Első fejezet

Egy poros mellékutcában ültünk a füvön, egy gyár igazgatósági épületének ablakai alatt, és az ebédet emésztettük – ki-ki a maga módján. Fegya a Kityezsgradi Híreket olvasta, merev, fekete ujjával, lassan követve a sorokat; a komor Vityka Kornyejev egész lényét elárasztó sötét gondolatait babusgatta; Edik Amperjan kérdezett, Román Ojra-Ojra válaszolgatott; én meg nem vesztegetve a drága időt a hónaljamat süttettem a nappal. Szúnyogok és muslicák nem voltak a környéken, valószínűleg ők is az ebédjüket emésztették.

Lent, a szakadék mélyén fenségesen vitte kristályos hullámaiban a kifolyók mérges-narancsszín vizeit a hűvös Kityezsa folyó. A túlsó parton békésen tespedtek az ártéri legelők. A sima, sárga töltésen fehér füstöt eregetve kúszott egy játék vonat. Az Öregvár szürke tornyai fölött apró repülő csészealj tökéletesítette az evolúciót.

Agyári irodaépület ablakai tárva álltak, hallani lehetett, ahogyan az írógépek bágyadtan, meggyőződés nélkül válaszolgatnak a könyvelői Rheinmetallok energikus és céltudatos sorozataira. Ha lehunyta a szemét az ember, könnyen valamilyen helyi jelentőségű csetepatéba képzelhette magát. Az igazgatósági épület alagsorában egyfajta kettős ritmusnak engedelmeskedve súlyosan dübörögtek a tabulátorok nyomtatóberendezései. Támadó bombázó repülőgépekként visítottak és süvítettek a raktárépületben a körfűrészek. A gyorstüzelő pneumatikus kalapácsok egymás után eregették ki a bombázók nyomába sorozataikat. A javítóműhelyekben félelmetesen csörömpölő lánctalpakkal forgolódtak a tankok, valahol a műhelyekben messzire hangzóan dongott egy gőzkalapács. Mindezeken kívül a raktár ajtajában vaslemezeket rakodtak egy teherautóra – harsány, csatazajszerű hang volt, de nem találtam rá megfelelő harci analógiát.

– Miféle rom az ott? – kérdezte Edik.

– Az a kityezsi Öregvár^[1] – felelte Román.

– Az a bizonyos?

– Az a bizonyos. Tizenkettedik század.

– És miért csak két tornya van? – tudakolta Edik.

Román elmagyarázta neki, hogy az ostromig a városnak négy tornya volt: a Kikimora,^[2] az Aukalka, a Méregköpő és a Rablólány. Godzilla felégette az Aukalka és a Rablólány közti falszakaszt, betört a várudvarba, és a várvédők hátába került. Csakhogy ostoba volt, a hírek szerint a legnagyobb és legbutább a négyfejű sárkányok között. Fogalma sem volt a taktikáról, nem is akart tudni róla, ezért ahelyett, hogy súlyos csapásokkal lerombolta volna egyik tornyot a másik után, egyszerre támadt neki mind a négynek, mert éppen annyi feje volt. Az ostromlottak tapasztalt és elszánt tisztátalan lények voltak, köztük a híres-neves Fülemüle Zsivány fivérek, Fülemüle Ogyihmantyjevics és Varangy Ogyihmantyjevics; velük volt Egyszemű Csibész és Koncsar, a gonosz lélek, akit Pattanásnak is hívtak. Ostobasága és mohósága következtében Godzilla persze alulmaradt. Kezdetben, igaz, sikerült elbánnia Koncsarral, aki aznap éppen vírusos influenzával küszködött, a Méregköpőbe pedig Godzilla tányérnyalója, Beowulf, a vámpír tört be mohón, aki mellesleg nyomban fel is hagyott a hadakozással, és nekilátott az ivásnak és fosztogatásnak. Csakhogy az egész hadművelet során ez volt Godzilla egyetlen sikere. Az Aukalka küszöbén Fülemüle Ogyihmantyjevics elszántan és vígan hadakozott, egyetlen lépést sem hátrált. Varangy Ogyihmantyjevics viszont fiatal kora következtében kénytelen volt átengedni a földszintet Kikimorának, de az első emeleten keményen megvetette a lábát, megrázta a bástyát, és önmagával együtt ostromlója fejére omlasztotta ugyanabban a pillanatban, amikor a ravasz és hidegvérű Egyszemű Csibész, aki Godzilla jobb szárnyon hadakozó fejét becsalogatta a Rablólány salétrommal teli pincéjébe, a levegőbe repítette a bástyát mindazzal együtt, ami benne volt. Fejei felét elvesztvén az amúgy sem túl eszes Godzilla végleg megvadult, fel-alá vágtázott a várban, eltaposva ellenfeleit is, az övéit is, és rúgva-harapva visszavonult. Ezzel a csatának vége is lett. A teljesen részeg Beowulffal Fülemüle Ogyihmantyjevics végzett egyetlen akusztikus csapással, de ezt követően ő is belepusztult. égési sebeibe. A megmenekült boszorkányok, erdei és vízi manók, aukalkák, kikimorák és házi szellemek elbántak a demoralizálódott vámpírokkal, trollokkal, törpékkel, szatírokkal, najádokkal és driádokkal, majd ettől kezdve vezér nélkül maradván rendezetlenül szétszéledtek a környező erdőkben. Ami magát az ostoba Godzillát illeti, ő eljutott a nagy mocsárig, amelyet most Tehénlápnak neveznek, és ott hamarosan elpusztult gázgangrénától.

– Érdekes – szólalt meg Edik, tenyere árnyékából az Aukalka és a Méregköpő szürke tömbjeit figyelve. – És fel lehet oda menni?

– Fel – felelte Román. – Egy ötösért megnézheted.

– Kár – mondta Edik. – Nincs időm rá.

Román hallgatott, Vityka Kornyejev pedig felbukkanva sötét gondolataiból együtt érzőén nézett Edikre.

– És az a csészealj? – kérdezte Edik. – Az is a miénk?

– Valószínűleg – válaszolta Román. – A Kolóniáról valaki. Hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból.

– És hol van a Kolónia?

– A parkban, arra, a város másik végén.

– Nem nézzük meg? – vetette fel Edik.

– Ráérünk még – mondta Román.

Edik az órájára nézett.

– Már négy óra – jegyezte meg gondterhelten. – Az ülésig már csak egy óránk maradt, de talán elég lesz, nem? Eleinte úgyis csak beszélni fognak, és amíg a papírokat aláírják...

– Mire itt aláírják a papírokat, térdig ér majd a szakállad – szólt a goromba Kornyejev. – És mire minden beszédnek a végére érsz, lesz időd megfürdeni, lesülni a napon, síelhetsz is kedvedre, meg is nősülhetsz, el is válhatsz. (Edik csodálkozva nézett rá.) A Kolóniát már látni sem bírod majd, ezektől a hülye romoktól meg hányni fogsz...

– Mi van vele? – kérdezte Edik Románhoz fordulva. Az szó nélkül hanyatt feküdt, lábát keresztbe tette. Edik akkor rám nézett. A szeme olyan tiszta, oly naiv volt, ő maga egészében véve olyan nem e világi, úgy hitt az értelem hatalmában, annyira frissnek tetszett az ő Lineáris Boldogság osztályával egyetemben, még tejszagú, még telve gyermeki nevetéssel; elkényeztette őt barátsága okos és jó emberekkel, elkényeztette a racionalitás és igazságosság, elkényeztette a tiszta tudás friss hegyi levegője... Két hete még Vityka és Román is ilyen volt.

– Edik – mondtam gyengéden –, úgy látom, még ma vissza akarsz menni az intézetbe, igaz?

– Igen – felelte Edik. – Na és?

– És nincs időd, igaz? Készen áll a teljes berendezés, és holnap, mindjárt korán reggel neki akarsz látni, nem?

– Természetesen...

– És már olyan türelmetlenül szeretnéd elkezdeni, hogy egyszerűen nem engedhetsz meg magadnak egyetlen napot, megnézni a Kolóniát?

– I-igen... Bár nagyon szívesen, de... Miről van szó?

– Hogy figyelmesen megnézd az erődöt?

– Hogy megkeresd Godzilla fogát, amit Fülemüle Ogyihmantyjevics vert ki? – kérdezte Román ki sem nyitva a szemét.

– Na és itt vannak a lányok – fűzte hozzá Vityka bánatosan. – Juj, micsoda lányok vannak Kityezsgradban!

– Nem értem, fiúk – mondta Edik. Alsó ajkát sértetten lebiggyesztette. – Ez nem vicces!

– Te még nem is tudod, hogy ez mennyire nem vicces.

– Így Román. – Eszedbe sem jutott megkérdezni, miért gubbasztunk itt olyan hosszú ideje: Szasa már második hónapja, Vityka meg én harmadik hete. Nem lettél véletlenül egoista?

– Na de... miért... Szasának dolga van itt, nem?

– Na és Vityka meg én?

– Hát... nem tudom... Végül is miért kellett volna ezen törnöm a fejem?

– Egoista – jelentette ki Román bánatosan, megerősödve Edikre vonatkozó szörnyű gyanújában. – Fegya, gyönyörködjön benne, kérem! Íme, egy egoista. Látja, hogyan fest egy egoista?

Fegya összerezzent, az újság fölött Edikre nézett, kínos zavarba jött, és mivel mind a két keze foglalt volt, kínjában jobb lábát emelte fel, óvatosan levette csíptetőjét, és nekiállt, hogy nadrágszárában megtörölje a lencséket.

– Miért? – motyogta. – Nem... Egoista... Az nem lehet... Ugyan már...

– Köszönöm, Fegya – mondta az udvarias Edik. – Ez vicc volt. – Végignézett rajtunk. – Azt akarjátok mondani, hogy bürokratikus huzavona folyik, ami miatt kénytelen kelletlen itt ragadok?

– Huzavona! – ismételte Vityka megvetően, és ráköpött egy pitypangra. A pitypang lekonyult.

– Huzavona... – visszhangozta Roman álmodozva. – A huzavona, Edik, lényegében remek dolog. Megesik, hogy el kell vinned valami kimenő anyagot aláíratni, a könyvelő meg, a csirkefogó, elküld az igazgatóhoz, hogy láttamoztasd... Mész az igazgatóhoz, az igazgatónál meg természetesen éppen értekezlet van, vámod kell, letelepszel egy bőrfotelba, eltársalogsz az előadóval, átlapozod az újságokat, és ha vége az értekezletnek, megszerezted a láttamozást, visszamész a könyvelőhöz, ő meg, a csibész, közben elment ebédelni... Letelepszel a bőrfotelba, eltársalogsz a számvivővel...

– Arany emberek – összegezte Vityka. – Egy-két nap, és már készen is van minden...

– Na és itt? – kérdezte Edik érdeklődve.

Egyszerre, bár örömtelenül elnevettük magunkat..

– Itt pedig, Edik – mondtam semmi ilyesminek még csak nyoma sincs. Ez itt: a Mejerfet.

– Na és? Tudom.

– Tudod, mi az a Mejerfet? – érdeklődött Román.

– Tudom. A Megmagyarázhatatlan Jelenségeket Rendszerező és Felosztó Trojka.

Vityka rekedten felnevetett.

– Na igen – mondta Román a fejét csóválva. – Tehát Rendszerező és Felosztó. És hogy képzeled ezt az egészet?

Edik megvonta a vállát.

– Nem képzelek semmit. Miért kéne? Két hónapja beadtam egy igénylést. Egy hónappal ezelőtt udvariasan tájékoztattak arról, hogy igénylésemet regisztrálták. Ma szükségem van a Megmagyarázhatatlan Jelenségek Kolóniájáról az igényelt tárgyra, és eljöttem érte. Ennyi az egész.

– A gazemberek! – kiáltott fel hirtelen Panurge^[3]. – Számológépagyú könyvelők! Mellesleg a matriarchátusnak megvannak a maga előnyei. A moszkvai központi uszodában egy polgártárs rákapott arra, hogy az úszkáló nők alá merült, és megfogta a lábukat. Egyszer az egyik nő feltalálta magát, és jól fejen rúgta a csirkefogót. – Panurge teli torokból elnevette magát. – Az állkapcsát találta el, majd kiszállt a vízből, és elment felöltözni. Múlt az idő, és a pimasz polgártárs nem volt sehol. A vízből húzták ki... – Panurge megint felnevetett. – A vízből húzták ki...

– Panurge alig tudott beszélni a nevetéstől. – Kihúzták, és képzeljétek, már hideg volt! És eltört az állkapcsa...

Edik kivételével mindannyian harsány nevetésben törtünk ki, bár engem közben a hideglelés kerülgetett. Román arca elfehéredett, Fegya szőrös tarkója pedig megrándult. Vityka, miután kinevette magát, ráköpött egy árvácskára, és megkérdezte Ediket:

– Értetted?

– Nem egészen – ismerte be Edik, és csodálkozva meredt Panurge-ra, aki bohócsapkájával törölgette a szemét.

– Nem találtad mulatságosnak? – kérdezte Vityka. – őszintén szólva nem – felelte Edik.

– Semmi baj, majd megszokod – ígérte Vityka. – Lesz rá időd.

– Igen – mondta Román. – Időd az most van. Soha életedben nem volt ennyi időd. És most el is magyarázom neked, miért. A Mejerfet, Edik, nem Rendszerező és Felosztó Trojka. A Mejerfet, Edik, Racionalizáló és Felhasználásbesoroló Trojka.

– Na és? – értetlenkedett Edik.

– Ez azt képzeli, hogy a Mejerfet olyasmi, mint valami raktár – állapította meg Román sajnálkozva, hozzám és Vitykához fordulva. – Úgy képzeli, elég beadnia az igénylést, és máris megkap mindent, amit csak kér... Mi a Mejerfet? – intézte a kérdést a levegőhöz.

Én azonnal reagáltam:

– A Mejerfet tekintélyes adminisztratív szerv, amely feltétlenül és lankadatlanul ellátja funkcióját, és soha nem avatkozik illetéktelenül más adminisztratív szervek munkájába.

– Érted? – kérdezte Vityka Ediket. – A raktáros az raktáros, a Mejerfet pedig Mejerfet.

– Váljatok... – kezdte volna Edik, de Román folytatta:

– Mi a racionalizálás?

– A racionalizálás – felelt Vityka komoran – istentelen mocsok, amelynek során a megmagyarázhatatlant a tekintélyes fajankók vagy leszorítják, vagy felcibálják a hétköznapi színvonalra.

– De váljatok... – mondta Edik zavartan.

– És mi a felhasználásbesorolás? – tette fel a kérdést. Román.

– A felhasználásbesorolás az – magyaráztam Ediknek –, hogy vagy elismerik a racionalizált jelenség jogát a létezéshez ebben a mi múlandó világunkban, vagy kategorikusan megtagadják tőle ezt a jogot.

Edik megint megpróbált mondani valamit, de Román elébe vágott:

– Lehetséges-e panasszal élni a Trojka határozatával szemben?

– Igen, lehetséges – válaszoltam. – De eredménye nem lesz.

– Mintha fejjel mennél a falnak – magyarázta a goromba Kornyejev.

Edik hallgatott. Az eltökéltség és az értelmes tiltakozás kifejezése lassan leolvadt az arcáról.

– Tekintetbe veszi-e a Trojka – kérdezte Román egy vidéki ügyvéd modorában – az érdekelt felek javaslatait és kívánságait?

– Nem, nem veszi tekintetbe – mondtam. – Bár megvizsgálja azokat. Érkezésük sorrendjében.

– Vagyis az érdekelt felek... – kezdte Román, de Edik a szavába vágott:

– Csak nem a Pecsét? – kérdezte elborzadva.

– De igen – felelte Román. – Ó, jaj!

– Nagy?

– Nagyon nagy – válaszolta Román.

– Ilyet te még csak nem is láthattál – tette hozzá Vityka.

– És kerek?

– Pokolian kerek – mondta Román. – Semmi esély.

– De hát valjatok! – szólt Edik, és láthatóan igyekezett elnyomni rémületét. – És ha mondjuk négyszögletesítenénk? Mondjuk... e-e... a Kivrin-Oppenheimer-átalakítással?

Román megrázta a fejét.

– A Gemaitis-determináns nullával egyenlő.

– Azt akarod mondani, hogy nullához közelít?

Vityka kellemetlen hangon felröhögött.

– Nélküled erre sosem jöttünk volna rá – mondta. – Egyenlő, Amperjan elvtárs! Egyenlő!

– A Gemaitis-determináns nullával egyenlő – ismételte meg Román. – Az adminisztrációs mező sűrűsége annak minden elérhető pontján meghaladja az Odin-féle számot, az adminisztratív stabilitás abszolút, így a legális befolyásolás teorémájának valamennyi feltétele...

– Úgyhogy itt ülünk veled együtt nyakig egy potenciális kudarcban – fejezte be Vityka.

Edik kikészült. Még mozgatta lábacskáit, rezegtette a bajszát, kifeszítette fedőszárnyát, de ezek már csak tisztán reflexmozgások voltak. Egy darabig kinyitotta meg becsukta a száját, majd előkapott a levegőből egy elegáns írómappát, rajta aranyozott felirat: „A városi szakszervezeti konferencia küldötte”, és vadul lejegyzett bele valamit, közben eltörve, majd újravarázsolva a palavesszőt, végül az összes irodai kellék ismét feloldódott a levegőben, és Edik minden különösebb gusztus nélkül szopogatni kezdte az ujjait, gondolatok híján meredve a folyón túli békés tájra. Mindenki hallgatott. Román hanyatt feküdt, lábát keresztbe vetette, úgy látszott, alszik. Vityka ismét belemerült sötét gondolatai óceánjába, hangosan szuszogott, és teleköpködte környezetét mérgező nyálával. Nem bírtam elviselni ezt a lélekölő látványt: elfordultam, és azt kezdtem figyelni, hogyan olvas Fegya.

Fegya kedves, jóságos és tapintatos lény volt, de nagyon makacs. Az olvasás hatalmas erőfeszítésébe került. Bármelyikünk már régen feladta volna a küzdelmet, amely ennyi energiát igényel, beismerte volna, hogy nincs hozzá tehetsége, hogy alkalmatlan erre a dologra. De Fegyát más fából faragták. Ha rágni kell a gránátot, hát ő rágja, nem kímélve sem a fogát, sem a gránitot. Ujjával lassan követte az éppen aktuális sort, hosszasan elidőzött a cs és az y betűn, szorgalmasan sóhajtozott, lelkiismeretesen formálta a hangokat vaskos, szürke és a csimpánzéhoz hasonlóan mozgékony ajkával, ha pontosvesszőbe botlott, hosszú időre elakadt, homlokán harmonikaszerű ráncokba gyűrte a bőrét, és idegesen mozgatta messze előrenyújtott lába nagy ujjait. Míg néztem, eljutott a „dezoxiribonuklein” szóig, kétszer is nekifutott – sikertelenül –, majd a szótagolós módszerrel próbálkozott, de belezavarodott, összerezzent, és rám nézett.

– Dezoxiribonuklein – mondtam’. – Ez egy sav. Dezoxi-ribonukleinsav.

Szánalmasan elmosolyodott; és megigazította csíptetőjét.

– Sav – ismételte meg elfogódott hangon. – És miért így hívják?

– Máshogyan nem is lehetne nevezni – válaszoltam együtt érzőén. – Legfeljebb rövidítve: DNS... Hagyja ki, Fegya, és olvasson tovább!

– Igen, igen – helyeselt. – Inkább kihagyom. Szasa, mi az az óvoda?

– Óvoda? Óvoda... – Elgondolkodtam. – Azt a szervezetet nevezik óvodának, amelyik az iskoláskort még el nem ért gyerekekről gondoskodik, amíg a szülők a termeléssel vannak elfoglalva.

– Köszönöm, Szasa – mondta Fegya, és hangsúlyából megértettem, hogy nem elégítette ki a válasz.

– Mi van odaírva? – kérdeztem.

– „Ez itt patika, és nem óvoda...” – olvasta Fegya szótagonként.

– Világos – mondtam. – A kityezsgradi patika vezetőjét elvi alapon bírálják, amiért akadályozza a fiatal káderek nevelését. Így van?

– Azt hiszem, igen – felelte Fegya bizonytalanul. – De akkor sem értem... A patika olyan bolt, ahol gyógyszereket árusítanak... Tudja, Szasa, most még kevésbé értek mindent, mint korábban. Azt akarja mondani, hogy nem ad el gyógyszert iskoláskort még el nem ért gyerekeknek, mialatt a szüleik a termeléssel vannak elfoglalva? Akkor igaza van, hiszen a gyerekek kicsik, nem értik... A fiatal káderek meg egyszerűen fiatal emberek... Igen, úgy van, szerepel itt ez a szó, ká-de-rek. Itt van. Nem, nem értem.

– A vezető azt akarta ezzel mondani – magyaráztam –, hogy a patikában neki tapasztalt munkatársakra van szüksége, nem pedig fiatal emberekre, akiket képletesen az iskoláskort még el nem ért gyerekekhez hasonlít.

– Á – mondta Fegya. – Akkor ez egy másik dolog. Hogy lehet ezt összehasonlítani? Akkor nincs igaza. A fiatal ember (mondjuk olyan, mint maga, Szasa), az egy dolog. A kicsi gyerek meg egészen más. Helyes, hogy bírálják. Én meg, tudja, azt nem szeretem, ha egy ember mondani akar valamit, de egészen mást mond. Emlékszik, amikor Szószátyár vén bunkónak nevezte Szpiridont? Miért? Hiszen Szószátyár azt akarta mondani, hogy Szpiridon nem eléggé értelmes, és bár ez is teljességgel helytelen, mivel szerintem Szpiridon köztünk a legértelmesebb, ami egyáltalán nem meglepő, tekintetbe véve, hány éves, de az már végképp érthetetlen, miért kellett éppen így fogalmaznia, egy tökéletesen ide nem illő hasonlatot használnia, hiszen a dolognak végképp semmi köze egy olyasféle anyaghoz, mint a bunkó, vagyis egy darab fa. Vagy tévedek? – Némileg izgatottan előredőlt, és a szemembe nézett.

Már nyitottam volna a számat, de ekkor elképzeltem, micsoda mélységékbe kellene alászállnunk, milyen nehéz lenne elmagyaráznom, mi is az a metafora, az allegória, a hiperbola és egyszerűen csak gorombaság, és mire jó mindez; hogy milyen szerepe van ebben a nevelésnek, a megszokásnak, a nyelv fejlettségi szintjének, az érzelmeknek, a nyelvi ízlésnek, az olvasottságnak és általános kulturális színvonalnak, a humor- és ritmusérzéknek, és mi a humor és mi a ritmus; mindebbe belegondolva visszariadtam, és lelkesen kijelentettem:

– Tökéletesen igaza van, Fegya.

Megint nekilátott az olvasásnak; én néztem, és arra gondoltam, micsoda iszonyatos erővel kell rendelkeznie a Nagy Kerek Pecsétnek, ha egyetlen érintkezése a papírral elegendő volt ahhoz, hogy ezt a szabadságszerető havasi embert, a meghódíthatatlan csúcsoknak ezt a jóságos és tapintatos urát mindörökre egy közönséges kiállítási tárgynak, a darwinizmus alapjairól szóló ismeretterjesztő előadások szemléltetőeszközének sorsára kárhoztassa. Azután óvatos brekegést hallottam, s megfordultam. Kuzka volt az, természetesen, egyszer csak ott termett. A gyárigazgatóság tetején ült, és bátortalanul nézett felénk. Intettem neki, ujjammal hívtam. Ő, mint mindig, rettenetes zavarba jött és visszahőkölt. Hívogatva megtapogattam magam mellett a füvet. Kuzka végképp elvesztette a fejét, és a kürtő mögé bújt. Elkeseredtem, és államat tenyeremre támasztva egy halom selejtes varázspálcát kezdtem nézni, amelyeket a kerítés mellett a többi fémhulladék közé szórtak.

Az ebédlőből egy csapat fiatal munkásnő sereglett ki. Fegyát meglátva elkezdték kendőiket igazgatni, frizurájukat rendezgetni, szempillájukat rezegtetni és vihogva elkövetni mindazt, ami korukra jellemző. Fegya izmai’ megrándultak, hogy elrohanjon, de visszafogta magát, és maga elé meredve tépkedni kezdte bal vállán a vörhenyes szőrt. A lányok nyomban észrevették ezt, és rágyújtottak egy lakodalmas nótára. Fegya panaszosan mosolygott. Aztán kiáltozva szólongatták, és hívták, hogy menjen velük este táncolni. Fegyáról szakadt a víz. Amikor a lányok elmentek, visszafojtotta lélegzetét, és nyomban abbahagyta a mosolygást.

– Sikere van, Fegya – mondtam, nem minden irigység nélkül.

– Igen, és ettől szenvedek – bökte ki Fegya. – Maga ezt nem érti. Maguknál itt egészen mások a szokások. De nálunk a hegyek közt matriarchátus van... Nekem ez szokatlan... Egyszerűen elviselhetetlen, ha egyszerre ennyi lány figyel rám. Nálunk egy ilyen helyzet sok bajt okozna... Egyébként ez mifelénk elképzelhetetlen is lenne.

– Nos, ilyesmi nálunk is csak rendkívüli helyzetekben, fordul elő – vetettem ellene. – Na meg inkább csak tréfáltak, nem gondolták komolyan.

Vityka hirtelen felordított:

– Húzzunk el innen a francba! Köpök erre az egészre!

Csak gondolj bele, a Pecsét! Először talán...

– A mi helyzetünkben a legfontosabb a nyugalom – szólt közbe Román ki sem nyitva a szemét. – A kitartás és a leghidegebb hidegvér. Meg kell találnunk a kiutat.

– A mi helyzetünkben az a legfontosabb, hogy időben kimeresszük a karmainkat – vitatkozott vele Kornyejev.

– És valamilyen zsákmányt is kerítsünk a csőrünkbe – tette hozzá.

– Nem, nem – lépett közbe Edik. – Nem! A mi helyzetünkben az a legfontosabb, hogy semmi olyat ne kövessünk el, amit később szégyellnénk.

Az órámra néztem.

– A mi helyzetünkben az a legfontosabb – mondtam hogy le ne késsük az ülés kezdetét. Lavr^[4] Fedotovics nem szenvedheti a késést.

Feltápászkodtunk. Udvariasságból Fegya is felállt. Mikor kikanyarodtunk a mellékutcából, visszanéztem. Fegya már megint olvasott. Kuzka ott ült mellette, és harapdálni próbálta a bohócsipkát, melyet Panurge gyakran elhagyott.