Hatodik fejezet

Amikor Szószátyárt szólították, nem jelent meg nyomban az ülésteremben. Hallani lehetett, hogy a fogadószobában huzakodik a parancsnokkal valamiféle ceremóniarendet követelve, holmi megkülönböztetett tiszteletadást, továbbá díszőrséget Edik nyugtalankodni kezdett, így kénytelen voltam kimenni a fogadószobába, és megmondani Poloskának, hogy hagyja abba a cirkuszolást, különben nagyon pórul járhat.

– De azt megkövetelem, hogy három lépéssel jöjjön elém!

– heveskedett Szószátyár. – Jó, díszőrség nem lesz, de néhány elementáris szabályt be keli tartani! Elvégre nem azt követelem, hogy az ajtóban fogadjon... Tegyen három lépést felém, és vegye le a fejfedőjét!

– Kiről beszélsz? – kérdeztem elképedve.

– Hogyhogy kiről? Arról a ti... Ki nálatok a főnök?

Vunyjukov?

– Te tökkelütött! – fortyantam fel. – Azt akarod, hogy meghallgassanak? Akkor indulj azonnal! Harminc másodperc áll rendelkezésedre!

És Szószátyár megadta magát. Valamit mormolva az összes létező szabály megsértéséről bement az ülésterembe, és pökhendien, senkit nem üdvözölve feltelepedett a demonstrációs asztalra. Az előző napi eseményektől zavaros, besárgult szemű Lavr Fedotovics tüstént a látcsöve után nyúlt, és Poloskát kezdte vizsgálgatni vele. Hlebovvodov gyötrelmes csuklásával küszködve felnyögött:

– Minek kell vele beszélnünk? Már elhangzott minden... Csak a fejünket szédíti...

– Egy pillanat – szólalt meg Farfurkisz, aki friss és üde volt, mint mindig. – Szószátyár polgártárs – fordult Poloskához a Trojka lehetségesnek találta, hogy napirenden kívül fogadja önt, és meghallgassa, mint írta, rendkívül fontos bejelentését. A Trojka azt javasolja, beszéljen a lehető legrövidebben, ne fecsérelje rendkívül drága munkaidőnket. Mit óhajt bejelenteni nekünk? Hallgatjuk önt.

Szószátyár néhány másodperces hatásszünettel kezdte. Majd lármásan maga alá húzva lábait büszke pózba vágta magát, és orcáját felfújva beszélni kezdett.

– Az emberi törzs történelme – kezdte – a barbárság és meggondolatlanság számtalan szégyenletes bizonyítékát őrzi lapjain. Egy durva, tanulatlan katona ledöfte Arkhimédészt, Tetves papok megégették Giordano Brúnót. Nekibőszült fanatikusok végeztek Charles Darwinnal, Galileo Galileivel és Nyikolaj Vavilovval^[31]... A poloskák történelme is számon tartja a tudatlanság és obskurantizmus áldozatainak eseteit. Mindannyian emlékszünk, milyen hallatlan kínokat szenvedett el Szapukel, a nagy enciklopédista poloska, aki megmutatta őseinknek, a mezei és egyéb poloskáknak az igazi haladás és felvirágzás útját. Elfeledve, nincstelenségben fejezte be napjait Imperutor, a vércsoportelmélet megalkotója; Rekszofob, a szaporaság kérdésének megoldója; Pulp, az anabiózis felfedezője. Elkerülhetetlen volt, és valóban nem is sikerült elkerülni, hogy a két faj, a mi két fajunk barbársága és tudatlansága rá ne nyomja végzetes bélyegét kölcsönös kapcsolatunkra. Visszhangtalanul merültek feledésbe a nagy utópista poloska, Platun eszméi, aki az ember és poloska szimbiózisának eszméjét hirdette, és aki a poloskanemzetség jövőjét nem a parazitizmus hagyományos ösvényén látta, hanem a barátság és kölcsönös segítségnyújtás fényes útján. Ismertünk olyan eseteket, amikor az ember ajánlott békét, védelmet és gondoskodást a poloskáknak, annak a jelszónak a jegyében fellépve, hogy „egy vérből valók vagyunk mi, te meg én”, de a mohó, mindig éhes poloskatömegek fütyültek erre a felhívásra, meggondolatlanul egyre ismételgetve: „Szívtunk, szívunk, szívni fogunk”. – Szószátyár hangosan kiürített egy pohár vizet, megnyalta a száját, és ordítva folytatta, mintha valami nagygyűlésen szónokolna:

– Most történelmeink folyamán első ízben állunk szemben egy olyan helyzettel, amikor a poloskák ajánlanak békét, védelmet és gondoskodást az emberiségnek, cserébe egyetlen dolgot követelve: az elismerést. Először talált a poloska az emberrel közös nyelvet. Először kommunikál a poloska az emberrel nem az ágyban, hanem a tárgyalóasztalnál. Először fordul elő, hogy a poloska nem anyagi javakat keres, hanem szellemi egyetértést. Vajon határozatlanul megtorpanunk a történelem válaszútján, a fordulat előtt, amely talán mindkét fajt sosem látott magaslatra emelheti, és ismét csak a tudatlanság és kölcsönös bizalmatlanság pórázán haladunk tovább, elutasítva a nyilvánvalót, megtagadva a megvalósulni készülő csoda elismerését? Én, Szószátyár Poloska, a világmindenség egyetlen beszélő poloskája, a fajaink közötti megértés egyetlen láncszeme, milliók nevében mondom önöknek: térjenek észhez! Vessék el előítéleteiket, szakítsanak a begyepesedettséggel, szedjék össze mindazt, ami jó és ésszerű önökben, nyitott, tiszta szemmel nézzenek szembe a nagy igazsággal: Szószátyár Poloska rendkívüli személyiség, megmagyarázatlan jelenség, sőt talán megmagyarázhatatlan is!

Hát igen, ennek a rovarnak a becsvágya minden képzeletet felülmúlt. Éreztem, hogy ez nem érhet jó véget, és könyökömmel oldalba böktem Ediket, hogy készüljön. Igaz, abban még reménykedhettünk, hogy a gyomor- és bélrendszeri bántalmak, amelyekben a Trojka nagyobbik és jobbik része szenved, gátat vetnek a szenvedélyek kitörésének. Szerencsés körülmény volt továbbá, hogy a falánksága következtében ágyhoz kötött Vibegallo hiányzik.

Lavr Fedotovics nem érezte magát jól, sápadt volt, erősen verejtékezett, Farfurkisz nem tudott döntésre jutni, a felébredt ezredes pedig, aki nyilván valami rosszat álmodott, rettegve nézett Poloskára, az elnökségi írómappával fedezve magát. Már-már azt hittem, megúsztuk a dolgot, mikor hirtelen megszólalt Hlebovvodov:

– „Szívtunk, szívunk, szívni fogunk...” Kiről mondja ezt? Hiszen rólunk beszél az elvetemültje! A mi vérünkről! A drága vérünkről! Na? – Vadul körülnézett. – Hát majd adok én neki mindjárt a körmömmel! Éjszakánként nincs előlük menekvés, most meg már nappal sincs?! A hóhérok!

– És dühödten vakarózni kezdett.

Szószátyár kissé elsápadt, de igyekezett továbbra is megőrizni méltóságteljes tartását. Közben azért a szeme sarkából, biztos, ami biztos, óvatosan kinézett magának egy megfelelő rést. A szobát belengte a drága konyak erős illata.

– Vérszívók! – hörögte Hlebovvodov, és felpattanva előrelendült.

A szívverésem kihagyott. Edik megragadta a kezemet – ő is megijedt. Szószátyár pedig egyenesen félholt volt a rémülettől. De Hlebovvodov a hasát fogva elszáguldott a demonstrációs asztal mellett, feltépte az ajtót, s eltűnt.

Hallani lehetett, amint dübörögve lerohan a lépcsőn. Szószátyár letörölte homlokáról a hideg verejtéket, és elgyengülve rezegtette bajuszát.

– Grrmmm – mondta Lavr Fedotovics. – Ki kér még szót?

– Engedelmével, én – szólt Farfurkisz, és megértettem, hogy a gépezet működésbe lendült. – Szószátyár polgártárs közlése felettébb sajátos hatással volt rám. Őszintén és mélységesen fel vagyok háborodva. És nem csak arról van szó, hogy Szószátyár polgártárs eltorzítva úgy szemléli az emberiség történelmét, mint egyes kiemelkedő személyiségek szenvedéstörténetét. Továbbá kész vagyok azt is a szónok lelkiismeretére hagyni, milyen kevéssé önkritikusan nyilatkozik tulajdon személyéről. De javaslata, ötlete a szövetségről... Szerintem már magának egy ilyen szövetségnek a gondolata is sértő és szentségtörő. Kinek néz maga minket, Szószátyár polgártárs? Vagy talán szándékos volt a sértés? Személy szerint én hajlok arra, hogy szándékosnak tekintsem! Sőt, az imént átnéztem a Szószátyár polgártárs ügyében tartott előző ülés anyagát, és fájdalommal kellett megállapítanom, hogy abból hiányzik a nézetem szerint teljességgel elengedhetetlen egyedi határozat. Ez, elvtársak, a mi hibánk, ez, elvtársak, a mi mulasztásunk, amelyet a lehető legsürgősebben orvosolnunk kell. Mire gondolok? Arra az egyszerű és nyilvánvaló tényre, hogy Szószátyár polgártárs személyében tipikus beszélő parazitával van dolgunk, vagyis semmittevő naplopóval minden meghatározott foglalkozás nélkül, olyannal, aki az élethez szükséges eszközöket elítélendő úton-módon szerzi meg magának, amely utakat és módokat teljes joggal bűnösnek minősíthetünk...

Ebben a pillanatban megjelent a küszöbön az elkínzott Hlebovvodov. Szószátyár mellett elhaladva megfenyegette öklével, ezt motyogva: „Ó, te nyavalyás, hatlábú féreg...” Szószátyár behúzta a nyakát. Végre felfogta, hogy rosszul áll a szénája. „Szasa – súgta oda nekem a pánikba esett Edik –, Szasa, találj ki valamit...” Lázasan kerestem a kiutat, miközben Farfurkisz tovább szavalt:

– Az emberiség megsértése, egy tekintélyes testület megsértése, tipikus munkakerülés, az ilyennek rács mögött a helye; nem túlságosan is sok ez, elvtársak? Nem tanúsítunk-e itt puhányságot, gyengekezűséget, burzsoá liberalizmust, absztrakt humanizmust? Még nem tudom, hogyan vélekednek erről tisztelt Kollégáim, és nem tudom, milyen határozat születik majd ebben az ügyben, ám mint természeténél fogva nem gonosz, bár elvhű ember, felhatalmazva érzem magam, hogy intő szavakkal forduljak önhöz, Szószátyár polgártárs. Az a tény, Szószátyár polgártárs, hogy megtanult beszélni, pontosabban locsogni oroszul, az önhöz fűződő kapcsolatunkban egy időre talán visszatartó erőként szolgálhat. De vigyázzon! Ne feszítse túl a húrt!

– Elintézni a parazitát! – hörögte Hlebovvodov. – Na, majd én mindjárt... gyufával... – Zsebeit kezdte csapkodni.

Szószátyár nem volt magánál. Edik sem. Én pedig, még mindig nem találtam meg a kivezető utat a kialakult tragikus zsákutcából.

– Nem, nem – mondta Farfurkisz megvetően fintorogva. – Ellenzem a törvénytelen eljárásokat. Miféle lincshangulat ez? Nem vagyunk Texasban. Mindent törvényes módon kell intéznünk. Mindenekelőtt, ha Lavr Fedotovicsnak nincs ellenvetése, racionalizálnunk kell Szószátyár polgártársat mint megmagyarázhatatlan jelenséget, amely így következésképp kompetenciánkba tartozik...

E szavak hallatán az ostoba Szószátyárnak felderült a képe. Ó, a becsvágy!

– Továbbá – folytatta Farfurkisz –, a racionalizált megmagyarázhatatlan jelenséget károsnak, következésképp a felhasználásbesorolási eljárás folyamán leírandónak kell minősítenünk. Az eljárás ezt követően rendkívül egyszerű. Körülbelül a következő tartalmú jegyzőkönyvet kell összeállítanunk: A korábban Szószátyárnak nevezett beszélő poloska leírási jegyzőkönyve.

– Helyes! – hörögte Hlebovvodov. – Pecsétet neki!

– Ez önkényeskedés! – csipogta alig hallhatóan Szószátyár.

– Egy pillanat! – kiáltott fel Farfurkisz. – Mi az, hogy önkényeskedés? A maradékok leírására vonatkozó negyedik melléklet hetvennegyedik paragrafusának megfelelően írjuk le magát, amely világosan kimondja, hogy...

– Akkor is önkény! – kiáltotta Poloska. – Hóhérok! Zsandárok!

Ekkor végre elfogott az ihlet.

– Megengedi, Lavr Fedotovics? – szólaltam meg. – Kérem, lépjen közbe! Hiszen ez a káderek elpocsékolása!

– Grmmm – mondta alig hallhatóan Lavr Fedotovics. Olyan vacakul érezte magát, hogy mindegy volt neki.

– Hallotta? – kérdeztem Farfurkisztól. – És Lavr Fedotovicsnak tökéletesen igaza van. Kevesebb figyelmet kellene fordítanunk a formára, és többet a tartalomra. Sértett érzelmeinknek semmi közük a népgazdaság érdekeihez. Mi ez a bürokrata szentimentalizmus? Ez itt talán a kegyes leányzók bentlakásos intézete? Vagy holmi továbbképző tanfolyam? Igen, Szószátyár polgártárs megenged magának némi pimaszságot, kétséges párhuzamokat. Igen, Szószátyár polgártárs még nagyon távol van a tökéletességtől. De ez vajon azt jelenti, hogy mint fölöslegeset leírhatjuk? Miről beszél, Farfurkisz elvtárs? Vagy talán képes most rögtön előhúzni a zsebéből egy másik beszélő poloskát? Esetleg van több beszélő poloska is az ismerősei között? Honnan veszi ezt az urizáló tempót, ezt a finnyáskodást? „Nem tetszik nekem a beszélő poloska, hát írjuk le a beszélő poloskát...”

És maga, Hlebovvodov elvtárs? Igen, látom, hogy maga olyan ember, aki sokat szenvedett a poloskáktól. Mélyen együtt érzek a szenvedéseivel, de megkérdezem: talán megtalálta már a vérszívó élősködők elleni harc eszközét? A harcét az ágynak ezek ellen a kalózai ellen, a nép álmát megzavaró gengszterek, az elhanyagolt szállodáknak ezen vámpírjai ellen?

– Épp ezt mondom – szólt közbe Hlebovvodov. – Agyoncsapni minden fecsegés nélkül... Itt meg mindenféle jegyzőkönyvek...

– Ne-em, Hlebovvodov elvtárs! Ezt mi nem engedjük meg! Nem tűrhetjük, hogy kihasználva a tudományos konzultáns betegségét durván adminisztratív módszereket vezessünk be és alkalmazzunk a tudományosan adminisztratív módszerek helyett. Nem tűrjük, hogy ismét a voluntarizmus és szubjektivizmus diadalmaskodjék! Talán nem érti, hogy az itt jelen lévő Szószátyár polgártárs testesíti meg az egyelőre egyetlen lehetőségét annak, hogy megkezdhessük a nevelő munkát ezeknek a megrögzött ingyenélőknek a körében? Volt idő, amikor egy bárdolatlan poloskatehetség a vegetáriánus poloskákat átterelte jelenlegi undorító modus vivendijükre. Hát akkor miért, ne lenne lehetséges, hogy a mi korszerű, művelt, az elmélet és gyakorlat minden hatalmával felvértezett poloskánk végrehajtsa az ellenkező irányú fordulatot? Ellátva gondosan összeállított utasításainkkal, a pedagógia legújabb eredményeivel felfegyverezve, maga mögött érezve az egész haladó emberiség támogatását, talán nem válhatna arkhimédészi ponttá, amelynek segítségével képessé válhatnánk megfordítani a poloskák történelmének irányát, az erdők, a mezők, a természet lágy öle felé, az egyszerű és bűntelen létezés felé terelve őket? Kérem a bizottságot, vegye tekintetbe ezeket az elképzeléseket, és fontolja meg őket alaposan!

Leültem. Edik az izgalomtól sápadtan felemelte a hüvelykujját. Szószátyár térden állva mintha forrón imádkozott volna. Ami a Trojkát illeti, ékesszólásomtól lenyűgözve hallgatott. Farfurkisz örömteli meglepetéssel meredt rám. Látható volt, hogy ötletemet zseniálisnak találja, és lázasan töri a fejét, hogyan hódíthatná el ennek az új, eddig sosem volt vállalkozásnak a parancsnoki hadállásait. Már látta, hogyan állítja össze az általános érvényű, minden részletre kiterjedő szabályzatot, lelki szemei előtt mostanra ott sorjázott a megszámlálhatatlanul sok fejezet, paragrafus, melléklet, képzeletében máris idomította Szószátyárt, orosznyelv-tanfolyamokat szervezett a különösen tehetséges poloskák számára, kineveztetett a Vegetarianizmust a Vérszívók Körében Propagáló Állami Bizottság élére, amely bizottság kiterjeszti tevékenyégi körét a szúnyogokra, muslicákra, bögölyökre, bolhákra, cecelegyekre...

– Én mondom, a mezei poloskák is megérik a pénzüket... – morogta a konzervatív Hlebovvodov. Még nem adta meg magát, de nem akarta ezt beismerni, ezért a részletekbe kapaszkodott.

Tüntetőleg vállat vontam.

– Hlebovvodov elvtárs szűklátókörű kategóriákban gondolkodik – vetette ellene Farfurkisz, nyomban fél testhossznyi előnyre téve szert.

– Egyáltalán nem szűk a látóköröm – vitatkozott vele Hlebovvodov. – Nagyon is széles... Ezek meg... hogy is mondják... Hiszen büdösek! De értem én, hogy ezt csak hosszú folyamattal lehet megoldani. Arról beszélek, hogy támaszkodhatunk-e ebben egy ilyenre... egy senkire... Valahogy olyan komolytalan... és semmiféle érdemet sem tud felmutatni...

– Javaslatom van – szólt Edik. – Talán létrehozhatnánk egy albizottságot ennek a kérdésnek a tanulmányozására, Farfurkisz elvtárssal az élén. Farfurkisz elvtárs operatív helyettesének Privalov elvtársat, ezt az objektív és az ügyben nem érintett embert javaslom.

Ekkor Lavr Fedotovics hirtelen felállt. Szabad szemmel is tisztán látható volt, hogy az előző nap történtek alaposan megviselték. A hétköznapi emberi gyöngeség átütött egyébként kőkemény arcvonásain. Igen, a gránit megrepedt, a bástya kissé megroggyant, mindennek ellenére azért szilárdan, rendíthetetlenül állt.

– A nép... – mondta a bástya, fájdalmasan forgatva szemét. – A nép nem szeret a négy fal között senyvedni. A népnek tágas térre van szüksége! A népnek mezők és folyók kellenek. A népnek szél kell, és nap...

– És hold – tette hozzá Hlebovvodov, odaadóan nézve föl a bástyára.

– És hold – hagyta rá Lavr Fedotovics. – Óvni kell a nép egészségét, mert az a nép tulajdona. A népnek szabad levegőn végzett munkára van szüksége. A nép fulladozik a szabad levegő nélkül...

Mi még semmit nem értettünk, még Hlebovvodov is csak találgatott, amikor az éles elméjű Farfurkisz már összeszedte a papírjait, elrakta jegyzetfüzetét, és valamit súgott a parancsnoknak. Az bólintott, és tiszteletteljes buzgalommal érdeklődött:

– A nép gyalog szeret járni vagy autóval utazni?

– A nép... – nyilatkoztatta ki Lavr Fedotovics – a legszívesebben nyitott gépkocsin utazik. Az általános vélekedést megfogalmazva javaslom a mostani ülés elnapolását, és tartsuk meg helyette a délutánra kitűzött kihelyezett ülést a megfelelő napirenddel. Zubo elvtárs, gondoskodjon mindenről!

Ezekkel a szavakkal Lavr Fedotovics súlyosan visszazökkent karosszékébe.

Mindenki sürögni-forogni kezdett. A parancsnok elrohant, hogy hívja a kocsit. Hlebovvodov ásványvizet töltött Lavr Fedotovicsnak, Farfurkisz belebújt a széfbe, és kezdte összeszedni a megfelelő aktákat. A zűrzavar közepette én nyakon csíptem Szószátyárt, és térdem egy mozdulatával kipenderítettem az ülésteremből. Poloska nem ellenkezett: a történtek megrázták, és hosszú időre kizökkentették a megszokott kerékvágásból. Beszélni sem tudott, csak erőtlenül motyogott valamit) és megpróbált kezet csókolni nekem.

Edikkel együtt lementünk az utcára. Edik elragadtatottan bámult rám, azt mondta, valóságos adminisztratív tehetség vagyok, hogy ő, Edik, erre nem lett volná képes, hogy mégiscsak léteznek eléggé hatékony harci eszközök, de mindez mégsem olyan egyszerű, mert mit sem ért volna a tehetségem, ha Vibegallo is jelen van, és ha Lavr Fedotovics nem szenved annyira a gasztronómiai vita következményeitől, a mi Poloskánkat feltétlenül elintézték volna a Pecséttel. A szerencsés véletlen mentett meg mindannyiunkat.

Közben megérkezett a gépkocsi. Lavr Fedotovicsot kézen fogva kivezették, és óvatosan beültették az első ülésre. Hlebovvodov, Farfurkisz és a parancsnok egymást lökdösve, egymásra vicsorogva elfoglalta a hátsó ülést. A kocsi ötszemélyes, jegyezte meg Edik gondterhelten. Minket nem vesznek fel. Nem látok ebben semmi rosszat, mondtam. A kihelyezett ülésen olyan ügyekről tárgyalnak, amelyek minket nem érintenek, ezalatt mi elmehetünk fürödni. Edik közölte, hogy ő nem jön. Láthatatlanul a kocsi nyomába szegődik, és ma ismét megpróbálkozik a pozitív remoralizálással. Nem szabad elveszteni a reményt, mondta.

A kocsiban ekkor kiáltozás kezdődött. Farfurkisz és Hlebovvodov esett egymásnak. Hlebovvodov, aki a benzinszagtól rosszabbul lett, azt követelte, azonnal induljanak. Eközben azt kiáltozta, hogy a nép a gyors száguldást szereti. Farfurkisz pedig, aki úgy érezte, a kocsiban ő az egyetlen tevékeny ember, ő felelős mindenéit, azt bizonygatta, hogy a kívülálló, kellőképpen nem ellenőrzött sofőr jelenléte a zárt ülést nyílttá változtatja, és hogy ezenkívül a szabályzat értelmében a tudományos konzultáns távollétében az ülést nem lehet megtartani, ha mégis megtartanák, az nem lenne érvényes. „Nehézség? – érdeklődött Lavr Fedotovics kissé már erőteljesebb hangon. – Farfurkisz elvtárs, hárítsa el!” A fellelkesült Farfurkisz lendületesen nekilátott az elhárításnak. Még pislantani sem volt időm, már kooptáltak a tudományos konzultáns tibjeként, a sofőrt útjára bocsátották, és én találtam magam a helyén. „Rajta, rajta! – súgta a fülembe a láthatatlan Edik. – Talán segíthetsz majd nekem...” Idegesen körülnéztem. A kocsi körül egy csapat gyerek gyűlt össze. Egészen más dolog ezzel a kompániával együtt ülni egy zárt helyiségben, és megint más közszemlére kitéve lenni velük. A gyerekek leplezetlenül minket bámultak. Közben a fáradhatatlan Farfurkisznak eszébe jutott az ezredes, akit, fent felejtettünk, és megint összeakaszkodott Hlebovvodovval.

– Minek nekünk az a vén majom? – nyögte Hlebovvodov.

– Ez kínos, kínos – mondta Farfurkisz. – Parancsnok, fusson el érte!

– De hát hova ültessük? – fakadt ki Hlebovvodov. – Talán tegyük a csomagtartóba?

Úgy döntöttem, véget vetek ennek a szégyenteljes jelenetnek.

– Emlékeztetem önöket – mondtam szigorúan –, a gyártóüzem szabályzata szerint ez a gépkocsi ötszemélyes.

Nem tűröm el a szabályzat megszegését. Nem áll szándékomban büntetőpontot begyűjteni a jogosítványomba a maguk ezredese miatt.

A parancsnok, aki már kidugta a lábát, erre visszahúzta azt.

– Mehetnénk már... – csitítgatott Hlebovvodov. – Egy kis szellő...

– Grrmmm – mondta Lavr Fedotovics. – Felmerült a javaslat, hogy induljunk. Nem várjuk be a késlekedőket. Van más javaslat? Sofőr, indítson!

Begyújtottam a motort, és óvatosan elindítottam a kocsit, átmanőverezve a gyerekcsapaton. Lavr Fedotovics egészen felélénkült. A simogatóan meleg napfény és a friss menetszél kisebb csodát tett vele. Még humorizálni is kedve támadt az ezredes rovására:, Aludt, aludt, és végül mindent átaludt.” Végre sikerült kikanyarodnom, és végighaladtunk Új-Kityezs utcáin.

Az elején Farfurkisz az idegeimre ment a tanácsaival. Hol azt javasolta, álljak meg – ott, ahol tilos volt megállni; hol arra intett, hajtsak lassabban, gondoljak Lavr Fedotovics drága életére, hol azt követelte, hajtsak gyorsabban, mert a menetszél nem eléggé energikusan lengi körül Lavr Fedotovics nemes homlokát; máskor arra utasított, ügyet se vessek a jelzőlámpákra, mivel ez aláássa a Trojka tekintélyét...

Ám amikor elhagytuk a fehér kityezsgradi lakótelepeket, kiértünk a városból, s zöld mezők tárultak fel előttünk, a távolban felkéklett a tó, az autó pedig a zúzott kővel borított, hepehupás úton kezdett zötyögni, áldott csönd borult a kocsira. Mindenki a kellemes szembeszélbe tartotta az arcát, mindenki hunyorgott a napfénytől, mindenki jól érezte magát. Lavr Fedotovics rágyújtott aznapi első szál cigarettájára, Hercegovina Virágára. Hlebovvodov halkan rákezdett valamilyen kocsisnótára; a parancsnok, melléhez szorítva az ügyiratokat rejtő mappát, szundikált; csak Farfurkisz talált magában rövid küzdelem után erőt, hogy leküzdje az elgyengülést. Kiterítette maga előtt Kityezsgrad és környéke térképét, részletesen kitűzve rajta útvonalunkat, amely egyébként használhatatlannak bizonyult, mivel megfeledkezett arról, hogy autóban ülünk, nem helikopteren.

Én a saját útvonalváltozatomat javasoltam neki: a tó – a mocsár – a domb. A tónál a plesiosauris ügyét kellett megvizsgálnunk, a mocsárban racionalizálnunk és felhasználásra besorolnunk az ott tapasztalható különös hangjelenséget, a dombon pedig meg kellet vizsgálnunk az úgynevezett elvarázsolt helyet.

Meglepetésemre Farfurkisz nem ellenkezett. Mint kiderült, tökéletesen megbízik gépkocsi-vezetői ösztöneimben, sőt, mindig is igen jó véleménnyel volt rólam és képességeimről. Nagyon kellemes lesz számára együtt dolgozni velem a poloska-albizottságban, már régóta figyelemmel kísér, ő mindig is figyelemmel kísérte a mi csodálatos, tehetséges ifjúságunkat. A szíve mindig az ifjúságé, de nem huny szemet annak lényegi hiányosságai előtt. A jelenlegi fiatalság keveset harcol, kevés figyelmet fordít a harcra, nincs meg benne a törekvés, hogy többet harcoljon, harcoljon azért, hogy valóban a harc váljon minden harc legfőbb, elsőrendű feladatává, hiszen ha ő, a mi csodálatos, tehetséges ifjúságunk továbbra is ilyen keveset harcol, nem sok esélye marad arra, hogy igazi harcos ifjúsággá váljék, amelyet mindig a harc köt le, amely valódi harcossá válhat, amely harcol azért, hogy a harc...

A plesiosaurust már messziről megláttuk – a parttól úgy két kilométernyire esernyőnyélre emlékeztető valami meredt ki a vízből. A partra kormányoztam a kocsit, és megállítottam. Farfurkisz még mindig a nyelvtannal küszködött a harcos ifjúság harcának nevében, de Hlebovvodov fürgén kipattant a kocsiból, és Lavr Fedotovics oldalán kinyitotta az ajtaját. Ám Lavr Fedotovics nem óhajtott kiszállni. Kegyesen pillantott Hlebovvodovra, és közölte, hogy a tóban víz van, hogy a Trojka kihelyezett ülését megnyitottalak nyilvánítja, és a szó Zubvov elvtársat illeti meg.

A bizottság a kocsi mellett, a füvön foglalt helyet, mindannyian valahogy nem hivatalos hangulatban voltak. Farfurkisz kigombolkozott, én még az ingemet is levettem, hogy el ne szalasszam a napozás lehetőségét. A parancsnok, percenként megszegve az előírást, elhadarta a Lizaveta becenévre hallgató plesiosaurusra. vonatkozó kérdőívet, de senki nem figyelt rá. Lavr Fedotovics elgondolkodva az előtte elterülő tavat vizsgálta, mintha azt mérlegelné, szüksége van-e rá a népnek; Hlebovvodov halkan arról mesélt Farfurkisznak, hogy amikor a Zenés Színházról elnevezett kolhoz elnökeként dolgozott, tizenöt malacot ellett az egyik anyakocája. Húszlépésnyire tőlünk zabvetés ringatózott, a távolabbi mezőn tehenek kószáltak, így a mezőgazdasági tematikájú kitérő bocsánatosnak tűnt.

Amikor a parancsnok befejezte aplesiosaurus anyagának rövid összefoglalását, Hlebovvodov érdekes megjegyzést tett: a torokgyík rendkívül veszélyes betegség, jelentette ki, ezért csak csodálkozni lehet azon, hogy egy ilyen gyíkféle szabadon úszkálhat itt. Farfurkisz és én egy darabig lustán azt magyaráztuk neki, hogy a gyík és a torokgyík két teljesen különböző dolog, de Hlebovvodov kitartott véleménye mellett; egy képes hetilap cikkére hivatkozott, amely pontosan és nem is egyszer írt valamiféle ősgyíkleletről. „Nem tudnak félrevezetni – állította.

– Olvasott ember vagyok, ha nincs is egyetemi végzettségem.” Farfurkisz, nem érezvén magát eléggé kompetensnek, visszavonulót fújt, én még vitatkoztam egészen addig, míg Hlebovvodov azt nem javasolta, hívjuk oda a plesiosaurust, és kérdezzük meg őt magát. „Nem tud beszélni” – közölte a parancsnok, aki mellettünk guggolt. „Nem számít, majd elboldogulunk – vetette ellene Hlebovvodov. – Így is, úgy is ide kell hívni, legalább lesz valami haszna.”

– Grmmm – mondta Lavr Fedotovics. – Van valakinek kérdése az előadóhoz? Nincs kérdés? Hívja ide az ügyet, Zubo elvtárs!

A parancsnok felpattant, és fel-alá kezdett rohangálni a parton. Először elcsukló hangon kiáltozott: „Lizka! Uzka!”

De mivel a jelek szerint a plesiosaurus nem hallotta meg, letépte magáról a zakóját, és lengetni kezdte, mint egy hajótörött, ha vitorla tűnik fel a láthatáron. Lizka semmilyen életjelet nem adott..Alszik – állapította meg a parancsnok kétségbeesetten. – Telizabálta magát sügérrel, és alszik...”

Egy darabig még futkosott és integetett, azután megkért, hogy nyomjam meg a dudát. Tülkölni kezdtem. Lavr Fedotovics kihajolva, távcsővel szemlélte a plesiosaurust. Vagy két percig nyomtam a dudát, aztán azt mondtam, ebből elég, nincs értelme lemeríteni az akkumulátort – reménytelennek találtam a helyzetet.

– Zubo elvtárs – szólalt meg Lavr Fedotovics, le sem engedve a távcsövet –, miért nem reagál az ügy?

A parancsnok elsápadt, és nem tudott mit felelni.

– Házunk táján baj van a fegyelemmel – nyilatkoztatta ki Hlebovvodov. – Nagyon szabadjára engedtük a beosztottakat.

A parancsnok megtépte magán az inget, és eltátotta szótlan száját.

– A helyzet a tekintély aláásásával fenyeget – jegyezte meg búbánatosan Farfurkisz. – Aludni éjszaka kell, nappal meg dolgozni.

A parancsnok kétségbeesetten nekilátott, hogy levetkőzzön. Más kiútja valóban nem kínálkozott. Hlebovvodov és Farfurkisz fölé magasodott, kivicsorították agyaraikat, Lavr Fedotovics pedig már korábban lassan felé kezdte fordítani a fejét. Megkérdeztem a parancsnokot, tud-e úszni. Kiderült, hogy nem, nem tud, de neki már mindegy. „Nem tesz semmit – mondta Hlebovvodov vérszomjasán.

– Majd kievickél a tekintélyébe kapaszkodva.”

Óvatosan hangot adtam kételyeimnek, hogy az alkalmazott módszerek célravezetőek-e. A parancsnok mindenképpen elmerül, mondtam, és szükséges-e, hogy a Trojka nem illetékességi körébe tartozó funkciót vállaljon magára, a vízi mentők feladatait átvéve. Ezenkívül, emlékeztettem rá, amennyiben a parancsnok elmerül, a feladat továbbra is megoldatlan marad, és az események logikája azt sugallja nekünk, hogy akkor vagy Farfurkisznak, vagy Hlebovvodovnak kell úsznia.

Farfurkisz azt vetette ellene, hogy az ügy Trojka elé hívása a helyi adminisztráció képviselőjének funkciója és előjoga, távollétében pedig a tudományos konzultánsé, így szavaimat úgy tekinti, mint támadást és kísérletet a felelősség áthárítására. Válaszként kijelentettem, hogy én itt most nem annyira a tudományos konzultáns szerepében vagyok jelen, hanem mint az állami gépkocsi vezetője, akinek nincs joga húsz lépésnél messzebbre eltávolodni a járműtől...”Önnek emlékeznie kellene a közúti közlekedés szabályainak mellékletére – jegyeztem meg szemrehányóan, minden különösebb kockázat nélkül. – Nevezetesen annak huszonegyedik paragrafusára.”

Súlyos csend telepedett a társaságra. A fekete esernyőnyél továbbra is mozdulatlanul meredezett a horizonton. Mindannyian reszketve figyeltük, amint Lavr Fedotovics feje, akár egy cirkáló háromcsövű fegyvertornya, lassan felénk fordul. Egy hajóban eveztünk, egyikünk sem kívánta, hogy tüzet nyisson.

– Magasságos istenem... – A parancsnok nem bírta ki. Egy szál alsónadrágban térdelt. – Irgalmas Jézus Krisztus! Nem félek én az úszástól, attól sem félek, hogy elmerülök... De hát ott van Lizka, neki aztán... Akkora a gigája, mint valami kapu! Akkora a pofája, mint a metróalagút... Nem engem, egy egész tehenet úgy elnyel, mint egy cseresznyemagot! Félálomban...

– Végül is – mondta kissé idegesen Farfurkisz –, minek kellene idehívnunk? Tulajdonképpen innen is jól látszik, hogy teljesen érdektelen. Azt javaslom, racionalizáljuk, és mint teljesen fölöslegeset, írjuk le...

– Leírni a nyavalyást! – kapta szón örömmel Hlebovvodov. – Csak gondoljunk bele, képes egy tehenet elnyelni!

Szép kis szenzáció! Egy tehenet én is képes vagyok elnyelni, de próbálj csak meg ettől a tehéntől... tizenöt malacot nyerni... érted? Szerezd meg, ez aztán a munka!

Lavr Fedotovics végre lövésre kész állapotba hozta legnagyobb tűzerejű fegyverét. Ám az ellenségeskedő individuumok vad hordája, az ellentétes szenvedélyek tűzfészke helyett fegyelmezetlen, a Trojka tekintélyét aláásni készülő zsiványbanda helyett összeforrott munkakollektívát talált a célkeresztjében, lelkesedéssel teli, munkavágytól égő, attól az egyetlen szenvedélyes vágytól eltelt munkatársakat: leírni azt a nyavalyás Lizkát, és nyomban áttérni a következő napirendi pontra. Az össztűz elmaradt. A lövegtorony az ellenkező irányba fordult, és félelmetes tornya a mit sem sejtő esernyőnyélre meredt.

– A nép – hangzott a harcálláspontról –, a nép a távlatokba tekint... Ezek a plesiosaurusok a népnek...

– Nem kellenek! – tüzelt Hlebovvodov a kisebb kaliberrel. De mellétalált..

Kiderült, hogy a népnek égető szüksége van ezekre a plesiosaurusokra, hogy a Trojka egyes tagjai elvesztették a perspektíva iránti érzéküket, hogy némely parancsnokok megfeledkeztek arról, kinek a kenyerét eszik, hogy dicső tudományos értelmiségünk egyes képviselői hajlamot mutatnak arra, hogy sötét szemüvegen át szemléljék a világot, és hogy a nyolcas számú ügyet teljes tisztázásáig el kell napolni, és később megvizsgálni – valamelyik téli hónapban, amikor a jégen el lehet jutni hozzá. Más javaslat nem volt, kérdések az előadóhoz még kevésbé. A döntés így megszületett.

– Áttérünk a következő kérdésre – nyilatkoztatta ki Lavr Fedotovics, és a Trojka tényleges tagjai lökdösődve, egymás üstökét cibálva igyekeztek a hátsó ülésre. A parancsnok sietve öltözött, közben ezt mormolta: „Ezt nem felejtem el neked... A legjobb falatokkal etettelek... Mintha a lányom lennél... Te vízi szörnyeteg...”

Ezt követően továbbmentünk egy földúton, amely a tópart mentén haladt. Az út igencsak rossz volt, és gondolatban hálát adtam az egeknek, hogy száraz a nyár, különben végünk lenne. De túl korán dicsértem az egeket, mert minél közelebb értünk a mocsárhoz, az út annál nagyobb hajlandóságot mutatott az eltűnésre, és átalakult két sással benőtt, süppedékes keréknyommá. Csökkentettem a fordulatszámot, és próbáltam felmérni útitársaim fizikai teljesítőképességét. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy a kövér, petyhüdt Farfurkisznak nem sok hasznát lehet venni. Hlebovvodov szívós férfiúnak látszott, de nem volt világos, mennyire lehet rá számítani az előző napi gyomorbántalmak után. Lavr Fedotovics pedig aligha kegyeskedik egyáltalán kiszállni a kocsiból. Úgyhogy következésképp vészhelyzetben csak a parancsnokra számíthatok, mivel Edik aligha leplezi le magát csak azért, hogy kirántsa a sárból a kilencszáz kilós autót, fedélzetén a testes Vunyjukovval.

Pesszimista elmélkedésemet egy hatalmas fekete pocsolya feltűnése szakította félbe. Nem bukolikus, patriarchális, falusi tócsa volt, amelyen már sokan átkeltek, és amely sok mindent megtapasztalt. De nem is zavaros, agyagos, urbánus pocsolya, amely lustán, rosszindulatúan terül el az eltakarítatlan építési törmelék kupacai közt. Ez nyugodt és hidegvérű, komor nyugalmával baljóslatú volt, amint hanyagul, de rendíthetetlenül terpeszkedett a két sor vedlett, növendék nyárfa között – talányosán, mint a szfinx szeme, csalárdul, mint a mesebeli gonosz királyné, és rémisztő gondolatokat sugallva a mélységéről, amelyet elsüllyedt teherautók töltenek ki. Hirtelen fékeztem, és közöltem:

– Vége, megérkeztünk.

– Grmmm – közölte Lavr Fedotovics. – Zubo elvtárs, ismertesse az ügyet!

A beállt csöndben hallani lehetett, hogyan vívódik a parancsnok. A mocsár még eléggé messze volt, de a parancsnok is észrevette a pocsolyát, és szintén nem látott kiutat. Beletörődve felsóhajtott, és zörögni kezdett a papírjaival.

– Harmincnyolcas számú ügy – olvasta. – Családnév: kihúzva. Utónév: kihúzva. Apai név: kihúzva. Elnevezése: Tehéndagonya...

– Egy pillanat! – szakította félbe Farfurkisz izgatottan.

– Hallgassák!

Felemelte az ujját, és mozdulatlanná dermedt. Hallgatóztunk, és meghallottuk. Valahol nagyon-nagyon messze ezüstkürtök zendültek fel diadalmasan. Ez a sokszólamú hang lüktetett, erősödött, mintha egyre közeledett volna. Ereinkben meghűlt a vér. Szúnyogok zümmögtek, ráadásul nem az összes, egyelőre csak a századparancsnokaik, vagy talán csak a hadosztályparancsnokok vagy a még magasabb rangúak. És egy csapdába’ esett vadállat titokzatos belső látásával érzékeltük magunk körül a süppedékes ingovány sok-sok hektárját, melyet ritkás sás nőtt be, több rétegben rothadó levelek borítanak, amelyből korhadó ágak meredeznek, és mindezek fölé csenevész nyárfák vetnek árnyékot; és ezeken a hektárokon, azok minden négyzetcentiméterén szikár, vörhenyes, dühödt, kiéhezett, mindenre elszánt kannibálok hadai.

– Lavr Fedotovics! – motyogta Hlebovvodov. – Szúnyogok!

– Javaslatom van! – kiáltott fel idegesen Farfurkisz.

– Napoljuk el az adott ügy vizsgálatát október... nem, december hónapra!

– Grrmm – jelentette ki Lavr Fedotovics csodálkozva.

– A nép nem érti...

A levegő körös-körül megtelt mozgással. Hlebovvodov felvisított, és teljes erőből képen csapta saját magát. Farfurkisz ugyanezt tette. Lavr Fedotovics lassan és csodálkozva forgolódni kezdett, és ekkor megtörtént az elképzelhetetlen: egy megtermett, vörhenyes kalóz pontosan, akár egy díszszemlén, lendületből lecsapott Lavr Fedotovics homlokára, és célzás nélkül egyenesen beledöfte kardját egészen a szeméig. Lavr Fedotovics hátrahőkölt. Teljesen elképedt, nem értette, nem hitte el... És megkezdődött.

Fejemet rázva, mint egy ló, könyökömmel hadonászva nekiláttam, hogy megfordítsam a kocsit a nyárfasarjak közti szűk helyen. Jobbra tőlem kétségbeesetten bömbölt és forgolódott Lavr Fedotovics, a hátsó ülésről olyan tapsvihar hallatszott, mintha ulánusok és lovas testőrök feldühödött kompániája esett volna egymásnak.

Mire sikerült megfordulnom a kocsival, teljesen feldagadtam. Az volt az érzésem, mintha a fülem forró lángossá, az arcom cipóvá vált, a homlokomon pedig számos szarvam nőtt volna. „Előre! – ordítozták nekem minden irányból.

– Hátra! Gázt! Tolja már meg valaki... Följelentem magát, Privalov elvtárs!” A motor bömbölt, sárkoloncok röpködtek mindenfelé, a kocsi akkorákat ugrott, mint egy kenguru, de a sebesség kicsi volt, kétségbeejtően kicsi, és a megszámlálhatatlanul sok felszállópályáról egyre újabb és újabb századok, hadosztályok, egész ármádiák indultak támadásba. Az ellenfél abszolút légi fölénnyel rendelkezett. Rajtam kívül mindenki dühödten csapkodta magát, időnként már az önkínzásig. Én nem vehettem le a kezem a volánról, a lábamat sem tudtam használni, csak az egyik volt szabad, azzal vadul vakartam mindenemet, amit csak elértem vele.

Végül sikerült kivergődnünk a nyárfásból vissza a tópartra. Jobb lett az út, és hegynek föl vezetett. Keményen arcomba vágott a szél. Megállítottam a kocsit. Visszafojtottam a lélegzetem, és nekiláttam vakarózni. Mámorosán vakaróztam, képtelen voltam abbahagyni, és amikor végre mégis sikerült, felfedeztem, hogy a Trojka nekiesett a parancsnoknak. Terrorcselekmény előkészítésével és végrehajtásával vádolták, benyújtották neki a számlát a Trojka tagjaiból kiszívott minden egyes csepp vérért, és ő megfizetett. Mindazt, ami megmaradt belőle addig a pillanatig, amikor én ismét képes voltam látni, hallani, gondolkodni, tulajdonképpen már nem is lehetett parancsnoknak mint olyannak nevezni: csupán néhány lerágott csont volt, tekintete üres, erőtlenül motyogott:

„Uram, Istenem, megmentő Krisztusunk...”

– Zubo elvtárs – nyilatkozott meg végül Lavr Fedotovics –, miért hagyta abba az ügy ismertetését? Folytassa a jelentést!

A parancsnok reszkető kézzel kezdte összeszedni a kocsiban szerteszét heverő papírlapokat.

– Olvassa fel a jelenség megmagyarázhatatlan voltának rövid összegzését! – parancsolta Lavr Fedotovics.

A parancsnok még egy utolsót szipogva, akadozó hangon olvasni kezdte:

– Kiterjedt mocsár, amelynek mélyéből időről időre nyöszörgő és sóhajtozó hangok hallatszanak.

– És? – kérdezte Hlebovvodov. – Folytatás?

– Nincs folytatás. Ennyi.

– Hogyhogy ennyi? – nyüszítette sírós hangon Hlebovvodov. – Ezek megöltek engem! Lemészároltak! És mindezt miért? Nyöszörgő hangok... Miért hoztál ide minket, maga terrorista? Te azért hozott ide minket, hogy nyöszörgő hangokat hallgassunk? Miért ontottuk a vérünket? Nézzen csak rám, te terrorista... hogy mutatkozhatnék most a szállodában? Te egy életre aláásta a tekintélyemet! Úgy elintézlek, hogy sem sóhajtozás, sem nyögdécselés nem marad magából!

– Grrmmm – mondta Lavr Fedotovics, mire Hlebovvodov elhallgatott. Szeme kiguvadt, egy csendes őrült arckifejezésével lassan végigsimította reszkető ujjaival a homlokán éktelenkedő, hatalmas, duzzadt csípést. – Javaslatom van – folytatta Lavr Fedotovics. – Miután a harmincnyolcas számú, Tehéndagonyának nevezett ügy a népre nézve rendkívül veszélyesnek bizonyult, a nevezett ügyet a legmagasabb szintű racionalizálásnak alávetni, nevezetesen: a nevezett megmagyarázhatatlan jelenséget irracionálisnak, transzcendensnek, következésképp reálisan nem létezőnek nyilvánítani, és mint ilyet mindörökre kizárni a népi emlékezetből, vagyis törölni a földrajzi és topográfiai térképekről.

Hlebovvodov és Farfurkisz vad tapsviharban tört ki. Lavr Fedotovics az ülés alól előhúzta aktatáskáját, és a térdére fektette.

– A jegyzőkönyvet! – adta ki az utasítást.

Aktatáskáján ott termett a legmagasabb szintre vonatkozó jegyzőkönyv.

– Az aláírásokat!

A jegyzőkönyvre rákerültek a szükséges aláírások.

– A Pecsétet!

Megnyikordult a széf ajtaja, fülledt irodaszag áradt belőle, Lavr Fedotovics előtt pedig megjelent a Nagy Kerek Pecsét. Két kézzel megragadta, a jegyzőkönyv fölé emelte, és nagy erővel lesújtott vele. Az égen sötét árnyék suhant át, a kocsi kissé lesüllyedt a lengéscsillapítókon. Lavr Fedotovics visszadugta az aktatáskát az ülés alá, és folytatta:

– Zubo elvtárs, a Kolónia parancsnoka, mivel felelőtlenül a Kolónián tartotta az irracionális, transzcendens, következésképp valóságosan nem létező Tehéndagonya nevű mocsarat, továbbá mivel nem biztosította a Trojka számára a munkavégzés biztonságos feltételeit, szigorú megrovásban részesül, ám ez nem kerül a jegyzőkönyvbe. Van valakinek más javaslata?

A nagy riadalomtól némileg feldúlt Hlebovvodov azt javasolta, lőjék agyon Zubót, kobozzák el mindenét, rokonainak pedig húsz évre korlátozzák a jogait. Ám Farfurkisz gyenge hangon azt vetette ellene, hogy a megfelelő szervekkel való egyeztetés nélkül a Trojkának nem áll jogában ilyen mértékű intézkedéssel védeni a társadalmat, és bár ő, Farfurkisz, erős indíttatást érez, hogy bíróság elé juttassa a parancsnokot, de végső soron ő, Farfurkisz, teljes mértékben támogatja Lavr Fedotovics javaslatát.

– A következőt! – mondta Lavr Fedotovics. – Mi van még mára, Zubo elvtárs?

– Az elvarázsolt hely – adta meg a választ a parancsnok fásultan. – Nincs messze innen, úgy öt kilométernyire.

– Szúnyogok? – érdeklődött Lavr Fedotovics.

– Krisztusra esküszöm – mondta ájtatosan a parancsnok. – Megváltónkra... Nincsenek. Legfeljebb hangyák.

– Jó – konstatálta Lavr Fedotovics. – Darazsak? Méhek? – folytatta nagyfokú előrelátásról és a népről való gondoskodásról téve tanúbizonyságot.

– Istenre esküszöm, nincsenek – felelte a parancsnok őszintén.

Lavr Fedotovics sokáig hallgatott.

– Megvadult bikák? – kérdezte végül.

A parancsnok biztosította arról, hogy azon a környéken szó sem lehet semmiféle bikáról.

– Na és farkasok? – kérdezte Hlebovvodov gyanakodva.

De azon a környéken nem voltak farkasok, sem medvék, amelyekről Farfurkisznak jutott eszébe érdeklődni. Míg ők zoológiái gyakorlatokat végeztek, én a térképet tanulmányoztam, hogy megtaláljam az elvarázsolt helyhez vezető legrövidebb utat. A legmagasabb szintű intézkedés már életbe lépett. A térképen rajta volt Kityezsgrad, a Kityezsa folyó, a Vadas-tó, volt valamiféle Bojtorjános, de a Tehéndagonya nevű mocsár, amely korábban a Vadas-tó és a Bojtorjános között terült el, többé nem létezett. Helyén névtelen fehér folt terpeszkedett a térképen, ilyet lehet régi példányokon látni az Antarktisz helyén.

Utasítottak, hogy folytassam az utat, s én meg is tettem volna, de ekkor Hlebovvodov felordított: „Na és kígyók? Nyilván kígyók vannak ott nálad!” De miután a parancsnoknak nem voltak ott kígyói, elindultunk. Elhagytuk a zabvetést, átvergődtünk egy tehéncsordán, megkerültük a Kerekligetet, átkeltünk a Fagyos-patakon, és fél óra múlva ott voltunk az elvarázsolt hely előtt.

Ez egy domb volt. Egyik oldalát erdő borította. Korábban valószínűleg az egész környéken sűrű erdőség terpeszkedett, amely egészen Kityezsgradig húzódott, de kiirtották, és csak a domboldalon maradt meg valamennyi. A domb legtetején megfeketedett kunyhó látszott, a domboldalban két tehén és egy borjú legelészett egy nagy, csüggedt kutya felügyelete alatt. A tornác körül tyúkok kapirgáltak, a tetőn pedig egy kecske álldogált.

– Miért állt meg? – kérdezte tőlem Farfurkisz. – Hajtson a házig, csak nem fogunk gyalogolni...

– És úgy látszik, van tejük... – tette hozzá Hlebovvodov.

– Innék egy kis tejet. Ha gombamérgezése van valakinek, nagyon hasznos tejet inni. Hajts, hajts, minek állt meg?

Megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy nem lehet közelebb menni a dombhoz, de magyarázatomat Lavr Fedotovics, akit mélyen megragadott a frissen fejt tej gyógyító hatásának gondolata, olyan jeges értetlenséggel fogadta, Farfurkisz pedig nyöszörgött: „Tejföl! A pincéből!”, hogy nem kezdtem vitatkozni, őszintén szólva engem is érdekelt, milyen lesz még egyszer végigmenni az úton.

Beindítottam a motort, a kocsi vígan nekiindult a domb felé. A kilométeróra szorgosan számolta a megtett utat, a gumik surrogtak a szúrós füvön. Lavr Fedotovics rendíthetetlenül nézett előre, a hátsó ülésen pedig a tej és tejföl előérzetével eltelten vita bontakozott ki arról, mivel táplálkoznak a mocsárban a szúnyogok. Hlebovvodov személyes tapasztalatából azt vonta le, hogy a szúnyogok kizárólag ellenőrző kőrútjukat végző, felelős munkatársakkal táplálkoznak. Farfurkisz, azonosítva a valóságost a kívánatossal, azt bizonygatta, hogy a szúnyogok kannibálként egymást eszik. A parancsnok szelíden, de makacsul a gondviselésről motyogott, valami isteni harmatról és sült sáskákról. Így haladtunk körülbelül húsz percig. Amikor a kilométeróra szerint már megtettünk tizenöt kilométert, Hlebovvodov észbe kapott.

– Hogy van ez? – kérdezte. – Megyünk, megyünk, a domb meg ahol volt, most is ugyanott van... Lépjen a gázra, vezető elvtárs, mit művelsz, barátocskám?

– Nem juthatunk el a dombig – mondta szelíden a parancsnok. – Hiszen elvarázsolt, sem kocsival, sem gyalog nem érheted el... Csak a benzint égetjük itt hiába...

Ezután mindenki elhallgatott, a kilométeróra újabb hét egységet számolt. A domb változatlanul egyetlen centivel sem került közelebb. A tehenek, felfigyelve a motorzajra, eleinte felénk néztek, majd elvesztették az érdeklődésüket, és megint belemerültek a legelésbe. A hátsó ülésen fokozódott a zavar. Hlebovvodov és Farfurkisz halkan és buzgón baljóslatú megjegyzéseket váltott. „Kártevés” – mondta Hlebovvodov. „Szabotázs – vetette ellene Farfurkisz. – Méghozzá aljas.” Ezután suttogni kezdtek, én csak ennyit hallottam: „...tuskókra... na persze, a kerekek forognak, a kocsi meg áll... A parancsnok? Lehetséges, meg a konzultáns tibje... a benzin... aláásni a gazdaságot... azután meg a kocsit leírják, mert sokat futott, pedig tiszta új...” Nem törődtem ezekkel a vészjósló papagájokkal, de egyszer csak csattant a kocsiajtó, és felharsant Hlebovvodov szörnyű és egyre gyorsabban távoldó üvöltése. Teljes erőből beletapostam a fékbe. Lavr Fedotovics, aki tovább mozgott, hangos csattanással, változatlan testtartásban nekivágódott a szélvédőnek. Szemem előtt elsötétült a világ. A kocsi megcsúszott. Mikor elült a por, messze mögöttünk megpillantottam Hlebovvodov elvtársat, aki még egyre gurult utánunk, összevissza kalimpálva végtagjaival.

– Nehézség? – érdeklődött Lavr Fedotovics a megszokott hangnemben. Mintha észre sem vette volna az elszenvedett ütést. – Farfurkisz elvtárs, hárítsa el!

Az elhárítás elég sokáig eltartott. Vissza kellett menni Hlebovvodovért, aki vagy ötven méterre tőlünk feküdt megtépázva, szakadt nadrágban és teljesen elképedve. Mint kiderült, arra gyanakodott, hogy a parancsnok és én összeesküdtünk: észrevétlenül fatuskókra állítottuk a kocsit, és önző célból így hajtjuk a kilométerórát. A kötelességérzettől vezérelve úgy döntött, kiszáll, és a kocsi alá benézve lerántja rólunk a leplet. És most egyszerűen nem fért a fejébe, miért nem sikerült. A parancsnokkal odacipeltük a kocsihoz, a hátsó kerék mellé tettük, hogy személyesen győződhessen meg tévedéséről, mi meg Farfurkisz segítségére siettünk, aki teljes pánikban kereste és sehogyan sem találta a szemüvegét és a felső fogsorát. Farfurkisz a kocsiban kereste ezeket, de a parancsnok messze előttünk találta meg.

A nehézséget teljes egészében siketült elhárítani, Hlebovvodov sérülései eléggé jelentéktelennek bizonyultak, és Lavr Fedotovics, aki csak most ébredt rá, hogy frissen fejt tej nincs, nem lesz, és nem is lehet, azt javasolta, ne pazaroljuk tovább a nép tulajdonát képező benzint, hanem lássunk hozzá kötelességünk teljesítéséhez.

– Zubo elvtárs – szólt –, ismertesse az ügyet!

A huszonkilences számú ügynek, amint az várható is volt, nem volt sem családneve, sem utóneve, sem apai neve. Csak egyetlen ideiglenes megnevezést kapott: „Elvarázsolt”.

Születési éve elmerült az évszázadok homályában, születési helyeként a másodpercnyi pontossággal meghatározott földrajzi koordináták szolgáltak. Nemzetiségét tekintve Elvarázsolt orosz volt, iskolai végzettséggel nem rendelkezett, idegen nyelveken nem tudott, foglalkozása: domb, jelenlegi munkahelyének címét a föntebb említett koordináták határozzák meg. Elvarázsolt születése óta nem járt külföldön, legközelebbi rokona az Édes Anyaföld, állandó lakcíme azonos a föntebb említett pontos koordinátákkal. Hlebovvodovban a kérdőív igen kedvező benyomást keltett. Kijelentette, ha most is, mint egykor, az Összoroszországi Kórusszövetség elnöke lenne, egy ilyen elvtársat csukott szemmel is bármilyen tisztségre alkalmasnak ítélne. Ami a megmagyarázhatatlan jelleg rövid jellemzését illeti, Vibegallo minden ravaszkodás nélkül igen röviden fogalmazta meg: „Először: járművel nem közelíthető meg, másodszor: gyalogosan nem közelíthető meg.”

A parancsnok ragyogott a büszkeségtől. Az ügy olajozottan haladt a racionalizálás felé. Hlebovvodov elégedett volt a kérdőívvel. Farfurkiszt fellelkesítette a megmagyarázhatatlan jelleg, amely egyrészt nyilvánvaló volt, másrészt semmiféle veszélyt nem jelentett a népre nézve, na és a jelek szerint Lavr Fedotovicsnak sem akadt ellenvetése. Mindenesetre biztatóan tudtunkra adta, hogy a népnek szüksége van dombokra, továbbá síkságokra, szakadékokra, vízmosásokra, elbruszokra és kazbekekre^[32]...

Ám ekkor kinyílt a kunyhó ajtaja, és kilépett a tornácra egy botra támaszkodó öregember nemezcsizmában, hosszú, térdig érő, öves ingben. Egy darabig toporgott a küszöbön, a tenyere árnyékából felnézett a napra, intett a kecskének, hogy másszon le a tetőről, és leült az egyik lépcsőfokra.

– Egy tanú! – mondta Farfurkisz. – Ne hívjuk ide a tanút?

– Még hogy tanú... – jegyezte meg elfúló hangon a parancsnok. – Hát nem értik? Ha kérdéseik vannak, majd én...

– Nem! – tiltakozott Farfurkisz gyanakvó pillantást vetve rá. – Nem, miért maga? Maga hol él? Ez itt meg helybeli...

– Idehívni, idehívni! – szorgalmazta Hlebovvodov. – És hozzon tejet!

– Grrmm – közölte Lavr Fedotovics. – Zubo elvtárs, hívja ide a huszonkilences számú ügy tanúját!

– Eh! – kiáltotta a parancsnok földhöz vágva szalmakalapját. Az ügymenet a szemünk láttára dőlt dugába.

– De hát ha ide tudna jönni, talán ott gubbasztana? Ő ott, mondhatni, be van börtönözve! Nem tud onnan kijönni! Ahogy ott rekedt, ott is maradt...

És teljesen kétségbeesve, a Trojka állhatatosan gyanakvó pillantásától kísérve, újabb kellemetlenségek előérzetében és ettől tőle szokatlan módon bőbeszédűvé válva a parancsnok ismertette velünk a kityezsgradi hagyományt Teofilról, a megbabonázott erdészről. Hogyan élt, éldegélt a feleségével a kis erdészkunyhójában – akkor még egészen fiatal, derék ember volt. És hogyan csapott le egyszer egy zöld villám a dombra, és akkor szörnyű dolgok kezdtek történni. Teofil felesége éppen bent járt a városban, és amikor visszatért – nem tudott felmenni a dombra, eljutni a házukig. Visszament a városba, könnyek közt rohant a pópához. A pópa fogott egy vödör szentelt vizet, és ment, hogy meghintse vele a dombot. Megy, megy, és nem képes eljutni a dombig, és annyi. Hintette a szentelt vizet jobbra, hintette balra, egyre csak mondta az imádságokat – nem segített semmi. Ám a pópa hitében gyengének bizonyult, otthagyta az egészet. Leborotválta a szakállat a renegát, és átállt ateistának. Ez már kész lázadás volt. Jött a járási rendőr, látta, hogy Teofil ott van fent a dombon. Először fenyegette őt, hívogatta, ocsmányul szitkozódott, majd egy kupicával kezdte csábítgatni. Arra gondolt, ha Teofil meglátja a kupicát, mindenképpen odarohan, és akkor el lehet majd kapni, el lehet majd fogni.

És Teofil valóban megpróbált odarohanni. Két álló napig igyekezett lejutni a dombról a kupicáig. De nem és nem, semmiképp sem jutott le. Így hát ott is maradt, ő ott fent, a felesége meg itt lent. Az asszony eleinte eljárt hozzá, kiáltoztak egymásnak, aztán az asszony megunta, nem jött többet. Eleinte Teofil is minden erővel megpróbált kitömi innen. Azt beszélik, látták, amint levágott egy disznót, felszerelkezett sózott hússal, tiszta fehérneműt csomagolt magának, és elindult, hogy lejusson a dombról. Úgy mondják, elrakott az útra két cipót meg kétszersültet is. Sokáig ment lefelé a dombról, a fél város összefutott, hogy nézzék, amint lefelé jön. És egyre csak ment lefelé a dombról, lefelé a dombról. Maga sem tudta, sírjon vagy nevessen. De azután persze lecsillapodott, beletörődött, elvégre mégiscsak élni kell valahogy. Hát azóta így él. Megszokta.

Végighallgatva ezt a szörnyű históriát Hlebovvodov hirtelen rádöbbent valamire: Teofilnak nincsenek szovjet igazolványai, megúszta az összeírásokat, nem vett részt a választásokon, nem vált tárgyává az átnevelő munkának, és nagyon is valószínű, hogy így népnyúzó kulák maradt.

– Két tehene van – mondta Hlebovvodov meg egy borja. Kecskéje. Adót meg nem fizet. – Szeme hirtelen kimeredt. – De ha borja van, akkor valahol egy bikát is rejteget!

– Van bikája, ez biztos – ismerte be ernyedten a parancsnok. – Most biztosan a domb túloldalán legel.

– Na, szép kis rend van nálad, barátocskám – mondta fenyegetően Hlebovvodov. – Tudtam én, éreztem én, hogy nyerészkedő vagy, és képmutató, de ezt még tőled sem vártam. Hogy ilyen megvesztegethető legyél, hogy rejtegess egy népnyúzó kulákot...

A parancsnok mélyet lélegzett, és felnyögött:

– A szentséges Szűz Máriára... A tizenkét apostolra... Esküszöm az evangéliumra és az alkotmányra...

– Figyelem! – súgta a láthatatlan Edik.

Teofil, az erdész hirtelen felemelte a fejét, tenyerével védve szemét a naptól felénk nézett. Majd felállt, eldobta a botját, és sietség nélkül megindult lefelé a dombról, meg-megcsúszva a magas fűben. A piszkosfehér kecske úgy követte, mint valami kiskutya. Teofil odajött hozzánk, letelepedett egy Voltaire-karosszékbe, elgondolkodva csontos, barna kezére támasztotta állát, a kecske pedig melléje ült, és sátáni sárga szemét ránk szegezte.

– Közönséges emberek – szólt Teofil. – Érdekes...

A kecske hátára vetette súlyos arany hajfonatát, végignézett rajtunk, és Hlebovvodovot választotta.

– Ez itt Hlebovvodov – mondta. – Rudolf Arhipovics. Ezerkilencszáztízben született Hohlomában, nevét szülei egy nagyvilági környezetben játszódó regényből választották, végzettségét tekintve hetedik osztályos tanuló, szülei származását szégyelli, több idegen nyelvet kezdett tanulni, de egyet sem tud...

– Yes – erősítette meg Hlebovvodov, szégyenlősen kuncogva. – Natürlich, jawohl!

– Szakmája mint olyan nincs; főnök. Jelenleg társadalmi munkában főnök. Külföldön járt: Olaszországban, Franciaországban, mindkét Németországban, Magyarországon, Angliában... és így tovább, összesen negyvenkét országban. Mindenütt dicsekedett és nyerészkedett. Jellemének megkülönböztető vonása: magas szintű képesség a társadalmi élősködésre, alkalmazkodóképesség, az ezek alapjául szolgáló elvi ostobaság és a folyamatos törekvés, hogy ortodoxabb legyen az ortodoxoknál.

– Úgy – mondta Teofil. – Mit tud ehhez hozzáfűzni, Rudolf Arhipovics?

– Semmit! – felelte Hlebovvodov vidáman. – Csak éppen az az orto... orto-izé nem világos.

– Ortodoxabbnak lenni az ortodoxnál nagyjából a következőt jelenti – fogott bele a magyarázatba a kecske. – Ha a főnökség elégedetlen valamelyik tudóssal, maga nyomban az egész tudomány ellenségének nyilvánítja az illetőt. Ha a főnökség elégedetlen valamelyik külföldivel, maga nyomban kész hadat üzenni mindennek, ami a sorompó túlsó oldalán van. Világos?

– Pontosan – mondta Hlebovvodov. – Másképp nem is lehet. Kevés az iskolázottságunk. És így különben hibázhatnánk.

– Lopott? – kérdezte hanyagul Teofil.

– Nem – mondta a kecske. – Csak fölszedte, ami a szekérről lehullott.

– Ölt?

– Ugyan! – nevette el magát á kecske. – Személyesen... soha.

– Mondjon valamit! – kérte Teofil Hlebovvodovot.

– Előfordultak hibák – mondta gyorsan Hlebovvodov.

– Az emberek nem angyalok. Megesik, hogy hibáznak. A lónak négy lába van, mégis megbotlik. Aki nem hibázik, ne is egyék... vagyis nem is dolgozik...

– Értem, értem – nyugtázta Teofil. – Hibázni fog eztán is?

– Soha! – jelentette ki Hlebovvodov határozottan.

Teofil bólintott.

– Mi marad utána a földön? – kérdezte a kecskét.

– Gyerekek – felelte a kecske. – Két törvényes, három törvénytelen... Nevük a telefonkönyvben... – Gyönyörű arca feszült lett, mintha a távolba nézne. – Nem, más semmi...

– Nekünk más nem is kell... – vihogott Hlebovvodov.

– Ami meg a törvénytelen gyerekeket illeti, hát az meg úgy esett, hogy időnként kiküldetésbe utazik az ember...

– Köszönöm – mondta Teofil. Farfurkiszra nézett. – És ez a rokonszenves férfiú?

– Ő Farfurkisz – válaszolta a kecske. – Kereszt- és apai nevén soha senki nem szólítja. Született ezerkilencszáztizenhatban Taganrogban, végzettsége felsőfokú jogi, szótár segítségével olvas angolul. Foglalkozása előadó. A történelemtudomány kandidátusa fokozattal rendelkezik, disszertációjának témája: „A Szemjonov elvtárs nevét viselő szappangyár szakszervezete az 1939 és 1941 közötti időszakban”. Külföldön nem volt, nem is készül. Jellemének megkülönböztető vonása az óvatosság és körültekintés, ami időnként azzal a veszéllyel jár, hogy magára vonja a főnökség elégedetlenségét, de mindig az a célja, hogy végül kivívja a főnökség háláját...

– Ez nem egészen így van – vetette ellene lágyan Farfurkisz. – Ön némileg összekeveri a fogalmakat. Óvatosságom és körültekintésem független a főnökségtől, természettől fogva ilyen vagyok, ez a kromoszómáimban van. Ami pedig a főnökséget illeti, hát ez a kötelességem: hogy megmutassam a fölötteseimnek kompetenciájuk jogi kereteit.

– És ha túllépnek ezeken a kerteteken? – kérdezte Teofil.

– Látja – mondta Farfurkisz –, rögtön érezni, hogy maga nem jogász. Nincs semmi, ami rugalmasabb és hajlékonyabb lenne, mint a jogi keretek. Szükség esetén rájuk lehet mutatni, de túllépni rajtuk nem lehet.

– És hogy állunk a hamis tanúskodással? – érdeklődött Teofil.

– Attól tartok, ez a fogalom némiképp elavult – felelte Farfurkisz. – Már nem használjuk.

– Mi a helyzet, tanúskodott hamisan? – kérdezte Teofil a kecskét.

– Soha – mondta a kecske. – Mindig szentül hiszi, amit tanúként állít.

– Valóban, mi is a hazugság? – tudakolta Farfurkisz.

– A hazugság egy tény tagadása vagy eltorzítása. De mi a tény? Beszélhetünk-e egyáltalán tényről ebben a mi hihetetlenül bonyolulttá vált valóságunkban? Az a jelenség vagy cselekedet a tény, amelyről szemtanúk ezt állítják? Csakhogy a szemtanúk lehetnek elfogultak, önzőek vagy egyszerűen csak tudatlanok... Az a tett vagy jelenség tekintendő ténynek, amelyről dokumentumok tanúskodnak? De a dokumentumok lehetnek konstruáltak, vagy meghamisították őket... Végül tény lehet az a tett vagy jelenség, amelyet én magam rögzítettem. Csakhogy az én érzékelésem is lehet eltompult vagy akár a járulékos körülmények által félrevezetett. Ily módon kiderül, hogy a tény mint olyan valami teljességgel efemer, szétfolyó, hiteltelen valami, és természetes követelményként merül fel, hogy tekintsünk el ettől a fogalomtól. De ebben az esetben az igazság és hazugság automatikusan olyan elsődleges fogalommá válik, amelyeket lehetetlen általánosabb fogalmak segítségével meghatározni, bármilyenek legyenek is azok... Létezik a Nagy Igazság és annak ellenpólusa, a Nagy Hazugság. A Nagy Igazság mérhetetlenül nagy és igaz volta annyira nyilvánvaló minden normális ember szemében, amilyen én is vagyok, hogy megcáfolni vagy eltorzítani, vagyis hazudni, tökéletesen értelmetlen dolog. Hát ezért nem hazudok én soha, és természetesen nem is tanúskodom hamisan.

– Ügyes – mondta Teofil. – Nagyon ügyes... Farfurkisz után természetesen az igazságról és tényekről szóló filozófiája marad meg, ugye?

– Nem – felelte a kecske. – Vagyis a filozófia megmarad, de ennek semmi köze Farfurkiszhoz. Ezt nem ő találta ki.

Ő a disszertációján kívül egyáltalán semmit nem talált ki, így utána csak ez a disszertáció marad meg, mint az efféle művek egy példája.

Teofil elgondolkodott. A kecske – egy kis zsámolyon a lábánál ült, és haját fésülte, mint Lorelei. Pillantásunk találkozott, ő rám mosolygott, de minden kacérság nélkül. Nagyon, nagyon kedves kis kecske volt. Volt benne valami az én Sztellocskámból, és hirtelen annyira hazavágytam.

– Jól értem – kérdezte Farfurkisz Teofilhoz fordulva hogy itt végeztünk, és folytathatjuk a munkánkat?

– Még nem – felelte Teofil kizökkenve gondolataiból.

– Szeretnék még néhány kérdést feltenni ennek a polgártársnak...

– Hogyan?! – kiáltott fel a megrendült Farfurkisz.. – Lavr Fedotovicsnak?

– A nép... – szólalt meg Lavr Fedotovics látcsövén valahová nézve.

– Kérdéseket Lavr Fedotovicsnak?! – mormolta Farfurkisz sokkos állapotban.

– Igen – erősítette meg a kecske. – Vunyjukov Lavr Fedotovics, született...

– De hát mi ez itt?! – ordította Farfurkisz kétségbeesetten.

– Elvtársak! Hova kerültünk már megint? Hát mi ez? Hiszen ez képtelenség...

– Úgy van – mondta Hlebovvodov. – Ez nem ránk tartozik. Ezt intézze el a rendőrség.

– Grrmmm – közölte Lavr Fedotovics. – Van más javaslat? Kérdések az előadóhoz? A közvélekedést kifejezve javaslom a huszonkilences számú ügyet olyan megmagyarázhatatlan jelenségként racionalizálni, amely az Élelmiszer-ipari Minisztérium, a Pénzügyminisztérium és a Társadalmi Rendvédelmi Minisztérium érdeklődésére tarthat számot. Az elsődleges felhasználásbesorolás céljából javaslom a huszonkilences számú ügyet Elvarázsolt néven átadni a kityezsgradi járási ügyészségnek.

Felnéztem a dombtetőre. Teofil, az erdész nehézkesen botjára támaszkodva tornácán állt, tenyere alól szemlélve a környéket. A kecske a veteményesben bóklászott. Búcsúzóul intettem nekik a sapkámmal. A láthatatlan Edik keserű sóhajtása fülemben összeolvadt a Nagy Kerek Pecsét súlyos döndülésével.