Négy esztendőbe telt, amíg Constantinus városa felépült, és megint virágzó és napfényes május mosolygott az Aranyszarv dombjaira, amikor már az új főváros vörösréz tetői, a paloták és templomok aranykupolái és márványcsarnokok fehér, zöld, vörös és rózsaszín oszlopai kápráztatták a gyalog, kocsin vagy hajón érkező telepesek, jövevények, vendégek és követek szemét. Ekkora fényt, gazdagságot és pompát nem látott még a világ, állapították meg főképpen azok, akik már látták Trevirit, Rómát és Nikomedeiát, és megesküdtek volna rá, hogy ezeknek a csodálatos ragyogását a világ semmiféle városa sem múlhatja felül.

Az építészek és szobrászok, akik ezt az új Rómát megalkották, büszkék lehettek művészetükre és fantáziájukra, hogy megteremtették a világ legkáprázatosabb csodáját, amely szépségben, pompában, ragyogásban, méreteiben és arányaiban jóval túlszárnyalta Deinokra-tes remekművét, Alexandreiát. Az új városnak jellegét, lényegét és szellemét legérthetőbben kifejezte az a sugárkoronás Helios-szobor, az az aranyozott márványcsoda, amely már messziről lenyűgözte a tengeren érkező idegeneket. A porfíroszlopon álló szobor voltaképpen Apollót ábrázolta, a sugárkorona Heliosszá avatta, a nép pedig, Kelet és Nyugat egyaránt, Constantinust látta benne. A szobor jobbján álló aranyozott Tyche szobor a régi főváros, Nikomedeia emlékét idézte.

Már az egész udvar átköltözött Nikomedeiából az új fővárosba, s ez a helyváltoztatás a legkínosabb volt Brellicusnak, Thamarnak, Corfulenusnak és Taliónak, aki végre nyugodtan élvezhette Marciával fiatal boldogságát, amely csak egyszer jut ki az embernek életében.

- Miért kellett ilyen nyakrafőre átköltözni, hiszen még nincs is készen a város: a mozaikrakók, az aranyozók, a festők, a kőfaragók még javában dolgoznak. Miért ez a sietség? - méltatlankodott Thamar.

- Azért, kedvesem - csillapította Marius -, mert Constantinus urunk végre „otthon” akar lenni!

- És ezért minket kizavar az otthonunkból!

- Nyugodj meg, kedveském. Az a fő, amit ő akar. Otthont keres, vagyis őszintén szólván: nyugalmat. De azt őszentsége, sajnos, már soha és sehol sem találja meg. Mi pedig, esküszöm neked, még Constantinopolisban, a félig kész idegen városban is boldogok leszünk. Nem a nikomedeiai villa volt a mi boldog életünk titka.

- Egy kicsit a villa is - ellenkezett szelíden Thamar -, hiszen hol nyűgöz le még egyszer a hely varázsa úgy, mint akkor, ott, a villában az én ostoba, szomorú éjszakámon.

A viruló, pompás asszony halvány arca kigyulladt, fejét Marius vállára hajtotta.

- Ott, kedvesem, ahol mi ketten együtt vagyunk - felelte Marius.

- Igazad van - suttogta az asszony -, ott, ahol kettesben vagyunk.

Eleinte persze kényelmetlen volt, hogy a palotában, pompás lakásukban is, még mindig iparosok dolgoztak. De éjjel csend volt és nyugalom, s az éjszakák Mariust is kárpótolták a sokszor emberfölötti nappali munkáért. Csak Talio nem panaszkodott az átköltözés miatt, hiszen a fiatal házasoknak mindegy, hogy az aranyozók bearanyozták-e az oszlopfőket, vagy nem. Az ő életüket, egyelőre legalább, bearanyozta egy láthatatlan aranyozóművész, akit az érdekeltek ilyenkor úgy neveznek, hogy „szerelem”.

Ki szívesen, ki zúgolódva, végül mégis mindenki átköltözött az új fővárosba, ahová egyébként naponta ezrével tódultak a nem éppen mindig szépszerével betelepített iparosok, hajósok, rakodómunkások és parasztok, úgyhogy az új fővárosnak hamarosan félmillió lakosa volt.

Constantinus a napi jelentésekből látta, hogy - sajnos - egy „új Róma” alapítása nem olcsó mulatság. A népnek lakás kellett, ingyen gabona, olaj, bor, főképpen ha nem volt munkája, bár általában mindenki dolgozhatott, aki akart, mert a halászat rengeteg embert foglalkoztatott, és a nagy forgalmú kereskedelmi kikötőkben is mindig szükség volt rakodómunkásokra és napszámosokra.

Régen is forgalmas kikötő volt Byzantion, de most, hogy a birodalom fővárosa lett, megtízszereződött a forgalma. Itt került piacra a Fekete-tengerről hozott méz, rizs, állatbőr, sózott hús és rabszolga, s ugyanitt fordult meg a sokféle, idegenbe szállított áru, olaj, bor, szövet, iparcikk. Itt korlátlanul garázdálkodtak a gazdag nagykereskedők; ezek bizony ittak, dőzsöltek, lakmároztak, és semmit sem törődtek vele, hogy az embertelen munkában görnyedező rakodómunkások hogyan élnek, s miből tartják el éhező és csenevész gyerekeiket.

Ez azonban az ő gondjuk, nyugtatták meg lelkiismeretüket a császár tanácsadói, akár keresztények voltak, akár nem: az állam úgyis túlságosan dédelgeti ezeket a naplopó munkakerülőket, az állami munkanélküli-segéllyel, az olajjal, borral, kenyérrel! Ez persze mérhetetlenül sok pénzbe került, akárcsak az új főváros építése és szépítése, úgyhogy a kincstár pénzügyi nehézségei hamarosan súlyos gondokat okoztak a császárnak. A saját szentséges magánpénztára viszont a legnagyobb rendben volt.

Éppen az átköltözésnek ezekben az izgalmas napjaiban vendéget kapott Sopatros. Nem ismerte ugyan közelebbről ezt a Kanonaris nevű újplatonikus filozófust, de persze kénytelen volt szívesen fogadni, hiszen a jövevény is Jamblichos átszellemült híve volt. Sopatros saját lakásán szállásolta el a filozófust, s még nem is sejtette, mekkora veszedelmet zúdított a nyakába ezzel a szakmai vendéglátással. Egyelőre semmi baj sem volt. Sopatros azonban sehogy sem tudta megmagyarázni magának, hogy mi a csudát keres Constantinopolisban, méghozzá a város felavatása előtt, ez az ismeretlen vándorprédikátor? Csalhatatlan ösztönnel versenytársat szimatolt benne. Márpedig, ha csakugyan vetélytárs, és talán az Augustus kegyeibe akar beférkőzni, akkor jó lesz résenállni, és mihelyt lehet, kiütni a nyeregből ezt a kellemetlen idegent.

Dehogyis volt vetélytárs a jövevény! Ügyetlenebb és hebehurgyább embert még csak elképzelni sem lehetett ennél a nagyszájú és szenvedélyes embernél: csak öt percig kellett beszélnie s máris megutáltatta magát mindenkivel, de nemcsak magát, hanem Jamblichost is.

A keresztények kaján örömmel nézték, hogyan semmisíti meg Sopatros eddig elért eredményeit a másik Jamblichos-tanítvány; nem azzal, hogy más tanítást hirdetett volna, hanem azzal a visszataszító módszerével, hogy durván, gorombán, fölényesen vitatkozott, vagyis helyesebben: megmart mindenkit. Sopatros néhány beszélgetés után megállapította, hogy ez a fekete szakállas, lobogó tekintetű, szenvedélyesen hadonászó, mindig rikoltozó Kanonaris inkább dühös kutya, mint filozófus; magatartása, módszere, stílusa legalábbis erre vall.

Mindez kiderült már az első sétán, amelyet vendégével tett az új fővárosban.

- Látod, mester, még nincs készen a város, de lázas iramban épül, és már ragyog a forum, a vár, a császári palota, a templomok és oszlopcsarnokok márványpompája. Ott az Apollo-, Artemis- és Aphrodite-templom; Helios és Selene, a Nap és a Hold temploma és a császár egyeztető vallási elgondolására jellemző három „istenség”-templom: a Sophia, a Dynamis és az Eirene, a Bölcsesség, a Hatalom s a Béke szentélye. Egyébként azt is első pillantásra megállapíthatod, hogy a város tervszerűn Róma másának épül, mert ha figyelmesen szemlélődöl, minden római középület, fürdő, palota, cirkusz, templom, forum, bazilika megvan itt, csak éppen mind újabb, ragyogóbb és pazarabb, mint a régi Rómában, amely bizony kissé már elaggott, és nem alkalmas birodalmi fővárosnak. Különben könnyen megítélheted, mennyivel különb Constantinus városa Rómánál, ha csak egyetlen pillantást vetsz az új főváros szobordíszére.

- Erről már hallottam - vágott közbe Kanonaris -, őszentsége a könnyebb végén fogta meg a dolgot: Görögországból és a szigetekről, így mondják, mintegy húszezer szobrot szállíttatott ide, köztük a régi görög mesterek remekműveit. Így aztán könnyű lehet ragyogó fővárost alapítani!

- Vedd úgy, mester, hogy ily módon az Augustus rengeteg műkincset megmentett a pusztulástól.

- Mint ahogy a rabló is megmenti a milliomos vagyonát attól, hogy a tulajdonosa elherdálja!

- De Kanonaris mester! Logikai hiba csúszott az okoskodásodba, hiszen hogy nem éppen ízléses hasonlatodnál maradjak, ebben az esetben a „rabló” azonos a tulajdonossal: ugyanis nem tagadhatod, hogy a birodalom Constantinusé, mindennel együtt, ami benne van; tehát mintegy, hogy például Myron Diskobolos-a Athénben van-e, vagy Constantinopolisban. Senki sem nevezheti rablónak azt az embert, aki átrendezi a lakását, és a karosszéket, mondjuk, az egyik szobájából átviteti a másikba.

- Mesteri szofizma! - csúfolódott epésen Kanonaris. - Tehát eszerint az ő tulajdona a fejed is: elveheti és áthelyezheti, ahová akarja.

- Éppúgy, mint a tiedet, kedves mester - vágott vissza Sopatros. - De most nem filozófiai vitát folytatunk, hanem várost nézünk! Látod a pompás csarnokokat, palotákat, bérházakat? Az ott, az utca hajlatában, korunk legmagasabb épülete: száz láb a magassága. Szédítő! Nyolc-emeletes!

- És ez itt, a kis téren, hány emeletes volt, mielőtt lefeküdt volna a földre? - kérdezte kajánul Kanonaris, és rámutatott egy romba dőlt palotára.

- Ez csak kétemeletes volt, az egyik szenátor építtette, és nagyon sürgette az építészt, mert a császárral egyidejűleg akart ide költözni, hogy az első legyen, aki fürödhet az udvar fényében.

Sajnos, a palota összedőlt, valami húsz rabszolgát agyoncsapott az összeomló épület. A szenátor még nem volt benne.

- Mindjárt gondoltam - jegyezte meg Kanonaris.

- Az építészt azonban letartóztatták.

- No természetesen az építészt, nem pedig azt, aki sürgette és hajszolta - vágta oda mérgesen Kanonaris. - Mért volt olyan sürgős Constantinusnak, hogy négy év alatt felépüljön ez az óriási város?

- Eredeti terve az volt, hogy az új fővárost a harmincéves uralkodói jubileum évében avatja fel, de bizalmas tanácsadója, Ablavius, rábeszélte, hogy már a huszonöt éves évfordulón tartsa meg a városavatást, a dedicatio ünnepségeit. Ez az oka a hajszának. Megvallom, én nem helyeslem, de engem nem kérdeztek meg, sajnos.

- Talán a szenátort sajnálod? - kérdezte kihívón a vendég.

- Dehogy sajnálom - tiltakozott Sopatros -, majd építtet másikat! Én az áldozatokat sajnálom meg a sok kárba veszett munkát és anyagot, mert sajnos nem ez volt az egyetlen szerencsétlenség.

- Minden túlzott erőfeszítésnek és hajszának ez a vége! Így séta közben is látom, hogy az építkezésben nem a tartósság, szilárdság, megbízhatóság volt a fő szempont, hanem a sietség és még valami: a külső dísz, a cifraság, a homlokzatok színes márványai és üvegmozaikjai, a falak és oszlopok aranyozása, ritka és rendkívül drága építőanyagok halmozása meg a hajsza, az oktalan és tébolyult hajsza. Minden munkának megvan a ritmusa; ha siettetik, elsietik; nem nagy, hanem elnagyolt lesz az alkotás. Ezt nem érti a gazdád, Sopatros.

- Ehhez nem szólhatok hozzá, mert ez nyilván politika.

- Igen, a bűnt és a kontárkodást mindig a „politika” bűvös varázsigéjével mentesítik a felelősségtől. Pedig nevén kell nevezni a gyermeket: felelőtlenség, kontárság, bűn! Persze meg kellene mondani neki, de itt, úgy látszik, senki sem meri kinyitni a száját. Mért nem beszéltek? Mért nem beszélsz legalább te, a filozófus?

- Mert ez is politika, mester - felelte csöndesen Sopatros.

- Nem politika! Gyávaság! - harsogta Kanonaris.

Egy kőfaragó utánuk nézett, és rosszallón csóválta a fejét.

- Politika biz ez, mester - makacskodott Sopatros. - Az önvédelem politikája.

- És az ott fent? - mutatott Kanonaris távolabb egy ragyogó kupolára, amely vörösen szikrázott a májusi napsütésben.

- Az? Az a tizenkét apostol temploma.

- Hogyhogy? Keresztény templom? Hát Constantinus még azt is megengedi nekik, hogy templomot építsenek? S épp itt, az új fővárosban?

- Nem kell megbotránkoznod rajta, hiszen maguk a keresztények is úgy kérték az engedélyezést, hogy bazilikát építsenek Krisztus-Heliosnak és Zodiacus tizenkét jegyének - magyarázta Sopatros.

- Ha Jamblichos igaz híve vagy, mért tűröd ezt? - kiáltotta mérgesen Kanonaris. - Hisz csak a vak nem látja, hogy ez ravasz fogás: a keresztények minden áron be akarnak furakodni Constantinus kegyeibe, hogy aztán belülről rágják halálra a Helios-vallás fáját, mint a fúróféreg. Hogy engedhetted meg ezt, Sopatros mester? Hát majd holnapután hallgasd meg az előadásomat a hippodromban: majd ott megmondom én a magamét erről a szégyenletes megalkuvásról!

- Ne felejtsd el, Kanonaris mester, hogy egyes újplatonikus filozófusok szerint szabadjára kell engedni a keresztényeket, hadd gyalázzák és marják egymást, felekezeteik hadd játsszák külön-külön az „egyedül üdvözítő” vallást, hiszen így egészen bizonyosan elpusztul valamennyi. Az Augustus azt mondja, hogy minden erőszak csak az ő malmukra hajtaná a vizet.

- A propagandájukat kell megfojtani! - rikácsolta dühösen Kanonaris. - Ne tulajdonítsanak maguknak minden jót, ami történik, ne sajátítsanak ki minden politikai és hadisikert, ne lopják el a Helios-vallások minden tanítását és szertartását, főleg pedig: álljanak sarkukra maguk a Helios-vallások, és magyarázzák meg a népnek a kereszténység megtévesztő, ám átlátszó és könnyen leleplezhető fogásait és módszereit. Nem üldözni kell őket, hanem legyőzni! Az első dolog ezt hangosan kimondani, császár és rabszolga előtt egyaránt!

- Mondani lehet, főképpen így, négyszemközt, de kimondani? Hova gondolsz? Constantinus békességet akar, s ha valaki túlságosan hangos, gyorsan betapasztja a száját, mégpedig a legbiztosabb módszerrel: úgy, hogy a fejét elválasztja a nyakától.

- Hát majd én kimondom! Majd én megmutatom, hogy nem mer hozzányúlni a fejemhez!

Elvégre hol élünk? A barbár perzsák között?

- Nem, Kanonaris, a művelt római birodalomban.

- Azért mondom! Jogállamban.

- Igen - fejezte be az eszmecserét Sopatros -, jogállamban, de Constantinus őszentsége uralma alatt!

- Hát annak is vége lesz egyszer!

Sopatros összerezzent ijedtében. Kanonaris kijelentését fenyegetésnek érezte, és egyelőre jól az emlékezetébe véste.

Este elvitte a vendéget Constantiához, aki szűkkörű vacsorára hívta meg őket. Kettejükön kívül csak két vendég volt: Strategios és Eusebios - mégpedig a nikomedeiai püspök kényszerű távollétében a kövér kaisareiai, aki azonban se nem tudta, se nem akarta helyettesíteni püspöktestvérét a csúf nobilissima ágyában. Vacsora közben mohón tömte magát, löttyedt tokája ezúttal zsírosan megfeszült, apró birkaszeme tőle telhetőleg kidülledt, s a világ minden testi gyönyörűségét kiélvezte; többet ér ez, gondolta magában, mint akár a világ legszebb nobilissimája, az öreg tudniillik - igen helyesen - haszontalan időpocsékolásnak tartotta üvegen keresztül nyalogatni a mézet. Inkább evett.

De vacsora után is várt rá élvezet. Beszélgetés közben a jóslás művészetére terelődött a szó, és Kanonaris váltig hangoztatta, hogy az újplatonikus filozófusnak, mint Jamblichosnak s mestereinek is, feltárja az istenség a jövőt, bizonyos misztikus szertartások után, átszellemülések, sugallatok révén. Strategios a kézzelfogható valóságot szerette, a csengő aranyat, a kacagó nőt és a pompás lakomák ételtől-italtól roskadozó asztalait, mivel sokkal jobban ismerte a világ valamennyi vallását, hogysem bármiféle misztikumban és hókuszpókuszban hitt volna - éppen ezért élénken ellentmondott Kanonarisnak. Ez viszont annál jobban belelovalta magát:

- Majd mindjárt bebizonyítom neked, egregius! - hangoskodott. Kisietett a tricliniumból; mint afféle rendkívüli lény, engedelmet sem kért a háziasszonytól, s nemsokára egyik rabszolgájával tért vissza, aki könnyű zsákot hozott utána. Kanonaris intett, a rabszolga távozott, s a mester kérésére a nobilissima a többi szolgát is kiküldte, s mikor magukban maradtak, Kanonaris megszólalt: - Maradjatok csöndben, és ne zavarjátok megjegyzésekkel a szertartást.

Kibogozta a zsákot, fehér vászonruhát és vászonsarut szedett ki belőle, felöltözött, fejére fehér szalagot övezett; aztán babérfából faragott összehajtható háromlábú asztalkát vett ki a zsákból, érthetetlen varázsszavakat mormolt, a három lábat az egyik lámpa lángjánál meggyújtott illatszemcsék kellemes füstjével körültömjénezte, s végül fémtányért tett az asztalka közepére; karimáján látszott az ábécének fekete vonalakkal ráfestett huszonnégy betűje.

Lehúzta Abraxas-jelekkel televésett varázsgyűrűjét, vékony láncra erősítette, és titokzatos szavak kíséretében a tányér fölé tartotta. A feszült várakozás izgalmában egyszerre csak megszólalt Kanonaris, szertartási ünnepélyességgel kongó, elnyújtott hangon: - Titokzatos istenség, bárki vagy, mondd meg nekünk: ki lesz isteni császárunk méltó utóda?

Erre az egész társaság valósággal megmerevedett a rémülettől, de hirtelen koppanás hallatszott, az asztalka megbillent, hol az egyik, hol a másik lábára állt, és aszerint, hogy merre és mekkorát fordult, a varázsgyűrű hol az egyik, hol a másik betű fölé került…

Az asztalka már négy betűt kikopogott, s aki éberen figyelt, a félhomályban is elolvashatta és összerakhatta az isteni válasz betűit: ABLA…

Sopatros azonban ismerte ezt a bűvészmutatványt, s jónak látta véget vetni a hókuszpókusz-nak, mielőtt veszedelmessé fajulna az asztaltáncoltatás: úgy tett, mintha nyújtózkodni akarna, és bal lábával erősen megrúgta az asztalkának éppen a padlón nyugvó lábát; a bűvös asztal felborult, a fémtányér leesett, és nagyot csattant a márványpadlón, sőt ijedtében Kanonaris mester még az Abraxas-gyűrűt is leejtette.

Kínos csend támadt, s megszólalt a varázsló:

- Ha nem történik ez a véletlen szerencsétlenség, megtudhattuk volna, amit akartunk, de már elriasztottuk az istenséget: a szertartást nem szabad megismételni.

- Sajnos, oly gyorsan forgott a tányér, hogy alig lehetett összeolvasni a betűket - rotyogta jóllakottan Eusebios. - Én ezt olvastam ki: ALTA…

Ezután sorra találgatták a rejtélyes nevet: BALA, EBLA, ABIE - és vetekedtek abban, hogy minél jobban eltorzítsák a világosan felismert név betűinek sorrendjét. Persze mind tudták, hogy az asztalka Ablavius nevét akarta kikopogni.

Sopatros fejében rémítő világosság gyúlt: hiszen ez az ember Ablavius ügynöke! Hiszen azért oly dühös mindenért, azért bírálja oly kíméletlenül a császárt, hogy lejárassa, és ez a komédia is arra való volt, hogy Ablaviust népszerűsítse. Ablavius? töprengett, hát ilyesmiben sántikál őfényessége?

Ezt is jól megjegyezte Sopatros.

Másnap Kanonaris óriási tömeg előtt megtartotta nagy garral beharangozott előadását, amely ugyan, címe szerint „az istenség gondviseléséről” szólt, valójában pedig mindössze két tárgy körül forgott: első felében a kereszténységet támadta, durván, útszéli hangon, szenvedélyesen és dühösen; ha Porphyrios hallhatta volna, halálra szégyellte volna magát. Az előadás második része, ugyanilyen modorban Constantinust támadta, de egyetlenegyszer sem ejtette ki a nevét, bár minden mondatából félreérthetetlenül rá lehetett ismerni az Augustusra.

Ablavius ügynökei gyorsírással jegyezték az előadást, és a szöveget bemutatták a kormány-zónak, aki egyáltalán nem akadt fenn rajta; hiszen a keresztényeket szabad bírálni és támadni, másrészt pedig akármit beszélt a szónok a „felsőbbségről” meg „főhatóságról” meg „hatalmasságokról” meg „zsarnokokról”, Constantinus nevét nem is említette. A beszédről tehát nem tett jelentést a császárnak, minek is terhelje ilyen semmiséggel? Kanonaris az ő fizetett ügynöke, Ablaviusnak tehát nem érdeke, hogy a császár tudomást szerezzen a vakmerő támadásról.

Ellenben Sopatros még aznap este pontosan tájékoztatta az Augustust az asztaltáncoltatásról is, az előadásról is. Másnap Kanonaris meghívást kapott császári kihallgatásra. Büszkén ment el: íme, bátran megmondta a magáét, és a császár mégis hívatja! Valószínű megjutalmazza szókimondásáért. Mikor beért a palotába, a fény, pompa és ragyogás elkápráztatta: ilyenről nem is álmodott.

Olyan szertartásosság forgatagába került, hogy egyre mélyebben meggyökerezett benne a gondolat, hogy a császár az ő tiszteletére állított a folyosókra, a termekbe és oszlopcsar-nokokba annyi katonát, testőrt, díszruhás udvari tisztviselőt, az ő kedvéért hemzseg annyi lándzsás őrség és bennfentes, puha herélt. A fogadóterem előcsarnokában ugyancsak bizonyosan a császár parancsára várta egy aranyruhás, fekete pálcás úr, hogy bizalmasan közölje vele: a császár megszólítása: felséged, szentséged, örökkévalóságod, istenséged - egyúttal pedig gondosan betanította a vidéki filozófust az okszerű és szabályos adoratio mindennél fontosabb műfogásaira. Ezek után egyet koppantott, és bebocsátotta a filozófust a fogadóterembe.

Kanonaris majdnem hanyatt vágódott meglepetésében: a császár keleti szőnyegekkel borított emelvényen ült a bíborpárnás arany trónszékben, vállán a bíborpalást, alatta arannyal átszőtt selyemdalmatika, fején szikrázó rubintokkal kirakott aranydiadém, lábain drágakövekkel és gyöngyökkel díszített selyemcipő, bal kezében Helios földgömbje, jobbjában a sassal koronázott jogar. Körülötte néhány udvari főtisztviselő, arannyal hímzett bársonydalmatikában, a császár előtt az emelvényre térdelő Marius, mellette két notarius, a császár kétoldalán két hű ezredese, Corfulenus és Talio, az irigylésre méltó arany nyaklánccal páncélja fölött. A császár mögött az emelvényen huszonnégy cataphractarius, csillogó páncélban és nehéz fegyverzetben, lent az emelvény előtt, valamint körös-körül a falak mentén és az ajtókban, százhúsz candidatus, hófehér egyenruhában; puha fehér bőrpáncéljukban, ezüstlándzsájukkal és pajzsukkal olyanok voltak, mint hófehér márványból faragott atlétaszobrok.

Ünnepélyes csönd borult a teremre, még a lélegzés nesze sem hallatszott. - Kanonaris belépett, a pompa elkápráztatta… most kel föl a császár, elébe siet, megöleli, és kegyesen megszólal…

De mi ez? Mintha megdermedt volna az egész terem… mindenki mereven áll… a császár is mozdulatlanul ül trónján… megközelíthetetlen túlvilági ragyogásban és fenségben, mint egy földre szállt isten.

Egyszerre valahonnan három koppanás hallatszik, Kanonaris fölnéz, nem látja a szertartás-mestert - Euporius láthatatlanul is ura és mestere a ragyogó és lenyűgöző pompának -, de látja, hogy a kardok és lándzsák tisztelgésre lendülnek, a fényességes, kegyelmes és méltóságos udvari emberek mélyen meghajolnak: íme, a császár szóra nyitja ajkait: - Kanonaris, hitvány lázadó - szárazon, közömbösen, de egyúttal keményen és könyörtelenül kattant az Augustus hangja -, vakmerőn uszítottad ellenem fővárosom népét, titkos éjjeli összejövetelen förtelmes mágiával kutattad, ki lesz az utódom: most elveszed méltó jutalmadat. Vigyétek!

Kanonaris, a nagy hős, rémülten összerezzent, beszélni akart, de máris ott termett mellette két katona, s még magához sem tért, máris kint volt az előcsarnokban. Aztán kis szobába tuszkolták, ott várta már Zabas és két pribékje. Kanonaris azt hitte, hogy kihallgatásra hozták.

- Uram - fordult Zabashoz -, meg kell mondanom, hogy abban a hippodromi beszédemben csak hatalmasokról beszéltem, nem is említettem a szentséges Augustus nevét, de még csak nem is gondoltam őistenségére… - Egyszerre csak megdöbbentette Zabas jéghideg és kissé gúnyos tekintete, veszélyt szimatolt és hadarni kezdett: - Ezenfelül, uram, az a förtelmes mágia, amiről őszentsége beszélt, csak társasági tréfa volt… az asztal az ABLA betűket kopogta ki, mikor azt kérdeztük, ki lesz az Augustus utóda, de hát kétségtelen, hogy a félbemaradt szó nem más, mint ABLATOR, vagyis olyan ember, aki elemel vagy elvisz valamit… mondjuk ki: tolvaj… s ebből derül ki, uram, hogy csak tréfa lehet ez a jóslat, amely azt mondja, hogy őszentségének tolvaj lesz az utóda… Uram, érted ezt?… Ez véresen gúnyos kicsúfolása minden trónkövetelőnek… Uram… ugyebár megérted…

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte szokott szakmai megvetésével Zabas.

- Azt, uram, hogy megérts… hogy megmagyarázd őszentségének… hogy ez csak tréfa volt…

Zabas összefonta karjait a mellén, így felelt:

- Ez viszont, komoly, uram. Én tudniillik a hóhér vagyok.

A fenegyerek Kanonaris összeesett.

Még aznap este „áthelyezték” a fejét…

Másnap éjjel teljes holdfogyatkozás jelezte, hogy ha nem is halálos, de nagy és fontos események következnek. Sajnos, nem volt itthon Hosius, hogy hitelesen megmagyarázhatta volna az égi tünemény jelentőségét. Hosius egészen bizonyosan úgy magyarázta volna az égi - s meglehetősen ritka - jelenséget, hogy Constantinus életében, s valószínűleg éppen érzelmi életében, jelentős fordulat várható, ugyanis a hold, akár Selene a neve, akár Luna, elsősorban az érzelmesek és érzelgősek, s mondjuk meg őszintén: a szerelmesek istennője. Hosius könnyűszerrel megmagyarázta volna, hogy valamint a hold hosszú időre elsötétedik, és kisvártatva újra teljes fényben felragyog, akként Constantinus életét is sötét felhők árnyékozták be vigasztalanul, végre azonban most megtörik az ellenséges démoni hatalmak gonosz acsarkodása, és feltündöklik a nap, az életkedv és életakarat sugárzó és melegítő napja.

De Hosius nem volt itt és Constantinus csak az elsötétedést látta, s nem a sóvárogva várt fény felragyogását.

A főváros hivatalos felavatásának ünnepségei halálosan kifárasztották. Az afrikai, indiai, sericai és egyéb távoli népek követségeinek fogadása és ajándékaik ünnepélyes átadása elviselhetetlen teherként nehezedett rá. Hát még az ünnepi játékok! A színházi előadások, a gladiátorviadalok, a cirkuszi kocsiversenyek! Főképp a kocsiversenyek! A hippodrom, a római Circus Maximus mása, már több mint száz éve központja volt Byzantion életének, mint ahogy az maradt az új Constantinopolisban is. A négy nagy párt, a fehérek, vörösök, zöldek és kékek pártja valóságos élethalálharcot vívott egymással, s nemcsak a győzelemért, hanem a közéleti befolyásért és a politikai hatalomért is. Általános téboly volt ez: előkelők és proletárok, férfiak és nők, szabadok és rabszolgák egyetlen gondja és szenvedélye volt, hogy melyik párt győz a kocsiversenyen. A fehérek és vörösök hamar elvéreztek; már hosszú évtizedek óta csak a két legerősebb, legnépszerűbb és legjobban megszervezett párt viaskodott egymással: a kékek és zöldek. Egyesek inkább nem aludtak, csak hogy jó helyet foglalhassanak le már hajnalban; az izgalmas fogadások a pártok irodáiban; a szenvedélyes viták a versenykocsisokról és a győzelem eshetőségeiről, néha pedig a vad és véres verekedések még a verseny lezajlása után is tartottak, és az ellentétek gyakran személyes gyűlöletté és ellenségeskedéssé fajultak. A sokszoros győztes versenykocsisok dicsősége, népszerűsége és keresete legendás volt, egy-egy híres zöld vagy kék párti győztes a nép bálványa, a legremekebb nők szeretője, s ebben a kék párt büszkesége, Crescens, semmivel sem aratott több sikert, mint a zöld párt hőse, Euthymios, ámbár ez keresztény volt; játékszenvedély, versenybeli csalás, kapzsiság, nőhódítás terén nem volt különbség Helios-hivők és keresztények közt, sem ortodoxok és eretnekek közt. Ebben Constantinopolis népe egységes volt, megbonthatatlanul; legfeljebb a kék és zöld párt közt lehettek ellentétek, s talán éppen ez a magyarázata, hogy a kocsiversenyek előtt és alatt minden egyéb marakodás szünetelt, viszont időközben, a legközelebbi versenyig, bőven kitombolhatták magukat a vallási és politikai szenvedélyek. A város életének mégis a hippodrom volt a központja, úgyhogy Constantinopolisnak bízvást lehetett volna a jelképe és címere az a fehér márvány talapzaton álló bronzszobor - a hippodromhoz vezető széles sétaút két párhuzamos oszlopcsarnoka között -, amely az ezerszeres győztes kék párti versenykocsist, Porphyrios Ephesiost ábrázolta, kékre zománcozott széles övvel a derekán, aranyozott pálmaággal jobbjában, hófehér talapzatán pedig ezzel az aranyozott felirattal: „Porphyrios Ephesiosnak, az ezerszeres győztesnek, a kék párt büszkeségének, a hippodrom hősének.”

Constantinus sem a kocsiversenyeket, sem a gladiátori viadalokat, sem a színjátékokat nem kedvelte különösebben; néha mégis meg kellett jelennie a játékokon is csakúgy, mint a hivatalos avatóünnepségeken, bár mindenféle ünnepélyes kivonulástól húzódozott: szerepéhez hozzátartozott a fény, a pompa, az ünnepélyes ragyogás, és ezt kedvelte is, de legfőképpen otthon, a palotában. Legszívesebben úgy mutatta volna meg istenségének teljes tündöklését, ha nem ő vonult volna ki, hanem a főváros népe vonult volna végig a palotán, s ő csak ült volna a bíbortrónuson, méltóságosan, átszellemülten, túlvilági révületben, szikrázó díszeinek, drágaköveinek és diadémjának mennyei káprázatában.

De tudta, hogy ilyesmiről szó sem lehet: bizony ki kell vonulnia, meg kell jelennie az ünnepségeken, díszüléseken és katonai szemléken; öltözetét mindig Euporius állapította meg, a szertartásrendet is; kíséretét is az utolérhetetlen főszertartásmester válogatta össze. A derék Euporius valószínűleg szörnyethal, ha az Augustus olyan ötletet pendít meg, hogy a főváros népe bent a palotában vonuljon el szent színe előtt. De ilyen szentségtörést - Jupiter óvjon! - a szentséges Constantinus semmiképpen sem javasolhatott.

Mindazonáltal nagyon szerette volna, ha minél előbb vége szakad a túlméretezett ünneplésnek, és ki is vonta magát minden ilyen nyilvános szereplésből, ha csak tehette. Legutóbb azonban Marius ügyes javaslattal állt elé; vonjanak össze két ünnepséget: a hivatalos városavató ünnepélyt és a főiskola újonnan alapított könyvtárának felavatását és megnyitását.

- Elfogadom - bólintott rá az Augustus -, de sokkal jobban örültem volna, ha mindjárt az ünnepségek elején eszedbe jut ez az okos javaslat. Sok unalomtól megmenekültem volna!

Így is összezsúfolódott sok minden. Az egyik nap eltelt a külföldi követek fogadásával; ezek a küldöttségek rendszerint tolmácsokat is hoztak magukkal, de Constantinusnak is voltak tolmácsai: a barbár nyelvekre Flavus és Nevitta, az afrikai nyelvekre Ferik, a közel-keleti nyelvekre Strategios. Érdekes volt a követek fogadása, kissé a császár hangulata is földerült a keleti követek káprázatos selyem- és bársonydíszruháin és pazar ajándékain. Az aranyfestésű tálcákat és dobozokat, az óriási porcelánvázák sárkánydíszeit, csodálatosan színes madarait, a gyönyörűen festett finom porceláncsészéket és tálakat, a hártyavékony rongypapírsávokra festett leheletszerű virágokat, fákat, madarakat és furcsa ruhás emberi alakokat éppoly elfogódottan csodálta az egész udvar, mint az indiai selymeket, elefántcsont-műtárgyakat, aranyékszereket és csodálatos illatszereket, vagy akár Perzsia selyemfényű és bársonyos tapintású szőnyegeit és az afrikai berberek finomművű filigránékszereit.

De Constantinus unatkozott, s közben a keletiek szüntelenül hajlongtak és fecsegtek, hódoló áradozással, a császár lábai elé halmozták vég selymeiket, szőnyegeiket s egyéb kincses ajándékaikat, pergett a tolmácsok nyelve, az Augustusnak zúgott a feje, Euporius bámulatos művészettel mozgatta a tarka tömeget - és mikor véget ért a zsibongás, Constantinus föllélegzett. Másnap aztán újra kezdődött a hajsza: előbb a főiskola felavatása, utána a hivatalos avatóünnepség a forumon. A főiskola ünnepélyén az épület, a professzorok és hallgatók bemutatkozása, a mindenféle próbaelőadás, szavalat, sportverseny ugyancsak mérsékelten szórakoztatta az Augustust, viszont a könyvtárban egészen fölelevenedett; el volt ragadtatva a rengeteg könyvtekercstől; nem szeretett olvasni, csak egészen hiányosan ismerte a latin irodalmat, a görögöt meg sehogy sem, s éppen ezért - mint minden irodalmilag műveletlen embert - vonzotta és lenyűgözte a könyv misztikuma, az irodalom és tudomány sok-sok titka, ami előtte örökre titok marad. Ha fizetett emberei felhívták a figyelmét valamire, felolvastatta magának valamelyik rabszolgával a görög könyvek tartalmát, s nagyjában elmondatta magának a professzorokkal, de rögtön abbahagyatta a felolvasást, mihelyt nem érdekelte a tartalom; filozófiai tárgyú könyvek egyáltalán nem kellettek neki; csak egyet olvastatott fel magának, kisebb részletekben. Cicero könyvét Az istenek természeté-ről. Ez a vallásbölcseleti mű lekötötte érdeklődését, s ebből tájékozódott, persze hiányosan és egyoldalúan, a stoikus és epikureista felfogásról az istenek létezését, lényegét, a világ isteni kormányzását és az isteni gondviselést illetőleg.

Nem sóvárgott ugyan az ismeretlen szépségekre és bölcsesség titkaira, amelyeket a könyvtár rejtett, de a lappangó szépségek és bölcsességek varázsa mindig lenyűgözte. A könyvtáros, Coponius Felicio, töpörödött, kissé görbe hátú, alacsony, sovány, madárfejű öregecske, folyton ritkás hosszú szakállát simogatta és húzogatta, miközben az Augustust végigvezette a könyvtár polcai és könyvtartó hengerei közt. Ha egy-egy tekercset levett a polcról, megmutatta a szépen esztergályozott zárógomb feliratát és leolvasta róla a könyv címét: Constantinusban ilyenkor néha régi és elmosódott emlékek ébredeztek tétován… mintha ezt már hallotta, vagy talán olvasta volna valaha? Coponius figyelte a császár érdeklődésének ilyetén felvillanásait, és egy-egy rövid s találó mondatban ismertette a könyv tárgyát vagy tartalmát is: Constantinusnak nem kellett elárulnia tájékozatlanságát, az öreg Coponius tapintatosan átsegítette minden buktatón; csak egy feladata volt: bólogatni. Végül olyan látszata volt a látogatásnak, hogy a császár kitűnően ismeri a görög és latin irodalmat. Az öreg színtelen és fátyolozott hangon magyarázott, lelkesen és szerényen; pontosan tudta, hogy miből mennyi elég, de azt is érezte, hogy a császár nagyon hálás az ügyes vezetésért. Mikor aztán a könyvtár kincseit, régi ritka és díszesen festett könyveit is megmutatta, az Augustus elégedetten bólintott, s mintha enyhén el is mosolyodott volna.

Coponius professzoron eddig lötyögött a tóga, de most a büszkeségtől mintha megfeszült volna vézna testén a hosszú és súlyos ruhadarab.

Másnap megjelent a könyvtárban Talio ezredes és bársonnyal bélelt lapos sárgaréz tokban átnyújtotta Coponius Felicio professzornak a polgári érdemek jutalmazására alapított kitüntetést, a mellen viselendő tenyérnyi ezüst tölgyfakoszorút.

Ebből is látszott, milyen kellemesnek találta Constantinus ezt az órát, amelyet a könyvtárban töltött. Annál kellemetlenebbnek érezte az utána következő két órát, a rengeteg sallangos szónoklatot, a polgári hatóságok és a papi testületek hódolatát, a katonai díszfelvonulást, a kürtösök és síposok fülhasogató indulóit és a szöges bakancsok fenyegető csattogását. Csak a fiúk és lányok vegyeskarának éneke és tánca üdítette fel: huszonkét fiú és ugyanannyi lány adta elő Horatius Százados ének-ét: csupa olyan hajadon és ifjú, akinek apja-anyja élt. A friss hangok csengése, az ünnepélyes zene és szertartásosan lassú tánc, a fehér fátyolruhák könnyű lebbenése és a fiúk selyemtunikáinak suhogása feledtette Constantinusszal a lelkén rágódó régi bánatokat és az új birodalom alapításának és építésének gondjait… Képzeletében Augustust látta, az első császárt, aki éppen 347 évvel ezelőtt ugyanígy élvezhette a fiatalok ünnepi hálaénekét és táncát Róma százados ünnepén. Mariusnak remek ötlete volt ez az ünnepi előadás, mert ezzel is hangsúlyozta, hogy az új egységes birodalom szervesen kapcsolódik Augustus császár egységes birodalmához, és a közbeeső zivataros, sötét és tapogatózó századok után a régi imperium Romanum egyenes folytatása.

Szinte jólesett neki, hogy Optatus, az ünnepi szónok, a főiskolán a latin nyelv professzora, ugyancsak az augustusi folytonosság gondolatából indult ki; okosan fejtegette Constantinus felismerésének történelmi jelentőségét, az új főváros alapításának és felavatásának eszmei, politikai, katonai, gazdasági és vallási fontosságát. Kellemes szónoklatát érdeklődéssel hallgatta a császár, hiszen a szónok pontosan az ő felfogása értelmében magyarázta a történelmi folytonosság elvét, s főképpen mértéktartón és ízlésesen, nem a panegirikusok fellengős és cikornyás körmondataiban, hanem a klasszikus cicerói hagyomány stílustiszteletének szellemében. Jólesett hallgatni a metrikus próza kellemes hullámzását, és Constantinus még azért is hálás volt Optatusnak, mert gondosan és tudatosan mellőzte a szokványos ünnepi beszédek émelyítő és rossz ízű tömjénezését és ripacskodó színfalhasogatását. Jutalmul megengedte a professzornak, hogy személyesen jelentkezhessék a palotában, meghallgatni szentséges elismerő szavait.

A fárasztó ünnepség után Ablavius nem ment haza, hanem Mariusnál jelentkezett, hogy eszközöljön ki számára rendkívüli kihallgatást. A déli pihenő után fogadta is az Augustus.

- Nos, illustrissimus, milyen volt Optatus ünnepi beszéde - fordult hozzá a császár -, mit szólt hozzá a főváros népe?

- Szentséges Augustus - felelte a kormányzó olvadó mosollyal, mivel már tudta, hogy Optatus meghívást kapott a palotába -, tökéletes volt! Nazarius is elbújhat mellette, Eumenius is, a többi hivatásos ünnepi szónok is. Szentséged szándékait még senki sem értette meg ily mélységesen; nem is magyarázta még senki ily tökéletesen.

- Közlöm veled, illustrissimus, hogy kihallgatásra rendeltem a kiváló professzort, és ki akarom tüntetni.

- Nála jobban senki sem érdemli meg szentséged kegyességét.

- Tehát helyesled elhatározásomat, illustrissimus.

- Teljes mértékben helyesnek és igazságosnak találom szentséged kegyelmes elhatározását.

- De én igen magas kitüntetést szántam neki.

- Megérdemli minden császári kegyelem teljességét. Őt megnyerni már nem is császári, hanem birodalmi érdek. Igaz, hogy máris érti és szónoki művészete csodálatos erejével támogatja elgondolásodat és terveidet, de azért tanácsosnak tartanám még szorosabb kötelékkel magadhoz kapcsolni őt.

- Hogyan? - érdeklődött Constantinus.

- Szentséges uram - kezdte Ablavius tulajdonképpeni mondanivalóját, amiért kihallgatásra jelentkezett -, ennek magyarázatául el kell mondanom, hogy ez a remek Optatus voltaképpen csak fél ember a felesége nélkül!

- Hogyhogy fél ember? - kérdezte Constantinus közömbösen. - Hát Optatus nem egész ember?

- Nagyszerű tudós és rokonszenves szónok, szentséges uram - magyarázta Ablavius -, de embert csak a felesége faragott belőle.

- Miféle csodafeleség ez? Hiszen Optatus ember magától is: elegendő bizonyság erre az ünnepi beszéde!

- Ez csak annyit bizonyít, hogy kiváló szónok, de meg kell mondanom, hogy Flaviana nélkül még szónok sem lett volna belőle, olyan gyámoltalan, sőt élhetetlen ember. Rengeteg a tudománya, de sohasem tudta érvényesíteni a maga boldogulása és érvényesülése érdekében.

Képzeld, szentséges Augustus, nevelője és tanára volt a kis Licinianusnak, és még csak egy főiskolai katedrát sem tudott kimesterkedni magának.

- De hiszen főiskolai professzor!

- Igen, de csak a felesége jóvoltából, szentséges uram. Flaviana ugyanis egyszer csak megelégelte a férje gyámoltalanságát, fölment Liciniushoz, és valósággal rátámadt: „Én Optatus felesége vagyok. Ismered őt, hiszen tanára a nobilissimusnak: kiváló tudós, elismert szónok és még mindig csak házitanító, mint valami hitvány rabszolga. Annyi üres fejű professzorod lábatlankodik a tudomány útjában ott a főiskolán, hogy igazán elkelne már köztük végre egy kiváló tudós. Azért jöttem, hogy megkérjelek: nevezd ki őt professzornak, mégpedig haladéktalanul, elsősorban a főiskola jóhírneve érdekében!”

- És Licinius? - érdeklődött a császár.

- Kinevezte.

- És lehet így beszélni egy uralkodóval?

- Azzal a Danubius menti barbárral lehetett, de azzal is csak Flaviana beszélhetett így.

- Miféle jogcíme volt efféle kiváltságra?

- Egészen rendkívüli és káprázatos szépsége. Kappadokiai nő, szentséges uram, és ez mindent megmagyaráz: amilyen állatian csúfak és kibírhatatlanul durvák a kappadokiai férfiak, oly gyönyörűk a nők. Egy régi útleírásban ezt olvastam róluk: „Oly csodálatosan szépek, mint az istennők”. Ha meglátod Flavianát, ezt mondod magad is, szentséges uram.

- Valóban kíváncsi vagyok rá! Optatus után őt fogadom. Intézkedjél.

Constantinus meghökkent: mi ez? Talán Volusianusnak volt igaza, amikor ezt jósolta: „Majd Prusa után másképpen beszélsz!” Máris érdeklik a nők, vagy csak ez az egy, mert oly kivételesen szép és oly kemény akaratú, bátor, sőt vakmerő? De Ablavius máris fölriasztotta töprengéséből:

- Igenis, szentséges Augustus. De kegyes engedelmeddel folytatom Flaviana kihallgatásának történetét. Licinius azonnal behívta Hortariust, a császári jegyzők főnökét, kiállíttatta az okmányt Optatus kinevezéséről, s mikor kettesben maradt Flavianával, minden különösebb bevezetés nélkül egyszerűen le akarta teperni; derékon kapta, és már vitte volna a szomszédos cubiculum pamlagára, hiszen tudod, szentséges Augustus, milyen mohó és telhetetlen volt Licinius: még vén korában is folyton kakaskodott, és minden nő kellett, azazhogy kellett volna neki, hiszen mindnyájan emlékszünk még a szerencsétlen kis Glaphyra történetére… Nos, Licinius ezúttal pórul járt: Flaviana úgy ellökte magától, hogy a császár hátratántorodott, és ha nem fogódzkodik meg a nehéz trónszékben, hanyatt vágódik. Még jóformán magához sem tért a megdöbbenésből, s máris csattant Flaviana hangja:

- Mi történt veled, Augustus? Elvesztetted a fejed, szentséges császár, hogy kocsmai hetérának véltél, és felségedhez méltatlan módon le akartál teperni? Megfeledkeztél róla, hogy fiad tanárának, Optatus professzornak a felesége vagyok, tisztes római matróna, nem pedig éhes férfiak szabad prédája! Ezt jól jegyezd meg, császár!

És felháborodottan kiviharzott a teremből, mint egy gyűlölettől izzó gyönyörű fúria. Licinius tanácstalanul nézett utána; így még senki sem merészelt szembeszállni vele! S méghozzá ily erélyesen és gorombán! Elfogassa, megbüntesse? De ezzel világgá kürtölné a szégyenét! Ej, hadd fusson! Sajnálta, hogy durva támadásával elriasztotta ezt a szépséget; ha kíméletesen közelít hozzá, talán meg is adja magát, hiszen kevés Lucretia van a világon, aki a császárnak is ellenáll. Mindegy! Késő bánat! Üsse kő, akad még szépasszony Nikomedeiában, aki szívesen lefekszik a császárral akkor is, ha őszentsége történetesen jóval túl van a hetvenen.

Így füstölgött magában a vén - s mint Constantia példáján megtetszett -, jóformán tehetetlen szoknyavadász, Flaviana pedig egyenesen a császári irodába sietett, átvette az okmányt, s nyílegyenesen hazament, vissza se nézett a rokkant és fogatlan oroszlán átkozott barlangjára.

Ablavius pedig a császári parancs értelmében „intézkedett”. Elérte azt, amit akart: Flavianát bejuttatta Constantinushoz: ha sikerül a terve, s az évek óta magányosan élő Augustus tüzet fog, a remek nő úgy lenyűgözi majd, hogy sem kedve, sem ideje nem lesz törődni az ő kisded játékaival, kajánul és tervszerűen épülő hadállásaival.

Optatust kegyesen fogadta a császár, megdicsérte szép szónoklatáért, és jutalmul százezer sestertiust utaltatott ki neki. A professzor hálából megígérte, hogy szép könyvet ajánl majd a császárnak Constantinopolis múltjáról s jelen fényéről és nagyszerűségéről. Constantinust azonban már nem a professzor érdekelte, hanem a felesége: kegyelemben elbocsátotta Optatust, és intett, hogy bocsássák be Flavianát. Az asszony szertartásos lassúsággal lépett be, a háromszoros adoratiót szabályszerűen végrehajtotta, Euporius koppantására fölnézett, és megállt az Augustus trónszéke előtt.

Amíg Flaviana idáig eljutott, a császárnak bőven volt ideje megfigyelni őt: magasan övezett hosszú borvörös tunica volt rajta, efölött művészi redőkben leomló hímzett kék palla, amelynek finom vászonszegélyét a nyakán egyszerű, sima ezüstcsat fogta össze, csigákban legyűrűző könnyű szőke haját finom borvörös fátyol fedte. A császár a szakértő szemével pillanatok alatt végigtapogatta, megbecsülte és szinte fölitta az asszony testének legrejtettebb szépségeit is. Lenyűgözte a fejedelmi termet, a tökéletes nyak, a gyönyörűen ívelő váll, a büszke mell hullámos hajlata, a hibátlanul szabályos, bár kissé kemény vonalú hosszúkás arc, és a két fekete szem, a szőke haj, az egészséges piros arc kereszttüzében. Ha lírai költő látja, bizonyosan azt mondja róla versében, hogy olyan, mint egy megelevenedett Aphrodite-szobor.

És Constantinus úgy látta, hogy csakugyan van benne valami szoborszerű: a keskeny száj, az erélyes áll, a mosolytalan arc, a büszkén fölvetett fej és a királyi testtartás arra vallott, hogy ez a káprázatos asszony - ha nem is szobor - kemény, mint a márvány.

Constantinus már rég nem élvezett nőt, s mikor Flavianát meglátta, sőt végiggyönyörködte, hirtelen nem talált emlékeiben olyan asszonyt vagy leányt, akivel összehasonlíthatta volna: a melegséget, Minervina melegségét, hiába kereste volna benne, a haja Helenára vallott, a melle Matidiára, nyoma sem volt benne Claritas öntudatlan odaadásának, sem Thamar lappangva izzó és perzselő tüzének. Csak egy bizonyos, állapította meg a császár a villámgyors, de alapos szemle végén: káprázatosan gyönyörű.

Flaviana, kissé mereven, meghajolt:

- Hívattál, szentséges Augustus.

- Meg akarom mondani neked, Flaviana, hogy férjed ünnepi szónoklatával rendkívül meg voltam elégedve. Gondoskodni fogok róla hogy mindig illő megbecsülésben legyen része, és minden támogatást megkapjon tudományos munkájában. Holnap megkapja rendeletemet Coponius Felicio, hogy a könyvtárban zavartalan külön munkahelyet biztosítson neki.

- Hálásan köszönöm kegyességedet, szentséges Augustus.

- Úgy tudom, Flaviana, hogy férjed sikereit elsősorban magadnak köszönheted: te tetted professzorrá.

- Szentséges Augustus, csak nem tőle tudtad meg az átkozott emlékű Licinius merényletét?

- Nem. Egyik tanácsosom jelentette, hogy milyen bátor fellépéssel kényszerítetted Optatus kinevezésére. És azt is, hogy milyen erélyesen utasítottad vissza a tolakodását.

- Nem tolakodás volt az, szentséges Augustus, hanem durva támadás. Azt hitte a vénember, hogy egy császárnak minden szabad, holott véleményem szerint sokkal kevesebbet engedhet meg magának, mint más: éppen azért, mert császár!

Ezzel Flaviana - minden eshetőségre - védőpajzsot feszített maga és az Augustus közé.

- Okosan viselkedtél, Flaviana, okosan beszélsz. Úgy veszem észre, értesz a dialektikához.

Tanultál te valamit?

- Szentséges Augustus, bár mindössze huszonnégy éves vagyok, férjem négy év alatt megtanított a retorika egész anyagára, és most boldog vagyok, hogy egyetlen mondatomból felismerted retorikai képzettségemet. Hódolattal köszönöm kegyes elismerésedet.

Mivel a legokosabb nőt is lefegyverzi az a csalhatatlan módszer, ha a hiúságának hízelegnek, Flaviana, a művelt rétor, megenyhült, és lebocsátotta a kettejük közt meredező védőpajzsot.

- A retorikai készségedet értem és nagyrabecsülöm, Flaviana, de mondd meg azt is, honnan vetted a bátorságot, hogy szembeszállj a császárral?

- Az undor acélozta meg karomat és az az ösztönös érzés, hogy irtózom az állatemberektől.

- De hiszen mindnyájunkban megvannak az állati ösztönök.

- Mondjuk inkább így: természetes ösztönök - jegyezte meg az asszony -, s ezek valóban nem kifogásolhatók mindaddig, amíg emberhez méltó módon nyilvánulnak meg; ellenben undorítók, mihelyt állativá fajulnak.

- Megint okosan különböztettél, Flaviana, csak egy tényezőt felejtettél ki az okoskodásodból.

- Melyiket, szentséges Augustus? - kérdezte meglepetten az asszony.

- A szépségedet. A csodálatos és mondjuk így: felháborító szépségedet. Bizonyos fokig minden szépség elviselhető és élvezhető, de van a szépségnek olyan foka, amelynek láttán csak a művelt és belsőleg fegyelmezett emberek tudják megfékezni magukban a fenevadat.

Ilyen a te szépséged is, Flaviana.

…Előbb az okosságomnál fogva, most a szépségemnél fogva vonz és húz magához, villant át Flaviana fején, s elvégre ez is derékonkapás, ha mindjárt tapintatosabb módszerrel is. Tudom, mit akarnak a férfiak. Mind ugyanazt. Még szerencse, hogy vannak, akik finomabb módszerrel akarják. S ezért még hálásak is lehetünk…

Halványan elmosolyodott; egész beszélgetésük alatt most először engedett föl kissé az arca merevsége.

- A szépségem? Te is megláttad a szépségemet, szentséges Augustus? Megláttad, és nem annak a magasztalásával kezdted a beszélgetésünket. Ezért különösen hálás vagyok neked.

Mert igazad van, ha nem ezt tartod egy nőben a legnagyobb értéknek. Egy régi görög bölcs azt mondta, hogy a „testi szépség állati tulajdonság, ha nem sugárzik mögüle az értelem”. Ha megláttad testem mögött az értelmet, akkor elhiszem, hogy szép vagyok, ha nem is oly „felháborítón” szép, mint végtelen kegyességedben említetted, szentséges Augustus. És hadd idézzem a filozófus Seneca szép paradoxonát: „A test csúfsága nem csúfítja el a lelket, viszont a lélek szépsége megszépíti a testet is.” Én hízelgek magamnak azzal, hogy a testi szépségemet, ha valóban szép vagyok, ennek a belső kisugárzásnak köszönhetem.

- Flaviana, túlságosan józanul gondolkodol a szépségről, főképpen a magad szépségéről.

Hozzá kellene szoknod, hogy a férfiak előbb a testet látják meg, és sem arra a bizonyos görög bölcsre nem gondolnak, sem Senecára. A szépséghez hozzátartozik, mégpedig elválaszthatatlanul, az érzéki varázs, az elragadtatás, a titokzatos vonzás és vonzódás. Hát nem az ilyen rejtelmes erők sodortak téged is Optatus karjaiba?

- Nem, szentséges Augustus, hanem a józan meggondolás. Optatus kislánykorom óta a tanárom volt, rokonszenves férfi, nálam tíz évvel idősebb. Bámultam a tudományát, megvesztegető előadásmódját; rokonszenves volt az egyénisége is: nála különb férfit abban az időben el sem tudtam képzelni. Sokszor mondogatta, hogy én vagyok a legtehetségesebb tanítványa, s ez is tetszett nekem: általában, mondjuk így, meghatott, hogy ez a tudós tanár ily sokra becsül engem, a gyereklányt. Igaz, hogy óriási becsvágy forrt bennem, nagy terveket szőttem: hogy én is tudós leszek, mint ő; majd együtt dolgozunk, egy asztalnál, szemben egymással, mint hű szövetségesek, de mindez persze ábrándozás volt, gyökértelen rajongás.

Az első valamirevaló férfit a serdülő lányok úgy fogadják, mint az eszményképet, s nem tudják, hogy ez a lelkesültség vagy rajongás, vagy szerelem tulajdonképpen az érzékeik ébredése. Én sem tudtam. És ekkor történt, hogy egyik vizsgámon, amikor éppen az írásbeli dolgozatomat fogalmaztam, belépett a szobába Optatus, hogy megnézze, halad-e a munkám, és ha esetleg szükséges, segítsen. Fölém hajolt, belenézett az írásomba, tenyerébe fogta a fejemet, és a jobb arcomon megcsókolt. Éreztem a csókja forróságát, letettem a nádtollat, és csodálkozva fölnéztem rá. Ez a csók és ez a pillanat lett a végzetünk. Feleségül vett, s ennek a ténynek közvetlen következménye volt a nászéjszaka, a maga rideg és kiábrándító valóságával és megrázó csalódásával. Ez pedig korántsem az az eszményi és tiszta csók volt, ott az írásbeli dolgozat fölött, hanem a nemi ösztön kíméletlen kielégítése, a gyanútlan leánytest megalázó megbecstelenítése, az eszményeinek elképzelt szellemi együttműködés helyett. Optatus tovább is tanított, de valójában mindig csak a testem izgatta, szellemi életem soha. Én pótol-tam, amit ő elmulasztott, rendületlenül tanultam, valósággal faltam a tudományt, s lett belőlem, ami lett. Optatus csak a testemmel foglalkozott már, azt kívánta, azt gyötörte, s mikor megérezte, hogy egyedül hagytam, és ezt a testi „munkát” nem vállalom, abbahagyta a meddő szeretkezéseket. Boldog voltam, hogy kijózanodott, és pedig, testem sokszoros meggyalázása után, befelé fordultam, s elmélyült lelkiélettel akartam és akarom jóvátenni azt, amit a testi élettel lelkem ellen vétettem. Beavattattam magam az Isis-misztériumokba.

- Ez baj, Flaviana, mert az egyik végletből a másikba estél, holott olyan józan nőnek, mint te vagy, valóságos öngyilkosság misztikus kultuszokba menekülni az élet valóságai elől.

Rajongtál egy férfiért, s visszariadtál tőle, mikor ő a valóságos életet akarta élni veled, s most egy misztikus kultuszba menekülsz, ahol az élet valósága helyett a halálos irrealitásba szédítenek. Nem méltó hozzád, Flaviana! Sem magasrendű értelmedhez, sem káprázatosan szép és viruló testedhez.

- Megvesztegető az okoskodásod, szentséges Augustus, és engem már azzal is megtisztelsz, hogy vitatkozol velem, de nem ismerhetem el, hogy „magasrendű értelmemnek és viruló testemnek” a szeretkezés az igazi életformája.

- Annyit azonban el kell ismerned, hogy a misztikus rajongás meg éppenséggel nem lehet az életformád.

- Elismerem, szentséges uram, de mit tegyek, hová meneküljek?

- A szerelembe - mondta rá Constantinus nyugodtan.

- A szerelem ravasz és sok értelmű szó, szentséges Augustus. És nekem főképp a regényes és érzelgős jelentéséhez nincs semmi érzékem. Annyian, de annyian súgták, duruzsolták és lihegték a fülembe ezt a szót, hogy én minden „szeretlek” és „imádlak” szó mögött a „kívánlak” és „akarlak” testi és nyers valóságát érzem, és ettől megriadok és megkeményedem.

- De ilyen fiatalon és ragyogón legalább próbát kellene tenned az élettel - puhította Constantinus.

- Szentséges Augustus, hallgasd meg az életem történetét, és aztán mondd meg, alkalmas vagyok-e én arra, hogy valakivel, aki méghozzá talán rokonszenves is nekem, őszintén és forrón, átszellemült testi szerelemben egyesüljek? Én az égbe nyúló Argaios-hegy oldalában születtem és nőttem fel, hófödte jeges csúcsok tövében, s már kisgyerek korom óta tudtam, hogy az Argaios kialudt vulkán. Szentséges Augustus, én már kialudt vulkánnak születtem.

- Ezt csak úgy képzeled - szakította félbe Constantinus -, mert a kialudt vulkánok mélyén is örökre izzik a láva, és csak a természet csodája, vagyis a megfelelő ember kell hozzá, hogy lángra lobbantsa.

Flavianában hirtelen valami furcsa gondolat villant fel, de nyomban elhessegette magától.

- A kialudt vulkánok nem támadnak föl - jegyezte meg Flaviana meggyőződés nélkül. - Mi mozdíthatja meg a jéggé fagyott embert és világot?

- A szerelem - mondta újra Constantinus, és jelentős pillantást vetett a fiatalasszonyra.

- De hiszen az Argaios tövében, a hideg és rideg sziklák alatt, a hó és jég birodalmában, már csírájában meghal a szerelem. Ezt a szót odalent Kappadokiában ki sem ejtik soha; vagy félnek tőle, vagy nem ismerik. Rideg élet az odalent, rideg világ, ne csodálkozzál rajtam, Augustus. Rideg világ, rideg emberek: ki beszélne ott szerelemről? Hát én honnan hallottam vagy tanultam volna? Apámnak vendéglője volt Mazaca mellett, a Melas folyócska partján, afféle halásztanya; ő maga volt a halászmester, egyúttal kitűnő szakács, az egész város a mi vendéglőnkbe járt sült halra és ízes hallevesre. Egyszer aztán, az ilyen vén vulkánok tövében sohasem lehet tudni miért, a folyócska kiapadt: nem volt hal, meghalt a vendéglő, éhkoppon maradtunk. Apám nem nyugodott bele a szerencsétlenségbe, dolgozni akart, fölkerekedett velünk, elmentünk Nikomedeiába, majd ide Byzantionba, és itt apám a tonhalhalászatból nemcsak megélt, velünk együtt, hanem meg is tollasodott. Végül arra is módja volt, hogy taníttasson… a többit már tudod, szentséges uram. Persze, hamarosan legyeskedni kezdtek körülöttem a fiatalemberek és a férfiak, köztük gazdagok, előkelők, sőt kalandorok is, szegény és ábrándos szerelmesek is, nekem egyik sem kellett. Így lettem Optatusé, szerelem nélkül és szűzen, egy ifjúkori vagy inkább gyerekkori tévedés következményeként. Most itt állok, szentséges Augustus, mindent őszintén elmondtam neked, és mondd meg ezek után, hová menekülhettem volna máshová, mint az Isis-misztériumokba? És mondd meg, ha már oly jóságos vagy hozzám és így megértettél engem, hová meneküljek?

Constantinus fölkelt a bíbor trónszékből, lelépett az emelvényről, megfogta Flaviana kezét, és csöndesen így felelt a kérdésre:

- Hozzám.

Flavianát mintha villámütés érte volna; megfogta a császári jobbot, megszorította, és ezt a szorítást Constantinus minden szónál őszintébb és forróbb vallomásnak érezte. Nem ölelték meg és nem csókolták meg egymást, de mind a kelten érezték, hogy valami nagyszerű élmény részesei: Constantinus most elengedte az asszony kezét, és kissé hátralépett: Flavianát most még ragyogóbb szépségnek látta, mint az imént, az isteni testet túlvilági fénnyel öntötte el a lélek vakító sugárzása.

A nagyfeszültséggel terhes csöndet végre a császár törte meg: - Flaviana, szeretnélek minél gyakrabban itt látni magam mellett, tehát ha nincs ellenedre, kinevezlek a főiskola tanárának, s mivel görögül is tudsz, beosztalak a görög levelezés császári irodájába, s ennek a „sacrum scrinium epistolarum Graecarum” irodának a vezetésével is megbízlak. Jó?

Flavianát megdöbbentette s valósággal megrendítette a császár kitüntető kegyessége, úgyhogy alig tudta megfogalmazni válaszát, s mikor végre felelt, akkor is valami furcsa meghatottság fojtogatta a torkát:

- Minden úgy jó, ahogy te akarod, szentséges Augustus.

- Örülök, hogy most már mindig mellettem maradsz. Ha holnap eljössz, megkapod a kinevezésed okmányát, amely biztosítja számodra a perfectissimus rangosztály címét és javadalmait. És hogy bármikor, minden körülményeskedés nélkül beléphess hozzám, vedd ezt a diptychont.

Elefántcsont táblát vett elő a keskeny fali ébenfa szekrényből, és az ezüst stílusával gyorsan néhány sort vésett a tábla kemény viaszába.

- Olvasd - nyújtotta oda a táblát az asszonynak. Flaviana elolvasta a szöveget: „Flaviana perfectissima, a sacrum scrinium epistolarum Graecarum vezetője, bármikor, minden admissionalis engedély nélkül beléphet hozzám, magánlakosztályomba is.” Ilyen diplomája eddig csak Taliónak volt, senki más nem léphetett be a császárhoz bejelentés nélkül. Ez a kegy olyan ragyogó bizonyossága volt a császár kivételes bizalmának, hogy mihelyt az udvarban híre ment, mindenki halálosan megirigyelte, legjobban Ablavius, aki úgy érezte, hogy terve a kelleténél jobban sikerült.

Constantinus egy csöppet sem csodálkozott, hogy már másnap délután megjelent Flaviana, tájékozódott a munkaköre felől, sőt Marius, a császár parancsára, be is vezette a görög levelezés irodájába. Flaviana megismerkedett jövendőbeli munkatársaival, elbeszélgetett velük, közben megfordult az irodában Strategios, Sopatros és a kaisareiai Eusebios, s valamennyien megcsodálták a perfectissima választékos görög beszédét, szellemes társalgását, kifogástalan retorikai és filozófiai tájékozottságát. A sikeres bemutatkozásról Marius másnap részletesen beszámolt az Augustusnak.

Harmadnap is eljött az asszony, negyednap pedig, mivel éppen szerencsés nap volt, elfoglalta hivatalát. Ettől fogva minden délutánját az Augustusszal töltötte, és nemegyszer késő estig együtt voltak. Constantinus régóta nem érezte magát ilyen boldognak, de mindig beérte annyival, hogy gyönyörködött az asszony káprázatos szépségében és okosságában, és soha egy ujjal sem nyúlt hozzá. Flaviana hálás volt neki a tartózkodásért s ezért a néma imádatért, egyúttal azonban mint jó megfigyelő azt is észrevette, hogy az Augustus gyötrődik ebben a kései s annál emésztőbb rajongásban. Constantinus már eddig sem volt közömbös neki, csodálta politikai éleslátását, szervezőképességét, erélyességét és józan ítélőképességét, ezenfelül őszintén ragaszkodott hozzá, s egyre mélyebben érezte, hogy jobban, mint Optatushoz. A férje már évek óta nem zavarja testi kívánságaival; ezért hálás volt neki, s meg is mondta: nem veszi rossz néven, ha férje máshol elégíti ki vágyait. Most aztán elhatározta, hogy visszanyert tisztaságát, újra szűz testét önként felajánlja ennek a kivételesen rokonszenves, tartózkodó, udvarias és gyöngéd embernek, aki nemcsak uralkodónak kivételesen tehetséges és tökéletes, hanem - ámbár jócskán túl van az ötvenen - férfiúnak is remek, sőt különb mindenkinél. Nem került sok fejtörésbe, hogy milyen alakban, milyen szavakkal s mikor tegye meg nyilatkozatát: ez a jól megfontolt lépése józan és természetes volt, nem szennyezte be semmiféle hazug és hamis érzelgősség.

Valahányszor estig maradt a császár lakosztályában, mindig bort ittak, kettesben, csöndesen, mértékletesen, és mézes süteményt mártogattak bele. Flaviana szerette a Smyrna melletti Pramnos fanyar és erős borát meg az illatos, zamatos és ugyancsak tüzes Tmolos-hegyi muskotályt. Constantinus nem volt borivó, de Flaviana kedvéért szívesen megivott egy-két pohárral, s különösen a tmolosi muskotályt kedvelte meg. Egyik este, jó későn - Flaviana szándékosan húzta az időt -, a harmadik pohár muskotály után észrevette, hogy a férfi tekintete a szokottnál is szomjasabban tapad rá, s ekkor megszólalt, nyugodtan, tárgyilagosan, de kedvesen:

- Szentséges Augustus - kezdte, és a császár karjára fektette jobb kezét -, hallgass meg, mondanék neked valamit.

- Szívesen hallgatlak, Flaviana - mondta rá az Augustus -, de előbb én kérlek valamire: ne szólíts engem ilyen hivatalosan; szólíts nevemen, hiszen úgy érzem, hogy helyén van köztünk ez a bizalmasság. Engem már évtizedek óta senki sem szólít a nevemen, mintha nem tartoznám senkihez… Flaviana, én nagyon egyedül vagyok. - És most tenyerébe fogta az asszony két kezét, és gyöngéden megsimogatta.

- Constantinus, köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám, most már én is érzem, hogy nem vagyok egyedül, aminthogy ezentúl te sem leszel egyedül, soha többé. Én már veled maradok, és hogy érezd hűségemet és ragaszkodásomat, Constantinusom, én önként és egész szívvel neked adom a testemet is, mert tudom, hogy a legméltóbbnak adom. Neked és soha többé senkinek!

Constantinus meglepetésében felugrott, arca kigyulladt, izgalmában a melle zihált, egy pillanatig oly tétován állt az asszony előtt, mint egy félszeg szerelmes ifjú; egyszerre csak tudatossá vált benne az élmény, odalépett Flavianához, szelíden átölelte, magához vonta, megcsókolta haját és homlokát, s miközben a tökéletes Venus-fejet simogatta, s karjaiban érezte az isteni testet, amely odaadóan hozzátapadt, halkan suttogta fülébe a tőle telhető legszebb vallomást:

- Kislányom! Gyönyörűségem!

Ilyen forró és ilyen egyszerű szavakat sohasem hallott Flaviana az egyetlen férfitól, akivel eddig testi közelségbe került: Optatus szerette a túlságosan sallangos és cifra szavakat, másrészt pedig a testi érintkezés gyors lebonyolítását. Ez a gyors szeretkezés azért tetszett Flavianának, mert így hamar túlesett rajta; viszont sehogy sem volt ínyére, hogy Optatus némely éjszaka megismételte a szeretkezést; erről ugyan hamarosan leszoktatta Flaviana, mert ellenérzését ez a gépies és rideg újrázás úgyszólván az undorig fokozta. Optatust nem érdekelte, vajon Flaviana lelkével és érzelmeivel is részt vesz-e az egyesülésben, őt csak a saját kielégülése érdekelte; amíg Optatus vadul lihegve ölelte és szorongatta, hogy kicsiholja a maga kéjét, soha egyetlen kedves vagy gyöngéd szó nem hagyta el az ajkát: önző, rideg és egyoldalú szeretkezés volt ez, Flaviának sem a teste, sem a lelke nem vett részt benne.

Az asszony, keserves tapasztalatai után kétszeresen érezte, hogy a szeretkezésben nem tudja kielégíteni a férfias férfit, tehát mikor átmentek a cubiculumba, odasimult Constantinushoz, és kissé szégyenkezve bújt a mellére:

- Constantinusom, a tied vagyok; tiéd a lelkem és tiéd a testem is, de kérlek, ne várj sokat tőlem: járatlan vagyok én a szeretkezés művészetében. De akármilyen ügyetlen leszek, azt akarom, hogy tudd és érezd: csak a tied vagyok, és egészen a tied.

Constantinus magához szorította, s most először forrón és hosszasan szájon csókolta, s ezt a csókot Flaviana éppoly forrón és átszellemülten viszonozta. A férfi úgy bánt az ágyban a gyönyörű testtel, mintha pihegő aranytollú madarat ölelne, mintha szüzet szorítana magához, szűzi nászéjszakán: szeretettel, gyöngéden, kíméletesen, bár forró és remegő izgalommal; Flavianának tetszett, hogy a férfi nem rontott rá mohón, nem tiporta állati szenvedéllyel, hanem gyönyörűséggel simogatta, teste minden porcikáját szinte külön-külön ízlelte, élvezte, alig bírt betelni gyönyörű melleivel, vállaival, szájával, lassan vette birtokába a káprázatos szépséget, és Flaviana is szívesen adta magát, mert mindenképpen azt akarta, hogy kielégítse Constantinust testileg, és ezzel örömet szerezzen neki. Constantinus lassú kortyokban élvezte és kissé késleltette is a beteljesülést; érezte, hogy életében így még sohasem élvezett nőt.

Kedves szavakat suttogott Flaviana fülébe, közben is csókolgatta, dédelgette, simogatta, Optatus mohó és gyors kielégülést hajszoló szeretkezései után szokatlan volt az asszonynak ez a bágyasztón hosszú ölelés, úgyhogy mikor Constantinus egy lélegzetvételnyi szünetben forró csókkal tapadt a mellére, Flaviana halkan és gyöngéden a fülébe súgta: - Készen vagy, drágám?

Nem tudta, hogy a kérdés valóságos hideg zuhany a férfinak, éppen ebben a pillanatban; Constantinus viszont tudta, hogy ezt a félszeg kérdést a gyöngédség sugallta, a tapasztalatlanság és főleg a készség, hogy ezt a magányos férfit, aki őt megbecsüli és kétségtelenül imádja, minél tökéletesebben kielégítse. Constantinus hálás volt Flavianának ezért a gyöngéd-ségért; boldogan vette birtokába minden éjszaka a tündöklő testet, mindig új szépségeket fedezett föl rajta. Flaviana ugyan nem érezte a testi kéj őrjítő elragadtatását, de a maga módján mindig átszellemült gyönyörűséggel élvezte Constantinus izmos ölelését, simogatását, forró és mégis mindig áhítatos csókjait.

Így teltek egymás után éjek és évek, békességben és harmóniában; a világszép asszony egyre jobban szerette a császárt, a császár pedig egyre jobban becsülte az asszonyt. Oly sokat jelentettek egymásnak, hogy a régen oly rideg, makacs és önfejű Constantinus sok fontos ügyben kikérte az okos és hűséges Flaviana tanácsát. Olyan viszony volt ez, amelyet a pletykára éhes és rosszmájúságra hajlamos udvari közvélemény is helyeselt és rokonszenvvel kísért; sőt mi több, maga Optatus is helyeselte felesége szereplését, hiszen Flaviana úgysem volt már valóságos felesége, de ezenfelül az asszonynak köszönhette, hogy a császári viszony hatodik hónapjában megkapta Constantinustól a patríciusrangot, ami a legnagyobb és legirigyeltebb kitüntetésnek számított. És másfél év sem telt bele, Optatust kinevezte a császár konzulnak, s ez a közjogi méltóság nemcsak hogy pompázatos címmel járt, hanem már díszt, hatalmat és pénzt is jelentett. Constantinus mindenesetre úgy intézte a dolgot, hogy Optatusnak ne legyen gondja a hatalom gyakorlására.

Optatus meg volt elégedve sorsával, és csak azt szerette volna megkérdezni a császártól, hogy mi a csudát élvez az ő csodálatos szép feleségén, aki oly tündökletesen ragyog, mint a hajnali napfény az égbe nyúló hegyek örökké hóborította csúcsain, de éppoly hideg, mint a jéghegyek.

Constantinus már túl volt a leghevesebb évek gyors járatú szeretkezésein, tehát könnyűszerrel megmagyarázta volna Optatusnak, hogy a napfényben szikrázó havas hegycsúcsnak is van varázsa. A professzor azonban még sokkal fiatalabb volt, hogysem megérthette volna ezt a bölcsességet.

Constantinus sok egyeben kívül azt is köszönhette az isteni Flaviának, hogy rászokott a borivásra, és ez még sok őszinte, meleg és derűs órát szerzett neki életében. Okosan, derűsen és meggyőződéssel inni a bort: a szép és teljes élet egyik legnagyobb titka. Erre a bölcsességre a szépség asszonya tanította meg a császárt. De Flavia szépségével, okosságával, hű ragaszkodásával az évek során úgy magához láncolta Constantinust, hogy ő lett az egyetlen nő, akit nem taszított el soha, nem is gyilkoltatott meg, hanem mélységes és sugárzó szerelemben élt vele utolsó pillanatáig.

Ablaviusnak sehogy sem volt ínyére, hogy a befolyása jócskán csökkent már Sopatros hatalmaskodása és mágikus mesterkedései miatt is, most meg éppen alig állt szóba vele az Augustus, mióta beleesett ennek a körmönfont szépasszonynak a hálójába. Hiába, Sopatros maszlagolta, Flaviana az orránál fogva vezette az öregedő császárt, s még szerencse, hogy az a szélhámos Hosius odalent ül a zsidó fővárosban, a vén Helena tunicáján. Flavianát, sajnos, nem háríthatta el az útjából; szépségével egészen lenyűgözte Constantinus érzékeit, különben is olyan volt, mint az elefántcsontgolyó: kemény, és sehogy sem lehetett beleharapni. Egyetlen megoldás maradt, eltenni a láb alól Sopatrost.

Eszébe jutott Nevitta: vajon hogy végezte a kémszolgálatát, s miféle adatokat sikerült össze-szednie - vagy koholnia - a szemtelen Sopatros ellen. Másnap órákig tanácskozott Nevittával, és alapos megfontolás és vita után összeállította vele a vádakat a túlságosan elhatalmasodott filozófus ellen.

Sopatros, szerencsétlenségére, épp ezen a héten pazar lakomát rendezett. Mivel a császár bizalmából korlátlanul adhatott ki utalványokat, az efféle vendéglátások költségeit végeredményben Constantinus fedezte. Sopatros a Jamblichos-féle rajongás, átszellemülés, jövőbe-látás és csodatevés filozófiájával összeegyeztethetőnek tartotta a fényűző és drága lakomákat és a velük összefüggő vad ivásokat és szeretkezéseket, viszont becsületére vált, hogy ő maga sohasem ivott, nem malackodott, csak nézte a tivornyát, gyönyörködött benne, és élvezte a szép nők és izmos fiatalemberek szerelmi játékát, sőt nyilvános szeretkezését. Az ilyen dorbézolásokat szeretője, a csiklandóan izgató és veszedelmesen csinos kis Ampelis kedvéért rendezte, aki vele együtt jókedvűen, de mindig finoman és tartózkodón szórakozta végig a legtombolóbb orgiákat is, mert nagylelkű pártfogóját és szeretőjét, Sopatrost csak pompásan berendezett és buja kis lakásában fogadta, amelyet a filozófus azért rendezett be neki, hogy kettesben élvezhessék a maguk külön orgiáit.

Ezt a mai lakomát azért rendezte Sopatros, mert az isteni Ampelis, a pantomimművészet csillaga, egy kissé meg akarta leckéztetni Crescens versenykocsist, a kék párt büszkeségét, aki milliókat keresett, de a nők annyira elkényeztették, hogy az ünnepelt Ampelist úgyszólván ingyen, nyomorult kétszázezer sestertiusért akarta az ágyába csábítani.

- Ezért a borravalóért - méltatlankodott a divatos művésznő - vásároljon magának úrilányt vagy patricius asszonyt, de engem hagyjon békén. Én vagyok olyan gazdag, mint ő! Ha éppen engem akar, mondd meg neki, Koprias - üzente az elbizakodott kocsisnak: - az én árfolyamom egymilliónál kezdődik.

És valóban megkapta az egymilliót, sőt ennél sokkal többet, Sopatrostól, persze Constantinus szentséges magánpénztárából; a sánta Koprias ugyanis földije volt a thessalonikéi Sopatrosnak, rögtön közölte vele a „művésznő” árfolyamát, amikor a filozófus „valami jobb nőt” kért tőle, és az üzletet mindjárt nyélbe is ütötték. Ampelisnek volt palotája, ékszere, ragyogó ruhatára; most mindezt „kiegészíthette”, sőt, oly pompás fogatot is vásárolhatott, hogy barátnői majdnem megpukkadtak irigységükben. De éppen ezért rendeztette ezt a különleges lakomát a kis bestia, hogy Crescenst is, művésznő-versenytársait is pukkassza.

Ez teljes mértékben sikerült; ilyen lakomát még senki sem rendezett Constantinopolisban: kék lakoma volt ez, a kék párti „csillag”, Crescens tiszteletére. A ravasz kis Ampelis ezzel az ötletével végképp meg akarta szégyeníteni a pökhendi és zsugori versenykocsist: kiadta az útját neki és a kék pártnak is, hát most fulladjon bele a kékségbe! Kék volt minden étel, kékre fényezték a ritka halakat és húspástétomokat, kék mártásban úsztak a pecsenyék, kék tollakat tűztek az egészben sült pávapecsenyébe, kékek voltak a pávanyelvekből művészi módon formázott pompás íriszek, kékek voltak a sütemények, kék szőlő és kék óriásszilva pompázott a kristály gyümölcstálakon, a virágvázákban pedig üvegházi ibolya, viola, nefelejcs, írisz- és enciáncsokrok árasztottak fűszeres illatot. S végül, hogy teljessé legyen a mennyei kékség, a meghívó kikötötte, hogy minden vendég köteles kék ruhában megjelenni.

Nevitta volt a lakoma legfontosabb s egyúttal legvégzetesebb vendége; mindenen ott volt a szeme; figyelt, mint a hiúz, az agya lázasan dolgozott; estére kimerítő beszámolót tartott Ablaviusnak: az ételekről, italokról, a drága gyümölcsökről, legfőképpen a Mauretaniából szállított óriás szőlőfürtökről: egy-egy fürt akkora volt, mint egy kétéves gyerek, a bogyói akkorák, mint egy csecsemőököl; vagyonba került a lakomán felszolgált három fürt, de meg kellett venni: a kék szőlő nélkülözhetetlen volt a kék lakomán; de éppígy beszámolt a vendégekről is: Strategiosról, Jucundusról, Crescensről, Valens asztrológusról, sőt azt is elmondta, hogy a lakoma vége felé ismeretlen vendég érkezett, leült az egyik táncosnő mellé, kellemesen s kissé kézzelfoghatóan elszórakoztatta, de a lány sokat sikoltozott, mert hol az asztal alól, hol a háta mögül folyton rejtelmes morgást, kacagást, rikoltozást és kukorékolást hallott. Csak Sopatros tudta, hogy az ismeretlen vendég Euripas: nem merte otthonhagyni, mert attól tartott, hogy elárulja magát. A táncosnők, jelentette Nevitta, csinosak voltak; Myrtale, Korinna, Musarion, Chrysis és Chelidonion remek; némelyek nyíltan szeretkeztek, mások a társaság kellős közepén úgy tudták végrehajtani a szeretkezést, hogy a többiek észre sem vették másról, csak a beteljesülés kéjes sikolyáról és fojtott lihegéséről. Ampelis, akit Margarito, azaz Gyöngyike néven becézett a társaság, a legizgalmasabb volt valamennyi közt, egyúttal azonban teljesen hozzáférhetetlen; de fitos orra, kívánatos szája és örökké mosolygó nagy szeme valósággal felkorbácsolta a férfiak érzékiségét, persze tiltott gyümölcs volt, legalábbis addig, amíg valaki el nem hódítja Sopatrostól, mondjuk kétmillió árán. Ablavius pedig ezt gondolta magában: „Hátha olcsóbban is megkaphatnám, esetleg ingyen is, mint annak idején Kyprist? Őszintén szólván, kissé unom is már ezt az Enniát!

…Ugyanekkor Constantinopolis népe már hetek óta éhezett. Gabonát, olajat, bort ugyan most is naponta osztogatott a császár a munkanélkülieknek, de az ingyen élelmiszeradagok mennyisége egyre csökkent, végül egy-egy család fejadagja akkorára zsugorodott, hogy legfeljebb egy ötéves gyermeknek az éhségét csillapíthatta volna. A császári palotában nem folyt semmiféle dúskálkodás, sem pazarlás, sem ivás, sem orgia, ezt tudta a nép; de tudott Sopatros és néhány hozzá hasonló ember tivornyáiról is. A papok és a hatóságok azzal csillapították az izgatott lakosságot, hogy egész hajóraj hozza már a gabonát Alexandreiából; ám az éhség negyedik hetében már izgatott tömegek kavarogtak az utcákon, a fórumon, sőt a császári palota előtt; teli torokkal ordítoztak a lázítók, és a bujtogatók azt a hírt terjesztették, hogy az alexandriai gabonaszállítmány már rég megérkezett volna, ha Sopatros, az idegen varázsló meg nem babonázza a hajókat; ugyanis bizonyos, rebesgették, hogy természetfölötti hatalmával megbénította a szeleket, s azért nem bírnak indulni. Sopatros pedig azért akarja fokozni az éhínséget, hogy megbuktassa Constantinust, mert folyton kedvez a keresztényeknek, tömi őket pénzzel és kiváltságokkal, és ezzel a városra vonta Helios haragját. Ugyanekkor hirtelen meghalt Constantia nobilissima - szívszélhűdés következtében, mint Aetios doktor kétségtelenül megállapította -, s Ablavius ügynökei széltében-hosszában azzal kürtölték tele a várost, hogy Sopatros mérgeztette meg, mert a nobilissima keresztény volt, hiszen még a szegény száműzött Eusebios püspök keresztelte meg.

Ablavius pontosan abban az időpontban jelentkezett kihallgatásra, amikor az éhező és felizgatott nép elkeseredésének hullámverése már-már a császári palota kapuit döngette. Az illustrissimusnak ugyan egy csöppet sem fájt a nép éhezése, de a lázadás és elkeseredés tüzén meg akarta sütni a maga pecsenyéjét: bosszút állni Sopatroson, mert aljas „rágalmaival” kicsikarta az Augustustól az ő pótolhatatlan bizalmi emberének, a nagyszerű Kanonarisnak kivégzését, ami jó időre visszavetette a császári bíborra irányuló terveit. Hát ő most majd megmutatja!

- Szentséges Augustus - kezdte -, főbenjáró kormányzati ügyekben óhajtok jelentést tenni.

- Beszélj, illustrissimus.

- Sopatrosról van szó, a csodatevő filozófusról, aki megmentette szentségedet Kanonaris alattomos áskálódásaitól és vakmerő s felségsértő szidalmaitól.

- Nos, mi a baj Sopatrosszal?

- Kanonaris lényegében a mi vallásunk ellen lázított, tehát szentséged kormányzati elvét, a vallási békességet akarta felborítani. Halállal bűnhődött bölcs ítéleted alapján. Sopatros bűne ugyanaz: esküdt ellensége a kereszténységnek.

- Ez magában véve nem bűn. Helios-hivők és keresztények vitatkozhatnak, meggyőzhetik vagy megcáfolhatják egymást: a vallási egyenjogúság és a gondolatszabadság elve ezt megengedi. A bűn ott kezdődik, ha áskálódnak, lázítanak, merényleteket követnek el egymás ellen, pusztítják egymás templomait, vagy éppen egymás életére törnek. Ez törvénysértés, egyúttal lázadás. Ezt kíméletlenül megtorlom! Talán Sopatros is ilyesmivel vádolható?

- Erősen tartja magát a hír, hogy Constantia nobilissima nem természetes halállal múlt ki, hanem mérgezés áldozata lett.

- Orvosunk, Aetios, megállapította, hogy a nobilissimát szívszélhűdés ölte meg.

- Viszont a másik orvos megvizsgálta azt a borospoharat, amelyből a nobilissima utoljára ivott; Zenon a pohár alján talált maradék borban bürökméreg nyomait fedezte föl. Utánajártam a dolognak: aznap délután Sopatros járt nála, bort ittak, és Sopatros volt az utolsó látogatója.

Constantinus meglepetten kapta föl a fejét:

- És mi oka lett volna erre a merényletre Sopatrosnak?

- Constantia volt a keresztények legfőbb támasza és pártfogója nálad, szentséges Augustus.

- Csak nem akarod azt mondani, hogy húgom keresztény volt?

- Értesüléseim szerint Eusebios nikomedeiai püspök meg is keresztelte. Legalábbis a kaisareiai Eusebios ezt állítja.

Az Augustusnak kellemetlen volt ez a tárgy; nem akarta tovább feszegetni Constantia és Eusebios viszonyát. Intett Ablaviusnak:

- A mérgezés vádját megvizsgáltatom. Folytasd jelentésedet.

- Szentséges Augustus, bemutatom azt az elszámolást, amelyben Zosimio összeállította, hogy Sopatros hány milliót utaltatott ki eddig a szentséges császári pénztárból és ki mindenkinek.

Bemutatom Nevitta részletes jelentését Sopatros legutóbbi lakomájáról, a résztvevő urakról és művésznőkről, a csinos Ampelis részére kifizetett milliókról, és a fejedelmi lakoma, valamint a rákövetkező orgia költségeiről, amelyek együtt jóval meghaladják öt legio teljes harci fölszerelésének és ellátásának vagy akár a császári palota tisztviselőinek, egyéb személyzetének ellátását és fenntartásának egyévi költségeit. Minderre vonatkozólag hódolattal átnyújtom Zosimio összehasonlító kimutatását.

A császár belenézett az iratokba, arca elkomorult:

- Ez a Sopatros is megcsalt - jegyezte meg keserűn, és az iratokat az asztalra dobta. - Hát mindenki megcsal? - kiáltott fel.

- Nem mindenki, szentséges Augustus - mondta rá halkan Ablavius, és hódolattal meghajolt.

Aztán folytatta vádbeszédét: - Akkor csalt meg először, amikor följelentette Kanonarist, és elhallgatta előtted, hogy ő is jelen volt az asztaltáncoltatáson, sőt ő kezdeményezte, és a felségsértő kérdést is ő sugalmazta.

- Sopatros! - ámuldozott a császár. - Sopatros is áruló? Megáll az eszem! - Hirtelen megrázta a fejét, és nehezen palástolt izgalommal kérdezte Ablaviustól: - Van erre tanúd?

- Kettő is - felelte szemrebbenés nélkül az illustrissimus -, szentséged két példásan hűséges és megbízható híve: Strategios és a kaisareiai Eusebios.

Constantinus lehorgasztotta a fejét, és néhány percig gondolatokba merült. Aztán fölnézett és megszólalt:

- Látom, még vannak nálad iratok. Ezek is Sopatrosra vonatkoznak?

- Sajnos, igen. - Átnyújtotta a vékony papirusztekercset az Augustusnak. - Íme, szentséges uram, Abammon egyiptomi jóspap levele Sopatroshoz. Parancsolod, szentséges uram, hogy felolvassam? - kérdezte Constantinustól, aki azonban nem vette észre, milyen démoni láng lobbant az illustrissimus szemében. Ablavius kiszámított fokozatossággal adta elő vádjait, s pontosan tudta, hogy az utolsó lesz a döntő csapás. Meghajolt, és átvette az iratot a császártól.

- Olvasd - rendelkezett az Augustus.

És Ablavius olvasta, hatásvadászón, tervszerűen lassított ütemben: „Tiszteletre méltó testvérem, Sopatros! Kérésedre, a mágia és jóslás kaldeus, asszíriai és egyiptomi ősi szabályai és szertartásai szerint kifogástalan tökéletességgel megkerestem az égiek válaszát kérdésedre: vajon ki lesz a most uralkodó byzantioni császár utóda. Elvégeztem a szertartásokat, de mondhatom: kár volt elvégeznem, mert egy héttel előbb megkaptam már az istenség válaszát, mikor Dalmatius Caesar kérésére elvégeztem ugyanezeket a mágikus erejű és hitelességű szertartásokat. Az istenség most is ugyanazt közölte velem. Az utód Dalmatius Caesar! Én nem ismerem, de a jóslat közölte velem, hogy jelenleg Cyprus szigetén visel háborút. Igyekezzél tehát, Sopatros testvérem, megtalálni az utat a jövendő császárhoz, Dalmatiushoz. Áldja meg az a magasságos Helios minden lépésedet.”

Ez volt a halálos döfés. Tehát Dalmatius is, a saját unokaöccse! Tehát nemcsak az idegenek irigylik hatalmát, hanem a legközelebbi rokonai is! Hányszor biztatta, sőt bujtogatta Hosius, hogy irtsa ki valamennyit! És ő irgalmazott. De most egyszer s mindenkorra véget vet a gyilkos áskálódásnak! Alig várta az estét, hogy beszélhessen egyetlen hű barátjával, Flavianával.

Az asszony, éppen ma, csak vacsora után jött be hozzá. Ez az időpont máskor mindig nagyon boldoggá tette a császárt, mert tudta, hogy imádott kedvese ilyenkor éjszakára is vele marad; de ma nem az ígérkező átszellemült órákra gondolt, hanem a sötét gondokra, amelyek körülötte suhognak, fenyegetőn. Azzal kezdte, hogy közölte Flavianával a kormányzó jelentését.

- Amit elmondtál, kedvesem - szólalt meg Flaviana -, abban igen sok a gyanús elem, de ha higgadtan vizsgáljuk a jelentést, nyilvánvaló, hogy sok benne az igazság. És sajnos, meg kell állapítanom, hogy ennek az Ablaviusnak a leglényegesebb vádjai igazak. Ezek a számadások - mutatott rá Zosimio összeállítására - megtámadhatatlanul hitelesek. Márpedig ez a Sopatros ezért az egyetlen gyalázatos orgiáért megérdemli a kötelet: becstelenség így dőzsölni, mikor a nép éhezik! Constantinopolis népe téved, ha elhiszi, hogy Sopatros megállította a szeleket, és megbénította a hajókat: az igazság az, hogy aljas nyerészkedés céljából nem engedte kifutni a hajókat Nikomedeiából, hogy ellened uszítsa a népet, s majd az ő cinkosa mentse meg a fővárost az éhhaláltól, úgyhogy a hajók váratlanul megérkeznek ide a kikötőbe. Hogy az Abammon-levél igaz-e, vagy csak a mágus csalása, hirtelenében nem tudnám megmondani, hiszen azt sem tudom, ki az a Dalmatius. De ha egyszer ez az Ablavius ilyen levelet talált Sopatros iratai közt: nincs mentség. Ha tanácsot kérnél tőlem, kedvesem, én ezt javasolnám: küldj futárhajót Alexandriába, hogy a gabonaflotta azonnal induljon, itthon pedig hirdettesd ki, hogy az áruló varázslót kivégeztetted, és a hét végén befutnak a gabonával megrakott hajók Constantinopolis kikötőjébe. Ezt javaslom, mert ezt követeli a politikai bölcsesség.

- És Dalmatius? - kérdezte a császár, akit mindig halálosan izgattak és nyugtalanítottak a bitorlók.

- Ne törődj vele, kedvesem. Először is nem bizonyos, hogy bitorló-e, s attól, hogy mit hazudik az az Ablavius nevű szélhámos ennek a Sopatros nevű szélhámosnak, Dalmatius még teljesen ártatlan lehet. Egyébként is mit tehetne ellened?

- Egy legiója van odalent Cypruson.

- Neked meg harminc legiód, kedvesem. Meglátod, moccanni sem mer. S ha megmoccan, összetaposod. Egyelőre végezz Sopatrosszal. Legjobban szeretném, ha egy füst alatt végez-hetnél Ablaviusszal is, mert úgy érzem, hogy ez a legaljasabb ember a környezetedben. De eljön az ő ideje is. Csak nyugodj meg, kedvesem, és bízzál bennem: én melletted maradok, és résen állok.

Harmadnap Constantinopolis népe ujjongó lelkesedéssel élvezte végig Sopatros kivégzését és ötödnapra, az alexandriai hajók megérkezése után a kiéhezett város mohó gyönyörűséggel falta az egyiptomi búzából sütött illatos és ropogós kenyeret.

- Odalent a hatalmas Cyprus szigetén, Kilikia és Syria között, olyan események zajlanak, amelyeken nevetni kellene, ha nem volnának kissé gyanúsak - kezdte Constantinus egyik délután, mikor Flaviana bejött hozzá.

- Már a minap is említetted, kedvesem, sőt ha jól emlékszem, bizonyos Dalmatiusról van szó.

Ki az? - érdeklődött az asszony.

- Istenné avatott dicső atyám, Constantius második feleségének, Theodorának a fia, az idősebb Dalmatius fiatalon meghalt, s annak a fia ez az ifjú, akit nemrégiben neveztem ki Illyricum kormányzójának. Éppen tegnap kaptam a jelentést, hogy Sandario egy legióval leküldte Cyprus szigetére, hogy ott leverjen valami lázadást. Erről minden órában várom a részletes jelentéseket.

- Tehát ez a Dalmatius lesz az utódod, kedvesem? - kacagott Flaviana. - Ez a fiatalember, akit Sandario, a hű barát, megbízhatónak tart. S milyen jellemű ez az ifjú?

- Én bizony nem ismerem, de Concordius, Vecasius, Sosius és Volusianus azt jelenti róla, hogy igen tehetséges katona, kormányzónak is kitűnően bevált; és mind megegyeznek abban, hogy szerény és feltétlenül megbízható emberem.

- És te, kedvesem, legalább egy pillanatig, mégis kételkedtél benne!

- Sokszor fájdalmasan kellett már tapasztalnom, hogy a rokonság a legveszedelmesebb fajzat.

Egyik tanácsosom, Hosius, aki jelenleg Judeában teljesít szolgálatot anyám, Helena Augusta mellett, már idestova harminc éve uszít, hogy végeztessem ki minden rokonomat, mert szerinte ahány rokon, egytől egyig született ellenség. Ezért gondoltam, hogy hátha ez az ifjú rokon megirigyelte a bíboromat, és máris jóslatokat keres, hogy jogcímet szerezzen a bitorlásra! És Cyprus nem rossz hely: onnan a Földközi-tenger keleti sarkából könnyen fellázíthatja a kis-ázsiai tartományokat, Syriát, Judeát, Egyiptomot! Ez járt a fejemben.

- És most, Sandario és a többiek jelentéseiből láthatod, hogy tehetséges és derék fiatalember, akit éppen birodalmad nyugalmának és békéjének biztosítására küldtek oda a szigetre.

Abammon jóslata vakmerő hazugság: Sopatros valószínűleg jól megfizette, no persze a császári pénztárból!

Flaviana elnevette magát, és megfogta Constantinus kezét: - Most láthatod, mennyire megérdemelte ez a jellemtelen Sopatros a sorsát. Valóban nem a rokonaidat kell kivégeztetned, hanem az ilyen alattomos és haszonleső embereket, mint ez volt! Mondtam már, hogy ez az Ablavius is gyanús nekem, és én bizony figyeltetni fogom.

Azért a Hosiusért sem merném tűzbe tenni a kezemet. Azt mondod, Constantinusom, hogy Corduba püspöke volt. És azelőtt?

- Senki sem ismeri a múltját.

- Ez már gyanús. Még gyanúsabb, hogy úgy fenekedik a rokonaidra. Én majd rajta tartom a szememet, csak jöjjön haza! Az ilyenektől akarlak óvni, kedvesem.

Ebben a pillanatban Sandario segédtisztje lépett a szobába, azzal a jelentéssel, hogy a tábornok, Cyprus ügyében, sürgős kihallgatást kér. A császár bólintott. Sandario testes iratcsomót helyezett az asztalra.

- Beszélj, Sandario - intett neki az Augustus.

Már öt perc múlva bizonyos volt, hogy a jelentés hosszúra nyúlik, s ezért Flaviana a tizedik percben kéréssel fordult Constantinushoz:

- Szentséges Augustus, kegyeskedjél megengedni a tábornoknak, hogy ülve tegye meg jelentését, hiszen az iratokat is használnia kell.

- Igazad van, perfectissima - bólintott a császár.

Sandario hálás tekintettel köszönte meg Flaviana figyelmességét, és katonás merevséggel helyet foglalt az asztal végében, aztán elkezdte részletesen ismertetni a Cyprusról érkezett jelentéseket.

…Cyprusban, Venus szent szigetén van egy Kalokairos nevű görög rabszolga, a császári tevecsordák felügyelője. Itt a szigeten tízezer teve élt és legelészett a Pediaios folyó termékeny és üde partjain, az égbe nyúló Aóos hegység tövében elterülő salamisi síkságon a Lapethos-Soli-Tamasos városok háromszögében.

…Nagyhatalom volt ez a Kalokairos: négyszáz rabszolga dolgozott vagy henyélt a keze alatt: legeltette vagy vásárra hajtotta a tevéket, összeállította a teherszállító karavánokat, amelyek javarészt bort, fát, gyümölcsöt és a hegyekben bőven bányászott rezet szállították a kikötőbe.

Kalokairos óriási termetű és hatalmas erejű rabszolga volt, félelmetes tekintéllyel és kegyetlen erőszakkal uralkodott a tízezer tevén és a négyszáz rabszolgán, de a síkság parasztjai és a hegyek bányászai és birkapásztorai éppúgy féltek tőle, mint a saját tevehajcsárai, mióta egyszer az egyik tevebika üzekedés közben úgy nekiszilajodott, hogy az egész csordát megriasztotta, és tucatszám rugdosta össze és sebesítette véresre a nőstényeket és a borjakat, Kalokairos a megvadult állatot a nyakánál fogva elkapta, és egyetlen ökölcsapással úgy homlokon sújtotta, hogy a koponyacsontja betört, és a bősz bika döglötten zuhant a földre.

…Ez az egyetlen ökölcsapás legendás hírt szerzett neki. A rabszolgák már nem felügyelőjüknek, hanem vezérüknek tekintették, és szentül hitték, hogy nemsokára a hatalmas Kalokairos lesz a felszabadítójuk. És hamarosan dagadni kezdett a legenda: a vezér egyszer azt álmodta, hogy a seprők, amelyekkel a rabszolgák a karámokat takarították, kihajtottak, meglombosodtak, s végül kivirágzottak. A legközelebb Salamis kikötőjébe induló karaván vezetője, Agabos ostoros rabszolga, levelet vitt az Apolló-templom jóspapjának, öt aranyat fizetett neki, s arra kérte, hogy fejtse meg a levélben leírt álom jelentését. A pap illendő hókuszpókuszok után megfejtette az álmot, és lepecsételt levélben küldte el Kalokairosnak. A megfejtés ez volt: „Alacsony sorsú férfi hatalomra tesz szert, és magas helyre kerül.”

Kalokairosnak sem kellett több: megígérte a rabszolgáknak, hogy felszabadítja őket; meg-indulnak az urak és a gazdagok ellen, kifosztják őket, és utána úgy élnek majd, mint a távoli hyperboreusok, örök jólétben és boldogságban, Apollo védelme alatt. Nemcsak a négyszáz rabszolga esküdött hűséget neki, hanem a nagybirtokosok és a bányák rabszolgái is, úgyhogy Kalokairos néhány hét múlva ötezer emberrel indult hódító útjára.

…Először is a kikötőben sorra eladatta a tízezer tevét, aztán fegyvert vásárolt meg mindenesetre egy bíborpalástot; ezt fölvette, kikiáltotta magát Cyprus királyának, s mindenekelőtt Soli várát és Tamasos városkát foglalta el. Berendezkedett uralkodásra, megerősítette a várat, bőven ellátta élelmiszerrel, aztán sorra elfoglalta és kifosztotta a környékbeli birtokokat és kisvárosokat. A csekély császári helyőrségek semmit sem tehettek ellene: futárhajók repültek mindenfelé segítségért, elsősorban Constantinopolisba és Alexandriába. Salamis kikötőjében majdnem egyszerre szállt partra Dalmatius és a III. Cyrenaica legio hatezer harcosa és kétezer főnyi műszaki csapata. Kisebb erő is elegendő lett volna a gyakorlatlan és fegyelmezetlen lázadók leverésére, de ez a legio, amely villámgyorsan ott termett a sziget védelmére, már a puszta jelenlétével eldöntötte a lázadás sorsát.

…Dalmatius megfontoltan és céltudatosan cselekedett: megvárta, amíg visszaérkeznek mindenfelé szétküldött hírszerzői, és csak gondos előkészítés után indította meg csapatait nyugat felé, a Pediaios folyó síkságára. A legionáriusok énekszóval meneteltek, abban a meggyőződésben, hogy egyetlen csetepatéban könnyűszerrel szétverik a gyülevész rabszolgahadat.

A síkságon azonban egyetlen rabszolga-katonát sem találtak, úgyhogy tábort kellett ütni és gondolkodni azon, hogyan foglalják el az időközben félelmetesen megerősített Soli várát.

…Három hétig vesztegeltek Soli alatt, miután az egész környéken írmagja sem maradt már a lázadóknak; ők maguk viszont semmihez sem foghattak, mert nem voltak ostromszereik.

Ezekben a fásult napokban érkezett a táborba egy perzsa mutatványos és engedélyt kért Dalmatiustól, hogy igazi, valódi, hamisítatlan kakasviadalt mutathasson be a katonáknak. Az engedélyt megkapta, s először is a tábor közepén, a fővezéri sátor előtti kis téren mutatta be kakasai harci készségét.

…Dalmatius tudta, hogy a görög-perzsa háborúban Themistokles végignézett egy kakasviadalt, amelyben perzsa és görög kakas mérkőzött egymással, és a viadalnak az lett a vége, hogy az óriási perzsa kakast véresre verte a kisebb termetű, de izmos és szívós görög kakas. Themistokles ezt az eredményt jó előjelnek tekintette, és a következmények igazolták a kakasjóslatot.

Dalmatius is érdeklődéssel szemlélte a viadalt, amely ugyancsak görög és perzsa kakas közt zajlott le, és megint a perzsa kakas volt a vaskosabb, a görög pedig alacsonyabb és gyengébb.

De itt is megismétlődött a görög - vagy a mostani értelmezés szerint - római győzelem: a perzsa kakas csúfos vereséget szenvedett. A katonákat kimondhatatlanul föllelkesítette a perzsa veresége, mert már Salamisban az a hír járta, hogy Kalokairos perzsa segítséget vár.

…A mutatványos a tábor számos helyén bemutatta még, persze a ketreceiből előszedett újabb és újabb kakasokkal az izgalmas viadalt, amely - csodák csodája - mindig a görög kakas győzelmével végződött, nem is végződhetett másképp; tudniillik görög közönség előtt mindig erős és izmos görög és agyonhizlalt tohonya perzsa kakasokat eresztettek össze. A legionáriusokat a sorozatos görög-római győzelmek úgy fellelkesítették, hogy szinte lázasan kívánták már a biztos győzelemmel kecsegtető döntő mérkőzést a lázadókkal. Kalokairos „király” vára azonban bevehetetlennek látszott. Törte is a fejét Dalmatius, vajon meddig győzhetik még élelmiszerrel a várvédők, hiszen a városba egyetlen lélek sem juthat be, úgyhogy kívülről nem kaphatnak semmiféle támogatást. És mégis rendületlenül tartották magukat.

…Hogy mi volt ennek a kitartásnak a titka, azt később attól az Agabos nevű karavánvezetőtől tudták meg, aki annak idején az Apolló-papnál járt Salamisban. Ez a lázadó egy éjjel megjelent a római táborban, Dalmatius elé vezettette magát, s elmondta, hogy a várban maholnap kitör az éhínség, mert fogytán vannak a készleteik; azt is elárulta, hogy eddig is hogyan tarthattak ki az ostromgyűrűvel körülzárt várban: Soliból föld alatti folyosó vezet az Aóos hegy oldalába, egy vad és sűrű őserdő kellős közepébe, ahonnan már csak egy ugrás a kis hegyi falu, Arsinoe. A lázadók ide jártak, itt vásároltak birkát, kecskét, baromfit, gabonát, bort - jócskán volt pénzük az eladott tevékből - igen ám, de egyszer csak kimerült a falu, mert nemcsak hogy a parasztoknak nem maradt már semmijük, hanem szerezni sem tudtak máshonnan; a lázadók egy darabig még a sovány vadászzsákmányon tengődtek, nyilvánvaló volt azonban, hogy már nem sokáig bírják. Ekkor Kalokairos „csökkenteni” kezdte a létszámot: először összeszedte a fegyvereket, kiválasztotta leghűbb cimboráit, ezeket fölfegyverezte, s ezekkel naponta kivégeztetett néhány tucat lázadót; az asszonyokból csak az idősebbeket pusztította el. Így még jó ideig tartották magukat, s még mindig volt néhány napra való készletük. Azonban a „király” zsarnokoskodni kezdett; mindig bíborpalástban feszített, hatalmaskodott, s ha egy nőt megkívánt, elvette, pedig öt kiválasztott nője volt már úgyis: ezeket ellátta minden jóval, szinte hizlalta. Egyszer aztán kedve szottyant Agabos szeretőjére, a tenyeres-talpas, kiadós, pirospozsgás és kemény húsú Mamaia leányzóra, s el is vitette a maga szállására; a hitvány nő persze szívesen ment, hiszen tudta, hogy ezentúl naponta jóllakhatik. Agabos tehát mérgében átszökött az ellenséghez, hogy tönkretegye Kalokairost.

- Szentséges Augustus - fejezte be Sandario -, remélhetőleg hamarosan megkapjuk a történet folytatását és befejezését. Mihelyt a futárhajó megérkezik: talán három nap múlva, azonnal jelentkezem.

- A kilikiai kalózokról olvastam valahol ilyen rémtörténetet - jegyezte meg Flaviana, mikor a tábornok távozott. - De hagyján, hiszen ha áruló akad, nem kétséges a győzelem; én inkább újra felhívom a figyelmedet, Constantinusom, arra a feneketlen aljasságra, amellyel ez a hitvány Sopatros be akart ugratni holmi véres kalandba, hogy a zavarosban halászhasson.

- Flaviana, szépségem - hajolt hozzá az Augustus -, gyönyörű geniusom, bár az istenség kegyelméből előbb találkoztunk volna! Oly fájdalmas éreznem, most az életem végén, hogy mennyivel jobb és nemesebb uralkodó és ember lett volna belőlem, ha korábban összefonódik a sorsunk!

- Nekem pedig Seneca jut eszembe a te meleg és jóságos szavaidról, kedvesem. Én nagyon szeretem őt, s naponta elolvasok egy-két fejezetet valamelyik művéből. És épp tegnap olvastam azt, amit az imént eszembe juttattál: „Ne sajnálkozzunk azon, hogy nem találkozhattunk előbb, inkább örüljünk annak, hogy ha későn is, de egyesülhettünk.” Én úgy érzem, hogy megkaptam az élet legszebb ajándékát - fejezte be a szavait Flaviana, és megsimogatta az asztalon pihenő férfikezet.

- Én pedig, kislányom, az egyetlent.

Csak negyednap jelentkezett újra Sandario: elhozta Dalmatius záró hadijelentését: Agabos, aki mesterlövész volt, a várkapu kémlelőnyílásán olyan biztos kézzel röpítette be a nyilát, hogy vállon találta Kalokairost; a lövés megbénította a vezér jobb karját. Ez volt Agabos egyéni bosszúja. Aztán elvezette a légió két századát Arsinoe faluba, onnan a titkos alagúton át a várba. A lázadókat egy szálig lemészárolták - még a pirospozsgás Mamaia is az életével fizetett a háromnapos jóllakásért, és csak egy lázadó esett foglyul, Kalokairos: béna jobb karja ernyedten lógott le, nem harcolhatott.

Dalmatius a kikötővárosba, Salamisba vitette a fogoly lázadót, jó magas keresztfát ácsoltatott neki a kikötőben, hogy az egész nap ott nyüzsgő vagy dolgozó rengeteg ember jól láthassa a bitorlót. Ráadatta a császári bíbort, aztán felhúzatta. Könnyű tengeri szél lebegtette meg időnként a bíborpalást redőit, a saját erejétől és tekintélyétől megkótyagosodott rabszolga nyomorultul vergődött a kegyetlenül izzó nap tüzében, s talán utolsó világos pillanatában még hallotta Agabos gúnyos felkiáltását a kereszt tövében: - Kellett neked, Mamaia, mi? Bitang! Igaza volt annak a hétszer szent Apollónak, mikor azt jósolta, hogy magas helyre kerülsz! Hát most aztán jó magasra kerültél!

És durván elröhögte magát.

Miután Dalmatius teljesítette megbízatását, és a Cyrenaica legiót hazabocsátotta. Constantinopolisnak vette útját, hogy mielőtt hazatér Illyricumba, bemutassa hódolatát hatalmas rokonának, a császárnak. A rokonszenves, szerény és mindig mosolygós fiatalember nemcsak Constantinusnak tetszett meg, hanem Flavianának is. Meg is jegyezte az asszony, Dalmatius Caesar látogatásának másodnapján:

- Látod, Constantinusom, ezt a derék, jóképű és őszinte fiatalembert rágalmazta bitorlónak az a sötét Ablavius.

- Megint csak azt mondom: bár korábban kerültél volna mellém, kislányom, hogy mindig fölismertem volna a te nyugodt ítéleted révén, kik az igazi ellenségeim.

Egy pillanatra csönd támadt. Flaviana tudta, hogy a császár Crispusra gondol; nem akarta tovább bolygatni ezt a kérdést, hát megint Dalmatiusra terelte a szót: - Úgy látom, ez a fiatalember nemcsak rokonszenves, hanem tehetséges is. Nemhiába gondolt rá Sandario tábornok a cyprusi lázadással kapcsolatban!

- Sajnálom, hogy nem ismertem előbb - mondta rá a császár -, mert Hosius folyton a rokonaim ellen hangolt, vagyis inkább uszított. Szerencsére fiatal, hát még gondoskodhatom róla, és felhasználhatom képességeit.

- Látod, kedvesem - jegyezte meg Flaviana szelíden -, én nem a távoli rokonaid elhanyagolásáért hibáztatlak, hanem inkább azért, mert a saját fiaidat és lányaidat nem ismerted, vagy alig ismerted. Matidia rendszeresen beszámol a kis Constantinus Caesar fejlődéséről… de mit beszélek én itt kis Constantinusról, hiszen már tizenkilenc éves?! És ugyanennyi Constantius is, Fausta másik fia pedig, Constans tizenhárom éves! A két lánya is eladósorban van. Az apjuk Augustus, és ők a messzi Nyugaton élnek, távol tőled, az egyik ilyen, a másik amolyan beosztásban, ki vigyáz rájuk, ki neveli őket?

- Vecasius - felelte a császár kissé szégyenkezve.

- Tudom - mondta nyugodtan az asszony -, sőt azt is tudom, hogy Constantinusra a derék Matidia vigyáz, de ismerd el Constantinusom, hogy a gyerekeid helyzetét véglegesíteni kell.

- De hogyan? - kétségeskedett az Augustus.

- Mivel a galliai helyzetet legalaposabban Vecasius ismeri, azt ajánlanám, kedvesem, hogy hívd meg ide Vecasiust, és vele tanácskozzál a gyermekeid jövőjéről.

- Ez jó gondolat - helyeselt Constantinus -, de talán Volusianust is meg kellene hívni, sőt Concordius tábornokot is, a helybeliek közül pedig Ablaviust.

- Csak azt ne! - tiltakozott szokatlanul hevesen Flaviana. - Constantinusom, kedvesem - és szinte könyörgőn nézett a császárra -, Ablaviust semmi esetre se!

- Jó, jó, kislányom - egyezett bele Constantinus -, úgy lesz, ahogy kívánod.

- De én azt is megmondom, kedvesem - kezdte újra Flaviana -, hogy legjobban szeretném, ha csak Vecasiust hívnád meg, és csak vele tanácskoznál! Ő a legkülönb jogászod, sőt családodnak is a legrégibb barátja és bizalmasa. A többivel is lehet beszélni, de csak utána.

Ezt javaslom.

- Úgy lesz - jelentette ki a császár -, és szólj, kislányom, Mariusnak, hogy küldje el a meghívót Vecasiusnak.

Flaviana, a hatodik érzékével, sugallatosan megérezte, hogy a császárt meglehetősen felizgatta a beszélgetés, amelynek hátterében nemcsak Minervina és Matidia alakja sejlett föl, hanem ott komorlott Crispus és Fausta árnyéka is. Meg kellett nyugtatni a férfit, akit őszintén szeretett: - Consantinusom, kedvesem, ha nincs kifogásod ellene, ma éjjel veled maradok.

- Kifogásom, drága kislány? Hálás vagyok a jóságodért, te gyönyörűség! - Átnyúlt az asztalon, és megsimogatta Flaviana elefántcsont karját. - Menjünk, kislányom!

- Még ne, kedves - csöndesítette az asszony -, hadd jöjjön előbb a Tmolos-hegyi. - Csöngetett, s belépett az ügyeletes rabszolgalány, a csúnyácska, de kedves modorú, készséges és mindig vidám Philista. - A Tmolos-hegyit.

- Igenis, perfectissima - csicseregte a lány bizalmasan, és máris hozta az Ennio-csiszolta üvegkancsót és két kristálypoharat; mind a kettőt teletöltötte, mosolygott, bókolt és nesztelenül távozott.

Kiitták a bort, s mindkettejüknek izzott a vére, mikor lefeküdtek. Flaviana olyan kedves, olyan türelmes és olyan jó volt ezen az éjszakán, hogy Constantinus alig bírt betelni gyönyörű testével és olvadó odaadásával. A csodálatos asszony ennek a lelki odaadásnak is művésze volt, úgyhogy Constantinus ezen a kivételes éjszakán alig hagyta aludni szegénykét.

Mégis boldogan ébredtek mind a ketten.

Két hét múlva megérkezett Vecasius - egyedül. Elutazásakor szóba hozta Minervina előtt a császári meghívást, de a szomorú asszony csak rázta a fejét: - Nem, drága jó Vecasiusom, nem! Veled akár a világ végére, csak oda nem! Az én szép nagy fiam gyilkosához? Soha!

Minervina, mint mindig, ha Crispusra gondolt, elsírta magát. A hű Vecasius megsimogatta az imádott asszony dióbarna haját, amelybe már sűrűn vegyültek ezüstös szálak, aztán a két őszülő fej összehajolt, és bizony az okos és erős Vecasius szeme sarkában is megcsillant a hűség és a szeretet könnycseppje.

A császári postának Constantinopolisban éppen a forumon volt a végállomása: ott várta Vecasiust régi barátja, Marius Brellicus. Évtizedek óta nem látták egymás, de leveleikben oly élénken élt régi barátságuk, s oly elevenen lüktettek ifjúkori emlékeik, hogy ott a végállomáson oly természetesen üdvözölték egymást, mintha csak tegnap váltak volna el: két ilyen előkelő és díszruhás spectabilis nem ölelkezhetett, nem lapogathatta egymás hátát, nem rikkanthatott örömében, s éppen itt a szájtáti császári tisztviselők szemeláttára! De látták volna csak őket otthon, a palotában: hogy ölelték, csókolták, ropogtatták egymást; alig tudtak megszólalni, mert folyton elcsuklott a hangjuk, sőt Vecasiusnak torkán akadt a szó, amikor otthonában is meglátogatta Mariust, és megpillantotta a meleg mosollyal eléje siető Thamart.

A szépséges Thamar is jóval túl volt már a negyvenen, de régi szépsége töretlen fényben ragyogott, sőt megérett, kiteljesedett; termete ma is karcsú és sudár, teste friss és rugalmas: Vecasius ma sem tudja, hogyan történt, de zömök termete valahogy megnyúlt; átölelte a csodálatosan szép asszonyt, és jobbról-balról nagyot csókolt bársonyos, barnapiros arcán. De nem is gondolt olyasmire, hogy ő tulajdonképpen nem Thamart csókolja, hanem a maga elröppent ifjúságát, amely most Thamar tökéletes ifjú arcában, íme fölhajnallott előtte, a sugárzó és nyomasztó emlékek sűrű ködein keresztül.

De mindez későbbi élmény, mert a két jó barát egyelőre sem gyalog, sem kocsin nem bír kiszabadulni a forumon vadul tolongó és viharosan ordítozó tömeg vasgyűrűjéből. Marius ismeri a sarki nagyvendéglő kedélyes tulajdonosát - általában ismeri azokat a kocsmákat, ahol jó bort mérnek -, s mivel a kocsmáros éppen az ajtóban ácsorog, és izgatottan figyeli a tömeget, megkérdezi:

- No csak, Arbetio, mi történt itten?

- Gyilkosság, méltóságos uram - felelte a kocsmáros nevetve.

- Gyilkosság? A forumon? Fényes nappal! Ugyan, Arbetio, te mindig mókázol meg ugratsz!

Inkább mondd meg, hogyan keveredhetnénk ki innen?

- Sehogyan sem. Én azt mondom: ne menjetek ki, hanem inkább gyertek be hozzám. Olyan ötesztendős maroniai borom van, méltóságos uram, hogy a halott is föltámadna tőle.

- Hát akkor gyerünk be - adta meg magát Marius.

Alighogy leültek, máris ott illatozott előttük, bő szájú agyagkorsóban a zamatos maroniai.

Arbetio három zöldmázas agyagpoharat tett az asztalra és töltött. Szótlanul kóstolgatták a híres bort, Marius meg is rágta, mert a lelkét is érezni akarta, aztán lassan, élvezettel szürcsölgették, s közben felvillanó szemmel, boldog mosollyal, elismerő bólogatással, áhítatosan rebegték:

- Á, remek! Hát ez igen! Csoda! Isteni! Csupa tűz!

- Ugye, mondtam? Egy pillanatnyi türelmet, méltóságos uraim, azonnal visszajövök.

Kisvártatva vissza is tért, bal kezében jókora kerek kenyeret hozott, jobbjában pedig zöld mázas mély agyagtálat, mindent letett az asztalra, és biztatni kezdte vendégeit: - Olajban főtt füstölt tonhal, méltóságos uraim, ha tetszik, itt az ecetes hagyma is hozzá; itt a friss, ropogós héjú alexandreai búzakenyér! Parancsoljatok!

- Ez már döfi! - lelkesedett Marius. - Ez a pompás borkorcsolya!

- Essünk hát neki! - hajolt a tál fölé Vecasius vidáman, mert neki Treviriben ritkán lehetett része ilyen csemegében: a tonhal Constantinopolis híres és jellegzetes különlegessége volt; a főváros halászai ebből éltek, hal-nagykereskedői ebből gazdagodtak. Vecasius hát élvezni akarta ezt a finomságot: belenyúlt a tálba, kivett egy ujjnyi vastag szeletet, az olajban jól megmártogatta kenyerét, és lelkesen falatozni kezdett. S miután jól megágyaztak a maroniai csodabornak, nagyot ittak, Arbetio kétfelé törölte konya bajszát, beletúrt torzonborz szakállába, és megszólalt:

- Megígértem, hát el is mondom, mi az oka ennek a megveszekedett csődületnek. Azért emlegettem az elébb gyilkosságot, mert itt kivégzés lesz ma délben!

- Kivégzés? - csodálkozott Marius. - Nyilvános kivégzés?

- Azért nyilvános, hogy elriasszák az embereket a szinte már járványos házasságtöréstől. Mert házasságtörő asszonyt végeznek ki.

Marius harsányan elnevette magát:

- Mivel akarják elriasztani az embereket? Azzal, hogy egyetlenegy nőt kivégeznek?

- Kevés - jegyezte meg Vecasius.

- Csepp a tengerben - tódította Marius. - Mert ne felejtsd el, cimborám, Arbetio, hogy a házasságtörés leküzdhetetlen járvány marad mindaddig, amíg másnak is van felesége.

- És itt nálatok újabban kivégzik a tetteseket házasságtörés miatt? Igen? Te szentséges Jupiter, hisz akkor nálunk a fél várost ki kellene irtani!

- Itt is - tette hozzá Marius -, de mégsem akarjuk, hogy az új főváros kihaljon! Tízezer házasságtörés közül egyet botrányosnak minősítünk, a részeseit kivégeztetjük, a többiek pedig folytathatják ott, ahol abbahagyták. Folytatják is!

- Nos, Arbetio, hát mért nem mondod el annak az elvetemült asszonynak a történetét? - sürgette a kocsmárost Vecasius.

- Mert nem engedtek szóhoz jutni - mosolygott a kocsmáros. Koccintottak, ittak; Marius letette a poharát, és megszólalt:

- Beszélj, cimbora, hallgatunk.

- Úgy történt - kezdte Arbetio -, hogy egy aranyifjú, bizonyos Scudilo nevű tribunus, kikent-kifent majom, hírhedt szoknyavadász, állandóan kissé idősebb asszonyokra, főleg özvegyekre vadászott, hogy kifizettesse velük az adósságait, s ennek fejében hajlandó volt őket bizonyos ideig kegyeiben részesíteni. Meg kell adni: csinos fiatalember volt, huszonöt éves, izmos, szép szál gyerek, bolondultak érte a nők, mint valami divatos gladiátorért vagy táncosért. Koprias, a tökéletes kerítő, mindig megkapta az utasításokat a léha és főleg pénztelen ifjútól, hogy melyik vagyonos asszonyt szerezze meg neki, persze zsíros sáp ellenében, amit majd ugyancsak a szépasszony vagyonából kell kizsarolni. Az ifjú bámulatos szerelmi képességeinek jóvoltából sokáig remekül folytak ezek az üzelmek: a fiatalember folyton kifizette az adósságait, folyton újabbakat halmozott; általában az újabb nők fizették Scudilo lezajlott szerelmeinek költségeit. Ezúttal egy dúsgazdag és kivételesen szép, fiatal, még alig harmincöt éves özvegyre vetette ki hálóját: ez az Eudokia nem akart parlagon heverni, szerelemre vágyott, és kapva kapott Koprias javaslatán, aki a kívánatos - főképp óriási vagyonáért kívánatos - Eudokiának a főváros legremekebb aranyifját, Scudilót ajánlotta kegyeibe. A megállapodást nyélbeütötték, Scudilo kifizette adósságait, Eudokia bőven elhalmozta pénzzel és szerelemmel, és szinte őrjöngött boldogságában, hogy megszerezte magának az elképzelhető legremekebb és legtökéletesebb szeretőt.

- Micsoda erkölcsi fertő! - jegyezte meg felháborodottan Vecasius, mert azt képzelte otthon, hogy legalább itt a fővárosban, a tiszta életű Augustus szeme láttára nem történhetnek ilyen gyalázatosságok.

- Ebben él a főváros gazdag és úgynevezett előkelő társadalma - tette hozzá Marius -, és nyilván jól érzi magát benne. Én még egyetlen házasságtörőt sem hallottam panaszkodni holmi „erkölcsi fertő” miatt. A fertőt általában azok kifogásolják, akik bármi okból kívül rekedtek rajta.

- Mint Ablavius őfényessége - kottyantotta közbe Arbetio, de nyomban a szájára is ütött. - Azazhogy - mentegetőzött dadogva - tulajdonképpen… vagyis… hiszen nem is erről van szó… tudniillik…

Marius a szavába vágott:

- Hagyd abba a dadogást, Arbetio! Akármi történik, mi egész tekintélyünkkel igazoljuk, hogy ki se ejtetted őfényessége tiszteletre méltó nevét. Inkább hozz még egy kancsó bort, aztán folytasd az épületes történetet.

- Igenis, méltóságos uram - készségeskedett a kocsmáros. Térült-fordult, bort hozott, töltött, koccintottak:

- A szépséges Eudokia egészségére - emelte fel a poharát Marius.

- Arra már nem lehet, uram - ingatta a fejét Arbetio. - S hogy mért nem, azonnal megtudod.

Valaki, akinek fennkölt nevét az imént ügyetlenségemben kiejtettem, a maga módján megkörnyékezte Eudokiát: Jucundus bankár útján, akinek most már itt van a bankja, ötmilliós utalványt küldött neki, azzal a bizalmas üzenettel, hogy ezt újabb és még kiadósabb utalványok követik majd, ha a szeretője lesz. Uraim - tette szívére a kezét a derék kocsmáros -, én egy szóval se mondtam, hogy kiről van szó, Hercules engem úgy segítsen! ez csak afféle pajzán miletosi mese, mintha az a huncut Aristeides írta volna! Elég az hozzá, hogy a szépséges és szerelemre vágyó Eudokia a hírhozót az ajánlattal és az ötmillióval együtt úgy kidobta, mint a rongyot: a szépasszonynak csak Scudilo kellett, aki a másik nagyúrral homlokegyenest ellentétben nem hozta, hanem vitte a pénzt; de megszolgált érte derekasan, Eudokia pedig irtózatosan boldog volt, egészen addig, amíg ebbe a boldogságba bele nem ütött a mennykő. A nagyúr ugyanis figyeltette Eudokiát, hiszen annyi kémje meg titkos ügynöke van mindenütt, mint a nyű, és hát hamarosan meg is kapta a jelentést, hogy győztes vetélytársa senki más, mint az ellenállhatatlan szépfiú, Scudilo. Nos, a házasságtörésre hozott törvények, amelyek persze az özvegy matrónákra is vonatkoznak, természetesen érvényben vannak akkor is, ha a hatóság nem ragaszkodik végrehajtásukhoz. Az a nagyúr azonban, akinek nevét már több ízben nem említettem, ezúttal ragaszkodott hozzá; följelentést tett Strategiosnál, a bíróság elnökénél, s hogy nyomatékot adjon beadványának, hárommilliós utalványt mellékelt hozzá.

- Kétmilliót mindenesetre megtakarított - szólt közbe Marius.

- Strategios kapott rajta, elrendelte a nyomozást, a gyanúsítottak letartóztatását, ám csak az egyik került kézre: a szépfiú, mert Eudokia bátrabban viselkedett, abban a pillanatban, amikor le akarták tartóztatni, bevette a pecsétgyűrűjében elrejtett mérget, s néhány perc múlva meg is halt. A nyomozás annál kényelmesebben folytatódott most már, s ki is derült, hogy Scudilónak igazi szeretője is van, mégpedig a milliomos nagykereskedő és hajótulajdonos, Medullinus kacér, fitos és folyton ficánkoló felesége, Serenia; ennek volt a legtöbb pénze, ebbe volt Scudilo a legszerelmesebb. Nos, a nyomozás ennek a viszonynak minden legapróbb részletét kiderítette. Medullinus rabszolgáit kínpadra vonták, s mikor nem vallottak, következtek a rabszolgalányok, a nagyúr megolajozta a nyelvüket: vallottak, mint a vízfolyás. Olyan förtelmes részletek kerültek napfényre, hogy a legedzettebb büntetőbírák is belepirultak. Végül Strategios úgy ítélt, hogy Scudilót kétrendbeli, a kacér Sereniát pedig egyrendbeli, folyamatosan elkövetett házasságtörésért nyilvánosan s méghozzá meztelenül ki kell végezni.

- Nos, ha ez ma lezajlik, egy időre megint szabad a vásár! - jegyezte meg kaján mosollyal Marius. Felemelte poharát, koccintottak az ezután következő szerencsésebb Sereniák egészségére. Arbetio elnevette magát:

- Akik bizonyára okosabbak lesznek, mint ez a fitos kis bestia. Ez tudniillik azzal védekezett, hogy varázslattal megrontották, és éjjel, álmában erőszakot követtek el rajta. A bírák halálra kacagták magukat ezen az ostoba védekezésen…

- …amelyből - vágott a szavába Marius - csak az éjszaka volt igaz.

Persze a forumi csődület nem ritkult, hanem inkább dagadt, a tömeg már úgy zúgott, mint a viharos tenger, a vendéglős pedig megjegyezte:

- Méltóságos uraim, nemcsak a forumon, hanem a környező mellékutcákban sem lehet közlekedni. Mint a megszállottak, úgy lesik a látványosságot: ilyen még nem volt Constantinopolisban! Jobb volna megvárnotok a végét. Tisztelettel javasolom: ebédeljetek nálam.

Vendéglőm, a „Római Farkas”, megtiszteltetésnek veszi, ha táplálhat benneteket. Ma, történetesen, ropogós malacpecsenyével.

A malac pompás volt, a forum hangos, a látványosság lenyűgöző. A nő nem volt valami szépség, nem akadt rajta különleges látnivaló; ellenben a szépfiúnak határozottan sikere volt, s mikor a nőt rákötözték széles és izmos testére, leírhatatlan volt az izgalom: a férfiak durván röhögtek, a nők sikoltoztak, s mikor végre Zabas pribékjei szétválasztották őket, egy kislány alig hallhatón, átszellemülten és sóvárgón odalehelte a barátnője fülébe: - Jaj, de kár érte! Jaj de kár!

Zabas egy főszertartásmesterhez méltó elmeéllel és szakmai biztonsággal dolgozta ki a látványos kivégzés részleteit, nem feledkezett meg a tömeghatás egyetlen eszközéről sem: óriási volt a siker. Öreg tisztviselők, polgárok és katonák, akiknek dús emlékei voltak a Galerius, Maximinus és Licinius idején végrehajtott kivégzésekről, habozás nélkül elismerték, hogy Zabas e nélkülözhetetlen szakma utolérhetetlen mestere, sőt művésze, és ha szabad ebben a vonatkozásban e kissé más jellegű és értelmű szót használni: világbajnoka.

A pompás ebéd és a nagy forumi élmény után végre hazakerült a két spectabilis. Ekkor esett - a viszontlátás örömére - ama nevezetes csók, de Thamar ettől egyáltalán nem olvadt el, hanem pihenésre kényszerítette a két derűsen magyarázó és fecsegő férfiút: megérezte rajtuk az édes-erős és nemes zamatú maroniai bor tüzet.

Vacsora után hármasban beszélgettek éjfélig s nem nehéz kitalálni, hogy a régi kedves emlékek fölelevenítése közben, annyi boldog és boldogtalan, annyi napfényes és borús esztendő élményeinek felidézése során minduntalan felhangzott az asztalnál Minervina, Constantinus, Fausta és Crispus neve, és sok szó esett a kivételesen szép és okos Flavianáról.

Thamar hallotta Mariustól, hogy a remek nő kivételesen jó hatással van az Augustusra, ami nagyon is ráfér, hiszen az utóbbi időben sokat veszített régi határozottságából és kemény-ségéből, és az a hitvány csepűrágó Sopatros úgy megszédítette, hogy folyton látomásai voltak: mennyei szárnyas geniusokat látott, égi jelek tündöklése közben láthatatlan lelkek karának az énekét hallotta, és éjjelente szüntelenül mennyei szózatok nyugtalanították, sőt befolyásolták és irányították. Bizony, jó emberei fájdalommal látták, hogy az egykor oly határozott és erős férfi mindenféle misztikumok áldozata lett.

- Én szomorún láttam ennek a kezdődő összeomlásnak a jeleit - szólt közbe Marius -, igyekeztem is kiragadni ebből az érthetetlen szellemi ernyedésből, és néha-néha sikerült is. Én voltam az egyetlen, aki még Crispusról is mertem beszélni vele.

- És ő? - vetette közbe izgatottan Vecasius.

- A közelgő tricennalia tervezett ünnepségeiről számoltam be éppen, és ő félbeszakított: „Marius, nem kell tricennalia! Bár vicennalia se lett volna!” Megdöbbentett, hogy még mindig úgy sajog a régi sebe; megembereltem magam, és hirtelen merész elhatározással így szóltam: „Szentséges Augustus, könyörgök, ne háborgasd a holtak hamvait!” „Hogy érted ezt?” - kérdezte. „Szentséges uram, ne kísértsen szüntelen a drága Crispus árnya, mert ámbár az elvetemedett mostoha bűnös szenvedélyének és aljas rágalmainak esett áldozatul, végeredményben nem halt meg hiába: halála engesztelő áldozat a birodalom egységéért, mint ahogy történelmünkben három Publius Decius Mus dobta életét áldozatul az alvilág könyörtelen isteneinek a győzelemért. Ne sirasd többé dicső fiadat, szentséges Augustus, hanem inkább légy büszke rá! Veled osztozik már ő az új augustusi monarchia megalapításának dicsőségében!”

- Ezt így megmondtad neki? - riadt fel Vecasius.

- Meg én! Gondoltam: vagy megvigasztalom, vagy átutal Zabasnak, lesz, ami lesz! Nos, Thamar, mit szólsz hozzá? Élek.

- Hála annak a szentséges Adonájnak! De nekem többé ne játssz az életeddel, mert ha bajod esik, én megölöm magam!

- Hát el tudnád pusztítani annak az imént emlegetett magasságos úristennek ezt az isteni alkotását? - nézett a szemébe Marius, és magához vonta a hajlékony párductestet. - Nem, nem, ehhez nem volna szíved! Hiszen már akkor sem volt… tudod.

Thamar még most is elpirult annak a „vigasztaló” éjszakának az emlékére, közelebb simult Mariushoz, az arca kigyulladt, és ő mosolyogva búgta: - Ó, te gonosz!

Vecasius suttyomban és hangtalanul nevetgélt magában, és arra gondolt, hogy ennek a boldogságnak voltaképpen ő az értelmi szerzője. De aztán tovább faggatta Mariust.

- Hogy neked nem lett semmi bajod sem, azt látom: Constantinus nem végeztetett ki. Hanem mit csinált?

- Megnyugodott. Most már megmondhatom: bizonyosra vettem, hogy sikerül és eredményes lesz a szókimondásom. Így okoskodtam: az a szélhámos Sopatros megtagadta tőle a bocsánatot, mikor a gyilkosságért enyhülést és feloldozást keresett; a másik szélhámos, a kaisareiai Eusebios, mondhatom, ostobán-mohón, azonnali megkeresztelkedést kívánt tőle a bocsánat fejében: ezt a keresztény csepűrágót kidobta. Láttam, hogy nem misztikus, nem is kenetes szemforgatásra, avagy szemfényvesztésre szomjazik szegény beteg lelke, hanem józan, őszinte, emberi szóra! Ezt a szót mondtam ki én. Ezt a szót kívánta.

- No és nem tudod, hogy az, amivel megnyugtattad, szemenszedett szofizma? - kérdezte enyhe mosollyal Vecasius.

- Hogyne tudnám! - nevetett Marius, és mindjárt koccintottak is. - Csakhogy ebben az esetben a cél volt fontos, nem pedig a retorika! És azt is bízvást hozzátehetem, hogy az embereket jobban megnyugtatja, jobban gyönyörködteti és tökéletesebben boldogítja a szép hazugság, mint a józan, de rideg valóság! Emlékszel ugye a lírai költő hírhedt sorára, amelyet oly sűrűn idéznek érzelgős és többnyire műveletlen kislányok: „Vaskos valónál szebb a szép illúzió.”

- Szép, szép, drága Mariusom, de meg kell mondanom könyörtelen tárgyilagossággal: ez is szofizma.

Thamar sokallotta ezt a nyakatekert vitatkozást, általában nem szerette az elvont szócséplést - ő legalábbis így nevezte az olyan beszélgetést, amelyből egy szót sem értett. Fölkelt, kinyúj-tózott, nádszáltermete megfeszül, mint az íj. Bágyadtan és kissé fátyolos hangon mondta: - Ne haragudjatok, én lefekszem, de ti azért csak maradjatok.

- Menj csak, szépségem - bólintott Marius -, mert bár vérzik a szívünk érted, jobb, ha vissza-vonulsz. Mi most elkezdjük tisztán inni a lampsakosit, és esetleg olyasmikről beszélgetünk, amik nem valók ilyen fiatalasszonynak.

Mikor egyedül maradtak, Vecasius szólalt meg elsőnek: - Milyen gyönyörű a feleséged, Marius! És milyen fiatal!

- Igyekeztem őt tartósítani - mondta rá Marius nevetve. - Azt akarom, hogy mindig olyan maradjon, amilyen akkor volt, azon a bűbájos nikomedeiai éjszakán…

- Milyen varázseszközzel művelted ezt a csodát, Marius?

- A szokásos varázsvesszővel, Euphrosynos doktor bácsi receptje szerint. A hosszú, szép és jó élet titka az optimizmus; ehhez pedig csak egészség, jó kedély, derű és persze jó bor kell. A virág élni akar, a szépasszony is, mert örökké virágzani akar; ehhez pedig kettő kell: napfényben füröszteni és locsolni. Így tartom én Thamart. Ezért maradt szép és fiatal, akárcsak Helena Augusta.

- No azért az Augusta kissé túloz: benne van a hetvenben és ma is olyan friss és szőke, mint akár harminc évvel ezelőtt. Nem öregszik meg soha. Pedig nincs szebb, legalábbis a házasságban, a fiatalos lángolások után együtt kihunyni, együtt megöregedni.

- Megöregedni egyáltalán nem szép. Látod, Thamar nem öregszik, mert a nő általában olyan marad, amilyennek a férfi megalkotja. Lehet, hogy Praxiteles megöregedett, s talán meg is halt, de knidosi Aphroditéje ma is fiatal és csodálatos, és nem öregszik meg soha! Thamar is azért gyönyörű és fiatal, mert én ilyennek teremtettem meg, és mert mindennap újra megteremtem. Constantinus mellett bizony megöregedett volna.

- Igazad lehet: Constantinus nem művésze sem a tollnak, sem a szerelemnek, mint te, drága barátom. S miután ilyen szépen megmagyaráztad nekem a női örökifjúság titkát, meg kell vallanom, én is kontár vagyok a szerelemben. Minervinát én ma is gyönyörűnek látom, ámbár tudom, hogy őszül és hervadozik, de csalhatatlanul érzem, hogy szerelmünk éppoly friss és romolhatatlan, mint akár Helena híres és közmondásos szépsége. Mindegy, Mariusom, az a fő, hogy megúsztuk a zsarnokok uralmát, és annyi vihar után békés kikötőbe értünk.

- Constantinust említetted, Vecasiusom. Nos, el kell mondanom neked, hogy ő is megtalálta a maga békés kikötőjét. - Marius ezután elmondta Optatus professzor történetét, Constantinus szerelmét a szép és okos Flaviana iránt, és az asszony rokonszenves szereplését és jó hatását az öregedő, betegeskedő és hanyatló császárra. Aztán így folytatta: - Ez a nő oly kivételes, teste és szelleme oly tökéletes, szépsége oly lenyűgöző, hogy valahányszor látom, Praxitelesre kell gondolnom. Constantinus halálosan beleszeretett, a nő azonban olyan tartózkodó és finom komolysággal fogadta a császár félénk hódolatát, hogy viszonyuk csak lassan melegedett föl.

Hogy végül is szeretője lett az Augustusnak, az is azon múlt, hogy előbb erős vonzalom és benső barátság szövődött köztük, bizalmas beszélgetéseik során kezdték nagyrabecsülni egymást, s végül Flaviana önként, mintegy baráti ajándékul odaadta magát Constantinusnak; ami annál értékesebb, mert a nő éppoly hideg, amily gyönyörű: semmi érzéke sincs a testi szerelem iránt. De becsületes és őszinte vonzalmát Constantinus iránt minden alkalommal bebizonyítja azzal, hogy gyöngéd szeretetével, simogatásával, félénk és szelíd csókjaival illúziókat kelt az Augustusban, és megszépíti egyoldalú szeretkezését és magányos élvezetét.

- Bámulatos és tiszteletre méltó nő - bólintott elismerőn Vecasius -, mert az ő szeretkezése nem egyéb, mint szívesen vállalt önfeláldozás, a barátság győzelme a test ellenérzésén, sőt irtózatán. És többet mondanék: ez már nem is győzelem, hanem a magasrendű, átszellemült testi szeretkezés hősi méretű művészete.

- Én ugyan azt vallom, hogy nincs hideg nő, csak ügyetlen férfi, mindazonáltal Flaviana magatartása tetszik nekem. Constantinus végre, jó későn, megtalálta azt a nőt, akire már harminc évvel ezelőtt szüksége lett volna! De ma is valóságos áldás ez az asszony. Nyugodt ítélőképessége, erős logikája és józan valóságérzéke mindig megtalálja a helyes döntést: lehűti a császár oly sokszor fellobbanó hirtelen haragját, elsietett utasításait, elhamarkodott ítéleteit.

Flaviana az eszményi császári tanácsos, mert ez a fő szerepe, s emellett igazán jelentéktelen, hogy szeretője is a császárnak; aminthogy nem is az, hanem több annál: jó barát.

- Alig várom, hogy megismerkedjem vele - mondta rá Vecasius, mert ez a rendkívüli nő, Marius közlései után, nagyon érdekelte.

- Holnap Drepanonba hajózunk Constantinushoz, ott majd találkozol Flavianával. Csak aztán bele ne bolondulj! - nevette el magát Marius.

- Hát Constantinus Drepanonban van? Nem is mondtad.

- Ott. A meleg fürdő kénes iszapjában gyógyítgatja ízületi gyulladását. De csak tegnapelőtt utazott oda, már nem írhattam meg neked. Sebaj, holnap odamegyünk.

Másnap friss hajnali széllel röpítette ki őket a pontusi császári flotta gyors járatú liburnája, az Iris. Elhaladtak Kalchedon mellett, a part mentén siklottak tovább, majd elhagyták a „vörös szigeteket”, a könnyű reggeli ködfátyolon át fölsejlett előttük az Astakenos-öböl jól ismert északi partja, Pantichion és Dakibyza kikötője, de az Iris egyenesen átvágott az Astakenos nagyképűn hullámzó vizén, és váratlanul gyorsan befutott Drepanon kikötőjébe. Mivel pedig a kénes meleg fürdő jó messzire volt a várostól, felültek a császári posta gyorskocsijára, amely a vendégek kényelmére a kikötő és a fürdő közt közlekedett, és délre megérkeztek a fürdőbe.

Constantinusnak úgyszólván egész napja azzal telt, hogy fürdőben ült; iszapba csomagolták, mozdulatlanul feküdt, izzasztották, dörzsölték, aztán dömöckölték és gyúrták; végül kényelmes ágyba fektették, s ott már Flaviana gondozta, etette, ápolta, egyetlen fiatal és igen rokonszenves, ügyes, nesztelenül suhanó és halk szavú rabszolgaházaspár segítségével. A császár a kúra után rendszerint csak estefelé öltözött fel; ma is hat órára tűzte ki a két spectabilis fogadását.

- Vecasius, üdvözöllek! Jólesik még egyszer látnom valakit régi jó híveim közül. Ülj le ide. Itt szabad vagyok, Euporiust otthon hagytam. Marius, ülj le te is.

- Magam is szívből örülök, hogy megismerhettelek, Vecasius. A jelentéseidet én olvasom fel őszentségének - szólalt meg Flaviana.

- De, Flaviana - tiltakozott a császár a hivatalos megszólítás ellen -, ők nem idegenek, tudják minden gondolatomat, neked sem kell titkolóznod előttük.

- Köszönöm, kedvesem - fordult az asszony a császár felé felszabadultan -, úgyis az őszinte és nyílt baráti érintkezést szeretem, s ellensége vagyok minden szertartásosságnak és feszességnek, mert az ilyesmiben mindig ott lappang a hazudozás vagy legalábbis a képmutatás.

- Perfectissima - hajolt meg Vecasius az asszony felé -, megtiszteltetésnek veszem, hogy te olvasod fel szerény jelentéseimet, és amennyiben nem tévedek, bizonyára te fogalmazod a szentséges Augustus válaszait: ezek pedig a latin stílus oly cicerói tisztaságával, lendületével és ritmikus hullámzásával gyönyörködtetik az olvasójukat, hogy valamennyit a retorika mesterművének merném mondani!

- Vecasius - mosolyodott el Flaviana -, kedves vagy hozzám és előkelőn udvarias; köszönöm, de meg kell mondanom, hogy szakszerű s éppen ezért kiváltképpen értékes és jóleső elismerésed jó részét át kell hárítanom Marius Brellicus spectabilisre, mert a császári leiratoknak több mint a felét ő fogalmazza.

- Marius barátom stílusművészetét jól ismerem, s mégis azt merem mondani, hogy írás-művének stílusa eléri a perfectissima stílusának tökéletességét.

- A perfectissima ugyan reám hárítja az őt jogosan megillető elismerés egy részét - szólalt meg Marius csalafinta mosollyal -, de ha már az ő szellemében, nyíltan és őszintén beszélünk egymással, akkor én leleplezem magamat és Flaviana perfectissimát: az én fogalmazványaim csak azért méltók Flaviana perfectissima írásműveihez, mert minden soromat ő javítja ki, ő simítja át, ő csiszolja tökéletesre.

- Ne szerénykedjél, spectabilis - tiltakozott Flaviana -, hanem inkább mondjuk ki, hogy stílusvitánk eldöntetlenül végződött. - Észrevette ugyanis, hogy Constantinust nem érdekli a stílus, és nagyon jónak látta, ha végre áttérnek a lényeges kérdésre, amiért a császár idehívta Vecasiust. Ezért így folytatta: - Ma különösen jó napja van az Augustusnak, tehát nyugodtan megtárgyalhatjuk azokat a lényeges kérdéseket, amelyek őt érdeklik, és amelyekre vonatkozólag Vecasius spectabilis véleményét is meg akarja hallgatni.

- Igen, Flaviana javaslata helyes, térjünk a tárgyra - szólalt meg Constantinus. - Marius, olvasd fel, mit írtunk annak idején Vecasiusnak.

- Marius, elhoztad a másolatot? - kérdezte Flaviana.

- Igenis, perfectissima. Máris felolvasom.

A felolvasás után elsőnek Constantinus szólalt meg:

- Hallottátok: mindenekelőtt arról van szó, hogy felnőtt gyermekeim, s elsősorban fiaim, ide költözzenek-e az udvarba. Nos, Flaviana?

- Nekem az a véleményem, hogy igen. Két leányod van: mindenesetre férjhez kell adnod őket, és ez éppenséggel nem családi, hanem politikai kérdés. Treviriben ki törődik a lányaiddal? Ki törődhet más, mint Vecasius és Matidia? S ők ugyan mit tehetnek?

- Ha minden tőlük telhetőt megtesznek, akkor sem pótolhatják az apát - legyintett Marius.

- De ez még nem minden - folytatta Flaviana -, ott a három fiú! Ha politikát említettem, akkor igazán ezeknél kezdődik a politika. Igaz, hogy kiváló tanáraik vannak, az is igaz, hogy katonai nevelésüket Concordius tábornok irányítja, azért mégsem helyes, hogy katonai és közéleti szereplésre érett császári ifjak ne az apjuk mellett tanulják meg a kormányzás és uralkodás művészetét.

- Igazad van, perfectissima. Ha őszentsége ad a véleményemre, én is azt javaslom, hogy mind az öt gyermekét költöztesse ide Constantinopolisba - jegyezte meg Marius.

- Szentséges Augustus - szólalt meg Vecasius -, én jól ismerem a galliai helyzetet, s benne természetesen a nobilissimusok és nobilissimák valóban nyugtalanító kérdését. A két nobilissima kétségtelenül szerencsésebb körülmények közt élhetne itt Constantinopolisban, szentséges apjuk mellett, mint ott az idegenben szülői szeretet és irányítás nélkül. És személyes érintkezésből tudom, hogy mind a két fiatal lány nagyon kívánkozik atyjához. Azt hiszem, őszentségének is öröm és üdülés volna két ilyen szép és viruló fiatal teremtést érezni maga mellett.

- Constantinus? - fordult Flaviana kérdő és kérő tekintettel az Augustus felé.

- Igen, Flaviana, helyeslem - bólintott Constantinus -, és a mulasztást pótolni fogom. Marius, intézkedjél, hogy Concordius tábornok a két nobilissimát rangjukhoz méltó kísérettel indítsa útnak Constantinopolisba.

- Igenis, szentséges Augustus - felelte Marius -, és kérem kegyes döntésedet, mi történjék a három nobilissimusszal?

- Ugyanaz - mondta rá Constantinus. - Ha valamennyien helyesnek tartjátok, hogy itt éljenek a kezem alatt, akkor feltétlenül az a kívánságom, hogy ők is haladéktalanul ide költözzenek.

- Engedd megjegyeznem, szentséges Augustus, hogy Constantinus nobilissimus e pillanatban fontos hivatalt visel: Gallia s általában az egész Nyugat kormányzója, és csak akkor távozhat helyéről, ha előbb kegyeskedel kinevezni az új galliai kormányzót.

- Marius, intézkedjél - szólalt meg az Augustus: - Gallia kormányzójának kinevezem Volusianus tábornokot, az itáliai főparancsnokságot Terentius Titullus tábornok veszi át, úgyhogy Constantinus Caesar a másik két fiúval együtt azonnal jöhet, mihelyt átadja hivatalát.

- Kegyes engedelmeddel, szentséges uram, megjegyezném még, hogy fiaid egyénisége teljesen különböző: Constantinus Caesar művelt, szelíd, jó tehetségű, de kissé érzelmes és gyenge akaratú ifjú, Constantius viszont gőgös, szenvedélyes, erőszakos fiatalember, és minden szavából kitűnik, hogy sem Constantinus Caesart nem szívleli, sem édesöccsét, Constans nobilissimust, aki ugyan alig múlt tizenhárom éves, de máris nyilvánvaló, hogy nem szeret tanulni, nem tűri a fegyelmet, kissé felületes, és csak szórakozásra áhítozik: él-hal a vadászatért. Szentséges uram, hódolattal javaslom, hogy mindegyik mellé, szentséges felügyeleted alatt, olyan nevelőket és tanácsadókat kegyeskedjél rendelni, akik hajlamaikat helyes irányba hajlítják, és jellemüket tökéletessé alakítják.

- Aranyat ér a tanácsod, Vecasius - mondta elismerőn Flaviana. - Csak a te felvilágosításaid után látjuk tisztán a helyzetet. Most már csak az a kérdés: elengedi-e Matidia a fiát?

- Ez nem kérdés, Flaviana - vágta rá az Augustus -, Constantinus az én fiam!

Flaviana örült az Augustus határozottságának: íme, ez az a Constantinus, akit elképzelt és akart magának, s úgy érezte, hogy ezt a nagyszerű és sajnálatosan hanyatló, kivételesen nagy férfiút neki sikerült újjáteremtenie. Boldognak, nagyon boldognak kellett volna magasztalnia magát, ha nem nehezedett volna rá még egy nyomasztó gondolat, amelyet Constantinusnak, megállapodásuk szerint, végül mégis föl kellett vetnie. A császárt, éppen ma, úgy megelevenítette a gyógykezelés, oly frissnek érezte magát, hogy bátran, sőt elszántan fölvetette a legnehezebb kérdést:

- Most mondjatok véleményt: kit jelöljek ki utódomnak?

- Szentséges Augustus, erről még korai volna tanácskozni - tiltakozott köteles hódolattal Marius.

- Spectabilis - mondta rá csöndesen a császár -, ha nem is vagyok halálos beteg - felelősségem tudatában kellő időben kell intézkednem a birodalom jövendő sorsáról. Mert ne feledjétek: nem a fiaim, hanem a birodalom sorsáról van szó. S ezért én vagyok a felelős. Az önként kínálkozó megoldás: a három fiú kedvéért három részre osztani a birodalmat. Vajon helyes volna ez?

Flaviana szólalt meg elsőnek:

- Constantinusom! Te, aki megteremtetted az egységes birodalmat, föl sem vetheted ezt a kérdést! Én mindjárt felelek is rá: nem!

- Az én meggyőződésem is ez - bólintott Vecasius. - Sőt én tovább megyek: javasolom, szentséges Augustus, hogy az egyszer s mindenkorra egységes és megbonthatatlan birodalom Augustusává jelöld ki legidősebb fiadat, Constantinus nobilissimust, s amikor a kegyetlen Párkák, isteni rendelésből, túl az emberi kor végső határán, egyszer mégis elvágnák szent és drága életed fonalát, legyen az egységes birodalom egyetlen uralkodója, nevednek méltó örököse, fiad, Constantinus.

- Ha engem megkérdeznél, Constantinus, hogy mit szólok hozzá - szólalt meg Flaviana -, én azt mondanám Vecasius megfontolt és bölcs javaslatára: Úgy legyen!

Constantinus engedelmesen visszhangozta:

- Úgy legyen!

Úgy is lett. Constantinus parancsait végrehajtották, fiai megkapták kormányzati beosztásukat: a legnagyobb hatalmat Constantinus Caesar, a kijelölt utód kapta kezébe; ő lett a Kelet kormányzója; Ablavius kárpótlásul az egyiptomi kormányzói méltóságot foglalta el, és engedélyt kapott, hogy időnként Constantinopolisban tartózkodjék, azon a címen, hogy az ifjú Constantinus Caesarnak állandó tanácsadója legyen a Kelet ügyeiben.

Constantinus négyheti gyógykezelés után hazatért a fővárosba, látszólag frissen, pihenten; uralkodói kötelességeit is rendszeresen teljesítette, csak Flaviana vett észre valami törést testi és lelki erejében: ezt azonban csak azok figyelhették meg, akik szerették, a hanyatlás lassú és rejtett, úgyszólván láthatatlan volt; Flavianával egyidejűleg Marius és Vecasius is fölfigyelt bizonyos tünetekre, de mindezt csak az asszony elemezte és rendszerezte alaposan, aminek aztán az lett az eredménye, hogy ezután Constantinusnak minden lépését, minden mozdulatát ellenőrizte, kedvesét óvta és irányította, és túlzott gondoskodásával elért annyit, hogy az Augustus magabízóbb lett, és néha atyai jósággal mosolygott az asszony oktalannak érzett aggódásán. Flaviana azonban mint a császári udvar főtisztviselője és bizalmasa, feltűnés nélkül tartózkodhatott az Augustus mellett, és azon sem akadt fenn senki sem, hogy nemsokára a császár gyermekeivel is bizalmas viszonyba került, sőt megbarátkozott velük, és nevelésüket is okos tanácsokkal irányította. Ezenfelül felvilágosította őket apjuk állapotáról, s kioktatta elsősorban a lányokat, hogy minél kíméletesebben és gyöngédebben bánjanak vele.

Megfigyeléseit közölte a két spectabilisszel is; azok is észrevettek egyet-mást, de nem hitték, hogy a császár állapota meglehetősen súlyos. Flaviana azonban nemcsak a maga megfigyeléseit, és következtetéseit közölte velük, hanem a két udvari orvos véleményét is: a szakadatlan hadi fáradalmak, a politikai és katonai küzdelmek a bitorlókkal és főleg a zsarnok keleti császárokkal, s nem utolsósorban az örökös vallási huzavona és villongások, főleg a keresztények visszataszító marakodásai, úgyszólván felőrölték őszentsége testének ellenálló erejét; reumája már nem izomfájdalom, hanem ideggyulladássá fajult, s nemsokára embertelen fájdalmakat okoz majd a császárnak; az orvosok mérsékelten meleg, inkább langyos kénes fürdőket ajánlanak, emellett fájdalomcsillapító szereket; erős, tápláló és tiszta borokat, víz nélkül, de nem nagy mennyiségben; mindenekfölött szükségesnek tartják megkímélni őszentségét a legcsekélyebb izgalomtól is, sőt a bonyolultabb államügyek intézésétől is mentesíteni kell. Végül kijelentették az orvosok, hogy ilyen életmód mellett a császár elélhet akár kilencvenéves koráig is.

- Én gondoskodom róla - folytatta Flaviana -, hogy a palota személyzete, a két nobilissima irányításával, pontosan végrehajtsa az orvosi utasításokat, mégpedig úgy, hogy ne legyen feltűnő az Augustusnak; persze, én magam ellenőrzöm majd ezt az észrevehetetlen kezelést.

Mivel pedig az orvosok szerint meg kell kímélni őt minden izgalomtól, én elkezdtem gondolkozni, és rájöttem, hogy az ő ideggyöngeségének s ezzel belső válságának és nyugtalanságának legfőbb oka az a sok látomás, jelenés, álom és mennyei szózat, amivel bizonyos szélhámosok megszédítették.

- Igazad van, perfectissima - szólt közbe Vecasius -, és ebben a főbűnös az a bizonyos Hosius, aki elsőnek zavarta meg urunkat egy természeti tünemény rossz szándékú misztikus értelmezésével. Mikor látta, hogy őszentsége fogékony a misztikum iránt, hiszen már galliai Apollo-látomása óta az istenség küldöttjének érzi magát, csőstül jött a mennyei jelenés, látomás, szózat és álom. Igazad van, perfectissima, meg kell szabadítani őt a szélhámosoktól.

- Nos, én már meg is kezdtem - szólalt meg újra Flaviana. - Mióta Constantinus hazajött Drepanonból, gyakran vele maradok késő estig, s megvárom, amíg elalszik; sokszor velem van Helena nobilissima is. Mindig ott van a császár hálószobájában egy Euripas nevű rabszolga; időnként jár-kel, megvizsgálja és gondozza a lámpákat, s ilyenkor mindig fojtott beszéd hallatszik a másik szobából. De sohasem értettük, hogy mit motyog a rabszolga, s kivel beszél; mert ha csak úgy magában dünnyög, akkor jó lesz vigyázni; hátha félbolond, s még utóbb kárt tesz bennünk. Egyszer aztán Helena jó korán elbújt a császár hálószobájában a nehéz függöny mögött, és a kellő pillanatban tisztán meghallotta Euripas hangját, mert csak ő beszélhetett; ott állt a függöny előtt, a szája nem mozgott, csak a hangja hallatszott, és folyton ezt a mondókát darálta: „Crispus”, „Nincs bocsánat”, „Byzantion”. Mikor Euripas kiment, Helena visszasietett hozzám, és beszámolt a rejtelmes suttogásról, nekem pedig vakító világosság gyúlt az agyamban, s rögtön tudtam, miféle ember ez.

- Hasbeszélő - mondta Vecasius.

- Úgy van - bólintott Flaviana -, de mért mondja ezeket a régi időszerűtlen szavakat? Azért, mert csak ezekre tanították meg. Nem volt nehéz kitalálni az összefüggéseket, és ebben Marius spectabilis is derekasan segített: Euripas buta rabszolga, tovább darálta a leckéjét akkor is, amikor már nem volt gazdája, aki naponta új mondókára tanítsa; és ki más lehetett a gazdája, mint Sopatros, ő akarta Constantinust szüntelenül ebben az újplatonikus révületben tartani s ezekkel az égi szózatokkal irányítani.

- Le kell csapni a fejét - legyintett Vecasius.

- Ennek a nyomorultnak? - mondta rá Flaviana -, hiszen teljesen ártatlan; fogalma sincs róla, mit cselekedett és miért. Mi inkább arra használtuk fel, hogy kiábrándítsuk Constantinust az égi szózatokból: betanítottuk Euripast néhány „szózatra” és fényes nappal, ebéd közben, néha pedig vacsoránál odaállítottuk ezt a tökkelütött fickót, s megkérdeztük az Augustust, hallott-e már mennyei szózatot? Elrévedt és bólintott. Helena figyelmeztette, hogy most vigyázzon, mert mindjárt megszólal a túlvilági hang; egyúttal pedig intett a hasbeszélőnek. Constantinus egyik ámulatból a másikba esett, mikor egymás után felhangzottak rejtelmes, fojtott suttogással mindenféle jól ismert és közkeletű varázsszavak: „Arseverse, Abraxas, Bescu, Rerebescu, Arurara, Bazagra.” Máskor meg ilyenek: „Cinbeu, Diarungo, Aritmo, Araitto”, vagy egyéb értelmetlen szavak: „Lix tetrax, phrix, phrax.” Elegendő volt két-három ilyen „mutatványos” ebéd vagy vacsora, hogy az Augustus egyszer s mindenkorra kiábránduljon minden néven nevezendő mennyei szózatból!

Jót nevettek Flaviana elbeszélésén, aztán megkérdezte Vecasius: - És hol van most ez a hasbeszélő?

- Megvan - világosította fel Marius -, mégpedig a perfectissima kívánságára az én házamban.

Ha otthon vidám cimborákkal borozunk, pompásan elszórakoztat bennünket ostoba, együgyű, nevetséges tréfáival: ezekre nem kell betanítani, hiszen artista volt. Nagyon tetszik neki Thamar, hát egyszer az ő nevével mókázott; úgy kezdte, mintha katonazene szólna, s közben ütemesen pattogtatta ezt a szöveget: „Ramathamarrama tamtaratantara”, és ennek mindennemű bolondos változatait.

- Úgy gondoltam - jegyezte meg Flaviana mosolyogva -, jó lesz egy bolond ennyi okos ember közt. Nem lehessen tudni, mi mindenre használhatjuk.

Miután a perfectissima visszavonult, a két spectabilis megállapodott abban, hogy estefelé betérnek egy félórára a „Római Farkas”-ba, előételnek bekapnak egy kis olajos tonhalat, s úgy mennek haza Mariushoz, mivelhogy Vecasiust ma estére Thamar meghívta vacsorára. Arbetio hiába kínálta őket borral; ezúttal az olajos halra sört kívántak: a vendéglős germán módra főzött, pompásan habzó és hólében hűtött barna sörrel oltogatta szomjúságukat, úgyhogy jó egy óra múlva Marius kijelentette:

- Becsületesen megágyaztunk a vacsorának meg a bornak. Mehetünk!

Thamar szebb volt ma este, mint bármikor; úgy tündöklött valóban, mint a szakszerűen ápolt virág, és Vecasius ilyesmiket gondolt magában: ez az asszony Marius remekműve, valóban ő teremtette meg! Eszébe jutott jó barátjának két hasonlata, a hárfaművészről meg a szobrászról, abból a régi-régi időből, amikor ezt a gyönyörű, de akkor éppen halálosan bánatos asszonykát „megvigasztalta”. Elmosolyodott.

- Vecasius, öreg cimborám, talán te is az úgynevezett régi szép időkre gondoltál, mint én?

- Eltaláltad, Marius. Pontosan arra az estére, amikor ezt a fekete kislányt feltámasztottad.

Pygmalion vagy, barátom! Mit Pygmalion? Praxiteles!

- Meg vagy elégedve a szobrommal?

- Mestermű!

- Nem sínylette meg az elmúlt harminc esztendőt? - huncutkodott tovább Marius.

- Sőt megszépült és megérett, mint minden praxitelesi remekmű. - Rabszolga jött be, és bort töltött, Vecasius fölemelte a poharát, és koccintott Mariusszal. - A remekműre!… De mért beszélsz harminc esztendőről, hiszen mi tíz évvel ezelőtt is találkoztunk! A vicennalián!

- Az ám! - kapott a fejéhez Marius. - Csakhogy én akkor nagy hajszában voltam, mindössze három napot tölthettem Rómában, s abból is csak egy este jutott arra, hogy kettesben kedvünkre mulathassunk. Ez persze nagyon jólesett nekem, mint mindig, ha a remekművet otthon hagyhatom, és barátaim társaságában kissé szabadjára ereszthettem kedvemet.

- Hát eresztetted is, Mariusom, méghozzá reggelig.

- Én bizony csak annyit tudok, hogy bacchusi gyönyörökben úsztam egész éjjel, s mikor hazafelé röpültem a hálókocsiban, két nap, két éjjel egyfolytában aludtam. Aztán az otthoni hétköznapok valahogy kimosták a fejemből azt az isteni római éjszakát.

- Ó, azt az estét, annak az éjszakának a hangulatát nem lehet elfelejteni soha! Ott kezdtük, Alafredus híres vendéglőjében, a Campus Martius oszlopos, fedett sétacsarnokával szemben; a vendéglőnek ez volt a cégére: „Az új templomhoz.” Emlékszel, mennyit nevettél rajta, hogy kocsmát templomról neveznek el? Mindegy, a fokhagymás ürücomb isteni volt, a borsos palacsinta Apiciushoz méltó. A Mons Albanus tizenöt éves bora maga a cseppentett áhítat.

Alafredus tudta, hogy vendéglője a nemes ízek és a tüzes borok fejedelmi temploma.

- Á, most jut eszembe - kapta föl a fejét Marius -, ott szavalgatta népi hangú, csipkelődő s nemegyszer csiklandós versikéit a római nép dédelgetett költője, Salustrius; egy-egy divatos dalocskáját, ha teleszívta magát albanusival, az asztalunknál el is énekelte. Igen, hogyne emlékezném rá! Meg arra, hogy huncut versei még a legmogorvább embert is kacagásra csiklandozták, s miközben körülötte mindenki vonaglott a nevetéstől, ő maga komoly maradt, s egy arcizma sem rándult meg! Ó, Salustrius, római nép nagyszerű mulattatója, én nem felejtlek el soha!

- És az újtemplomi üdvözülés után milyen isteni volt a hajnali séta a Janiculuson - emlékezett Vecasius -, a zengő csillagok alatt! Amint fölértünk a tetőre, élvezhettük a kivételesen ritka látványt, a rendszerint sötét római éjszaka helyett a vicennalia örömére kivilágított Rómát: fáklyalángok tündöklő tüzében! Felejthetetlen éjszaka!

- Most már mindenre kezdek emlékezni - melegedett föl Marius. - Kacskaringós és rejtélyes kerengés után, miután hősiesen legyőztük a minduntalan utunkba kerülő kiskocsmák zsírban sült pompás kolbászait és csapnivaló savanyú vinkóit, a sors bölcs rendeléséből végre valahol Traianus vásárcsarnoka közelében lyukadtunk ki, és minden útbaigazítás nélkül azonnal ráhibáztunk a legkívánatosabb hajnali kikötőre, a germán Tuisco sörkocsmájára. Italiában s főképpen Rómában, a legnemesebb borok fővárosában, sört inni valóságos szentségtörés. De akárhogy szégyenlem magam, ez a szentségtörés most jólesett.

- Ámbátor barbár földön, Treviriben éltem, s élem vidékies életemet, most is a Róma-rajongás tölti be minden napomat, minden percemet. Úgy érzem: Róma az én igazi hazám, és csak tévedésből vetődtem a messzi Északra, mint ahogy Platon gyönyörű mítoszában a kettéválasztott férfi-nő ember két fele olthatatlan szerelemmel sóvárog örökké a másik után! Nem panaszkodhatom, Mariusom, mert Minervina nekem az egész világom, de Róma külön világ, szebb és erősebb és vonzóbb, mint az egész világ!

- Ha most így, az együttes visszaemlékezésben, kissé szétfoszlik a múltak köde - folytatta Marius a római emlékek idézését -, magam is megindultan, sőt némi rajongással gondolok vissza a nagy római élményre, de mindig attól tartok, hogy ebben több az ábránd, mint a valóság. Azt hiszem, Vecasiusom, hogy fiatalkorunk rajongásai és átszellemülései visszahozha-tatlanok; Rómát is szeretjük és imádjuk, de valahogy mindig arra kell gondolnom, hogy nem magát a várost keressük benne, hanem eltűnt ifjúságunkat. Így merül fel ábrándjainkban Róma képe is, ha őszülő fejünk hétköznapi gondjai mögül fölhajnallik az örök és örökké fiatal Róma napja.

- Igazad van, Marius - lelkendezett Vecasius -, és meg kell mondanom, hogy mit élveztem legjobban ebben a te rögtönzött kis panegirikusodban: azt, hogy a te ösztönösen eredeti fogalmazásodban hallottam, a perfectissima javításai és simításai nélkül!

Erre vidáman és harsányan hahotáztak, és újra koccintottak. Thamar egy pillanatra bekukkantott az ajtón:

- Ó, be vígan vagytok! Csak legyetek is, mert még legalább egy órába telik, amíg elkészül a vacsora.

- Nem baj - nyugtatta meg Marius a kedélyes emberek engedékenységével, és rámutatott az öblös kancsóra -, nekünk még úgyis sok a dolgunk.

Mikor kettesben maradtak, Marius szólalt meg elsőnek: - A perfectissimát említetted, Vecasiusom. Valóban tökéletes nő, nemcsak rangja és címe szerint, hanem barátnak és embernek is eszményi, Constantinusnak pedig valósággal mentő geniusa. De azt hiszem: későn érkezett. A vaskosan érzéki és erőszakos Constantinusnak már harminc évvel ezelőtt ilyen nőre lett volna szüksége, hogy a maga józanságával féken tartsa és szabályozza ennek a rendkívüli férfinak a szertelenségeit és szenvedélyeit. Ennek a hideg nőnek, aki a maga módján mégis kielégíti Constantinus érzékiségét, sokat köszönhet a birodalom.

- Ez a nő, ahogy én onnan Treviriből megítélhetem, minden hasbeszélő nélkül csodákat művelt. A vallási rajongás és a folytonos révületek helyett okosságával rákényszerítette a maga helyzetének józan felismerésére és mérlegelésére. Az ő hatásának köszönhető, hogy Constantinus ma, ahogy én onnan Galliából látom, tárgyilagosabb, nyugodtabb, szenvedélyte-lenebb.

- Ezt jól láttad onnan messziről is, pajtás - mondta rá Marius -, s én innen a közelből megállapíthatom, hiszen napról napra tapasztalom, hogy Constantinus, éppen az asszony jótékony befolyása alatt, számot vetett már eredményeivel és tévedéseivel, és ez óriási haladás. Világosan látja, hogy mit ért el: az anarchikus négyes uralom helyett visszaállította a monarchiát, s ezzel éppúgy megmentette a birodalmat, mint Diocletianus a maga idején szükségessé vált tetrarchiával: Augustus és Diocletianus után harmadik alapítója lett a birodalomnak. Viszont e tagadhatatlan történelmi érdeme ellenére ma már beismeri, természetesen Flaviana hatása alatt, hogy valláspolitikája megbukott.

- Megmondhatom, hogy én is kezdettől fogva kételkedéssel szemléltem fáradozásait a vallási egység érdekében. Bár véleményem szerint a vallás fölösleges kolonc az emberi haladás nyakán, mégis azt mondom: ha egy vallás van, nem baj, de mihelyst több van, nemcsak egyesítésük, hanem összebékítésük is lehetetlen.

- Igen, ezért bukott meg a vallási egység gondolata - fűzte tovább a szót Marius. - A valóság megmutatta, hogy nem volt feltétele a birodalmi egység megteremtésének a vallási egység, mint Constantinus gondolta, mert íme, a birodalmi egység megvan, holott a vallási egységtől messzebb vagyunk, mint valaha. De Constantinus tétele, hogy egészen dialektikusan szemléljük, még fordítva sem igaz, mert a vallási egységet még a birodalmi egység sem tudta megteremteni.

- Ez tökéletesen igaz - jegyezte meg Vecasius -, sőt én onnan Galliából úgy látom, hogy a császár az egység illúziójának az áldozata lett; ő jóhiszemű és jó szándékú tárgyaló fél volt, a keresztények kezdettől fogva azzal a hátsó gondolattal settenkedtek körülötte, hogy befonják, s engedékenysége, türelme és becsületessége jóvoltából fölébe kerekedjenek, s a maguk innen-onnan összetákolt babonáját csúsztassák be, mindenféle ügyes fogassal, a Helios-vallás helyébe.

- Ezt is helyesen figyelted meg, Vecasiusom, hiszen már ott tartunk, hogy a keresztények az üldözők s az államvallás hívei az üldözöttek. Ennek pedig Constantinus gyengesége az oka.

Úgy járt a keresztényekkel, mint Odysseus a szelek királyának, Aiolosnak a zsákjával: társai kinyitották, és ezzel rászabadították a tengerre a leggonoszabb és legviharosabb szeleket.

- Az öreg Haedonius professzor mondta nekem a minap Treviriben, hogy véleménye szerint Constantinus elérkezett élete harmadik korszakába: először minden tekintetben kiváló, sőt eszményi uralkodó volt, aztán kíméletlen és dühöngő gyilkos lett belőle, s végül akarattalan, befolyásolható, esztelenül pazarló, tehetetlen gyönge báb.

- Ez így van, Vecasiusom és ez valóban annyit jelent, hogy a nagy férfi, mindnyájunk ifjúkori eszményképe, megbukott.

- Sajnos, ez a bukás valóban megtörtént. Még szerencse, hogy az utolsó pillanatban bekapcsolódott az életébe Flaviana.

- Elkésett - legyintett Marius. - Mi itt, a közvetlen közelében, jóval többet láttunk, tehát jóval reálisabban ítélhetjük meg az egyéniségét és a jellemét. Hagyján, hogy eleinte minden erővel, kíméletlenül küzdött a saját uralmáért, hisz ez végeredményben azonos volt a birodalmi egység megvalósításával. De nem hiszem, hogy igazolni lehetne öncélú gyilkosságait, például Licinianus, Bassianus, Crispus megölését. „Ezt is az egység érdekében tette”, mondhatná valaki. De hiszen ha ez jogos volna, akkor egy uralkodónak még az unokatestvéreit is ki kellene végeztetnie a birodalom biztonsága és egysége érdekében!

- Én nagyon szeretem őt - szólt közbe Vecasius - és nagyon sajnálom. Téveteg, tapogatódzó, befolyásolható ember, következetlen és bizonytalan volt mindig, jóhiszemű és ingatag; püspökök és önző törtetők játékszere; és legnagyobb és legvégzetesebb tévedése immár jóvátehetetlen: a nehezen kivívott birodalmi egységet feláldozta az egyre jobban elhatalmasodó, sőt már hatalmaskodó keresztény egyház győzelmének!

- És miért? - szenvedélyeskedett Marius. - Attól tartok, hogyha egyszer behunyja a szemét, a birodalom megint részeire hull. Hiába jelölte ki örökösének Constantinus Caesart, a másik kettő nem hagyja magát, majd meglátod. Vagyis félős, hogy a vallási egység hajszolása miatt az egyik felekezet fölülkerekedik, s éppen ennek a következményeként összeomlik a birodalmi egység is. Három ennyire ellentétes jellemű fiú máris három császár, s a nyomukban keletkező zűrzavarok és a lépten-nyomon felbukkanó bitorlók végképp megsemmisítik majd Constantinus urunk nagy alkotását, az egységes augustusi monarchiát. Ez pedig a teljes bukás.

- Élete művének dicsőségén, azt hiszem, nagyon sokat rontott a gyilkosságaival - jegyezte meg Vecasius. - Nagyon jól tudjuk, hogy a gyilkosságra nem kell ok, csak ürügy; nem kell tény, csak magyarázat, s nála sokszor még a magyarázatot sem kapta meg a birodalom népe.

- Az igazság ez, gondolom: a saját hatalma érdekében vetette latba tehetségét, hadvezéri tudását és szervezőképességét, de a visszahúzó erők legyűrték, és ő, akaratlanul és öntudatlanul, olyan új világ születését segítette elő, pusztán gyöngeségével és engedékenységével, habozó és kiegyenlítő politikájával, amely nemcsak felvilágosodott eszméit csúfolta meg, hanem élete nagyszerű alkotását, az egységes augustusi római birodalmat is újra felbom-lasztja.

- Így valóban igazat kell adnom neked, Mariusom: ez bukás, és sajnos: történelmi jelentőségű, végzetes bukás.

- És ezen már Flaviana józansága és okossága sem segíthet - fejezte be az eszmecserét Marius.

De éppen ideje is volt befejeznie, mert nyílt az ajtó, belépett Thamar, és nyomában az úri lakomákon elengedhetetlen kéz- és lábmosó rabszolgák, aztán a konyhafőnök, a tálalómester, a szeletelő művész, s végül az étekfogó rabszolga: óriási ezüsttálcával, méltóságos testtartásban, kimért lassú léptekkel közeledett, és ritmikus mozdulatokkal lesiklatta a márványasztalra a tálcát, amelyen öblös ezüsttálban gőzölgött a vacsora fénypontja, a Marius-féle halleves.

Ez a bámulatos fogás talán még a hírhedt Apicius művészetét is elhomályosíthatta volna: legalább ötféle java hal főtt benne, tengeri pókok, csigák, kagylók és rákok társaságában, s olyan borsos, hagymás és fűszeres lében, hogy Marius, mihelyt az illata megcsapta az orrát, odaszólt a bortöltögető rabszolgának:

- Egy kancsó maroniai muskotályt, a kilencévesből!

Egy óra hosszat szórakoztak a csodálatos hallevessel, amely minden inkább volt, mint leves: úgy megsűrűsítették a hal- és rákfoszlányok. Valami soha nem látott fűszer is úszkált a tálban: kúpalakú csípős fűszer, olyan erős, hogy Marius is csuklani kezdett tőle. A maroniai szerencsére megmentette a méreghaláltól.

Halálról annyira nem volt szó, hogy a hallevestől és a vacsora egyéb fogásaitól, legfőképpen pedig a maroniaitól úgy megelevenedtek, hogy még akkor sem akartak lefeküdni, amikor Thamar, sűrű bocsánatkérések után visszavonult cubiculumába. Nem is feküdtek le, hanem Marius ősi szokása szerint megvárták a reggelt, akkor bújtak ágyba, az igazán kellemes, sőt bízvást mondhatjuk: fejedelmi „bemelegítés” után. Mert Mariusnak, a remek házigazdának és cimborának, csak két gyógyíthatatlan baja volt: reggel nem tudott fölkelni, s este nem tudott lefeküdni.

Mint a kedélytelen tudósok és a kedélyes borivók általában.

Végre elkövetkezett az az időpont, amelyben mégis föl kellett kelni, hiszen nélküle megállt volna az iroda s ezzel a palota, sőt Herculesre! talán a birodalom szívverése is. Mint ilyen éjszakák után rendszerint, ma is ecetben főzött apró halat reggelizett karikára vágott hagymával s ropogós búzakenyérrel, s mi egyebet ihatott volna rá, mint hólében hűtött vízzel vegyített könnyű bort! Frissen és jókedvűn érkezett a hivatalába.

De a jókedvét hamarosan elrontotta Sandario tábornok, aki gyászos hírrel rontott be hozzá: - Ez kellett nekünk! Minden pillanatban esedékes a perzsa hadüzenet.

- Hogyhogy? - riadt fel Marius. - Hiszen a perzsa követek részt vettek a tricennalia ünnepségein, fejedelmi ajándékokat hoztak Shapur királytól, s hetekig tartó vendégeskedés, sőt dőzsölés után alig egy hete indultak haza! Vajon mi történhetett?

- Voltaképpen néhány barackmagon botlott el és bukott meg a perzsa-római amúgy is kutya-macska barátság. Csakhogy azok a barackmagok voltaképpen milliókat érő drágakövek voltak. És mondhatom, hogyha háborúra kerül a sor, nem a katonák a hibásak benne, hanem a tintanyalók.

- Talán csak nem a tanárok meg tudósok?

- Mit tudom én? - pattogott Sandario. - Tanár, tudós, filozófus nekem mind egykutya! - Igaz, azt hiszem, filozófus a gazember, afféle vándorprédikátor. Ezek, tudod, bejárják az egész birodalmat, s néhány garasért jólétet s örök üdvösséget csaholnak a hiszékeny embereknek.

Főleg Keleten prédikálnak szívesen, mert ott még sohasem hallották ezeket az újplatonikus meg keresztény zagyvaságokat. Ez a filozófus, Metrodoros a neve…

- Tudom - vágott közbe Marius -, három hete volt kihallgatáson, és néhány drágakövet hozott urunknak ajándékul, azzal, hogy ezeket Csandragupta király küldi a hatalmas nyugati császárnak, de csak mintának, mert egész ládáravaló ilyen értékes követ küldött az Augustusnak hajón. Mikor az Augustus kigyönyörködte magát a mesebeli kincsben, Metrodoros lehajtotta fejét, és gyászos ábrázattal jelentette a császárnak, hogy… igen, de a perzsák elfogták a szállítmányt, és Shapur király máris kincstárába vitette a mesés drágaságokat!

- Most értem csak - kapott a homlokához Sandario -, mért zaklat engem az Augustus hetek óta egy esetleges perzsa háború tervével: bosszút akar állni Shapuron! Csakhogy időközben a perzsa kémek jelentették királyuknak Metrodoros rágalmát, s most már Shapur is bosszúhadjáratra készül.

- Hát rágalom volt az egész? - csodálkozott Marius. - Hogy vetemedhetett ilyesmire Metrodoros, a kiváló tudós, aki nehéz matematikai kérdéseket foglalt könnyen megjegyezhető epigrammákba, igen ügyesen.

- Verstől és matematikától függetlenül szélhámos és tolvaj ez a kiváló tudós.

- Metrodoros! - csapta össze a kezeit Brellicus. - Megáll az eszem!

- Ez az éhenkórász, vándorlás közben, eljutott Indiába, ott is prédikált, a papoknak megtetszett zűrzavaros handabandázása, jól tartották, barátságukba fogadták. A te híres Metrodorosod ezen a réven szabadon járt-kelt a Buddha-templomokban, s mindenütt kiszedett egy marékra való drágakövet az istenszobrokból meg az oltárokból. Mikor már egy zsákra való drágaköve volt együtt, Constantinus nevében elment ama Csandragupta királyhoz, aki drágaköveket küldött szentséges urunknak, ugyancsak egy zsákra valót: ebből átadott néhányat a császárnak, a többit mind ellopta, és helyette föltálalta a perzsa mesét. És most itt a háború!

- Nem ijedünk meg ugyan a háborútól, de hogy egy tolvaj miatt háborúskodjunk, az mégiscsak gyalázat. Én javasolom majd őszentségének, hogy magyarázzuk meg ezt a rablóhistóriát a perzsa királynak, és adjunk neki diplomáciai úton elégtételt, ezenfelül pedig küldjük el neki a tolvaj fejét, a rablott kincsekkel együtt.

- Igen, de hol van ő, a kincsekkel együtt? - kérdezte a tábornok.

- Polluxra! Nemsokára megkerül, csak bízzuk Ablaviusra.

- Elhiszem, hogy előkeríti a tolvajt s a kincseket; a filozófus-fejet el is küldhetjük Shapurnak, de hogy a kincsekből előkerül-e valami, és átjut-e Ablavius szűrőjén, azt csak a szentséges égi tolvaj, Mercurius tudná megmondani. Azért ne siessetek nagyon azzal a diplomáciai jegyzékkel! Nekem mindenesetre mozgósítanom kell, ez a parancs.

Ennek a parancsnak a következménye volt három nap múlva az az éktelen zsivaj és üvöltözés, amely az újonnan szervezett constantinopolisi legio táborát fölverte. Ezt a legiót kipróbált régi harcosokból állították össze, úgyhogy a legtöbben már az utolsó évüket, a huszadikat szolgálták, és alig várták, hogy megkapják az elbocsátó diplomát és ezzel a „honesta missió”-val együtt a végkielégítést, hogy valamelyik kisvárosban egy darabka földet vásároljanak, vagy iparra adják a fejüket, hiszen az ember voltaképpen csak harmincnyolc éves korában kezdi az életet, mikor a katonáskodástól megszabadult.

- Hogy annak a kénköves büdös alvilágnak a háromfejű ronda kutyája marja ki a máját annak a pimasz perzsa királynak, hogy nem bír nyugton maradni! Hogy annak a magasságos Jupiternek a legkacskaringósabb mennyköve csapjon bele valamennyi lótejivó lótolvaj perzsába, hogy írmagjuk se maradjon! - dühöngött és káromkodott elszántan Aurelius Justinus, a hispaniai VII. Gemina Pia Felix legio közkatonája, akit jutalmul ebbe az új legióba osztottak be. - Hej, ha otthagytak volna Hispaniában, most nem kéne háborúba menni!

- Maradhass, Justinus - szólt rá az óriás termetű Valerius Germanus, a II. Italica legio signifere, aki örült a kitüntetésnek, hogy Északról, a Rhenus mellől a napsugaras Aranyszarv mellé kerülhetett -, ne káromkodj, mint a jégeső, hiszen eggyel több háború már meg se kottyan neked! Együtt kezdtük ezt az istenverte katonáskodást, együtt szenvedtük végig az italiai hadjáratot, aztán engem visszavittek a Rajnához, téged Hispaniába, s most megint összekerültünk, s méghozzá épségben. Látom, még érdemrend is van a melleden.

- Van, de azt sem tudom, miért kaptam, hisz én semmi vitézkedést nem követtem el. Van, hát van, ennyi az egész.

- Én megmondom, miért kaptad: hősiességedért a Saxa Rubra mellett vívott csatában.

- Hol van az a Saxa Rubra? - csodálkozott Aurelius Justinus.

Most meg Valerius Germanus csodálkozott el.

- Hol? Hát nem tudod? Róma mellett, nem messze a Milvius-hídtól, ahol az a véres csata befejeződött. Erre csak emlékszel?

- Nem én, testvér, akkor se, ha agyonütsz - felelte röhögve a közkatona. - Annyi csatában vittem vásárra a bőrömet, hogy se szeri, se száma: majdnem húsz esztendeje már, hogy folyton gyilkolok. A nyavalya tudná megjegyezni annak a sok városnak, falunak, folyónak meg mezőnek a nevét, ahol csatáztam, vagdalkoztam és döfködtem, és mindig olyan szerencsém volt, hogy győztünk. Saxa Rubra? - töprenkedett néhány pillanatig. - Lehet.

Ugyanekkor nevezetes látogatója volt a császári palotának, a legerősebb keresztény felekezetnek az egész Keleten tisztelt vezére, az „eretnek” Areios. Volt idő, amikor kiközösítették; volt idő, hogy Athanasios, a mindenható Ablavius kebelbarátja, kiüldözte Alexandreiából, volt idő, hogy vásári propagandát űzött józan s minden misztikumtól megtisztított keresztény tanítása érdekében; eljött az idő, hogy magához Constantinushoz intézett beadványt a vallások és népek egyesítése érdekében - persze úgy, hogy az egész világ ariánus legyen -, és végre elérte, hogy az uralkodó visszahívta a száműzetésből, visszavétette az egyházba, sőt kihallgatáson fogadta; ehhez a személyes találkozáshoz nagy reményeket fűzött Areios is, az Augustus is; hátha ez az utolsó kísérlet sikerül, és mégiscsak megteremtik a vallási egységet is.

De kit érdekel már ez, annyi kísérlet és kudarc után? Hiszen már a legkiválóbb államférfiak is látják, hogy vallási egység ürügyén előbb-utóbb valamelyik erőszakos felekezet kaparintja kezébe az államhatalmat!

És volt valaki, akit ez a kihallgatás még a két résztvevőnél is jobban érdekelt s éppen az, aki legjobban, legféltékenyebben vigyázott az államhalalomra, hiszen maga akarta a kezébe kaparintani: Ablavius.

…Mikor Areios, szemlátomást elégedetten, távozott a császári kihallgatásról, kötelességszerűen tiszteletét tette Ablaviusnál, az új egyiptomi kormányzónál, hiszen most már az ő székhelye, Alexandreia is Ablavius hatáskörébe tartozott. A beszélgetés alatt a rabszolgalányok édes bort szolgáltak fel, egy-egy pohárral Areiosnak is, Ablaviusnak is.

Alig távozott Areios, s alig tett húsz lépést, összeesett az utcán; járókelők bevitték egy tágas utcai latrinába, márványpadra fektették, de akkor már véres hab pöfögött ki a száján, s negyedóra múlva halott volt.

Este Flaviana ezt mondta a császárnak:

- Ezért még megfizet valaki!

Flaviana nem volt keresztény, és Areios tragédiája is csak azért háborította fel, mert ez az esemény elhervasztotta Constantinus utolsó reményét, és napokra elkedvetlenítette; az asszony igyekezett ugyan megnyugtatni, főképp okos érvekkel próbálta bizonygatni, hogy a vallási kérdéssel ne törődjék többet, mert ez semmivel sem fontosabb, mint hogy vajon a kék vagy zöld párt győz-e a legközelebbi kocsiversenyen.

- Igen, kislányom - jegyezte meg az Augustus -, lényegében igazad van; csak az a nagy különbség a kettő közt, hogy sem a kékek, sem a zöldek nem akarják kezükbe kaparintani az államhatalmat, a keresztények azonban igen, és ebben ortodoxok, donatisták, ariánusok, s valahányan vannak, mind egyformák. De csak a keresztények! A Helios-papoknak vagy a Mithras-patereknek, vagy az Augustalisoknak eszük ágában sincs elfoglalni a császári hatalmat. És ezek az Eusebios-fajták egy pillanatig sem nyugszanak.

- Kedvesem - mondta rá Flaviana -, nyilvánvaló, hogy nem a vallások vetélkedése a hiba, hanem a papok hatalmi vágya, ez pedig megmaradna akkor is, ha egy emberfölötti hatalomnak sikerülne megvalósítania a vallási egységet. Bár minden vallás tele van misztikus szertartásokkal, mítoszokkal és irreális tanításokkal, amelyek a józan logika és kritika érveire pillanatok alatt összeomlanak, ez magában véve nem a legnagyobb baj. Inkább szégyen. Aki ilyen mesékkel akar játszadozni, csak űzze kisded játékait: ez nem árt a társadalomnak, amíg nincsenek papok. Ezek nyergelik meg az emberi hiszékenységet, ezek élnek belőle, ezeknek kell a misztikum, a csoda, a jövendőmondás, hogy így biztosítsák keresetüket, gondtalan életüket, egy szóval így mondhatjuk: hatalmukat. Hogy pedig a hatalom csak akkor igazi hatalom, ha korlátlan, azt a papok is tudják, s nem csoda, ha az állami hatalom teljességét akarják meghódítani. Ha mi előbb találkoztunk volna, Constantinusom, igyekeztelek volna rávenni, hogy a vallásoknak biztosíts ugyan teljes szabadságot és egyenjogúságot, de azzal a feltétellel, hogy papjaik nem lehetnek.

- De a mediolanumi megegyezés? - szólt közbe a császár.

- Éppen az adott a keresztényeknek szarvakat! Éppen abból hiányzik az a kikötés, hogy papjaik nem lehetnek. Ha nincsenek papok, megszűnik a vallás, megszületik a társadalmi béke! De ezen most már hiába elmélkedünk, mert itt vannak a tények, itt van a könyörtelen valóság, a legjózanabb és legkeményebb érvek is visszapattannak róla. Ne emészd hát magad, kedvesem, a vallási egység ábrándjával, hiszen Euripas esete mutatja, hogy ezek miféle eszközökkel dolgoznak, hanem inkább vesd latba minden erődet, hogy gátat vess a papok további elhatalmasodásának.

- Mit tanácsolsz? - kérdezte tétován Constantinus, és máris sejtette, hogy az imádott asszony lehetetlenséget fog kívánni tőle.

- Azt, hogy tartsd távol magadtól ezeket az önző, nagyszájú és hazudozó püspököket, s egyetlen szavukat se hallgasd meg! Vannak hűséges és jó embereid, megbízható barátaid: Volusianus, Corfulenus, Talio, Marius, Sandario, bár Vecasiust is itt tartanád! és itt vagyok én. Igazán nincs szükséged marakodó, haszonleső és talpnyaló keresztény papok tanácsaira.

- Igazad van, kislányom, megfogadom a tanácsodat.

- Majd meglátod, hogy többé nem fog izgatni ez a kérdés. A vallási problémát papok nélkül oldjuk meg, majd meglátod. Areiost pedig felejtsd el. Megígérem, hogy megfejtem a tragédiát, és az eredményről hamarosan beszámolok neked, Constantinusom.

- Mondd, hogy „kedvesem”, azt úgy szeretem hallani - sóhajtott fel a császár, mert valóban a gyöngédséget nélkülözte legjobban. Régebben csak a nők teste érdekelte, szerelmük, érzelmességük, gyöngédségük nem kellett neki, mindig kitért előle, sőt visszautasította; menekülése előtt, az egyik nikomedeiai sétán ki is fejtette a véleményét erről Volusianusnak. Most, a testi tüzek után, elkövetkezett a lelki szomjúság a gyöngédségre, jóságra, szeretetre. Ezt hozta meg neki Flaviana, ezért volt drága kincse ez a kivételes asszony.

- Kedvesem - simult hozzá Flaviana -, én igazán szeretlek.

Ezen az estén sokáig voltak együtt: Constantinus rég nem érezte magát ilyen nyugodtnak, megbékéltnek, boldognak. Flaviana éjfélkor hazavitette magát gyaloghintóján, Constantinus lefeküdt, s már félálmában olyan jó érzés ömlött el rajta, mintha élete és uralkodása minden problémáját megoldotta volna ez a boldog este.

…De ez a belső nyugalom nem tartott sokáig: már másnap, megérkezett a gyorsfutár Aeliából, hogy Helene Augusta váratlanul elhunyt; aztán egy hét sem telt bele és megérkezett Hosius, de nem Constantinopolisba, hanem Kalchedonba: ott várta Palmatus, akit a gyorsfutárral idejében értesített. Csak akkor szándékozott bevonulni a fővárosba, ha előbb részletesen tájékozódott a titkártól az elmúlt hónapok eseményeiről. Kapott ugyan rendszeresen híreket Aeliába is, azonban Palmatus tájékoztatása sokkalta pontosabb, érdekesebb és színesebb volt, mert az udvari és városi pletykák is bőven szerepeltek benne. Azt is Palmatustól tudta meg, hogy a potrohos kaisareiai Eusebios éjjel-nappal írja Constantinus életrajzát, és gyártja a legendákat a császárról, a csodákat, a jövendöléseket, a mennyei látomásokat, sőt nem átallott olyasmit beleírni, hogy a császárnak álmában megjelent Krisztus, és beszélgetett vele. Egyetlen ember olvasta eddig ezt az írásművet: a nikomedeiai Eusebios; Palmatus előtt így nyilatkozott róla a kemény és karakán, mindig szókimondó nikomedeiai: „Csupa hazugság és hamisítás, silány tákolmány, undorító talpnyalás!” Azt is megtudta a titkártól Hosius, hogy a kaisareiai kihallgatáson jelent meg az Augustus előtt, s átnyújtotta neki az életrajz egy díszes példányát, a császár azonban nem fogadta el, és ezzel bocsátotta el a hájas hízelgőt: „Csak vidd vissza, Eusebios, nekem nem kell! Még nincs életrajzom, mert egyelőre élek, tehát ne siettess. És tudd meg: mélységesen megvetem az olyan uralkodót, aki megírja az életrajzát, hogy még életében élvezhesse dicsőségét. De megvetem azt is, aki megírja.” Aztán odaszólt Euporiusnak: „A püspök távozni óhajt.”

Mikor Hosius végül mégis bevonult a fővárosba, mindent tudott, mintha mindig itthon lett volna. A császári kihallgatáson oly megindító gyászbeszédet tartott Helena Augusta tündöklő erényekben gazdag, önmegtartóztató életéről és ártatlanul vállalt példás vezekléséről, angyali jóságáról és bőkezű jótékonykodásáról, hogy könnyekig meghatotta az érzelmességre hajló udvari embereket, és talán maga Constantinus is elérzékenyült volna, ha nem jut eszébe a Ruricius-botrány, minden förtelmességével együtt.

Hosius szaggatottan, megrendülten adta elő az Augusta halálát; éjjel halt meg, hirtelen, jámbor imádkozás közben; csak azt nem mondta meg a derék püspök, hogy kivel és hogyan imádkozott; arról is hallgatott, hogy az Augustát mértéktelen és túlzott elragadtatásának kellős közepén ölte meg a szíve, amely - mint ezúttal kiderült - mégsem volt oly romolhatatlan, mint a szépsége. Makarius püspök hófehér ruhába öltöztette a holtában is gyönyörű „hitvallót”, fejére menyasszonyi fátylat tűzetett, előbb azonban egy éjjel titokban bebalzsamoztatta, úgyhogy, holtteste évek múlva is épségben volt, mikor hivatalosan is szentté avatták. A megható beszámoló után Constantinus elrendelte, hogy a holttestet Aeliából szállítsák Rómába, s ott temessék el, mert úgy gondolta, hogy ott alig ismerik viharos életét, s valószínűleg könnyebben elhiszik szentségét, mint például Treviriben.

Flaviana a kihallgatás alatt feszülten figyelte Hosius minden szavát, minden mozdulatát, minden szemrebbenését, s halálos bizonyossággal megállapította, hogy ez az ember hazug, erőszakos, szélhámos, képmutató kéjenc, alattomos, sőt talán gyilkos is. Mindenesetre aljas, gátlástalan, bár óvatos és ügyes gonosztevő. Flaviana másnap magához kérette valami hivatalos ürüggyel.

- Clarissimus - kezdte az asszony -, a hivatalos ügyeken kívül szeretném megkérdezni tőled, mi a véleményed Areios tragédiájáról?

- Sajnálatosnak tartom, perfectissima.

- Elképzelhetőnek tartod, hogy valaki a császári kihallgatás után félórával mérgezés tüneteivel meghal?

- Nehéz elképzelni, perfectissima, de mivel mégis meghalt, két esetre gondolhatunk: vagy mérget vett be, mielőtt a kihallgatásra ment, vagy akkor vette be, mikor távozott a kihallgatás-ról, talán elkeseredésében.

Hosius csapdát sejtett, azért köntörfalazott, s azért beszélt akkora ostobaságokat, hogy Areios megmérgezte magát, mielőtt még beszélt volna a császárral. Flaviana most még bizonyo-sabban tudta, hogy elszánt gonosztevővel van dolga: tehát ez az ő embere, erre számíthat, hogy vállalkozik az ellensége ledöfésére, azért merte megígérni Constantinusnak, hogy megfejti Areios tragédiáját. Hogy pedig Hosius halálos ellensége Ablaviusnak - akit Flaviana az első perctől kezdve gyanúsított a gyilkossággal -, azt már a titkos adatok, értesülések, jelentések tucatjai s főleg Flaviana személyes megfigyelései világosan bizonyították. Tehát folytatta a barátságos kérdezősködést:

- Lehetségesnek tartod-e, clarissimus, hogy Areios a kihallgatás után nem távozott azonnal, hanem előbb bement valakihez?

„Hohó, hiszen ez valóságos vizsgálóbírói kihallgatás, legyünk óvatosak!” - biztatta magát Hosius, és legelbűvölőbb és legcsábosabb hódító mosolyát sugározta az asszonyra, s úgy felelt:

- Oly kellemes tárgyalni veled, perfectissima, hogy igazán szeretném a legteljesebb mértékben kielégíteni érdeklődésedet, de sajnos, csak most érkeztem, és úgy érzem, hosszasabban és bizalmasabban kellene megbeszélnünk ezt a sajnálatos esetet…

„Ez a viharvert, karvalyorrú vén varjú, lám, az ágyába akarna beszervezni bizalmasabb megbeszélésre! Nyomorult! No megállj!!” Félbeszakította: - Ez annyit jelent, hogy nem tudsz felelni a kérdésemre?

- Pillanatnyilag, perfectissima, igazán nem mernék…

- Jó, hát majd én segítek: Areios a kihallgatás után Ablavius lakosztályában, azaz hivatali helyiségében töltött egy félórát, ami azért természetes, mert mint fontos alexandreiai személyiség jelentkezni akart az új kormányzónál. És ezek után mi a véleményed? Öngyilkos lett Areios, vagy megmérgezték?

Hosius agyában egymást kergették a gondolatok: hiszen ez a nő a császár szeretője… ez aligha akarja csapdába csalni őt, hiszen éppúgy nem keresztény s nem ariánus, mint ahogy Constantinus sem az… de hiszen akkor itt csoda történik… Flaviana, vagyis mondjuk meg nyíltan: a császár kiszolgáltatja neki kényre-kegyre halálos ellenségét és elszánt vetélytársát… igen, a harc eldőlt, ezt az alkalmat meg kell ragadni… megragadja… végez a bitang krétai szélhámossal, bármi áron. És mintha máris vállán érezné a bíbort, határozottan felelt Flaviana kérdésére: - Megmérgezték.

- És? - ütötte a vasat tovább Flaviana. - Kicsoda?

- Kiderítem, perfectissima! Vállalom! - fogadkozott lelkesen Hosius, és elbűvölőnek szánt mosolya megint végignyálazta az asszony tökéletes és tiszta arcát. Flaviana szeme olyan hidegen vágott a bérgyilkos ragadozó arcába, hogy jéggé fagyott rajta az aljas vigyorgás.

Hosius azt sem tudta, hogyan támolygott ki a perfectissima szobájából.

Otthon pedig azonnal munkához látott s lázasan, szenvedélyesen, ádáz gyűlölettel és könyörtelen elszántsággal vetette bele magát a hajszába: a nagyvadra. Innen kezdve ő mozgatta az eseményeket s méghozzá oly kegyetlenül szédítő iramban, hogy a hajsza csak tragédiával végződhetett.

Ablaviusnak végre el kellett foglalnia az egyiptomi kormányzói méltóságot, s éppen útra készült, mikor a szép Ennia, s talán így kellene mondania: a még mindig szép és egyre csintalanabb és kacérabb Ennia - aki fürdött a milliókban és a csinosabbnál csinosabb fiatal szeretőkben - unatkozni kezdett, és valami változatosságra vágyott. Kapóra jött neki a szívből utált, de rendkívül hasznos férfiú egyiptomi utazása, és csak úgy foghegyről odavetette neki, nyafkán, bágyadtan, kislányosan:

- Mi lesz végül is azzal a bíborral?

Ablavius égre-földre esküdözött, hogy meglesz, meghozza, hiszen azért utazik Egyiptomba, hiszen egyetlen vágya, hogy az ő gyémántocskája Augusta legyen, azért is halmozza neki a százmilliókat… Folytatta volna, de Ennia a szavába vágott: - Aranyam van elég! Nekem a bíbor kell!

A szeplős és kopaszdi vörös nagyúrnak egyetlen életcélja volt kielégíteni ennek a szenátori ringyónak a kívánságát és szeszélyét. Tehát alighogy megérkezett Alexandreiába, vagy két hetet hivatalos ügyeire áldozott, aztán első dolga volt szórni a pénzt, ügynökökkel népszerűsíttetni magát, s mikor a talajt kellőképpen megtrágyázta arannyal, megvásárolta Bes jóisten papjait, hogy ha az isten nagy ünnepén elindul majd a körmenet Alexandreiából, végig a Níluson, kérjenek az istentől jóslatot, vajon ki lesz Constantinus utóda, s erre az isten majd felelje azt, hogy Ablavius. A papok még soha életükben nem láttak annyi pénzt, mint most, és Ablavius kedvéért még abba is beleegyeztek, hogy a szent bárka, amely az isten csengőkkel teleaggatott szobrát viszi lefelé a Níluson, álljon meg Kynonpolisban és Bes isten ott adjon jóslatot a kormányzónak, mint Ablavius előre megfogalmazta: a birodalom jövője érdekében.

Ablavius kényelmes ember volt: sem Ennia, sem Bes őistensége kedvéért nem volt hajlandó vállalni, hogy hónapokig hajókázzon az istennel Abydosig, hanem úgy intézkedett, hogy jöjjön az isten hozzá: azért a pénzért, amit kapott, bízvást megteheti. Kynonpolis pedig csodatevő Isis-szobra és temploma révén, nemkülönben Anubis isten tisztelete révén, a legalkalmasabb hely volt a szent hajó első állomásának.

És vajon Kynonpolisban hol máshol szállhatott volna meg a kormányzó, mint a városka leg-pompásabb palotájában, amely történetesen a dúsgazdag és szépséges Tamystha tulajdona. Így is történt: Ablavius szívesen látott és pazarul ellátott, sőt elkényeztetett vendége lett a gazdag háznak.

Tamystha akkor már megkapta Hosius levelét; tudta, mit kell látnia, hallania és tennie, tehát azzal kezdte, hogy mindjárt az első napon engedte elcsábíttatni magát, s mire a szent hajó megérkezett, minden titkát tudta Ablaviusnak, és mindent azon nyomban hűségesen meg is írt Hosiusnak. A Bes-papoktól nem sajnált még száz aranyat, ennek fejében elismervényt szereztek Ablaviustól, sajátkezű aláírásával, hogy alázatosan és hódolattal köszöni a szentséges Bes isten jóslatát, amellyel őt jelöli ki a római birodalom urának. Tamystha levele, az elismervénnyel együtt Hosius bizalmas futárja táskájában külön gyorsliburnán azonnal elindult Constantinopolisba.

Hosius diadallal mutatta be Tamystha leveleit és az elismervényt Flavianának, és ki tudja, milyen jutalmat és kitüntetést várt. Flaviana azonban hivatalos hangon csak ennyit mondott: - Beváltottad az ígéretedet, clarissimus. Mindenről beszámolok az Augustusnak. Ezek után nem kétséges az sem, hogy ki mérgezte meg Areiost: ugyebár? A bűnös elveszi méltó büntetését.

Magában pedig ezt gondolta: „Utána te következel!”

Ablavius kivégzése ugyancsak nyilvánosan történt, s az izgalom és érdeklődés mondhatni még nagyobb volt, mint a házasságtörők népünnepélyszerű kivégzésén. A forum még zsúfoltabb volt és a „Római Farkas” - ami még a főváros avató ünnepségén sem történt meg - ezen az egy délelőttön ezer denariust fiadzott.

Constantinus ugyan eleinte kissé húzódozott: Ablavius kivégeztetését a kormányzat szégyenének érezte, de eszébe jutott, hogy egyszer régen Volusianus óvta: ne adjon túlságosan nagy hatalmat egyesek kezébe… igen, ez akkor volt, mikor Italia vicariusává kinevezte… igen, éppen Ablaviust! Lám, mennyire igaza volt a hű barátnak! S ő még most is habozik?

Végül is Flaviana érlelte meg benne az elhatározást:

- Constantinusom, én igazán nem vagyok vérszomjas természetű, de itt nem egy ilyen nyomorult kalandorról van szó, hanem arról, mit követel a politikai bölcsesség. Hiszen erről egyszer már beszéltünk, kedvesem, emlékszel? Én a te nyugalmadért és biztonságodért, ha kell, az egész világot hajlandó vagyok feláldozni. S meggyőződésem, hogy ezzel a birodalom érdekét is szolgálom. Hogy efféle kalandorok a közeledbe, sőt bizalmadba férkőzhettek, annak az oka…

- …hogy te nem voltál mellettem, kislányom - vágott a szavába Constantinus.

- És az is, kedvesem - folytatta Flaviana -, hogy senki sem vizsgálta meg előzőleg az efféle kalandor múltját. Ennek a nyomorult Ablaviusnak az egész hitvány életét csak a mostani vizsgálat adataiból látjuk tisztán, meg az ő vallomásaiból: sajnos, utólag. S van még olyan embered itt, aki még Ablaviusnál is aljasabb, aki már harminc éve démoni gonoszsággal mérgezi az életedet, s ugyancsak a bíborodra vágyik titokban.

- Ki az, kislányom? - riadt fel Constantinus.

- Az, akinek a múltja még a másikénál is sötétebb: Hosius.

- Hosius? - döbbent meg a császár.

- Igen, Hosius - felelte határozottan Flaviana. - Nem kell sokáig várnod, kedvesem, s az ő életrajzát is a kezedbe adom. De akkor aztán éppen úgy el kell pusztítanod, nyilvánosan és könyörtelenül, mint ahogy elpusztítottad Ablaviust s előtte a többi hitvány bitorlót!

- Kislányom, hisz ez borzalom! Hiszen én vulkánokon táncoltam, hiszen én fenekedő orgyilkosok közt éltem! Helios csodája, hogy megmaradtam.

- Ezt a csodát barátaid és hű embereid tették, a Volusianusok, Taliók, Corfulenusok, Sandariók, Mariusok és Vecasiusok és a milliók, akik hűségesen harcolnak érted, dolgoznak a földeken és a műhelyekben, a sok névtelen Ferik meg Vetrasinus meg Marcia: ezek a táma-szaid és erősségeid, nem az önző, haszonleső és képmutató illustrissimusok és clarissimusok.

- Ma éjjel maradj velem, édesem - fogta meg az imádott asszony kezét Constantinus.

- Veled maradok, Constantinusom, kedvesem.

…Ez az este és éjszaka felfrissítette a császárt és kissé felszította sokszor lankadó erejét.

…Éjjel üstökös tűnt föl az égen, Constantinopolis népe az utcákon nyüzsgött, csodálta az égi tüneményt; éjfél után ők is fölébredtek a város zsibongására, Constantinus kitárta a széles üvegtáblákat, a város éjszakáját csak a csillagok szikrázása és az óriási üstökös csóvájának opálos derengése világította meg.

Ott álltak az ablakban; nézték a csodálatos égi tüneményt: ez valóságos üstökös volt, nem égi jel, hanem természeti jelenség, minden belemagyarázás, minden misztikum, minden mágikus jelentés nélkül. Egyszerű üstökös, mint ahogy a halo is egyszerű fénytünemény volt, amíg égi jellé nem magasztosították.

Constantinus megdidergett, jelentkeztek kínzó fájdalmai. Flaviana lefektette. Az Augustus teste lázasan remegett, mintha zokogás rázta volna.

- Hát hiába éltem? - sóhajtotta félálmában.

Flaviana megsimogatta a lázas fejet hűvös kezével:

- Nem, kedvesem, nem éltél hiába - susogta biztatón -, fölötted már az üstökös virraszt.

Vége