MINO-TA-KIJA!

Búcsút mondtak tehát a városnak, minden zajával, sürgés-forgásával és népével együtt, akik – vélte Szédzsó – nagyjából ugyanolyanok, mint minden másféle népség: több közöttük a jó ember, mint a rossz. Igazán, vélekedett a kislány, majdnem mindenki jó volt hozzájuk a városban, s el is határozta, hogy odahaza majd elmondja az indiánoknak, hogy milyenek is ezek a fehér emberek a valóságban.

És búcsút vettek Elektől, az ápolótól is, aki olyan jó volt a szegény kis elhagyatott Csikanihoz, s aki őszintén örült, hogy kis foglya visszanyerheti szabadságát. Elbúcsúztak a furcsa, csöndesen mosolygó H. úrtól, akit még ezután is sokáig boldoggá tett a tudat, hogy örömet hozhatott néhány bánatos szívbe. És jóllehet Gitcsi Migvan felajánlotta, hogy megtéríti Csikani árát, a jó öregúr hallani sem akart ilyesmiről, s azt mondta, hogy az öröm, amelyben része lehetett, minden pénzt megér.

Patrick, a rendőr, az O’Reilly nemzetség kitűnő fia, kikísérte őket a pályaudvarra. El is mondotta utóbb pajtásainak:

– Ezzel a két kezemmel segéltem föl űket a vonattyukra! És amikó az apjuk hallotta, hogyan beszélek a gyerekökkel az ű nyelvükön, az egész képe csupa mosolgás lett, teremtuccse!

S ebben nem volt semmi túlzás, elhihetjük.

Amikor a vonat elindult, és kipöfögött a pályaudvarról, a két gyermek még sokáig integetett barátjának, aki olyan jó, igaz és hűséges volt hozzájuk; a rendőr pedig ott állt, magasra emelve sisakját, mintha jelet akarna adni, és kopasz feje búbja még a messzeségből is feléjük villogott. És Sepian azontúl mindig meg volt győződve afelől, hogy valahol, egy zöld szigeten, a Nagy Sós Vízen túl egy egész nemzet él, amelynek fiai Hódoknak nevezik magukat.

Amidőn megérkeztek a Nyúl Hordút melletti állomásra, az első ember, akit megpillantottak, Sárga Haj volt. A fiatalember be sem várta, hogy a hajó kikössön, máris átugrott hozzájuk a fedélzetre. Sepian nyomban átadta neki a megmaradt pénzt, Sárga Haj pedig elmondta a történetet a Nagy Késeknek – az amerikaiaknak –, akik teljes számmal összegyűltek a gyermekek fogadtatására, s vissza akarta adni nekik a pénzt. De egyikük előlépett, kis beszédet mondott, és mindnyájuk nevében kifejezte, mennyire örülnek a dolgok jóra fordultának, és kérték a hittérítőt, tartsa meg azt a pénzt, és adja oda valamelyik szegény és szükséget szenvedő indiánnak. Gitcsi Migvan köszönetet mondott nekik, amiért olyan jók voltak a gyermekeihez, és hozzátette, hogy reméli, lesz még alkalma, hogy ő is megsegíthessen másokat, akik rászorulnak, mert mindenkire rákerül a sor, hogy jót tehessen.

Sárga Haj közölte velük, hogy elkíséri őket falujukba, mert ott akarja folytatni munkáját. S ekkor odalépett a kereskedő, aki eddig meglehetősen a háttérbe húzódott, s kijelentette, hogy ő maga is elmegy a falujukba, hogy jobban megismerje üzletfeleit, az indiánokat, mint az jó kereskedőhöz illik. De egyetlen szóval sem célzott arra, mint ahogy soha életében el nem árulta volna, hogy ő maga is támogatta a gyermekek vállalkozását. Ez nem is derült volna ki soha, ha Sárga Haj nem látja meg akkor, ott az iskolaépület előtt, amint pénzt csúsztat a dobozba. Sárga Haj bizalmasan el is mondta ezt Nagy Tollnak. Eközben a két Kicsinek is bőven kijutott az ünneplésből és dédelgetésből, sőt hajlandók voltak bemutatni egy kis birkózást is az egybegyűlt Gitcsi Mokománoknak, bár azt hiszem, édeskeveset törődtek azzal, nézi-e valaki őket vagy sem. De gondolom, azért nagyon megkönnyebbültek, amikor végre a kis társaság útra kelt, és ők békésen elpihenhettek kosarukban.

Nagy Toll kenujában utaztak. A járművön még meglátszottak a tűz nyomai. Sepian a kenu orrában, apja pedig hátul evezett. Szédzsó ezúttal nem dolgozott, hanem utas volt, mint Csilavi és Csikani, akik egyébként sem dolgoztak soha, s a kislány folyton a kosár nyílásába dugdosta az arcát. Sárga Haj és a kereskedő egy csapat indiánnal egy másik, nagyobb kenuban ültek; az ilyen nagy nyírfakéreg csónakokat az indiánok rabisónak nevezik; elejük és hátuljuk magasra büszkén felkunkorodik, és olyan kevély látványt nyújt, mint valami spanyol gálya.

Az első átkelőútnál táborozott az idős főnök, Első Mind Között, érkezésükre várva. Jelentést kért a történtekről, és nagyon figyelmesen hallgatta, amint a gyermekek részletesen beszámoltak az eseményekről. A különösen érdekes részleteknél mély torokhangon megszólalt: „Haul” vagy: „Hah!” vagy: „Hum!” – és szeme megértően, bölcs kifejezéssel kacsintott. Aztán jól meghányta-vetette magában az egészet, és kijelentette Szédzsónak és Sepiannak, hogy ők becsületére váltak törzsüknek, és ezért éneket fognak csinálni róluk meg a Kis Beszélő Testvérekkel együtt átélt kalandjaikról – így nevezte a kishódokat –, s mindez azontúl a törzs történetének része lesz. Majd tekintetét Csilavira és Csikanira irányozva azt mondotta, hogy most már a kishódok is a törzshöz tartoznak, és emlékük hagyományként fog élni a nép száján. És míg így beszélt, mosoly derítette fel bölcs, öreg, ráncos arcát, pedig már régóta senki sem látta mosolyogni, mert az igazat megvallva, meglehetősen komor képű öregember volt. Aztán dereka köré csavarva takaróját, büszkén fölállott, hosszú fehér haja vállaira borult, s jelet írva le kezével a nap felé, így beszélt:

– Hau! Mino-ta-kija, keiget ki mino-ta-kija! Jól van, igazán nagyon jól van!

És a körülötte ülő indiánok Gitcsi Migvannal és Sárga Hajjal együtt karban ráfelelték:

– „Mino-ta-kija!” – és mindenkit ünnepélyes, meghatott érzés töltött el.

Amint aztán folytatták útjukat O-pi-pi-szóvé felé, a folyó partját szegélyező fák is mintha összesúgtak-búgtak és bólogattak volna, s a lombsusogás egészen úgy hangzott, mintha a fák is mondanák: „Keiget mi-no-ta-kija, nagyon jól van!” – és a hollók is azt károgták a levegőben: „Mi-no-ta-kija!” – s a zugokon meg a sellőkön, amelyek fölött nemrégen még olyan szilaj és fenyegető harsogással rohant tova a hullám, most a csobogó víz sajátságos beszéde ugyanazt mondotta, mint a lapátok nyomán felkavart kis örvények mind: „Mino-ta-kija!” – legalábbis Szédzsó füle minden neszből csak ezt hallotta ki.

Az erdő sohasem tetszett még olyan gyönyörűnek, az ég sohasem volt még olyan kék, a nap sohasem sütött még olyan ragyogóan, a mókusok sem ugrándoztak soha oly vidáman ágról ágra, a madarak éneke sem hangzott soha olyan édesnek, mint most Szédzsó fülében, amint hazafelé igyekeztek O-pi-pi-szóvé felé.

És sem ő, sem Sepian nem voltak soha még olyan boldogok életükben, mint mostan.

Hazaérkezésük után Nagy Toll összehívta a falu népét, és még aznap este nagy ünnepi táncot rendezett. Mindenki eljött a faluból, sőt még két-három félvér is velük tartott (akik csakugyan nem zavarták meg senkinek a vadászterületét), s a félvéreknek, mint rendesen, hegedűjük is volt. Régimódi táncdarabokat játszottak, és az indiánok vígan járták a kopogóst meg a körtáncot, annál vígabban, mert a hegedűsök – a félvérek szokása szerint – mindenféle változatosságot, váratlan és mókás fordulatot kevertek zenéjükbe; sőt nagy csoporttáncokra is sor került, amelyekben nem kevesebb mint húsz indián illegette magát. Mindenki boldog volt, és magas jókedv uralkodott a gyülekezeten.

Minden fiú a faluból Szédzsóval akart táncolni, úgyhogy a kislány igazán nem pihenhetett. Mellesleg elárulom, hogy pompás kis táncos volt a lányka, mert magam is ott voltam azon a mulatságon, és láttam Szédzsót és Sepiant is, aki nagyon büszke volt rá, hogy kis húgának olyan nagy a becsülete. Sepiannak sem okozott gondot, elhihetitek, hogy táncos párt találjon magának, és volt is miben válogatnia, mert sok csinos fiatal lány jött el a táncra, és alaposan szemügyre lehetett venni őket, mert hasonló alkalmakkor csak az öregasszonyok kötöttek kendőt a fejükre.

Künn a ház előtt hatalmas tűzrakás lobogott, s a tűzön szakadatlanul főzték a teát. A tűz körül idősebb indián férfiak telepedtek le, pipáztak, és a régi időkről beszélgettek, míg odébb az imbolygó árnyak közt a fiatalság egy része fogócskát és bújócskát játszott. Gitcsi Migvan, aki máskor szigorú és gyakran szomorú volt, vendégei közt járt-kelt, elbeszélgetett velük, s arca most nagyon derűsen ragyogott, amint mindenkit mosolyogva üdvözölt. Időnként körbejárt egy-egy teáskannával; Szédzsó és Sepian pedig csészéket hordoztak körül, mindenkit kiszolgáltak, de azért közben táncra is jutott idejük.

Később az est folyamán a táncosok félrevonultak a szoba közepéből, nagy körben leültek a falak mentén, és az egész társaság elcsöndesedett, mintha valami látványosságra várnának. Ezután két dobos telepedett le a körön belül a padlóra, és elkezdték verni dobjaikat. S ekkor az ajtóban megjelent Ni-Ganik-Abo, Első Mind Között, a Főnök. Hatalmas fejdíszt viselt, csupa nagy sastollból, arcát különös, vad és harcias jellegű festett ábrák díszítették, és táncolni kezdett a dobok ütemére. Térdei alatt mindkét lábára üres őzpatákból fűzött karika volt erősítve, s ezek minden lépésére, dobbantására meg-megzördültek; kezében egész teknősbékapáncélból készült, vörösre és feketére festett csörgőt tartott, amelynek nyeléül a teknősbéka kiszárított feje és nyaka szolgált. És mialatt táncolt, az üreges őzpaták úgy csilingeltek, mintha kis rézcsengettyűk szólnának, a főnök lábának gyors ütemű mozdulatait kísérve; őzbőr ruháján a hosszú bőrrojtok remegve libbentek, nagy sastoll fejdísze, mely a vállára borult, méltóságteljesen bólogatott, hol összecsukódott, hol megint széttárult, mindig követve a dobok ütemét, amelyek szakadatlanul dübörögtek, s a Főnök szilajul rázta tánc közben a csörgőjét is. S míg táncolt, közben halk hangon valami régies, rejtelmes hangzású éneket dúdolt, amelyben Szédzsó és Sepian, Csilavi és Csikani kalandjait dicsőítette, ugyanúgy, mint ahogyan a régi időkben a nevezetes csaták történetét énekelték meg a harcosok. És az ének minden szakaszának végén felzendült egy kis csoport énekes kara, s megismételte az utolsó szavakat; az ének dallama nagyon sajátságos és titokzatos volt, nem lehetett elfelejteni, s amellett nagyon lelkesítőn és vérpezsdítőn hangzott.

Ez volt az az ének, amelyről a Főnök megígérte, hogy a törzs regéi közé fog tartozni; mert a régi idők indiánjai ilyen énekekben és kezdetleges festményekben örökítették meg a nevezetes eseményeket, s mindez együttvéve népük történetét jelentette. Hanem a kereskedő, aki soha azelőtt nem látott ilyen indián ünnepélyt, azt hitte, hogy a Főnök a haditáncot járja, és kezdte magát igen kényelmetlenül érezni; míg aztán Gitcsi Migvan megmagyarázta neki, hogy ez nem haditánc, hanem úgynevezett vabinu, amelyet csak a varázslók avagy főnökök szoktak eljárni, amikor valami nagy eseményről szóló éneket adnak elő. S ekkor a Főnök hosszan elnyújtott, hangos kiáltással befejezte a vabinu táncát.

A hegedűk vidám nótára gyújtottak, a szoba ismét megtelt táncolókkal, és a mulatság folytatódott ott, ahol abbahagyták, és egymást követték a kopogós- vagy csoporttáncok. Sárga Haj is fürge lábbal járta a táncot, egész éjjel vidáman nevetett, és kikereste a legcsúnyább öregasszonyt, akit csak találhatott, hogy azzal táncoljon. Ha pedig időnként kissé ellanyhult a mulatozás, ő hamarosan megint új hangulatra tüzelte a társaságot. A vidáman mulatozó tömegben még a kereskedő is elfeledkezett méltóságáról, s ekkor kiderült róla, hogy éppen olyan kedélyes tud lenni, mint bárki más; nem is röstellte a dolgot egyáltalán, hanem olyan vígan ropta a táncot, hogy jobban sem kell. Mi több, megbarátkozott még a két kicsi hóddal is, de sohasem tudta megtanulni a nevüket, noha Sepian nem sajnálta a fáradságot, és újra meg újra elmondta neki. Hanem azért ő csak továbbra is hol Csilakinak, hol Csirokinak, hol meg Csikarónak nevezte a kis állatokat, vagy más hasonló hangzású neveket mondott, de véletlenül sem az igaziakat; szinte csoda volt, hogy nem fogyott ki abból a sok furcsa névből.

Csilavi és Csikani sem maradt ki a mulatságból, efelől nyugodtak lehetünk. Nem is maradhattak ki semmiből, amíg hangjuk volt, amellyel éleseket lehetett rikoltani, meg mindegyiküknek négy darab lábuk, amelyeken ide-oda szaladgálhattak. A zene, a zaj és a mulatozás nagyon fellelkesítette őket, úgyhogy szakadatlanul rohangáltak a szobában, befurakodtak a táncosok közé, és mihelyt ülő embert találtak, nyomban felegyenesedtek előtte, hogy valami ennivalót kunyeráljanak. Egy ízben Csilavi a szoba közepén ült le fölegyenesedve, elállva az utat, úgyhogy abba kellett hagyni a táncot, mert senki sem akarta, hogy véletlenül rálépjenek a parányi golyhóra, vagy keresztülbotoljanak rajta. Egész álló percig vagy kettőig is úgyszólván egyedül „uralta a helyzetet”, és olyan büszkén nézett körül, mint valami diadalmas hódító, szinte azt várhatta volna az ember, hogy megszólal, mint Július Caesar: „Jöttem, láttam, győztem!” Végtére is Szédzsónak kellett elcipelnie onnan a sivalkodó, rúgkapálódzó kis gazfickót. Eközben Csikani – a szent! –, a világlátott hód, amely már a városban is járt, és így gazdag tapasztalatokra tett szert, fölfedezte, hol áll az a láda alma, amelyet a jelenlevők valamelyike hozott a kereskedőállomásról. S miután nagy szomorúságára rájött, hogy csak egyetlen almát bír magába gyömöszölni, hozzálátott, hogy a többit egyenként elcipelje és elrejtse, amikor pedig rajtakapták és letartóztatták a kis latort, újabb nagy cirkusz és párját ritkító sivalkodás következett. Szédzsó abban a reményben, hogy lecsendesítheti őket, kenyérdarabkákat osztogatott nekik, hogy mint máskor – zsákmányukkal elvonuljanak a tanyájukra. Be is bújtak házukba minden kis kenyérdarabbal, de mindig újra megjelentek újabb kenyérdarabokat koldulni, úgyhogy nemsokára ide-oda iramodtak a tanyájuk meg Szédzsó közt, zsákmányukat szállítgatva. És kétségtelen, hogy ha egész éjjel szakadatlanul tömték is a bendőjüket, azért felét sem ehették meg annak a sok jónak, amit összeharácsoltak.

Végtére erőt vett rajtuk a hosszú utazás, a sok izgalom meg a lakoma fáradalma, és végleg visszavonultak házikójukba; ott aztán összedugták orrocskáikat, kezükkel jó szorosan belekapaszkodtak egymás bundájába, és a kenyérdarabok fölhalmozott rakásai közt elszunnyadva az álmok országába vándoroltak, s elfelejtették minden bajukat, a magányosság hosszú napjait, amelyek immár egyszer s mindenkorra véget értek.

S ettől kezdve nap nap után reggeltől estig megint boldog kacagás és vidám lárma verte föl a játékház meg a tópart környékét. Minden ugyanolyan volt, mint azelőtt, hogy Csikanit nem vitték el hazulról. Szinte úgy tűnt fel már előttük, hogy az egész szomorú eset sohasem történt meg, hanem csak valami gonosz álom volt. A ház, amely oly hosszú ideig üresen és elhagyatottan állt, ismét öröm és vidámság tanyájává változott. S a tópart puha talaja újból megtelt lábnyomokkal, azoknak a kétlábúaknak és négylábúaknak a nyomaival, akik nemrég olyan közel jártak már ahhoz, hogy soha többé ne hagyjanak nyomot sehol.

A gaz kis Csilavi megint a régi vakmerő, kalandkereső betyárrá vedlett vissza, s elárulom, hogy éppen olyan önfejű volt, vagy még rosszabb, mint annak előtte. Ugyanolyan szabályos időközökben el-eltűnt, de bizonyosra lehetett venni, hogy ugyanúgy előkerül ismét. Állandóan csínyeket vagy gonoszságokat követett el, ha pedig tetten érték, legott rákezdett bolondos, ugrabugráló táncára, amelynek végén nagyot sikítva hanyatt vágta magát, magas jókedvében vagy merő rakoncátlanságból. Noha most már mindketten szépen megnőttek, Csikani föladta a versenyt, hogy melyikük növekszik gyorsabban, és belenyugodott, hogy Csilavi mindig egy kicsit előtte járjon a gyarapodásban. Ebben is maradtak a dolgok, úgyhogy Csikani megmaradt továbbra is Kicsinek, és éppen olyan szelíd és békés hajlandóságot mutatott, mint mindig. Nem mintha folyton-folyvást csak jó lett volna, ilyen sokat nem lehetett elvárni tőle. De nagyon gyakran megpihent Szédzsó ölében, akárcsak az első napokban, s orrát mélyen belefúrta a kislány nyakának jól ismert, puha hajtásába. S így elpihenve, lehunyta szemét, szuszogva és szipogva egy keveset, halkan nyögdécselve boldogságában, éppen úgy, ahogyan álmaiban tette, amikor az őr konyhájában kis fekhelyén elnyúlva keresett feledést bánatára. De most már sohasem kellett többé a magányosság gyötrelmét szenvednie – és olykor-olykor fölpislantott fél szemmel, hogy meggyőződjék róla, igaz-e mindez, s vajon nem álmodja-e csak ezt a nagy-nagy boldogságot!

S most megint minden úgy volt, mint régen. A napok gazdagok voltak eseményekben; egyre tettek-vettek, szorgoskodtak, és izgalmas örömmel élvezték az úszkálást, az ásást, a sárban való pacsmagolást, a bundájuk szárítgatását és fésülését; vagy a bújócskát a kenu alatt, a birkózásokat s a műkedvelő építészeti gyakorlatokat azon az apró, bolondos formájú hódtanyán, amely sehogy sem bírta megakadályozni az esőt, hogy ne csorogjon a belsejébe. Amikor aztán a sok munka és sok játék a nap végén befejeződött, a rövid, fáradt lábacskák feltipegtek az ösvényen a házhoz. S a házban már várt rájuk a két tálacska – ugyanaz a két tálacska –, tele főtt rizzsel vagy tejjel, különösebb alkalmakkor még befőttel is. És e sok gyönyörűség után mindegyikük kapott egy jókora kenyeret, hogy legyen mit az ágyba vinni; s végül jött a hosszú, édes álom a puha, meleg fekhelyen…

Így telt el a boldog, szép nyár.

Aztán megjött az ősz, a Hulló Levelek napjai, a Csöndes Napok. Elérkezett az ideje, hogy Csilavit és Csikanit visszavigyék régi otthonukba. Mert most már meg kellett engedni nekik, hogy visszatérjenek abba az életbe, amely jog szerint megillette őket, hiszen a természet rendelte úgy, hogy a Minden Hódok Útján járjanak. Télen nem tudnának elegendő vízről gondoskodni, s nem hordozhatnák őket egyik helyről a másikra, mint nyáron. Gitcsi Migvan egy napon maga elé szólította gyermekeit, és szépen, okosan mindent megmagyarázott nekik. Elmondta, hogy a hódok nemsokára felnőnek, később nem találhatnák meg igazi boldogságukat ebben a természetellenes életmódban, s ezért rövid idő múlva vissza kell térniük a maguk népéhez, hogy azt az életet éljék, amelyet a vadon Nagy Szelleme rendelt nekik.

A gyermekek már jó ideje tudták, hogy ennek előbb-utóbb be kell következnie, bár sohasem beszéltek róla maguk közt. Amidőn a válás napja elközelgett, Szédzsó egyre csöndesebb és mélázóbb lett, és hosszú órákat töltött kis játszótársaival, amelyek nemsokára már nem lesznek az övéi. A kishódok persze régi, bolondos, kedves módjukon játszadoztak vele, hiszen nem gondoltak a jövendőre, még akkor sem, ha ez a jövő nagyon boldognak ígérkeznék.

És Szédzsó annyira szerette a két kicsi hódot, hogy soha eszébe sem jutott, milyen magányos lesz ő maga, ha majd már nem lehetnek együtt, hanem egyre csak arra gondolt, hogy milyen boldogság vár kis barátaira, midőn ismét viszontláthatják apjukat, anyjukat.

Hát miért is ne örvendeznék?” – kérdezte magában, aztán hangosan folytatta, bár hangja remegett egy kissé: –Nagyon örülök. Boldog vagyok. Igen. Tudom, hogy boldog vagyok!

Úgy van, kis Szédzsó, te boldog voltál, mint ahogyan mindig boldogok azok, akik adni tudnak…

S egy októberi reggelen – a Hulló Levelek Havában –, amikor a hegyek felöltik vörös, barna és arany színekből szőtt őszi ruhájukat, Csikani és Csilavi, Kicsike és Nagyocska búcsút vettek kis tanyájuktól, és a faháztól, ahol zsenge koruk boldog, gondtalan napjait töltötték. S otthagyták a rozoga kis hódtanyát, a játék házat, a vízhez vezető ösvényt s a tópartot, egykori játszóhelyeikkel. Mindez ott maradt, amikor ők bemásztak régi nyírfakéreg dobozukba, amely oly sokáig és oly jól szolgálta őket, s elindultak utolsó, legjelentékenyebb utazásukra.

S amint lepihentek illatos fűből felhalmozott fekhelyükön, még csak nem is sejtették, hogy milyen nagy-nagy esemény várakozik rájuk az út végén.