Hetedik fejezet

A tanácsi garázsból a szállodába visszatérőben elvesztettem éberségemet, és ismét elkapott a kisöreg, Edelweis. Nem volt mit tenni, ezért hidegen megérdeklődtem, teljesítette-e a tőlem kapott feladatot. Óriási meglepetésemre kiderült, hogy igen. Kiderült, hogy az összes, szám szerint öt ajánlott könyvet elejétől a végéig elolvasta, sőt kívülről megtanulta: vannak ilyen alapos, ésszerűtlenül buzgó öregek. Nem hittem el, de Edelweis egész oldalakat idézett bárhonnan elölről hátra, jobbról balra, sőt visszafelé is. Ugyanakkor nyomban világossá vált, hogy az olvasottakból egyetlen szót sem értett meg, és soha nem is fogja megérteni. Természetes zavaromat kihasználva kijelentette, hogy az elméletet ezzel immár elsajátította, nem is áll szándékában többet foglalkozni vele, viszont szándékában áll visszatérni a gyakorlathoz.

Kétségbeesetten és melankóliába süllyedten valamiféle zagyvaságot kezdtem előadni az önfejlesztő gépekről, ő tátott szájjal hallgatott, magába szívott minden hangot, betű szerint az eszébe véste ezt a zagyvaságot. Ekkor megszállt az ihlet. Tapasztalt provokátorként megkérdeztem az öreget, eléggé bonyolult szerkezet-e az aggregátja. Nyomban és szenvedélyesen biztosított róla, hogy az aggregát felfoghatatlanul bonyolult, néha még ő maga, Edelweis sem érti pontosan, mi is megy benne végbe. Nagyszerű, mondtam. Jól ismert tény, hogy minden kellőképpen bonyolult elektronikus szerkezet rendelkezik az önfejlesztés és önreprodukálás képességével. Az önreprodukálásra egyelőre nincs szükségünk, de kötelességünk a lehető legrövidebb idő alatt megtanítani a Babkin... jaj... Maskin-féle heurisztikus aggregátot emberi közreműködés nélkül leírni a szövegeket. Hogyan végezhetjük ezt el? A huzamos ideig tartó tréningezés jól ismert és sokszorosan bevált módszerét kell alkalmaznunk.

A módszer előnye egyszerűségében rejlik. Veszünk egy eléggé terjedelmes szöveget, például Brehm Az állatok világa című, ötkötetes művét. Maskin odaül az aggregátja elé, és egyik szót a másik, egyik sort a másik, egyik oldalt a másik után sorakoztatva elkezdi begépelni a szöveget. Eközben az analizátor analizálni, a gondolkodóegység... – hiszen ugye van az ő belsejében gondolkodóegység? – a gondolkodóegység gondolkodni fog, és így fog tanulni az aggregátunk. Neki még pislantani sem lesz ideje, és a gép magától kezd majd nyomtatni. Tessék, itt egy rubel költségtérítésre, és induljon a könyvtárba a Brehmért...

Miután elváltam Edelweistől, felmentem a szobánkba. Gyászos hangulat fogadott. Az ágyamon, állát öklére támasztva a borzas és borostás Vityka gubbasztott. Arcán a legnagyobb fokú elégedetlenség tükröződött a világgal szemben általában és különösen a tulajdon helyével szemben ebben a világban. Edik térdét átölelve az ablakpárkányon ült, és bánatosan szemlélte az utcát. Román krémszínű nadrágban, krémszínű kimenős cipőjében és egy szál trikóban fel-alá járkált a szobában, s szégyenkező keserűséggel arról szónokolt, hogy morálisnak és erkölcsösnek lenni jó dolog, amorálisnak és erkölcstelennek lenni pedig épp ellenkezőleg, rossz dolog, hogy társadalmunkban úgy látszik, meggyökeresedeti: a szigorú monogámia, és bármely kísérletet, hogy valaki az árral szemben ússzon, kíméletlen megtorlásként társadalmi megvetés kísér, sőt akár büntető eljárás is; hogy a szerelem semmiképpen sem merülhet ki csupán sóhajtozásban egy pádon, legalábbis nem holdfényes sétákban...

Az asztalra telepedtem, felbontottam egy üveg ásványvizet, és megkérdeztem, miről is van szó. Kiderült, hogy Gologo elvtárs, ez a tapasztalt hivatalnok, a „bízz benne, de ellenőrizd” elv elkötelezett híve információt kért R. P. Ojra-Ojra elvtársról, és a nevezett polgártárs családi állapotáról kapott információ olyannyira kedvezőtlennek bizonyult, hogy Pucér elvtárs a következő álláspontra jutott:

R. P. Ojra-Ojra elvtárs ezentúl nem lépheti át a küszöböt, Irina elvtársnővel kapcsolatban eltilttatik az udvarlástól és egyéb, a házasságkötéssel összefüggésbe hozható cselekményektől, Irina elvtársnő pedig megrovásban részesült, és súlyos fenyegetések terhe mellett utasíttatott, hogy felejtse el nevezett R. P. Ojra-Ojra polgártársat, többé ne is gondoljon rá. Kiderült továbbá, hogy a házasságkötéssel kapcsolatba hozható cselekményektől való eltiltást a magiszterek közt az első könnyedén fogadta, mondhatni, könnyelműen, de jelenleg az a teljesen megalapozott félelem gyötri, hogy az eltiltással az adminisztratív intézkedések még nem értek véget, és nagyon is lehetséges a helyi adminisztrációt megtestesítő Gologo elvtárs és a Vunyjukov elvtárs megtestesítette Trojka közti, kulisszák mögötti megállapodás arról, hogy R. P. Ojra-Ojra elvtárs akkor láthatja viszont Szpiridont, a polipot, amikor tulajdon füleit tükör nélkül. Röviden összefoglalva: az első a magiszterek között megsemmisítő vereséget szenvedett, és lendületes csapással visszapenderítették a startvonalra.

Mint kiderült, nem kevésbé megsemmisítő vereséget szenvedett a goromba, sötét, köztörvényes bűnöző Viktor Kornyejev is. Komor, reménytelen szavaknál egyebet nem is sikerült kipréselni belőle, de önmagáért beszélt először maga az ismerős kanna, benne a Folyékony Jövevénnyel, amely kanna a sarokban állt arra várva, hogy visszajuttassák a parancsnok védő szárnyai alá, másodszor pedig a sötét és köztörvényes bűnöző Kornyejev végletesen nyomott lelkiállapota, amely az általa átélt szörnyűséges erkölcsi tragédiáról tanúskodott. Csak találgatni lehetett, mi is történt tulajdonképpen, de lelki szemeink előtt megjelentek a hatalmasok: a bánatos Gian Giacomo, a szemrehányó Fjodor Szimeonovics és a könyörtelenül megvető Christobal Junta, akik az összeomlott Kornyejevnek holmi varázserejű szavakat ejtenek ki, amelyeket meghallani nekünk nem adatott meg (hála istennek).

Magiszter társaival ellentétben Edik Amperjan nem volt hajlandó beismerni, hogy megsemmisítő vereséget szenvedett volna. Ugyanakkor mindaz, aminek aznap tanúja volt – Szószátyár Poloska vadállati kegyetlenségű kikészítése, a pimasz Lizka ügyének tehetségtelen vizsgálata, a szerencsétlen Tehéndagonyával való határozott leszámolás – alaposan megtépázta optimizmusát. Az elvarázsolt helyre vonatkozó határozat, amely nyomban Edik egyik legjobb pszichológiai kísérletét követően született, pánikba ejtette. Komolyan el kellett gondolkodnia arról, alkalmazhatóak-e a pozitív remoralizáció módszerei a sebezhetetlen Trojka esetében.

Rágyújtottam egy cigarettára, és feladva az ellenállást fejest ugrottam az egész szobát elárasztó melankólia hullámaiba. Teljesen nyilvánvalónak tűnt számomra, hogy Fortuna hátat fordított nekünk.

– Jaj nekem! – kiáltott fel hirtelen Panurge, bánatosan megcsendítve sipkája csörgőit. – Olyan itt a hangulat, mint a siralomházban, olyan bánatos, akár egy temetőben; de ti még nem ismeritek a jámbor Akakij történetét! Még nem tudjátok, hogy Akakij novícius volt egy rendkívül szigorú szerzetes mellett. Ez a fekete csuhás szerzetes mindennel nyomorgatta Akakijt, szóval és bottal egyaránt, hogy megtörje szellemét és testét. Ám mivel Akakij rendkívül szelíd volt, egyetlen nyögés vagy zokszó nélkül tűrte a szidalmakat és a verést, a szerzetes meg, ahogyan az gyakran megesik a szadista természetűekkel, egyre jobban nekivadult, és a maga számára is észrevétlenül már más célja volt a kínzással. Most azért gyötörte teljes erejéből Akakijt, hogy kiprovokálja a szerencsétlenből, lázadjon fel vagy legalább irgalomért könyörögjön. De nem sikerült célt érnie. A test előbb mondta föl a szolgálatot;, mint a lélek, és Akakij elhalálozott. És a nyitott sír előtt állva, a halott arcát nézve a csalódott szerzetes dühösen ezt gondolta: „Hát elment... Nem volt szerencsém... Hogy milyen csökönyös fráter volt ez!” És ekkor Akakij hirtelen kinyitotta az egyik szemét, és diadalmasan nyelvet öltött a szerzetesre...

– Mit akar itt? – kérdezte komoran Kornyejev Panurge-tól. – Mit lóg itt folyton?

– Vityka – szóltam rá de hiszen ez Panurge!

– Na és? Mindenféle bohócok lebzselnek itt, hegyezik a fülüket, ahol semmi dolguk... – Felkapta Panurge csörgősipkáját, és kihajította az ablakon.

– Kolun elvtársnak is van egy felnőtt lánya – szólalt meg elgondolkodva Román, de Kornyejev olyan megvetően nézett rá, hogy a magiszterek közt az első csak legyintett, leült, és elkezdte lecibálni magáról a házasságkötéssel kapcsolatba hozható krémszínű nadrágot.

Edik ekkor határozottan kijelentette, hogy már csak egyet tehetünk: felsőbb szervekhez kell fordulnunk. Igaz, ő, Edik, nem tekinti a Trojkát teljesen reménytelennek, és továbbra is folytatja remoralizációs próbálkozásait, de egy okosan összeállított és ésszerűen megalapozott beadvány, amely tárgyszerűen bírálja a Trojka tevékenységét, és amely beadványt a megfelelő címre juttatnak el, a kívánatos következményekkel járhatna. Ediknek Román válaszolt, aki alaposan tanulmányozta már az összes ilyesféle próbálkozást. Azt mondta, semmiféle beadvány nem képes a kívánatos eredményt kiváltani, mivel vagy Pucér elvtárshoz kerül, aki lelkiekben szemmel láthatóan igen közel áll Vunyjukov elvtárshoz, vagy Kolun elvtárshoz, akinek a szemében nem kisebb súllyal esik a latba Vibegallo professzor tekintélye, mint Amperjan magiszteré, és aki mint lelkiismeretes ember, nem vállalkozik arra, hogy döntőbíróként lépjen fel egy tudományos vitában. Így hát a beadvány még a legjobb esetben sem változtat semmin, a legrosszabb esetben viszont bosszúszomjas hangulatba hozza a Trojkát.

Ez nagyon is igaznak tűnt, és Kornyejev azt javasolta, semlegesítsék Vibegallót, azt remélve, hogy az új tudományos konzultáns rendes ember lesz. Vityka javaslata nem volt világos. Nem értettük, mit ért a „semlegesítés” szón, és ez a semlegesítés hogyan vezetne egy új konzultáns megjelenéséhez. Kornyejev egyébként dühösen és elég gorombán utasította vissza gyanúsításainkat, kijelentette, hogy csak egy olyan akciósorozatra gondol, amelynek folyamán egyikünk szisztematikusan leitatja a professzort. Ha Vibegallo kétszer-háromszor négykézláb jelenik meg az ülésen, mondta Vityka, kipenderítik. Csalódottak voltunk. A legnagyobb mértékben kétségesnek tűnt, hogy bármelyikünk külön-külön vagy akár valamennyien együtt képesek lehetnénk fehér asztal mellett lerészegíteni Vibegallót. Ehhez gyenge volt a gyomrunk, az idegrendszerünk, és egy ilyen akciósorozathoz kevés volt a puskaporunk.

Azt javasoltam, készítsük el az összes minket érdeklő tárgy duplikátumát, és dugjuk a Trojka orra alá az eredetiek helyett. Úgy gondoltam, ezzel időt nyerünk, aztán majd meglátjuk, kigondolunk valamit. Javaslatomat elvetették – mint tüneti kezelést, opportunista, ostobaságtól bűzlő megoldást, amely ráadásul nem mozdítja ki az ügyet a holtpontról. Akkor dühösen azt javasoltam, csináljuk meg a Trojka tagjainak dublőréit. A magiszterek csodálkoztak. Kérdéseket tettek fel. Magam sem tudtam, miért javasoltam ezt. Semmi alapom nem volt azt feltételezni, hogy két Trojka jobb egynél. Csak úgy, elkeseredésemben mondtam, és Kornyejev rákényszerített, hogy ismerjem be, bár időnként vannak megvilágosodott pillanataim, lényegében amilyen hülye voltam, olyan is maradtam.

Ekkor ismét beleszólt a vitába Panurge, és előadta saját javaslatát példabeszéd formájában arról, hogyan állította meg Fulvius konzult az utcán egy bizonyos Taurius Iubilleus, kétszázhuszonöt szenátor gyilkosát, felelősségre vonta, és a véres mészárlás elleni tiltakozása jeléül tőrével öngyilkos lett. Némelyek úgy vélik, hogy ez a Taurius Iubilleus hős – fejezte be Panurge hozzátéve, hogy szerinte valójában ostoba volt: minek lesz valaki öngyilkos, ha reális esélye van arra, hogy leszúrja kétszázhuszonöt barátjának és ismerősének gyilkosát? Átgondoltuk a példabeszéd tanulságát, és elvetettük; Kornyejev azt is kijelentette, elég volt a bűnözésből.

Az ötletek forrása szemünk láttára apadt el. Utolsóként Edik próbálkozott azt javasolva, hogy tiltakozása jeleként a Trojka szeme láttára leönti benzinnel és felgyújtja saját dublőrét. Román kételkedett egy ilyen gesztus hatásos voltában, és gyorsan lejátszották az ötletet modelleken. Természetesen Romannak lett igaza. Amikor a dublőr modellje lángra kapott, Lavr Fedotovics a szokásos kijelentéssel reagált az eseményekre: „Nehézség? Hárítsa el, Farfurkisz elvtárs!” És Farfurkisz modellje földre döntve az égő modellt, lábával eltaposta, a tűzzel együtt. Több ötlet nem volt, de ekkor megszólalt a telefon. Én vettem fel a kagylót.

– Privalov Alekszandr Ivanovics professzort kérem a telefonhoz – közölte a hányingerig ismerős, reszketeg hang.

– Én vagyok – mondtam. – Hallgatom, Maskin elvtárs.

– Engedje meg, hogy jelentsem – kezdte Edelweis –, pontosan végrehajtottam az utasításait. Két oldalt már legépeltem. De akadt egy kis gond... Nem oroszul van... Nincsenek ilyen betűk az aggregátomban. Nyilván külföldiek... Legépeljem, vagy hogy legyen?

– Á! – mondtam, kitalálva, hogy a különböző állatok latin elnevezéséről van szó. – Feltétlenül gépelje le!

– Na de ha a belsőjében nincsenek ilyen betűk?

– Akkor rajzolja be kézzel... Nagyon jó! Az aggregát egy füst alatt rajzolni is megtanul... Dolgozzon, dolgozzon!

Letettem a kagylót, és melegség öntötte el a szívemet a gondolatra, hogy a konok Edelweis, ahelyett hogy láb alatt lenne, utasításokat követelne és ostobaságával gyötörne engem, békésen ül Remingtonja előtt, a billentyűket kalapálja, és nyelvét kidugva rajzolgatja a latin betűket. És még sokáig fog kopácsolni a billentyűkön és rajzolgatni, ha pedig végzett a Brehmmel, elővesszük előbb, Charles Dickens műveinek harminc kötetét, majd jöhet Lev Nyikolajevics Tolsztoj összes műveinek kilencven kötete, beleértve valamennyi levelét, cikkét, jegyzetét és kommentárját... Nem, Vityka, nincs teljesen igazad, nem vagyok én olyan hülye, csak neki kell veselkednem, össze kell szednem a gondolataimat, csak körül kell néznem, belegondolnom, és akkor...

Diadalmasan végignéztem barátaim savanyú ábrázatán, és már gyűjtöttem az erőt, hogy elmeséljem nekik, hogyan küzdik le az okos emberek az ostobaságból és ügyetlenségből útjukba került akadályokat, amikor teljesen váratlanul kipattant valahonnan a kisagyamból és megszállta szürkeállományomat problémánk megoldása. Néhány másodpercig lázasan kerestem, hogyan lehetne megvalósítani a gyakorlatban ragyogó ötletemet, de nem jöttem rá, ezért feladtam, hogy egyedül keressem a megoldást; gyorsan és összefüggéstelenül kezdtem mesélni, hogyan fékeztem meg Edelweist.

Nyomban megértettek, amint megemlítettem a Brehmet. Azt mondták, hallgassak el. Azt mondták, fogjam be.a számat, és ne zavarjam őket. Azt mondták, remek srác vagyok, de nyomban azt is hozzátették, az lesz a legjobb, ha eltűnök, megszűnők láb alatt lenni, mint valami ostoba szamár.

– Örökmozgó! – jelentette ki Román. – Tíz igénylés.

Inkább húsz.

– Húsz darab az első nemzedékből valóra – kapott a szón Edik és ugyanannyi a második nemzedékből valóra...

– Értelmes Szelenit – mondta Vityka. – Spiritiszta műhely elektronikus berendezése...

– Napóleon szelleme! – kiáltotta Edik. – Tudom, hogy kettő is van a Kolónián!

– Öt-öt beadvány mindegyikre...

– Szellemek: ez remek! Nagy Sándoré, ez egy, Bismarck szelleme, Dzsingisz kán szelleme...

– Amperjan szelleme!

– Azt honnan veszed?

– Megcsináljuk!

– Helyes, megcsináljuk! És még mit lehet csinálni?

– Váljatok! – szólt közbe Román. – Bármit meg lehet csinálni, ez nem gond. De legalább tízezer beadványra lesz szükség, ez pedig azt jelenti, hogy kell tízezer hiteles aláírás, tízezer űrlap, tízezer boríték... Továbbá ez a mi postánk ezzel nem boldogul, segíteni kell neki...

– Világos – mondta Vityka. – Én vállalom a beadványokat az összes cugehőrrel. Te, Román, régi filatelista vagy, foglalkozz a postával! Edik, te vagy a legcsavarosabb eszű, ülj neki, és állítsd össze a képtelenségek listáját! Szaska... Az ördögbe is, te tehetségtelen vagy, nem értesz semmihez... Na jó, vállalom az űrlapokat is. Te meg fogd a sátrat, és indulj a Csendes-öbölbe, ebben a szobában úgysem lehet ma éjszakázni. És tízre legyen kész a halleves, a rákok, a tábortűz és minden, ami kell! Tűnés!

Fogta a varázspálcáját, és én sietve eltűntem. Éppen abban a pillanatban csuktam be magam mögött az ajtót, amikor az asztalba, belecsapott az első villám. Hátratántorodtam. Vityka hangján felzendült valamiféle káldeus szó, és az ajtó eltűnt. Csupasz fal volt előttem.

Irigyen felsóhajtottam, ezt mormolva:, A mór megtette kötelességét, a mór elmehet.” És elindultam a Kolóniára Szpiridonhoz. Az ő pavilonjában tároltuk turistafelszerelésünket. Szószátyárt és Fegyát elküldtem kenyérért és fűszerekért, én meg nekiláttam átnézni a horgászeszközöket. Egy óra múlva minden készen volt, és útnak indultunk.

Én cipeltem a sátrat, a bográcsot, a horgászbotokat és mindent, ami halleveshez kellett. Fegya tolta maga előtt a targoncát Szpiridonnal, és hozta a takarókat. Poloska nem hozott semmit – kissé távolabb ballagott zsebre dugott kézzel, és sértő szónoklatot tartott az úgynevezett értelmes lényekről, amelyek agyondicsért értelmüktől függetlenül képtelenek akár egyetlen lépést is tenni élelmiszer nélkül. „Én pedig mindent itt hordok magamnál” – jelentette ki dicsekedve. Szpiridon egy szót sem szólt nedves zsákjai alatt, csak a szemét forgatta.

Úgy tíz kilométert kellett megtennünk a Csendes-öbölig, eddig a csodás kis helyig a Kityezsa partján, ahol rendszerint sátrat vertünk, tábortüzet raktunk, hallevest főztünk, tollaslabdáztunk. Napnyugtáig már csak két óra volt, igyekeznünk kellett, de egy ideig még beszélgettünk a Kolónián Konsztantyinnal, a jövevénnyel.

Konsztantyint üldözte a balszerencse. Körülbelül egy évvel korábban kényszerleszállást hajtott végre repülő csészealjával. Leszálláskor a hajó súlyosan megsérült, és Konsztantyinnak sehogyan sem sikerült kikapcsolnia a hajó védelmét szolgáló erőteret, amely a földet érés pillanatában automatikusan bekapcsolódott. Ez az erőtér úgy működött, hogy semmi idegen-dolgot nem engedett át. Maga Konsztantyin a saját ruhájában, a hajtómű alkatrészeivel mindkét irányban szabadon tudott mozogni az orgonaszín hártyán keresztül. De a mezeiegér-család, amely véletlenül éppen ott tartózkodott a leszállás pillanatában, ott ragadt, és Konsztantyin kénytelen volt megosztani velük szűkös élelmiszerkészletét, mivel a védő erőtér semmilyen földi eledelt nem engedett át, még Konsztantyin gyomrában sem.

A bura alatt maradt még egy pár strandpapucs is, amelyet valaki ott felejtett a park sétányán, ez volt az egyetlen földi jó, amiből Konsztantyinnak legalább valami haszna származott. A papucson és az egereken kívül a védőburok alá szorult még két bokor, egy ocsmány, mindenfélével televésett pad egy része is, és egy darabka nyirkos, soha ki nem száradó talaj.

Konsztantyin ügye rosszul állt. Járművét nem tudta megjavítani. A kityezsgradi gyárban természetesen nem voltak sem megfelelő alkatrészek, sem speciális felszerelés. Ezt-azt persze meg lehetett volna szerezni a világ vezető tudományos központjaiból, de ehhez a Trojka közbenjárása kellett volna, és Konsztantyin hosszú hónapok óta türelmetlenül várta, hogy hívassák. Valamennyire reménykedett a földiek segítségében, arra számított, hogy legalább az átkozott erőteret sikerül kikapcsolnia, és akkor végre a hajóra hívhat egy jeles tudóst, de egészében véve pesszimistán szemlélte a dolgokat, felkészült arra, hogy a földi technika talán majd csak kétszáz év múlva válik képessé arra, hogy segítsen rajta.

Repülő csészealja az út közelében feküdt. Alóla kilógott Konsztantyin lába, rajta a negyvennégyes méretű hétmérföldes papucs. Lába körül nyüzsögtek az egerek, a vacsorájukat követelték. Fegya megkopogtatta a védőburkot, és Konsztantyin, megpillantva minket, kimászott a csészealj alól. Rákiabált az egerekre, és kijött hozzánk. A nevezetes papucs persze bent maradt, mire az egerek rögtön ideiglenes szálláshelyüknek nevezték ki.

Megkérdeztük, hogy állnak a dolgai. Jókedvűen azt felelte, úgy néz ki, talán sikerül valamire jutnia, és felsorolt vagy két tucat számunkra teljesen ismeretlen készüléket, amelyekre feltétlenül szüksége van. Azt mondtuk neki, ártalmas dolog ilyen sokat dolgozni, hívtuk, hogy tartson velünk – pihenni, szórakozni, hallevest enni. Vagy tíz percbe telt, míg elmagyaráztuk neki, mi is az a halleves, mire bevallotta, hogy ez őt egyáltalán nem érdekli, és hogy inkább visszamegy dolgozni. Azonkívül hamarosan meg kell etetnie az egereket is. Kezet rázott velünk, és visszamászott csészealja alá. Mi továbbindultunk.

Az út a Kityezsa folyó mentén haladt, kellemes, meleg, finom porral borított, egyenletes, sima út volt. Jobbra a városi faiskola kerítése húzódott, balra kis vízmosás mélyén sötét, hűvös vizű folyó, nagyon kellemes látványt nyújtott itt, távol a kityezsgradi gyár szennyvizétől. Gyorsan haladtunk. Megizzadtam, Fegya is nagyon igyekezett, beszélgetni nem tudtunk: takarékoskodtunk a levegővel. Szpiridon és Szószátyár viszont erkölcsi kérdésekről folytatott vitát.

Nagyon tanulságos volt hallgatni őket, mivel egyiknek sem volt halvány fogalma sem a humanizmusról vagy a másik lény iránti szeretetről.

Szpiridon azt állította, a lelkiismeret üres fogalom, arra találták ki, hogy annak az embernek a mélyebb érzelmeit nevezzék meg vele, aki olyat tett, amit nem kellett volna. „Igen – értett vele egyet Poloska –, a lelkiismeret kínja az elkövetett hibák következménye. Ezeknek a meleg vérű emberkéknek rengeteg lehetőségük van hibázni, nem úgy, mint nekünk, poloskáknak. Közülünk csak az marad meg, aki nem hibázik, következésképp nincs is lelkiismeret-furdalása. Ezért nincs a poloskáknak lelkiismeretük.” Ez mélyen igaz volt: ha az adott poloskának cseppnyi lelkiismerete lett volna, legalább a hagymát cipelhette volna.

A lelkiismeretet elintézve Szpiridon áttért a jó és a rossz problémáira, gyorsan leszámoltak ezekkel is, egyetértve abban, hogy ők egyiken is, másikon is túl vannak. A következők kerültek még terítékre: az úgynevezett aljasság, a jog a gyilkolásra és a szeretet kérdése. Az aljasságot a lelkiismeretből eredeztetett fogalomnak nyilvánították, és így nem létezőnek és nem fontosnak. A gyilkossághoz való jog kérdésében nézeteik határozottan eltértek. Szpiridon ebből az elvből indult ki: élek, mivel gyilkolok, másként nem tehetek. Poloska ebben a kérdésben „keresztényi elveket hirdetett: szívd a vért, de tarts mértéket! Mind a ketten felbőszültek, és csaknem összeverekedtek megint, mert Poloska fasisztának nevezte Szpiridont. Fegya és én szedtük szét őket. Fegya megfenyegette Szpiridont, hogy kiborítja az útra, én pedig megígértem Poloskának, hogy elviszem a fertőtlenítőbe.

Akkor a szeretettől kezdtek beszélni. Szpiridon a plátói szerelem dicséretét zengte, Szószátyár pedig az érzékiét. Szpiridon fújtatva, szemét forgatva, recsegő hangon balladákat énekelt – orosz nyelven – gyengédségének korallvirágjáról, amely a viharos tengerben úszik szerelmének tárgya felé, amely tárgyat ő, a szerencsétlen szerelmes sosem látta, és nem is látja meg soha. Nyögdécselve Blokot idézte: „És egy éjszínű rózsát a serlegbe tűztem, / Rálocsolva ayim aranyát...”^[33] „Milyen finom! – sóhajtozta. – Mennyire igaz! Teljesen olyan, mintha mi írtuk volna, mintha mi...” Szószátyár eleinte csak vihorászott, és kézfejével a bajszát törölgette, de azután őt is elkapta a hév. Saját verseit kezdte szavalni, mintegy mottóul az ismert sorokat előrebocsátva: „Hogy napot lássak, a kéklő horizontot, / én azért vagyok itt!”^[34], mely sorokat az emberi költészet csúcsának tekintette. Ám az ő verseit Fegyával illetlennek találtuk, és ráparancsoltunk, hogy hallgasson el. Különösen Fegya méltatlankodott. Kijelentette, hogy ilyesmit még a majmoktól sem hallott az állatkertben, ahová félreértés folytán néhány hónapra becsukták.

Beszélgetés közben még alkonyat előtt elértük az öblöt. Fegya közvetlenül a víz mellé tolta a targoncát, és örömmel beleborította Szpiridont egy sötét, tündérrózsával benőtt örvénykútba. Mindenki nekilátott a maga dolgának.

Szpiridon eltűnt a hullámokban, kisvártatva felbukkant és jelentette, hogy ma sok itt a rák, vannak folyami sügérek és két jókora dévérkeszeg. Utasítottam, hogy fogjon rákot, de ne riassza el, főleg, isten ments, hozzá ne nyúljon a leendő halleveshez. Fegya nekilátott, hogy felverje a sátrat, én pedig a tábortüzet készítettem elő. Szószátyár, ahogyan mindig, most is kivonta magát a munka alól. Arra hivatkozott, hirtelen elfogta a mélabú, hogy izomgyengesége van, és eltűnt a bokrok közt, ahol néhány ismerős mezei poloska lakott, és ettől kezdve időnként harsány hahota és nem egészen szalonképes viccek töredékei hangzottak fel.

Mire lement a nap, a tábor készen állt. A tökéletesen, egyetlen ránc nélkül felvert sátor és a benne szétterített takarók már csak a lakókat várták. A tábortűz vidáman pattogott, és a forró vízben fürdő rákok egyre pirosabbak lettek. Fegya három horgászbotot lógatott a vízbe, figyelte az úszókat, bár már besötétedett, és nem nagyon lehetett kapásban reménykedni. Az örvénykútból félelmetesen villogott az ott kényelmesen elhelyezkedett Szpiridon szeme.

A fel-felhangzó csobbanásokból ítélve a szigorú tilalom ellenére csápjaival elkapta és helyben meg is ette a legfinomabb halakat, de semmi esély sem volt arra, hogy ezt rá lehessen bizonyítani.

Fogtam egy sátorcöveket, a bokrok közé mentem, és szétzavartam az ott vigadozó társaságot, amely már teljesen elveszítette a mértéket. Szószátyár önérzeteskedni kezdett, de mutatóujjammal megfenyegettem, és nekiállítottam hagymát tisztítani. A nap már lement, feltűntek a csillagok, a rákok főttek, rotyogott az első adag halleves is. Bekentem magam szúnyogriasztó krémmel, és mindenkit asztalhoz invitáltam. Fegya és én nagy élvezettel kanalaztuk a hallevest, ropogtattuk a rákokat. Szószátyár távolabb telepedett le, és minket nézve nagy hangon arról panaszkodott, hogy sehol a közelben egy tisztességes szálloda, vagy legalább valamilyen szövetkezeti falatozó. Szpiridon pancsolt, és valamit ropogtatott az örvénykútjában.

Később, mikor már megettük a hallevest, az utolsó ollócskáig elropogtattuk a rákokat, Fegya elment a sötétségbe, hogy elöblögesse az edényeket, és ellenőrizze, hogy vannak az élő halak a szákban. Minden készen volt a második adag halleveshez, már csak meg kellett vámunk a fiúkat. Elfeküdtem a tábortűz mellett, egész testemet eltöltötte a jó közérzet, a sátorban várakozó puha takarók és a másnap reggel kellemes előérzete, amikor Szpiridon aktív közreműködésével nagyot fürdünk, és megragadva Szószátyár kezét-lábát, együtt megfenyegetjük, hogy vízbe fojtjuk, pedig konyakszagot árasztva ordít majd... Poloskára gondolva arról kezdtem tűnődni, hová tegyem éjszakára, hogy megkíméljem a kísértéstől: dugjam bele egy gyufásdobozba, vagy spárgával kössem ki egy fához; közben a szúnyogriasztó krémtói megvadultan, dühösen és csalódottan zümmögtek a sötétségben fülem körül a szúnyogok. Szószátyár összes lábát maga alá húzva egy fatönkön ült, és furcsa képpel meredt rám. Fegya arról mesélt Szpiridonnak, milyen gyönyörűek a havas hegyek, hogyan lehet innen oda eljutni, miféle katonai egységek állomásoznak Kityezsgrad környékén. Sehogyan sem tudtam dűlőre jutni Poloska problémáját illetően, végül arra gondoltam, egyszerűen át kell őt vinni a folyó túlsó partjára, és azon tűnődtem, hogyan lehetne ezt a legtapintatosabban tudomására hozni, amikor hirtelen ágak recsegését, elfojtott emberi hangokat hallottam, és az erdőből egymás után kimasíroztak és a fénybe léptek a jól ismert, de egyáltalán nem várt emberek.

Elsőként Lavr Fedotovics közelítette meg a tábortüzet, aki könyökénél fogva vezette a járás közben is szundikáló ezredest, és olyan hirtelen tottyant le a földre, mintha eltört volna a lába. Az ezredes majdnem belezuhant a tábortűzbe, de mintha hirtelen észbe kapott volna, bedőlt a bokrok közé, egyenesen a nagy lármát csapó mezei poloskák hadába. Hlebovvodov könyökével odébb lökte Fegyát, és letelepedett a helyére. Farfurkisz először gondosan elhelyezte Lavr Fedotovics méretes aktatáskáját, és csak ezt követően telepedett le mellém, püffedt kezét a tűz felé nyújtva.

Mindez teljesen váratlan és megmagyarázhatatlan volt. Elképedve néztem az órámra. Pontosan tízet mutatott. A Trojka mozdulatlanul ült, és hirtelen az a benyomásom támadt, hogy ezek az emberek, az alvó ezredest nem számítva, legalább annyira csodálkoznak, és még annyira sem értik a helyzetet, mint én.

– Grrmmm – mondta Lavr Fedotovics, valahogy szokatlan intonációval. – Úgy látom, nehézség támadt. Farfurkisz elvtárs, hárítsa el!

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy valóban nehézség támadt, és hogy Farfurkisznak egyelőre halvány fogalma sincs arról, hogyan háríthatná el.

– E... – kezdte. – E... A természet... E... Erdő, folyó... E... Pihenés... – Hirtelen felélénkült. – Feltételezem, Lavr Fedotovics, hogy az utóbbi napokban a Trojka túlságosan is megterhelt volt, így most megengedhet magának egy kis pihenést...

– A természet ölén – kapott a szón az éles eszű Hlebovvodov.

– Igen, igen, a természet ölén. Engedelmével, itt minden nagyszerű! Sátor, tábortűz...

– A tábortűz: tűz – közölte némi kétkedéssel hangjában Lavr Fedotovics.

– Tökéletesen igaz – értett vele egyet a legkisebb kétely nélkül Farfurkisz. – Remek friss levegő, folyóvíz... remekül lehet itt pihenni. Remekül megpihenhetünk itt, Lavr Fedotovics.

– Grrmmm – mondta Lavr Fedotovics. – Hlebovvodov elvtárs, intézkedjen!

Hlebovvodov nyomban felpattant, és a kifeszített kötélbe kapaszkodva csizmástól bement a sátorba.

– Minden kész, Lavr Fedotovics! – jelentette élénken bentről. – Már intézkedtem! Öt teveszőr takaró és három felfújható úti párna! Máris felfújom, és lehet is pihenni!

– A nép... – mondta Lavr Fedotovics méltóságteljesen felkelve. – A népnek joga van a pihenéshez... Farfurkisz elvtárs, kinevezem, maga felel a pihenésért. Gondoskodjon róla! Jó éjszakát, elvtársak! Lepihenhetnek.

Ezekkel a szavakkal, puha, fehér kezét a búcsúzás jeléül felemelve belépett a sátorba, és rögtön fészkelődni kezdett benne, akár egy brontosaurus, és a hangokból Ítélve időnként ránehezedve Hlebovvodovra.

– A tudományos konzultáns kedves tibje – fordult hozzám Farfurkisz. – Kinevezem táborügyeletessé. Először is a tűz. A tűznek egész éjjel nem szabad kialudnia. Másodszor: Lavr Fedotovics a friss halat szereti reggelire, tejet és... e-e... az erdei gyümölcsöket. Például a szedret és a málnát.. Belátása szerint. Ha történne valami, engem ébresszen fel!

Négykézlábra állva ügyesen becsusszant a sátorba, magával vonszolva az elnöki aktatáskát. És a következő másodpercben a csöndet megtörte egy orrhangú kórus: Lavr Fedotovics szolgáltatta a basszust, – Hlebovvodov éles tenorral szolgált, Farfurkisz pedig, kivárva a szüneteket, szaggatott diszkanttal egészítette ki a szólamokat.

– Akkor most szedret vagy málnát? – kérdezte a jámbor Fegya.

– Egy nagy büdös túróst – mondtam. – Még mit nem?! Semmit nem értek. Honnan kerültek elő? Hol vannak a srácok?

Fegya zavartan mosolyogva vállat vont.

– Nem tudom – mormolta. – Valahogy fura ez az egész...

– Hallgatott egy sort. – Nem, mégiscsak megyek, szedek málnát... – döntött, és eltűnt a sötétben.

– Megmagyarázná nekem valaki ezt az egészet? – kérdeztem hangosan.

De Szószátyár már nem ült a fatönkön. Az orrhangú kóruson keresztül is hallottam, hogyan kószál óvatosan a sátorban, lépked az alvókon, és halkan dudorászik: „Hogy napot lássak, kéklő horizontot...”

Kérdésemre senki nem felelt. Csak az örvénykútból jutott el hozzám Szpiridon göcögő nevetése.