Negyedik fejezet

Vityka ezt az éjszakát nem töltötte a szállodában. Román a jelek szerint nagyon későn ért haza, és reggel Ediknek meg nekem hideg vízzel kellett kirángatnunk az ágyból. Gyorsan megreggeliztünk, kefirt és uborkát ettünk. Nagyon siettem, mielőbb találkozni akartam a parancsnokkal, hogy tisztázzam jelenlegi helyzetemet. Ő kedvelt engem: időnként segítettem neki eligazodni Vibegallo professzor zavaros okfejtésein, és mélyen együtt éreztem vele. Hogyisne éreztem volna együtt? Élt-éldegélt ez az ember, semmi helytelent nem művelt, különösebben senkit nem zavart, egy kollégium vezetője volt, sikeresen végezte a munkáját, ám egyszer csak hívatta Pucér^[13] elvtárs, megdorgálta a vallás iránti elkötelezettsége miatt, majd előléptette – a Megmagyarázhatatlan Jelenségek kolóniájának parancsnokává. Ha fiatalabb és dörzsöltebb lett volna, talán itt is elboldogul, de Zubo elvtárs nem ilyen volt. Született alárendelt volt, ráadásul rendkívül finnyás. „Én ebbe belepusztulok – panaszolta néha. – Elpusztulok ott, Alekszandr Ivanovics, azoktól a szőrös, bűzös, lehetetlen alakoktól, a jövevényektől. Teljesen elvesztettem az étvágyamat, egyre fogyok, a feleségemnek be kell vennie a nadrágomból, és semmi perspektíva... Ma megint érkezett valami parazita, nem oroszul hablatyol valamit, a kását nem eszi meg, húst nem eszik, közben meg, tessék, fogkrémet követel... Én ezt már nem bírom. Nem akarok panaszkodni, nem is szabad, de elmegyek egészen Gologo elvtársig...”. Nagyon sajnáltam szegényt.

A parancsnok siralmas helyzetét csak súlyosbította Isaacnek, az értelmes delfinnek a története. Maga a delfin tisztázatlan okokból már régen elpusztult, de az ügye élt, és rengeteg kellemetlenséget okozott. Éspedig a következők miatt. Először is, Isaac úgy múlt ki, hogy nem fogyasztotta el a táplálékául beszerzett két tonna tőkehalat. Ez a valamikor friss tőkehal mázsás súlyként nyomasztotta a parancsnok vállát, és semmilyen módon nem tudott megszabadulni tőle. Ette a parancsnok és egész családja, vendégeket hívott, etette vele a kityezsgradi kutyák felét, többször is ételmérgezést kapott tőle, megmérgezte legjobb sertését, de a tőkehal mintha nem is fogyott volna.

Másodszor pedig azért nem zárult le Isaac ügye, mert mialatt a róla szóló akta járta a hatóságokat, az elhunytat kitömték, és szemléltetőeszköz gyanánt átadták a kityezsgradi középiskolának. Eközben az illetékes hatóságokban a halál körülményei némi kételyt ébresztettek, és az akta azzal a határozattal érkezett vissza, hogy az említett körülmények tisztázása végett végezzék el a boncolást. Ettől kezdve a parancsnok minden héten kapott egy felszólítást: „Miért nem kaptuk meg még mindig a boncolás eredményét?” – amire ő minden alkalommal ugyanazt válaszolta: mindent megteszünk, hogy mielőbbi választ adhassunk ilyen és ilyen számú megkeresésükre. A tőkehalat nem lehetett leírni, mivel a delfint nem törölték a nyilvántartásból, a delfint pedig nem törölték a nyilvántartásból, mivel nem végezték el a boncolást. Továbbá azért sem lehetett leírni, mivel Hlebovvodov így szónokolt az elhunyt Isaac-ről: „Na és ha meghalt? Fütyülök rá, hogy meghalt. Megígértem, hogy leleplezem, hát le is leplezem.” Hlebovvodov makacskodásának’ az volt az oka, hogy amikor először találkozott Isaackel, a delfin, meghallva Hlebovvodov szavait: „Mit kell itt vacakolni? Közönséges beszélő hal, már olvastam ilyenről”, mindenki számára jól hallhatóan, négy európai és két ázsiai nyelven beszélő idiótának nevezte őt.

A parancsnok ezen a reggelen is asztalánál ült, és beletemetkezett Isaac felszólításoktól vaskosra duzzadt aktájának kilátástalan tanulmányozásába.

– Belepusztulok – közölte kezet fogva velünk. – Teljesen értelmetlenül belepusztulok. Ha ma se engedik leírni a leltárból a tőkehalat, én felkötöm magam... Hogyhogy Kornyejev elvtársat nem látom? Hiszen az ő ügye van napirenden, az ő igénylése...

– Beteg – hazudtam.

– Késik – füllentett velem egyszerre Román.

– Hm – mismásolt Edik, és elvörösödött.

– Befut majd – nyugtattam. – Nem vész el. Inkább azt mondja meg nekem, Zubo elvtárs, most mihez kezdjek.

Kiderült, hogy nem történt semmi jóvátehetetlen. Az öregúr, Edelweis most már persze holtáig a nyakamon marad, ez ellen nincs mit tenni. De beadványom nem vesztette érvényét. Ha kérelmeztem a Fekete Dobozt, végül meg is kapom. Csak írnom kell egy új kérelmet, visszadátumozva. A kilencvenhetes ügyszámra nincs más igénylés, és nem is várható, bár persze mindannyian az istenek kezében vagyunk: nagyon i§ könnyen megeshet, hogy Vunyjukov elvtárs vagy mondjuk Hlebovvodov elvtárs átadja ezt a dobozt valamilyen klubnak vagy kifőzdének, vagy egyszerűen megsemmisítteti...

Ekkor kilencet ütött az óra, és bevonult a Trojka, mi is elfoglaltuk a helyünket. Kissé megnyugodva én Román mögé telepedtem le, és megírtam az új igénylést. Edik csöndben megszervezte rá a szögletes pecsétet, Román pedig a kereket. Janus Poluektovics aláírását én magam intéztem el. Amikor elkészült az igénylés, végleg megnyugodtam, és figyelni kezdtem.

Hlebovvodov egy újságkivágással hadonászott.

– ...Itt van nálam egy anyag ezzel az Isaackel kapcsolatban. A központi sajtó jelzést kapott, hogy a delfin úgymond egyáltalán nem hal. Ezt én nem értem. A vízben él, farka van... és nem hal. Akkor maguk szerint micsoda, talán madár? Vagy talán valamiféle... kakas?

– Van valakinek javaslata? – érdeklődött jóindulatúan Lavr Fedotovics.

– Van – közölte Hlebovvodov. – Napoljuk el az ügy teljes tisztázásáig. Sötét figura volt az elhunyt, nyugodjék békében. Sok minden maradt utána a tőkehalon kívül is, érzem én azt!

– De hát meghalt – siránkozott reménytelenül századszor is a parancsnok. – Nem írhatnánk le végre? Kerüljön az iskola leltárába...

– Zubo elvtárs – mondta Farfurkisz kioktató hangon.

– Fölöslegesen teszi próbára a türelmünket. Türelmünk végtelen. Már elmagyaráztuk magának, hogy Homérosz is, Shakespeare is és a tudomány számos jelese is meghalt, de változatlanul kutatás tárgyai maradtak. A halál nem lehet a kutatómunka gátja, még kevésbé a hivatali kutatásé. A Trojkát nem érdekli, eleven vagy holt-e a szóban forgó objektum. A Trojkának csak azt kell megállapítania, milyen mértékben tekintendő vagy volt tekintendő megmagyarázhatatlan jelenségnek.

– Na jó, ez a delfin – így a parancsnok. – De mit csináljak a tőkehallal?

– Ismét csak készen állunk elmagyarázni magának, hogy miután az adott élelem mint a tizenhatos ügyszám tápláléka került regisztrálásra, kizárólag abban az esetben írható le, ha az ügyszám elfogyasztotta, vagy ha az ügyszám kerül leírásra.

– Nyakamon a leltár! – szólalt meg sírós hangon a parancsnok. – És ha megtalálják nálam a két tonna romlott tőkehalat mint többletet...

– Igen – mondta együtt érzőén Farfurkisz. – Valamit tennie kell.

– Talán vegyek egy másik delfint? Saját megtakarított pénzemen... Azt mondja a komám, Moszkvában van ilyen bolt...

– Ehhez joga van – állapította meg Farfurkisz. – De aligha törvényes eljárás a tizenhatos ügyszám táplálására szolgáló eledelt egy másik delfinnel föletetni, amelyik nem tartozik a Trojka hatáskörébe.

– Akkor hova tegyem a halat?

– Etesse meg a tizenhatos ügyszámmal! – felelte Farfurkisz.

Edikre néztem. Nem zavartatta magát. Úgy látszik, már kialakult az immunitása. Ez egyébként is jelentéktelen ügy volt.

– Grrrmmm – mondta Lavr Fedotovics. – Az általános álláspontot kifejezve javaslom, hogy a tőkehal ügyét a teljes kivizsgálásig napoljuk el. Térjen át a következő ügyre, Zubo elvtárs!

A parancsnok orrát fújva, könnyeit törölgetve dossziéi fölé hajolt. A következő ügy tárgya Szpiridon, a polip volt, és az álmos Román erre felébredt. Valamikor a beláthatatlanul távoli jövőben a Trojkának át kellene adnia Szpiridont Románnak, már persze ha nem keresztezi az utat valamilyen étterem vagy divatszalon. Román nem számíthatott arra, hogy a mai napon bármi új elhangzik, mégis igyekezett követni a dolgok folyását. Szpiridon ügye már több mint egy éve húzódott, és minden héten napirendre került. Az önérzetes ősi fejlábú nem óhajtott megjelenni a Trojka ülésén, azt követelte, hogy a Trojka keresse fel őt. Mindkét oldal makacssága lehetetlenné tette a konfliktus megoldását, hiszen arról volt szó, melyikük kerekedik a másik fölébe.

– Megint nem jelent meg a vén bajkeverő – állapította meg Hlebovvodov elégedetten.

– Nem – erősítette meg csüggedten a parancsnok.

– Mégiscsak túlzás, micsoda disznó! – folytatta Hlebovvodov. – Hét lába van a pimasznak, mégsem hajlandó idejönni.

– Nyolc – javította ki Farfurkisz.

– Már miért volna nyolc? – sértődött meg Hlebovvodov.

– Hét van neki. Mégis mit képzelsz...

– A nyolckarú polipnak nyolc lába van – mondta Farfurkisz kedvesen.

– Ugyan, hagyja ezt! – tiltakozott Hlebovvodov. – Mégis mit képzelsz, bebeszélne itt nekem mindenfélét. Ha nem ért hozzá, ne beszélj bele... Majd a tudományos-kortzultáns elmagyarázza... Tudományos konzultáns elvtárs! Hány lába van? Hét vagy nyolc?

Vibegallo nem tudta. Kínjában vigyorgott, megcibálta a szakállát, és kijelentette:

– Hány lába? Nos, c’est tres bien, il ya quelque chose de mélodique.^[14]

– Micsoda? – kérdezte Hlebovvodov.

– Tout comprendre, c’est tout pardonner^[15] – jelentette ki Vibegallo, úgy érezve, rátalált a helyes útra.

– Aha... – mondta Hlebovvodov bizonytalanul. – Ezt persze megértjük... latin, talán német... De azért szeretném pontosítani: mégis hány lába van ennek a nyolckarú polipnak?

– Tíz – szólalt meg Román.

Hlebovvodov elképedve meredt rá.

– Viccelődni méltóztatik? – kérdezte. – Csakhogy, képviselő elvtárs, munkahelyen van. Otthon méltóztasson viccelődni, a feleségével.

– Nem áll szándékomban viccelődni önnel, Hlebovvodov elvtárs – közölte Román hűvösen. – Kérdést intézett a konzultánshoz, és mivel a konzultáns nehéz helyzetbe került, én válaszolok helyette. Szpiridonnak tíz lába van.

– II ya quelques restrictions^[16] – jelentette ki Vibegallo fontoskodva.

– Miféle restrikciók? – kérdezte Román gorombán.

– C’est ridicule, camarade professzor.^[17] Tíz lába van, pontosabban nem lába, inkább keze, mivel a polipok a csápjaikkal fognak, mint egy kézzel.

– De lába, van neki lába? – faggatta Hlebovvodov. – Legalább egy!

– Nem tudok semmit hozzátenni – mondta Román.

– Egy pillanat – szólt közbe Farfurkisz. – Akkor miért nevezik nyolckarú polipnak?

– Szpiridon nem nyolckarú. Szpiridon kalmár. Megatoitis.

– Aha – mondta Farfurkisz. – Köszönöm.

– Nekünk ez teljesen mindegy – jelentette ki Hlebovvodov dühösen. – Karja van, vagy micsodája. Végső esetben a karjain is idejöhetne. Végül is nem moziba menne, hanem az ülésünkre... Egyébként is, mi közünk hozzá? Mi hívatjuk, ő meg nem j ön el, minket nem sürget az idő. Akad elég más munkánk. Mi következik?

– Szpiridontól beadvány érkezett – jelentette a parancsnok.

– Elutasítani, elutasítani! – szorgalmazta Hlebovvodov.

– Grrmm – közölte Lavr Fedotovics. – Hlebovvodov elvtárs, van kérdése?

– Nincs – mondta Hlebovvodov megszégyenülten. – Elnézést.

– A nép minden részletet tudni akar – folytatta Lavr Fedotovics Hlebovvodovot nézve látcsövén keresztül.

– Ugyanakkor úgy látszik, a Trojka bizonyos tagjai a Trojka általános véleményét egyéni véleményükkel szeretnék felcserélni. Csakhogy a nép azt mondja ezeknek a bizonyos elvtársaknak: ez nem megy, elvtársak!

Tiszteletteljes csönd állt be. Hallani lehetett, hogyan marcangolja Hlebovvodovot a lelkiismerete. Lavr Fedotovics leengedte a látcsövet, és kiadta az utasítást:

– Jelentsen, Zubo elvtárs!

– Tizenkettes számú memorandum – olvasta a parancsnok. – A Gigantikus Ősi Fejlábúak Egyetemes Közösségének meghatalmazott nagykövete ezennel őszinte tiszteletéről biztosítja a Megmagyarázhatatlan Jelenségeket (szenzációkat) Racionalizáló és Felhasználásbesoroló Trojka elnökét, őexcellenciáját, Lavr Fedotovics Vunyjukov elvtársat, és az alábbiakról tájékoztatja őt:

 

1.    §: Jelen memorandum a tizenkettedik azon azonos tartalmú dokumentumok sorában, amelyeket. a meghatalmazott nagykövet őexcellenciájához intézett.

2.    §: A meghatalmazott nagykövet mind a mai napig nem kapott tájékoztatást, sem értesítést a dokumentum érkezéséről, sem visszaigazolást az átvételéről, sem adekvát választ egyetlen föntebb említett dokumentumra.

3.    §: A meghatalmazott nagykövet kénytelen sajnálattal megállapítani egy nemkívánatos tradíció kialakulását, amely aligha járul hozzá a magas szerződő felek közötti normális kapcsolatok megteremtéséhez.

 

A fentebb kifejtettekkel kapcsolatban, feltételezve, hogy a megelőző tizenegy dokumentum ilyen vagy olyan oknál fogva elkerülte őexcellenciája figyelmét, a meghatalmazott nagykövet szükségesnek tartja ismételten tájékoztatni őexcellenciáját azon törekvéseiről, amelyek neki mint meghatalmazott nagykövetnek a Legfelső Tanáccsal szembeni kötelezettségeiből fakadnak, és amelyeket van szerencséje ismertetni:

 

1.    §: A meghatalmazott nagykövetnek szándékában áll találkozni a magas tárgyaló fél külügyminisztériumának képviselőivel, hogy tisztázzák, milyen körülmények között nyújthatja át megbízólevelét magas tárgyalófele külügyminiszterének.

2.    §: Az említett tárgyalásokat követően a meghatalmazott nagykövetnek szándékában áll átnyújtani megbízólevelét magas tárgyalófele külügyminiszterének.

 

A magas tárgyalófelek érdekében, és feltételezve, hogy az előző tizenegy dokumentum ilyen vagy olyan oknál fogva nem került őexcellenciája érdeklődési körébe, a meghatalmazott nagykövet kötelességének tartja megismételni őexcellenciája elé terjesztett javaslatait.

 

1.    §: A meghatalmazott nagykövet kifejezi óhaját, hogy találkozhasson őexcellenciájával annak megvitatása céljából, milyen eszközökkel és milyen módon oldható meg az ő, a meghatalmazott nagykövet eljuttatása a magas tárgyaló fél külügyminisztériumának képviselőjével való találkozása helyszínére.

2.    §: Az őexcellenciájával létrejövendő találkozó idő pontját a meghatalmazott nagykövet őexcellenciája belátására bízza.

3.    §: Ami a találkozó helyszínét illeti, figyelembe véve a meghatalmazott nagykövet fizikai és fiziológiai sajátosságait, kívánatos lenne a találkozót a meghatalmazott nagykövet jelenlegi rezidenciáján megrendezni.

 

Excellenciád döntését várva maradok a legmélyebb tisztelettel, az ön alázatos szolgája Szpiridon a Gigantikus ősi Fejlábúak Egyetemes Közösségének meghatalmazott nagykövete.

– Ennyi – mondta a parancsnok.

– Grrrmmm – szögezte le Lavr Fedotovics. – Milyen javaslatok vannak az ügy lényegét illetően?

– Nekem van javaslatom – jelentette be Hlebovvodov.

– Meg kell fosztani a pimaszt az élelmezési ellátmányától. Gubbasszon csak koplalva, hiszen nyilvánvaló, hogy gúnyolódik! Hányszor közöltük már vele, hogy jelenj meg úgymond az ülésen, de ő csak holmi irományokat küldözget. Hát én azt javaslom, koplaljon csak, attól majd jobb belátásra tér...

Ebben a pillanatban Edik, aki gyors tanácskozást tartott Románnál, úgy határozott, megvalósítja utópisztikus programját a Trojka tagjainak morális átalakítására, megpróbálja felszínre hozni a hlebovvodovi tudat legmélyéről mindazt, ami értelmes, jó és örök, de csak egy adag mustárszószos hering homályos képét és egy profi módon érzelemmentes hangú mondatot sikerült kibányásznia: „Engedjék az ajtókat becsukódni, a következő megálló a Kropotkinszkaja.”

– Nem, nem, Hlebovvodov elvtárs – szállt vele vitába Farfurkisz. – Ez így nem megy. Mit jelent az, hogy „engedjék az ajtókat becsukódni”? A tárgyalások előtt nyitva kell hagyni az ajtókat. És ha mégiscsak tényleg nagykövet? Diplomáciai óvatosságot kell tanúsítanunk. Az persze már más, hogy beosztásával összeegyeztethetetlenül viselkedik, és olyan cselekedeteket követel meg a Trojkától, amelyek aláássák tekintélyünket. Természetesen helyre kell tennünk. Meg kell neki írni, a Trojkának nincs felhatalmazása, hogy bármilyen kapcsolatba lépj en a külügyminisztériummal, a Trojka feladata a megmagyarázhatatlan jelenségek racionalizálása és felhasználásra történő besorolása, és mivel Szpiridon a Trojka szempontjából nem több mint a hatos számú ügy, elő kell állnia megvizsgálása céljából, és alávetnie magát a határozatnak. Ezért a Trojka azt javasolja, jelenjen meg, mondjuk, hétfőn. Diplomáciai funkciói pedig a Trojkát a legkevésbé sem érdeklik.

– Grrmmm – közölte Lavr Fedotovics. – A nép nem rendelkezik fölösleges papírkészletekkel, hogy levelezést folytasson megmagyarázhatatlan jelenségekkel. Másrészt Viszont a nép barátságos és vendégszerető. Az általános vélekedést kifejezve azt javaslom Zubo elvtársnak, ismételten magyarázza el világos szavakban a hatos számú ügynek viselkedésének elfogadhatatlan voltát. Élelmezését változatlanul biztosítani kell. Van más javaslat? Kérdések a témafelelőshöz?

– Milyen kaliber? – üvöltött fel az ezredes.

Lavr Fedotovics fogta látcsövét, és a tréfamesterre szegezte. Ám az ezredes békésen szundikált, s Lavr Fedotovics elnézve neki gyöngeségét, nem törődött vele, és megnyugodott.

– Folytatjuk a Trojka délelőtti ülését – jelentette ki. – A következőt. Jelentsen, Zubo elvtárs!

Román, miután meggyőződött róla, Szpiridont hétfőig nem fenyegeti az a veszély, hogy átadják az ifjú vitorlázórepülők szakkörének vagy megsemmisítik, súgott valamit Ediknek, majd lábujjhegyen kiment. A parancsnok fellapozta a következő dossziét, és jelenteni kezdett:

– Hatvannégyes számú ügy. Családneve...

– Várjon! – szólt közbe Farfurkisz. – Miért a hatvannégyes? A hetvenkettes következik.

– A jegyzőkönyvnek megfelelően – mondta fáradtan a parancsnok.

– Miféle jegyzőkönyvnek megfelelően?

– A tegnap délutáni ülés jegyzőkönyvének megfelelően. Tessék, itt a jegyzőkönyv.

Farfurkisz áttanulmányozta a jegyzőkönyvet, és néhány sort írt a jegyzetfüzetébe.

– Folytassa, Zubo elvtárs! – szólt Lavr Fedotovics.

– Családneve: ismeretlen. Utóneve: ismeretlen. Apai neve: ismeretlen.

– Tiltakozom – szólt Farfurkisz. – Hogyhogy ismeretlen? Ki kell deríteni. Ha szükséges, a rendőrséghez kell fordulni...

– Álcázza magát a disznó – mondta Hlebovvodov vérszomjasán.

– Az egyik jövevény – magyarázta a parancsnok csüggedten. – Az ilyeneknek nem mindig van nevük.

– Kategorikusan tiltakozom! – kiáltotta Farfurkisz dühödten és vadul lapozgatva könyvecskéjét. – A szabályzat abszolút pontosan előírja! A második rész negyedik fejezetének hatodik paragrafusa... Itt van!.Abban az esetben, ha a megmagyarázhatatlan jelenség élőlény, de valamilyen oknál fogva nem állapítható meg a neve, a regisztrálás és azonosítás megkönnyítése érdekében család-, utó- és apai névvel kell ellátni a Trojka választása és jóváhagyása szerint. Megjegyzés: az imperszonáció, a visszaélések és diffamáció elkerülése végett tilos az említett élőlényeknek széles körben ismert történelmi személyiségek, az irodalom és művészet híres alkotóinak nevét adni. Mintanévjegyzék a 19. sz. mellékletben.” Mi az, maga még sosem olvasta el a szabályzatot?

– Úgy van! Nem olvastam! – fortyant fel a parancsnok is. – Ez nem az én szabályzatom, ez a maguk szabályzata! Nekem még a kezembe se adják! Maga pedig sosem hallgat végig... Tessék, itt van a kérdőív melléklete: „A hatvannégyes számú ügy rövid leírása”.

– Miféle leírás? – tudakolta Farfurkisz, de látszott, hogy zavarban van, és megint jegyzetfüzetét lapozgatta.

– Éppen maguk írták elő a legutóbbi utasításban, hogy ha valakinek nincs család-, utó- és apai neve, akkor legyen leírás. Ezt Vibegallo elvtárs össze is állította.. Csak beszélnek, beszélnek, de maguk se tudják, mit mondanak.:.

– Ez... – szánta rá magát Vibegallo a megszólalásra.

– Faites ce que vous avez besoin, et sera, qui sera.^[18]

– Nehézség támadt? – érdeklődött Lavr Fedotovics fahangon. – Farfurkisz elvtárs, hárítsa el!

– Igen, valóban – vallotta be Farfurkisz. – Kicsit elhamarkodtam a tiltakozást. Az a helyzet, hogy én a hatodik paragrafusból indultam ki, holott a vizsgált ügyre ugyanazon fejezet hetedik paragrafusa vonatkozik, amely paragrafus kimondja:.Abban az esetben, ha a megmagyarázhatatlan jelenséget olyan szubsztancia alkotja, amely csupán meghatározhatatlan mértékben nevezhető élőlénynek, vagyis a megmagyarázhatatlan jelenségnek mint élőlénynek az azonosítása bizonyos nehézséget jelent a Trojka számára...”, nos akkor, elvtársak, az ilyen jelenséget valóban az ügyszámmal kell megnevezni, és rövid leírását kell mellékelni a kérdőívhez... Visszavonom a tiltakozást.

– Akadály elhárítva? – érdeklődött Lavr Fedotovics.

– Folytassa, Zubo elvtárs!

– De mit folytassak? – kérdezte a parancsnok. – A negyedik pontot folytassam, vagy előbb a leírást?

– Mi a különbség? – kottyant közbe meggondolatlanul Hlebovvodov, de nyomban megrémült, és gyorsan bemászott az asztal alá.

Farfurkisz vadul lapozgatta a szabályzatot, de nem találta, amit keresett. Az ezredes felébredt, és mélyen elgondolkodott. Még Vibegallo is gondolkodni próbált, de a megerőltetéstől eleredt az orra vére, így feladta a próbálkozást. Lavr Fedotovicsra néztem, és elképedtem. Mindannyiunk fölé magasodott, akár valami bástya. Félelmetes volt még csak belegondolni is, micsoda titáni elmemunka zajlik most le nyugalmának és rendíthetetlenségének gránitfala mögött. A negyedik pont vagy a leírás? A leírás vagy a negyedik pont? Nem megjátszott nyugalom és nem hamis rendíthetetlenség volt ezt. Az a határtalan meggyőződés foglaltatott ebben, hogy egyedül ő viseli a felelősséget mindenért, és ezt a meggyőződést felelős posztokon végzett munka évtizedei edzették keményre és csiszolták simára.

– A szabályzatban nincs megfelelő útmutatás – közölte Farfurkisz kétségbeesetten.

Közelgett a tragédia, lidércnyomásos, példátlan konfliktus, amelyet csakis a csoda háríthatott el. És a csoda bekövetkezett.

– Ismertesse a leírást! – mondta egyszerűen Lavr Fedotovics.

És minden életre kelt. Farfurkisz sugárzó arccal nekilátott jegyzetelni. Hlebovvodov kimászott az asztal alól, és odaadó képpel Lavr Fedotovicsot kezdte bámulni. Az ezredes megbékélt képpel elmosolyodott, és ismét elaludt. Ami pedig Vibegallót illeti, megengedte magának, hogy kétszer is kifújja az orrát, méghozzá úgy, hogy az eközben kiadott hangokat könnyen úgy lehetett értelmezni, mintha a határtalan elragadtatás szavai lennének valamilyen francia dialektusban. Edik és én forrón kezet ráztunk.

– A hatvannégyes szám leírása – olvasta a parancsnok.

– „A hatvannégyes számú ügy tárgya szürkésbarna, félig folyékony, körülbelül tízliternyi és tizenhat kilogrammnyi tömegű szubsztancia. Szaga nincs. Íze ismeretlen. Felveszi annak az edénynek az alakját, amelybe beletöltik. Sima felületen kerek lepény alakját veszi föl, amelynek vastagsága maximum két centiméter. Ha sóval megszólják, összerándul. Porcukorral táplálkozik. Az idő múlásával sem kap szagot. Képes a belőle eltávolított tömeg regenerálására.”

– A parancsnok félretette a leírást, és visszatért a kérdőívhez. – Negyedik pont. Születési év és hely: nem állapítható meg, de feltételezhetően nem a Föld...

– Feltételezhetően – jegyezte meg Farfurkisz szarkasztikusan. – Ezt majd mind szíveskedjék később megmagyarázni! – mondta Vibegallónak, megfenyegetve őt ujjával.

– A legteljesebb mértékben – reagált élénken Vibegallo professzor. – A nép elégedett lesz.

– Nemzetisége – folytatta hangját, megemelve a parancsnok. – Feltételezhetően jövevény. Végzettsége: feltételezhetően felsőfokú. Idegennyelv-ismeret: feltételezhetően rendelkezik vele. Foglalkozása és jelenlegi munkahelye: feltételezhetően űrpilóta. Járt-e külföldön: feltételezhetően...

– Hogy is van ez? – kiáltott fel Hlebovvodov. – Vagyis hát hogy lehet, hogy feltételezhetően?

– Hát csak úgy – vicsorgott a parancsnok. – Honnan tudhatnám? Lehet, hogy Svédországból jött ide, nem áll velünk szóba...

– Szerintem az éberség nem áll nálunk valami magas szinten – állapította meg Hlebovvodov. – Farfurkisz, mindenesetre kérem magát, vedd be a jegyzőkönyvbe: Hlebovvodov úgymond felhívja a parancsnok figyelmét az éberségre!

A parancsnok gyűlölködve nézett rá, majd folytatta:

– A megmagyarázhatatlan jelleg lényegének rövid ismertetése: ismeretlen bolygóról (talán nem bolygóról) származó, ismeretlen vegyi összetételű és elvileg meghatározhatatlan szintű intellektussal rendelkező ismeretlen lény (talán anyag). A legközelebbi rokonaira vonatkozó adatok hiányoznak, állandó lakcíme ismeretlen. Ennyi.

– Ez aztán igen: ennyi! – nevetett fel epésen Hlebovvodov. – Az egyezerkilencszázötvenkettes évben a kilences számú szállítmányozási cég lovardájának voltam a vezetője, beállított hozzám egy heréit mén. Heréit mén vagyok, azt mondja. Iratai nincsenek, nyelveket nem beszél, a neve is ismeretlen. El kellett volna hajtanom a fészkes fenébe, vagy átadnom a rendőrségnek, de tapasztalatlanságomban felvettem. Miért is ne, mondtam magamban, végül is egy heréit. Erre egy hét múlva csikót szült; ez egy. Azután meg nyom nélkül eltűnt; ez kettő. Ráadásul öt zsák zabot is behabzsolt, nyelte, mint kacsa a nokedlit. Szép kis heréit. Te meg azt magyarázza itt nekem, ismeretlen, úgymond, feltételezhetően, tisztázhatatlan... Istenemre, mint a gyerekek!

– Igen, igen – mondta határozottan Farfurkisz. – Én is elégedetlen vagyok. Tudja, ez nem rendes munka. A parancsnok esetében még megbocsátható, de maga, Vibegallo elvtárs, elképeszt.

Vibegallo felvette a kesztyűt.

– Mivel? Mivel képesztem el magát, Farfurkisz elvtárs?

– tudakolta.

– A nem kielégítő módon összeállított leírással, Vibegallo elvtárs, hát azzal! – mondta Farfurkisz.

– Ez irkafirka, nem leírás – tette hozzá Hlebovvodov.

– Ilyen leírást én is össze tudok csapni.

Vibegallo ekkor fölszegte szakállát, gyűlölködve végigmérte kritikusait, akik szerinte túlfeszítették a húrt, megrángatta mandzsettáit, és nekilátott, hogy kizsigerelje őket.

Mint szavaiból kiderült, a magasztos tudománynak, amelyet van szerencséje itt képviselhetni, nem először kell megvédelmeznie a nép érdekeit profánok és dilettánsok támadásaitól. C’est pénible, mais cela fait du bien.^[19] Ő, Vibegallo professzor, akit a közös származás köldök-zsinórja kapcsol a néphez, soha nem tartotta méltóságán alulinak, hogy személyesen leplezze le az intrikákat, verje vissza az orvtámadásokat, ő, Vibegallo professzor kötelességének érzi felhívni bizonyos elvtársak figyelmét arra, hogy tudományunk nem tűri a szemfényvesztést, a koholt tényekkel operálást és a hamisítási mániát. Ő, Vibegallo professzor mint ember meg tudja érteni Hlebovvodov elvtársnak azt az óhaját, hogy jó lenne, ha a hatvannégyes számú ügy mondjuk az NSZK-ból jött volna hozzánk. J’avais besoin de voir á l’avance.^[20] Akkor Hlebovvodov elvtárs könnyűszerrel kovácsolhatna magának egy kis politikai tőkét, kezdeményezőként föllépve, hogy az ügyet adják át egészen más hatóságoknak. Neki, Vibegallo professzornak Farfurkisz elvtárs óhaja is érthető, mely szerint az ügy tárgyát nyilvánítsák egyértelműen közönséges anyagnak. Akkor Farfurkisz elvtársnak lehetősége nyílna; hogy átpasszolja az ügyet a geológiai kutatóintézetnek, és ily módon felszabadítson a maga számára egy bizonyos mennyiséget a nép idejéből, kétséges kalandok céljára, amelyek nem tanúskodnak magas erkölcsi színvonalról. De a tudomány az ő, Vibegallo professzor személyében haraggal elutasítja a megmagyarázhatatlan jelenségekkel végzett munka ilyen felelőtlen módszereit. Ha a tudomány nem rendelkezik elég adattal annak megállapításához, hogy a hatvannégyes ügy, mondjuk, az NSZK-ból érkezett hozzánk, akkor ő, a tudomány arra a kérdésre, „Járt-e az ügy külföldön?”, egyenesen és minden kétértelműség nélkül azt feleli: feltételezhetően. Ha a tudomány nem rendelkezik elegendő adattal annak megállapítására, hogy az adott ügy anyagi vagy élőlény természetű, akkor ő, a tudomány, elhárítva minden parádézást és hűhót, világosan és rendkívül pontosan mint „ismeretlen lényt, zárójel, esetleg anyagot” azonosítja az ügyet. Az-itt jelen lévő Lavr Fedotovics igazolja, hogy régen elmúltak a szemfényvesztés, a koholt tényekkel operálás és hamisítási mánia napjai, és hogy hiábavalóak a Trojka egyes tagjainak próbálkozásai a történelem kerekének visszaforgatására. Les mariages se font dans le cieux.^[21]

A közösségi szellem hatásának adózva Edik és én hangosan tapsolni kezdtünk. Vibegallo meghajolt és leült.

A kipreparált és kizsigerelt Hlebovvodov a jelen körülmények között jobbnak látta visszahúzódni kiinduló harcálláspontjára, ahonnan ismét Lavr Fedotovicsra függesztette odaadó pillantását. A ravasz Farfurkisz viszont nem adta meg magát. Nagyon szenvedett a kapott sebektől, mégis volt benne erő, hogy kitörjön a bekerítésből, és ellencsapást mérjen.

– Csak annyit akarok mondani – közölte jelentőségteljesen –, hogy nem ifjonc biológia-szakköri tagok vagyunk, hogy rajtunk nagy a felelősség, és ez a felelősség abban áll, hogy megmagyarázhatatlan objektumokat vizsgálunk meg, márpedig most azt kívánják tőlünk, hogy egy ténylegesen ismeretlen objektumot tegyünk vizsgálat tárgyává. A szabályzatnak megfelelően – folytatta felemelve hangját – az ismeretlen tárggyal kapcsolatos munka módszerének elvileg teljesen másnak kell lennie, mivel az ismeretlen tárgy többek között akár öngyulladó, robbanékony, mérgező, sőt antropofág is lehet. Hát ezért tiltakozom kategorikusan az ügy megvizsgálása ellen most, amikor körünkben tartózkodik Lavr Fedotovics, akinek az élete túlságosan is nagy értéket képvisel ahhoz, hogy jogunk legyen kockára tenni.

Minden tekintet Lavr Fedotovicsra szegeződött. ő pedig szemét lehunyva sokáig hallgatott, fújta a Hercegovina Virága füstjét. Majd kijelentette:

– A nép...

– Igen, igen! – kapott a szón Farfurkisz. – Erről van szó!

Ám Lavr Fedotovics mintha meg sem hallotta volna ezt a kiáltást. Szeméhez emelte a látcsövet, és néhány percig tanulmányozta előbb a parancsnokot, azután Vibegallót. A nyugalom, amellyel mindketten várták a főnöki döntést, láthatóan kedvére volt.

– A nép hőstetteket vár tőlünk – jelentette ki végül, leeresztve a látcsövet. – Jöjjön be az ügy, Zubo elvtárs!

A parancsnok a fogadószoba ajtajához nyargalt, Lavr Fedotovics pedig közben elővett aktatáskájából egy gázálarcot, és maga elé tette az asztalra.

A parancsnok gyorsan visszatért, két kézzel fogva egy jókora üvegedényt, benne a hatvannégyes számú üggyel.

Arca kétségbeesést tükrözött, Edik és én nyomban megértettük ennek okát. Először is, az edény egy legfeljebb ötliteres uborkásüveg volt, nem lehetett tudni, hová tűnt a jövevény fennmaradó öt literje. Másodszor, a hatvannégyes számú ügy nyilvánvalóan égszínkéknek látszott, egyáltalán nem szürkésbarnának, amilyennek a leírás szerint lennie kellett volna. Na, kezdődik, gondoltam. És elkezdődött.

A parancsnok még le sem tette az üveget a demonstrációs asztalra, amikor Farfurkisz kétségbeesetten felkiáltott, kikapta a dossziéból a leírást, és rámeredt.

– Szürkésbarna! – ordította. – Szürkésbarnai Miért kék, amikor szürkésbarna? Lavr Fedotovics! Kék, és nem szürkésbarna! A leírás szerint szürkésbarna, nem pedig kék!

Az ülés felrobbant. A parancsnok teljes erőből verte öklével a mellét, és esküdözött, hogy reggel még szürkésbarna volt, hogy ő nem tudja, mitől kékült meg, magától lett ilyen, ő nem festette át és nem cserélte ki; Hlebovvodov egyre azt követelte, vegyenek feljegyzőkönyvet, és újfent a csaló heréltről magyarázott; Farfurkisz ügyészt akart hívatni, hamisítással és azzal vádolta a parancsnokot, hogy be akarta csapni a felelős hatóságot. Lavr Fedotovics némán ült a gázálarcban, ujjával időnként meglazította a maszk szélét, hogy levegőt vegyen; az ezredes felébredt, és mint a kakas az ülőn, érthetetlenül üvöltözött valamit, eszelősen forgatta a fejét, és láthatatlan kardjával a láthatatlan ellenséget kaszabolta. Végül valamennyien kimerültek és elhallgattak, csak a parancsnok hörögte még makacsul utolsó erejével: „Jézus Krisztusunkra... Isten fiára... anyjára, a boldogságos Szűz Máriára... nem festettem át!” Végül ő is elhallgatott. A beállt csöndben, mintha barlang melyéről szólna, fölbődült Lavr Fedotovics hangja:

– Nehézség? Farfurkisz elvtárs, hárítsa el!

Farfurkisz megigazította nyakkendőjét, és kivágott egy beszédet, amelyből kiderült, hogy a szabályzat az ilyen esetekre is tartalmaz utasítást, mégpedig a negyedik rész ötödik fejezetének tizenkettedik paragrafusa, amely feketén-fehéren kimondja, hogy abban az esetben, ha a megmagyarázhatatlan jelenség külseje vagy akár belső struktúrája megváltozik, a száztíz per kettes mintájú jegyzőkönyvet kell felvenni. Bemutatta Lavr Fedotovicsnak a mintát, és Lavr Fedotovics hozzájárulásával már neki is látott volna a munkának, de ekkor kiderült, hogy a jegyzőkönyv összeállításának alapjául a következők szolgálnak: a) a megmagyarázhatatlan jelenség jelenlegi formájában és b) az eredeti állapotáról készült színes fénykép (filmfelvétel).

Mivel a teljesen megzavarodott parancsnok félájult állapotban volt, Farfurkisz maga túrta fel az ügyiratot a fényképért (filmszalagért), és nyomban fölfedezte, hogy az ügyiratban nincs fénykép (filmszalag).

– Hol a fénykép? – kérdezte szörnyű hangon, olyan szörnyűn, hogy a parancsnok magához tért. – Hol a két darab kilencszer tizenkettes felvétel a hatvannégyes számú ügyről?

A parancsnok csak hangtalanul mozgatta az ajkát.

– De hát ez egy bűnöző! – jelentette ki Farfurkisz mérhetetlenül elégedett hangsúllyal.

– Nem – tiltakozott a parancsnok.

– Tőrőlmetszett szabotőr! – erősködött Farfurkisz, undorral mérve végig.

– Nem! – nyögött föl a parancsnok. – Jézus Krisztusra... a tizenkét szent apostolra...

– Gennyes pattanás a helyi adminisztráció arcán! – fokozta Farfurkisz.

– De hát nem! – ordított fel a parancsnok. – Mi közöm nekem ehhez az egészhez?! Najszmork tehet róla! Ő, nem pedig én! Ő tagadta meg!

– Mit tagadott meg?

– Mondtam neki? Mondtam! Fényképezd le! Ő meg nem hajlandó! Fényképezd le, mondom neki. De nem, nem fényképezi le... Nem engedelmeskedik nekem, ő csak maguknak engedelmeskedik! Nekem még belépési engedélyem sincs...

– Najszmorkot hozzám! – bődült el Lavr Fedotovics, és a parancsnok kirohant a teremből.

– Nem tetszik nekem ez a Zubo – szólalt meg nyomban Farfurkisz. – Valahogy olyan sikamlós személyiség.

– Disznókat hizlal – közölte élénken Vibegallo professzor.

– Erről tudunk – mondta Farfurkisz.

– A lánya meg... szóval... elvált.

– Szintén ismeretes.

– Házi sört főz...

– Főz – erősítette meg Farfurkisz. – És kereskedik vele...

– Ikonok vannak az otthonában – tette hozzá Vibegallo.

– Óhitűek. Olvassa és ki is jegyzeteli a Bibliát.

– Igen? – kérdezte Farfurkisz. – Ez érdekes.

– J’en sais quelque chose^[22] – közölte Vibegallo önelégülten.

Ekkor Hlebovvodov, aki eddig eltökélt arccal ült, és a megkékült ügyet tartalmazó üvegre meredt, hirtelen felállt, odament a demonstrációs asztalhoz, és körbejárta. A parancsnoknak vége, gondoltam. Úgy is volt:.Hlebovvodov kézbe vette az üveget, a tenyerén méregette.

– Nincs ez egy púd^[23] – mondta. – Ez itt, ha tudni akarják, még egy fél púd sincs. Ha jól látom, a leírás azt mondja, tíz liter; ezt az üveget meg jól ismerem, ötliteres. Nagyon jól ismerem ezeket az üvegeket, ilyenből szoktam falatozni. Tessék, még a címke is itt van: „Savanyú uborka... Tartalma öt liter”. Értik, mire célzok? Értik?

Lavr Fedotovics letépte arcáról a gázmaszkot, látcsövét az üvegre szegezte. Vibegallo még a száját is eltátotta a kíváncsiságtól. Farfurkisz dühödten lapozgatta jegyzetfüzetét, én meg megpróbáltam elképzelni, mi történik most a parancsnokkal: egyszerűen áthelyezik alacsonyabb beosztásba, vagy bűnügyet varrnak a nyakába. Sajnáltam. Rokonszenves ember volt, bár buta.

– És egyelőre még semmi nem világos – mondta Hlebovvodov elmélyülten szagolgatva az ügyet. – Lehet, hogy leöntött belőle, aztán vízzel felhígította... sőt az is lehet, hogy ez az egész víz. Megfestette, és azt gondolta, ezzel el is van intézve a dolog...

Nyílt az ajtó, és fejét lehajtva, zsebre dugott kézzel benyomult a szobába a magas, cingár Najszmork. Még a küszöbön, szemét a szoba távolabbi alsó sarkára szögezve rákezdte: „Már csak ez hiányzott... Megint nyaggatnak... Mi bajuk már megint velem...” De senki nem törődött vele. Minden tekintet a sápadt parancsnokra szegeződött, aki Najszmork háta mögött szintén siránkozott: „Itt van, feleljen ő, nekem mi közöm... nekem még belépőm sincs...”

– Zubo elvtárs – szólalt meg Lavr Fedotovics színtelen hangon, és erre mindenki megdermedt. – Be kell mutatnia a hiányzó ötliternyi ügyet. Határidő: négy perc.

Odaugrottam a parancsnokhoz, hóna alá nyúlva elkaptam, és kivonszoltam a fogadószobába, ott lefektettem a látogatóknak szánt, divatos formájú fapadra. A parancsnok márványnál fehérebb volt, szeme kifordult, pulzusa alig érzékelhető. Feje alá tettem a dzsekimet, kigomboltam orosz inge nyakát, megveregettem az arcát, a képébe fújtam.

Mindez semmi hatással nem volt a szerencsétlenre, de az nyilvánvalóvá vált, hogy nem hal meg, ezért ott hagytam, és bekukucskáltam a terembe. Nagyon izgatott, hogyan mászik ki a csávából Najszmork.

Najszmork pedig remekül kivágta magát. Sarokba szorította Hlebovvodovot és Farfurkiszt, kosarashoz illő, két méter tíz centis magasságával föléjük tornyosult, és ordított, mintha szónoki emelvényen állna:

– Jobban ismerem a tizenkettedik paragrafust, mint maguk! A kisujjamban van, fújom oda-vissza! Abban az áll: szemből! Értenek oroszul? Szem-ből! Mutassák meg, honnan nézve van ez a kocsonya szemből, és akkor egy álló napig fotózom maguknak egyfolytában! Nos, hol van az arca, az eleje? Miért hallgatnak? Én magát Szukarno^[24] urat is fényképeztem. Meg azt is fényképeztem... hogy is hívják... na, mindig kalapban járt! Kívülről fújom a tizenkettedik paragrafust... De ha nincs eleje, arca? Szukarno úrnak normális arca volt! Annak... hogy is hívják... annak akkora pofája volt, hogy „három nap sem rondítod tele”^[25]! De ennek hol a pofája?

Hlebovvodovnak és Farfurkisznak már nem a támadás járt a fejében. Szemük ide-oda cikázott, szó nélkül csak a sarokból próbáltak kimenekülni, egymást lökdösve és taposva, akár a megvadult lovak egy karámban. Az ezredes a kiabálásra megint felébredt, és félálomban nyilván neki is valamiféle lovakkal kapcsolatos benyomása támadt, fészkelődni kezdett székén, és ajkát rágva átható kiáltásban tört ki: „Felkantározni! Felkantározni!” Lavr Fedotovics kényelmesen hátradőlve karosszékében mindezt látcsövén át szemlélte.

Visszatértem a parancsnokhoz, adtam neki egy korty vizet a látogatóknak odakészített kancsóból. Rögtön magához tért, de jobbnak látta, hogy a helyzet tisztázódásáig ájultnak tettesse magát.

– Zubo elvtárs – súgtam a fülébe. – Az ügye még félholt, feküdjön csak itt, úgy öt-tíz perc múlva jöjjön be, és ragaszkodjon ahhoz, hogy semmit nem tud, úgymond, semmit nem csinált! Én majd megpróbálok mindent elrendezni. Megbeszéltük?

A parancsnok egyetértése jeléül mélyet sóhajtott.

Mondani akart valamit, de ekkor recsegve feltárult az ajtó, mire ő ismét halottnak tettette magát. De csak Najszmork volt az. Elégedetten bevágta az ajtót, ettől a tapéta mögött valami lepotyogott. Közölte:

– Engem a testőrség meg is taposott, amikor azt az izét fotóztam... hogy is hívták... de rá se rántottam! Velem ugyan jóval kezdtek! Hol az eleje? Ha nincs eleje, nincs fotó! Majd ha lesz eleje, lesz fotó is. Szabályzat! – Megvetően a pádon kiterült parancsnokra pillantott, és közölte:

– Puhány! Anyámasszony katonája! Tucatjával fotóztam ilyeneket! Adsz egy cigit?

Megkínáltam, ő rágyújtott, majd elvonult, útja közben döngve becsapott minden ajtót. Én is rágyújtottam, kettőt slukkoltam, majd visszamentem az ülésterembe. Az ezredes már újra szundított, Farfurkisz felfuvalkodva lapozgatta jegyzetfüzetét, Hlebovvodov pedig sugdosott valamit Lavr Fedotovics fülébe. Engem megpillantva abbahagyta a sutyorgást, és félve megkérdezte:

– Izé... a fotós... elment?

– Igen – mondtam szárazon.

– És hol a parancsnok? – kérdezte Hlebovvodov vészjóslóan.

– Májkólikája van – közöltem ismét csak szárazon.

– Kórházba vitték? – tudakolta gyorsan Farfurkisz.

– Nem – feleltem.

– Akkor jöjjön be, és adjon számot! Ez köztörvényes ügy!

Teleszívtam levegővel a tüdőmet, és belekezdtem:

– Nem értem, elvtársak, mi történik itt. Nem értem; hol vagyok. Ez egy tekintélyes bizottság, vagy valami más? Egy érdekes tudományos jelenség tanúi vagyunk, amely a maga immanens törvényei szerint fejlődik, és amely a tudomány rendkívüli érdeklődésére méltó. Csodálkozom magán, Vibegallo elvtárs, a maga helyében én már régen követelném, rögzítsék jegyzőkönyvben, hogy itt kétségtelen korreláció állapítható meg a tárgy kolorimetrikus és kontrakcionális jellemzői között... Hogyan értelmezhetjük ezt? – fordultam Edikhez.

– Ezt úgy kell értelmeznünk – kapott a szón nyomban Edik –, hogy a tárgy tömegének és terjedelmének rendkívüli megváltozása, az úgynevezett kontrakció a szín és feltételezhetően a vegyi összetétel megváltozásához is vezetett...

– Arra kérem az elvtársakat, fontolják meg ezt a tényt! – mondtam. – Különösen önt kérem erre, Vibegallo elvtárs! Konstatáljuk a szín megváltozását, holott nem áll rendelkezésünkre sem koloriméter, sem spektrográf, sem...

– Még a legközönségesebb termobaroheliopter sem – folytatta Edik lelkesülten. – Ilyen még nem volt! Elképesztő, szabad szemmel is érzékelhető effektus! És ha tekintetbe vesszük, hogy ez a jelenség szobahőmérsékleten és normális légköri nyomás mellett érzékelhető, bátran állíthatjuk: fenomenális fontosságú megmagyarázhatatlan jelenséggel van dolgunk. Hangsúlyoznom kell, hogy a probléma több aspektusát még egyáltalán nem vizsgáltuk meg. Rendkívül érdekes lenne megfigyelni a kontrakció hatását az adott szubsztancia ízhatásbeli és mágikus tulajdonságaira. A tudomány ismer olyan eseteket, amikor a Jeruzsalemszkij-féle magodetermináns a kontrakció hatására ellenkezőre változtatta az előjelét. Így például Roger de Pontrevale megállapította...

Mialatt Edik egyre jobban belemelegedve kifejtette Roger de Pontrevale munkásságának lényegét, én igyekeztem felmérni a jelenlevők hangulatát. A Trojkáét kedvezőnek találtam: Lavr Fedotovics nem nyúlt a látcsöve után, Farfurkisz nem lapozgatta jegyzetfüzetét, Hlebovvodov leesett állal hallgatott, az ezredes pedig aludt. Egyedül Vibegallo jelenthetett veszélyt, aki láthatóan még ekkor is azt mérlegelte, miféle előnyei származhatnak a kialakult helyzetből. Segíteni kellett neki, hogy dűlőre jusson, ezért amint Edik elhallgatott, harcba küldtem a nehéztüzérséget.

– Egyébként az sem világos számomra – mondtam minek kell tekintenünk az itt lejátszódott képtelen jelenetet: félreértésnek, amely a Trojka egyes tagjainak felületességéből fakadt, vagy talán bizonyos tagok tudatos kísérletének az újonnan felfedezett effektus eltussolására, a tudományos nyilvánosság előli elrejtésére. Voltak ilyen esetek – fejeztem be síri hangon, majd leültem, előkaptam zsebemből jegyzetfüzetemet, és rajzolgatni kezdtem bele néhány természetellenes pofát.

Hallani lehetett, hogy az elnöki asztalon egy légy tisztogatja a szárnyait.

– Grrmm – szólt Lavr Fedotovics. – Van valakinek kérdése az előadóhoz? Nincs kérdés? Javaslat?

Látható volt, hogy Vibegallo felfogta, honnan fúj a szél. De nem sietett. Felállt, megsimogatta a szakállát, széttárt ujjaival a Kis Szovjet Enciklopédia köteteire támaszkodott, és egy darabig elnézett a jelenlevők feje fölött.

– Ez itt... – kezdte. – Én itt már nemegyszer elmondtam, nem tudom, belekerült-e a jegyzőkönyvekbe, nagyon nagy volt a lárma, szóval én már elmondtam, hogy a kolorimetrikus kontrakció jelenségét eddig még nem fedezték fel, de mi itt... szóval... felfedeztük, és rátámadtunk... szóval... a parancsnokra... le pauvre Zubóra... Persze nem mindenki támadt rá, csak néhányan, némelyek... akiknek semmi közük a tudományhoz. Én már elmondtam, elvtársak, hogy korai lenne a hatvannégyes számú ügyet racionalizálni, még inkább, amitől isten mentsen, felhasználásra besorolni. Az ügyet természetesen el kell napolni a megfelelő határidőre, de amit nem szabad elnapolnunk, elvtársak, aminek az elnapolásához nincs jogunk, hát az a prioritás kérdése. Dans notre position meghatározott devoirs.^[26] És az adott esetben devoirs abban áll, hogy nevet adjunk az effektusnak... és megőrizzük a történelem számára. Éppen ezért határozottan azt javaslom, járjunk közben a kompetens szerveknél, hogy az effektust Vunyjukov elvtársról nevezzék el. Ce n’est que pour vous dire ce que je vous dis.^[27]

Ezután ment minden, mint a karikacsapás. Megjelent a parancsnok, aki természetesen hallgatózott az ajtónál. Kegyesen fogadták, ő pedig bizonygatta, hogy nem tud semmit, ez tudományos kérdés, ő pedig alig nyolc osztályt végzett... Biztosították róla, hogy minden tisztázódott, hogy nem lehet így intézni a dolgokat, hogy a munka az munka, megesnek tévedések, előfordulnak néha hibák. Farfurkisz bocsánatkérése jeléül kezet rázott a parancsnokkal, Hlebovvodov bátyámnak nevezte, Lavr Fedotovics még tréfálkozott is: „Majdnem befürdött itt ma, Zubo elvtárs, úgyhogy menjen el a gőzfürdőbe!” Mikor mindenki kikacagta magát, Lavr Fedotovics ismét komolyra fordította a szót, és bejelentette:

– Az ülés napirendjét kimerítettük. Megállapítom, hogy az adott ülés, akárcsak valamennyi megelőző, alkotó és termékeny légkörben zajlott le. Van valakinek javaslata? Nincs? Akkor a Trojka délelőtti ülését lezártnak nyilvánítom, és javaslom, hogy térjünk át a pihenésre és ebédre.

Bepakolta aktatáskájába valamennyi elnöki kellékét, kilépett az asztal mögül, és méltóságteljesen a kijárathoz indult. Hlebovvodov és Vibegallo, félresodorva a későn kapcsoló Farfurkiszt, egymást lökdösve rohant kinyitni előtte az ajtót.

– A bélszín az igazi hús – közölte velük kegyesen Lavr Fedotovics.

– Véresen! – kiáltotta buzgón Hlebovvodov.

– Már miért véresen? – hallatszott immár a fogadószobából Lavr Fedotovics hangja.

Edik és én kitártuk az ablakokat. A lépcső felől hallottuk: „Már megbocsásson, Lavr Fedotovics, de ha nem véres a bélszín, az rosszabb, mint kísérő nélkül inni a vodkát...”, A tudomány feltételezése szerint... ez... szóval hagymával...” „A nép szereti a jó húst... például a bélszínt...”

– A sírba tesznek ezek engem – mondta gondterhelten a parancsnok. – Ők a gyilkosaim, a dögvész, a pusztulás, az egyiptomi tíz csapás...

– Zubo elvtárs – szóltam rá szigorúan –, szíveskedjen elmagyarázni, mi is történt valójában! Miért maradt ilyen kevés a jövevényből? És miért van ebben az üvegben?

– Nem tudok semmit, nem csináltam semmit, ez tudományos effektus – kezdte hadarni a parancsnok. A szavába vágtam.

– Zubo elvtárs, ezt hagyja abba, különben Kornyejev még a lelket is kirázza magából! Ismeri Kornyejevet.

A parancsnok ismerte Kornyejevet. Már-már ismét ájulásba akart volna esni, ám ebben a pillanatban visszatért Farfurkisz. A Trojka, mint mindig, az asztalnál felejtette az ezredest. Farfurkisz felkeltette és kivezette, közben korholta: „Talán nehezére esne időben felébredni? Maga igazából egy vén madárijesztő... Ez elképesztő!”

– Nos? – kérdeztem, amikor eltűntek.

– Kérem, mondja el nekünk, Zubo elvtárs! – kérte az udvarias Edik. – Talán segíthetünk elrendezni az ügyet...

A parancsnok csüggedten legyintett..

– Nem – mondta. – Ezen az ügyön sehogyan sem lehet segíteni. Ki törte el, nem tudom, de amikor reggel bementem érte, hogy előkészítsem a mai demonstrációra, az ő agyagkorsója... szóval, amiben iderepült... eltört, a fele kifolyt, pocsolya volt alatta a földön, és még egyre folyt. Mit tehettem? Eh, gondoltam, valamit csinálni kell. Ami megmaradt, áttöltöttem ebbe az üvegbe; majd hazudok valamit, gondoltam, lehet, hogy észre sem veszik... De mi az ördög ez? – Szemében felvillant az átélt borzalom emléke.

– Szürkésbarna volt, amikor áttöltöttem, fiúk.:, láttam..’

Az előbb meg, amikor kimentem az üvegért (jaj, anyám!), hát kék! Ne-em, sírba visznek ezek engem, már ma kikészítettek volna, ha nincsenek maguk, fiúk, jótevőim...

Összenéztünk Edikkel.

– Hm? – kérdeztem.

– Ugyan már – mondta Edik bizonytalanul. – Az nem lehet... Aligha... Valahogy kétséges... Bár...

A lépcsőn lefelé menet így szólt:

– Az egészben az a legnagyobb baj, hogy ez Vityka volt. Sosem lehet tudni, mire nem képes...