Nyolcadik fejezet

Az iskolaépület sarka mögül kibukkanó reggeli napfény a tárva-nyitva álló ablakokon keresztül meleg áradatként öntötte el az üléstermet, amikor a küszöbön megjelent a kőarcú Lavr Fedotovics, és kiadta az utasítást, hogy azonnal húzzák össze a függönyöket. A népnek erre nincs szüksége, magyarázta. Rögtön a nyomában megjelent Hlebovvodov, maga előtt tolva az ezredest. Az ezredes recsegő hangon vezényszavakat üvöltözött és kommentálta őket, Hlebovvodov pedig ezt mondogatta: „Jó, jó, harcold csak ki magadat...” Mikor a parancsnok meg ép összehúztuk a függönyöket, a küszöbön megjelent Farfurkisz. Valamit rágott, és az arcát törölgette. Kivehetetlenül hadarva elnézést kért a késésért, majd egyben lenyelve félig megrágott falalját, felordított:

– Tiltakozom! Magának elment az esze, Zubo elvtársi Azonnal húzza szét ezeket a függönyöket! Micsoda eljárás ez, behúzni őket, és árnyékba borítani mindent!

Rendkívül kellemetlen incidens alakult ki, és mialatt kibontakozott, mialatt Farfurkiszt megalázták, ízekre szedték, letörték a szarvát, belétörölték a lábukat és földbe döngölték, Vibegallo, mintha azt mondaná, „lám csak, ide vezet a rossz erkölcs”, szemrehányóan csóválta a fejét, és jelentőségteljesen pislogott felém. Azután a megalázott, porrá zúzott és elgyötört Farfurkiszt kegyesen a helyére engedték, hogy ott omoljon végképp össze, ők maguk pedig letekerve felgyűrt ingujjukat, kitisztítva karmaik alól a bőrcafatokat, lenyalogatva véres agyaraikat, időnként önkéntelenül elbődülve letelepedtek az asztal mellé, és késznek nyilvánították magukat a délelőtti ülés megkezdésére.

– Grrrmmm – jelentette ki Lavr Fedotovics egy utolsó pillantást vetve a megfeszített maradványaira. – A következőt! Jelentsen, Zubo elvtárs!

A parancsnok begörbített ujjaival görcsösen kapaszkodott a nyitott mappába, a papírok fölött még egyszer a megvert ellenségre vetette gyulladt szemét, lassan utoljára megvetette hátsó lábait a földön, tágult orrlyukaival mohón beszívta az enyészet szagát, és végleg megnyugodott.

– Hetvenkettes számú ügy – fogott bele. – Konsztantyin Konsztantyinovics Konsztantyinov időszámításunk kezdete előtt kétszáztizenhárom Antares csillag Konsztantyina bolygójának Konsztantyinov városa...

– Kérem, kérem – szakította félbe Hlebovvodov. – Mit olvasol itt maga? Maga itt valami regényt olvasol fel nekünk? Vagy bohózatot? Te, barátocskám, a kérdőívet olvassa fel nekünk, különben lesz majd neked bohózat!

Lavr Fedotovics fogta a távcsövet, és a parancsnokra szögezte. A parancsnok összeomlott.

– Emlékszem, Szizranyban volt – folytatta Hlebovvodov. – Átdobtak a középkáderek továbbképző tanfolyamának vezetőjévé, hát ott is volt egy... nem akarta felsöpörni az utcát... Csak nem Szizranyban volt ez, most jut eszembe, hanem Szaratovban... Igen, pontosan úgy van, Szaratovban! Először a molnár mesterek iskoláját szilárdítottam meg ott, azután meg, na igen, átdobtak arra a tanfolyamra... Igen, Szaratovban, ötvenkettőben, télen. Emlékszem, olyan fagyok voltak, mint Szibériában... Nem – mondta sajnálkozva –, nem Szaratovban volt ez. Szibériában volt, de hogy melyik városban, kiment a fejemből. Tegnap még emlékeztem rá, eh, gondoltam, milyen jó volt abban a városban...

Elhallgatott, kínjában eltátotta a száját. Lavr Fedotovics várt egy darabig, megérdeklődte, van-e kérdése valakinek az előadóhoz, meggyőződvén, hogy nincs kérdés, azt javasolta Hlebovvodovnak, hogy folytassa.

– Lavr Fedotovics – mondta Hlebovvodov mély átéléssel –, tudja, elfelejtettem a várost. Elfelejtettem, és kész. Olvasson tovább, addig én megpróbálom felidézni... De olvassa, ahogyan kell, nevezze meg a pontokat, ne rohanjon, mert abból csak zűrzavar támad...

– Folytassa a jelentést, Zubo elvtárs! – utasította Lavr Fedotovics.

– Ötödik pont – olvasta a parancsnok engedelmesen.

– Nemzetisége...

Farfurkisz megengedett magának egy gyengécske mozdulatot, de nyomban rémülten meg is dermedt. Ám Hlebovvodov érzékelte ezt a mozdulatot, és ráparancsolt a parancsnokra:

– Elölről! A legelejéről! Olvassa a legelejéről!

– Első pont – olvasta a parancsnok. – Családneve...

Miközben elölről felolvasta, én nyugtalanul a fiúkra gondoltam, arra, miért nem jöttek el előző este a táborba, most miért nincsenek itt az ülésen, talán túl sok volt a munka...

– Herszon! – ordított fel hirtelen Hlebovvodov. – Herszonban történt, hát persze... Te csak folytassa, folytassa..: – mondta az összerezzenő parancsnoknak. – Csak most eszembe jutott... – Odahajolt Lavr Fedotovics füléhez, és a nevetéstől fuldokolva valamit súgni kezdett neki, amitől Vunyjukov elvtárs arcvonásai mintha hajlandóságot mutattak volna arra, hogy engedjenek márványkeménységükből, amit ő kénytelen volt tenyerével elrejteni a demokrácia elől.

– Hatodik pont – olvasta a parancsnok bizonytalanul.

– Végzettsége: felsőfokú szinkretikus.

Farfurkisz összerezzent és felszisszent, de megint csak nem mert megszólalni. Hlebovvodov féltékenyen lecsapott:

– Milyen? Miféle végzettség?

– Szinkretikus – ismételte meg a parancsnok egy szuszra.

– Aha – mondta Hledbovvodov, és Lavr Fedotovicsra nézett.

– Az jó – nyilatkozatta ki Lavr Fedotovics nyomatékosan.

– A nép szereti a szintetikust. Folytassa a jelentést, Zubo elvtárs!

– Hetedik pont. Idegennyelv-ismeret: valamennyi szótár nélkül.

– Micsoda, micsoda? – kérdezte Hlebovvodov.

– Valamennyi – ismételte meg a parancsnok. – Szótár nélkül.

– Na tessék, a szintetikus – mondta Hlebovvodov. – Na jó, ezt majd ellenőrizzük.

– Nyolcadik pont. Foglalkozása és jelenlegi munkahelye: a költészet olvasója, amfibrachista. Jelenleg rövid idejű szabadságát tölti. Kilencedik pont.

– Várjon! – szólt közbe Hlebovvodov. – Hol dolgozik?

– Jelenleg szabadságon van – magyarázta a parancsnok. – Rövid idejűn.

– Ezt nélküled is megértettem – torkolta le Hlebovvodov. – Azt kérdeztem: mi a foglalkozása?

A parancsnok szeme elé emelte a mappát.

– Olvasó... – mondta. – Nyilván verseket olvas.

Hlebovvodov tenyerével az asztalra csapott.

– Nem azt mondtam neked, hogy süket vagyok – közölte. – Hallottam, hogy olvas. Olvas, hát olvasson a munkaideje után maradt szabad idejében. Azt kérdeztem, mi a foglalkozása! Hol dolgozik, mi a munkája?

Vibegallo hallgatott, és én már nem bírtam tovább.

– Szakmája a versolvasás – feleltem. – Az amfibrachiszra^[35] szakosodott.

Hlebovvodov gyanakodva nézett rám.

– Nem – mondta. – Az amfbrachisz, azt értem. Amfibrachisz, na igen... Mit akarok tisztázni? Azt akarom tisztázni, miért kapja a pénzt, a fizetését.

– Náluk fizetés mint olyan nem létezik – magyaráztam.

– Á! – örült meg Hlebovvodov. – Munkanélküli! – De nyomban megint óvatossá vált. – Nem, ez sehogyan sem stimmel! Valahogy sehogyan sem jön össze. Maga itt ravaszkodik, kavar valamit...

– Grrmmm – szólalt meg Lavr Fedotovics. – Kérdés merült fel az előadóhoz, valamint a tudományos konzultánshoz. A hetvenkettes számú ügy foglalkozása.

– A költészet olvasója – mondta gyorsan Vibegallo.

– Azonkívül ez az... izé... amfbrachista.

– Jelenlegi munkahelye? – tudakolta Lavr Fedotovics.

– Rövid időtartamú szabadságon van. Pihen, vagyis rövid ideig.

Lavr Fedotovics anélkül, hogy fejét megmozdította volna, tekintetét Hlebovvodvra vetette.

– Van még kérdés? – érdeklődött.

Hlebovvodov bánatosan fészkelődön. Szabad szemmel is tisztán látszott, hogyan küzd benne a főnökség véleményével vállalt szolidaritás magasztos eszméje az állampolgári kötelességteljesítés nem kevésbé magasztos érzésével. Végül az állampolgári kötelességteljesítés diadalmaskodott, bár maga is érzékelte, hogy a dolog csorbát szenvedett.

– Mit is akarok mondani, Lavr Fedotovics – hízelgett Hlebovvodov. – Hiszen mit is kell mondanom! Az amfibrachista tökéletesen világos. Amfibrachiszok... izé-szóval... A költészet is világos. Puskin meg Mihalkov, Kornyejcsuk... De hogy olvasó. Ilyen foglalkozás nincs a nómenklatúrában! És jogos is, hogy nincs! Különben mi is lenne? Én, szóval én versikéket olvasgatok, és hogy ezért nekem javadalmazás járjon, hogy ezért szabadságot kapjak... Hát ezt akarom én tisztázni.

Lavr Fedotovics fogta a távcsövét, és Vibegallóra szegezte.

– Hallgassuk meg a konzultáns véleményét – jelentette ki.

Vibegallo felállt.

– Izé... – mondta szakállát simogatva. – Hlebovvodov elvtárs helyesen élezi ki ezt a kérdést, és joggal helyez nagy hangsúlyt rá. A nép szereti a verseket. C’est la main sur le coeur que je vous le dis.^[36] De vajon minden versre szüksége van a népnek? Je vous demande un peu, ^[37]mindenféle versre? Mi itt, elvtársak, valamennyien tudjuk, hogy közel sem mindenfélére. Ezért nagyon szigorúan követnünk kell egy... szóval meghatározott irányvonalat, nem tévesztve szem elől a világítótornyokat, és... izé... le vin est tiré, il faut le boire.^[38] Személyes véleményem a következő: Aide-toi, Dieu t’aidera.^[39] De azt is javaslom, hallgassuk meg az itt jelen lévő képviselőt, Privalov elvtársat, mondjuk úgy, tanúi minőségben.

Lavr Fedotovics felém fordította távcsövét.

– Nos, mért is ne? – szólalt meg Hlebovvodov. – Amúgy is folyton felugrál, nem fér a bőrébe, hát tessék, magyarázza el, ha már olyan minden lében kanál.

– Voilá – mondta Vibegallo keserűen –, voici l’éducation que les jeunes sont maintenant!^[40]

– Ezt mondom én is, most szónokoljon – ismételte meg Hlebovvodov.

– Privalov tanúé a szó – nyilatkoztatta ki Lavr Fedotovics letéve a távcsövet.

A következőket mondtam:

– Náluk nagyon sok a költő. Mindenki verset ír, és természetesen minden költő szeretné, hogy legyen olvasója. De az olvasók szervezetlen népség, nem értik meg ezt az egyszerű dolgot. Szívesen olvassák a jó verseket, kívülről is megtanulják őket, de a rosszakról tudni sem akarnak. Igazságtalan, egyenlőtlen helyzet alakul így ki, és mivel az ott élők igen finom lelkűek, arra törekszenek, hogy mindenkinek jó legyen, létrehozták a speciális foglalkozást: az olvasóét. Egyesek a jambusra specializálódnak, mások a trocheusra, Konsztantyin Konsztantyinovics pedig az amfibrachisz kiemelkedő szakembere, és most tanulja az alexandrinust, második szakmát szerez. Ez persze az egészségre ártalmas foglalkozás, ezért az olvasóknak nemcsak emelt szintű élelmezés jár, hanem gyakori rövid időtartamú szabadság is.

– Ezt mind értem! – kiáltotta nyomatékosan Hlebovvodov.

– Jambusok meg izé... alexandriták... De egyvalamit nem értek: miért fizetnek neki? Na jó, ott ül, jó, mondjuk, olvas. Árt neki, tudom! De az olvasás: csöndes, belső dolog, hogy ellenőrződ, hogy olvas-e, vagy csak szundikál a csirkefogó... Emlékszem, osztályvezető voltam a növényvédelmi karanténellenőrzésnél, és ott akadt egy ilyen... Ott ül az értekezleteken, és mintha figyelne, még jegyzetel is a noteszébe, de valójában aludt a gazember! Mostanában egy csomó hivatalban sokan megtanultak nyitott szemmel aludni... így hát nem értem: ez a mi ügyünk hogy áll ebben a dologban? Lehet, hogy hazudik? Elvégre nem lehetséges olyan foglalkozás, hogy lehetetlen legyen ellenőrizni, dolgozik-e az az ember, vagy ellenkezőleg, alszik!

– Ez nem olyan egyszerű – vetettem ellene. – Mert ő nem csak olvas, elküldik neki az összes amfibrachiszban írt költeményt. Mindegyiket el kell olvasnia, megértenie, megtalálnia bennük a gyönyörködés magasztos forrását, megszeretnie őket, és természetesen megtalálnia bennük az esetleges hibákat. Mindezen érzéseiről, gondolatairól rendszeresen írnia kell a szerzőknek, szerepelnie kell az olvasókonferenciákon, és úgy kell szerepelnie, hogy a szerzők elégedettek legyenek, érezzék, hogy szükség van rájuk... Ez nagyon, nagyon nehéz foglalkozás – fejeztem be. – Konsztantyin Konsztantyinovics valósággal a munka hőse.

– Igen – mondta Hlebovvodov. – Most már értem. Hasznos foglalkozás. A rendszer is tetszik nekem. Jó rendszer, igazságos.

– Folytassa a jelentést, Zubo elvtárs! – utasította Lavr Fedotovics.

A parancsnok megint az orra elé emelte a mappát.

– Kilencedik pont. Járt-e külföldön: járt. A hajtómű meghibásodása miatt négy órát Rapa-Nui szigetén töltött.

Farfurkisz kivehetetlenül motyogott valamit, és Hlebovvodov nyomban lecsapott.

– Kihez tartozik jelenleg ez a terület? – fordult Vibegallóhoz.

Vibegallo professzor jóságosán mosolyogva, széles, leereszkedő gesztussal hozzám irányította.

– Hagyjuk szóhoz jutni az ifjúságot – mondta.

– Chile területe – magyaráztam.

– Chile, Chile... – mormolta Hlebovvodov nyugtalanul sandítva Lavr Fedotovicsra. De Lavr Fedotovics hidegvérűen dohányzott. – Nos, hát ha Chile, hát akkor rendben van – döntött Hlebovvodov. – Amúgy is csak négy óra... Rendben. Mi van még?

– Tiltakozom! – suttogta Farfurkisz halált megvető bátorsággal, de a parancsnok már tovább olvasott.

– Tizedik pont. A megmagyarázhatatlan jelleg rövid összegzése: értelmes lény az Antares csillagról. A repülő csészealj nevű űrhajó pilótája...

Lavr Fedotovicsnak nem volt ellenvetése. Hlebovvodov őt nézve helyeslően bólogatott, a parancsnok pedig folytatta:

– Tizenegyedik pont. A legközelebbi rokonok adatai... Itt hosszú lista következik.

– Olvassa, olvassa! – nógatta Hlebovvodov.

– Hétszázkilencvenhárom személy – figyelmeztette a parancsnok.

– Maga ne húzd az időt! – utasította Hlebovvodov. – És ne akadékoskodjon. Az a dolgod, hogy olvass, hát olvasson. És tagoltan.

A parancsnok felsóhajtott, és belekezdett.

– Szülei: A, Bé, Cé, Csé, Dé, E, É...

– Hát ez meg mi? Állj meg! Válj csak! – mondta Hlebovvodov, az elképedéstől még az udvariasságról is megfeledkezve. – Mi ez, talán iskolában vagy? Gyereknek nézel bennünket?

– Ami le van írva, azt olvasom – vicsorgott rá a parancsnok, és hangját megemelve folytatta: – Ef, Gé, Gyé, Há...

– Grrmm – szólt közbe Lavr Fedotovics. – Kérdés az előadóhoz. A hetvenkettes számú ügy apja. Családnév, utónév, apai név.

– Egy pillanat – szóltam közbe. – Konsztantyin Konsztantyinovicsnak kilencvennégy szülője van, akik öt különböző nemhez tartoznak, kilencvenhat házastársa négy különböző nemből, kétszázhét, öt különböző nemhez tartozó gyermeke és háromszázkilencvenhat, öt különböző nemhez tartozó vértestvére.

Közlésem hatása minden várakozást felülmúlt. Lavr Fedotovics teljes elképedésében felvette és a szájához emelte a távcsövet. Hlebovvodov egyfolytában az ajkát nyalogatta, Farfurkisz dühödten lapozgatta jegyzetfüzetét.

Vibegallóra nem lehetett számítani, hát felkészültem a döntő ütközetre – a lehető legmélyebbre ástam a lövészárkokat, aláaknáztam a tankcsapással fenyegető útvonalakat, átkaroló pozíciókat építettem ki. A pincék roskadoztak a hadikészletektől, a tüzérek felsorakoztak a lövegeknél, a gyalogság kapott egy-egy kupica vodkát. Eh, a fiúk nem voltak velem! Nem állt mögöttem tartalékban a főparancsnokság, egymagam voltam.

A csend egyre tartott, érett benne a vihar, elektromossággal telt meg, kezem már a telefonon volt – készen álltam kiadni a parancsot a megelőző atomcsapásra –, ám a várt mennydörgés, villámlás, üvöltés helyett csak kis pukkanás következett. Hlebovvodov hirtelen elvigyorodott, odahajolt Lavr Fedotovics füléhez, és valamit súgott neki, olajosan fénylő kis malacszeme közben ide-oda járt. Lavr Fedotovics leengedte az összenyálazott távcsövet, és reszkető hangon így szólt:

– Folytassa a jelentést, Zubo elvtárs!

A parancsnok készségesen félretette a rokonok listáját, és olvasni kezdett:

– Tizenkettedik pont. Állandó lakcíme: Galaxis, Antares csillag, Konsztantyina bolygó, Konsztantyinia állam, Konsztantyinov város, hivatkozási szám 457 per 149. Ennyi.

– Tiltakozom! – mondta Farfurkisz magabiztosabb hangon. Lavr Fedotovics kegyesen pillantott rá. A kegyvesztettség véget ért, és Farfurkisz a boldogság könnyeivel szemében hadarta: – Tiltakozom! Az életkor leírásában nyilvánvaló ostobaság szerepel. A kérdőív szerint születésének éve időszámításunk kezdete előtt kétszáztizenhárom. Ha ez így lenne, a hetvenkettes számú ügy több mint kétezer éves lenne, ami kétezer évvel haladja meg a tudomány által ismert legmagasabb életkort. Követelem a születési dátum pontosítását és a vétkes megbüntetését!

– De valóban kétezer éves – mondtam:

– Ez ellentmond a tudománynak – vitatkozott Farfurkisz. – Maga, tanú elvtárs, tévesen képzeli, hogy tudománytalan kijelentésekkel operálhat itt. Mi is tudunk egyet-mást, és akkor most még csak nem is vezetőink gigászi tapasztalatairól beszélek, hanem egyszerűen arról, hogy ismerjük a tudományos irodalmat. Az Egészség című folyóirat legutóbbi számában... – És részletesen elmesélte az Egészség című folyóirat legutóbbi számában a gerontológiáról megjelent cikk tartalmát. Mikor befejezte, Hlebovvodov féltékenyen megkérdezte:

– És ha hegylakó, ^[41]honnan tudja?

– Már engedje meg! – kiáltotta Farfurkisz. – A maximális életkor még a hegylakók közt is...

– Nem engedem meg – jelentette ki Hlebovvodov.

– Nem engedem meg, hogy kisebbítse dicső hegylakóink teljesítményét! Ha tudni akarja, a mi hegylakóink lehetséges maximális életkora nem ismer határokat! – És győzedelmes pillantást vetett Lavr Fedotovicsra.

– A nép... – jelentette ki Lavr Fedotovics. – A nép örök. A jövevények jönnek és mennek, de a nép, a mi hatalmas népünk marad mindörökre.

Farfurkisz és Hlebovvodov elgondolkodott, azt latolgatva, melyiküket támogatta megszólalásával az elnök. Egyikük sem akart kockáztatni. Az egyik a csúcson volt, és nem akart volna holmi tetves jövevény miatt lepottyanni onnan. A másik, mélyen alatta, a szakadék fölött lógott, és épp csak az imént dobták neki oda a mentőkötelet. Közben Lavr Fedotovics folytatta:

– Végzett, Zubo elvtárs? Van kérdés? Nincs kérdés? Az a javaslat, hogy hívjuk be a Konsztantyinov Konsztantyin névvel jelzett ügyet. Más javaslat nincs? Jöjjön be az ügy!

A parancsnok elsápadt, beharapta ajkát, és elővett a zsebéből egy kis gyöngyház dobozkát.

– Jöjjön be az ügy! – ismételte meg Lavr Fedotovics, kissé megemelve a hangját.

– Mit áll itt? – kérdezte Hlebovvodov ingerülten. – Talán azt kegyeskedik kívánni, hogy én menjek ki érte?

A parancsnok ekkor elszánta magát. Lehunyta a szemét, és megnyomta a gyöngyház dobozka fedelét. Olyan hang hallatszott, mint amikor kihúzzák a dugót a palackból, és a demonstrációs asztal mellett megjelent Konsztantyin.

Nyilván munka közben érte a hívás: fluoreszkáló foltokkal borított overallban volt, mellső kezein fém munkakesztyű, a hátsókat sietősen beletörölte a hátába. Mind a négy szemén látszott még a munka közbeni összpontosítás. A szobát erős vegyszerszag töltötte be.

– Jó napot! – köszönt Konsztantyin örömmel, láthatóan felfogta, hová csöppent. – Végre hívtak. Igaz, az én ügyem jelentéktelen, kínos is önöket zaklatnom vele, de kilátástalan helyzetben vagyok, nincs más hátra, segítséget kell kémem. Nem akarom sokáig igénybe venni a figyelmüket, elmondom, mire van szükségem. – És jobb mellső kezének ujjain számlálva sorolni kezdte. – Lézeres fúróberendezés, de a lehető legnagyobb teljesítményű. Plazmaégő, ilyenjük van, ezt tudom. Két inkubátor, egyenként ezer tojásra méretezve. Kezdetnek ez elég lesz, de jó lenne még egy felkészült mérnök is, és engedélyezzék, hogy a Tudományos Akadémia Fizikai Kutatóintézetében dolgozhassak.

– Ugyan miféle jövevény ez? – méltatlankodott és értetlenkedett Hlebovvodov. – Miféle jövevény, kérdem én, ha napról napra látom az étteremben? Tulajdonképpen kicsoda maga, polgártárs, és hogy került ide?

– Konsztantyin vagyok az Antares rendszeréből... – Konsztantyin zavarba jött. – Azt hittem, ezt már tudják... Már kikérdeztek, kitöltöttem a kérdőívet... – Észrevette Vibegallót, és barátságosan rámosolygott. – Hiszen maga kérdezett ki, igaz?

Hlebovvodov is Vibegallóhoz fordult.

– Nos hát, maga szerint is jövevénnyel van dolgunk?

– Ez itt... – nyilvánította ki Vibegallo méltóságteljesen.

– A korszerű tudomány nem tagadja, szóval; a jövevények érkezésének lehetőségét, Hlebovvodov elvtárs, tájékozottnak kell lenni. Ez hivatalos álláspont, nem az enyém, hanem jóval felelősebb tudományos munkatársak véleménye... Giordano Bruno például teljesen hivatalos jelleggel nyilatkozott erről a kérdésről... Levon Alfredovics Volosjanis akadémikus szintén... és... ézek... az írók, Wells például, vagy mondjuk Tymutarakanov...

– Furcsa dolgok történnek – mondta Hlebovvodov bizalmatlanul. – Nagyon különös jövevények bukkantak fel...

– Nézem itt az ügyiratban lévő fényképet – szolalt meg Farfurkisz –, és látom, hogy általában véve megvan a hasonlóság, de a képen két keze van az elvtársnak, ennek az ismeretlen polgártársnak meg négy. A tudomány szempontjából hogyan lehet ezt megmagyarázni?

Vibegallo erre hosszú francia szónoklattal válaszolt, amelynek értelmét úgy lehetne összefoglalni, hogy egy bizonyos Artúr szeretett reggelente kimenni a tengerpartra, miután megivott egy csésze csokoládét. Szavába vágtam, mondván:

– Kosztya, kérem, forduljon arccal Farfurkisz elvtárs felé!

Konsztantyin engedelmeskedett.

– Hát így – mondta Farfurkisz. – Ezt akkor tisztáztuk. Meg kell mondanom önnek, Lavr Fedotovics, hogy a fénykép hasonlósága ezzel az elvtárssal kétségbevonhatatlan. Látom a négy szemet... igen, négy. Orra nincs... Igen... Szája lehorgad... Igen, minden rendben.

– Hát, nem tudom – szólalt meg Hlebovvodov. – A sajtó világosan írt a jövevényekről, és azt állította, hogy ha léteznének jövevények, már hírt adtak volna magukról. Ám mivel nem adnak hírt magukról, nem is léteznek, az egész lelkiismeretlen személyek kitalációja... Maga jövevény?

– ordított rá hirtelen Konsztantyinra.

– Igen – felelte Konsztantyin hátrahőkölve.

– Adott hírt magáról?

– Nem adtam – mondta Konsztantyin. – Egyáltalán nem készültem maguknál leszállni. De nem is erről van szó, szerintem...

– Nem, derék polgártárs, te ezt hagyja abba! Éppen hogy erről van szó. Ha hírt adtál magadról, isten hozott, sóval és kenyérrel fogadunk, érezd magad jól. De ha nem szóltál... már ne is vedd zokon. Amfibrachisz ide vagy oda, mi sem ajándékba kapjuk a fizetésünket. Mi itt dolgozunk, és nem szórakozhatunk holmi kívülállókkal. Ez az én közvéleményem.

– Grrrmmm – mondta Lavr Fedotovics. – Ki óhajt még szólni?

– Engedelmével, én – esedezett Farfurkisz. – Hlebovvodov elvtárs egészében véve helyesen vázolta fel a helyzetet. Ugyanakkor az a benyomásom, hogy munkával túlterhelt voltunk ellenére nem söpörhetjük félre ezt az elvtársat. Úgy vélem, egyedibb módon kell megközelítenünk ezt a konkrét esetet. Az alaposabb vizsgálat híve vagyok. Egyrészt senkinek nem adhatjuk meg a lehetőséget, hogy megvádoljon minket, mintha elkapkodtuk volna, bürokratikusán, lélektelenül intéztük volna el ezt az ügyet, másrészt viszont netán hanyagul, széplelkűsködve, figyelmen kívül hagyva az éberséget. Lavr Fedotovics hozzájárulásával javasolom Konsztantyin polgártárs ismételt kihallgatását, személyiségének azonosítása céljából.

– Már miért kellene átvennünk a rendőrség feladatait?

– kérdezte Hlebovvodov érezve, hogy eltaposott ellenfele ismét feltartóztathatatlanul kapaszkodik fölfelé a lejtőn.

– Elnézést kérek! – mondta Farfurkisz. – Nem a rendőrség feladatát kell átvennünk, hanem hozzájárulnunk a szabályzat szellemének és betűjének végrehajtásához, ahol is a hatodik rész első fejezetének kilencedik paragrafusa ez ügyben kimondja... – Hangja ekkor ünnepi magasságokba emelkedett: – Abban az esetben, ha a tudományos konzultáns és vele együtt az adminisztrációnak a helyi viszonyokat jól ismerő képviselője által elvégzett azonosítás kételyt ébreszt a Trojkában, az említett azonosítás pontosítása végett a Trojka meghatalmazottjával, együtt el kell végezni az ügy ismételt kivizsgálását a Trojka valamelyik következő ülésén.” Én ezt javaslom.

– A szabályzat, a szabályzat – mondta Hlebovvodov orrhangon. – Mi ragaszkodunk a szabályzathoz, ez meg itt port hint a szemünkbe, ez a négyszemű csibész... csak az időnket lopja. A nép idejét! – kiáltotta szenvedő hangon, Lavr Fedotovicsra sandítva.

– Miért volnék én csibész? – kérdezte Konsztantyin zavartan. – Maga sérteget engem, Hlebovvodov polgártárs. Egyébként is látom, hogy maguknak teljesen mindegy, jövevény vagyok-e, vagy sem, maguk csak Farfurkisz polgártársat akarják megfúrni, és Vunyjukov polgártárs kegyeit megnyerni... Ez nem tisztességes...

– Hazugság! – süvítette Hlebovvodov, akinek elöntötte a vér az agyát. – Rágalmaznak minket! Mit merészel, elvtárs? Huszonöt éve, ahová küldenek... Egyetlen megrovás nélkül... Mindig előléptetéssel...

– Már megint hazudik – állapította meg hidegen Konsztantyin. – Két alkalommal mindenféle előléptetés nélkül hajították ki...

– Ez rágalom! Politikai célú besúgás! Már nem olyan időket élünk, Konsztantyinov elvtárs! Majd mi megvizsgáljuk, mivel is foglalkozott az a maga száz szülője, miféle szülők voltak... Nézzék csak, összeszedett vagy egy hivatalra való rokont...

– Grrmmm – szólalt meg Lavr Fedotovics. – Az a javaslat, szűnjön meg a torzsalkodás, zárjuk le az ügyet. Van más javaslat?

Csönd lett. Farfurkisz, nem is igen leplezve, diadalmaskodott. Hlebovvodov zsebkendőjével törölgette az arcát, Konsztantyin pedig Lavr Fedotovics arcába meredt. Nyilvánvalóan a gondolataiban akart olvasni, vagy legalább a lelkébe behatolni, de látható volt, hogy ezek a törekvései kudarcot vallanak. Négyszemű, orr nélküli arcára egyre nyilvánvalóbban kiült annak a kincskeresőnek a csalódása, aki félretolta a bűvös sziklát, vállig bedugta karját az ősi rejtekhelyre, de puha poron, ragadós pókhálón és valamiféle meghatározhatatlan törmelékeken kívül semmit nem talál.

– Miután más javaslat nem érkezett – nyilatkoztatta ki Lavr Fedotovics –, megkezdjük az ügy kiegészítő kivizsgálását. Aszó... – gyötrelmesen hosszú szünetet tartott, amely alatt Hlebovvodov majdnem meghalt – ...Farfurkisz elvtársat illeti.

Hlebovvodov egy bűzlő szakadék mélyén találva magát eszelős tekintettel figyelte, mint emelkedik fölötte körözve egy dögkeselyű a hivatal számára most elérhetetlen kék magasságába. Farfurkisz nem sietett elkezdeni. Tett még néhány kört, trágyával beszórva Hlebovvodovot, majd letelepedett a hegygerincen, megtisztogatta tollacskáit, kicsinosította magát, és kacér pillantást vetve Lavr Fedotovicsra végre belekezdett:

– Ön azt állítja, Konsztantyinov polgártárs, hogy egy másik bolygóról érkezett jövevény. Milyen dokumentumokkal tudja igazolni állítását?

– Megmutathatnám a fedélzeti naplómat – felelte Konsztantyin de először is, az nem mozdítható el a helyéről, másodszor pedig nem szeretném sem magamat, sem önöket terhelni holmi bizonyítékokkal. Elvégre azért jöttem ide, hogy segítséget kérjek. Minden bolygó, amelyik tagja a kozmikus konvenciónak, köteles segítséget nyújtani a balesetet szenvedettnek. Már elmondtam, mire van szükségem, most csak a választ várom. Lehet, hogy nem képesek ebben segítséget nyújtani nekem, akkor jobb lenne, ha ezt egyenesen megmondanák... Nincs ebben semmi szégyellnivaló...

– Egy pillanat – vágott a szavába Farfurkisz. – Azzal a kérdéssel, kompetens-e jelen bizottság idegen bolygók képviselőinek nyújtandó segítség ügyében, egyelőre ne foglalkozzunk. A mi feladatunk most: ilyen képviselőként azonosítani önt, Konsztantyinov polgártárs... Egy pillanat, még nem fejeztem be. Említette a fedélzeti naplót, kijelentve, hogy az sajnos nem szállítható. Akkor talán lehetősége nyílik a Trojkának nevezett naplót az ön űrhajójának fedélzetén megtekinteni?

– Nem, ez nem lehetséges – sóhajtotta Konsztantyin. Figyelmesen tanulmányozta Farfurkiszt.

– Nos, ez jogában áll – mondta az. – Ebben az esetben viszont tud nekünk valamilyen más dokumentumot felmutatni, amely származásának bizonyítékául szolgálhat?

– Látom – szólt Konsztantyin kissé csodálkozva –, valóban meg akarnak győződni arról, hogy jövevény vagyok. Igaz, ennek okát nem egészen értem... De hagyjuk ezt. Ami a bizonyítékokat illeti, külsőm talán nem ad elég okot arra, hogy helyes következtetésre jussanak?

Farfurkisz sajnálkozva rázta fejét.

– Sajnos – mondta – a dolog nem ilyen egyszerű. A tudomány nem ad nekünk elég pontos fogalmat arról, mi is az ember. Ez természetes. Ha például a tudomány úgy határozná meg az embert, mint kétszemű, kétkarú lényt, a lakosság jelentős rétegei, mindazok, akiknek csak egy szemük, csak egy karjuk van, vagy egyáltalán nincs karjuk, hazug helyzetben találnák magukat. Másrészt viszont az orvostudomány napjainkban csodákra képes. Én magam láttam a televízióban kétfejű és hatlábú kutyát, így semmi alapom arra...

– Akkor talán a hajóm látványa... A maguk földi technikájához képest meglehetősen szokatlan a külseje...

Farfurkisz ismét csak a fejét rázta.

– Meg kell értenie – magyarázta kedvesen –) hogy az atomkorban egy felelősségteljes szervezet tagját, akinek hozzáférése van különleges anyagokhoz, nem könnyű bármiféle műszaki berendezéssel ámulatba ejteni.

– Olvasni tudok a gondolataiban – közölte Konsztantyin. Láthatóan lebilincselte a szituáció.

– A telepátia tudománytalan dolog – közölte kedvesen Farfurkisz. – Mi nem hiszünk benne.

– Valóban? – csodálkozott Konsztantyin. – Különös... Hallgassa meg, mit mondok! Maga például, most a Nautilus esetéről akar mesélni nekem, Hlebovvodov polgártárs pedig...

– Rágalom! – kiáltotta rekedten Hlebovvodov, és Konsztantyin elhallgatott.

– Értsen meg minket – mondta Farfurkisz nyomatékosan, kezét kövérkés melléhez szorítva. – Végül is mi nem azt állítjuk, hogy a telepátia nem létezik. Mindössze azt állítjuk, hogy a telepátia tudománytalan, és hogy mi nem hiszünk benne. Ön említést tett a Nautilus nevű tengeralattjáró esetéről, de hát mindenki tudja, hogy ez csak burzsoá kacsa, arra találták ki, hogy elterelje a nép figyelmét korunk égető problémáiról. Így az ön telepatikus képességei, legyenek azok valóságosak vagy csak ön által képzeltek, csupán személyes életrajzának tényei, amely életrajz szolgál éppen jelen vizsgálatunk tárgyául. Érzi, hogy a kör bezárult?

– Érzem – hagyta rá Konsztantyin. – És ha most a szemük láttára röpködnék egy keveset?

– Ez persze nagyon érdekes lenne. De mi sajnos most a munkánkat végezzük, nem foglalkozhatunk látványosságokkal, ha még oly lebilincselőek is.

Konsztantyin kérdően nézett rám. Úgy éreztem, a helyzet reménytelen, semmi kedvem nem volt viccelődni: Konsztantyin ezt nem értette, de a Nagy Kerek Pecsét már fölöttünk lebegett, mint Damoklész kardja. A fiúk pedig még mindig sehol nem voltak, és én nem tudtam, mit tehetnék. Csak az időt lehetett húzni, ezért ezt mondtam:

– Rajta, Kosztya!

És Kosztya nekilátott. Először óvatos volt, félt, hogy kárt tesz valamiben, de fokozatosan belejött, és egész sor rendkívül hatásos trükköt mutatott be a tér-idő kontinuummal, az élő kolloid változatos transzformációival és az érzékszervek kritikus állapotával.

Eltűnt, majd nyomban újra megjelent egy nedves tündérrózsával. Felfutott a mennyezetre, és egymás után átalakult léggyé, csillárrá és kolbászfüzérré. Szétfolyt a falakon, majd újra összeállt a terem közepén. Szétlapította Hlebovvodovot, elegáns csokrot kötött belőle a mozdulatlan Lavr Fedotovics nyakába. Meggyógyította Farfurkisz fogát, eltávolította minden jelenlévő vakbélnyúlványát, az ezredes szemüvegének műanyag keretét arannyá változtatta. Egy pillanatra velem is csinált valamit, ennek következtében azzal a ritka adottsággal rendelkeztem, hogy az üléstermet mind a négy sarkából egyszerre láttam. Majd a fizikai geometriát vette kezelésbe. Mind a két ablakot kitágította a negyedik dimenzió felé. A kultúrházat feltapasztotta egy kis ötdimenziós hiperboloid felszínére. Nagy ügyesen valahogy úgy meghajlította az euklideszi teret, hogy az intézetben találtam magamat, még arra is jutott időm, hogy üdvözöljem Sztellácskát. A háromdimenziós Farfurkiszt szégyentelenül kiterítette síkba. Előre-hátra hajszolt minket az időben, átdobott szomszédos mindenségekbe, lehetséges világokba tuszkolt be.

Amikor abbahagyta, szédültem, pulzusom vadul vert, zúgott a fülem, alig hallottam a jövevény fáradt hangját:.

– Megy az idő, nem érek rá. Mondják meg, hogy döntöttek!

Megint nem válaszolt neki senki. Lavr Fedotovics elgondolkodva forgatta hosszú ujjaival a diktafon dobozát. Okos arca nyugodt volt, és kissé szomorú. Az ezredes nem figyelt semmire – vagy úgy tett, mintha nem figyelne. Egy cédulára írt valamit, odadobta Zubónak, aki figyelmesen elolvasta, és ujjait nesztelenül végigfuttatta az információs berendezés klaviatúráján. Farfurkisz a szabályzatot lapozgatta, de szeme vakon meredt a lapokra. Hlebovvodov szenvedett. Ajkát harapdálta, fintorgott, sőt halkan nyögdécselt is. A gépből halk surrogással kirepült egy kis fehér kartonlap. Zubo elkapta, és átadta az ezredesnek.

– Ezeréves ugrás... – mondta halkan Hlebovvodov.

– Ugrás visszafelé – fűzte hozzá Farfurkisz fogai közt szűrve a szavakat. Egyre a szabályzatot lapozgatta.

– Nem tudom, hogy fogunk most dolgozni – jegyezte meg Hlebovvodov. – Belenéztünk a feladatgyűjtemény végébe, ahol ott az összes válasz.

– De maga még nem látta a válaszokat – vitatkozott vele Farfurkisz. – Akaija látni?

– Mit számít – mondta Hlebovvodov –, ha már tudjuk, hogy vannak válaszok. Unalmas dolog úgy keresni valamit, ha pontosan tudod, más már megtalálta.

A jövevény karjait összefonva várt. Kényelmetlen volt neki az alacsony támlájú szék, feszülten kiegyenesedve ült. Kerek, nem pislogó szeme kellemetlen vörös fényben égett. Az ezredes félredobta a lapocskát, új cédulát írt, és Zubo ismét a klaviatúra fölé hajolt.

– Tudom, hogy meg kell tagadnunk a kérését – szólalt meg Hlebovvodov. – Azt is tudom, hogy hússzor is elátkozzuk majd magunkat a döntésünk miatt.

– Nem ez a legrosszabb, ami történhet velünk – mondta Farfurkisz. – Rosszabb, ha mások átkoznak el minket hússzor.

– Az unokáink, talán már a gyerekeink is úgy fognák fel ezt az egészet, mint természetest.

– Nem lehet közömbös számunkra, mit tekintenek természetesnek a gyerekeink.

– A humanizmus erkölcsi kritériumait – mondta Hlebovvodov kis nevetéssel.

– Más kritériumaink nincsenek – vitatkozott vele Farfurkisz.

– Sajnos – tette hozzá Hlebovvodov.

– Szerencsére, kolléga, szerencsére. Valahányszor más kritériumokhoz tartotta magát az emberiség, kegyetlenül megszenvedte.

– Tudom. Szeretném nem tudni. – Hlebovvodov Lavr Fedotovicsra nézett. – A kérdés, amelyet el kell döntenünk, nem korrektül van feltéve. Zavaros fogalmakon, homályos megfogalmazásokon, intuíción alapul. Tudósként nem vállalkozom ennek a feladatnak a megoldására. Komolytalan dolog lenne. Csak egyetlen megoldás marad: embernek lenni. Minden ebből fakadó következménnyel. Ellenzem a területi kontaktust... De nem hosszú időre! – kiáltott fel lelkesen, egész testével a mozdulatlan jövevény felé fordulva. – Értsen meg minket! Biztos vagyok benne, hogy ez nem tart sokáig. Adjon nekünk időt, hiszen mi csak nemrégiben léptünk ki a káoszból, derékig még most is benne vagyunk... – Elhallgatott, fejét kezére ejtette.

Lavr Fedotovics Farfurkiszra nézett.

– Én csak megismételhetem, amit korábban már elmondtam – szólalt meg halkan Farfurkisz. – Senki semmiről nem tudott meggyőzni. Ellenzek mindenféle kontaktust, történelmileg hosszú távra... Tökéletesen biztos vagyok abban – tette hozzá udvariasan –, hogy a magas tárgyaló fél minden más döntésünkben önteltségünk, társadalmi éretlenségünk bizonyítékát látná. – Röviden meghajolt a jövevény felé.

– Ezredes? – szólt Lavr Fedotovics.

– Kategorikusan ellenezek minden kapcsolatot – válaszolta az ezredes tovább írva. – Kategorikusan és feltétlenül. – Odadobta Zubónak a következő cédulát. – Indoklással nem szolgálok, de engedjék meg nekem, hogy tíz perc múlva szólhassak néhány szót ez ügyben.

Lavr Fedotovics óvatosan letette a diktafont, és lassan felemelkedett. Egymással szemben álltak, csak a hatalmas, kézikönyvekkel, mikrokönyvek tokjaival, videofelvételek tekercseivel teleszórt asztal volt közöttük.

– Nem könnyű most megszólalnom – kezdte Lavr Fedotovics. – Már csak azért sem, mert a körülmények alighanem megkövetelik a pátoszt és az olyan szavakat, amelyek nemcsak pontosak, hanem ünnepélyesek is. Csakhogy nálunk, itt a Földön, egy sor körülményből fakadóan a legutóbbi évszázad folyamán a pátosz határozottan inflálódott. Ezért megpróbálok csupán pontos lenni. Ön barátságot és együttműködést kínált nekünk a civilizáció minden aspektusában. Ez az ajánlat precedens nélkül áll az emberiség történelmében, mint ahogy precedens nélküli már maga a tény is, hogy egy idegen bolygóról származó lény jelent meg a miénken, és ahogyan precedens nélküli az ön ajánlatára adott válaszunk is. Elutasítással válaszolunk az ön által javasolt megállapodás minden pontjára, elutasítunk bármiféle ellenmegállapodást, kategorikusan ragaszkodunk a civilizációink és egyes képviselőik közötti bármiféle kapcsolatok teljes megszakításához. Másrészt viszont nem szeretnénk, ha egy ilyen kategorikus, formájában barátságtalan elutasítás elmélyítené a kultúráink közti szakadékot, amely már most is alig áthidalható. Kinyilvánítjuk, hogy a kozmosz különböző civilizációi közti kapcsolat eszméjét elvben hasznosnak és ígéretesnek ismerjük el. Hangsúlyozzuk, hogy a kapcsolat eszméje időtlen idők óta emberiségünk legdédelgetettebb, legbüszkébb eszményeinek kincsestárába tartozik. Biztosíthatjuk önt, hogy elutasításunkat semmilyen körülmények közt nem szabad ellenséges lépésként értékelniük, amely lépés rejtett elutasításon alapulna, vagy fiziológiai és egyéb ösztönös előítéleteken. Szeretnénk, ha elutasításunk okát ismerné, megértené, és ha nem is ért egyet vele, tudomásul venné.

Hlebovvodov és Farfurkisz feszült mozdulatlanságban, rezzenéstelenül nézte Lavr Fedotovicsot. Az ezredes megkapta a választ utolsó cédulájára, az összes lapocskát akkurátus halomba gyűjtötte, és szintén Lavr Fedotovicsot kezdte nézni.

– Civilizációink egyenlőtlensége hatalmas – folytatta az elnök. – Nem beszélek a biológiai egyenlőtlenségről: a természet önöket sokkal bőkezűbben ajándékozta meg, mint minket. A társadalmi egyenlőtlenségről sem érdemes beszélni: önök már régen meghaladták a társadalmi fejlődésnek azt a szakaszát, amelybe mi éppen csak beléptünk. És természetesen nem szólok a tudományos-technikai egyenlőtlenségről: még a legszerényebb számítások szerint is önök több évszázaddal megelőztek minket. Én az egyenlőtlenség eme három aspektusának az egyenes következményeiről beszélek: a gigászi pszichológiai egyenlőtlenségről, amely tárgyalásaink sikertelenségének legfőbb oka. Elválaszt bennünket az a gigantikus tömegpszichológiai forradalom, amelyre mi még csak most kezdünk felkészülni, és amelyet önök bizonyára már régen el is felejtettek. A pszichológiai szakadék gátolja meg, hogy helyes elképzelést alkossunk magunknak ideérkezése céljáról, nem értjük, miért van szükségük önöknek a velünk való barátságra és együttműködésre. Hiszen mi még csak alig-alig léptünk ki az állandó háborúskodások állapotából, a vérontás és erőszak világából, a hazugságok, az aljasság, az önzés világából, még nem mostuk le magunkról ennek a világnak a mocskát; és ha olyan jelenséggel találjuk szemben magunkat, amelyet értelmünk nem képes felfogni, amikor csupán tulajdon hatalmas, de még fel nem dolgozott tapasztalatunk áll rendelkezésünkre, pszichológiánk arra indít minket, hogy a jelenség modelljét tulajdon képünkre és hasonlatosságunkra alkossuk meg. Szépítés nélkül fogalmazva: nem bízunk önben, ahogyan még önmagunkban sem. Tömegpszichológiánk az egoizmuson, utilitarizmuson és misztikán alapszik. Kapcsolat kialakítása és kibővítése önökkel számunkra mindenekelőtt azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a bolygónkon kialakult, amúgy is bonyolult helyzet elképzelhetetlen mértékben válik még bonyolultabbá. Egoizmusunk, antropocentrizmusunk, eredendő felsőbbrendűségünknek, kizárólagosságunknak és kiválasztottságunknak a vallások és naiv filozófiák által évezredeken keresztül belénk nevelt tudata: mindez szörnyűséges pszichológiai sokk kialakulásával, az önök iránti irracionális gyűlölet, az önök elképzelhetetlen lehetőségeitől való hisztérikus félelem fellángolásával, az iszonyú megaláztatás és a természet urának trónjáról a sárba bukás átélésével fenyeget. Utilitarizmusunk a lakosság igen nagy részét arra ösztönzi, hogy gondolkodás nélkül használja fel a haladás anyagi javait, amelyeket erőfeszítés nélkül, ajándékba kap, és ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy visszafordíthatatlanul az élősködésre, a fogyasztásra rendezkedjen be, és isten a megmondhatója, már most is kétségbeesett harcot folytatunk ezzel, tulajdon tudományos-technikai fejlődésünk következményével. Ami a belénk gyökerezett miszticizmust illeti, ócska reményünket a jóságos istenekben, jóságos uralkodókban és jóságos hősökben, hitünket egy tekintélyes személyiség beavatkozásában, aki majd eljön, és leveszi rólunk minden gondunkat és minden felelősséget, ami egoizmusunknak ezt a másik oldalát illeti, ön alighanem elképzelni sem tudja, milyen következményekkel járna ebben a vonatkozásban az önök jelenléte bolygónkon. Remélem, most már ön is látja, kapcsolataink bővítése azzal fenyeget, hogy még az a nagyon kevés eredmény is megsemmisül, amit hatalmas munkával sikerült eddig elérnünk a pszichológiai forradalom előkészítésében. Meg kell értenie, hogy nem önök, nem az önök érdemei vagy hibái miatt mondunk nemet a szerződésre az ok csakis tennünk rejlik, felkészületlenségünkben. Teljes mértékben tisztában vagyunk ezzel, és ha ma kategorikusan el is zárkózunk az önökkel kötött szerződés bővítése elől, egyáltalán nem áll szándékunkban örök időkig fenntartani ezt a helyzetet. Ezért a magunk részéről azt javasoljuk...

Lavr Fedotovics megemelte a hangját, mindenki felállt.

– Azt javasoljuk, pontosan ötven évvel az ön távozása után ismételjük meg a két civilizáció találkozóját a Plútó bolygó északi sarkán. Reméljük, abban az időpontban már felkészültebbek leszünk civilizációink átgondolt és kedvező együttműködésére.

Lavr Fedotovics befejezte, és leült; mindannyian helyet foglaltunk. Csak az ezredes és a jövevény maradt állva.

– Teljes egészében és minden részletében csatlakozva az elnök által itt előadottakhoz, annak tartalmával és formájával egyetértek – mondta az ezredes határozottan, de visszafogottan –, ugyanakkor kötelességemnek tartom, hogy semmi kétséget ne hagyjunk a magas szerződő félben eltökéltségünket illetően, miszerint meghatározott időre minden eszközzel gátat vetünk a szerződés megkötésének. Teljes egészében elismerem a magas szerződő fél műszaki, következésképp katonai fölényét, mindennek ellenére kötelességemnek érzem teljesen egyértelműen kinyilvánítni, hogy az ön távozását követően bármilyen formájú, bármely próbálkozás a megállapodás kierőszakolására agresszív cselekménynek tekintendő, és a földi fegyverzet teljes erejével válaszolunk rá. Bármely űrhajót, amely harci eszközeink hatókörében bukkan fel, figyelmeztetés nélkül megsemmisítünk...

– Na de elvtársam! – szakította félbe Farfurkisz. – De hát így nem lehet dolgozni, hová igyekszik már megint?

Az ezredes az ajkát harapdálta, zavartan körülnézett, leült, és nyomban harsányan horkolni kezdett.

– Igen, igen – mondta Hlebovvodov. – Be kell fejeznünk. Kisebbségben maradtam, de hát ki vagyok én? Én... ahogy gondolják... Ha nem akarják rendőrkézre adni, hát nem kell. De hogy mint megmagyarázhatatlan jelenséget racionalizáljuk ezt a szemfényvesztőt, annak semmi értelme. Csak mert növesztett magának még két kezet...

– Nem fog rajtuk – hallatszott a láthatatlan Edik keserű hangja. – Semmi nem fog rajtuk. De azért jó kis móka volt, nem igaz?

– Remek volt – súgtam sietve. – Remek... De ne menj el, olyan tánc kezdődik itt mindjárt...

– Grmmm – mondta Lavr Fedotovics üveges tekintettel, és formás kis beszédet vágott ki, amelyből kiderült, hogy a népnek nincs szüksége olyan megmagyarázhatatlan jelenségekre, amelyek bemutathatnák, de ilyen vagy olyan okoknál fogva nem mutatják be okmányaikat, igazolván ezzel jogosultságukat a megmagyarázhatatlan jellegre. Másrészt a nép már régóta követeli a bürokrácia és a papírok körüli huzavona felszámolását minden hatóságnál. Ezen tézis alapján Lavr Fedotovics abban summázta a közvélekedést, hogy a hetvenkettes számú ügy felülvizsgálatát el kell napolni folyó év december hónapjára, lehetőséget adva ezzel K. K. Konsztantyinov elvtársnak hazatérni állandó lakhelyére, majd a megfelelően kiállított okmányokkal visszatérni. Ami a K. K Konsztantyinov elvtársnak nyújtandó anyagi segítséget illeti, ilyen segítség nyújtására vagy közbenjárásra ilyen segítség nyújtása érdekében a Trojkának kizárólag abban az esetben van joga, ha a kérelmező a Trojka által megmagyarázhatatlan jelenségként azonosított.

Ám mivel K. K. Konsztantyinov polgártárs ilyen jelenségként még nem azonosíttatott, a neki nyújtandó segítség kérdése is elnapoltatik decemberre, pontosabban azonosításának időpontjáig...

A Nagy Kerek Pecsét nem jelent meg a színen, így megkönnyebbülten felsóhajtottam. De túl korán, túl korán! Konsztantyin, aki nem értetette meg teljesen a helyzetet, és akinek feltehetően már régóta elege volt az egészből, demonstratívan, nagyon is földi módon nagyot köpött, és eltűnt.

– Ez támadás! – kiáltott nyomban örömmel Hlebovvodov.

– Látták, mekkorát köpött? Az egész padlót teleköpte!

– Zavarba ejtő – értett vele egyet Farfurkisz. – Én ezt sértésnek tekintem.

– Megmondtam, hogy csirkefogó! – jelentette ki Hlebovvodov. – Kapcsolatba kell lépni a rendőrséggel. Ültessék csak le tizenöt napra, söpörje csak az utcát mind a négy kezével!

– Ne-em, Hlebovvodov elvtárs – vitatkozott vele Farfurkisz. – Ennek már nem rendőrségszaga van, maga alábecsüli ezt az ügyet, ez a társadalom és a hivatalok arcul köpése, ez bírósági ügy!

Lavr Fedotovics hallgatásba burkolózott, de rövid, szeplős ujjai nyugtalanul matattak az asztalon – talán valamilyen különleges gombot keresett, talán a telefont. Politikai büntetőügy lógott a levegőben. Vibegallo, aki fütyült Konsztantyinra, meg se mukkant, de véreres szeme már ragadozó módra villogott, tarkóján felállt a haj, agyara már készen állt a harapásra, karma a marcangolásra.

Megköszörültem a torkom, és a lehető leghatározottabban figyelmet kértem. A figyelmet, ha nem is túl szívesen, megadták nekem – a kövek egybegyűjtésének ideje már lejárt, eljött az ideje ölni a kövekkel.^[42]

Igyekezvén nagyon nyomatékosan beszélni emlékeztettem a Trojkát, hogy érdekében áll galaxiscentrikus álláspontra helyezkedni, és egyáltalán nem antropocentrikus pozíciót elfoglalni. Emlékeztettem arra, hogy az érzelmek kifejezésének módja, az ezzel kapcsolatos szokások erősen eltérhetnek, sőt szükségszerűen el is kell térniük az emberiektől. A közhelyszámba menő analógiához folyamodtam, bolygónk különböző törzseinek szokásaira hivatkozva. Meggyőződésemnek adtam hangot, miszerint Farfurkisz elvtársat aligha töltené el megelégedéssel az orrok összedörgölése üdvözlés gyanánt, ami néhány északi népnél szokásos, és hogy Farfurkisz elvtárs ennek ellenére aligha tekintené ezt az orrösszedörgölést neki, a Trojka tagjának szánt megaláztatásnak. Ami Konsztantyinov elvtársat illeti, az a szokás, hogy a szájüregben összegyűlt, meghatározott kémiai összetételű folyadékot a padlóra köpik, a Föld némely népeinél elégedetlenséget, ingerültséget vagy a beszélgetőtárs megsértésének szándékát juttatja kifejezésre, ám egy idegen bolygóról érkezett lény esetében egészen mást fejezhet ki, sőt szükségszerűen mást kell jelentenie, például az iránta tanúsított figyelem miatti mély hálát. Konsztantyinov elvtárs úgynevezett köpése lehetett tisztán neutrális cselekmény is, amely szervezetének fiziológiai működésével hozható összefüggésbe... („Miféle funkció! – ordította Hlebovvodov. – Teleköpködte a padlót, mint valami bandita, és elhúzta a csíkot!”) Végül nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Konsztantyinov elvtárs említett fiziológiai megnyilvánulása olyan cselekményként is értelmezhető, amely villámgyors térbeli mozgásának képességével függ össze...

Daloltam, mint egy pacsirta, és megkönnyebbülve vettem észre, hogy Lavr Fedotovics ujjai mind lassabban mozognak, végül elnyugszanak az írómappán. Hlebovvodov még egyre fenyegetőzve üvöltözött, de a fürgébb észjárású Farfurkisz gyorsan érzékelte a helyzet megváltozását, és teljesen váratlan irányba fordította a támadás élét. Hirtelen rátámadt a parancsnokra, aki teljes biztonságban híve magát, egykedvű érdeklődéssel figyelte az incidens kibontakozását, lelke legmélyén abban reménykedve, hogy az átkozott jövevényt vagy kipenderítik huszonnégy órán belül, vagy bíróság elé citálják, mindenesetre leveszik a gondját az ő válláról.

– Már régen felfigyeltem arra – kezdett mennydörögni Farfurkisz –, hogy a Megmagyarázhatatlan Jelenségek Kolóniáján tűrhetetlen állapotok uralkodnak a nevelő munka terén. Alig vannak politikai felvilágosító előadások. A szemléltető agitációs faliújságok elavultak. A kulturális esti egyetem gyakorlatilag nem működik. A Kolónia kulturális rendezvényei táncestekben, külföldi filmek vetítésében, züllött esztrádműsorokban merülnek ki. A jelszavakkal senki nem foglalkozik. A Kolónián élők magukra vannak hagyva, sokan közülük erkölcsileg sivárak, jóformán egyikük sem igazodik ki a nemzetközi helyzeten, az ott élők legelmaradottabbjai (például egy bizonyos Wiener szelleme) azt sem tudják, hol vannak. Mindebből következnek az amorális cselekedetek, a huligánkodás és a lakossági panaszok áradata. Tegnapelőtt a Kuzma nevű pterodactylus, elhagyva a Kolónia területét, és nyilvánvalóan ittas állapotban a dolgozó ifjúság klubja fölött röpködött, és leharapdálta az „Isten hozott „feliratot övező, villanykörtéket. Egy bizonyos Nyikolaj Dolgonoszikov, aki telepatának és spritisztának mondja magát, ármányos módon behatolt a pedagógiai középiskola leánykollégiumába, és olyan szónoklatokat, illetve cselekményeket vitt ott végbe, amelyeket a hivatali vezetés vallási propagandaként azonosított... És ma ismét szembetaláltuk magunkat annak újabb tanúbizonyságával, hogy Zubo elvtársnak, a Kolónia parancsnokának a nevelés és a propaganda kérdésével szemben bűnösen gondatlan a viszonya. Bármi volt is valójában az, ahogy Konsztantyinov elvtárs eltávolította a szájüregében lévő folyadékot, az eset mindenképpen arról tanúskodik, hogy Konsztantyinov elvtárs nincs tisztában azzal, hol is tartózkodik, hogyan is kell viselkednie, ez pedig mindenképpen Zubo elvtárs mulasztása, aki nem magyarázta el a Kolónia lakóinak, mit jelent a népi mondás: ha vendégségben vagy, tartsd tiszteletben a háziak szokásait. Úgy vélem, kötelesek vagyunk Zubo elvtársat figyelmeztetésben részesíteni, szigorúan meginteni, és arra kötelezni, javítson a gondjaira bízott Kolónián végzett nevelőmunka színvonalán.

Farfurkisz végzett, utána Hlebovvoodov esett neki a parancsnoknak. Beszéde összefüggéstelen volt, de tele homályos célzásokkal és olyan ijesztő fenyegetésekkel, hogy a parancsnok végleg elgyengült, és nyíltan lenyelt néhány tablettát, pedig Hlebovvodov azt ordította: „Majd adok én neked tablettákat! Érted maga, vagy végleg meghülyült?” „Grrmmm” – mondta végül Lavr Fedotovics, és nekilátott, hogy elvarrja az összes szálat.

A parancsnok figyelmeztetésben részesült a Trojka jelenlétében tanúsított méltatlan magatartásért, ami Konsztantyinov elvtárs padlóra köpésében nyilvánult meg, továbbá azért, mert elvesztette hivatali éleslátását. K. K. Konsztantyinov elvtárs figyelmeztetést kapott, mert cipőben mászkált a mennyezeten, Farfurkisz szóbeli intésben részesült, mivel hozzászólásaiban rendre megszegte az előírást, Hlebovvodov pedig a hivatali etika megsértéséért, ami abban nyilvánult meg, hogy megkísérelte hazug módon megrágalmazni K. K. Konsztantyinov elvtársat. Vibegallo szóbeli figyelmeztetést kapott, mivel borotválatlanul jelent meg a hadrendben.

– Van még más javaslat? – érdeklődött Lavr Fedotovics. Hlebovvodov rögtön a füléhez hajolt, és sugdosni kezdett neki valamit. Lavr Fedotovics meghallgatta, majd így fejezte be mondókáját: – Továbbá az a javaslat, hogy emlékeztetni kell a Trojka némely tagjait a munkában való aktívabb részvételre.

Ezzel mindenki megkapta a magáét. Senkit nem felejtettek el, és semmit nem felejtettek el. A légkör nyomban megtisztult, még a parancsnok is felvidult. De az ezredes, akit addig láthatóan rémálmok gyötörtek, cuppantott egyet, és hangosan közölte:

– Igenis, generalisszimusz elvtárs! Úgy van: vén hülye!

Mialatt a parancsnok a következő ügy iratait kereste, én az ezredest figyeltem. Keze egyfolytában rángatózott álmában: vagy harmadik sebességbe kapcsolt, vagy lóvakaróval tisztogatta harci ménjét. Néztem őt, és megpróbáltam magam elé képzelni harci pályafutását és szolgálati útját annak az embernek, aki legalább nyolcvanéves, és csak ezredességig vitte, és ez alatt a végtelenül hosszú idő alatt mindössze három jubileumi érmet sikerült kapnia: „Húszéves a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg”, „Harmincéves a Szovjet Hadsereg”, „A Fegyveres Erők Negyven Éve”. Valószínűleg katonai szakosodásának meglehetősen egzotikus volta okozta ezt. Igazából csak nagyon fantasztikus elképzeléseim voltak arról, milyen is lehet a gépesített lovasság. Hol alacsony páncélozott szállítójárműveket képzeltem el, amelyeknek szegecselt lemezei alól vicsorgó lófejek és tekintélyes, bozontos, nemezköpenyes lovasok kandikálnak ki, előreszegezett pikákkal. Ez a kép időnként egészen apokaliptikus jelleget öltött: a csatamezőn merész hadrendbe rendeződött ménes vágtat, nyergében motorbiciklisták – a járművükön, és minden jármű harmadik sebességben... De eszembe jutott, hogy az ezredes kortársa, sőt talán résztvevője is volt a repülés és a léghajóépítés első sikereinek, és ekkor hatalmas léggömbök jelentek meg szemem előtt, amelyek kosarából rúgva és nyihogva lovas századok zúdulnak ejtőernyővel az elképedt ellenség nyakába...

– A következőt! – szólt Lavr Fedotovics. – Jelentsen, Zubo elvtárs!

– Kettes számú ügy – olvasta a parancsnok. – Családnév: kihúzva. Utónév: kihúzva: Apai név: kihúzva. Ragadványneve: Kuzma.

Összerezzentem. Hát sor került a mi Kuzkánkra is. „Edik – hívtam súgva. – Itt vagy?” „Itt” – válaszolt Edik. „Ne menj el, Edik! – kértem. – Kuzkát meg kell menteni...”

– Születés helye és éve – folytatta a parancsnok – megállapíthatatlan. Feltehetőleg Kongó.

– Mi az, talán néma? – érdeklődött jóindulatúan Hlebovvodov.

– Nem tud beszélni – felelte a parancsnok. – Csak brekeg.

– Születésétől ilyen?

– Feltehetőleg igen.

– Nyilván rossz öröklődés – mormolta Hlebovvodov.

– Emiatt lett bandita... Hosszú a bűnlajstroma?

– Kié? – kérdezte a meghökkent parancsnok. – Az enyém?

– Nem, miért a tiéd? Ezé... ezé a banditáé. Hogy is van a ragadványneve? Vaszka?

– Tiltakozom! – szólalt meg türelmetlenül Farfurkisz.

– Hlebovvodov elvtárs abból a téves előítéletből indul ki, hogy ragadványnevük csak banditáknak lehet. Holott a szabályzat második része negyedik fejezetének nyolcadik paragrafusa azt javasolja, ragadványnévvel kell ellátni az értelemmel nem rendelkező élőlényeket.

– Á! – mondta Hlebovvodov csalódottan. – Valamiféle kutya. Én meg azt hittem, bandita... Amikor színházi dolgozóknak az Össz-szövetségi Színházművészeti Egyesület mellett működő kölcsönös segítségnyújtó pénztáránál dolgoztam, volt egy pénztárosom...

– Tiltakozom! – kiáltotta sírós hangon Farfurkisz. – Ez az ügyrend megsértése! Így még éjszakára sem végzünk!

Hlebovvodov az órájára nézett.

– Igaz – mondta. – Elnézést kérek, elkalandoztam. Rajta, barátocskám, miért álltái meg maga?

– Ötödik pont – olvasta a parancsnok. – Nemzetisége: pterodactylus.

Mindenki összerezzent, de szorított az idő, senki nem szólt semmit.

– Végzettsége: kihúzva – folytatta az olvasást a parancsnok. – Idegennyelv-ismerete: kihúzva. Foglalkozása és jelenlegi munkahelye: kihúzva. Járt-e külföldön: feltehetőleg igen...

– Jaj, ez nem jó – mormolta Hlebovvodov. – Ez baj! Jaj, az éberség... Azt mondja, pterodactylus? Az mi, fehér? Vagy fekete?

– Olyan, hogy is mondjam, olyan szürkés – magyarázta a parancsnok.

– Aha – nyugtázta Hlebovvodov. – És nem tud beszélni, csak brekeg... Na jó, menjünk tovább.

– Megmagyarázhatatlan jellegének rövid ismertetése: ötvenmillió évvel ezelőtt kihaltnak tekintendő.

– Mennyi? – kérdezett vissza Farfurkisz.

– Ide az van írva, hogy ötvenmillió – mondta a parancsnok bátortalanul.

– Valahogy komolytalan ez az egész – morogta Farfurkisz, és az órájára nézett. – Olvassa már! – nyögött föl.

– Olvasson tovább!

– Legközelebbi rokonainak adatai: feltehetőleg mind kihaltak. Állandó lakcíme: Kityezsgrad, a Megmagyarázhatatlan Jelenségek Kolóniája.

– Összeírták? – kérdezte szigorúan Hlebovvodov.

– Lényegében igen – válaszolta a parancsnok. – Ahogy megjelent, rögtön bejegyezték a vendégkönyvbe, azóta is a Kolónián tartózkodik. Kuzma beilleszkedett. – Gyengéd felhangok érződtek a parancsnok hangjában: nagy hódolója volt Kuzkának.

– Végzett? – érdeklődött Lavr Fedotovics. – Akkor az a javaslat, hívjuk be az ügyet.

Más javaslat nem lévén a parancsnok félrehúzta a függönyt az ablakon, és gyengéden hívogatni kezdte:

– Kuz-Kuz-Kuz... Ott van, ni, a kéményen ül a kis csibész – mondta kedvesen. – Szégyenkezik... Nagyon szégyenlős. Ku-uz! Ku-uz! Ku-uz! Repül már a csibész – közölte ellépve az ablaktól.

Bőrszerű anyag súrlódása és fütty hallatszott, egy pillanatra hatalmas árnyék takarta el az eget, és Kuzka, kitárt hártyás szárnyát lebegtetve simán leereszkedett a demonstrációs asztalra. Összecsukta szárnyait, hátravetette fejét, kinyújtotta hosszúkás, sokfogú pofáját, és halkan felbrekegett.

– Köszönt – magyarázta a parancsnok. – Nagyon udvarias a kis csibész, mindent pontosan megért.

Kuzka végignézett a Trojkán, tekintete találkozott Lavr Fedotovics halotti pillantásával, ettől hirtelen szörnyen zavarba jött, beburkolózott a szárnyaiba, pofáját hasára dugta, és összecsukott szárnyai alól egyik szemével kezdett kifelé pislogni – hatalmas, zöld, anakronisztikus szemével, amely egy írisz félig nyílt diafragmájához hasonlított. Kuzka elbűvölő volt. Egyébként arra, aki először látta, ijesztően hatott, Hlebovvodov mindenesetre leejtett valamit, és bemászott az asztal alá, onnan morogta: „Azt hittem, valamiféle brekegő kutya...”

– Harap? – kérdezte Farfurkisz óvatosan.

– Ugyan már! – mondta a parancsnok. – Békés jószág, bár mindenki, akinek kedve támad, hajkurássza... Persze ha feldühítik... De sosem dühös.

Lavr Fedotovics a távcsővel kezdte tanulmányozni a pterodactylust, akit ezzel végleg megfélemlített. Kuzka halkan felbrekegett, és tejesen szárnya alá dugta a fejét.

– Grrmm – közölte Lavr Fedotovics elégedetten, és félretette a távcsövet.

Kegyes hangulat alakult ki.

– Azt hittem, valamiféle ló – motyogta Hlebovvodov az asztal alatt kúszva-mászva.

– Engedje meg, Lavr Fedotovics – kérte Farfurkisz.

– Bizonyos nehézségeket látok én ebben az ügyben. Ha rendkívüli jelenségek vizsgálatával foglalkoznánk, én lennék az első, aki habozás nélkül az azonnali racionalizálásra szavaz. Egy szárnyas krokodil valóban meglehetősen szokatlan jelenség a mi klimatikus viszonyaink között. Csakhogy a mi feladatunk a megmagyarázhatatlan jelenségek vizsgálata, és itt nem értek valamit. Valóban magában hordozza-e a kettes számú ügy a megmagyarázhatatlanság elemét? Ha nem hordozza, miért kell vizsgálnunk ezt az ügyet? Ha ellenkezőleg, magában hordozza, akkor tulajdonképpen miben áll az? Nem mondhatna nekünk valamit erről az esetről a tudományos konzultáns elvtárs?

A tudományos konzultáns elvtárs tudott mit mondani.

Kevert francia-orosz zsargonban arról tájékoztatta a Trojkát, hogy Marié Brion frizurája változatlanul lelkesedéssel töltötte el a de Vaudereil bárónál összegyűlteket, amely tényt ő, a tudományos konzultáns kénytelen elismerni; hogy az adott la ptérodactile Kuzma által megtestesített megmagyarázhatatlan jelleg... ez... egy tőről fakad, szóval, annak rendkívüli voltával, amire a tudományos konzultáns keserű, de megtisztelő kötelességének tartja felhívni Farfurkisz elvtárs figyelmét; hogy Platón az ő, a tudományos konzultáns barátja volt, és az is, marad, de a tudománynak, az ő, a tudományos konzultáns személyében jelen lévő tudománynak drágább az igazság: hogy a jelenségre, mely szerint léteznek szárnyas krokodilok, pontosabban hogy némely krokodilok két vagy több szárnnyal rendelkeznek, a tudomány mind ez ideig nem adott magyarázatot, ezért ő, a tudományos konzultáns arra kéri kertészünket, mutassa meg neki azokat a csodás tubarózsákat, amelyekről az elmúlt pénteken beszélt, és hogy végül ő, a tudományos konzultáns nem lát különösebb okot a jelen ügy racionalizálásnak elnapolására, másrészt viszont fenntartja magának a jogot, hogy határozottan tiltakozzon ez ellen.

Míg Vibegallo mondta a magáét, orcája verejtékével megdolgozva anyagi létét megalapozó titáni keresetéért, én sietve összeállítottam a következő művelet tervét. Egyelőre csak egyetlen dolog volt világos: ha Kuzkát átadják valamilyen mosodának, vegytisztítónak vagy akár bármelyik másik kutatóintézetnek, semmi jó nem vár rá. Teljességgel lehetetlen volt átengedni idegen embereknek a mi Kuzkánkat, akit Kityezsgradban minden kutya ismer, akit jóságos nénikék a tenyerükből etetnek búzakásával, aki bármikor hajlandó elmenni neked cigarettáért, kész elüldögélni a gyerekkel, amíg te moziba mész, készen áll cipelni a nehéz szatyrodat, aki szabadsághoz, a jó bánásmódhoz szokott. Nem, nem, ez lehetetlen volt. Annál is inkább, hogy a mi zoopszichológusaink már régen megismerkedtek vele, elbűvölte őket, és nekiláttak, hogy itt, a helyszínen, Kuzkát semmivel nem zavarva elvégezzék vizsgálatát – lélektelen végigtapogatások, darabkáinak kimetszése, röntgennel történő átvilágítása és hasonló macerák nélkül. Kuzka remekül kijött Vologya Pocskinnal, sok közös volt bennük, és ha most elveszítjük Kuzkát, Vologya vigasztalhatatlan lesz, és talán még a fejünket is letépi...

– Grrmmm – mondta Lavr Fedotovics. – Van kérdés az előadóhoz?

– Nekem nincs kérdésem – jelentette be Hlebovvodov, aki meggyőződött arról, hogy Kuzka nem harap, és ettől teljesen elszemtelenedett. – De meggyőződésem, hogy ez közönséges krokodil szárnyakkal, semmi több. És a tudományos konzultáns elvtárs fölöslegesen hinti itt a port a szemünkbe... Továbbá megjegyzem, hogy a parancsnok telerakta a Kolóniát a kedvenceivel, és jóltartja őket ott az állam költségén. Persze nem azt akarom mondani, hogy az atyafisága lenne vagy pénzt fogad el ettől a krokodiltól, de szerintem nyilvánvaló a tény: a szárnyas krokodil teljesen közönséges dolog, de úgy tesznek, mintha a világ csodája lenne. Ki kell seprűzni a Kolóniáról, menjen csak dolgozni...

– Már hogy dolgozhatna? – kérdezte a parancsnok, aki nagyon aggódott Kuzka miatt.

– Hát csak úgy! Nálunk mindenki dolgozik! Tessék, itt ül, egészséges fickó. Hordhatná a fát az erdőirtáson... vagy követ rakodhatna. Talán azt akarja mondani, hogy gyenge az érrendszere? Ismerem én ezeket a krokodilokat, láttam én már mindenfélét... szárnyasokat is meg másmilyeneket...

– De hát hogyan? – kínlódott a parancsnok. – De hát ez mégsem ember, mégiscsak állat, diétáznia kell...

– Nem tesz semmit, nálunk az állatok is dolgoznak. Például a lovak. Hát álljon be lónak! A diétája meg... Én is diétázom, és most miatta itt ülök ebéd nélkül... – De Hlebovvodov érezte, hogy túllőtt a célon. Farfurkisz gúnyosan bámult rá, na és Lavr Fedotovics testtartása is óvatosságra intette. Mindezeket figyelembe véve Hlebovvodov hirtelen éles fordulatot vett. – Várjunk, várjunk csak! – ordított fel.

– Miféle Kuzma ez itt? Nem az a Kuzma, aki megzabálta a villanykörtéket a klubban? Hát persze, hogy ugyanaz! Na és az intézkedések, szóval történtek intézkedések vele kapcsolatban? Te, Zubo elvtárs, ne köntörfalazzon, mondd meg egyenesen: történtek intézkedések?

– Történtek – közölte a parancsnok büszkén.

– Mifélék?

– Kapott hashajtót – mondta a parancsnok. Látni lehetett, hogy Kuzkáért a végsőkig harcolni fog.

Hlebovvodov öklével az asztalra csapott, Kuzka ijedtében az asztalra pisilt. Ettől már én is dühbe gurultam, és egyenesen Lavr Fedotovicshoz fordulva azt ordítottam, hogy ez már a tudomány egy értékes tárgyának kigúnyolása. Farfurkisz is kijelentette, hogy tiltakozik, mert Hlebovvodov elvtárs már megint lényegétől idegen funkciót akar a Trojkára erőltetni. Hirtelen az ezredes is felébredt, és váratlanul mély basszus hangon felordított: „Szárnyas krokodil? Értékes, nagyon értékes! Lángszórót!” Majd újra elaludt. Lavr Fedotovics megnyalta sápatag mutatóujját, és gyors mozdulatokkal lapozott néhányat írómappájában, ami nála a legnagyobb felindulás jele volt. Kitörőben volt a vihar.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és egy komor küldönc konkrétan senkihez sem fordulva felbődült:

– Kinek adjam le a postát?

Lavr Fedotovics lavórnyi nagy arcán jeges elképedés terült szét.

– Miért zavarják a munkánkat? – érdeklődött színtelen hangon. – Farfurkisz elvtárs, miről van szó?

– Miről van szó, Zubo elvtárs? – kiáltott fel azonnal bőszen Frafurkisz. – Miféle képtelenség ez?

A parancsnok már úton volt a küldönc felé. Megragadta a komor férfiút, és vele együtt kizúdult a fogadószobába, lábával rúgva be maga mögött az ajtót.

– Micsoda disznóság! – fortyogott Farfurkisz. – Micsoda pimaszság!

– Kirúgni mind a kettőt! – követelte Hlebovvodov vérszomjasán. – Betör az ülésre, nézzék csak, mintha otthon a vécéjébe menne...

A parancsnok újra benyargalt a terembe. Odafutott Lavr Fedotovicshoz, és fülébe súgva jelentett neki valamit. „Itt van! – súgta nekem Edik. – Kezdődik!” Farfurkisz és Hlebovvodov a féltékenységtől és kíváncsiságtól gyötörten a fülét hegyezte.

Lavr Fedotovics arcvonásai ellágyultak.

– Ennyi? – kérdezte különös hangsúllyal.

– Pontosan, ennyi – erősítette meg lelkesen a parancsnok.

Lavr Fedotovics büszkén felvetette a fejét.

– Hozzák be a postát! – parancsolta.

– Hozd be! – kiáltotta a parancsnok.

A küldönc hátrafelé lépkedve bevonszolt egy hatalmas zsákvászon batyut, majd még egy ugyanolyat, Végül egy harmadikat.

– További jó munkát! – búcsúzott, majd senkire sem nézve távozott.

– Grimm – jelentette ki Lavr Fedotovics. – Tekintettel arra, hogy a napirend által előre meg nem határozott módon nagy mennyiségű küldemény érkezett tudományos kutatóintézményektől, az a javaslat, szakítsuk félbe a délelőtti ülést. Az a javaslat, hogy Farfurkisz és Vibegallo elvtársak haladéktalanul lássanak hozzá a beérkezett levelek átvizsgálásához, és a vizsgálat előzetes eredményéről a délutáni ülésen számoljanak be. Van más javaslat? Van kérdés?

– Ez tényleg mind tudományos intézménytől érkezett?

– kérdezte áhítattal Hlebovvodov.

– Igen – felelte Lavr Fedotovics egyszerűen. – És a nép nem érti, miért lepi ez meg ennyire magát, Hlebovvodov elvtárs.

– Nem, ugyan már... Én csak arra gondoltam, hogy ha ez mind a tudományosoktól jött... akkor ebből az derül ki... akkor feltételezhetően ez mind igénylés, kérelem...

– Van olyan vélemény, mely szerint ez itt mind igénylés – mondta Lavr Fedotovics, és felállt. – A Trojka ülése tizennyolc óra nulla-nulláig félbeszakad. – Kijött az asztal mögül, és a parancsnok mellett elhaladva a legmagasabb fokú jóindulattal így szólt hozzá: – Nos, Zubo elvtárs, ezt a maga krokodilját egyszerűen átadjuk az állatkertnek. Mit szól hozzá?

– Eh! – mondta a parancsnok hősi elszántsággal. – Lavr Fedotovics! Vunyjukov elvtárs! Az isten szerelmére... Megváltó Krisztusunkra... nincs a városunkban állatkert!

– Lesz! – Ígérte Lavr Fedotovics, majd nyomban demokratikusan tréfálkozni kegyeskedett. – Egyszerű kertje magának is van, botanikus kert is van, most majd állatkert is lesz. A Trojka kedveli a háromságot.

Az ebéd előtti harsány hahotázás újabb illetlenség elkövetésére késztette Kuzkát.