Borisz Sztrugackij:
Kommentárok a megtett úthoz

Mese a Trojkáról

Tökéletesen elfelejtettem, hogyan kezdtük írni a Mesét. Leveleinkben és a naplómban szerepelnek ugyan az MPSZ, GSZ, sőt ZSOP rövidítések, de képtelen vagyok felidézni, mit is takarnak. Ha csupán a dokumentumokra hagyatkozom, az a benyomásom támad, mintha nem lett volna semmiféle előkészület, felkészülés – 1967. március 6-án egyszerűen elutaztunk a Moszkva melletti golicinói alkotóházba, és ott négy nap alatt kitaláltunk különböző vicces dolgokat, felvázoltuk Kityezsgrad képét összetákoltunk valami cselekményfélét, és bele is fogtunk – az ötödik napon –, nekifohászkodva írni kezdtük a szöveg első változatát.

Nagyon könnyen meglehet, hogy valóban így is történt. Az első vázlat nem maradt fenn, nyilván egy külön lapon fogalmaztuk meg, és azt azután vagy kidobtuk, vagy elkallódott. Csak egy naplóbejegyzés maradt fenn: „Összeállítottuk a regény első tervét. 18 pontból áll. Ezek közül az 5., 13. és 17. – A Bagázs ebédel. Összeállítottuk az 1. pont részletes tervét. A rezonőr neve: Panurge.” A Bagázs nyilvánvalóan a Trojka előképe. Úgy látszik, magának a Trojkának a fogalma csak március 11-én bukkan fel:

„Háromtagú bizottság (Mejerfet) – Megmagyarázhatatlan Jelenségeket (szenzációkat) Racionalizáló és Felhasználásbesoroló Trojka.

Elnök: Vunyjukov Lavr Fedotovics.

Tagok: gépesített lovassági ezredes, nn (vagyis név nélkül). Élelmezési-gazdasági főnök, Rudolf Arhipovics Hlebojedov.Az ügyrendért felelős, Farfurkisz. Tudományos konzultáns és titkár, Szasa Privalov. A városi tanács VB képviselője, a Kolónia parancsnoka, Zubo Innokentyij Filippovics et.”

Mint látható, az egész történet folyamán egyedül itt esik említés Zubo elvtárs utó- és apai nevéről, ami pedig Hlebovvodov elvtársat illeti, itt még Hlebojedov^[49] a neve.

Muszáj elmesélnem a Farfurkisz név születésének történetét.

1966. XII. 22., BN: „Kaptam még egy levelet külföldről (pontosabban Leningrádból, valami Moira Farfurkisz nevű, ide érkezett turistától. Oroszul írta a Royal Hotel levélpapírján, és így kezdődik: »Tisztelt Uram! Sok idő óta vagyok tisztelő magának könyvein át. Jöttem Leningrádba, akarok beszélni maga. Kérek közölni lehetőség... stb.« Közölni lehetőség nem állt módomban, mivel elfelejtette közölni, hol szállt meg, hol keressem. De megadott egy londoni címet...”

BN nem csupán AN-nek írt az ismeretlen M. Farfurkisz leveléről, de mesélt róla barátainak és kollégáinak is az írók Házának éttermében. A kollégák eléggé közömbösen fogadták a beszámolót, de Ilja Varsavszkij összehúzott szemében hirtelen különös, mondjuk ki, ördögi fény csillant fel. Észrevéve ezt BN nyomban kitalálta, mi történt. Varsavszkijt a helyszínen leleplezték, ő (nyilvánvaló elégedettséggel) mindent beismert, és kegyesen BN-nek ajándékozta további korlátlan felhasználásra a Farfurkisz nevet.

Egészében véve A hétfő...-től eltérően a Mese nemigen emlékeztet holmi kollektív mókázásra – gyakorlatilag az egészet ABSZ találta ki, és majdhogynem egy szuszra, az alatt a három golicinói hét alatt. Lehet, hogy éppen emiatt voltak a szerzők a határidő lejártakor kimerültek, kifacsartak, mint egy citrom, és elcsigázottak, mint a gályarabok.

1967. március 25-én kelt bejegyzés:

„Megcsináltunk 8 oldalt. Befejeztük a piszkozatot, 132 oldal. A végkimerülésig elfáradtunk. Az utolsó oldalakat rohammal vettük be – vér nélkül, de véres verejtékkel!”

A maga műfajában egyedülálló beismerés. Valóban szokatlanul, példa nélkül és gyötrő módon kifáradtunk a Mesétől. Nagyon-nagyon nehéz munka ez: húsz napig egyfolytában, szakadatlanul humorizálni és poénkodni. Azt hiszem, erre csak a vitathatatlanul fiatal, egészséges és energikus emberek képesek. ABSZ mindenesetre soha többé nem volt képes ilyesmire. A kialakult körülmények meghaladták az erejüket, a Mese lett az utolsó humorisztikus írásuk. Igaz, többször is próbálkoztak a Mese folytatásával – fennmaradtak feljegyzések, kifejezetten ide tartozó humoros ötletek, sőt néhány cselekménytöredék is. Az utolsó ilyen feljegyzés a munkanaplóban 1988 novemberéből való:

A Trojkának jut a feladat megoldani a nemzetközi helyzetet a BOVATKI-ban, Kityezsgradban és környékén elvégzett modellezéssel. A tudósok figyelmeztetéseit semmibe veszik. Alapvető feltétel, hogy a Trojka semmit ne veszítsen el. Ezért az összes modellből csak hülyeség sül ki.

– Glasznoszty! – mondta Lavr Fedotovics, és mindenki elhallgatott, odaadóan és lelkesen meresztve rá szemét.

– Demokratizálás! – jelentette ki nyomatékosan, mire mindenki haptákba vágta magát, elszánt képet vágott, kifejezve, hogy az elnök első szavára kész hősi halált halni.

– Peresztrojka! – jelentette ki Lavr Fedotovics, és maga is felállt.

(...)

Gyötrelmes munkával, veszedelmek közepette keresik a bürokratát. Ilyenek nincsenek. Körös-körül mindenki csak a bürokrácia áldozata.”

Am sosem mertünk belevágni ebbe a folytatásba – nem volt elég puskaporunk, elevenség- és optimizmustartalékunk, na meg fiatalságunk is évről évre egyre fogyott, míg végül teljesen elszállt, valami minőségileg más állapotba menve át.

Mint A hétfő... – cselekménybeli, eszmei, stilisztikai – folytatása, a Mese nem igazán sikerült. A hétfő... vidám, humoros mű, „fogatlan fogvicsorítás”, ahogyan Ilf és Petrov mondogatta. A Mese nyilvánvaló és egyértelmű szatíra. A hétfőt jóságos, életszerető, jót mulató fiatal fiúk írták. A Mese epével és ecettel íródott. Az életörömmel teli fiúk közben elvesztették optimizmusukat, jólelkűségüket, készségüket a megértésre és megbocsátásra, dühösek, epések lettek, hajlamosak a valóságot ellenséges szemmel nézni. Na és maga a korszak is ezt a hangulatot erősítette. Szinte negyedévente röppentek fel a hírek Sztálin rehabilitálásáról. Harsányan zajlott a Szinyavszkij és Danyiel^[50] elleni mocskos, undorító per, olyan volt, akár egy gáztámadás. A kiadóknál a főnökségek titokban terjesztették azoknak a személyeknek a listáját, akiknek műveit nem kívánatos publikálni. Közelgett a NOSZF^[51] 50. évfordulója, ennek kapcsán az egész ideológiai bürokrácia nagyon résen volt... Még a legelvakultabb optimistának is be kellett látnia, hogy az előző időszak enyhülése ellenkezőjébe csapott át, méghozzá olyan keménybe, hogy csak a túlélésre lehetett berendezkedni.

(Figyelemre méltó tény, hogy ABSZ akkori levelezésében nyoma sincs a korszak ilyesfajta értékelésének. Előrelátás és óvatosság! Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy a hatalom árnyékában ott lapulnak azok, akik „szeretnek idegen leveleket olvasni” – pontosabban nem azért csinálták, mert szerették, hanem éppenséggel profik voltak, az volt a foglalkozásuk. Az akkori naplók sem csillogtatták őszinteségüket – szintén az előrelátás és óvatosság jegyében.

A Mesét a Gyetgiz, a gyermekkönyvkiadó számára, az ő megrendelésükre írtuk. De azt, ami ebből kikerekedett, a Gyetgiz aligha merte volna megjelentetni, még jobb időkben sem, akkor meg szóba sem jöhetett a kiadása.

Még 1967 végén ezt írta AN: „A MaT-ot (Mese a Trojkáról) a Gyetgiznél is, a Mol. Gv.^[52]-nál is nagyon várják.” Abban az időpontban a következőképpen festett a helyzet: a regényt leadtuk átgépelésre, a szerzők még tele vannak reménnyel; az első olvasók (a feleségek) nagy tetszéssel nyilatkoztak a Meséről, de egybehangzóan kételyüknek adtak hangot, hogy ez megjelenhet. A szerzők ennek ellenére tovább törik a fejüket, javítgatják, bővítgetik a szöveget. BN amiatt nyugtalankodik, hogy Bulgakov Sátániádájábán „szintén szerepel egy tizenhat főből álló Rendkívüli Trojka”. Ugyanebben a levélben (1967. VI. 3.) ezt is írja: „Az jutott eszembe, hogy az utószóba feltétlenül bele kell iktatni egy jelenetet, amelyben a Trojka ülésén megvitatják ezt a kéziratot. Mondják el a magukét dicső sas madaraink – mintegy a leendő kritikusok nevében. (...)

Tudod, mi hiányzik a Meséből? A cselekmény egyenetlen, nincs olyan szilárdan és tömören felépítve, mint írásainkban általában. Túlságosan laza az egész. És a cselekmény mozgatórugójának nyomorúságos volta is zavar: »Hogyan lehet legyőzni a Trojkát?« Ez valahogy nem az igazi. Egyébként még gondolkodunk majd rajta. Az a benyomásom, bőven lesz időnk, hogy ezen töprengjünk...”

Prófétai szavak! Mintha a jövőbe látott volna BN. A munkanaplóban 1967. június 12-én ez a bejegyzés jelenik meg: „B. Moszkvába érkezett azzal kapcsolatban, hogy a Gyetgiz elutasította a Mesét...” Ezután A lakott sziget cselekményvázlata következik, majd másnap:, A Mese meggyalázása a Mól. Gv.-nál.” A Molodaja Gvargyija sem óhajtott kapcsolatba kerülni ezzel a veszedelmes anyaggal („Nem olyan időket élünk, fiúk, nem olyan időket!”). Minden elvégeztetett. Ettől kezdve – a Csiga után – a Mesére is az irodalmi nemlét hosszú és gyászos időszaka várt.

A szerzők egyébként még kapálóztak. Július végén elvitték a regényt a leningrádi Néva című folyóirathoz.

Egyidejűleg gigászi tervek születtek arról, hogy fejezetenként, részletenként jelentessük meg olyan baráti folyóiratokban, mint Znanyije – szila, az Iszkatyel, a Himijai Zsizny.^[53]

Ebből az elgondolásból természetesen nem lett semmi. Nem egyszerre, de egyöntetűen mindenhonnan elutasítást kaptunk. Általában az ismerős szerkesztők közölték az ítéletet – udvariasan és sajnálkozva; de előfordult, hogy a Mese eljutott a főnökségig, ilyenkor rendkívüli ingerültséget váltott ki, ami a legmagasabb szintű elégedetlenségbe ment át. Különösen hangos skandalum keretében hajították ki a Znanyije – szilától a Szószátyár Poloska monológját tartalmazó részt.

1968. IV. 27., AN: „Utasítás jött, hogy a részletet ki kell hagyni. A cenzor főnöke, aki a lapot felügyeli, megtagadta, hogy magyarázatot adjon, ugyanakkor híre ment, hogy ő maga is értetlenül áll a dolog előtt. Mint kiderült, a részletet elolvasta maga Romanov (!) – az egész irodalmi életet felügyelő Glavlit feje –, és kijelentette, hogy a szövegben van valamiféle káros hátsó gondolat. Mikor bátortalanul megkérdezték tőle, mi lenne ez a káros hátsó gondolat, Romanov állítólag csak ennyit mormogott: »Tudjuk jól, miféle... «”

Így hát a rejtély megfejteden maradt: miért rémített meg (vagy ejtett jámbor értetlenségbe) mindenkit Szószátyár Poloska? Miféle, még a szerzők előtt sem ismert, rejtett szovjetellenes allúzió bújt meg ebben a remek, plasztikus, mégis – legalábbis a szerzők szándéka szerint – mulatságos, vásári pojácára emlékeztető figurában? Akkoriban sehogyan sem tudtuk ezt kideríteni, mostanra pedig a rejtély magával a korszakkal együtt láthatóan kimúlt. Zavaros hírek jártak arról, hogy valamelyik középszintű vezető állítólag azt gyanította (gyanítani merészelte!), Poloskában e földi világ leghatalmasabbjai közül ismerhető fel valamelyik, de hogy konkrétan melyik? És valóban ezt gyanította? Hiszen gyanakodni könnyű. De hogyan juttatta beosztottjai tudomására gyanúját? Nem minősülhet-e az ilyesféle lázadást gyanító bizonyos szempontból maga is afféle lázadónak? Valóban felmerült-e ilyesféle gyanú, és ha igen, mikor és hogyan vált ismeretessé? Válasz nincs.

Októberben váratlanul lehetőség nyílt arra, hogy a Znanyije kiadó tudományos-fantasztikus almanachjában publikáljuk a Mesét. A soron következő füzet összeállítója Szever Ganszovszkij, ez a remek író, kedves ember és jó barátunk volt. Készségesnek mutatkozott arra, hogy megpróbálja áttuszkolni a Mesét, de azzal a feltétellel, hogy lerövidítjük 5-6 szerzői ívre. Vagyis csaknem a felére. Úgy döntöttünk, nekilátunk a munkának, energikusan bele is fogtunk, úgyhogy szó szerint három nap alatt (1967. október 23-25.) befejeztük a rövidített változatot (annak piszkozatát). És mindezt úgy, hogy várakozásainkkal ellentétben teljes erőbedobással kellett dolgoznunk: a regény határozottan ellenállt az egyszerű, mechanikus rövidítésnek, gyakorlatilag egészen újra kellett írnunk, létrehozva egy teljesen önálló változatot.

Ez az egyszeri alkalomra született változat, függetlenül (az archívumban rekedt) Mese-i gyászos sorsától, saját, önálló életre kelt, és különös sorsa bizonyos mértékig még maguktól a szerzőktől is függetlenné vált. Az almanachba természetesen nem került be (a főnökség a haját tépte), a Gyetgiznél és a Molodaja Gvargyijánál ismét megnézték és ismét elutasították, aztán bizonyos, idő elteltével, egy véletlen ismeretség révén elkerült az irkutszki Angara című almanachhoz, ahol (legalábbis eleinte) szerencsésen két számban közölték.

De igencsak korai volt a szerzők öröme „a józan ész és a haladás erőinek” aprócska győzelme felett. Milyen szívesen emlegette ilyen esetekben anyánk: „Korán dalol a madárka – csak el ne kapja a macska!” A macska már ott lapult a bokorban. 1969 közepén rövid, de dühödt botrány tört ki a távoli Szibériában, magasra csaptak a pártszenvedélyek, és az Újságíró című folyóiratnak már a 9. számában, a Pártbizottságok a sajtóról (Irkutszk) rovatban tömör, de rendkívül tartalmas, teljesen Lavr Fedotovics Vunyjukov szellemében fogant közlemény jelent meg:

„Az SZKP megyei bizottsága megvizsgálta az Angara című folyóirat szerkesztősége által elkövetett ideológiaipolitikai hibákat. E kiadvány hasábjain közzétették A. és B. Sztrugackij Mese a Trojkáról című, ideológiai szempontból káros írását. (...) Az elkövetett durva hibák miatt, melyek következményeként megjelenhetett többek között A és B. Sztrugackij ideológiailag kifogásolható regénye, J. Szamszonov, az Angara című almanach főszerkesztője, és V. Fridman, a Kelet-szibériai Könyvkiadó főszerkesztője szigorú megrovásban részesül. Az SZKP Irkutszk Megyei Bizottságának határozata értelmében J. Szamszonovot felmentik állásából...”

És ez csak a kezdet volt. Az igazi kellemetlenségek másfél év múlva szakadtak a nyakunkba, amikor a főnökség tudomására jutott, hogy a Mese a Trojkáról nem egyszerűen csak ideológiailag káros mű, hanem ráadásul megjelent Nyugaton, nem is akárhol, egyenesen a Granyi (Határvonal) című szovjetellenes lapocskában.

Az ilyen esetekre megvolt a jól kidolgozott és alaposan begyakorolt szervezeti procedúra. Az írószövetség azon osztályának úgynevezett szervezőtitkára, amelyikhez a bűnbe esett író tartozott, ez utóbbit maga elé rendelte, a szőnyeg szélére állította, kiosztotta az általános helyzetnek megfelelő ledorongolást, és azt tanácsolta neki, írásos formában határolódjon el az ellenséges provokációtól, és ezt az elhatárolódást jelentesse meg a sajtóban. Ha az író hajlandó volt követni a főnöki útmutatást, az ügy szerencsésen lezárult, és a bűnös, a dühtől és szégyentől vörösen, visszaállhatott a sorba. Ám ha az író makacskodott, hirtelen alkotói szabadságról, alkotmányos jogokról meg más ilyen egzotikus dolgokról kezdett szónokolni – egyszóval „forradalmárt játszott” –, ügyét a hatóságok automatikusan átadták „kompetens szervek” hatáskörébe, amely szerveket éppen azzal a céllal hozták létre, hogy akinek kell, letörjék a szarvát, megpuhítsák a gerincét, elhúzzák a nótáját. Könnyen tehették, hiszen a Szinyavszkij-Danyiel-ügy megteremtette a precedenst.

AN-t (mint ABSZ meghatalmazott képviselőjét) a Moszkvai írószövetség szervezőtitkára, Iljin elvtárs (a KGB volt ezredese vagy talán vezérőrnagya) elé rendelték, ahol is nekiszögezték a kérdést:

– Tudja, mi az az NTSZ?^[54] – kérdezte tőle Iljin elvtárs.

– Tudom – felelte AN készségesen. – Mezőgazdasági termelőszövetkezet.

– Nem MTSZ, hanem NTSZ! – üvöltötte Iljin elvtárs.

– Népi Munkaszövetség!

– Nem, nem tudom – mondta AN, és nem is igen hazudott, mivel rendkívül ködös elképzelései voltak a dologról.

– Hát akkor gyönyörködjön! – mondta vészjóslóan a főnökség, és egy hatalmas páncélszekrényből előkapott egy kis fehér füzetet, a vádlott elé dobta az asztalra. A Granyi című folyóirat egy száma volt, benne a jól ismert szöveg.

Mindezt egy párbeszéd követte, amelyet követően AN szinte nyomban összecsomagolt, és elutazott Leningrádba, a komarovói alkotóházba, hogy alkotótárs-testvérével nekiálljon megírni, ha jól emlékszem, a Piknik az árokparton című kisregényt.

Csaknem harminc év telt el azóta, de most is nagyon élesen emlékszem, milyen érzések fogtak el AN beszámolóját hallgatva, és felfogva, micsoda förtelmes dolog vár ránk. A legmegalázóbb félelem, a tehetetlen düh és a csaknem fiziológiai undor töltött el.

Nagyon sokakkal ellentétben ABSZ soha nem kovácsolt terveket, egyáltalán nem akart illegálisan külföldön publikálni. Az ilyesfajta vállalkozásokat mi mindig nemcsak veszélyesnek, hanem tökéletesen értelmetlennek is tartottuk. A mi olvasónk itt van, és nekünk éppen az ő számra kell írnunk, nem pedig másvalakinek (vagy másvalaminek) – így vagy nagyjából így fogalmaztuk meg a magunk számára ennek a problémának a lényegét. Ezzel együtt természetesen a legkisebb mértékben sem ítéltük el azokat, akik nem látva más kiutat kénytelenek voltak „odaát” publikálni, néha még lelkesedtünk is bátorságukért, azért, hogy készek a legkomolyabb áldozatokat is vállalni, de a magunk számára mindig teljesen elfogadhatatlannak és szükségtelennek tartottuk ezt az utat. Kézirataink (Csiga a meredélyen, Mese a Trojkáról, A rút hattyúk) a legkülönbözőbb utakon jutottak ki Nyugatra, ezeket az utakat mi csak később, már a peresztrojka után ismertük meg, de volt olyan is, amely máig hétpecsétes titok maradt, ám ezek a publikációk soha nem a mi tudtunkkal és beleegyezésünkkel születtek meg. Sőt, megesett, hogy felajánlották nekünk ezt a cselekvési változatot, de mi mindig elutasítottuk – finomabb vagy élesebb formában.

És most kifejezésre kellett juttatnunk álláspontunkat egy olyan cselekménnyel kapcsolatban, amely számunkra mindig is kellemetlen volt, amelyet mindig teljesen értelmetlennek, haszontalannak és a magunk szempontjából szerencsétlennek tartottunk. Mindezzel együtt, kifejezve viszonyunkat – elutasító, vitathatatlanul a lehető legelutasítóbb viszonyunkat – ehhez az ügyhöz, egyben, szándékunkkal ellentétben, mintha azokat támogattuk volna, azokkal éltettünk volna egyet, akik rákényszerítettek minket arra, hogy kifejezésre juttassuk ezt a véleményünket, mintha ezzel szinte velük egy platformra kerültünk volna a kincstári felháborodásban, a barikádnak arra az oldalára kerültünk volna, ahol csirkefogókon, aljas frátereken és hülyéken kívül senki nem volt, ahol összes ellenségünk gyűlt össze, és nem volt (nem lehetett!) egyetlen barátunk sem.

Ó, több mint hányingert keltő elfoglaltság volt ez! Fél napig törtük a fejünket rövidke elhatárolódó nyilatkozatunkon, azután egy másik fél napig írtuk. Hányinger kerülgetett minket attól, hogy muszáj megírnunk. Attól függetlenül, hogy mi magunk semmi elítélendőt nem találtunk a történekben („megjelentették! hát megjelentették... kinek mi köze hozzá? Na és, hogy odaát? Az ördögbe is...”), a lehető legőszintébb felháborodást és elégedetlenséget kellett mutatnunk. Legalább ennyire haragudtunk azokra az ostobákra is, akik külföldre küldték a kéziratot, és azokra a jóakarókra is, akik örömmel publikálták (természetesen a legjobb szándékkal)...

„Tudomásunkra hozták, hogy a Granyi című folyóirat 1970. évi 78. száma közölte Mese a Trojkáról című kisregényünket, amely 1968-ban jelent meg (az Angara című almanach 4-5. számában). Tudomásunkra hozták továbbá azt is, hogy a Granyi című folyóirat, lévén az NTSZ orgánuma, élesen kifejezett szovjetellenes irányvonalat követ. Ennek kapcsán kijelentjük a következőket:

1.   A Mese a Trojkáról című kisregényt a korunk viharos tudományos-technikai fejlődését elkerülhetetlenül kísérő néhány negatív jelenség szatírájának szántuk. Nem vesszük magunknak a bátorságot, hogy magunk ítéljük meg írásunk előnyeit vagy hiányosságait, de egy egész sor kompetens elvtárs (többségük tudós) véleménye szerint a Mese a Trojkáról időszerű írás, és társadalmunk tudományos-technikai köreiben kedvező fogadtatásra lelt.

2.   Számunkra teljesen nyilvánvaló, hogy a Mese a Trojkárólt és más műveinket némely helyi jelentőségű káder és felkészületlen újságíró részéről ért, megalapozatlan és megfellebbezhetetlen támadások nem jogosítják fel a Granyi című folyóirat szerkesztőségét, hogy saját szerzőinek tekintsen minket.

3.   Határozottan tiltakozunk művünknek a szovjetellenes Granyi című folyóiratban történt közlése, mint normális munkánkat akadályozó provokáció, ellen, és követeljük, hogy ez ne ismétlődjön meg.

1971. III. 30.

Aláírások

Megírtuk, és nyomban vad lendülettel nekiláttunk, hogy befejezzük a Piknik első változatát. Hogy eltüntessük az írógép szalagjáról az undok nyálkát. Hogy eltüntessük szánkból az ideológiai ipekakuána utóízét. Hogy újra, ha nem is embernek, legalább emberszabásúnak érezhessük magunkat...

Hál’ istennek ez a szöveg végül sehol nem jelent meg.

Azt mesélték, hogy Csakovszkij elvtárs, a Lityeraturnaja Gazeta akkor főszerkesztője, akinek a főnökség elgondolása szerint közölnie kellett volna elhatárolódó nyilatkozatunkat, végigolvasván azt, állítólag undorral kijelentette: „Nem értem, ki ellen tiltakoznak lényegében – a Granyi ellen vagy a mi újságíróink ellen.” És nem hozta le a nyilatkozatot. Ezzel ABSZ odaát megjelent műveinek ügye lezárult. Egy időre legalábbis.

A Mese a Trojkáról 2 hosszú évekig gépelt és az Angarából kimásolt példányokban terjedt. Amint lehetővé vált, 1987-ben, húsz évvel megírása után a Szmena című folyóiratban nyomban publikáltuk a teljes változatot. És amikor előkészítettük műveink első, kétkötetes válogatását, megpróbáltuk egyesíteni a két verziót, mindegyikből kiemelve a legjobb részeket. Legnagyobb meglepetésünkre kiderült, hogy ez a munka teljes értékű alkotói erőfeszítést követel, nem lehet csak úgy mellékesen összecsapni, neki kell ülni, alaposan átgondolni, átforgatni, és az egészet újraírni – egyszóval új, harmadik változatot kell létrehozni. Erre nem vállalkoztunk. Feszült időszak volt, teljes gőzzel dolgoztunk új regényünkön, már az erőnk sem volt a régi, nem futotta egyszerre mindenre, és mi a regényt választottuk.