mihamar belátta, milyen kemény versenyfutás vár rájuk, hogy idejében elérhessék a tavat – és közben még majd át kell kelniük egy másik hordúton is, mégpedig egy hosszabb hordúton.

Most, amikor a sellőkhöz közeledtek, olyan sűrűn kavargott a füst, hogy alig láttak tizenöt méternyire, és Sepiannak ugyancsak össze kellett szednie minden ügyességét, hogy megtalálja a kellő pontot, ahol a vadul vágtató árba irányíthatja a kenut. Fölállt, hogy jobban lásson, végre fölfedezte a megfelelő helyet a behatolásra; s egy-két pillanat múlva már a fehéren tajtékozó, szilajul vágtató áradaton bukdácsoltak veszett sebességgel. Noha alig láthatott keresztül a füstön, Sepian ügyesen irányította a kenut a sziklák közt összevissza kanyargó csatornán keresztül. Nagy, bodros fejű, sziszegő hullámok csapkodtak a törékeny jármű felé, az egyik fehéren tajtékzó hullámhegy tetejéről a másikra dobva a kenut; a habok közt visszazúduló víz sötét, olajosan sima özöne pedig, mint valami gonosz vízi szörny, alulról ragadta meg lehúzóerejével a csónakot, s igyekezett betódulni a belsejébe, hogy elmerítse. Kavargó örvények kaptak rosszindulatú erővel a lapátok után, és a kis jármű megvadult ló módjára szökellt előre a fekete, ijesztő formájú sziklák közt, amelyek nagy hajlandóságot mutattak arra, hogy a könnyű csónakot szerteszét szaggassák.

S a vágtató vizek mennydörgő moraját kísérve, egyre közelebb hangzott a közeledő tűzvész tompább, mélyebb és iszonyatosabb, fenyegető zúgása. A füst vastag, gomolygó fellegekben ömlött a víz fölé, s a bukdácsoló kenu ezen a füstön száguldott keresztül három utasával. A kosárban alvó kis utas fölriadt, és megrémülve a zajtól, érezve, hogy valami rendkívüli történik, kivette a maga részét a zenebonából, és vékony hangját is belevegyítette az általános dübörgésbe és zúgásba. Közben olyan hevesen dobálta, rázta fakéregből készült házát, hogy Sepiannak a nehéz küzdelem közepette is időt kellett találnia ahhoz, hogy valami súlyosabb csomagot a kosárra tegyen, nehogy feldőljön, vagy kiforduljon a csónakból.

Sepian minden fiatal erejével feszítve lapátját, keményen küzdött a vágtató áradat hatalmas ereje ellen, ügyesen erre-arra fordítva a kenu orrát, jobbra-balra lendítve, faroltatva vagy siklatva a járművet a víz egyik csöndesebb helyéről a másikig, miközben föl-fölállt a csónakban, hogy jobban lásson előre, mielőtt ismét a fehéren tajtékzó árba kormányozna. Közben Szédzsó is minden erejével feszítette, nyomta és emelte lapátját, amint Sepian az iszonyú harsogást túlordítva oda-odakiáltott neki: „Gajuk-anik!” (Jobb kéz felé!) vagy: „Mesk-anik!” (Bal kéz felé!) vagy: „Vibecs!” (Gyorsan!) vagy: „Paikecs!” (Lassan!) A fölvert hab a kenu két oldalán magasra csapott, és valóságos zuhanyként hullott vissza, úgyhogy Szédzsó, aki a csónak elején ült, mihamar teljesen átázott. Eltekintve attól, hogy a füst miatt nehezen találták a járható csatornát a sziklák közt, a zugok maguk nem jelentettek komoly veszélyt, mert Sepian – mint minden indián, akár fiatal, akár öreg – mesteri ügyességgel kezelte a kenut, és korának ellenére is igen sokat tudott a vizek természetéről, hiszen már sokszor evezett át a zugokon és sellőkön apjával. Szédzsó tökéletesen megbízott bátyjában, és kacagott, fel-felkiáltott izgalmában, mert látványos szórakozást talált az egészben; rövid és halk, vijjogó kiáltásokat hallatott, mint ahogyan apjától és más felnőtt indiánoktól tanulta, akik szintén így kiáltoztak, bár erősebb hangon, amikor veszedelmes helyeken keltek át kenuikkal – bár ilyenkor Szédzsót mindig a parton hagyták, s ő csak onnan nézhette az egészet. De Sepian száját, aki nagyon is jól tudta, milyen komoly a helyzet, egyetlen kiáltás sem hagyta el, kivéve azokat a vezényszavakat, amelyeket mint a kis vízi jármű kapitánya, húgához intézett. S ha egy pillanatra elfordította tekintetét a vadul harsogó habokról, aggódva nézegetett a part felé, ahonnan a tűz közeledett.

És a tűz valóban közeledett is, szinte vonat sebességével, s mint valami rőt színű tenger, ömlött lefelé a hegyoldalon, míg az égő erdő fölött óriási vörös lángzászlók lobogtak. Sepian, amidőn így egyszer hátranézett, látta, hogy a tűz átcsapott a tó keskeny részén a hátuk mögött; most aztán igazán csak egyetlen út állt nyitva előttük: előre. De szót sem szólt erről Szédzsónak. A levegő eddig is tele volt a füst nehéz, sűrű fellegeivel. Most minden egyre jobban elsötétedett, a világosság fokozatosan elhomályosult; olyan volt, mintha esti szürkület venné körül őket, noha valójában még fényes nappal volt odakünn. Jóformán semmit sem láttak maguk körül, minden olyan valószínűtlennek kezdett látszani, és úgy haladtak tova, mintha álmukban suhannának előre a vízen.

Sepian kétségbeesett erőfeszítéssel hajtotta előre a csónakot, mert tudta, hogy ha a tűz itt éri és körülzárja őket, akkor vagy elevenen elégnek, vagy megfulladnak. Most már nem volt messze a hordút. Túl rajta a nyílt tó terül el, amelyet el kell érniük – mégpedig minél gyorsabban!

A zugok alján kisiklottak a tajtékzó vízből, és mély, csöndes, szétterülő medence vizén jártak. Körülöttük különös, elsuhanó árnyak mozogtak, csak nehezen lehetett felismerni őket a füstön keresztül. Mindenféle állat rohant, menekült végig a partok mentén, úszott a vízben, vagy futott a partszéli sekélyesben gázolva, egyenként vagy párosával, külön-külön vagy kis csapatokban. Mind a nagy tó felé igyekeztek, amerre a mi utasaink is haladtak, hogy biztonságos helyre meneküljenek a fenyegető vész elől. Olyan állatok, amelyek máskülönben még a lábukat sem szeretik benedvesíteni, most javában úsztak a vízben: mókusok, nyulak, sőt még sündisznók is. Őzek ugrottak át az alacsony cserjésen, szemük tágra nyílt a rémülettől. Egy medve rohant el mellettük a parton gyors, esetlen vágtatással; odább két farkas száguldott kecses, könnyed mozdulatokkal egy őz – természetadta prédájuk – mellett, de még csak rá sem pillantottak. Mert most megszűnt minden ellenségeskedés az állatok közt; egyikük sem érzett éhséget, egyikükben sem dúlt vad indulat, egyikük sem félt a másiktól. Az erdő minden népe, két lábon vagy négy lábon járó, szárnyon repülők vagy úszók, köztük a vadonnak olyan teremtményei, melyek soha máskor nem merészkedtek volna egymás útjába kerülni, most egymás oldalán menekültek legkegyetlenebb ellenségük elől, amely mindnyájukat halálos fenyegetéssel rémítgette – a vadon szörnyű Vörös Ellensége, az erdőtűz elől.

Közvetlenül a kenu előtt, a vízben, óriási jávorszarvasbika, a vadon legnagyobb állata állt. Szőre le volt perzselve a hátán, félig kinőtt agancsainak egyikét valahol letörte s elvesztette³, két oldala zihálva emelkedett és süllyedt, amint mély lélegzettel itta a levegőt; nyilván kis híján áldozatul esett a tűznek, vagy meglehet, hogy mérföldeken át kellett menekülnie, nyomában az üldöző lángokkal, s egyedül óriási erejének és gyorsaságának köszönhette szabadulását. Sepian, ha kedve tartja, megérinthette volna evezőjével, de a hatalmas állat ügyet sem vetett reájuk, hanem miután ismét lélegzethez jutott, kiugrott a partra, és továbbszáguldott a többi állattal együtt, amelyek – kicsinyek és nagyok összekeveredve – most a nagy veszély idejére mind testvérekké váltak, és egymás mellett rohantak a tó biztonságot ígérő víztükre felé.

És ebben a vad és eszeveszett élő áradatban igyekezett ugyanazon cél felé a mi két kis indiánunk és az ő apró kedvencük is.

Szédzsó csak most kezdte megérteni, mit jelent a tűzvész, és elfogta az ijedelem, de Sepian, bár maga is már-már kétségbeesett, tudta, hogy életük az ő lélekjelenlététől függ, bátorító szavakat intézett húgához, és tőle telhetően megnyugtatta, úgyhogy a kislány összeszedte magát, és vitézül evezett tovább. Hanem az erdő, amely mindig az otthonuk volt, és mindig olyan barátságosnak tetszett, most egyszerre csak nagyon rémítő és borzalmas hellyé változott, így találta volna bármely felnőtt férfi is, de a két gyermek, akik közül az egyik, ne felejtsük el, tizenegy, a másik tizennégy éves volt, mégsem vesztette el a fejét, hanem bátor harcosok módjára küzdöttek a maguk és Csilavi életéért. Az utóbb említett Csilavi pedig, sejthetjük, nem jelentett valami sok segítséget nekik, sőt ellenkezőleg, minden elkövetett, hogy bajt és késlekedést okozzon. Mint minden állat, megérezte a veszélyt, és szinte eszét vesztve a rémülettől, amikor megérezte a közelben menekülő többi állat szagát, és meghallotta zajukat, tüdejének egész erejéből bőgni és visítani kezdett, közben pedig böködte, tépte, kaparta a kosara fedelét, hogy kiszabaduljon börtönéből. És ha nem találnak ki gyorsan valamit, hogy megnyugtassák a kis állatot, akkor bizonyára rövidesen kitör a kosarából, és ha egyszer a vízbe ugrik, akkor ebben az őrült összevisszaságban és rémült hajszában sohasem találják meg többé…

Még néhány rövid pillanat – és végre elérték a hordút tisztását. Az ösvényt csaknem eltakarta a vakító füstfelleg, és a közeli hegyoldalon lefelé egyre közeledett a tűz ropogó, harsogó üvöltése. A sötétségbe, mely az erdőt beborította, amikor a füst ráterült, most iszonyú vörös izzás világított bele, és a hőséget is már határozottan érezni lehetett. A gyermekek gyorsan mindent a partra dobáltak. Csilavi már olyan állapotban volt, hogy nem lehetett másképpen szállítani, csak úgy, ha kosarában külön viszik, minden más csomag nélkül. Minthogy a partraszállóhely egyelőre még biztonságosnak látszott, de nem tudhatták, mi van a hordút túlsó végén, azonnal elhatározták, hogy a kis hódot otthagyják, és valóban csak egy szempillantásig tartott, hogy a kenut fenekével fölfelé a kosárra borítsák, és leszorítsák vele a kosár tetejét. Csilavi ugyanis, mint minden fajtájabeli állat, ijedségében elfelejtette a fogát használni. Azzal mindkét gyermek jókora terhet fogott, és lassú, egyenletes futással megindultak az ösvényen. Útközben mindenfelől vastag fekete és sárga füstfelhők és füstoszlopok gomolyogtak és hömpölyögtek körülöttük, furcsa és ijesztő formákat öltöttek, mintha halvány kezekkel integettek volna nekik, hogy forduljanak vissza, míg az ösvény mellett álló fák úgy sötétlettek keresztül az örvénylő füstfelhőkön, mint megannyi magas, komor és néma kísértet, hellyel-közzel pedig izzóvörös tűzszemek néztek feléjük a homályban.

De ők csak folytatták útjukat, kitartó, egyenletes futással. A hordút másik végén a tó felől fújó szél szétoszlatta a füstöt, és tiszta volt a levegő. A két kis indián mélyen beszívta a friss levegőt, otthagyták csomagjaikat a víz mellett, és rohantak visszafelé, hogy elhozzák Csilavit és a csónakot. „Rohantak” – mondottam, de ez a rohanás bizony sok helyütt valóságos csetlés-botlássá, majdnem lassú mászássá vált, amint levegő után kapkodva, félig vakultan tántorogtak előre az ösvényen, egyre-másra eltakarva szemüket a tenyerükkel, hogy az égő fájdalmat enyhítsék, és távol tartsák szemüktől a csípős, perzselő füstöt. Így botorkáltak, és szívüket olyan rettegés fogta el, aminőt sohasem éreztek addig. Mire visszaértek a kenuhoz, már mindenfelé szikrák és égő üszkök hullottak, és a mérges tűzfény annyira fokozódott, hogy mindent – fákat, füstöt és vizet – vörösre festett. És most már közvetlen közelből hallották azt a borzalmas, halkan sziszegő, sustorgó neszt. A tűz már csaknem melléjük ért!

Eközben Csilavi eltökélte, hogy mindenáron megmenti a maga csöpp életét; eszébe jutottak a fogai, és egész erejéből nekilátott, hogy kirágja a kosara oldalát. Minden pillanatban kibújhatott belőle. Ó, bár még legalább öt percig kitartana a kosár!

Sepian szempillantás alatt letépte Szédzsó fejéről a kendőt, és gyorsan megmártva azt a vízben, húga feje és arca köré csavarta, úgyhogy csak a szeme és orra hegye látszott ki belőle. Aztán vizet szórt a kislány ruhájára, és szólt:

– Ne várj rám! Azonnal jövök utánad. Eredj!

Szédzsó felkapta és két karral magához szorította Csilavi kosarát, azzal eltűnt az ösvény iszonyatos, vörösen izzó alagútjában.