Harmadik fejezet

Utolsóként hagytuk el az üléstermet. Mindannyian magunkba roskadtunk. Román nyöszörögve dörzsölgette elgyötört derekát. Vityka a dühtől és kimerültségtől feketén sziszegte fogai közt: „Nyámnyila, pipogya fráterek, széplelkek, anyámasszony katonái... Inkább kapnánk magunkat, és elhúznánk innen a francba, ahelyett hogy hülyeségeket hordunk össze...” Edik a könyökömnél fogva vezetett. Ő is lehangolt volt, de megőrizte nyugalmát. Aggregátja súlyától ingadozva körülöttünk sürgölődött Edelweis, a kisöreg. Suttogva örök hálájáról biztosított, szent ígéretet tett, hogy lesi minden szavamat, és útiköltséget meg napidíjat követelt. Edik adott neki három rubelt, és utasította, hogy holnapután jelentkezzen. Edelweis kikunyerált még ötven kopejkát, és eltűnt. Ettől megkönnyebbültem, és fölfedeztem, hogy Vitykának és Romannak is nyoma veszett.

– Hol van Román? – kérdeztem elhaló hangon.

– Udvarolni ment – felelte Edik.

– Uramisten! – mondtam. – És kinek?

– Egy bizonyos Gologo elvtárs lányának.

– Értem – nyugtáztam. – Na és Vityka?

Edik vállat vont.

– Nem tudom – mondta. – Vityka szerintem valami nagy ostobaságot készül elkövetni.

– Meg akarja ölni őket? – kérdeztem föllelkesülve.

Edik kiábrándított, közben kiértünk az utcára. Fegya már várt minket. Felállt a pádról, és hármasban kézen fogva végigmentünk a Május 1. utcán.

– Elfáradtak? – kérdezte Fegya.

– Iszonyúan – felelte Edik. – Már beszélni is, hallgatni is fáradt vagyok, ráadásul az az érzésem, hogy teljesen meghülyültem. Nem veszi észre rajtam, Fegya, hogy meghülyültem?

– Még nem – mondta az szégyenlősen. – Ez általában egykét óra elteltével mutatkozik csak meg.

– Enni akarok – jelentettem ki. – És felejteni. Menjünk egy étterembe, és felejtsünk! Lakomát csapunk. Bort iszunk, fagylaltot eszünk...

Edik egyetértett a javaslattal, Fegya sem ellenkezett, bár sosem ivott bort, és nem értette, mi a jó a fagylaltban. Sokan voltak az utcán, de senki nem lődörgött a járdákon, mint az nyári estéken többnyire jellemző a városokra. A kityezsgradiak épp ellenkezőleg, halkan, kulturáltan üldögéltek tornácaikon, és szótlanul mindenféle magot rágcsáltak: dinnye-, napraforgó- és tökmagot. A tornácokat faragások ékesítették: indák, állat- és emberalakok, baluszterek; de volt olyan is, amely sima deszkából épült – a nevezetes kityezsgradi tornácok, amelyek közt akadtak több száz éves, múzeumba illő példányok, melyeket állami védelem alá helyeztek, és el is csúfítottak az erről tanúskodó súlyos, öntöttvas táblákkal. Valahol távolabb szólt egy harmonika – valaki, ahogy mondani szokás, próbálta megtalálni a hangnemet.

Edik nagy érdeklődéssel arról faggatta Fegyát, milyen az élet a hegyekben, és Fegya, aki már az elején vonzódott az udvarias Edikhez, készségesen válaszolgatott.

– A legrosszabbak – mesélte Fegya – a gitáros alpinisták. El sem tudja képzelni, Edik, milyen szörnyű, amikor az otthonos, csöndes hegyek között, ahol csak a lavinák csapnak lármát (de azt már jó előre lehet tudni), egyszer csak az ember füle mellett a húrok közé csap valaki, és felbődülve arról óbégat, hogyan „rázta át a zsarukat”, hogyan „léceit le a szajréval”, és hogyan került végül mégis „smasszerek közé a hűvösre”... Ez katasztrófa, Edik. Néhányan közülünk bele is betegszenek, a leggyengébbek el is pusztulnak...

Nekem van otthon egy csembalóm – folytatta álmodozva.

– Ott áll a hegytetőn, a jégbarlangomban. Holdas éjszakákon szeretek rajta játszani, amikor csönd van, és egyáltalán nem fúj a szél. Olyankor meghallják a völgyben a kutyák, és vonyítani kezdenek. Szavamra, Edik, kicsordul a könnyem, olyan szép és olyan szomorú ez az egész. A holdfény, a szétáradó hangok, és messze-messze vonyítanak a kutyák...

– És mit szólnak ehhez a társai? – kérdezte Edik.

– Olyankor nincsenek ott. Rendszerint csak egy fiú marad, de Ő nem zavar. Rendes kölyök... De magát ez untatja.

– Ellenkezőleg, nagyon is érdekel.

– Nem, nem... De biztosan szeretné tudni, honnan van nekem csembalóm. Képzelje: alpinisták hozták fel. Valamiféle rekordot akartak felállítani, és elhatározták, hogy felcipelnek a mi hegyünkre egy csembalót. Nagyon sok meglepő tárgy akad a mi csúcsunkon. Megesett például, hogy egy alpinista a fejébe vette, motorkerékpáron megy föl a csúcsra... azóta van egy motorunk, bár persze sérült... De vannak gitárok, biciklik, különböző mellszobrok, légvédelmi ágyúk... Egy rekorderjelölt traktorral akart feljutni a hegyre, de nem sikerült traktort szereznie, kerített viszont egy aszfaltkeverő gépet. Ha látta volna, mit kínlódott vele! Hogy igyekezett! De nem sikerült neki, még a hóhatárig sem jutott el. Még ötven méter hiányzott addig, különben most lenne egy aszfaltkeverőnk is...

Odaértünk az étterem bejáratához, és Fegya elhallgatott.

A fényesen megvilágított, elegáns feljáró kőlépcsőjén, a forgókerék közvetlen közelében terpeszkedett Szószátyár Poloska. Be akart menni, de a portás nem engedte be. Szószátyár dühöngött, és mint mindig, ha ingerült volt, a drága francia konyak, a Curvoisier erős, az antialkoholista Fegya számára rendkívül kellemetlen szagát árasztotta. Gyorsan összeismertettem Edikkel, beletettem egy gyufásdobozba, és ráparancsoltam, hogy lapítson csöndben, de alighogy beléptünk a terembe, és találtunk szabad helyet, nyomban felpattant egy székre, és az asztalt kezdte verni, pincért követelve. Ő maga persze semmit nem evett, semmit nem ivott az étteremben, de igazságos elbánást áhított, és azt, hogy a pincérbrigád munkája teljes mértékben megfeleljen annak a dicső címnek, amelynek elnyeréséért a brigád harcol. Ezenkívül nyilvánvalóan fel akart vágni Edik előtt – már tudta, hogy az személyesen őérte, Szószátyárért érkezett Kityezsgradba, mint a leendő munkaadója.

Edik és én házias rántottát rendeltünk, ráksalátát és száraz bort. Fegyát jól ismerték az étteremben, ezért reszelt nyers krumplit, répalevelet és káposztatorzsát hoztak neki, Szószátyár elé pedig fasírozott paradicsomot tettek, amelyet elvből rendelt meg.

Miután megettem a salátát, éreztem, hogy halálosan fáradt vagyok, nem forog a nyelvem, és nem akarok semmit. Ezenkívül percenként összerezzentem, mert a vendégsereg lármáján keresztül időről időre sipítozó kiáltásokat hallottam: „lesem majd minden szavát...” és „az ő bensőjében...”

Viszont Szószátyár, aki a nap folyamán pompásan kialudta magát, élénkebb volt, mint valaha, nagy élvezettel mutatta be Ediknek filozofikus észjárását, önálló ítéletalkotói képességét, hajlamát az absztrakcióra.

– Milyen ostoba és kellemetlen lények – jelentette ki felsőbbséges ábrázattal végignézve a termen. – Valóban csak az ilyen ormótlan kérődző állatok képesek kisebbrendűségi komplexusuk hatására kiagyalni olyan mítoszokat, hogy úgymond ők a természet urai. Felmerül a kérdés: honnan ered ez a mítosz? Mi, rovarok például joggal tekinthetjük magunkat a természet urainak. Létszámunk nagyon nagy, mindenütt jelen vagyunk, és nagyon szaporák, sokan közülünk nem vesztegetik a drága időt az értelmetlen utódgondozásra. Olyan érzékszervekkel rendelkezünk, amilyenekről nektek, gerinchúrosoknak még csak fogalmatok sincsen. Képesek vagyunk évszázadokra anabiózisba merülni anélkül, hogy kárt okoznánk magunknak. Osztályunk legintelligensebb képviselői mint kiemelkedő matematikusok, építészek, szociológusok szereztek maguknak hírnevet. Feltaláltuk az ideális társadalmi rendszert, hatalmas területeket hódítottunk meg, mindenhova behatoltunk, ahova csak akartunk. Tegyük fel a kérdést a következőképpen: mire vagytok képesek, ti, emberek (mellesleg a legfejlettebbek az emlősök között), amit el akartok érni, és amire mi ne lennénk képesek? Folyton azzal hencegtek, hogy tudtok szerszámot készíteni és használni azt. Már elnézést, de ez nevetséges. Olyanok vagytok, mint a nyomorék, aki a mankójával dicsekszik. Otthonokat építetek magatoknak, kínlódva, nehéz munkával, még olyan természetellenes erőket is igénybe véve hozzá, mint a tűz meg a gőz; évezredek óta csináljátok, mindig másképp, és mégsem vagytok képesek megtalálni a lakóhely kényelmes és ésszerű formáját. Miközben a szánalmas hangyák, akiket mélyen megvetek durvaságuk és a fizikai erő körüli kultuszuk miatt, már százmillió évvel ezelőtt megoldották ezt a primitív problémát, méghozzá egyszer és mindenkorra. Ti pöffeszkedtek, hogy folyton fejlődtök, és fejlődéseteknek semmi nem szab határt. Mi ezen csak kacaghatunk. Ti azt keresitek, ami már réges-régen megtaláltatott, szabványosíttatott, és az idők kezdete óta használatos, nevezetesen: a társadalom ésszerű felépítését és a létezés értelmét. Ti minket, Cimex lectulariusókat parazitáknak, élősködőknek neveztek, és azt fejtegetitek egymásnak, hogy ez undorító. De legyünk következetesek!

Edik szakmai érdeklődéssel hallgatta, de Panurge hirtelen harsány kacajra fakadt, és sipkája csörgőit megszólaltatva felpattant:

– Ez aztán a pompás elmefuttatás, hogy az ördög vigyen el engem szőröstül-bőröstül! Mindösszesen csak ennyit bátorkodom hozzátenni: Oda Nobunaga^[11] híres-neves hadúr és határtalanul kegyetlen zsarnok volt, torz, mint egy cerkófmajom, és nem tűrte a hazugságot. Mindenkit, aki neki nem tetsző módon cselekedett vagy beszélt, helyben szecskává aprított, vagy egy bizonyos Tojotomi Hidejosira bízott, aki szintén igen járatos volt az aprítás mesterségében. „Igaz-e, amit beszélnek, hogy majomra hasonlítok?”, kérdezte egyszer Oda Nobunaga egyik bizalmasát, akire már régóta fente a fogát. A tányérnyaló halálra rémült, összecsinálta magát, és Oda Nobunaga már nyúlt a kardja markolatához, amikor a rémülettől megtáltosodott talpnyaló feltalálta magát. „Ugyan már, nagyméltóságú uram! – kiáltotta. – Szó sincs róla. Ellenkezőleg, a majmot érte az a felülmúlhatatlan megtiszteltetés, hogy hasonlíthat Önre!”

– Nem értem a célzást – jelentette ki méltóságteljesen Szószátyár, de ábrázatán végigfutott a sok évszázados, berögződött rettegés árnyéka, a rettegésé a hatalmas mutatóujj fenyegető rémétől, amely elháríthatatlan végzetként, feltartóztathatatlanul közeledik.

– Nekem persze nem erősségem a dialektika – szólalt meg Fegya, remek fogaival egy torzsát ropogtatva –, de engem abban a hitben neveltek, hogy az emberi elme a természet legmagasabb rendű alkotása. Mi ott a hegyekben hozzászoktunk, hogy féljünk az emberi értelemtől, fejet hajtsunk előtte. És most, hogy bizonyos mértékig kiművelődhettem, nem győzök lelkesedni azért a merészségért és éleselméjűségért, amellyel az ember már megteremtette és teremti tovább is az úgynevezett második természetet. Az emberi értelem az... az... – Megrázta a fejét, és elhallgatott.

– Második természet! – mondta Szószátyár epésen.

– Harmadik csapás, negyedik birodalom, ötödik halmazállapot, a világ hatodik csodája... Egy neves emberi alkotó megkérdezhetné: minek nektek második természet? Összerondítottátok az egyiket, hát most próbáljátok egy másikkal pótolni... Már mondtam magának, Fjodor: a második természet nem más, mit a nyomorék mankója. Ami pedig az értelmet illeti... Erről nem magának kellene beszélnie, és nem nekem kellene ezt hallgatnom. Ezek az emésztőnedvekkel teli tömlők már vagy száz évszázada szónokolnak az értelemről, és mostanáig sem tudtak egyetértésre jutni, egyáltalán miről is van szó. Egyetlenegy dologban értenek egyet valamennyien: hogy rajtuk kívül senki nem rendelkezik értelemmel. Ha higgadt pillantást vetünk ennek a fecsegésnek az egész históriájára, könnyen beláthatjuk, hogy a gondolkodás úgynevezett elmélete nem más, mint többé vagy kevésbé bonyolult terminusok kiagyalása olyan jelenségekre, amelyeket az ember egyáltalán nem ért. Így jelennek meg az olyan fogalmak, mint az inger, az érzékelés, az ösztönök, a reflexek, a feltételes és a feltétlen reflexek, az első jelzőrendszer, a második jelzőrendszer... Mostanra felfedezték a harmadikat is, azt, amelyet mi, poloskák már időtlen idők óta használunk. Na és ami a legelképesztőbb! Ha egy lény aprócska, ha könnyű holmi vegyi kotyvalékkal megmérgezni vagy egyszerűen ujjal agyonnyomni, minek vele ceremóniázni? Egy ilyen lénynek persze csak ösztönei vannak, primitív érzékelése, alacsonyrendű az idegi működése... Az öntelt imbecillisek tipikus világszemlélete. Mert hiszen ők értelmesek, nekik mindent meg kell alapozniuk, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül lapíthassanak agyon egy rovart! No és nézze csak meg, Fjodor, hogyan alapozzák ezt meg! Tegyük fel, az ásódarázs lerakta a petéit a fészekbe, és hordja a táplálékot a leendő utódok számára. És mit csinálnak ezek a banditák? Barbár módon kilopják a petéket a fészekből, majd idióta elégtétellel figyelik, ahogyan a szerencsétlen anya becementezi az üres fészket. Íme, mondják, a darázs ostoba, azt se tudja, mit csinál, merthogy ösztönei vannak, vak ösztönei, érti? Értelme nincs, ezért szükség esetén agyoncsapható. Érzékeli, milyen aljas alkalmazása ez a terminusoknak? A priori feltételezik, hogy a darázs létezésének egyetlen célja a szaporodás és az utódok védelmezése, márpedig ha még ezzel, legfőbb feladatával sem képes értelmesen boldogulni, mi haszna van? Nekik, az embereknek ott van a kozmosz, a fotoszintézis meg minden egyéb, a nyomorult darázsnak meg a puszta szaporodás, az is csak a primitív ösztönök szintjén. Ezeknek az emlősöknek meg sem fordul a fejében, hogy a darázsnak igen gazdag lelkivilága van, hogy rövid élete folyamán előbbre kell jutnia (előbbre akar jutni!) a tudományokban is, a művészetben is, amelyekről ezeknek a melegvérűeknek fogalmuk sincs; hogy emiatt sem ideje, sem kedve nincs utódaival törődni, pláne, hogy azok még nem is utódok, csupán tudattalan peték.., A darázsnak persze vannak szabályai, viselkedési normái, erkölcse. Mivel a darazsak természetüknél fogva igen könnyelműek a fajfenntartás dolgában, a törvény természetesen gondoskodik a megfelelő büntetésről a szülői kötelességek elmulasztása miatt. Minden rendes darázsnak kötelessége maghatározott sorrendben elvégezni bizonyos feladatokat: kiásni a gödröt, lerakni a petéket, a gödörbe hurcolni megbénított hernyókat, és lezárni a gödröt. Ezt ellenőrzik, létezik egy titkos kontroll, a darázs mindig számol azzal a lehetőséggel, hogy a legközelebbi kavics mögött ott lapul a spicli ellenőr. A darázs természetesen látja, hogy a petéket elrabolták, vagy eltűnt a táplálékkészlet! De új petéket már nem rakhat le, és nem fecsérelheti az időt új táplálékkészletek felhalmozására. Tökéletesen tudatában lévén cselekedetei teljesen képtelen voltának, úgy tesz, mintha semmit nem vett volna észre, végigcsinálja a programot, mivel arra van a legkevésbé kedve, hogy végig kelljen járnia a faj biztonsági bizottságának vagy tucatnyi hatóságát... Képzeljen el, Fjodor, egy autópályát, a horizont egyik végétől a másikig húzódó sima, tökéletes utat! Holmi kísérletező kedvű valaki úttorlaszt állított fel keresztbe, rajta az „elkerülő út” táblával. A látási viszonyok tökéletesek, a vezető tisztán látja, hogy a lezárt útszakaszon abszolút semmi veszély nem fenyegeti. Még arra is rájön, hogy ez az egész valakinek az ostoba tréfája, de a szabályoknak és a rendes vezető viselkedési normáinak engedelmeskedve rákanyarodik az undorító mellékútra, zötykölődik a zsombékokon, belemerül a sárba és porba, rengeteg idejébe és idegeskedésébe kerül, mire kétszáz méterrel arrébb visszakerül az autópályára. És miért? Az ok ugyanaz: a vezető törvénytisztelő, nem akar összeütközésbe kerülni a közlekedésrendészeti hatósággal, már csak azért sem, mert mint minden darázs, teljes joggal feltételezi, hogy ez csapda, és hogy a bokrokban ott lapul a közlekedésfelügyelet motoros ellenőre. És most feltételezzük, hogy az ismeretlen kísérletező azért találta ki ezt a kísérletet, hogy felmérje az emberi intellektus szintjét, és hogy ez a kísérletező ugyanolyan öntelt hólyag, mint aki kifosztotta a darázsfészket... Ha-ha-ha... Milyen következtetést vonna le ebből? – Szószátyár lelkesen dobolt az asztalon valamennyi lábával.

– Nem – mondta Fegya. – Magánál valahogy durván leegyszerűsödik minden, Szószátyár. Persze amikor kocsit vezet azt ember, nem villogtathatja az intellektusát...

– Pontosan – vágott a szavába Poloska. – Ahogyan a darázs sem villogtathatja az intellektusát peterakás közben. Tudja, itt nem az intellektusról van szó...

– Várjon, Szószátyár! – tiltakozott Fegya. – Folyton félbeszakít. Azt akarom mondani... Na tessék, elfelejtettem, mit is akarok mondani... Ja, igen! Hogy elgyönyörködhessünk az emberi értelem nagyságában, ennek az értelemnek az egész építményét kell átlátnunk, a tudományok minden vívmányát, az irodalom és művészet minden eredményét. Maga megvetően említette a kozmoszt, pedig a szputnyikok, az űrhajók, mindez hatalmas lépés, ez lelkesítő, és ismerje be, hogy egyetlen ízeltlábú sem lenne képes ilyen teljesítményre.

Poloska megvetően billegtette bajszát.

– Erre azt mondhatnám, hogy az ízeltlábúaknak semmi keresnivalójuk nincs a világűrben – jelentette ki. – Ugyanakkor az embereknek sincs ott semmi keresnivalójuk, úgyhogy hagyjuk is ezt a témát. Maga, Fjodor, a legegyszerűbb dolgokat sem érti. Minden fajnak megvan a maga történetileg kialakult, nemzedékről nemzedékre szálló álma. Az ilyen álmok megvalósulását nevezik rendszerint hatalmas vívmánynak. Az embereknek két ilyen ősi álmuk volt: a repülés, ami a rovarokkal szembeni irigységükből fakadt, és az, hogy felszállhassanak a Naphoz, ez pedig a tudatlanságukból fakadt, mivel azt képelték, a Nap karnyújtásnyira van. De nem várhatjuk el, hogy az élőlények különböző fajainak, alfajainak vagy osztályainak ugyanaz legyen a Nagy Álma. Nevetséges feltételezni, hogy a legyek nemzedékekről nemzedékekre a szabad repülésről álmodoznának, a polipok a tengerek mélységeiről, mi Cimex lectulariusok pedig a Napról, amelyet ki nem állhatunk. Mindenki arról álmodozik, ami elérhetetlen a számára, de valami gyönyörűséget ígér. A polipok ősi álma, mint ismeretes, a szabad mozgás a szárazföldön, és a polipok a maguk tengeri mélységében sok hasznos dolgot gondolnak erről. A vírusok ősi és baljós álma az abszolút világuralom, és bármennyire szörnyűek is a módszerek, amelyeket jelenleg alkalmaznak, nem vitathatjuk el kitartásukat, találékonyságukat és képességüket a nagy cél érdekében vállalt önfeláldozásra. Na és a pókfélék grandiózus álma?

Sok millió évvel ezelőtt hebehurgyán kimásztak a tengerből a szárazföldre, és azóta is gyötrődve arról álmodoznak, hogy visszatérhessenek szülőközegükbe. Hallaná csak a tengerről szóló dalaikat és balladáikat! Megszakad a szív a bánattól és együttérzéstől. Ezekkel a balladákkal összehasonlítva a Daidaloszról és Ikaroszról szóló hősi mítosz csak nevetséges adoma. Na és mi történik? Egyet s mást már elértek, méghozzá igen szellemes módon, hiszen az ízeltlábúaknak amúgy is sajátjuk a szellemes megoldások keresése. Új alfajok létrehozásával érik el, amit akarnak. Először a vízen futó változatokat fejlesztették ki, majd a búvárpókokat, és most teljes gőzzel folyik a vízben is lélegezni képes pók kifejlesztése... És akkor rólunk, poloskákról még nem is beszéltem. Mi már régen elértük a magunkét, amikor megjelentek azok a tápanyaggal teli tömlők... Ért engem, Fjodor? Minden törzsnek megvan a maga álma. Semmi értelme vívmányainkkal hencegni a velünk egy bolygón élő szomszédaink előtt. Ha így tesz, nevetséges helyzetbe kerülhet. Hülyének nézhetik azok, akiktől idegenek a maga álmai, és szánalmas fecsegőnek tekinthetik azok, akik a maguk álmát már régen valóra váltották.

– Én nem tudok magának válaszolni, Szószátyár – mondta Fegya –, de be kell vallanom, rossz érzés magát hallgatnom. Először is, nem szeretem, ha ravasz álokoskodással cáfolnak meg nyilvánvaló dolgokat, másodszor pedig, mégiscsak ember vagyok én is.

– Maga havasi ember. Maga a hiányzó láncszem. Magától semmit nem lehet várni. Maga, ha tudni akarja, még csak nem is ehető. De hogy miért nem vitatkoznak velem az úgynevezett Homo sapiensek? Miért nem kelnek saját fajuk, saját osztályuk, saját típusuk védelmére? Megmagyarázom: mert nincsenek ellenérveik.

A figyelmesen hallgató Edik elengedte a füle mellett ezt a kihívást. Nekem lett volna ellenérvem, de hallgattam, mert láttam, hogy Fegya elkeseredett, és mondani készül valamit.

– Na nem, már megbocsásson – szólt. – Igen, havasi ember vagyok. Igen, minket sértegetni szoktak, még az emberek is sértegetnek, a legközelebbi rokonaink, a reménységünk, a jövőbe vetett hitünk jelképei. Nem, nem, elnézést, Edik, mindent elmondok, amit gondolok... Minket az emberi faj legtudatlanabb és legelmaradottabb rétegei sértegetnek, a sértő „jeti” gúnynevet aggatják ránk, amely, mint ismeretes, a swifti „jehu”^[12]-ra emlékeztet, vagy „golubjavan”-nak csúfolnak minket, ami olyasmit jelent, hogy „hatalmas majom” vagy „undorító havasi ember”. Még az emberiség leghaladóbb képviselői is megaláznak minket, amikor a „hiányzó láncszemének neveznek, „majomember”-nek meg egyéb, tudományosan hangzó, de lényegében becsmérlő elnevezésekkel illetnek. Meglehet, hogy valóban megérdemlünk némi lenézést. Lassú a felfogásunk, túlságosan is nehézkesek vagyunk, nagyon gyenge még bennünk a jobbra törekvés, az értelmünk még szunnyadozik. De hiszem, tudom, hogy emberi értelem a miénk, amely abban leli legnagyobb gyönyörűségét, ha átalakíthatja a természetet, kezdetben a közvetlen környezetében, a perspektíva pedig a tulajdon természetének átalakítása. Maga, Szószátyár, végül is parazita. Bocsásson meg, tudományos értelemben használom ezt a meghatározást. Nem akarom megsérteni, de maga parazita, és nem is értheti meg, milyen magasztos gyönyörűség átalakítani a természetet. És milyen perspektivikus gyönyörűség... hiszen a természet határtalan, és átalakítása végtelenül sokáig eltarthat. Hát ezért nevezik az embert a természet urának. Mert ő nemcsak tanulmányozza a természetet, nemcsak magasztos, bár passzív gyönyörűségét leli abban, hogy egységet alkot vele... át is alakítja a természetet, saját szükségleteinek, saját kívánságainak megfelelően formálja, majd akár saját szeszélyének megfelelően is.....

– Na igen – mondta Poloska. De addig is ez az ember átöleli bizonyos Fjodor széles, szőrös vállát, kivezeti a színpadra, és arra kéri ezt a bizonyos Fjodort, demonstrálja a majom emberré válásának folyamatát a nézőtéren ülő, szotyolázó nyárspolgárok előtt... Figyelem! – ordított fel hirtelen. – Klubunkban ma Vjalobujev-Frankensteinnek, a tudományok kandidátusának „A darwinizmus a vallás ellen” című előadását hallgathatják meg a majom emberré válásának szemléltető demonstrálásával. Első felvonás:, A majom”. Fjodor az előadó asztala alatt ül, ügyesen vakargatja a hónalját, és nosztalgikus pillantásokat vet mindenfelé. Második felvonás: „A majomember”. Fjodor egy seprűnyéllel a kezében ténfereg a színpadon, keresve, mire csaphatna le. Harmadik felvonás: „Az előember”. Fjodor egy tűzoltó felügyelete alatt és irányításával egy fémtepsin aprócska tüzet gyújt, egyszerre eljátszva közben a rémületet és a lelkesedést. Negyedik felvonás: „A munka tesz emberré”. Fjodor egy csorba fejtőkalapáccsal bemutatja az őskovács munkáját.

Ötödik felvonás: „Apoteózis”. Fjodor leül egy pianínó mellé, és eljátssza a „Török induló”-t... Az előadás hatkor kezdődik, utána Az utolsó part című külföldi film vetítése, majd tánc...

Fegya, akinek nagyon hízelegtek a hallottak, szégyenlősen elmosolyodott.

– Hát persze, Szószátyár – mondta meghatottan. – Tudtam, hogy nincs köztünk érdemi nézeteltérés. Természetesen pontosan így, lassacskán, apránként lát hozzá az elme, hogy létrehozza a maga áldásos csodáit, jövőbeli Arkhimédészeket, Newtonokat, Einsteineket ígérve. Csupán az én szerepemet túlozza el ezen a kulturális rendezvényen, bár értem, hogy csak nekem akar örömöt szerezni.

Poloska elképedve meredt rá, én vihogtam. Fegya nyugtalan lett.

– Helytelenül mondtam valamit? – kérdezte.

– Maga nagyszerű srác – feleltem. – Úgy megadta neki, hogy megnyúlt a képe. Látja, már a fasírozott paradicsomot is elkezdte enni, úgy elgyengült...

– Tiszta öröm hallgatni magát – kiáltott fel Panurge.

– Fülemet tavaszi áradás tölti el, és kivirul, mint a rózsa. Kész Cicero, Claudius Publius Aurelius! Ha már a nagy szónokokról van szó, az ifjabb Cicero, aki Montaigne szerint csak abban hasonlított apjához, hogy ugyanaz volt a neve, buharai római helytartó korában egy lakomán észrevett bizonyos Cestiust, aki befurakodott a nagyurak közé. Ifjabb Cicero háromszor is megkérdezte szolgájától ennek a számára ismeretlen és hívatlan vendégnek a nevét, és házigazdái teendőivel elfoglaltan háromszor el is felejtette a közölt nevet. A szolga végül megunván folyton ismételgetni, és hogy gazdája eszébe vésse Cestius nevét, ezt mondta: „Ez Cestius, aki a hírek szerint azt beszéli, hogy ékesszólásban felülmúlja apádat.” Na és mi lett? Ifjabb Cicero felbőszült, és megparancsolta, hogy a helyszínen korbácsolják meg Cestiust, aki nagyon csodálkozott ezen...

– Be kell vallanom, Szószátyár, érdeklődve hallgatom magát – mondta Edik. – Persze nem áll szándékomban vitába szállni magával, mivel úgy vélem, még sok vita vár ránk komolyabb kérdésekről. Csak azt szeretném leszögezni, hogy eszmefuttatásaiban sajnos túlságosan sok az emberi, és túlságosan kevés az eredeti, olyasmi, ami csak a Cimex lectulariusok pszichikumára jellemző.

– Jó, jó – kiáltott fel ingerülten Poloska. – Mindez remek. De nem lenne lehetséges, hogy a Homo sapiens legalább egyetlen képviselője kegyeskedjen egyenes választ adni azon észrevételeimre, amelyeket módomban állt itt kifejteni? Vagy talán, mondom ismételten, nincsenek ellenérveik? Netán az értelmes embernek nincs több köze az értelemhez, mint mondjuk a pápaszemes kígyónak a széles körben elterjedt optikai segédeszközhöz? Esetleg nincsenek olyan érvei, amelyek egy csupán primitív ösztönökkel rendelkező lény számára is felfoghatóak?

Nekem volt számára fölfogható érvem, és szívesen elő is adtam. Felmutattam Szószátyárnak a mutatóujjamat, majd úgy csináltam, mintha egy vízcseppet sodornék le vele az asztalról.

– Nagyon szellemes – jegyezte meg Poloska elsápadva. – Ez aztán valóban a legmagasabb rendű szellemi színvonalon előadott érv.

Fegya félénken azt kérte, magyarázzuk el neki ennek a pantomimnek az értelmét, mire Poloska kijelentette, hogy ez csak hülyeség.

– Unom ezt a helyet – jelentette ki nagy hangon, úriasan körülnézve. – Menjünk innen!

Fizettem, kimentünk az utcára, és megálltunk megbeszélni, hogy mit csináljunk ezután. Fegya azt javasolta, látogassuk meg Szpiridont, de Szószátyár tiltakozók. Melegvérűekkel társalogni nem nagy élvezet, jelentette ki, de hogy ezt követően elmenjen egy fejlábú puhatestűvel vitatkozni – nem, ebből ő nem kér, inkább moziba megy. Megsajnáltuk, annyira megrázta és sokkolta gesztusom (amely talán valóban nem volt valami tapintatos), és már indultunk volna a mozi felé, ám ekkor egy sört árusító pavilon mögül ránk rontott Edelweis, a kisöreg. Egyik kezében söröskorsót szorongatott, a másikkal aggregátjába kapaszkodott. Akadozó nyelvvel biztosított minket a tudomány és személyesen irántam táplált elkötelezettségéről, és a magas hegyi környezet miatt járó költségtérítést követelt, továbbá költőpénzt holmi alkatrészek beszerzésére. Adtam, neki egy rubelt, mire visszanyargalt a bódéhoz.

Elindultunk a moziba. Szószátyár képtelen volt lehiggadni. Szájhősködött, kötekedett a járókelőkkel, ontotta az aforizmákat és paradoxonokat, de nyilvánvaló volt: kutyául érzi magát. Hogy visszaadja lelki egyensúlyát, Edik arról mesélt neki, milyen hatalmas hasznot hajthat ő, Szószátyár Poloska a Lineáris Boldogság elméletének kidolgozásában, átlátszó módon utalt a világhírre és arra, hogy elkerülhetetlenek lesznek a tartós külföldi kiküldetések, köztük egzotikus országokba is. Szószátyár lelki békéje teljesen helyreállt. Felélénkült, szelídebb lett, és alig aludt ki a fény a teremben, csipkedő portyára indult a sorok közt, így Edik és én nemigen élveztük a filmet: Edik attól félt, valaki megszokásból egyszerűen agyonnyomja Poloskát, én pedig hangos botránytól tartottam.