Második fejezet

Pontban öt órakor átléptük az ülésterein küszöbét. Ahogyan lenni szokott, a Kolónia parancsnokán kívül még senki nem volt ott. A parancsnok az asztalkájánál ült, egy nyitott ügyiratcsomót tartott maga előtt, és szinte reszketett a türelmetlen várakozástól.

A szeme olyan volt, akár valami antik szoboré, ajka szakadatlanul mozgott, mintha lángoló védőbeszédet ismételne el magában. Minket észre se vett; csöndben letelepedtünk a fal mellett, a „Képviselők” feliratú kis tábla alatt sorakozó székekre. Román nyomban nekilátott egy körömreszelővel munkálkodni. Vityka zsebre dugta a kezét, lábát kinyújtotta a szoba közepéig. Edik elegáns pózban elhelyezkedve óvatosan körülkémlelt. Pillantása közönyösen siklott át a közvetlenül az ajtó közelében álló demonstrációs asztalon, majd azon, amelyen a „Tudományos konzultáns” feliratú tábla állt, nyugtalanul állapodott meg a Trojka hatalmas, zöld posztóval borított asztalán, és egyre növekvő szorongással vette szemügyre a gondolataiba merült parancsnokot, akit félig eltakartak a hivatali dossziék. Az első pánikrohamot a parancsnok mögötti sarokban komoran terpeszkedő, hatalmas, barna páncélszekrény váltotta ki belőle, és amikor pillantását följebb emelve meglátta az óriási, bíborvörös jelmondatot: „A népnek nem kellenek az egészségtelen szenzációk. A népnek egészséges. szenzációk kellenek”, úgy eltorzult az arca, hogy tudtam, Edik kikészült.

Éppen ebben a pillanatban a parancsnok valószínűleg érzékelte, hogy a szobában jelen van valami, ami nem esett át a szükséges ellenőrzésen, márpedig ennek meg kell történnie.

Összerándult, körbefordította méretes orrát, és felfedezte Ediket.

– Idegen! – jelentette ki furcsa hangsúllyal.

Edik felállt, és meghajolt. A parancsnok, le nem véve róla feszült tekintetét, kikászálódott asztala mögül, néhány lopakodó lépéssel Edik előtt termett, és kezét nyújtotta. Edik megszorította, és bemutatkozott: „Amperjan.” Majd hátralépett, és ismét meghajolt. Az elképedt parancsnok néhány pillanatig az előző pózban állt, azután szeméhez emelte a tenyerét, és hitetlenkedve bámulta. Végül nyugtalanul, mintha valami leejtett tárgyat keresne, lenézett a lába elé a padlóra.

– Üdvözlet, Zubo! – mondta a goromba Kornyejev.

– Edik, ő Zubo. Add oda neki az igazolványodat, különben nyomban gutaütést kap!

Vityka közel járt az igazsághoz. A parancsnok fájdalmas mosollyal még egyre lázasan nézelődött. Edik sietve átadta neki az igazolványát. A parancsnok feléledt. Cselekedetei tudatossá váltak. Tekintete mohón falta előbb az igazolványban látható fényképet, majd mintegy desszertként magát Ediket mérte végig szúrós tekintettel. A fénykép nyilvánvaló azonossága magával az eredetivel fellelkesítette.

– Nagyon örvendek! – kiáltotta. – A nevem Zubo. Én vagyok a parancsnok. Mondhatni, a városi adminisztráció képviselője. Foglaljon helyet, Amperjan elvtárs, helyezkedjen el kényelmesen, még sok munka vár ránk...

Hirtelen elhallgatott, és nyargalva visszavágtatott a helyére. Épp idejében. Az előtér felől lépesek, hangok, köhécselés hallatszott, egy határozott kéz mozdulatától feltárult az ajtó, és a szobában megjelent a Trojka teljes létszámban – mind a négy tagja^[5] –, plusz a tudományos konzultáns, Vibegallo professzor. Lavr Fedotovics Vunyjukov senkire sem nézve odavonult az elnöki székhez, leült, maga elé tette hatalmas aktatáskáját, nagy zajjal kinyitotta, és nekilátott kipakolni a zöld posztóra a sikeres elnökösködéshez nélkülözhetetlen tárgyakat: a kiemelt kádereknek járó, krokodilbőr kötésű írómappát, egy sorozat golyóstollat szattyánbőr tokban, egy doboz Hercegovina Virága cigarettát, egy diadalívet formázó öngyújtót és egy prizmás színházi látcsövet.

A motorizált lovassági hadtest nyugalmazott ezredese kitüntetéseivel csörömpölve Lavr Fedotovics jobbján foglalt helyet, és jócskán felvonta ősz szemöldökét, a végtelen meglepetés és helytelenítés kifejezését kölcsönözve így arcának, azzal békésen elszunnyadt.

Rudolf Arhipovics Hlebovvodov,^[6] aki az elmúlt három óra folyamán még jobban megsárgult és kiszikkadt, Lavr Fedotovics balján telepedett le, és nyomban sugdosni kezdett valamit a fülébe, gyulladt, sárgás szeme közben céltalanul futkározott a szoba sarkai közt.

Farfurkisz szokása szerint nem ült oda az asztalhoz. Demokratikus módon egy kárpitozatlan székre telepedett le a parancsnokkal szemben, elővette vaskos, vedlett kötésű jegyzettömbjét, és nyomban nekilátott feljegyezni bele valamit.

A jelek szerint a Trojka egyik tagja sem törődött velünk. Nem így a tudományos konzultáns, Vibegallo professzor. Ő közönyösen végigmért minket, felvonta szemöldökét, tekintetét egy pillanatra a mennyezet felé fordította, mintha azt próbálná felidézni, hol is látott már minket, eszébe is jutott, meg nem is, letelepedett az asztalához, és szorgosan nekilátott, hogy felkészüljön felelősségteljes kötelezettsége ellátására. Megjelent előtte az asztalon a Kis Szovjet Enciklopédia első, majd második kötete, majd a harmadik, a negyedik...

– Grrrm – adott hangot nézetének Lavr Fedotovics, és végigmérte a jelenlevőket vesébe látó, a falon is áthatoló pillantásával. Mindenki készen állt: az ezredes aludt, Hlebovvodov sugdosott, Farfurkisz már a második bejegyzést körmölte, a parancsnok, aki úgy festett, mint egy iskolás a feleltetés kezdete előtt, lázasan lapozgatta az ügyiratot, Vibegallo kitette maga elé a hatodik kötetet. Ami a képviselőket illeti, vagyis minket, mi nem számítottunk. Edikre néztem, majd gyorsan elfordultam. Közel állt a teljes demoralizálódáshoz – Vibegallo megjelenése végleg kikészítette.

– A Trojka délutáni ülését megnyitottalak nyilvánítom – mondta Lavr Fedotovics. – A következőt! Jelentsen, Zubo elvtárs!

A parancsnok felpattant, és a nyitott mappát maga előtt tartva, magas hangon kezdte: „Maskin Edelweis Zaharovics...”, de az éber Farfurkisz azonnal közbevágott:

– Tiltakozom! – kiáltotta Lavr Fedotovics felé fordulva.

– Hol van az ügy sorszáma? Miért nem soroltatnak fel a rovatok?

Lavr Fedotovics elfordult, és egy darabig a parancsnokot nézte.

– Helyes észrevétel, jogos – jelentette ki végül. – Nevezze meg, Zubo elvtárs!

A parancsnok száraz nyelvével megnyalta száraz ajkát olyan hangot adva, mintha papír zörögne, majd elölről kezdte, ezúttal már mély, szinte fojtott hangon:

– Negyvenkettes sorszámú ügy. Családnév: Maskin. Utónév: Edelweis. Apai név: Zaharovics...

– Ugyan mióta lett belőle Maskin? – kérdezte zsémbesen Hlebovvodov. – Babkin, és nem Maskin! Maskin Edelweis Petrovics. Együtt dolgoztam vele egyezerkilencszáznegyvenhétben a Tejügyi Bizottságban. Edik Babkin, olyan testes ürge, nagyon szerette a tejszínt... Egyébként nem is Edelweis, hanem Eduard. Eduard Petrovics Babkin...

Lavr Fedotovics lassan felé fordította rezzenetlen arcát.

– Babkin? – kérdezte. – Nem emlékszem... Folytassa, Zubo elvtárs!

– Apai neve: Zaharovics – ismételte meg rángatózó arccal a parancsnok. – Születés helye és ideje: ezerkilencszázegy, Szmolenszk város. Nemzetisége...

– E-dul-weis vagy E-dol-weis? – kérdezte Farfurkisz.

– E-del-weis – mondta a parancsnok.

– Az SS Edelweiss divíziója – dünnyögte álmában az ezredes.

– Nemzetisége: belorusz. Iskolai végzettsége: befejezetlen általános középfokú és befejezetlen műszaki középfokú. Idegennyelv-ismerete: orosz folyékonyan, ukrán és belorusz szótárral. Munkahelye...

Hlebovvodov hirtelen csattanósan a homlokára csapott.

– De nem! – kiáltott fel. – Hiszen már meghalt!

– Ki halt meg? – kérdezte Lavr Fedotovics színtelen hangon.

– Hát ez a Babkin! Most jutott eszembe: egyezerkilencszázötvenhatban infarktusban meghalt. Akkor a Természetkutatók Összoroszországi Társaságának volt a gazdasági igazgatója. Bement az irodájába, leült, és meghalt. Tehát itt valami zavar van.

Lavr Fedotovics fogta a látcsövet, és egy darabig a parancsnokot vizsgálta vele, aki képtelen volt megszólalni.

– A halál ténye önnél rögzítve van? – érdeklődött Lavr Fedotovics.

– Az ég szerelmére... – nyögte ki a parancsnok. – Miféle halál? Hogy jön ide a halál? Hiszen él, az előtérben várakozik...

– Egy pillanat – lépett közbe Farfurkisz. – Megengedi, _ Lavr Fedotovics? Zubo elvtárs, ki várakozik az előtérben?

De pontosan! Családnév, utónév, apai név.

– Babkin! – vágta rá kétségbeesetten a parancsnok.

– Vagyis miket beszélek?! Nem Babkin. Maskin! Maskin várakozik. Edelweis Zaharovics.

– Értem – mondta Farfurkisz. – És hol van Babkin?

– Babkin meghalt – közölte Hlebovvodov fensőbbségesen. – Ezt biztosan állíthatom. Egyezerkilencszázötvenhatban. Igaz, volt egy fia, szerintem Paska. Vagyis Pavel Eduardovics. Nemrégiben találkoztam vele. Jelenleg egy textilboltot vezet Golicinben, ez ott van Moszkva mellett. Kiváló munkaerő, de azt hiszem, mégsem Pavel, nem Paska, nem...

Töltöttem egy pohár vizet, és odaadtam a parancsnoknak. A beállt csöndben hallani lehetett, ahogyan hangosan nyel. Lavr Fedotovics szétmorzsolt és szétfujt egy szál cigarettát.

– Senkit nem felejtünk, és semmit nem felejtünk el^[7] – jelentette ki. – Ez jó. Farfurkisz elvtárs, kérem, rögzítse a jegyzőkönyvben, a ténymegállapító részben, hogy a Trojka hasznosnak tartja intézkedések foganatosítását Babkin Eduard Petrovics fiának felkutatására, nevének tisztázása céljából. Á népnek nem kellenek névtelen hősök. Nálunk nincsenek ilyenek.

Farfurkisz bólogatott, és gyorsan körmölni kezdett jegyzettömbjére.

– Eleget ivott, Zubo elvtárs? – érdeklődött Lavr Fedotovics, látcsövén át vizsgálva a parancsnokot. – Akkor folytassa a jelentést!

– Jelenlegi munkahelye és foglalkozása: nyugdíjas feltaláló – olvasta bizonytalanul a parancsnok. – Járt-e külföldön: nem járt. A megmagyarázhatatlan jelenség lényegének rövid leírása: heurisztikus gép, vagyis elektronikus-mechanikus szerkezet mérnöki, tudományos, társadalmi és egyéb problémák megoldására. Legközelebbi rokonai: árva, testvérei nincsenek.

– Engedelmet! – szólt közbe Farfurkisz. – Hát az apja és az anyja?

– Árva – nyomatékosította a parancsnok.

– És mindig is árva volt? Nevetséges. Tiltakozom.

– Árvaházban nevelkedett – mondta a parancsnok.

– Miből lehet erre következtetni?

– Hát, ő maga mesélte.

– Kérem rögzíteni a jegyzőkönyvben – mondta Farfurkisz ünnepélyesen. – A parancsnok dokumentálatlan adatokkal operál.

– Állandó lakcíme: Novoszibirszk, Scsukin utca 23., 88. számú lakás. Ennyi.

– Ennyi? – kérdezett vissza Lavr Fedotovics.

– Valóban ennyi lenne? – tudakolta Farfurkisz szarkasztikusan.

– Ennyi! – mondta a parancsnok határozottan, és zakója ujjával megtörölte az arcát.

– Milyen javaslatok vannak? – kérdezte Lavr Fedotovics, leeresztve súlyos szemhéját.

– Gépjárműre! – ordított fel hirtelen az ezredes fel sem ébredve. – Lándzsát előreszegezni! Indulás! Ügetésben előre!

Ez nekünk mindannyiunknak nagyon tetszett, a szinte már kékre sápadt Edik is magához tért valamennyire. Egyébként rajtunk kívül senki még csak rá sem hederített az ezredesre.

– Javasolnám, hogy hívjuk be – mondta Hlebovvodov.

– Hogy miért javaslom? Hátha mégiscsak Paska az?

– Más javaslat nincs? – kérdezte Lavr Fedotovics. A nyomógombot keresve végigtapogatta az asztalt, de nem találta, ezért odaszólt a parancsnoknak: – Jöjjön be az ügy, Zubo elvtárs!

A parancsnok hanyatt-homlok az ajtóhoz rohant, kihajolt, majd rögtön vissza is hátrált a helyére. Nyomában, egy hatalmas fekete tok súlyától oldalazva benyomult egy cingár öregember Tolsztoj-ingben, narancssárga lampaszos katonai csizmanadrágban. Az asztal felé haladva néhányszor megpróbált megállni és méltóságteljesen meghajolni, de a tok, amely láthatóan pokoli tehetetlenségi erővel rendelkezett, könyörtelenül vitte őt előre, és talán nem lehetett volna áldozatok nélkül megúszni a helyzetet, ha Román és én el nem kapjuk az öreget úgy félméternyire a reszkető Farfurkisztól. Nyomban ráismertem – nemegyszer járt az intézetünkben, és sok más intézetben ugyancsak megfordult, egyszer a nehézgépipari miniszterhelyettes előszobájában is láttam, ő volt az első a sorban, türelmesen, takarosan üldögélt, lángolva a lelkesedéstől. Rendes, ártalmatlan kisöreg volt, de sajnos elképzelhetetlennek tartotta a/ életét a műszaki-tudományos tevékenység nélkül.

Elvettem tőle a súlyos tokot, és leraktam a találmányt a demonstrációs asztalra. A felszabadult kisöreg végre meghajolt, és reszketeg hangon megszólalt:

– Tiszteletem! Maskin Edelweis Zaharovics feltaláló.

– Nemi ő az – mondta Hlebovvodov félhangosan. – Még csak nem is hasonlít rá. Feltehetőleg egy egészen másik Babkin. Valószínűleg csak névrokon.

– Igen, igen – hagyta rá az öreg mosolyogva. – Elhoztam ezt a holmit a közvélemény ítélőszéke elé. Az itt lévő Vibegallo professzor elvtárs, adjon neki az Úr jó egészséget, ajánlott be. Készen állok arra, hogy bemutassam, ha úgy kívánják; már jó ideje üldögélek hasztalan ebben a maguk Kolóniájában...

Lavr Fedotovics, aki alaposan szemügyre vette őt, félretette a látcsövet, és lassan lehajtotta a fejét. Az öregecske kapkodni kezdett. Lekapta a tok fedelét, amely alatt egy jókora, ócska írógép rejtőzött, zsebéből előkotort egy tekercs vezetéket, az egyik végét bedugta valahova a gép belsejébe, majd körülnézve konnektort keresett, és amikor felfedezte, letekerte a zsinórt, és csatlakoztatta a villásdugót.

– Íme, amint látni méltóztatnak, ez itt az úgynevezett heurisztikus gép – mondta a kisöreg. – Pontos elektronikusmechanikus szerkezet, amely választ ad bármely kérdésre, nevezetesen a tudományosakra és gazdaságiakra. Hogyan működik? Nem rendelkezvén elegendő anyagi eszközzel, és a különböző bürokraták által futball-labdának nézetvén, a szerkezet egyelőre nem teljesen automatizált. A kérdések szóban tétetnek fel, én legépelem azokat, ily módon táplálván be a szerkezetnek az ő belsejébe, mondhatni, így hozom tudomására. Az őáltala adott választ, ismét csak a nem teljes automatizáltság okán, megint én gépelem le. Afféle közvetítő volnék, he-he. Úgyhogy ha tetszik, rajta!

A gép elé állt, és kifinomult mozdulattal kattintott egyet a kapcsolón. A gép belsejében felvillant egy neonlámpa.

– Kérem önöket – ismételte meg a kisöreg.

– És miféle lámpácska az ott a belsejében? – kérdezte Farfurkisz gyanakodva.

Az öreg kopácsolni kezdett a billentyűkön, majd gyors mozdulattal kirántotta a papírlapot a gépből, és nyargalvást odavitte Farfurkisznak, aki hangosan felolvasta:

– „Kérdés: miféle lmpcsk az ott az ő... hm... az ő belsőjében?”... El-em-pé-csé-ká... Talán elemecske? Mi az az el-em-pé-csé-ká?

– Azt jelenti, lámpácska – válaszolta az öreg vihogva és kezét dörzsölve. – Kódolgatunk egy kicsit. – Kikapta a lapot Farfurkisz kezéből, és visszanyargalt a gépéhez. – Ez tehát azt jelenti, volt egy kérdés – magyarázta betekerve a papírlapot a gépbe. – Most nézzük, mit válaszol...

A Trojka tagjai érdeklődve figyelték, mit művel. Vibegallo professzor kegyes-atyai mosollyal ragyogott, ujjainak elegáns, sima mozdulataival bányászott ki valami piszkot a szakállából. Edik fásultan, most már teljességgel átérzett bánatba süllyedt. Mindeközben a kisöreg élénken kopácsolt a billentyűkön, és megint kitépte a papírlapot a gépből.

– Íme, parancsoljon, a válasz.

Farfurkisz felolvasta:

– „Az én belsőjémben... hm... egy ne... neonka van.” Hm. Mi az a neonka?

– Ein Secund! – kiáltotta a feltaláló, majd elkapta a lapot, s megint a géphez nyargalt.

A folyamat beindult. A gép adott valamilyen értelmetlen magyarázatot arra, hogy mi az a neonka, majd Farfurkisz kérdésére azt válaszolta, hogy a „belsőjémben” szó a nyelvtani szabályoknak megfelelően íratik így, majd...

Farfurkisz: Ugyan miféle nyelvtan?

Gép: A mi orosz nylvtnnk.

Hlebovvodov: Ismeri ön Babkin Eduard Petrovicsot?

Gép: Egyáltalán nem.

Lavr Fedotovics: Grrrm... Kinek van javaslata?

Gép: Elismerni engemet tudományos tényként.

Az öreg hihetetlen sebességgel rohangált és gépelt. A parancsnok elragadtatottan ugrándozott a székén, és felmutatta nekem a nagyujját. Vityka hátradőlve kuncogott, mintha cirkuszban lenne.

Hlebovvodov (ingerülten): Én így nem tudok dolgozni. Mit rohangál fel és alá, mint akit besóztak?

Gép: Igyekezetei mutatni.

Hlebovvodov: Vigye már innen a papírját! Semmit nem kérdezek magától, képes ezt felfogni?

Gép: Igen, képes vagyok.

A Trojka végre ráébredt, hogy ha valaha is be akarja fejezni az aznapi tanácskozást, tartózkodnia kell a kérdésektől, a szónokiakat is beleértve. Csönd lett. Az öreg, aki alaposan kimerült, letelepedett a szék szélére, és nyitott száján át sűrűn kapkodva levegő után zsebkendőjével törölgette az arcát. Vibegallo büszkén szétnézett.

– Javaslatom van – mondta Farfurkisz, gondosan megválogatva szavait. – A tudományos konzultáns végezzen egy vizsgálatot, és jelentse, mi a véleménye.

Lavr Fedotovics Vibegallóra nézett, és kegyesen bólintott. Vibegallo felállt. Vibegallo barátságosan és szélesen elmosolyodott. Vibegallo a szívére tette jobb kezét, Vibegallo megszólalt:

– Ez... – mondta – ez, Lavr Fedotovics, rosszul venné ki magát. Mivelhogy je sui ajánlója cet noble vieux.^[8]

Megindulna a szóbeszéd... ez... sógorság-komaság... protekción...

Holott az eset nyilvánvaló, az előny a szemünk előtt, a racionalizálás... az... megvalósult a kísérlet folyamán... Nem szeretném támadásoknak kitenni ezt a jó kezdeményezést, elfojtani a népi iniciatívát. Mi lenne helyesebb? Helyesebb lesz, ha a vizsgálatot egy nem érdekelt személy végzi elegy... kívülálló. Nos, a képviselők között láthatjuk Privalov Alekszandr Ivanovics elvtársat...

Összerezzentem.

– Az elektromos gépek terén kompetens elvtárs. Nézze meg ő! Úgy vélem, ez értékes megoldás lesz.

Lavr Fedotovics fogta a látcsövét, sorra szemügyre vett minket. Zavarban voltam. Vityka már egészen szemérmetlenül vihogott. Román oldalba bökött a könyökével. Edik könyörögve súgta: „Szasa, rajta! Adjál nekik! Micsoda alkalom!”

– Az a javaslat – mondta Farfurkisz kérjük fel a képviselő elvtársat, hogy nyújtson segítséget a Trojka munkájához.

Lavr Fedotovics letette a látcsövet, és beleegyezett. Most mindenki rám nézett. Én persze a világért sem szerettem volna belekeveredni ebbe a históriába, ha nem az öregről van szó. De cet noble vieux olyan panaszosan pislogott rám vörös szemhéjával, úgy sugározta felém egész valójával a szent ígéretet, miszerint az idők végeztéig áldani fogja a nevemet, hogy nem bírtam ellenállni. Kelletlenül felálltam, és odamentem a géphez. Az öreg boldogan mosolygott rám. Vityka lába remegett a lelkesedéstől. Megnéztem az aggregátot, és ezt mondtam:

– Na jó... Ez itt egy ezerkilencszázhatodik évi gyártású Remington írógép, viszonylag jó állapotban. – Elkaptam a kisöreg könyörgő pillantását, felsóhajtottam, és kattintottam a kapcsolón. – Röviden összefoglalva: az adott írógép sajnos semmi újat nem tartalmaz. Csak van benne egy nagyon régi...

– A belsőjében! – susogta az öreg. – A belsőjébe nézzen bele, ahol az analizátor van, meg a gondolkodóegység...

– Analizátor... – ismételtem. – Nincs itt semmiféle analizátor. Egy közönséges egyenirányító, az is ócska. Egy közönséges neoncső. Egy kapcsoló. A kapcsoló jó, új. Így...

És van még a vezeték. Nagyon jó vezeték, egészen új... Hát ennyi az egész.

– És a következtetés? – érdeklődött élénken Farfurkisz.

Edik helyeslően bólintott felém, Vityka meg Román pedig egyszerre mutatta, hogyan kell bevinni egy jókora jobbhorgot. Jeleztem nekik, hogy igyekszem.

– A következtetés az – mondtam –, hogy az említett Remington írógép az egyenirányítóval, a neoncsővel, a vezetékkel és a kapcsolóval semmi megmagyarázhatatlant nem tartalmaz.

– Na és én? – kiáltott fel a kisöreg.

Román és Vityka most a balhorgot mutatta; de erre már nem voltam képes.

– Hát igen, persze... – motyogtam. – Nagy munkát végzett...

(Edik a halántékához kapott.)

– Persze megértem... a jó szándék...

(Román megvetően nézett rám.)

– Hát, valójában – folytattam – ez az ember igyekezett... mégsem járja...

(„Kretén – mondta Vityka jól érthetően. – Godzilla.”)

– Nem... Na igen... Csak dolgozzon, ha ezt érdekesnek találja... Én csak azt mondom, nincs ebben semmi megmagyarázhatatlan... De úgy egészében véve még szellemes is...

– Van kérdés a tudományos konzultáns tibjéhez?^[9] – érdeklődött Lavr Fedotovics.

Elkapva a kérdő intonációt az öreg máris rohant volna a gépéhez, de csípőjénél elkapva visszatartottam.

– Igen, igen – szólalt meg Farfurkisz. – Fogja csak meg, mert különben tényleg nehéz így dolgozni. Végül is nem kérdezz-feleleket játszunk.

– Helyes! – kapott a szón Hlebovvodov, miközben a kisöreg még egyre próbálta magát kitépni a kezemből, úgyhogy végül már szolgálatban lévő csendőrnek éreztem magam. – Különben is kapcsolja ki egyelőre, fölösleges hallgatóznia!

Egyik kezem kiszabadítva kikapcsoltam a gépet, a lámpa kialudt, és az öreg is egyből lecsillapodott.

– Nekem mégiscsak van egy kérdésem – folytatta Hlebovvodov. – Hogyan válaszol ez a gép?

Elképedve meredtem rá. Román és Vityka keserűen mulatott. Edik magához tért, és most erősen hunyorogva a Trojkát nézte. Vibegallo elégedett volt. Előkotort a szakállából egy hosszú faforgácsot, és a fogát kezdte vele piszkálni.

– Van benne egyenirányító, különböző kapcsolók – szónokolt Hlebovvodov –, ezt a tib elvtárs elég jól elmagyarázta. De egy dolgot kifelejtett: a tényeket nem magyarázta meg. Pedig van egy figyelmen kívül hagyhatatlan tény: hogy ha kérdeznek tőle valamit, akkor válaszol. Írásos formában. Sőt ha nem is tőle kérdeznek valamit, hanem mástól, akkor is nyomban érkezik a válasz. És maga, tib elvtárs, azt állítja, nincs itt semmi megmagyarázhatatlan. Valami nem stimmel abban, amit mond. Nem értjük, mi a tudomány álláspontja ebben az ügyben.

Az én személyemben megtestesült tudomány képtelen volt megszólalni. Hlebovvodov kiütött, lemészárolt, legyilkolt, belevert a földbe. Viszont Vibegallo nyomban reagált.

– Ez itt... – közölte – hiszen megmondtam, értékes kezdeményezés. Megvan benne a megmagyarázhatatlanság egy eleme, feltör alulról... Ezért is ajánlottam. Ezt itt...

– mondta az öregnek – magyarázd el, mon cher, az elvtársaknak, hogyan is van ez itt nálad!

Az öreg csaknem felrobbant.

– A neutronos megaloplazma legkiemelkedőbb vívmánya! – nyilatkoztatta ki. – A mező rotorja a divergencia mintájára gradiálja magát a spin mentén, és ott a belsőjében, a kérdés anyagát spirituális elektrikus viharrá konvertálja, amelyből létrejön a válaszadás szinekdochéja...

Szemem előtt elsötétült a világ. Szám keserű ízzel telt meg, megfájdult a fogam, és az az átkozott Nobel még egyre csak beszélt és beszélt, szövege folyékony és gördülékeny volt – jól összeállított, gondosan begyakorolt és nemegyszer előadott beszéd volt ez, amelyben minden jelző, minden hangsúly emocionális tartalommal bírt; igazi művészi alkotás, és mint minden igazi művészi alkotás, ez is elvarázsolta a hallgatóját, bölccsé és fontossá tette őt, átalakította, néhány lépcsőfokkal magasabbra emelte. Nem feltaláló volt az öreg – művész, zseniális szónok, Démoszthenész, Cicero és Aranyszájú Szent János méltó utóda.

Tántorogva félrehúzódtam, homlokomat a hideg falhoz támasztottam...

...Figyelmesen hallgatták. Hallgatta az ősz ezredes, bozontos szemöldöke alól merőn nézve őt, a félhomályban diadalmasan és fenyegetően csillogtak mundérjának arany zsinórjai, tompán fénylettek fürtökben lógó kitüntetései. Hatalmas koponyáját öklére hajtva hallgatta őt Lavr Fedotovics, a talár fekete bársonyával borított, széles válla meggörnyedt. Hallgatta Hlebovvodov, előredőlve, egy ragadozó feszült összpontosításával, nagy, fehér keze a karosszék faragott karfáját szorította, mellével az asztal pereméhez nyomta a masszív platinaláncot. Hallgatta Farfurkisz, elgondolkodva, hátradőlve karosszékében, rezzenetlen tekintetét az alacsony, boltíves mennyezetre szegezve.

A feltaláló már régen elhallgatott, de mindenki mozdulatlan maradt, mintha még mindig a mély, középkori csöndet hallgatnák, amely mindent elborított a nyirkos boltívek alatt. Majd Lavr Fedotovics fölemelte a fejét, és felállt.

– A törvény és valamennyi szabály értelmében nekem kellene utolsóként felszólalnom – mondta. – De vannak esetek, amikor a törvények és szabályok a híveik ellen fordulnak, és ilyenkor félre kell söpörni őket. Elsőként szólalok meg, mert most éppen ilyen esettel van dolgunk. Elsőként kezdek beszélni, mert nem várhatok, és nem hallgathatok. Elsőként kezdek beszélni, mert nem várok, és nem tűrök semmiféle ellenkezést...

Most a feltaláló hallgatott – mozdulatlanul, mint egy szobor, a gólemje mellett, szörnyűséges fémorákuluma mellett, amelynek belsejében lassan felvillantak és kialudtak a fények.

– Mi a tudomány gárdistái vagyunk – folytatta Lavr Fedotovics. – Mi vagyunk a bejárat templomába, mi vagyunk a pártatlan szűrő, amely a hamistól, a könnyelműségtől, az eltévelyedésektől óvja. Mi védjük a tudás vetését a tudatlanság és hamis bölcsesség gyomjaitól. És amíg ezt tesszük, nem emberek vagyunk, nem ismerünk elnézést, könyörületet, részrehajlást. Számunkra egyetlen mérce létezik: az igazság. Az igazságnak nincs köze a jóhoz és a rosszhoz, az igazságnak nincs köze az emberhez és az emberiséghez, de ez csak addig van így, amíg létezik a jó és a rossz, amíg létezik az ember és az emberiség. Ha nincs emberiség, mire jó az igazság? Senki nem keresi az ismereteket, tehát nincs emberiség, és akkor mire jó az igazság? Van válasz minden kérdésre, tehát nem kell keresni a tudást, tehát nincs emberiség, és akkor mire jó az igazság? Amikor a költő azt mondta: „És a válaszokra nincsenek kérdések”, az emberi társadalom legborzalmasabb állapotát írta le, a végső állapotát... Igen, ez az előttünk álló ember zseni. Benne testesül meg, az ő személyén keresztül mutatkozik meg az emberiség végső állapota. De gyilkos is, mivel megöli a szellemet. Sőt, szörnyűséges gyilkos, mivel az egész emberiség szellemét öli meg. Ezért nem maradhatunk érzelemmentes szűrők, hanem arra kell gondolnunk, hogy emberek vagyunk, és mint embereknek, védekeznünk kell a gyilkos ellen. És nem megvitatnunk kell ezt az ügyet, hanem ítéletet kell mondanunk. De az ilyen ítélkezésre nincsenek törvények! Ezért nem ítélkeznünk kell, hanem könyörtelenül büntetnünk, ahogyan azok büntetnek, akiket hatalmába kerített a rémület! És én, aki rangidős vagyok itt, megsértve a törvényeket és szabályokat elsőként mondom ki: halál!

– Halál az embernek és megsemmisítés a gépnek – jelentette ki rekedten az ezredes.

– Halál az embernek... – szólalt meg lassan és mintegy sajnálkozva Hlebovvodov. – Megsemmisítés a gépnek... és feledés ennek az egész ügynek. – Kezével eltakarta a szemét.

Farfurkisz kihúzta magát ültében, szeme összeszűkült, ajka remegett. Már-már szóra nyitotta száját, és felemelte ökölbe szorított kezét, de hirtelen megrázta a fejét, és szeszélyeskedve kijelentette:

– Na de elvtársak... hova is lyukadtunk ki valójában mi itt? Hát ezt így nem lehet...

– Grrmmm – nyilatkoztatta ki Lavr Fedotovics nyakát tekergetve.

Hlebovvodov, aki egyre kivehetetlenebbé vált a mind sűrűbb homályban, orrát beledugta egy jókora kockás zsebkendőbe, és alig érthetően megérdeklődte:

– Nem lenne ideje villanyt gyújtani? Elüldögéltünk itt.

A parancsnok nyomban felpattant helyéről, és villanyt gyújtott. Mindenki hunyorgott, a gépesített lovassági ezredes pedig nagyot horkantva felébredt.

– Hogyan? – érdeklődött reszketeg hangon. – Máris? Én amondó vagyok, hogy roham... roham... A gépesített lovasságon múlik minden. Lándzsák... kardok... megfelelő felderítés... Úgyhogy szerintem... roham..’.

– Grrmmm... – mondta Lavr Fedotovics, és élettelen tekintetét a Remingtonra szegezte. – Az egységes álláspontot kifejezve kijelentem: a jelen, negyvenkettes számú ügyet racionalizáltalak nyilvánítom. A felhasználásbesorolás kérdésére áttérve felkérem Zubo elvtársat, ismertesse az igénylést.

A parancsnok kapkodva lapozgatni kezdte az ügyiratot, közben Vibegallo professzor kikászálódott asztala mögül, lelkesen megszorongatta előbb a kisöreg kezét, majd mielőtt időm lett volna elfordulni, az enyémet is. Ragyogott a boldogságtól. Nem tudtam, mitévő legyek. Nem mertem a fiúkra nézni. Mialatt bambán azon tűnődtem, ne vágjam-e hozzá a Remingtont Lavr Fedotovicshoz, lecsapott rám a kisöreg. Mintha harapófogóba fogná, átkarolta a nyakamat, és háromszor megcsókolt, borostáival végigkaristolva arcomat. Nem rémlik, hogyan mentem vissza a helyemre. Csak arra emlékszem, hogy Vityka azt mondta: „Te nyavalygó széplélek!” Román a zsebkendőjével megtörölte az orromat, csak Edik súgta oda nekem: „Eh, Szasa! Rá se ránts, bárkivel megeshet...”

Eközben a parancsnok végiglapozta az ügyiratot, és panaszos hangon bejelentette, hogy az adott ügyben nem érkezett igénylés. Farfurkisz nyomban tiltakozást jelentett be, és a szabályzat azon fejezetét idézte, amelynek értelmében a racionalizálás felhasználásbesorolás nélkül nonszensz, továbbá csak feltételesen tekinthető érvényesnek. Hlebovvodov ordítani kezdett, hogy az ilyesféle trükkök nem működnek, hogy ő nem óhajija úgy felvenni a fizetését, hogy nem dolgozott meg érte, és nem tűri el, hogy a parancsnok miatt négyórányi munkaidő pocsékba menjen. Lavr Fedotovics helyeslő képet vágott, és rágyújtott, .Hlebovvodov ettől még inkább vérszemet kapott.

– És ha mégis az én Babkinomnak a rokona? – süvítette.

– Hogy lehetséges, hogy nincs igénylés? Igényléseknek lenniük kell! Nézze csak meg, miféle öregember ez itt!

Milyen eredeti, érdekes figura! Nem packázhatunk az ilyen öregekkel!

– A nép nem tűri, hogy packázzunk az öregekkel – jegyezte meg Lavr Fedotovics. – És a népnek igaza is lesz.

– Erről van szó – ordított fel hirtelen Vibegallo. – Pontosan erről, a népről! És pontosan... ez az... tehát nem tűri! Hogy van ez, hogy nincs igénylés, Zubo elvtárs? Van magánál igénylés a Fekete Dobozra, vagy nincs?! Van! Miért mondja, hogy nincs?

Kővé dermedtem.

– Váljon! – mondtam, de senki nem figyelt rám.

– De hát ez nem a Fekete Doboz! – kiáltotta a parancsnok rémülten mellére szorítva kezét. – A Fekete Doboznak egészen más az ügyiratszáma!

– Ez talán nem fekete? – kiabálta válaszul Vibegallo a Remington vedlett fekete fedelével hadonászva. – Maga szerint ez milyen doboz? Talán zöld? Vagy esetleg fehér? Maga itt dezinformációt terjeszt, packázik a nép öregjeivel?

A parancsnok panaszosan azt kiabálta, hogy ez persze fekete is, doboz is, nem zöld és nem is fehér, láthatóan fekete, de nem az a doboz, mert az a Fekete Doboz a kilencvenhetes ügyszám alatt szerepel, arra vonatkozóan van igénylés, Privalov Alekszandr Ivanovics elvtárs igénylése; de ez a fekete doboz egyáltalán nem is doboz, hanem valamiféle heurisztikus gép, és a negyvenkettes ügyszám tartozik hozzá, amelyre vonatkozóan nincs igénylés.

Vibegallo erre az üvöltötte, ennek itt semmi értelme... ez... ez zsonglőrködés a számokkal és packázás az öregekkel, hogy a fekete az fekete, az nem fehér és nem is zöld, tehát semmi értelme szőrszálhasogatni, mindenféle revizionizmussal meg empiriokriticizmussal előhozakodni; mondják meg maguk a tekintélyes Trojkának a tagjai, fekete-e ez a doboz, vagy mondjuk, zöld. A lármára felébredt ezredes nagyra meresztette a szemét, és nyomban kiadta a parancsot: gyeplőigazítás, nyeregtakarók cseréje és harmadik sebesség! Vityka két ujját szájába dugva fülsiketítőén fütyült, Román és Edik azt ordította: „Le vele!”, én pedig, akár egy elakadt gramofon, csak azt erősítgettem: „Az én Fekete Dobozom – az nem doboz... Az én Fekete Dobozom – az nem doboz...”

Végül Lavr Fedotovics tudatáig is eljutott, hogy valami mintha nem lenne teljesen rendben.

– Grrrmmm! – mondta, mire mindenki elcsöndesedett.

– Nehézség támadt? Hlebovvodov elvtárs, hárítsa el!

Hlebovvodov szilárd léptekkel odamasírozott Vibegallóhoz, kivette a kezéből az írógép fedelét, és figyelmesen megnézte.

– Zubo elvtárs – kezdte –, mondja, mire vonatkozik a nálad lévő igénylés?

– A Fekete Dobozra – felelte fásultan a parancsnok.

– A kilencvenhetes számra.

– Nem az ügyszámot kérdeztem tőled – inttette le Hlebovvodov. – Most azt kérdezem tőled, van nálad igénylés a Fekete Dobozra?

– Van – ismerte be a parancsnok.

– Kinek az igénylése?

– Privalov elvtársé a BOVATKI^[10]-ból. Ott ül.

– Igen – szóltam közbe hevesen. – De az én Fekete Dobozom nem doboz... pontosabban nem egészen doboz...

Ám Hlebovvodov rám se hederített. Megnézte a fedelet világosban, majd a parancsnokhoz közeledve fenyegetően kijelentette:

– Mit művelsz, mit bürokratáskodik itt? Vak vagy, talán nem látja, milyen színű ez itt? A szemed láttára megtörtént a racionalizálás, itt ül a tudomány képviselője a szemed előtt, arra vár, érti, hogy igénylését jóváhagyják, már rég itt a vacsoraidő, már besötétedett, te meg... az ügyszámokkal zsonglőrködik itt? – –

Éreztem, hogy valami letargiaféle vesz rajtam erőt, jövőmet holmi lelombozó, jóvátehetetlen és teljességgel irracionális lidércnyomás borítja el. De nem értettem, miről is van szó, ezért szánalmasan tovább motyogtam, hogy az én dobozom nem egészen doboz, pontosabban egyáltalán nem doboz. Szerettem volna elmagyarázni, eloszlatni a félreértést. A parancsnok is igyekezett meggyőzően motyogni valamit, de Hlebovvodov megfenyegette az öklével, mire a helyére kullogott.

– A doboz, Lavr Fedotovics, fekete – jelentette ki diadalmasan Hlebovvodov. – Tévedés kizárva, magam néztem meg. Igénylés van rá, és a képviselő is jelen van.

– De ez nem az a doboz! – siránkoztunk a parancsnokkal kórusban, de Lavr Fedotovics, miután látcsövével alaposan megvizsgált minket, és láthatóan mindenféle képtelenséget fedezett fel mindkettőnkön, a nép véleményére hivatkozva azt javasolta, azonnal lássanak hozzá a felhasználás besoroláshoz. Ellenvélemény nem lévén minden felelős személyiség bólogatott, még az alvó ezredes is.

– Az igénylést! – adta ki az utasítást Lavr Fedotovics.

És igénylésem előtte termett a zöld posztón.

– A határozatot!

Igénylésemre rákerült a határozat.

– A PECSÉTET!

Döngve feltárult a széf ajtaja, áporodott aktaszag áradt ki belőle, és Lavr Fedotovics előtt felcsillant a Nagy Kerek Pecsét rézteste. Ekkor fogtam föl, mi is megy most végbe. Egész bensőm megdermedt.

– Ne! – hörögtem. – Segítsetek!

Lavr Fedotovics két kézzel megragadta a Pecsétet, és igénylésem fölé emelte. Minden erőmet összeszedve felugrottam.

– Ez nem az a doboz! – üvöltöttem teli torokból. – De hát hogy lehet... Fiúk!

– Egy pillanat! – szólalt meg Edik. – Kérem, váljon, és hallgasson meg!

Lavr Fedotovics mozdulatlanná dermedt, élettelen pillantását Edikre emelte.

– Kívülálló? – érdeklődött.

– Semmiképpen – mondta a parancsnok levegő után kapkodva. – Képviselő.

– Akkor nem kell eltávolítani – jelentette ki Lavr Fedotovics, és már nekikészült, hogy igénylésemre rányomja a Nagy Kerek Pecsétet, de ekkor kiderült, hogy egyfajta nehézség támadt. Valami megakadályozta, hogy a Pecsét lesújtson. Lavr Fedotovics először egyszerűen megpróbálta lenyomni, majd felállt, és egész testsúlyával ránehezedett, de a pecsételés nem következett be – a papír és a Pecsét között megmaradt a hézag, amelynek nagysága alig függött Vunyjukov elvtárs erőfeszítésétől. Azt hihette volna az ember, hogy ezt a hézagot valamilyen láthatatlan, de rendkívül rugalmas anyag tölti ki, megakadályozva az igénylés lebélyegzését. Lavr Fedotovics, nyilván belátva erőfeszítései hiábavaló voltát, leült, kezét széke karfájára tette, és szigorúan, bár a csodálkozás legkisebb jele nélkül nézte a Pecsétet. Az mozdulatlanul lebegett úgy húsz centivel igénylésem felett.

A kivégzést elhalasztották, és én újból érzékelni kezdtem környezetemet. Edik hevesen és nagyon szépen szónokolt valamit az értelemről, a gazdasági reformról, a jóról, az értelmiség szerepéről és a jelenlevők államférfiúi bölcsességéről. A többiek figyelmesen, de elégedetlenül hallgatták, Hlebovvodov pedig fészkelődött közben, és időnként az órájára pillantott. Román és Vityka valamilyen képtelen, sőt ijesztő pózba dermedt – először az jutott eszembe, váratlanul mindkettőjüknek lumbágója támadt –, mind a kettőről szakadt a víz, Vityka fölött gőzoszlop emelkedett a magasba, Román pedig, akinek gyengébbek voltak az ízületei, halkan nyöszörgött, nyögdécselt az erőfeszítéstől. Ők tartották vissza a Pecsétet, drága barátaim! Mentettek engem, a hülyét, a tutyimutyit a bajból, amit magam idéztem a fejemre... Valamit azonnal tenni kellett.

– És végül, hetedszer – mondta Edik megfontoltan –, minden szakember, főleg egy ilyen tekintélyes testület előtt világosnak kell lennie, elvtársak, hogy az úgynevezett Fekete Doboz nem más, mint az információelmélet terminusa, semmi köze sem a meghatározott színhez, sem semmiféle konkrét formájú, valós tárgyhoz, bármilyen legyen is az. A legkevésbé az adott Remington márkájú írógéphez, benne a legegyszerűbb, bármely elektrotechnikai szaküzletben beszerezhető alkatrészekkel, és furcsának találom, hogy Vibegallo professzor egy olyan találmányt próbál ráerőltetni a tekintélyes szervezetre, amely nem találmány, és egy olyan döntést, amely csak alááshatja e szervezet tekintélyét...

– Tiltakozom – szólt közbe Farfurkisz. – Először is, a képviselő elvtárs megsértette az ülés levezetésének valamennyi szabályát, magához ragadta a szót. Amire senki nem adott neki engedélyt, ráadásul túllépte a hatáskörét. Ez egy.

(Rémülten láttam, hogy a Pecsét megremeg, és néhány centivel lejjebb ereszkedik.)

– Továbbá, nem engedhetjük meg a képviselő elvtársnak, hogy bemocskolja legjobb embereinket, befeketítse az érdemes professzort és hivatalos tudományos konzultánst, Vibegallo elvtársat, és fehérre mossa a szóban forgó Fekete Dobozt, amely már méltónak bizonyult a Trojka jóváhagyására. Ez kettő.

(A Pecsét még néhány centiméterrel lejjebb ereszkedett. Vityka csigolyái hangosan, az egész teremben hallhatóan megcsikordultak.)

– Végül pedig, képviselő elvtárs, tisztában kell lennie azzal, hogy a Trojkát semmiféle találmány nem érdekli. A Trojka munkájának tárgyát a megmagyarázhatatlan jelenségek képezik, mely minőséget adott esetben a már megvizsgált és racionalizált Fekete Doboz, vagyis heurisztikai készülék képviseli.

– Késő éjszakáig ülhetünk itt – tette hozzá sértetten Hlebovvodov –, ha minden képviselő szót kaphat.

A Pecsét megint lejjebb ereszkedett. A hézag már legfeljebb csak tíz centi lehetett.

– Ez nem az a Fekete Doboz – mondtam, és elvesztettem két centit. – Ez a doboz nekem nem kell! – Még egy centiméter. – Tiltakozom! Mi az ördögöt kezdjek ezzel az ócska Remingtonnal? Panaszt teszek!

– Ez jogában áll – szólt Farfurkisz nagylelkűen, és nyert még egy centimétert.

Edik újra megszólalt. Tetemre hívta Lomonoszov és Einstein szellemét, idézte az országos lapok szaktekintélyeit, dicsőítette a tudományt és a mi bölcs szervezőinket, de mindez falra hányt borsó volt. Lavr Fedotovicsnak végül is elege lett a huzavonából, és a szónok szavába vágva csak ennyit nyilvánított ki:

– Nem meggyőző.

Súlyos döndülés hallatszott. A Nagy Kerek Pecsét rázuhant az igénylésemre.