Ötödik fejezet

A délutáni ülés elmaradt. Hivatalosan azt közölték velünk, hogy Lavr Fedotovics, továbbá Hlebovvodov és Vibegallo elvtársak az ebédtől gombamérgezést szenvedtek, és az orvos azt tanácsolta, reggelig maradjanak ágyban. Ám a folyton aggodalmaskodó parancsnok nem hitte el a hivatalos változatot. Előttünk felhívta a komáját, a szállodai étterem főnökét. Na és mi történt? A következő derült ki: ebéd közben Lavr Fedotovics és Vibegallo professzor Hlebovvodov elvtárs ellenében, a jól átsütött bélszínnek a véres bélszínnel szembeni viszonylagos előnyeiről folytatott elméleti vitáját a gyakorlatban óhajtván eldönteni, azaz hogy a bélszín ezen változatai közül melyiket kedveli leginkább a nép, következésképp melyik perspektivikusabb, konyak és bársonyos pilzeni sör kíséretében elfogyasztottak négy-négy adagot a séf készleteiből. Most mindannyian cefetül érzik magukat, kinyúlva fekszenek, reggelig mindenesetre képtelenek az emberek szeme elé kerülni.

A parancsnok ujjongott, mint az iskolás gyerek, akinek kedvenc tanára súlyos beteg lett. Én szintén. Egyedül Edik volt elégedetlen. Éppen arra készült, hogy a délutáni ülésen ismét megpróbálkozzon az egész társaság pozitív remoralizációjával.

Vásároltunk egy-egy adag fagylaltot, búcsút vettünk a parancsnoktól, és elindultunk a szállodába. Útközben az egyik sarok mögül megtámadott Edelweis, az öregúr. Adtam neki egy rubelt, de ez nem váltotta ki belőle a szokásos hatást. A fagylaltomat is odaadtam neki, de így sem szállt le a nyakamról. Már nem az anyagi javak érdekelték.

Szellemi javakra szomjazott. Követelte, hogy a heurisztikus aggregátja tökéletesítésén és korszerűsítésén végzett munka vezetője lehessen, kezdetnek összeállította volna a folyamat három évre szabott tervét (amíg az aspirantúrát elvégzi). Miután vagy öt percig hallgattam, és kezdett elsötétülni a világ a szemem előtt, keserű szavak készültek kitörni torkomból, szörnyű szándékok álltak a megvalósulás küszöbén. Edik mentette meg az öreget. „Egy ilyen jellegű munkát – mondta udvariasan, de határozottan – a szakirodalom alapos tanulmányozásával kell elkezdeni. Volt alkalma elolvasni Kean Rádiótechnikai ábécéjét? Az öregnek egyáltalán nem volt erre alkalma, és ezt nem is rejtette véka alá. „Nagyszerű – szólaltam meg, magamhoz térve. – Azonnal iratkozzon be a könyvtárba, vegye ki az Ábécét, Kiszeljov Geometriáját és egy nyolcadik osztályosoknak való algebratankönyvet! Olvassa el és jegyzetelje ki mindet!

Ennek a munkának ez elvégzése előtt ne merészeljen zaklatni!” Az öregecske megkérdezte tőlem, mi az az algebra, majd elvonult, az aggregátja vonszolta magával, amely úgy látszik, megunta, hogy egy helyben maradjon.

Szobámba fölérve a következő kép fogadott: a nagyon elégedett Vityka Kornyejev cipőstől az én ágyamon hevert, és a szabad akaratról szónokolt. A félmeztelen Román az ablaknál ült, és püffedt, vörös hátát Fegya kenegette valamilyen patikaszagú, sárga kulimásszal. Szószátyár Poloska felkapaszkodott a falra, és orrát felhúzva elégedetlenül nézte a többieket, lesve az alkalmat, hogy egy-két szót közbevethessen.

– Á, a munka hősei! – kiáltott fel Vityka megpillantva minket, és lábával kalimpált. – Az önagyonülésezők.^[28] Hogy szolgál a mélyen tisztelt Vunyjukov elvtárs egészsége? Hogyan sikerült a hatvannégyes számú ügy felhasználásbesorolása? Négyfelé fűrészelték, vagy kiöntötték a lefolyóba?

– Tehát mégiscsak te csináltad? – kérdezte Edik.

– Elég a nyafogásból és siránkozásból! – felelte Vityka.

– Már százszor megmondtam nektek.

– Mássz le az ágyamról! – követeltem.

– Már ezerszer megmondtam nektek, ti fajankók – mondta Vityka, áttelepedve az én ágyamról a magáéra.

– A természettől és a bürokráciától nem számíthatsz könyörületre. Én például soha nem is számítok rá. Kivárom a megfelelő pillanatot, megragadom, belevájom a körmömet. De tudom, hogy ti széplelkű moralisták vagytok. Nélkülem itt pusztulnátok. De itt vagyok én! És még ma mindent elrendezek. Edelweist belefojtom a csatornába. Mire van még szükséged, Szaska? A Fekete Dobozt akarod? Megkapod a Fekete Dobozt, tudom, hol tartják... Most nézzük Amperjant. Neked mire van szükséged, Amperjan? Á, Poloskát akarod? Adjatok valamilyen dobozt...

Ezekkel a szavakkal megragadta Szószátyárt a lábánál fogva, lerántotta a falról, de az olyan szörnyű hangon visított fel, hogy átdörömböltek a szomszéd szobából, és durva szavakkal szólítottak fel minket a rendetlenkedés beszüntetésére. Vityka elengedte Poloskát, Szószátyár pedig sértetten félrevonult, és fájó lábát dörzsölgette.

Vityka lehalkította a hangját, és elmesélte, hogyan hatolt be előző éjjel a vízvezetékcsöveken a pavilonba, amelyben kerámiatartályába zárva raboskodott a Folyékony jövevény; hogyan kínlódott sokáig, mert nem tudta kinyitni a konténert, és a korom sötétben hogyan sikerült végül feltörnie pillantásával a parancsnok raktárából kölcsönvett kanna fölött („...egész kis sajtkészítő üzeme van ott a kulákjának, még szeparátora is...”), hogyan keresett sokáig valamit, amit a kiürült konténerbe önthetne, míg a pincében rá nem akadt egy vödörre, amelyben valamiféle lötty volt... Éjjel kettőkor transzgresszálta magát az intézetbe, délig dolgozott, mint az állat, és nagyon nagy örömére valamiféle, bár egyelőre elég szerény eredményre is jutott. Most pedig már újra itt van, ifjú és friss, akár d’Artagnan, akinek kardja mindig barátai rendelkezésére áll. A jövevény mindenkinek üdvözletét küldi, és azt állítja, csak Vityka laboratóriumában érzi magát úgy a Földön, mintha otthon lenne. A kannát pedig ő, Vityka, becsülettel visszahozta, mivel ő, Vityka, tudós, nem pedig holmi piszok besurranó tolvaj, és most szándékában áll mielőbb visszajuttatni azt a tulajdonosának, úgyhogy ha bárki szeretne bármit megkaparintani a Kolónia területéről, az ég szerelmére, ne szerénykedjen, ő, Vityka, készen áll.

Román egészében véve együttérzéssel hallgatta ezt a beszámolót, bár már másodszor hallotta, és szavai szerint ez a második változat semmiben nem tért el az elsőtől: ugyanaz a hencegés, ugyanaz a kétséges törekvés a becsületesség látszatára. Én nem minden lelkesedés nélkül csirkefogónak és bűnözőnek tituláltam Vitykát. Edik nyilvánvalóan elkeseredett, és azt mondta, hogy ez nem becsületes dolog, hogy ez disznóság, hogy Vityka miatt a parancsnokot majdnem szívrohamba kergették, hogy ez egyébként sem módszer, hogy Vityka egyszer még ráfázik, hogy rendes emberek nem járnak el ekképp, és így tovább.

Vityka komiszán elvigyorodott, és megkérdezte, hogyan járnak el a rendes emberek. Ő, Vityka, nagyon szeretné megtudni, mit tesznek ilyen helyzetben a rendes emberek, ő, Vityka, már fél hónapja vár valamilyen rendes eredményt a rendes emberek cselekedetei nyomán. Lehetséges, hogy a rendes emberek mégiscsak leereszkednek odáig, hogy felvilágosítják őt, a sötét bűnöző Vitykát, hogyan kell nekik, a rendes embereknek eljárniuk? És lehetséges, hogy végül még csinálnak is valamit?

Edik azt felelte, hogy igen, rendes embernek lenni jóval nehezebb, mint sötétnek és bűnözőnek. A rendes emberek tettei mindig a környező világ javítását szolgálják. A rendes embereket nem töltheti el megelégedettség, ha a még oly nemes célokat is nemtelen eszközökkel sikerül elérniük.

Ezért is nehezebb a rendes ember helyzete összehasonlítva a sötétével és bűnözőével, de a rendes ember minden egyes konkrét esetben kénytelen gondosan és aprólékosan megválasztani céljai elérésének eszközeit.

Vityka erre azt felelte, hogy megfigyelései szerint az úgynevezett rendes embereknek mindig is rendkívül erős oldaluk volt az elmélet. De őt, Vitykát, jelenleg legkevésbé az elmélet érdekli, őt a rendes emberek gyakorlati tevékenysége érdekli. Csak nem akarják őt, Vitykát, arra kényszeríteni, hogy ezen tevékenység példájaként fogja föl azon jótéteménynek beállított, siralmas színielőadást, amelyet Amperjan elvtárs produkált tegnap a délutáni ülésen? („...Ha már belefogtál, csináltad volna végig, te széplélek, erővel végleg jó útra téríthetted volna azokat a dögevőket, erővel józan észre téríthetted volna a hülye Edelweist; az már lett volna valami, de így csak habverés és porhintés volt...”)

Edik fülig elvörösödve kijelentette, hogy Kornyejevnek a leghalványabb elképzelése sincs a pozitív remoralizáció módszertanáról, ezért őt, Ediket, a legkevésbé sem sérti ez a lapos, ostoba támadás. Neki, Ediknek, szándékában áll a továbbiakban is folytatni kísérletét, hogy a legmagasabb emberi szintre emelje a Trojkát, és bár ő, Edik, korántsem képes garantálni a százszázalékos sikert, ő, Edik, egyelőre nem lát más utat a világ adott részének lényeges javítására. Ugyanakkor ő, Edik, előre látja, hogy az ebben a hangnemben folytatott további vita csak vulgáris szócséplésbe torkollik, amelynek Kornyejev oly nagy mestere, ezért ő, Edik azt kéri, hogy a dolog érdemi részéről mondjon véleményt az itt jelen lévő, jóságáról és objektivitásáról közismert Alekszandr Privalov, továbbá a szintén jelen lévő Román Ojra-Ojra, a magiszterek rangidőse.

A jóságáról és objektivitásáról közismert Alekszandr Privalov az én személyemben becsülettel és egyenesen kijelentette, hogy ezt az egész problémát mondvacsináltnak találja, persze ha nem számítjuk azt az érdekesnek mondható, bár mintegy csak mellékesen odavetett elgondolást, amely Edelweisre és a csatornarendszerre vonatkozott. Ő, a jóságos és objektív Privalov, csupán a szombatot várja, amikor a Trojka a kilencvenhetes számú ügyet tárgyalja; reméli, hogy sikerrel kerül ki a küzdelemből, minekutána mindörökre elhagyja Kityezsgradot, csőrében a Fekete Dobozzal. Ám addig szándékában áll minden ésszerű eszközzel kifejezésre juttatni a Trojka tevékenysége iránti lángoló érdeklődését, és részt venni annak kivétel nélkül valamennyi ülésén, nehogy az esélynek a leghalványabb árnyékát is elszalassza.

A magiszterek rangidőse hozzászólásának kezdete előtt befejezte a körömápolást, vastagon behintőporozta a borotválkozás után gyulladt orcáit, felakasztotta a háromszárnyú tükörre a világ tizenhárom különböző országából származó mind a tizennyolc nyakkendőjét, optimálisan megoldva a feladatot. Hozzászólását azzal kezdte, hogy itt mindenkinek igaza van, mindenkinek a maga módján, következésképp senkinek nincs igaza. Ő, a magiszterek rangidőse mindenképpen üdvözli E. Amperjannak azt a nemes törekvését, hogy saját maguk előtt leleplezze a Trojka tagjait, és bemutassa nekik, milyenek lehetnének, ha nem olyanok lennének, amilyenek. Ő, Román, mindig is úgy vélte, hogy a pozitív remoralizáció az ember emberre gyakorolt befolyásának legmagasabb rendű formája, ugyanakkor ugyancsak ő, Román, szükségesnek tartja emlékeztetni arra, hogy a befolyásolás legmagasabb rendű formája korántsem mindig a leghatásosabb is egyben. Ő, Román, tiszta szívből üdvözli A. Privalov pozitív fatalizmusát, az ő, Privalov, megingathatatlan reményét a szerencsés véletlenben, mivelhogy bárki bármit is mondjon, a szerencsés véletlen minden kezdeményezésnek elengedhetetlen feltétele. De ismét csak ő, Román (a magiszterek rangidőse), emlékeztet arra, hogy a mi valóságos világunkban a szerencsés véletlen valószínűsége mindig is jóval csekélyebb volt, és az is marad, mint bármely más véletlen valószínűsége. Végül pedig V. Kornyejev tettei belőle, Románból, akaratlan lelkesedést váltanak ki, amely érzést egyébként jelentős mértékben elhomályosítja annak tudata, hogy a jelzett tettek határozottan átlépik az erkölcs határait. Nem, ő mint rangidős magiszter nem ismer általános érvényű megoldást az itt felvetett problémára. Számára teljesen természetesnek tűnik, hogy a jelenlevők mindegyike keresi az egyéni megoldást – tulajdon lelki alkatával összhangban. Például ő, Román, most belepillant ebbe a tükörbe, és sovány, napbarnított arcot lát benne, villogó, égő fekete szemet és ezen az égövön rendkívül ritkának mondható, ezért hiánycikknek számító, gascogne-i módon görbe orrot. Egyébként a rendkívül tekintélyesnek számító hivatalnoknak, Gologo elvtársnak, aki privát ismeretséget ápol az ismeretlennek szintén nem nevezhető Vunyjukov elvtárssal, egyéb gyermekei közt van egy kedvelt, Irina nevű, eladósorban lévő leánya. E nevet kimondva ő, Román, úgy véli, többet is mondott a kelleténél, és ehhez csupán annyit tehet hozzá, hogy Pucér elvtárs soha semmit nem tagad meg Irinától; hogy Vunyjukov elvtárs a rendelkezésre álló információk szerint készségesen teljesíti Gologo elvtársnak gyakorlatilag bármely kívánságát; és hogy ily módon a feladat mindössze egy olyan helyzet megteremtése, amelyben Irina elvtársnő igyekszik teljesíteni Román elvtársnak, a rangidős magiszternek minden lényeges kívánságát. Ő, Román, egyelőre a következő pozitívumokat könyvelheti el számláján: három álmatlan, Gumiljov^[29]-versek szavalásával eltöltött éjszaka, két, Gologo elvtárs társaságában eltöltött, lidércnyomásos este az erdei szalonkák dürrögéséről és a siketfajdok pittyegéséről folytatott beszélgetésekkel, naponkénti gyötrelmes borotválkozás egy veszélyes borotvával, a strandon leégett háta és az arcizmok állandó fájdalma – a folyamatos hősies mosolygás következményeképp.

– A győzelem az enyém – fejezte be Román megrángatva zakóját. – És akkor nem feledkezem meg rólatok, kedves fatalistáim, moralistáim és bűnözőim.

Intett nekünk, férfias mosolyt varázsolt arcára, és fütyörészve távozott. Poloska, feladva a reményt, hogy elmondhassa a magáét, sértett képpel utána kúszott. Csak ekkor vettem észre, hogy Fegya nincs a szobában. Ő rendkívül érzékeny volt a kapcsolatokban mutatkozó feszültségekre, ezért valószínűleg jobbnak látta elmenni, amikor Vityka ordítani kezdett Edikkel.

– Nem volt még elég a marakodásból? – kérdeztem kimerültén. – Ne menjünk el inkább sétálni egyet?

– Én csak egyet tudok – mondta Edik rám se hederítve.

– Mindazt, amit itt elmondtál, Viktor, soha nem merészelted volna kimondani sem Gian Giacomo, sem Fjodor Szimeonovics előtt. És teljesen nyilvánvaló, hogy soha nem mondod el nekik, hogyan szerezted meg a jövevényt.

Nagyon kegyetlen és nagyon erős csapás volt ez. Meg is lepett, hogyan volt erre képes az udvarias Edik. Gian Giacomo és Fjodor Szimeonovics, Vityka mesterei az embereknek ahhoz a rendkívül szűk köréhez tartoztak, akiket Vityka tisztelt, szeretett és egyáltalán figyelemre méltatott.

A goromba Kornyejev, aki épp csak az imént vicsorgott pimaszul Edikre, elfeketedetett, akár egy akasztott ember. Kereste a szavakat, goromba, sértő szavakat, de nem talált ilyeneket. Ezután durva gesztusokat kezdett keresni.

Felpattant, és végigrohant a mennyezeten. Majd átváltozott kővé, egy darabig így feküdt elgondolkodva, végül rátalálva a gesztusra, visszavette eredeti alakját. Előhúzta az ágy alól a parancsnok kannáját, akkurátusán letette a szoba közepére, visszahúzódott a sarokba, és nekifutásból akkorát rúgott a kannába, hogy az eltűnt. Majd végigmért minket sárga szemével, felkiáltott: „Hogy süllyedjetek el, ti vegetáriánusok!” – és ő maga is eltűnt.

Edik és én néhány percig szótlanul ültünk. Nem volt miről beszélnünk. Majd Edik halkan megszólalt:

– Szeretném megnézni a Kolóniát, Szasa. Nem kísérsz el?

– Mehetünk – mondtam. – De nem kószálhatok ott veled, egyedül kell mindent megnézned. Megígértem Szpiridonnak, hogy felolvasok neki valamit.

Edik nem tiltakozott. Fogtam a mappát a japán anyagokkal, és kiléptünk a folyosóra. Ott karját háta mögött összefűzve Szószátyár Poloska járt fel-alá tulajdon érzékeléseiben elmélyedve. Közöltem vele, hogy Szpiridonhoz megyek.

– Igen-igen – reagált szórakozottan. – Feltétlenül.

– Akkor mehetünk? – kérdeztem.

– Nem érek rá! – mondta Poloska ingerülten. – Talán nem látja, hogy elfoglalt vagyok? Menjen csak ahhoz a maga Szpiridonjához, én majd később csatlakozom... Némely emberek – mondta kedves mosollyal Ediknek – időnként rendkívül tapintatlanok.

Ediknek nyilván az a megjegyzés jutott eszébe, amelyet Vitykához intézett, és ettől végleg lehangolt lett. Szótlanul mentünk el a Kolóniáig, és a pavilonnál, amelyben Szpiridon lakott, elváltunk. Edik azt mondta, megnézi, hogy s mint mennek itt a dolgok, majd visszajön ide.

Szpiridon rezidenciájául a régi téli uszodát jelölték ki. Az alacsony helyiségben égtek a lámpák, visszhangosan csobogott a víz. Nagyon kellemetlen szag terjengett itt – hideg, éles bűz, amitől libabőrös lett az ember, agyában kellemetlen asszociációk merültek fel: a pokol, kínzókamrák és a mi vasorrú bábánk csontkeze jutott eszébe. De semmit nem lehetett ellene tenni. Le kellett küzdeni az első rohamot, és várni, míg valamennyire hozzászokik. Leültem a medence szélére, lelógattam a lábam, és magam mellé tettem a mappát. Szpiridon nem volt látható – a víz hullámzott, fénypacnik cikáztak, és olajos foltok keringtek a felszínén.

– Szpiridon – szólítottam, és sarkammal doboltam a medence falán.

Ez bosszantott a leginkább Szpiridonban: hiszen nyilván látja, hogy vendége érkezett, elhozták neki a mappát, amit kért, és nem holmi Vibegallo jött el hozzá, hanem régi barátja, aki az összes ilyen trükkjét kívülről tudja – de ő mégis eltűnik! Minden alkalommal feltétlenül be kell mutatnia, milyen hatalmas, milyen felfoghatatlan, és milyen könnyen el tud rejtőzni még az átlátszó vízben is.

Természetesen közvetlenül a lábam alatt volt. Tányér nagyságú, pislogó szemét vettem észre.

– Jó, jó – mondtam. – Gyönyörű vagy. Semmit nem látok, csak a szemedet. Nagyon hatásos. Akár a cirkuszban.

Szpiridon ekkor a felszínre úszott. Vagyis nem arról van szó, hogy felemelkedett, lényegében nem is volt a mélyben, egész idő alatt a felszín közelében lebegett; egyszerűen csak most megengedte, hogy lássák. Lapos, petyhüdt szemhéja pillanatonként felnyílt, hatalmas kerek, sötét és mély szeme tisztességtelen gúnnyal meredt rám.

– Milyennek találsz ma? – szólalt meg gyenge, rekedtes hangon.

– Igazán remeknek – feleltem.

– Mint vihar a tengeren?

– Kész kalóz vagy! Az ámbráscetek réme!

– Írj le, milyen vagyok! – követelte Szpiridon.

– Kérlek – mondtam. – De én nem vagyok Tennyson^[30], olyan igazságot mondok el rólad, hogy rosszabb lesz bármilyen hazugságnál. Most egy halom, mosás előtt beáztatott szennyes ruhára hasonlítasz.

Szpiridon egyetlen hosszú, szinte érzékelhetetlen mozdulattal mintegy átfolyt a medence közepére. A karjai tövét takaró hártya szemérmetlenül kifordult, feltárva a ráncos szemölcsökkel borított kékesfehér felületet, és szervezete belsejéből feltárult a húsos, rángó kinövések övezte, hatalmas, rángatózó, fekete csőrszerűség. Fülsértő recsegés hallatszott: Szpiridon hahotázott.

– Irigykedsz – jelentette ki. – Látom, hogy irigykedsz. Eh, mindannyian irigyek vagytok, ti szárazföldiek! Pedig nem kellene. Nektek is megvannak a magatok előnyei. Megyünk ma sétálni?

– Nem tudom – mondtam. – Ahogy a többiek akarják. Elhoztam a mappát. Emlékszel? Te kérted.

– Emlékszem, emlékszem – válaszolta Szpiridon. – Nos hát...

Végigterült a vízen, legyezőszerűen széttárta iszonyatos csápjait, villogni kezdett, gyöngyházszínű fény borította el. Szúrt a szemem, és elálmosodtam. Úgy rémlett, derűs reggelen pecabottal a kezemben ülök, a napfény melenget, a meleg víz felszínén fényfoltok táncolnak, és egész testem kellemesen elnehezül. Szpiridon hideg vízsugarat spriccelt az arcomba, ettől magamhoz tértem.

– Pfúú – mondtam. – Hogy az a mocskos... Pfúúú...

– Már miért lenne mocskos? – csodálkozott Szpiridon.

– Kristálytiszta víz. Ha mocskos lenne, elpusztulnék.

– A fenét pusztulnál el – sóhajtottam. – Ismerlek én téged.

– Halhatatlan vagyok, ugye? – mondta Szpiridon önelégülten.

– Valami olyasmi – hagytam rá. – Jól van, hagyd már abba a villogást! Elálmosodom tőled. Mi van, direkt csinálod?

– Nem direkt, de abba is hagyhatom. – Hirtelen megint közvetlenül a lábamnál termett. – És hol van az a mi fecsegő hülyénk? – kérdezte. – És hol van szőrös barátod?

– Ő nem csak az én barátom – vetettem ellene. – Ő a te barátod is. És micsoda modor ez, sértegetni a barátaidat?

– Barátaimat? – hitetlenkedett Szpiridon. – Nekem nincsenek barátaim. Azt sem tudom, mi az.

– Na és mi a helyzet az Egyetemes Közösséggel? – kérdeztem. – Minek is vagy te a meghatalmazott nagykövete?

Szpiridon hűvösen pillantott rám.

– Van valamilyen elképzelésed a diplomáciáról? – érdeklődött. – Nem kell felelned. Látom, hogy nagyon is zavarosak az elképzeléseid. A diplomácia az új jelenségek régi terminológiával való leírásának művészete. Az adott esetben a nektek, embereknek teljesen új jelenséget (a mai énem és a holnapi énem közötti őszinte és megbonthatatlan barátságot) nevezem meg az Egyetemes Közösség terminussal.

– Aha – mondtam. – Vagyis az Egyetemes Közösség nem más, mint hazugság.

– Semmi esetre sem – vitatkozott velem Szpiridon. – Ismétlem: ez az én közösségem saját magammal.

– Hát ezt mondom, tehát hazugság – ismételtem meg én is. – Saját magadon kívül te senkivel nem vagy képes közösséget alkotni, még velem sem.

– A Gigantikus Ősi Fejlábúak – mondta Szpiridon kioktató hangon – mindig magányosak. És mindig örömmel tölti el őket az a körülmény.

. – Világos. Akkor mi (Fegya, Szószátyár, én), mi kik vagyunk a számodra?

– Ti? Társalkodók. Szórakoztatók... – Gondolkodott egy keveset, majd hozzátette: – Táplálék.

– Disznó vagy – vágtam oda sértődötten. – Egy szaros gatya. – Ez valahogy olyan hlebovvodovosan hangzott, de nagyon dühös voltam. – Hát akkor pancsolj csak itt büszke magányodban, én elmegyek.

Úgy tettem, mintha fel akarnék állni, de ő csápja tapadóival ügyesen elkapta a nadrágom szárát, és nem engedett.

– Várj, várj! – mondta. – Na tessék, megsértődött! Hogy ti, szárazföldiek mennyire nem bírjátok az igazságot... Bármit lehet nektek mondani, csak az igazságot nem. Mi, Gigantikus Ősi Fejlábúak viszont mindig csak az, igazat mondjuk. Bölcsek vagyunk, de a ravaszkodás távol áll tőlünk. Amikor arra készülök, hogy megtámadjak egy óriás ámbráscetet, végtelenül egyenesen járok el. Nem mondom neki: „Engedd meg, barátom, hogy átöleljelek, milyen régen nem találkoztunk!” Egyáltalán semmit nem mondok neki, egyszerűen megközelítem teljesen nyilvánvaló szándékkal... És tudod – magyarázta, mintha éppen ebben a pillanatban jutott volna eszébe ez a gondolat –, éppenséggel az ámbráscetek sem szeretik ezt! Elképesztően irreálisan épült fel a világ! Az élet csak abban az esetben lehetséges, ha a realitást olyannak fogjuk fel, amilyen, ha a feketét feketének, a fehéret fehérnek nevezzük. De hogy ti mennyire nem szeretitek feketének nevezni a feketét! Egyszerűen nem értem, hogyan lehet megsértődni az igazságtól. Egyébként azt sem értem, hogyan lehet egyáltalán megsértődni. Amikor hazugságot hallok, amikor Poloska mocsári féregnek nevez, amikor te szaros alsónadrágnak titulálsz, én ezen csak nevetek. Mert ez nem igaz, és nagyon mulatságos. És amikor igazságot hallok, hálát érzek (már amennyire a Gigantikus Ősi Fejlábúak egyáltalán képesek hálát érezni), mivel csak az igazság ismerete teszi lehetővé a létezésemet.

– Rendben – mondtam. – És ha csillogó briliánsnak és a tengerek gyöngyszemének neveznélek?

– Akkor nem értenélek meg – felelte Szpiridon. – És arra gondolnék, hogy te magad sem érted magadat.

– És ha a világ urának neveznélek?

– Azt mondanám, egy olyan értelmes lény áll előttem, aki megszokta, hogy igazat mondjon a világ urainak.

– De hát ez nem igaz. Te nem vagy a világ ura.

– Vagyis nem vagy olyan okos, mint amilyennek látszol.

– A világuralmi törekvés egy újabb példája – jegyeztem meg.

– Hogyhogy egy újabb? – vált nyugtalanná Szpiridon.

– Vannak mások is?

– Rosszindulatú hülyékből sosincs hiány – mondtam bánatosan.

– Ez igaz – helyeselt Szpiridon elgondolkodva. – Elég, ha csak magát ősi személyes ellenségemet, az ámbráscetet vesszük. Albínó volt, és ez a fogyatékosság erősen hatott szellemi képességeire. Először csak valamennyi ámbráscet urának nyilvánította magát. Ez az ő belügyük volt, engem nem érintett. De ezután a tengerek urának kiáltotta ki magát, és híre ment, hogy a Mindenség urává készül avanzsálni... Mellesleg honfitársaid (az emberekre gondolok) elhitték ezt, sőt, elismerték őt a gonosz megtestesüléseként. Undorító pletykák kezdtek terjedni óceánszerte, némely barbár törzsek a káosz előérzetében pimasz támadásokra merészeltek vetemedni, az ámbráscetek kihívóan kezdtek viselkedni, és felfogtam, hogy ideje közbelépnem. Vitára hívtam ki az albínót. – A polip elhallgatott, szeme félig lecsukódott. – Ritka hatalmas állkapcsa volt – mondta végül. – De a húsa zsenge, édes, semmilyen fűszerezést nem igényelt... Hm, igen.

– Viták! – kiáltott fel hirtelen Panurge, földhöz vágva csörgősipkáját. – Mi lehetne áldásosabb a vitáknál? A vélemények szabadságánál! A szólás szabadságánál! Az önkifejezés szabadságánál! De ami Arkhimédészt illeti, a történelem, mint mindig, szégyenletesen és szégyentelenül elhallgatott egy apró részletet. Amikor Arkhimédész felfedezve törvényét, vizesen és meztelenül, heurékát kiabálva végigrohant a zsúfolt utcákon, Szürakuszai minden lakója tapsolt, és mérhetetlenül örült a hazai tudomány új felfedezésének, amelyről még semmit nem tudtak, és amelyet megismerve sem értettek belőle semmit. És csak egyetlen pimasz fiúcska mutatott ujjával a rohanó zsenire, és harsány röhögéssel kiáltotta: „Srácok! Hé, fiúk! Hiszen Arkhimédész pucér!” És bár ez volt a tiszta igazság, tudománykedvelő apja ott a helyszínen fülön fogta, és kegyetlenül elporolta katonai szíjával.

– Lehetséges – mondta Szpiridon. – Lehetséges... Olvassunk inkább, Szasa! Meg kell vallanom, nagyon érdekel, mit tudnak rólunk, és mire emlékeznek velünk kapcsolatban az emberek.

Fogtam a mappát, a térdemre tettem, és kioldottam a szalagjait. A dolog engem magamat is érdekelt”. Gyerekkorom óta ismertem ezeket az anyagokat. Nagybátyám, aki nem kifejezetten neves szakértője volt Japánnak, írni készült egyszer egy könyvet azzal a furcsa címmel, Polipok és emberek. Az az ötlet kerítette hatalmába, hogy a fejlábúakat és az embereket időtlen idők óta szoros kapcsolat fűzi össze. Hogy megalapozza ezt az elgondolást, rengeteg könyvet átnyálazott, archívumokat böngészett át, lejegyzett tömérdek japán legendát, s mindazt, ami érdekes volt az ő szempontjából, lefordította oroszra, és ebben a mappában gyűjtötte össze. A könyvet nem sikerült megírnia: lefoglalta disszertációja, amelynek témája ez volt: „Hogyan árulta el a japán liberális burzsoázia a japán munkásosztály érdekeit a csendes-óceáni háborúra való japán felkészülés időszakában”. A mappa félredobva hányódott, az anyagok nagy része elkallódott, de ez-az megmaradt – egy halom megsárgult papírlap nagybátyám egyenletes kézírásával tele. Minden lapon kivonat valamilyen könyvből vagy kéziratból, gondosan feljegyezve a felhasznált forrásművet.

– Sorban olvassam? – kérdeztem.

– Sorban, sorban – mondta Szpiridon. – És ne kapkodj! Mindent át kell gondolnom.

– Rendben. – Fogtam az első lapot. – „Az ikának nyolc lába van, és rövid törzse, lábai a szája körül sorakoznak, a csőre a hasába van beszorítva. Belsejében van egy táblácska, amely tust tartalmaz. Ha nagy hallal találkozik, hullámokban tust bocsát ki, hogy elrejtse a testét. Ha kis halakkal találkozik, tusnyálat köp, hogy magához vonzza őket. A Ben-cao gan-mu azt állítja, hogy az ika tust tartalmaz, és jó modorú.” (Vizek könyve)

– Mi az a tusnyál? – kérdezte Szpiridon.

– Na nem, inkább te mondd meg, kérlek, mi az a tusnyál! – szálltam vitába vele. – És egyben azt is, hogyan tartalmazhat egy táblácska tust.

– Mulatságos, nagyon mulatságos – mondta Szpiridon elgondolkodva. – Úgy látszik, egy kisebb tintahal leírásával van itt dolgunk. Bár másrészt viszont a tintahalak sosem ismerték a jó modort. Náluk modortalanabb lényt elképzelni sem lehet. Én legalábbis nem vállalkoznék ilyesmire. Talán csak Poloska lehet ilyen. Na jó, folytassuk.

– „Bidzan véleménye szerint – olvastam – az ika nem más, mint a varjú metamorfózisa, mivel napjainkban az ika hasán varjúcsőr látható, és ezért az »ika« szót a »varjú« és a »tintahal« jelével kell leírni.” (Ismeretek az égiről, a földiről és az emberiről)

– Mi az a varjú? – érdeklődött Szpiridon.

– Olyan madár – feleltem. – Fekete, és jókora csőre van.

– Milyen vulgáris fantázia – mormolta Szpiridon.

– Tovább!

– „A Dotoko hegytől északra van egy nagy tó, igen mély. Az emberek azt beszélik, hogy összeköttetésben van a tengerrel. Enszio korában gyakran fogtak ki a vizéből ikát, megfőzték és megették. Az ika felúszik a felszínre, és a vízen lebeg. Avarjak meglátva ezt azt hiszik, hogy döglött, és leszállnak, hogy falatozzanak belőle. Az ika akkor összegömbölyödik, és megfogja őket. Ezért az »ika« szót a »varjú« és a »tintahal« jelével írják le. Ami az ika testében levő tust illeti, azzal írni lehet, de amit így leírtak, idővel eltűnik, és a papír ismét tiszta lesz. Ezt használják ki, amikor hamis esküt vetnek papírra.” (A hegyek és tengerek könyve)

Mialatt olvastam, bejött a pavilonba Fegya. Meghajolt Szpiridon felé, halkan leült mellém, és hallgatni kezdte, amit olvastam. Mikor befejeztem, Szpiridon ezt mormolta:

– Ez már jobban hasonlít az igazságra. Bevallom, magam is így vadásztam ifjúkoromban az albatroszokra... Csak azt nem értem, miért érdekli ezeket az embereket annyira a varjú és a tus. Egyre csak varjakról meg tusról beszélnek.

– Akkoriban tussal írtak – magyaráztam. – A varjakkal meg a csőr miatt hoznak benneteket összefüggésbe. Talán nem világos?

. – Tegyük fel – mondta Szpiridon hűvösen. – Jó napot, Fjodor! Hogy van?

– Köszönöm, jól – felelte halkan Fegya. – Nem zavarok?

– A legkevésbé sem – nyugtatta meg Szpiridon. – Folytasd, Szasa!

– „Az ősi hagyományok úgy tartják, az ikák Szeto hercegnek, a Belső-tenger urának cselédségéhez tartoznak. Amikor nagy hallal találkoznak, néhány lépésnyi távolságra fekete tust bocsátanak maguk köré, hogy elrejtsék benne a testüket.” (A hegyek és tengerek könyve) \

– Már megint a tus – morogta Szpiridon. – Tovább!

– „A régi költő, Czo Szi Óda U fővároshoz című versében ez olvasható: »Az ika kardot tart.« Ez azért van, mert az ika testében van egy gyógyító hatású kard, ám maga az ika a tarisznyarákok fajtájához tartozik.” (Vizek könyve)

– Nem, nem azért – cáfolta Szpiridon. – Hanem azért, mert Czo Szi ostobaságban még a fentebb említett Bidzant is felülmúlja. Tovább!

– „A tengerben él az ika, a háta olyan, mint a játékkocka, a teste rövid, nyolc lába van. Külseje nagy, meztelen, kerek fejű emberre emlékeztet.” (Feljegyzések a tenger lakóiról)

– Hát, ez a nyolckarú polipról szólhat – mondta Szpiridon.

– Azoknak a háta még más dolgokra is emlékeztethet. A nyolckarú helyében én persze megsértődnék, de hál’ istennek én a saját helyemen vagyok. Folytasd!

– „A Szugoroku-öbölben láttak egy hatalmas takót. A feje kerek, a szeme, mint a hold, a hosszúsága elérte a harminc lépést is. A színe olyan volt, mint a gyöngyé, de amikor táplálkozott, ibolyaszínű lett. Miután párosodott a nősténnyel, megette azt. A szagával számtalan madarat magához vonzott, és a vízből elkapta őket. Ezért az öblöt Takogaurának, Tako-öbölnek nevezték el.” (Feljegyzések a vizek tigriseiről)

– Hm – morfondírozott Szpiridon. – Lehet, hogy ez én voltam. Melyik évszázadból való ez a feljegyzés?

– Nem tudom – feleltem. – Nincs ideírva.

– Hm. Színe, mint a gyöngyé... Hol van ez a ti Japánotok? Ezek olyan kis szigetek a Csendes-óceán peremén? Nagyon is lehetséges, nagyon is... Na jó, tovább!

– „A hajdanvolt időkben egy szerzetes egy tengerparti faluban éjszakázott. Éjszaka szörnyű zaj hallatszott, minden lakó fényeket gyújtott, és lementek a tengerpartra, az asszonyok botokkal verték a rizsfőző kondérokat. Reggel a szerzetes megkérdezte, mi történt, és azt felelték neki, hogy azon a környéken él a tengerben egy nagy ika. Olyan a feje, mint Buddháé, és mindenki bodzunak, azaz szerzetesnek nevezi. Megesik, hogy kijön a partra, és összetöri a csónakokat.” (A déli vidékek hagyományai)

– Különb dolgok is megesnek – mondta talányosán Szpiridon. – Tovább!

– „Egy partvidéki ember meséli: van ika és van tako, de nem tudja, mi a különbség köztük. Mind a kettő képes varázsolni, a szájuk körül karjaik vannak, és a testük belsejében tus. A tengernél élő ember könnyen megkülönbözteti őket, mert az ikának hosszú a hasa, és szárnyai vannak, nyolc karját behúzza, és két karját kinyújtja, míg a tako hasa kerek és puha, nyolc karját minden irányban kinyújtja. Az ika karjain néha vashorgok nőnek, ezért a búvárok tartanak tőle.” (Feljegyzések a vizek tigriseiről)

– Ez itt valahogy nem logikus – jegyezte meg elgondolkodva Szpiridon. – Eddig ezeknek az írásoknak a szerzői folyton összekeverték a kalmárt és a nyolckarú polipot. Egyébként pedig a jelek szerint ezek az emberek mind (a tengeren és a parton élők is) halálosan félnek tőlünk. Mindig is így gondoltam. Jólesik hallani ennek megerősítését. Nos, hogy van a folytatás?

– „Kuszumori szigetén, Hokkedzuka faluban élt egy Gengobej nevű halász. Kiment egyszer csónakján a tengerre, és nem tért vissza. Felesége, aki hiába várta, az illő idő letelte után feleségül ment egy másik emberhez. Gengobej tíz év múlva felbukkant Murocuban, és elmesélte, hogy csónakját állítólag felborította egy olyan hatalmas ika, mint a kú hal. Ő maga a vízbe esett, és Nadaemon, a kalóz mentette ki.” (A déli vidékek hagyományai)

– Szemenszedett hazugság – jelentette ki Szpiridon. – Ez a Gengobej valószínűleg egyszerűen úgy döntött, beáll kalóznak, hogy pénzt szerezzen. Nagyon jellemző az emberekre. Egyébként nem számít. Tovább!

– „A takók gonosz erkölcsűek, és nem ismerik a nagylelkűséget. Ha sokan vannak, durván egymásnak esnek, és darabokra szaggatják a másikat. Hajdanán Cukuszin volt egy hely, ahol a takók összegyűltek belviszályaikat elrendezni. A búvárok ott sok kis és nagy csőrt találnak, és eladják azokat a fővárosban az érdeklődőknek. Ezért is járja a szólás: takono tomokui – vagyis a takók felfalják egymást.” (Feljegyzések a tenger lakóiról)

– Felfalják egymást! – mondta Szpiridon ingerülten.

– Azok temetések, nem egymás felfalása... Ostobák.

– Üdvözlet, cimborák! – hangzott fel mögöttünk az ismerős hang. – Már olvastok? Poloskát persze nem vártátok meg... Még szép, alsóbbrendű szervezettel rendelkező lény, rovar, ahogy mondani szokás, „parazita”...

– Hallgass, Szószátyár! – szólt rá Szpiridon. – Ülj le, és hallgass! Folytasd, Szasa!

Poloska sértetten morogva befurakodott Fegya és közém, én pedig folytattam:

– „Ijo partjainál él egy állat, amely nagyon hasonlít a nagy Takóra, a nagyjuriboszira és a nagy iboganira. Jumedako a neve. Tiszta időben elfekszik, ringatózik a víz felszínén, a mélységről gondolkodik, amelyből kivettetett, és a hegyekről, amelyek majd mélységgé válnak. Ezek a gondolatok olyan komorak, hogy az embereket rettegéssel töltik el.” (Feljegyzések a vizek tigriseiről)

Szpiridon valami miatt nem szólalt meg. Kerestem, merre van, de nem láttam sehol. Szpiridont nem lehetett látni, és nem lehetett hallani. Folytattam.

– „Azt beszélik, hogy Jamauti Kadzutojónak, a fényességes hadvezérnek a birtokain élt és gyűjtötte a szivacsot a Toszo-szerte ismert O-Gin nevű búvár. Kellemes arcú, erős testű, vidám természetű lány volt. Már régóta élt azokban a vizekben egy húsz lépés hosszú, öreg ika. Az emberek féltek tőle, de a lány játszott vele, becézgette, az ika pedig válogatott szivacsokat hozott fel neki, amelyekért száz montot is megadtak. Ám amikor a lányt eljegyezték, az ika búskomorságba esett, és felfalta a lányt. Az ikát nem látták többet. Abban az esztendőben történt ez, amikor a dicsőséges Jamauti hadvezér hitvese unszolására szerencsésen tíz rio aranyat fizetett egy tiszta vérű csődörért.” (A déli vidékek hagyományai)

Szpiridon most is némaságba burkolózott, ezért szólítottam.

– Igen, igen – válaszolt. – Hallgatlak.

Hangja különösnek tűnt nekem, megkérdeztem, miért nem hallunk már egy ideje kommentárokat.

– Mivel nem lesznek kommentárok – mondta Szpiridon komoran.

– Egyáltalán nem lesznek már? – kérdeztem.

– Na nem, már miért ne lennének? Majd meglátjuk...

Folytattam az olvasást:

– „Nyolcvanhetedik paragrafus. Cugami uraság még a következőket is mondja. A Keleti-tengerekben látni lehet egy bíborszínű katacumuridakót, amelynek rengeteg hosszú és vékony karja van, egy harminclépésnyi, kerek, éles peremű és fésűkkel teli kagylóból bújik elő. Szeme gyulladt, egész testét polipok nőtték be. Amikor felúszik a felszínre, laposan elterül a vízen, akár egy sziget, bűzt áraszt, és fehéret ürít, hogy odavonzza a halakat és madarakat. Amikor azok odagyűlnek, válogatás nélkül elkapja a karjaival, és elfogyasztja őket. Ha valaki megközelíti, tapsol és kiabál, ijedtében mérgező levet bocsát ki, és rézsút alámerül a felmérhetetlen mélységbe, ezt követően sokáig nem bukkan fel. A tapasztalt tengerészek tisztában vannak vele, hogy az állat undorító, és gennyes kiütéseket okoz a testen.” (Cugami Jaszumicu úr tanúskodása a Keleti-tengerek övezetéről)

– Érdekes – mondta Szpiridon. – Gratulálni szeretnék nektek. Hasznos találmány az írásbeliség. Az ősi gigantikus fejlábúak emlékezetével persze nem mérhető össze, de nektek, embereknek, bizonyos mértékig pótolja azt, amitől a természet megfosztott benneteket.

– Azt akarod mondani – kérdeztem –, hogy mindaz, amit itt felolvastam, valóban megtörtént?

– Erről majd akkor beszéljünk, amikor befejezted – javasolta Szpiridon.

– Menjünk inkább moziba! – vetette fel Szószátyár. – Kész olvasókört rendeztek itt... Emlékezet, írásbeliség... És azt sem hagyjátok, hogy megszólaljak...

– Tovább! Tovább, Szasa! – mondta Szpiridon türelmetlenül.

– „Száztizenharmadik paragrafus. Cugami uraság még a következőt is tanúsítja. Jokomedzima szigetén él egy öregember, aki jó barátságban van a nagy ikákkal. Hallal és savanyított hínárral etetve számos disznót nevel. Amikor telehold idején a fuvoláján játszik, az ikák kijönnek a partra, ő pedig odaadja nekik a legjobb disznóit. Cserébe az ikák hosszú életet adó orvosságot hoznak neki a vizek legmélyéről.” (Cugami Jaszumicu úr tanúskodása a Keletitengerek övezetéről)

– Emlékszem, emlékszem – mondta Szpiridon. – Később ezeket bíróság elé állítottuk, elítéltük... Meg kell mondanom, hogy Cugami Jaszumicu úr tapasztalt ember. Van még valami az ő vallomásából?

Megnéztem a megmaradt lapokat..

– Nem, nincs több. Lehet, hogy volt, de elveszett.

– Ez jó – mondta a polip.

Tovább olvastam.

– „Riodo, a kalóz és gonosztevő vallatás során a továbbiakban ezt is beismerte. Keitio hetedik évének tavaszán Oszumi partjainál kirabolta és elsüllyesztette a Szimadzu Ioszihiro tulajdonát képező, Kagoszima felől érkező, arannyal megrakott hajókat. Első tanácsosa, név szerint Dzenti igézetekkel a hajókra szabadított a mélyből egy sereg hatalmas ikát, amelyek külsejükkel és kampóikkal rémületbe ejtették az őröket. Riodo, a kalóz és gonosztevő észrevétlenül odaúszott, és lekaszabolta a vitéz Macunagu Sziungakut, és elpusztította az összes többi hűséges embert. Aláírás: Minogava Szoecu. Aláírás: Szoga Maszamaro.” (Cukuszi krónikája)

– Igen – erősítette meg Szpiridon. – Az ilyesféle együttműködés valamikor megengedett volt. Lássátok be, itt nem holmi disznókról van szó.

– Pardon – szólalt meg Szószátyár, könyökével oldalba bökve engem. – Na és a poloskák? Voltak a hajókon poloskák?

Szpiridon vállat vont.

– Nagyon valószínű – válaszolta. – Ez minket nem érdekelt.

– Természetesen – mondta Szószátyár elkomorodva.

– Mint mindig.

Fogtam a következő lapot.

– „Higaszimihara faluban Cudzukizima szigetén a mai napig is hódolnak egy nagy takónak, amelyet nuszinak, uraságnak neveznek. Szokás szerint minden harmadik újholdkor a naplemente után minden leány és gyermektelen asszony levetkőzik, kimennek a faluból, és lehunyt szemmel táncolnak a zátonyon. A takók messziről nézik őket, kiválasztanak egyet, és azt magukhoz hívják. A kiválasztott sírva, kelletlenül megy, és kétségbeesetten belemerül a sötét vízbe. A többiek hazatérnek.” (Anszin Eko, a szorgos pillangó feljegyzései)

– Micsoda hülyeség – kommentálta Poloska. – Ha lehunyt szemmel táncolnak, ráadásul újholdkor, honnan tudhatnák, melyiküket választották ki?

Szpiridon hallgatott.

– Olvasson, Szasa! – kérte halkan Fegya.

– „Sziotoku második évében, a nagy tájfun idején az idzumói Gumihara falu halászai, szám szerint tizenheten, elvesztették a csónakjaikat, és egy tenger közepén meredező, magányos sziklára menekültek. Azt hitték, gondtalanul éldegélhetnek majd az ehető rákokkal táplálkozva, de kiderült, hogy a szikla tövében démonok éltek, hatalmas takók képében. Nappal mohón bámulták a vízből a halászokat, éjszakánként pedig megjelentek álmukban, az agyukat szürcsölték, és azt követelték, azonnal adjanak oda egyet maguk közül. Mivel nem volt menekvés, elfogta őket a rettegés, és sorsot húztak, majd odavetették a Binszke nevű halászt. Megörültek a démonok, kopasz fejüket simogatták Icaijaikkal, mintha azt mondanák, ez aztán remek. Napról napra megismétlődött ez, az éjszakai szenvedés olyan elviselhetetlen volt, hogy néha sorshúzás nélkül, találomra megfogtak valakit, és a vízbe dobták, némelyek maguktól ugrottak. Amikor már csak öten maradtak; felvette őket egy hajó, amely Niigatiból tartott Szakaiba. A démonok követték a hajót, majd bűvös erejük csökkent, és eltűntek.” (A Macudairi herceg birodalmában történt rendkívüli események leírása)

– Tudják – mondta Fegya nálunk is van egy hasonló legenda. Állítólag régebben néhány szurdokban tanyáztak a fruh nevű szörnyek...

– Hogy hívják őket? – kérdezte Poloska.

– Ez a mi nyelvünkön van – magyarázta Fegya bocsánatkérő hangon. – Fruh. Ez azt jelenti: „nem látható”. Soha senki nem látta őket, de hallották, ahogyan odalent mászkálnak. És olyankor éjszakánként szenvedni kezdtek az emberek, sokan odamentek, és belevetették magukat a szurdokba. És akkor vége lett az egésznek. – Fegya szünetet tartott, majd szégyenlősen hozzátette: – Persze tudom, hogy ez csak mese, de ha ez igaz lenne, meg lehetne magyarázni, miért maradtunk úgy le a fejlődésben. Hiszen mindig a legintelligensebbek pusztultak el... az énekesek, vagy azok az emberek, akik ismerték a gyökereket, füveket, vagy a festők... vagy az, aki nem bírta nézni, hogyan szenvednek mások...

Feltűnt nekem, hogy Szpiridon már megint hallgat. Nevetséges volt a feltételezés, hogy ez a tőrőlmetszett egocentrikus szégyenkezik fajtársai tettei miatt, de hallgatása valahogyan az idegeimre ment.

– Szpiridon – kérdeztem –, hol a kommentár?

– Majd, majd – motyogta. – Folytasd!

– Már csak egy lap maradt – figyelmeztettem.

– Nagyszerű – mondta Szpiridon. – Hát olvasd fel!

Felolvastam az utolsó feljegyzést.

– Akkor a lázadók üvöltve előretörtek. De őfényessége kegyeskedett megparancsolni, hogy adják meg a jelet, és a lovasság rohamra indult, a dombról lezúdultak az aszigaru egységek. A lázadók akkor megzavarodva lelassították lépteiket. Az aszigaruk sortüzet adtak le muskétáikból. A lázadók akkor eldobálva fegyvereiket, kopjáikat és pajzsaikat visszairamodtak a hajóik felé. A hűséges Nabeszima Toszikage minden hősiessége ellenére sem tudta volna utolérni és elfogni őket. Akkor őfényessége kegyeskedett megparancsolni, hogy adják le a jelzést, és a flotta parancsnoka, Juszo kiengedte a harci takókat. Az ikuszadakók viharként csaptak le az ellenséges hajókra, rázták, rángatták, ringatták, törték zúzták azokat. Ezt látva a lázadókat elfogta a rémület, és kinyilvánították, hogy engedelmesek lesznek. Mindannyiukat megkötözték egy kiszárított ébenfához hasonló kötéllel, ezt követően őfényessége kegyeskedett kegyelmesen elrendelni, hogy gyűjtsék össze és a helyszínen koncolják fel a főkolomposokat. Összesen nyolcvan gonosztevőt koncoltak fel a helyszínen, Juson flottaparancsnok pedig a legmagasabb dicséretben részesült.” (Cukuszi Krónika)

Összeraktam a papírlapokat, és lezártam a mappát. Mindannyian arra vártunk, mit mond Szpiridon. Ám ő elsimította a vízfelszínt a medencében, sötétvörösre váltotta színét, és elterült a felszínen, mint valami olajtócsa.

– Ezeknek a dokumentumoknak a többsége – jelentette ki amennyire meg tudom ítélni, ennek az évezrednek a közepéről származik, abból az időből, amikor sokan közülünk, akik túléltük a dögvészt, még nagyon fiatalok voltunk, és nem fogtuk fel, hogy ami bonyolult, az bonyolult. Ebből fakadtak az együttműködési kísérletek, ebből eredt az alávetettség... Vigye el az ördög, mindannyian szerettük az édes húst! Be kell vallanom, nem volt kellemes végighallgatni ezeket a krónikákat, ahogyan bármely értelmes lénynek kellemetlen lenne végighallgatni kívülállók visszaemlékezéseit tulajdon gyerekkoráról. De némelyeknek közülünk érdemes, lenne végigolvasni... intelem gyanánt. És én majd felolvasom nekik... De benneteket persze az érdekel, van-e mindebben igazság, ha van, akkor mennyi, és hogy ez az egész igaz-e. Ami a feljegyzések igazságtartalmát illeti: mindig igyekeztünk megsemmisíteni mindent, ami a tengerbe került; néhányan közülünk eladták elsőszülöttségi jogukat az édes disznóhúsért, és némelyikünknek, a legfiatalabbaknak tetszett, ha a tanulatlan halászok istenítették őket. Hát ennyi az igazság. Minden más: csak a tus és a varjúkárogás. A gigantikus fejlábúakról az igazság nem férne bele semmilyen feljegyzésbe.

– Nekem az a kifejezés tetszett, hogy az „agyukat szürcsölték” – közölte elgondolkodva Szószátyár. – Mit jelenthet ez?

– Egyszerű metafora – mondta hűvösen Szpiridon.

– Azt miért nem kérdezed meg, mit jelent az a kifejezés, hogy a „szemük ide-oda járt”?

– Mert az engem nem érdekel – közölte pökhendien Szószátyár.

Észrevettem, hogy Fegya kétkedve csóválja a fejét.

– Nem, nem, itt valami más van – szólalt még. – Valami nem jó dolog. Szpiridon pedig egyszerűen nem akar beszélni róla.

Nekem is ez volt az érzésem, de nem szerettem volna megvitatni. Valahogy kellemetlen volt az egész, és végül is nem túlságosan fontos. Nem akartam puszta kíváncsiságból belemászni valami mocskos dologba. Ráadásul a helyzet intimitását hirtelen megtörte Najszmorknak, a fotósnak a megjelenése.

Derékban meghajolva benyomult a pavilonba, vad pillantással végigmért minket, és rekedtes hangján érdeklődött, melyikünk is lenne Szpiridon, a polip, az ősi fejlábú. A választ meg sem várva körbejárta a medencét, körbenézett mindenfelé, közben mormogott, hogy jó itt a fény, aki kialakította a helyet, értette a dolgát, csak olyan büdös van, mint annál az izénél... mint... mint az étkezdénél. Megtudván, melyikünk Szpiridon, Najszmorkot elfogta a szakmai lelkesedés. A combját csapkodta, a keresőbe bámult, elégedetten kiáltozott, majd megint csapkodott és nézegetett. Azt kiáltozta, hogy ez igen, ez aztán az arc, hogy ezt szemből fotózni maga a szemből fotózás, hogy ilyen arcot csak egyszer látott, annak az izének az arcát, tavaly, mikor maga épp csak megérkezett, polgártárs...

Egy fél tekercs filmet áldozott Szpridon „arcára”. Ám amikor a profilra került sor, elkeseredett. Bánatosan közölte, hogy Szpiridonnak nincs profilja, vagyis persze látszik valami, de siralmasan kevés, azt kell hinni, a látványmennyiség megmaradási törvényének megfelelően minden ráment az arcra. Gépét rászögezve arra, amit kénytelen volt Szpiridon profiljának tekinteni, megkérte a polipot, hogy maradjon komoly, legyen laza, de ne mosolyogjon, készített két felvételt, kunyerált tőlem egy szál cigit, és ugyanolyan hirtelen eltűnt, mint ahogyan megjelent.

– Épp az imént engem is lefényképezett – közölte Poloska féltékenyen. – Méghozzá nagy látószögűvel. Azt hiszem, ez a beadványommal függ össze.

– Aligha – mondta Fegya. – Azért van, mert ráijesztettek a parancsnokra, és azt követelte, hogy Najszmork másodszor is fényképezze végig az egész Kolóniát. Biztos, ami biztos.

– Ez pletyka! – állította Poloska. – Egyszerűen csak benyújtottam egy beadványt, hogy a Trojka holnap napirenden kívül fogadjon, és tárgyalja meg egy javaslatomat.

– Mifélét? – kérdeztem.

– Ez nem tartozik senkire – jelentette ki fölényesen Poloska. – Gondolom, Amperjan elvtárs holnap részt vesz a délelőtti ülésen, igaz?

– Igaz – mondtam.

– Nagyszerű! – jelentette ki Poloska. – Nagyon tisztelem Amperjan elvtársat, a holnapi ülés pedig várhatóan történelmi jelentőségű lesz.

– Kétlem – vetette közbe lustán Szpiridon. – Kétlem, hogy bármi, aminek történelmi jelentősége van, kapcsolatban lehet Szószátyárral. Tavaly egyszer már hívatták, de semmi történelmit nem találtak, és emlékszem, azt írták a határozatban: „Beszélő poloska, semmi megmagyarázhatatlan nincs a jelenségben, így nem tartozik a Trojka hatáskörébe; megvonni tőle az ellátmányt és a kollégiumi elhelyezést...”

– Ez nem igaz! – kiáltotta Szószátyár. – Ezt az a hülye Hlebovvodov javasolta. Lavr Fedotovics nem hagyta jóvá!

Én megmagyarázhatatlan jelenség voltam, az vagyok és az is maradok! Erre mit mondasz? Vagy talán képes vagy megmagyarázni gondolataim szárnyalását, ihletett pillanataimat, bánatomat a gyűlöletes napfelkeltekor? Vedd tudomásul, ha csak közönséges poloska lennék...

– Ha közönséges poloska lennél – mondta Szpiridon gúnyosan –, már réges-régen agyonlapítottak volna.

– Elhallgass, te emberevő! – visította Szószátyár a szívéhez kapva. – Te jeges, lelkiismeretlen fertő! Ezer éve él, de az esze nem jött meg! Pimasz! Már régen kaptál egy jót a pofádra!

– Elvtársak, elvtársak! – szólt közbe Fegya, a csípőjénél fogva visszatartva Poloskát, aki öklét rázva egyre a medence felé törekedett. – Szószátyár, hiszen belefullad... Szpiridon, könyörgök, kérjen bocsánatot... Tényleg tapintatlan volt! Hiszen tudja, hogy viszonyul Szószátyár az ilyen célzásokhoz...

Szpridon azt vetette ellene, hogy ő csak egy közismert tényt szögezett le, és kész bárkinek elégtételt adni, aki azt állítja, hogy nem mondott igazat. Szószátyár rúgkapált, köpködött és ordított. Feldühödtem, követeltem, hogy azonnal fejezzék be a marakodást, különben Szószátyárt két napra bezárom egy gyufásdobozba, a medencébe pedig hipermangánt öntök. Ez hatott. A kötekedők persze nem egyből csillapodtak le, egy darabig még sértegették egymást, de Szpiridon végül nagy nehezen kinyögött valami olyasfélét, hogy „elnézést, túlzásba estem”. Szószátyár szipogva kijelentette, hogy az utóbbi időben valahogy mindig olyan ideges, végül békülésük jeléül kezet fogtak.

– Na hát, ez remek – mondta megnyugodva Fegya. – Most pedig, azt hiszem, elmehetnénk sétálni. Mindannyian, együtt. Nem igaz?

Kiderült, hogy mindenki egyetért. Fegya nyomban elrohant egy talicskáért, beterítette nedves szénával. Szószátyár meg én nekiveselkedtünk, és kicibáltuk a medencéből Szpiridont, ráfektettük a szénára, betakartuk egy nedves zsákkal. A polip zavartan nyögdécselt, és sietősen elnézést kért, ha valaki rálépett valamelyik csápjára. Kényelmesen elhelyezkedett a talicskán, maga alá húzta csápjait, kifejtette, milyen remek lesz szemügyre vennie a környéket, majd közölte, hogy készen áll.

A pavilon bejáratánál szembetalálkoztunk az őrrel, Zubo parancsnok elvtárs jobbkezével. A medencéhez igyekezett, maga után vonszolva a földön egy döglött kutyát. Arca bíborvörös volt, tántorgott, vodka- és hagymaszagot árasztott.

– Szpiridon Szpiridonics! – recsegte. – Hová készül, mielőtt evett volna? A parancsnok lehord majd a sárga földig!

Szpiridon a markába nyomott egy kisebb gyöngyszemet.

– Fogd ezt a fáradságodért cserébe! – mondta. – A vacsorát meg vidd be, tedd le valahol, ha visszajöttem, majd megeszem.

– Azt lehet – recsegte az őr a gyöngyszemet vizsgálgatva, közben tántorgott, egyszer le is guggolt, hogy megőrizze egyensúlyát. – Ez rendben van... Na-agyon hálásak vagyunk, Szpiridon Szpiridonics...

A rakpart felé vezető úton találkoztunk Edikkel, összeismertettem Szpiridonnal. Az udvarias Edik mondott néhány bókot a polipnak, és már éppen belemerültek volna az eszmecserébe az ősi gigantikus fejlábúak rendkívüli méreteiről, velük született fensőbbséges tekintetükről, amikor a féltékeny Szószátyár megragadta Edik kezét, felkiáltva: „Pardon, Amperjan elvtárs! Egy pillanat, egy kis konzultáció...” – és magával vonszolta a többiek elé.

Szpiridon ennek ellenére felvidult, ő irányította a közös beszélgetést, és néhány vidám történetet mesélt el a polipok életéből. Nagyon mulatságos volt az, amelyikben néhány fiatal, tapasztalatlan óriáspolip felfedez egy tengeralattjárót, és elhatározzák, hogy megtámadják, mert azt hiszik, hogy hatalmas ámbráscet, hogyan csúsznak-másznak hosszú ideig a fedélzetén, hogyan biztatják egymást egyfolytában kiáltozva:, A torkát, testvérek! A torkát!” Sokáig nevettünk ezen a mesteri módon előadott történeten, míg ki nem derült, hogy mindenki más okból kacag. Én a buta fejlábúakon nevettem, Edik szintén; Szpiridon hahotázott – elképzelve, mennyire megrémülhetett a tengeralattjáró legénysége; Fegya örömében hahotázott, hogy mindenki milyen vidám, és senki nem veszekszik senkivel (ő nem értette a történetet, azt hitte, hogy a tengeralattjáró egy elsüllyedt halászbárka); Szószátyár pedig azért kuncogott, mert eszébe jutott egy zseniális ötlet, amelynek semmi köze nem volt az elhangzottakhoz. Megtagadta, hogy megossza velünk, de én rájöttem, miről van szó: egy fél órával később, amikor a főutcán elértünk a szállodáig, és megálltunk, hogy elköszönjünk a holtfáradt Ediktől, és slaggal meglocsoljuk Szpiridont, Szószátyár közömbös hangon arra kért, emlékeztessem, hányas szobában is lakik az a hülye Hlebovvodov. Emlékeztettem rá, mire Poloska nyomban búcsút vett tőlünk, mondván, hogy sajnos halaszthatatlan találkozója van.

Egy darabig még sétáltunk hármasban a Kolónián, én a világegyetem felépítéséről meséltem Fegyának és Szpiridonnak. Mellesleg kiderült, hogy Szpiridon szabad szemmel látja a Jupiter vörös foltját és a Szaturnusz gyűrűjét. A bátortalan Kuzka egyfolytában a bokrok közt bóklászott, hol jobbra, hol balra tőlünk, halk brekegéssel adva tudtunkra jelenlétét; hívtuk, nyalánkságokat és barátságot ígértünk neki, de nem mert közelebb jönni.

A sérült repülő csészealjak raktára mellett váratlanul belebotlottunk Romanba és Irina elvtársnőbe. Román bal karjával átkarolta Gologo elvtárs szeretett leányának pompás vállát, jobbjával a csillagos égre mutatott – valószínűleg ő is a mindenség felépítését magyarázta. Sietve befordultunk egy mellékösvényre, és visszavittük Szpiridont a medencéjébe. Már későre járt, a város álomba merült, csak valahol nagyon távol játszott egy harmonika, és tiszta lányhangok közölték a világgal:

 

Háromszemű udvarlóm van,

Mondtam, ne vegye zokon,

Ne számítson tőlem csókra,

Mert esze van, hát ő is rokon.