Kis lovascsapat kaptatott fölfelé a lejtőn a szilfákra futtatott szőlőlugasok között. Jóval elmúlt dél, forrón sütött a júliusi nap, a borsószem nagyságú szőlőbogyók, mint apró smaragdok szikráztak Helios tüzében; lépten-nyomon sárgálló körték és pirosló almák bukkantak ki a gyümölcsfák lombjai közül; édes gyümölcsillat terjengett a levegőben; az utat szegélyező cserjék és bokrok tikkadtan kókadoztak a fülledt hőségben.

Lépésben haladtak a lovasok az enyhe dombhajlaton, a csapat élén Constantinus. Fent a dombtetőn már szemükbe villantak az úri villák fehér oszlopai és piros cseréptetői.

Constantinus odafordult a bal oldalán lovagló szárnysegédjéhez: - Talio, amíg én bent vagyok az Augustusnál, gondoskodjál róla, hogy senki se léphessen be a villába.

- Igenis, nobilissimus.

Helena villája valóságos kis palota volt: egykori kedvese - vagy ahogy ő mondogatta: férje, Constantius Augustus - építtette neki itt, a Mosella bal partján, a déli napfényben fürdő Aranyhegyen, amelyet aranyszínű szőlőfürtjeiről neveztek ily pompázatos és büszke néven.

Szőlők és gyümölcsöskertek övezték a villát mindenfelől, s maga az épület szinte láthatatlanul megbújt a dús lombú fák sűrűjében, s minden irányban legalább ezer lépés választotta el a legközelebbi villától.

Constantinus, mihelyt megérkezett Treviribe, százfőnyi testőrséget rendelt a villa őrizetére; az őrség parancsnokának Ruriciust nevezte ki, talán az egész birodalomnak legfiatalabb praefectus praetorióját: mindössze harmincöt éves volt. A nobilissimus nemcsak a villapalota őrzését bízta rá, hanem ő felelt a palota két fejedelmi lakója: Helena és Minervina biztonságáért és életéért is. Nem volt könnyű ez a megbízatás, hiszen mind a két nő élete állandóan veszélyben forgott. Itt a villában a rabszolgák, a katonák, a tisztek és tisztviselők természetesen megadták Helenának az Augusta címet, holott ez jog szerint éppúgy nem illette meg, mint Minervinát a nobilissima címzés. De Constantinus itt a villában megkövetelte, hogy anyját is, feleségét is a fejedelmi nőket megillető tiszteletben részesítsék. Ezzel egyúttal a törvényes császárné orra alá is borsot akart törni: Flavia Maximiana Theodora, a lemondott Maximianus császár mostohaleánya, a diocletianusi rendszer értelmében Constantius törvényes felesége lett: fintorgatta is az orrát Constantius, hogy a ragyogó Helena után ezt a fonnyadt, csúf nőt kellett feleségül vennie, de hát Diocletianus rendelkezése értelmében ez volt a császári bíbor ára. Az új Augusta nem tűrte meg Helenát a császári palotában, ezért építtette meg Constantius már jóval a házasság előtt az aranyhegyi villát, s mikor Minervina a kalandos utazás után megérkezett Treviribe, ő is ott kapott lakosztályt és udvartartást.

Theodora őt sem engedte be a palotába.

- Kívül tágasabb - mondta az udvarmesternek, aki Minervinát bejelentette -, maradjanak csak együtt az „ágyasok” ott fenn az aranyhegyi „bordélyházban”.

Hát ilyen szókimondó asszony volt Theodora császárné, ám kellőképpen utálta is mindenki.

De ő is utált mindenkit, magát Constantiust is, a hideg nők makacs és szívtelen sértődött-ségével, mindazonáltal tizennégy év alatt hat gyermeke született tőle: előbb egymás után három fiú, utánuk három lány. A legidősebb fiú, Dalmatius volt: a diocletianusi rend értelmében ő számított Constantius törvényes utódjának, nem pedig az „ágyas” Helena fia, Constantinus, vagy ahogy Theodora emlegette: „a fattyú”.

A „fattyú” azonban nemcsak jó hadvezér, kitűnő szervező és jó politikus volt, hanem céltudatos ember is. Jól látta a diocletianusi rendszer, a sokfejűség csődjét, s már Nikomedeiában világosan kitűzte élete célját: a maga kezében összefogni minden hatalmat: mint Augustus császár idejében, megint csak egyetlen ura legyen a birodalomnak! Ez az egyetlen mentség ebben a sokfejű anarchiában. Ezért szökött meg idejében Galerius karmai közül; ezért jött Galliába! Itt látta azt az archimedesi pontot, ahonnan a korhadt régi világot kifordíthatja sarkaiból. És vajon keresztezhette-e terveit egy alig tizenhárom éves tacskó, Dalmatius, azon a címen, hogy „törvényes” ágyból született?

Sipítozhatott és rikácsolhatott a rosszmájú Theodora, amennyit akart, tenni alig tehetett valamit. Galerius e pillanatban kezet foghatott volna Theodorával, hisz mind a kettő szívből kívánta Constantinus vesztét. A nobilissimus azonban ezer veszély árán kisiklott Galerius karmai közül: hát csak természetes ezek után, hogy Theodora gyűlölködését és aknamunkáját játszi könnyedséggel lebírta.

Izgatott nyüzsgés kezdődött a villában, amint Constantinus megérkezett. Az őrség tisztelgett, Talio is segített elállni katonáival a villapalota és a kert minden bejáratát, a személyzetet pedig annyira meglepte a nobilissimus váratlan érkezése, hogy semmiféle szertartásosságra nem jutott ideje.

- Nobilissimus - fogadta a belső előcsarnokban az udvarmester -, kegyeskedjél megengedni, hogy bejelentselek.

- Erre semmi szükség! - csattant rá Constantinus hangja.

- De az Augusta szigorúan megparancsolta - ellenkezett a rabszolga, Constantinus azonban keményen letorkolta:

- Elég! Takarodj!

És határozott léptekkel megindult Helena fogadószobája felé.

Az „elpusztíthatatlan” szépasszony felfigyelt a hangos szóváltásra, s még volt annyi ideje, hogy a faburkolatos fal egyik mélyedésébe hirtelen betuszkolja erényének hű őrizőjét, Ruriciust. Gyorsan ráhúzta a fatáblát a nyílásra, és máris bűbájos mosollyal sietett fia elé.

A rabszolga széttárta a nehéz sötétkék bársonyfüggönyt, és a következő pillanatban Constantinus ott állt anyja előtt. Helena arca friss izgalomban égett - a szépítőszerek is megtették a magukét! -, és Constantinus kissé szégyenkezve döbbent rá, hogy ha ez a kívánatos és tüne-ményes szépasszony nem az anyja volna, bizony menthetetlenül vele töltené a mai éjszakát!

Nem csoda! Helena alig múlt negyvennyolc éves, Constantinus pedig most járt a harmincharmadikban! S méghozzá Helena szépsége olyan kivételes, olyan romolhatatlan volt, hogy eddig mindenkit megtévesztett, aki nem tudta, hogy harminchárom éves fia van. De ez az önmagáért való, elpusztíthatatlan szépség bűvös hatással volt olyanokra is, akik tudták, hogy Constantinus az ő fia. És Helena kiaknázta ezt a bűvös hatást…

Ruricius volt eddig legnagyobb szerelme, úgy érezte. Akik értenek a nőkhöz, mint például az a huncut és ravaszdi Brellicus, azt mondanák, hogy ez természetes: az öregedő nő utolsó belecsimpaszkodása a férfiba, a szerelembe - helyesebben: a szeretkezésbe - az egyre fenyegetőbben közelgő s végképp elháríthatatlan alkonyatban. De az ilyen cinikus nőcsábítóknak nincs igazuk. Helena úgynevezett „utolsó” szerelme szerelem volt a javából, őrjöngő és tomboló szerelem, s kissé romantikus túlzással azt is mondhatta volna, hogy ez éppen az első igazi szerelme. Hiszen ez könnyen megérthető: Constantius volt a gazdag nagyúr, a diadalmas hadvezér: hát persze hogy ennek szívesebben játszotta meg a szerelmes szűzlányt, mint holmi sehonnai tevehajcsárnak, aki valahol, fiatal múltja mélyében, az ágyába fektette; Biton bácsinak „hivatalból” adta oda magát, úgyszólván állása érdekében; aztán magánszorgalomból is sokat dolgozott, szenvedett, s néha élvezett is, de ez mind nem hozta meg az igazi beteljesülést. Most végre ez a fiatal Ruricius, aki a fia lehetne bízvást, ez hozta meg neki azt a szerelmet, azt a tiszta és átszellemült beteljesülést, amelyről fizetett szeretkezései közben annyit ábrándozott.

De ebben a pillanatban eszébe villant a botrány lehetősége is. Ruriciust már nem először bújtatta el a fogadóterem faliszekrényében; azonban megremegett arra a gondolatra, hogy éppen a fia leplezze le esetleg az ő féltve őrzött titkát. Éppen ezért igyekezett eltávolítani Constantinust, hogy egérutat biztosítson szerelmesének.

Ez már megállapodás volt kettejük közt: ha kellemetlen látogató lepte meg őket, Helena az erkélyre tessékelte, s közben Ruricius nyugodtan távozhatott. Most is így történt: Constantinus ott ült Helenával a tágas teraszon, és közben Ruricius már régen kisurrant a fatáblás fali rejtekhelyről, és odalent a kertben átvette az őrség parancsnokságát.

- Nos, fiam - szólalt meg Helena, miután elhelyezkedtek a kényelmes karosszékek puha párnáin -, minek köszönhetem váratlan látogatásodat?

- Egy váratlan eseménynek, anyám. - A magas termetű, széles vállú, bikanyakú férfi szinte röstelkedve nevezte anyjának ezt a viruló, friss és üde szépasszonyt.

- Mi történt? - kapta fel a fejét Helena, és csigákba göndörített dús és selyemfényű szőke haja meghullámzott.

- Gyorsfutár érkezett Eboracumból: apám vérmérgezést kapott, állapota válságos.

- Merénylet? Galerius? - kérdezte Helena kissé közömbösen.

- Ilyesmiről szó sem lehet. Mikor két hónappal ezelőtt meglátogattam odafent Britanniában, meggyőződtem róla, hogy idegen még csak a közelébe sem férkőzhet. Mérges pattanás volt az arcán s a borbélya, leghívebb rabszolgája, véletlenül felsértette, s a jelentéktelennek látszó seb hamarosan elmérgesedett.

- De hiszen ott van mellette az orvosa!

- Soteridas ott van, igaz, de az efféle mindennapos sérülést nem vette komolyan, az operációval elkésett, úgy hogy apám állandóan lázas, néha félrebeszél, s az érvágás sem csökkentette a lázát, a legerősebb lázcsillapítók is csődöt mondtak.

- Apád szervezete vasból van: kilöki magából a mérget. Az öreg Soteridas is ebben bizakodott, azért nem nyúlt rögtön a késhez. „Natura medicatrix: a természet a legjobb orvos”, szokta mondogatni, s ebben én is hiszek. S úgy érzem, nincs ok aggodalomra.

Helena szeretett volna minél hamarább túlesni fia váratlan látogatásán. Őszintén szólva türelmetlen volt: unta Constantiust is, a fiát is; úgy érezte, hogy megrabolják, hiszen illatos hálószobájában mindent gondosan előkészített a mai délutánra, és most, az unalmas beszélgetés közben is szüntelenül Ruriciusra gondolt, és virágzó testén minduntalan végigbizsergett a várva várt ölelkezés forrósága. Egy pillanatra mindenről megfeledkezett, lehunyta a szemét, és halvány mosoly lebbent szája szögletében.

- Mért mosolyogsz ezen, anyám? - kérdezte Constantinus kissé keményen, félig-meddig rendreutasítón.

Helena fölrezzent a boldog révületéből, megdöbbent vigyázatlanságán, s elhatározta, hogy ezentúl jobban fegyelmezi magát, s többé nem viselkedik úgy, mint egy szerelmes csitri.

Mindez egy pillanat alatt villant át a fején, s máris felelt a fia kérdésére: - Eszembe jutott az öreg Soteridas görbe háta és furcsa bicegése, azon mosolyogtam. Mert Constantiust csöppet sem féltem: natura medicatrix!

És halkan, puhán, kislányosan elkacagta magát.

- Ne vedd félvállról apám betegségét - vágta el a kacagást Constantinus. - Az orvos szóról szóra ezt üzente: „Állapota válságos.” Abban igazad lehet, hogy apám szervezete kitűnő, s legyűrheti a halálos bajt, ha a méreg nem itatta át egész testét, s nem szivárgott be az ereibe.

Csakhogy erre kevés a remény, mert a futár olyan híreket is hozott, amelyek félelmetesebbek az orvos üzeneténél is.

- Ugyan? - figyelt fel az Augusta.

- Concordius, apám bizalmasa, akit a betegség első hírére Eboracumba küldtem, külön levélben jelenti, hogy az első lázas éjszakán, éjfélkor, magától kivágódott s aztán becsapódott apám hálószobájának ajtaja, holott senki sem nyúlt hozzá, s még csak a közelében sem volt senki! Az ajtó dörrenése megremegtette az egész házat, és hét ablak - értsd meg jól: éppen hét ablak! - be is tört.

- Szörnyű! - borzongott meg Helena.

- Kétségtelenül az istenség jeladása ez. De történt ennél borzalmasabb eset is, mégpedig másnap: az éjszaka csöndjében, megint csak éjfélkor, sorra lezuhantak a házi istenek apró szobrocskái a lararium polcairól, s a márványpadlón darabokra törtek! Irtózatos!

- Irtózatos! - nyögött fel az asszony, aki a végzetes isteni jeladás hallatán percekre megfeledkezett Ruriciusról. Rémületében vacogott a foga, és a kezeit tördelte.

- Igen, anyám - szólalt meg újra Constantinus néhány percnyi dermedt hallgatás után -, ezek a jelek világosan és érthetőn beszélnek. Soteridas jó orvos, a természet még jobb orvos, de csalhatatlan és hiteles diagnózist csak az istenség adhat. És az istenség nyilatkozott. Vedd úgy, hogy férjed, az én dicső apám, halott…

Helena összerezzent. Végigcikázott agyán a messzi múlt sok viharos élménye, Drepanon, Naissus, a rengeteg névtelen szerető, az emésztő tüzekben ellobbant évek, végül a mámorok-ban izzó jelen: az igazi szerelem, amit hiába sóvárgott és kergetett évtizedek óta. S most végre megtalálta, és boldog volt, hogy testét is, lobogó szenvedélyét is érintetlenül hagyták az elviharzott évek. Megvillant a szeme, s már-már újra elmosolyodott, de sikerült fegyelmezetten viselkednie: szabályos, keskeny arcán rémület és szomorúság tükröződött, de az álarc alatt szentségtörő és csintalan gondolatok ficánkoltak, mint vásott és mókás szatírkölykök. Sem beszélni, sem hallani nem szeretett a halálról, és Constantius már több mint egy évtizede halott volt az ő számára…

De hibátlanul játszotta szerepét; Constantinus utolsó szavaira megborzongott, és halk hangon, de minden meggyőződés nélkül, tiltakozott:

- Nem, nem, ne is mondj ki ilyen szörnyűséget!

- Ki kell mondanom, anyám, s téged is kérlek, ne ringasd magad ábrándokban. Az istenség első jeladása még csak figyelmeztetés volt a várható borzalmas eseményre; a második jeladás, az istenszobrok lezuhanása, már hangosan hirdette a végzet beteljesülését. Értelme ez volt: Constantiusnak nincs szüksége többé házi istenekre, mert maga is az istenek közé kerül…

Concordius azt írja, hogy a papok nem merték megmondani az égi jeladás értelmét, pedig nagyon jól tudták. Én is tudom az égi jeladások értelmét; Vettius Rufinus barátom, a Napisten főpapja tanított meg rá. Olyan embernek, aki vezetésre, sőt uralkodásra hivatott - s még inkább annak, aki mint én, akar is uralkodni -, fontosabb az égi jelek jelentőségének felismerése, mint a nagy jogászok, Gaius, Papinianus, Ulpianus és Paulus bölcs szőrszálhasogatása, vagy a haditudomány elméletíróinak ostoba és nagyképű könyvei. Én nem könyvekből tanulom és intézem a történelmet, hanem magam teremtem! És ebben nem az úgynevezett tudósok locsogása az útmutatóm, hanem az istenség akarata és sugallata. Értesz engem, anyám?

- Hogyne értenélek - bizonykodott Helena, bár nemcsak hogy semmit sem értett az egészből, hanem oda se figyelt. Minek is figyelt volna? Elképesztő műveletlenségében egyetlen bölcsessége, tudománya, fegyvere és eszménye a tulajdon „romolhatatlan” szépsége volt. A körülötte immár évtizedek óta zajló történelmet is ebből a szemszögből szemlélte. Büszke volt a fiára, vakon bízott benne, hogy előbb-utóbb császár lesz belőle, s akkor anyjának is megadja majd a császárnénak járó hivatalos tiszteletet és hódolatot, de jobban szerette volna, ha ez a remek férfi nem az ő fia. Valamikor akarta ezt a kisfiút, hogy Constantiust magához láncolja, és a sok megalázó „hányattatás” után előkelő és nyugodt életet biztosítson magának, de határozottan sértésnek érezte, hogy a „kisfiú” ilyen nagyra nőtt, s már szinte az ő örök fiatalságát veszélyezteti. Ha nem a fia volna, gyöngyöztek tovább a gondolatai, akkor csak őt választaná szeretőjének… S meg is borzongott erre a vérfertőző gondolatra. Mivel semmi mással nem foglalkozott életében, csak szeretkezéssel és pletykával, mindig mindent tudott fia viszonyai-ról és hódításairól, apróra ismerte a vérforraló Thamar-kalandot is, és akár az imádott Ruriciust is a faképnél hagyná, ha ez a „bikanyakú” nem a fia volna, hanem inkább a szeretője lehetne!

- Hát ha értesz - folytatta Constantinus -, akkor megmondom neked, hogy Constantius pontosan a házi istenek lezuhanását követő hetedik napon halt meg.

- Bizonyosra veszed, hogy meghalt?

- Bizonyosan tudom. Nem ok nélkül adott jelt az istenség! A legközelebbi futár, meglátod, meghozza a bizonyosságot.

- Akkor pedig gyászruhába kell öltöznöm - szipogta Helena kislányosan s némi nehezteléssel, mintha megsértették volna. De egy pillanat múlva eszébe jutott, hogy hiszen szőke hajhoz remekül illik a fekete selyemruha: kiemeli és hangsúlyozza a haj arany ragyogását és bársonyos bőre vakító fehérségét - és megnyugodott. Alig várta a „bizonyosságot”, hogy gyászruhát ölthessen. Valami huncut démon megint incselkedni kezdett vele, s már-már mosolyt fakasztott az ajkán, de bizony ő megint megfegyelmezte magát: fejét lecsüggesztette, vékony ajkait összeszorította, és hallgatott.

- Hát igen - szólalt meg kisvártatva Constantinus. - Ezért jöttem.

Helena szempillája megrebbent: azt hitte, hogy már indul is a fia. Félig már föl is emelkedett a székéből, de Constantinus megfogta a karját, és szelíd erőszakkal visszaültette.

- Nos? - kérdezte Helena meglepetten és kissé türelmetlenül.

- Ezért és még valamiért. Nem hiába lakom a palotában: mindenről azonnal és pontosan értesülök. Talio, az én hű segédtisztem, valóságos Argus: mintha ezer szeme volna! Mindent megtud, ami történik, s ami készül: az éhes kis rabszolgalányok, egy kellemes éjszaka fejében, mindent kifecsegnek. Így tudtuk meg, hogy Theodora, ez a gonosz hárpia, messze ágazó kémszervezetet tart fenn, éberen figyelteti apám állapotát, úgyszólván les a halálára, s abban a pillanatban, amikor Constantius behunyja a szemét, néhány felbérelt csatlósával azonnal ki akarja kiáltatni Augustusnak elsőszülött fiát, Dalmatiust, ezt a nyeszlett, hitvány kölyköt.

- Micsoda? - csattant fel Helena, és vérvörösre vált az arca.

- S ez még nem minden - folytatta Constantinus. - Odalent Arelatéban, mint a hiúz, lesben áll a vén Maximianus, ez a műveletlen és durva sirmiumi parasztivadék, hogy amint apám haláláról értesül, azonnal felvegye a bíbort. Diocletianus ugyan rákényszerítette az öreget, hogy a vicennalia, vagyis a húszéves uralkodói jubileumnak ünnepén ő is mondjon le; le is mondott, de azóta sem fér a bőrébe: ugrásra készen várja az alkalmat, hogy feltámadjon.

Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy apám után ő akar lenni újra a nyugati császár, ha Diocletianus a feje tetejére áll is! Persze ehhez légiók kellenének, s elég volna neki akár három is - hiszen kitűnő hadvezér, és hetek alatt elfoglalná Galliát; no igen, ha én még mindig Nikomedeiában kuksolnék! - de neki egyetlen légiója sincs, s azzal is beéri, ha az arelatei helyőrség kikiáltja császárnak; még nem volt olyan kalandor, akinek ne akadt volna néhány ezer csatlósa, hogy kikiáltsa császárnak: Maximianusnak, a lemondott és levitézlett császárnak éppenséggel nincs mit vesztenie. És bizonyos vagyok benne, hogy ez a szír bestia, ez a Theodora uszítja, főképpen azért, hogy engem kiüssön a nyeregből.

Az alattomos cselszövések kissé fölkeltették Helena érdeklődését: - Nem tűrheted ezt az aljas aknamunkát! Gyilkoltasd meg valamennyit: Maximianust, a züllött fiát Maxentiust, s utánuk ezt a förtelmes Theodorát, mind a hat fattyával együtt!

Úgy látszott, mintha Helena hirtelen anyává magasztosult volna, s a legvakmerőbb kockázatokat is vállalná a fia érdekében. Pedig mindössze arról volt szó, hogy ha nem Constantinus kerül uralomra, ő bizony nemcsak az Augusta mondvacsinált méltóságából csöppen ki, hanem az aranyhegyi villából is, és mehet vissza Naissusba, Biton bácsihoz, vagy más hasonló előkelő fogadóba, értékesíteni elpusztíthatatlan szépségét, mert arról, hogy ha minden kötél szakad, Ruricius feleségül vegye, szó sem lehetett. Sok évtizedes szerelmi tapasztalata megtanította arra, hogy egy hetéra életében legfeljebb egyszer ha akad olyan jóhiszemű bamba, aki csakugyan feleségül veszi. És a maga jövője érdekében uszította Constantinust, hogy takarítson el az útjából mindenkit, aki az ő életét, fejedelmi kényelmét, jólétét és főképpen fiatal szerelmét veszélyeztetné. Constantinust szinte meghatotta anyja szenvedélyes kitörése: - Anyám, igazad van! Ha érdekeink úgy kívánják, s ha minden más eszközből kifogytunk, gyilkolni kell. Gyilkolni jó, mert ezzel az ember tiszta helyzetet teremt, s ezenfelül olyan tökéletes kielégülést szerez, amely többet ér minden szerelmi kéjnél, főleg, ha nőt gyilkolhat az ember. Nekem például legnagyobb élvezetem volna ledöfni ezt a szír bestiát.

- Hát akkor? - lihegte Helena.

- Anyám, még nem fogytunk ki minden más eszközből! Egyelőre itt vannak britanniai és galliai legióink, s ezek az utóbbi hónapok harcaiban fényesen bebizonyították hűségüket.

Amíg kezemben tartom ezeket a legiókat, addig várhatunk. A tőr csak akkor következik majd, ha az lenne az utolsó fegyverünk. De megnyugtatlak anyám: a legiók engem se Maximianus, se Theodora szép szeméért nem hagynak cserben soha!

Helena most megfeledkezett arról, hogy ez a remek férfi, ha nem volna a fia - a szeretője is lehetne, és lenne! - s most már nyugodtabban és bizakodó hangulatban mondta rá: - Helios adja, hogy minden úgy legyen, ahogy te akarod!

- Én pedig azt akarom, anyám, hogy én legyek apám egyetlen utódja, Keleten és Nyugaton, a római birodalom egyetlen ura!

Helena döbbenten kapta fel a fejét:

- Constantinus! Lehetséges ez?

- Minden lehetséges, anyám, amit az ember erősen akar!

Helena most átszellemült rajongással nézett a fiára, hitt benne, tőle remélte már a jövőt, a biztonságot és a boldogságot, s úgy érezte: ebbe a férfiba százszorta szerelmesebb, mint a gyönyörű és fáradhatatlan Ruriciusba.

De azért, alighogy a fia kitette a lábát a villából, Helena mohó és vad izgalommal dobta oda magát Ruriciusnak az illatos hálószobában. Csak másnap reggel bocsátotta ki a remek fiatalembert, aki bizony jobban belefáradt a szerelmi csatába, mint az örökifjú szépasszony.

Helenát valósággal fölfrissítette a fiával folytatott komoly, sőt komor beszélgetés után ez a hajnalig tartó szeretkezés. Egy pillanatra eszébe jutott az eboracumi halott - mert az istenség jeladása meggyőzte róla, hogy Constantius csakugyan meghalt -, de ezt a sötét gondolatot azonnal kiverte a fejéből: Constantiushoz nem fűzte semmiféle mély érzelem; úgy adta oda neki magát, mint akármelyik pénzes nagykereskedőnek vagy versenykocsisnak, azzal a különbséggel, hogy tőle gyereket is akart, mert így biztosította jövőjét. Egyébként a halottak hagyják békén az élőket, és ne vessenek árnyékot az ő elmúlhatatlan szépségének tündök-lésére!

Testében még ott bizsergett a tökéletes kielégülés gyönyörűsége: úgy pihent ágyában selyempárnáin, mint rózsaszín márványból remekelt Aphrodite-szobor. A szőke hajzuhatag úgy folyta körül fejét, mint az olvadt arany. S ebben az aranyhajú fejben, most a mámorok után, színjózan gondolatok rajzottak. Már a búcsúzás pillanatában lelkére kötötte Ruriciusnak, hogy a consistoriumban erélyesen tiltakozzék Theodora tervei ellen és mindenáron hiúsítsa meg Dalmatius utódlását. Mert hogy Maximianus és Theodora minden követ megmozgat Dalmatius (s ki tudja: talán a züllött Maxentius) érdekében, azt Constantinus pontosan tudta, Helena pedig pontosan megérezte. Lehunyta a szemét; bizonyos volt benne, hogy Ruricius kíméletlenül végez mindenkivel, aki keresztezni merné Constantinus útját, s ha éppen szükség lesz rá, kiirtja akár az egész Maximianus-pereputtyot!

És boldogan elmosolyodott.

Utólag eszébe jutott, hogy Constantinus be se nézett Minervinához. Mióta itt van a fiatalasszony, lehet vagy két hónapja, mindössze egyszer látogatta meg, s akkor is alig néhány percet időzött nála; még a kardját sem csatolta le. Helena sejtette, hogy Constantinusnak már nem kell a szépséges Minervina, mióta tudja, hogy gyermeke, sőt bizonyosan fia lesz tőle. A bájos és kedves Minervinát szerette és sajnálta, hiszen hiába szerzi meg Constantinus a bíbort, az „ágyasából” sohasem lehet Augusta. Minervina is osztozik hát az ő sorsában: ezért sajnálta; viszont kissé neheztelt rá, hogy miatta időnek előtte nagymamává kell lennie. Helena, az örök hetéra, az elpusztíthatatlan szépség - nagymama!

Az elmúlt viharos éjszakára gondolt, és elkacagta magát.

A postakocsi dübörögve-csattogva robogott át a Porta Nigra, a bástyaszerű Fekete Kapu visszhangos boltozata alatt, aztán végigvágtatott a városon, és csak a császári palota ötemeletes, hatalmas épülettömbje előtt állt meg. Vecasius kiszállt, ledobta útiköpenyét, s nagyot nyújtózkodott, szinte ropogtak a csontjai. Aztán belenevetett a harsány júliusi napsütésbe, és a kocsiban szöszmötölő rabszolgájának odakiáltott:

- Hé, Akakos, te nyavalyás, mit piszmogsz odafönt?! Gyerünk azzal a poggyásszal, mert úgy meglódítalak, hogy kibukfencezel a világ fenekén, te, te, te gézengúz!

És Akakos abban a pillanatban már le is huppant a kocsiról, mégpedig a poggyásszal együtt.

De ijedtében elhirtelenkedte az ugrást, úgy hogy nagyot nyekkent a kövezeten, a súlyos poggyász rázuhant, és jól megnyomta; a szerencsétlen eunuch keservesen nyögdécselt, s alig bírt feltápászkodni.

- Pipogya fickó! - nevetett Vecasius - Előre!

Akakos megerőltette magát, nagy keservesen vállára kanyarította az útizsákot, s gazdája után megindult a palota főkapuja felé. Vecasius már éppen odaért a kapuhoz, de a két germán testőr keresztbetett lándzsája útját állta: abban a pillanatban már eszébe is jutott, hogy igazol-nia kell magát; az övére csatolt bőrtáskából elővette a thraciai helytartó pergamentekercsét, amely igazolja őt, mint a keleti Augustus udvari titkárját, aki császári üzenetet hoz a nyugati Augustusnak, s őt és szolgáját feljogosítja az állami posta díjtalan használatára. Az okmányt persze Sandario állíttatta ki és írta alá, de nem mulasztotta el ráfesteni helytartói jelvényeit; és ez volt a szerencséje Vecasiusnak, mert a testőrök, sajnos, nem tudtak olvasni, de a császári helytartók, kormányzók, vezérek és egyéb főméltóságok jelvényeit megismerték: a jelvény valósággal varázsvessző volt. Amint a testőrök megpillantották a szépen színezett jelvényt, amely két aranyoszlop közt bíborterítős asztalt ábrázolt s rajta vastag könyvtekercset, a két lándzsa azonnal fölemelkedett, a testőrök tisztelegtek s Vecasius, a szolgája kíséretében, bement, azaz hogy kellő méltósággal bevonult a palotába.

Idáig csak eljutott a céltudatos és szívós fiatalember, de ha azt hitte, hogy célhoz érkezett, és hamarosan jelentkezhetik Constantinusnál, nagyon tévedett. A palotában csak úgy nyüzsgött a rengeteg tisztviselő. Nikomedeiában is tucatjával volt efféle udvari léhűtő, de itt annyi volt belőlük, hogy az embernek hangyabolyt vagy méhkast juttattak az eszébe; szüntelenül jöttek-mentek, keringtek, özönlöttek, egymás sarkát taposták a folyosókon, a hivatalszobákban, a másoló irodákban, az irattárakban. Zsongott, zúgott, morajlott a palota, mindenki lázasan közlekedett és tevékenykedett, csak éppen senki sem dolgozott.

Vecasius tudta a rendet: egyenesen abba az irodába ment, ahol a kihallgatásra jelentkezőket előjegyezték. A löttyedt ábrázatú, kövérkés főnök történetesen a helyén szundikált, mivel közlekedni is lusta volt. Sértődötten kapta föl a fejét, amikor Vecasius tisztelettel megkérte, hogy tekintse meg Sandario helytartó őtekintélyességének igazoló okiratát, és kegyeskedjék intézkedni, hogy minél előbb jelentkezhessék a nobilissimusnál. A semmittevésben eltotyako-sodott főnök gondosan végigolvasta az iratot, visszaadta Vecasiusnak, fölrántotta a szemöldökét, aztán kenetes és kissé atyáskodó hangon kioktatta a jövevényt: - Tisztelettel kérem kiválóságodat, méltóztassék megbocsátani csekélységemnek, hogy figyelmeztetni bátorkodom a keleti és a nyugati udvari rendtartás között fennálló lényeges különbségre. Ugyanis Keleten egyszerűbb az eljárás, ott a diocletianusi hivatali rendszer még mindig a maga eredeti, hogy úgy mondjam: kezdetleges szervezetében él tovább, viszont mi itt Nyugaton lankadatlan munkával, kitűnő szakértők közreműködésével tovább fejlesztettük, s a mai kor igényeinek megfelelően a legapróbb árnyalatokig részletesen kidolgoztuk. Elég, ha annyit közlök kiválóságoddal, hogy Constantius őszentsége ezt az új szabályzatot teljes egészében jóváhagyta. Nos, az új rend különbséget tesz „kívülállók” és „kebelbeliek” közt; mivel pedig kiválóságod kebelbeli, jelentkezése ügyében a császári titkos iroda főnöke illetékes dönteni. Szíveskedjék tehát a magister memoriae őtekintélyességéhez fordulni. Mivel azonban ő a „spectabilis” rangot viseli, kérnem kell kiválóságodat, hogy szíveskedjék sorra végigjárni előbb az auditorok, a cancellariusok, a chartulariusok, a corniculariusok, az anatorok, a memorialisok, az officialisok, az ordinariusok, a tabulariusok és a notariusok irodáit, s biztosíthatom kiválóságodat, hogy a notariusok irodájának főnökétől pillanatok alatt megkapja azt a végzést, amelynek alapján zavartalanul bejut az imént említett spectabilis őtekintélyességéhez, aki viszont megnyitja kiválóságod előtt a nobilissimus fogadótermének ajtaját. Kiválóságod, mint a lazább keleti rendtartás híve, talán azt mondhatná a mi rendszerünkre, hogy kissé bonyolult és körülményes, ám csekélységem nem habozik kijelenteni, hogy csak ezzel a jól átgondolt és következetesen végrehajtott szabályzattal lehet biztosítani az ügyintézés zavartalanságát s mindenekfelett az Augustus őszentsége és a nobilissimus nyugalmát. Hízelgek magamnak azzal, hogy sikerült megvilágítani kiválóságod előtt az új rendszer nyilvánvaló ésszerűségét és tagadhatatlan előnyeit.

Vecasius kábultan állt a fejére záporozó szóáradatban, és ez a tiszteletlen mondat fogamzott meg elméjében: „Sikerült, persze hogy sikerült, te vén hülye!” Már egy másik mondat is csiklandozta ajkait, olyanféle, hogy „Bár csapna beléd itt, egy ültő helyedben annak a magasságos Jupiternek a legeslegkacskaringósabb mennyköve”, de mint fegyelmezett diplomata, bölcsen tudta, hogy a szavak nem gondolataink kifejezésére, hanem éppenséggel elleplezésére valók, tehát elővette legbiztosabb fegyverét: mosolyát. Ő maga úgy értette ezt a mosolyt, hogy harsányan és gúnyosan kiröhögte ennek a bürokrata baromnak a bárgyúságát, a szószátyár és hígvelejű főnök viszont hízelgő elismerésnek vette. Mert a világon mindennek legalább két értelme van, ha ugyan nem több, mondhatta volna Hermeias, ha idejében ki nem tekerik a nyakát.

Megindult hát Vecasius a Mindenható Hivatal tekervényes útjain, és délre sikerült is eljutnia a harmadik irodáig; itt azonban értésére adták, hogy most éppen ebédelni mennek, jöjjön délután - erre Vecasius keményen az asztalra csapott, s jól odapörkölt annak a nyeszlett chartulariusnak, aki mindenáron szerette volna lerázni a nyakáról. A vékonyka ember ijedten nyakába vette a lábát, s úgy elinalt, mintha soha itt se lett volna. Vecasiusnak végképp elfogyott a türelme, átvágott a kifelé tóduló naplopók tömegén, és vaktában megindult az emeletre. Lépten-nyomon testőrök állták útját, de az aranyoszlopos jelvény csakugyan fölért egy varázsvesszővel: a második emeleten egy jóképű testőr még a magister memoriae hivatalszobáját is megmutatta neki. Ott is lézengett az ajtóban valami apparitor, vagyis hivatalszolga: Vecasius döngő léptei felriasztották szendergéséből, és rögtön elállta az ajtót; az izmos fiatalember azonban fél kézzel félrependerítette az útjából, és berontott a spectabilis fogadószobájába. A méltóságos főnök meglepetten kapta föl a fejét; nem tudta mire vélni a szentséges rendtartás ilyen durva megsértését, de Vecasius hamarosan felvilágosította.

- Bocsássa meg tekintélyességed szabálytalan belépésemet, ami nyilván súlyos megsértése az újrendszerű udvari rendtartásnak, de legyen mentségem, hogy Nikomedeiából bizalmas üzenetet hoztam Constantinus nobilissimusnak, s ha ez a bürokrata társaság belebonyolít a maga labirintusába, megőszülhetek, amíg a nobilissimus elé kerülök. Íme én, kissé erőszakosan, túljártam az eszükön. Olvassa el tekintélyességed ezt az okmányt, és kegyeskedjék engem lehetőleg azonnal a nobilissimus színe elé bocsátani.

És átnyújtotta Sandario igazolását. A spectabilis, a helytartói jelvény láttára éppúgy megjuhászodott, mint a kapuban a testőrök. Látta, hogy aki előtte áll, bizalmas embere Constantinusnak, s arra gondolt, hogy rossz vége is lehet, ha a nobilissimus megtudja, milyen ostobán packáztak az ő udvari titkárával, aki talán végzetesen fontos üzenetet hozott neki. A spectabilis arcán egyszerre nyájas és alázatos mosoly ömlött végig, barátságosan kezet nyújtott az izgatott fiatalembernek, s ettől Vecasius meg is nyugodott. A diplomata Vecasius ezúttal tapasztalhatta, hogy a diplomáciában nem mindig a sima módszerek a legjobbak, hanem néha-néha többet ér egy kis erélyes odapörkölés meg egy-egy kemény huszárvágás.

A spectabilis mézesmázos udvariassággal és mélységes sajnálkozással közölte, hogy a nobilissimus e pillanatban nem tartózkodik a palotában, ellenben holnap délelőtt szíveskedjék őkiválósága közvetlenül itt, a spectabilis hivatalában megjelenni, s megígéri: ő lesz az első, akit a nobilissimus fogad, tekintettel küldetésének fontosságára.

Vecasius tehát, a kemény daciai legény, legázolta a lélektelen bürokratákat, végeredményben azonban szállás nélkül maradt. Elvégre jóval elmúlt dél, enni is kellett valamit, fedél alá is kellett jutni éjszakára, hát gyorsan határozott. Amint leért a főkapuhoz, fölrázta a fáradtan szunyókáló Akakost:

- Hé, Akakos, indulás! Kapd fel a poggyászt, és gyerünk! Az első jóképű fogadóba betelep-szünk, de nyitva tartsd a szemed, nehogy valami tetves lebujba tévedjünk!

- Uram - csillant fel a rabszolga szeme -, bízd rám magad. Én már egyszer jártam itt, Constantius őszentségével, s azóta sem felejtettem el, hogy a birodalomban nincs még egy olyan fogadó, mint Sittiusé! Uram, ha meglátjuk a cégérét, a tevét, térjünk be hozzá! Polluxra, verj agyon, ha megbánod!

Szép város ez a Treviri, gondolta magában Vecasius, amint a száz lépés széles, pompásan kövezett sugárúton a fórum felé haladtak. Bizony szebb ez a város, mint a domboldalba épített keskeny utcás Nikomedeia, és hangosabb is: amint elhaladtak a bazilika előtt - amely törvényház volt s egyúttal a nagykereskedelem, elsősorban a borkereskedés gócpontja -, olyan tömegbe keveredtek, hogy csak üggyel-bajjal bírtak előrefurakodni. A bazilika márványoszlopai közt százan meg százan áramlottak befelé vagy tódultak kifelé, a csarnokokban csak úgy zengett a hangos beszéd, vitatkozás, alkudozás, két kisfiú pedig a legnagyobb nyugalommal, elmélyedten malmozott a bazilika egyik lépcsőfokán, s nem messze tőlük, három suhanc pattintotta lyukról lyukra az összetett golyósjáték apró zöld gömböcskéit. Vecasius még otthon megtudta, az itinerariumból, hogy Trevirinek hatvanezer lakosa van, s mikor látta a rengeteg embert az utcákon és tereken, hirtelenében hajlandó lett volna azt hinni, hogy ilyenkor, délidőben a város egész lakossága az utcákon és tereken tartózkodik. „Hát ezek mikor ebédelnek?” - gondolta magában. Erről eszébe jutott, hogy éhes, és erélyesen kezdte noszogatni Akakost, hogy teremtse elő már azt a híres „Tevé”-t, de azonnal!

Végül annyira-amennyire kikecmeregtek az embersűrűből, amelybe néha-néha belehasított egy-egy falusi szekér, állami postakocsi, kétkerekű úri fogat vagy selyemfüggönyös gyaloghintó: a rabszolgák hangos kurjongatással riogatták el az útból a tömeget, s Vecasius maga is erélyes karcsapásokkal igyekezett utat vágni magának és rabszolgájának. Megkerülték a forumot, s mögötte az első mellékutcában végre felbukkant a „Teve”: a kétemeletes épület földszinti falának legalább a felét elfoglalta a hatalmas falfestmény, a fogadó cégére, egy tökéletes művészettel megfestett teve, sudár pálmafák között, oldalt pedig nagy betűkkel a felírás: „Sittius fogadója a tevéhez”. A kapu másik oldalán kisebb betűkkel ott volt a hosszú árjegyzék, rajta a szállás, az étel, ital ára, s a vendég azt is megtudhatta mindjárt, hogy van-e fuvoláslány vagy táncosnő, s egyúttal azt is, hogy mi az ára az esetleges efféle műélvezetnek.

Vecasiust e pillanatban nem a leányok, hanem az ételek érdekelték.

Általában nem szerették ugyan a gyalogszerrel érkező vendégeket, mert az ilyenek közt sok volt a szélhámos, a tolvaj, a hamisjátékos, és akadt olyan is, aki elfelejtette kifizetni a számláját, és feltűnés nélkül távozott. Sittius is megjárta néhányszor, de a legutóbbi eset óta - egy „előkelő” vendége kétszáz denariusszal károsította meg - az ismeretlen utasoktól mindig előre beszed bizonyos összeget biztosítékul. Persze, olyan úriembertől, aki rabszolgával érkezik, és császári jelvényes okmánnyal igazolja magát, a világ minden kincséért sem kérne előleget. - A legszebb szobáját nyittatja ki Vecasiusnak, a rabszolgának is kijelöli a hálókamráját a rabszolgaszálláson, aztán személyesen vezeti be az előkelő vendéget a földszinti nagyterembe.

Látszik, hogy rég elmúlt már az ebéd ideje, mert a híres vendéglőben egy vendég van: ráncos képű öregasszony, meglehetősen foghíjas; nagy csupor meleg tejbe buzgón aprítgatja a fehér kenyeret, és ónkanalával lassan, óvatosan emeli ki a megduzzadt kenyérdarabokat, közben-közben megpihen, kanalát is leteszi, de az ajkai ilyenkor is megmozdulnak: valamit motyog, nem érteni belőle semmit sem, de nyilván fontos és érdekes a monológja, mert néha mérgesen az asztalra csap csontos ujjaival, néha meg boldogan elmosolyodik. Vecasius pompásan elszórakozik az öreg nénikén, s miközben a szalonnában sült töltött csirkét élvezettel falatozza, megállapítja magában, hogy az öregasszony lakomája, ebben a furcsa időpontban, nem lehet más, mint ebéd és vacsora egyszerre!

Következik a délutáni pihenő; udvariasan elhárítja a csinos kis fuvoláslány kedves ajánlko-zását: fáradt, aludni akar. Valóban, jót alszik, és mivel holnapig semmi dolga nincs, magányos sétára indul: vacsoráig ezzel akarja agyonütni az időt. Most elkerüli a zsúfolt utcákat, kimegy a Mosella partjára, elnézi a szállítóhajókat, a szorgalmas halászokat, a parti őgyelgőket, akik ráérősen lesik a türelmes horgászokat, fölsétál a folyó mentén egészen a cirkuszig: a helybeliek azzal büszkélkednek, hogy ez a remek épület méltó párja a római Circus Maximusnak - s innen már alig ezer lépés a hatalmas, bástyaszerű Fekete Kapu, a messze földön híres Porta Nigra; háromemeletes, tömör, szinte félelmetes építmény. Ötven lépés hosszú, harminc lépés mély a kapuzat, két kapunyílással, majdnem két emelet magas boltozattal. Úgy érezte Vecasius, hogy ez a büszke és tömör bástyakapu a római hatalom és méltóság jelképe itt a barbárok tengerében, és szinte fenyegetően tornyosul az örökké békétlenkedő gall, germán, belga törzsek és főleg a harcias britanniai barbárok földje felé, ahol most a szentséges Constantius császár hűtögeti a forró fejű és szüntelen berzenkedő barbár törzsfőket. Jó lesz megcsapolni egy kicsit a fekete vérüket, hadd tanulják meg, hogy a szabadság és függetlenség, amiről annyit ábrándoznak, a vesztüket jelentené, hiszen Róma katonai hatalma és műveltsége nélkül örökre megrekednének vadállati és makacs barbárságukban!

Visszament a Mosella partjára, s már arra gondolt, hogy az új hídon átmegy a szigetre s a szigetről a másik hídon a bal partra, de eszébe jutott, hogy innen a jobb partról szebb lát-ványban lehet része: kedvére gyönyörködhet a bal parti dús szőlőlugasokban, gyümölcsös-kertekben, és a szebbnél szebb úri villákban. Visszament hát a jobb parton, s ki tudja, meddig megy, ha a fürdő roppant épülettömbje meg nem állítja. Bement a visszhangos előcsarnokba, megcsodálta a padlót borító művészi mozaikot, amely fehér alapon csillogó fekete kockács-kákból kirakott tritonokat, nimfákat, tengeri szörnyeket ábrázolt, vad kavargásban. Szeretett volna megfürödni, de arra gondolt, hogy inkább átmegy a bal partra, és sétál egyet a dombokon, az aranyló napsütésben. Átment a zömök pilléreken és tömör bolthajtásokon nyugvó hídon, s miközben elnézte a partokon és a folyón zajló életet, akaratlanul is számolta a lépéseit: kétszázhetven lépésnyire volt a híd. Benyúlt a táskájába, kivette az útikönyvtekercset, és megnézte benne a híd adatait; örömmel állapította meg, hogy nem tévedett.

Kényelmesen lépkedett fölfelé az enyhe dombhajlaton: élvezte a gyümölcsillatot és a méh-zümmögést, a levelek susogását, a madarak riadt rebbenését és félénk füttyjeleit, a város életének egyre halkuló lüktetését. Talán egy órát gyalogolhatott ebben a varázslatos hangulatban, amikor úgy érezte, hogy jó volna pihenni egy kicsit. Éppen egy élősövénnyel kerített pompás kerthez ért: a sövény árnyékában leült egy nyilván régen kivágott vastag fa korhadozó csonkjára, s ahogy fölpillantott, szinte elámult meglepetésében: már odalent is észrevette, hogy a város nagyon szép, de innen a dombtetőről olyan volt, mint ragyogó gyémánt ékszer, a viruló táj friss zöld foglalatában. Megismerte a császári palota óriási tömbjét, a bazilikát, nem messze tőle a forumot, a tanácsházát, megcsodálta az egymást pontosan derékszögben metsző széles utcák szabályos hálózatát, felismerte a Porta Nigra fekete és vaskos bástyázatát, alakjáról megismerte a cirkuszt, a kapubástya és a Mosella között, s ugyancsak alakjáról ismerte fel az amfiteátrumot, túl a császári palotán, a város déli végében. Estére hajlott az idő, a búcsúzó nap sugarai megcsillantak a háztetők vörös cserepein s a templomok és paloták aranyozott tetőin és kupoláin. Távolabb, a város keleti felében, bronzfedelű oszlopos templom lépcsőzetén fehér taláros papok menete kígyózott lefelé, el is tűnt hamarosan, és csak a láthatatlan oltárról felszálló füst opálos oszlopa jelezte, hogy most mutatták be az esti áldozatot. Vajon kinek? Helios-Jupiternek vagy Augustus és Róma istenségének, vagy Apollo Grannusnak, aki nem más, mint a gall Helios, vagy a gallok hadistenének, Lenus Marsnak, vagy talán valamelyik furcsa nevű barbár istennek? Ki tudja?

Elővette az útikönyvet, és gondosan tanulmányozni kezdte a város alaprajzát, amelyen színes számok és betűk utaltak a szöveg magyarázataira. Néha fölnézett a könyvből, letekintett a városra, bólintott. Sok érdekes dolgot tudott meg az itinerariumból, egyebek köz azt is, hogy a város észak-déli tengelye háromezer lépés; hogy itt a dombok alatt, a Mosella bal partján nagy fazekasműhelyek sorakoznak, s ezekben készítik a világhírű vörösbarna cserépedényeket; hogy az üvegfúvó- és csiszolóműhelyekben művészi poharakat, tálakat, kancsókat és dísztárgyakat készítenek; hogy a pénzverő műhely finom művű aranyérméi az egész birodalomban a legszebbek; hogy Treviri a Nyugat katonai és polgári igazgatásának központja, s éppen ezért itt vannak azok a császári műhelyek, melyekben a hadsereg fegyverzetét, fölszerelését és ruházatát, valamint a magasrangú polgári tisztviselők díszruháit, aranyszöveteit s ékszereit és jelvényeit készítik, nem is szólván a szakmai egyesületekről, az úgynevezett collegiumokról, amelyekben az iparosok és kereskedők tömörültek. Fényes és gazdag város volt Treviri, s nem csoda, hogy egyszer egy hivatalos ünnepségen Nazarius, az ünnepi szónok, Észak Rómájának nevezte.

Vecasius úgy érezte, hogy mindent tud a városról, de hamarosan kiderült, hogy tévedett. Még vagy kétszáz lépést gyalogolt, s fölért a dombtetőre, és megállt egy pazar emeletes villa előtt: vajon kié lehet ez a pompás palota? Mivel pedig magától úgysem tudta volna kitalálni, megszólította az öreg kertészt, aki éppen a díszbokrokat nyesegette: - Hallod-e, öreg, kié ez a gyönyörű villa?

- Nem tudod, uram? Nyilván nem vagy idevalósi. Mert itt minden kisgyerek tudja, hogy ez… - fölnézett az erkély nyitott ajtajára, s halkabbra fogta a hangját - hogy ez Helena Augusta palotája.

- Mit nem mondasz, öreg! Hát nem a császári palotában lakik? - csodálkozott Vecasius, holott jól értesült politikus és udvari ember létére tudnia kellett, hogy a császári palotában Theodora Augusta lakik, a hivatalos álláspont szerint, jogi értelemben, a törvényes, vagyis az egyetlen Augusta, őszentsége Constantius szentséges hitvese…

- Látszik, hogy csakugyan idegen vagy, uram. Helena Augusta, az én szépséges úrasszonyom, nagyon jól érzi magát ebben a villában, és a világ minden kincséért se költözne be a palotába.

Okosan is teszi, mert ennél gyönyörűbb hely s ilyen pompás kert nincs több az egész világon!

A vén rabszolga büszkén lendítette körbe a bal karját, hogy elkápráztassa az idegent a kert szépségével. Vecasius követte a karja irányát, fel is tűnt neki a gondosan ápolt kert üde pompája, de még jobban feltűnt a villa palotaszerű kiterjedése. Meg is jegyezte: - De ez nem is villa, hanem valóságos palota. Lehet benne vagy száz szoba. És ebben az óriási épületben csak maga Helena Augusta lakik?

A kertész elmosolyodott.

- Uram, legalább száz testőr meg titkár meg szobalány meg ruhatáros meg fodrász meg egyéb léhűtő rajzik itt körülötte. Bocsáss meg, uram, a „léhűtő” kifejezés nem vonatkozik a tisztekre, a testőrökre és az udvari tisztviselőkre, csak a rabszolganépségre. Hiszen gondolhatod. De ott, a palota túlsó szárnyában, lakik még egy fejedelmi személyiség, s arra is legalább ötven személy vigyáz…

- Ugyan - figyelt fel Vecasius -, még egy fejedelmi személy? Férfi vagy nő?

- Asszony, uram, az is gyönyörű asszony, Constantinus urunk drága felesége, Minervina nobilissima.

Vecasiusnak szinte földbe gyökeredzett a lába meglepetésében: erről persze semmit sem olvasott az itinerariumban. Tudta ugyan, hogy Minervina itt van Treviriben - hiszen őszintén szólván főleg az ő kedvéért ütötte nyélbe ezt a hivatalos kiküldetést, de szentül hitte, hogy a nobilissima a császári palotában lakik. Hogy, hogy nem, de a szerelem bizony még a legokosabb diplomata józan eszét is megzavarja.

Elköszönt a kertésztől, táskájába nyúlt, kihalászott belőle öt ezüstdenariust, és odanyújtotta a rabszolgának; az öreg nagyot nézett; azt hitte, hogy álmodik, s alig merte elvenni az újveretű csillogó denariusokat. Egy másodperc alatt az villant fel a fejében, hogy az idegen bizonyára milliomos vagy bolond, mert épeszű ember ilyen csekély szolgálatért aligha ad ekkora összeget, ami pontosan annyi volt, mint a magafajta kertész-rabszolga kéthavi keresete.

Alig tudta kinyögni a szokványos hálálkodást, és még akkor is görnyedten hajlongott, amikor Vecasius már messze járt: megszemlélte a villapalota „túlsó” szárnyát, de hiába nézelődött, hiába figyelt, mint a hiúz, egy lelket sem látott sehol. Kissé elszontyolodott hangulatban ereszkedett le az Aranyhegyről, az ellenkező irányban, s most a szigeti hidakon tért vissza a városba, egy fontos felfedezéssel gazdagabban s egyúttal kellemes izgalomban. A fogadóban pazar vacsorát rendelt, a kedvesen kínálkozó fuvoláslánykának udvariasan átnyújtott tíz vadonatúj ezüstdenariust, a kislány villámgyorsan kezet csókolt neki. A fiatalember nyugodtan a szobájába vonult, és szégyenszemre diplomatához egyáltalán nem illő ábrándozás és tervezgetés közben aludt el. A kertész viszont sokáig nem tudott elaludni, s váltig törte a fejét: ki lehetett ez a bolond milliomos, aki a Minervina név hallatára ezt a fejedelmi borravalót nyomta a markába?

Nemsokára megtudta.

Másnap reggel Vecasius legalább két órát töltött a fürdőben: a tepidarium, caldarium és frigidarium, vagyis a langyos, forró és hideg medencék végigélvezése után jól kitornászta magát a tornacsarnokban, végül az izmos dögönyözők kezébe került; ezek aztán alaposan meggyúrták, végigropogtatták a testét, megkenték, megszárították, a borbélyok simára borotválták telt és rózsaszínű arcát, végül az öltöztető rabszolgák a fürdése alatt kivasalt tunikát és tógát s a vékony piros csíkkal díszített ruha vajszínű könnyű szövetét művészi redőkbe igazították. Vecasius teljesen felfrissült, üdén és fiatalosan, rugalmas léptekkel távozott a fürdőből, és Sittiusnak előre odarendelt bérgyaloghintaján a császári palotába vitette magát.

Ma már nem zárta el a bejárást orra előtt a testőrök lándzsasorompója, sőt a marcona germán katonák tisztelgéssel fogadták: úgy látszik, a derék spectabilis intézkedett. Háborítatlanul feljutott a spectabilis irodájáig, egy hivatalszolga kitárta előtte a szárnyasajtót, s Vecasius belépett a tágas szobába, amelybe tegnap minden szentséges szabály súlyos megsértésével merészkedett betörni. Legnagyobb meglepetésére a magister memoriae öblös karosszékében ezúttal egy jóképű fiatalember ült, koráról ítélve afféle notarius-süvölvény lehetett, s nyilván művelt és finom úriember volt, mert amint Vecasius belépett, felugrott, könnyedén meghajolt a látogató előtt, és fiatalosan csengő hangon megszólalt: - Őtekintélyessége, a magister memoriae nevében és megbízásából tisztelettel üdvözöllek, egregius Vecasius. A spectabilis elnézésedet és türelmedet kéri, hogy megvárakoztat, de a nobilissimus sürgős jelentéstételre hívatta magához. Parancsolj, foglalj helyet abban a párnázott karosszékben, s ha nincs ellenedre, én majd igyekszem elszórakoztatni kiválóságodat, s tőlem telhetőleg megédesíteni a várakozás unalmas perceit. Egyébként Palmatus udvari segédtitkár vagyok, s egyelőre nincs semmi címem.

Vecasius szerette volna megköszönni a szapora szavú ifjú kedvességét, de alighogy leült, a fiatalember is visszahuppant a karosszékébe, harsányan elnevette magát, aztán fölkapta az asztalon heverő kibontott könyvtekercset, meglobogtatta, hogy a finom papirusz halkan megzizzent. Lassan-lassan halkult az ifjú hahotázása, Vecasius elmosolyodott, s már éppen meg akarta kérdezni a notarius-jelöltet, hogy ugyan mitől van olyan széles jókedve, de bizony most sem jutott szóhoz, mert a fiatalúr máris rákezdte: - Kiválóságod bizonyára ismeri a miletosi Aristeides mulatságos elbeszéléseit, ezeket a szellemes, csiklandós, kacagtató történetkéket, amelyeken ma is halálra nevetheti magát az ember. Úgy hallom, hogy latinra is lefordították ezt a könyvet, de a császári könyvtár példánya mindig „kézben van”, ahogy mondják; én boldog vagyok, hogy elcsíphettem a görög eredetit - még szerencse, hogy az egész tisztviselőkarban alig néhányan tudnak csak görögül! - és most egyebet se teszek, mint éjjel-nappal ezt a remek könyvet olvasom. Valósággal falom. El sem képzeled, egregius, mekkora sikerem van ezekkel a borsos történetkékkel a társaságban! Főleg a nőknél! A bánatos efezusi özvegy csiklandós történetével épp a napokban hódítottam meg egy makacskodó, úgynevezett „erényes” szépasszonyt. - Nagyot kacagott, úgy hogy szinte megrázkódott belé az egész teste, s majdnem lélegzetvétel nélkül folytatta: Egregius, ha jól sejtem, nőtlen vagy? - Meg sem várta a választ, máris újra kezdte: - Nőtlen embernek ez a könyv a legremekebb szórakozás, a legmulatságosabb társaság, és mondhatom, többet ér, mint egy unott feleség vagy egy mohó szerető. - Megint jóízűt nevetett, ezúttal a saját ötletén, de rögtön tovább magyarázkodott: - Hát ebben a könyvben aztán annyi kívánatos szerető és annyi izgalmas szerelmi kaland van, amennyit akarsz. Mikor az imént beléptél, éppen az ikreken kacagtam. Képzeld csak, mit eszelt ki ez a huncut görög! Mindjárt el is mondom ezt a bődületes marhaságot… megállj csak… - És meg-megszakadó, töredezett mondatokban, falrengető hahotázás közben elmesélte, azaz elröhögte a miletosi ikrek tréfás-bolondos történetét…

Hát élt valamikor Miletosban egy ikerpár, csinos fiatalember mind a kettő, az egyik Gemellos, a másik Gerellos. A nevük csak épp hasonlított, de ők maguk oly hajszálnyira egyformák voltak, hogy a tulajdon édesanyjuk is mindig összetévesztette őket. Gemellos félórával előbb született Gerellosnál, s ezért a bábaasszony vékony ezüstláncot akasztott a nyakába, az apjuk összeforrasztotta, és csak ennek a segítségével tudták őket megkülönböztetni egymástól. Igen ám, de hatéves korukban valamelyik vad pajtásuk játék közben leszakította Gemellos ismertetőjelét, és a láncocska el is veszett. Innen kezdve senki sem tudta többé, hogy melyik Gemellos és melyik Gerellos. Az egyik helyett sokszor a másik kapta a jutalmat vagy a verést, s a végén már ők maguk se tudták, hogy melyik melyik. Nemegyszer hajba is kaptak ők is, a szüleik is azon, hogy melyik az idősebb s melyik a fiatalabb; Gemellos váltig erősködött, hogy ő Gerellos, ez viszont megesküdött volna rá, hogy ő a Gemellos. Nem is lett ebből semmi baj, amíg kamaszkorba nem kerültek: ekkor azonban már a barátaik és ellenségeik is összetévesztették őket, s ha valamelyik legényke megharagudott Gemellosra, helyette Gerellost páholta el; a Gerellosnak hozott ajándékokat Gemellos zsebelte be, viszont a tornacsarnokban Gemellos győzelmeit Gerellos fölözte le. A legnagyobb baj a lányok miatt volt: az a fruska, aki tegnap este Gemellost tüntette ki, másnap Gerellost hívta titkos találkára. De még ez is kiegyenlítődött valahogy, hiszen az ikrek szép fiúk voltak, s a leánykák nem vették szigorúan, hogy Gemellos vagy Gerellos édesítette-e meg az éjszakájukat. Hát ebből rengeteg bolond és fejetetejére állított helyzet adódott, sok nevetséges félreértés, sok kacagtató kaland… - Nyilván eszébe jutottak az ifjúnak a csiklandós epizódok, mert megint rájött a fuldokló röhögés, úgy hogy csak percek múlva tudta folytatni az elbeszélést: - Bocsáss meg, egregius, nem bírok magammal, de ugye hajmeresztőn mulatságos? Hajmeresztőn! - Tetszett neki ez a furcsa szó, és még egyszer öblösen elhahotázta magát: - De ez mind semmi, most jön csak a cifrája! Nem szeretem a haszontalan fecsegést, hát minek szaporítsam a szót? Csak a csattanóját akarom még elmondani. Történt tehát, hogy Gemellos megnősült: dúsgazdag s főképpen gyönyörűséges és kívánatos leánykát jegyzett el, aki bizony jól járt az ikrekkel, mert valamelyik mindig ott volt nála: ha Gemellos megelégelte a csókolódzást, jött Gerellos, és folytatta. Végre eljött a lakodalom: ettek, ittak, vígan voltak, mulatoztak, de főképpen ittak. A nászasszonyok bevezették az új asszonyt a hálószobába, levetkőztették, s magára hagyták, visszamentek a nagy ebédlőbe, s jelentősen odaintettek Gerellosnak, ez pedig nem sokat kérette magát, bevonult a fiatalasszonyhoz, az egyetlen mécses pisla fényében meglátta opálosan fehérlő gyönyörű testét, és se szó, se beszéd melléje feküdt, és fulladásig kiélvezte az asszonnyá ölelt szűz szomjas mámorát és vad csókjait. Mikor az asszonyka elalélt a viaskodásban, Gerellos visszaosont a vendégek közé, evett-ivott, és még mindig szüntelenül érezte egész testében a viharos ölelkezés gyönyörűségét, de azért azt is észrevette, hogy Gemellos kissé kijózanodott, eszébe jutott, hogy esedékes a nászéjszakája, felállt, és bement az asszonykához. Amint odasimult a kívánatos és harmatos friss testhez, az asszony rögtön magához tért, kapcsosan magához ölelte Gemellost, és a fullasztó csókolódzás közben alig bírt elhaló hangon ennyit lihegni: „Ó, be jó, hogy itt vagy!” Többet nem szólt, de Gemellos is inkább a cselekvést választotta. Mikor az asszonyka kissé megint elalélt a szeretkezés viharában, Gemellos is kiment, hogy felfrissüljön s erőt gyűjtsön az újabb ütközetre. Ezt a szünetet most Gerellos használta ki s alig néhány perc múlva már bent is volt az asszonynál; ez megint vadul összefonódott vele, s az ifjú megint fenékig kiélvezte az ikerség gyönyörűségeit. A telhetetlen asszonyka most sem állta meg az élvezetet szó nélkül: „Ó, be jó, hogy újra itt vagy!” Minek szaporítsam a szót, egregius? A szenvedélyes ifjak óránként váltották egymást, a fiatalasszony csontja velejéig élvezte az egyre lendületesebb szeretkezést, egyre jobban csodálta férjét: persze nem tudta, hogy két egyformán tüzes és fáradhatatlan méhecske szivattyúzza a mézét.

Minden rendben lett volna, ha világos reggel az ifjú férj történetesen nem marad egyedül a lakodalmas teremben; de mindenkinek elég volt a lagziból, az öregek lefeküdtek, a vőfélyek hazakísértették magukat a fuvoláslányokkal, és hát Gemellos nem tehetett okosabbat, mint hogy bemegy a feleségéhez, még egyszer jól megöleli, aztán kedvére kialussza magát szép-séges asszonya karjaiban. Gerellos nem számított olyasmire, hogy az ifjú férj ilyen hamar visszajön, tehát mikor az ajtó csikordulását meghallotta, azt hitte, hogy a mulatozók rikkan-tanak odakint, és nyugodtan végére járt, ki tudja hányadik hőstettének. De az asszonyka, mikor Gemellos lépteit meghallotta, ijedten felsikoltott, egyszerre föleszmélt, magára rántotta a takarót s elhárító mozdulattal nyújtotta ki a karját férje felé: „Gerellos, hogy mersz betörni a násszobánkba? Menj innen azonnal!” „Én Gemellos vagyok, a férjed!” „Nem igaz - sikoltott az asszony -, Gemellos itt fekszik mellettem, s velem töltötte az egész éjszakát!” „De én vagyok Gemellos” - erősködött a férj. „Beszélj, édesem - biztatta az asszonyka Gerellost -, ugye te vagy Gemellos?” „Jól tudod, kedves, Gemellos én vagyok!” Az asszonyka hirtelen észbe kapott: „Hiszen akkor én jól jártam: két példányban van a férjem, Gerellos pedig eltűnt!

Nem baj - csicseregte -, majd pótolja a másik Gemellos!” Édesen elkacagta magát, ledobta testéről a takarót, megölelte férjét, és kislányos kedvességgel seppegte: „Ha már magatok se tudjátok, hogy melyiketek kicsoda, én sem akarom tudni. Ne bolondozzatok, ne firtassátok, ki a férj, ki a sógor. Halálra szégyellném magam, ha rám fognák, hogy a nászéjszakámon a sógo-romnak is odaadtam magam, sőt nem tudom, nem az övé voltam-e először? Úgyis együtt lakunk majd itt a házunkban, mindegyitek annyit vesz el belőlem, amennyit akar, s én ígérem, hogy egyiteket sem fogom megrövidíteni!” Szemérmesen lehunyta a szemét, erősen magához ölelte a két ifjút, huncutul elmosolyodott, és halkan a fülükbe súgta: „Ne féljetek, két ilyen férfi nem sok nekem. Én vállalom!” Nagyot kacagott, Gerellos vele nevetett, Gemellos pedig mélabúsan gondolta magában: „Zeusra! Így sokkal jobb, mintha folyton összetévesztene a testvéremmel!”

A titkár befejezte a csintalan történetet, még egyszer harsányan fölnevetett, ezúttal Vecasius is vele kacagott, de mielőtt hozzászólhatott volna a pajkos történetkéhez, a fáradhatatlan ifjú újra lecsapott rá:

- Ugyebár kiválóságod is elismeri, hogy remek! S főképp a tanulsága aranyat ér: két férfi jobb, mint egy vagy egy se! Szeretném elmondani a nobilissimának…

- Kinek? - vágott a szavába Vecasius és elpirult.

- Minervina nobilissimának - felelte rá, szemrebbenés nélkül a léha ifjú -, mert bizonyosan ráférne legalább egy férfi, hiszen egy sincs neki.

- Hogyhogy? Hogy érted ezt? - faggatta tovább Vecasius.

- Úgy értem, egregius, hogy Constantinus nobilissimus feléje se néz. Nem ér rá. Már nemegyszer gondoltam rá, hogy elmondom neki ezt a szemtelen kis történetet, mert ikertestvérem nincs ugyan, de hátha egy elhanyagolt asszony így is megérti, és levonja belőle a tanulságot…

Vecasius megelégelte az ifjú pimaszkodását, s egyetlen másodpercig arra gondolt, hogy két hatalmas pofont leken az éretlen tacskónak, de egyelőre uralkodott magán… Nem állhat ki Minervina mellett… s elvégre ennek a fickónak igaza is lehet… Ki tudja?

És ki tudja, meddig locsog még a szószátyár fiatalúr, ha épp ebben a pillanatban meg nem nyílik az ajtó, és be nem csörtet rajta teljes díszben egy daliás centurio. Vecasius fölpattant ültéből, és tárt karokkal sietett a tiszt felé:

- Talio!

- Vecasius! - kiáltott fel a tiszt. - Igazán szívből örülök, hogy itt vagy. De most nincs időnk beszélgetni: a spectabilis bejelentette, hogy itt vagy, s a nobilissimus azonnal fogadni kíván.

Siessünk!

Néhány perc múlva Constantinus előtt állt a messziről jött udvari titkár. A nobolissimus tábornoki egyenruhában ült a díszes márványasztalnál, amelyen tekercsek, iratok, katonai térképek sorakoztak példás rendben. Constantinus éppen a belga tartomány térképét tartotta kezében. Szívesen fogadta Vecasius hódolatát, intett neki, hogy lépjen közelebb, s valamit keresett az iratai közt. Végre kiemelt egy vékony tekercset - Concordius jelentése volt -, s odanyújtotta a titkárnak. Vecasius erre növekvő érdeklődéssel és rémülettel olvasta Concordius tudósítását, s mikor a végére ért, összecsavarta a tekercset, és lehajtotta a fejét.

- Nos? - kérdezte Constantinus. - Mi a véleményed?

- A lar-szobrok… - felelte halkan a titkár - ez végzetes jeladás! A szentséges Augustus kétségtelenül halott.

- Ezt mondtam én is. Az istenség jeladásában nem kételkedhetünk.

- De ha ez így van, márpedig feltétlenül így van, akkor súlyos napok következnek ránk.

- Mire gondolsz? A halotti szertartásokra, a temetésre, a gyászra?

- Nem, nobilissimus, hanem mindarra, ami téged s valamennyiünket fenyeget bizonyos oldalról, mihelyt szentséges urunk haláláról értesülnek.

- Beszélj világosan és őszintén. Azért üzentem érted, mert minden fontos ügyben hallani akarom a véleményedet, különösen ilyen válságos időkben.

- Nobilissimus, mindig őszinte voltam hozzád, most is az leszek. Tömören: Theodora Augusta azonnal megpróbálja kikiáltatni császárrá a gyermek Dalmatiust, hiszen a diocletianusi rend értelmében ez a kisfiú a szentséges Constantius törvényes örököse; s bár Theodorának nincsenek legiói, mindenesetre vannak bérencei és ügynökei. Egy jó politikai ügynök néha fölér egy legióval. Másrészt az agg Maximianus sem fog nyugton maradni; neki is van ütőkártya a kezében; a züllött fia, Maxentius. Ha ezt az elszánt fiatalembert csak két legióval ráereszti Rómára, a szenátus beadja a derekát, és Maxentiust császári bíborba öltözteti. Résen kell lenned, uram!

- Okosan beszéltél, világosan látod a helyzetet. Megnyugtat engem, hogy egy véleményen vagyunk; Maximianus legfeljebb két felső-italiai légiót szédíthet meg, vesztegetéssel és megfélemlítéssel, és esetleg ő maga is felveszi a bíbort. Csak az a két kalandor veszedelmes, mert Theodorát az egész pereputtyával együtt akkor taposom el, amikor akarom. De eltapo-som Maximianust is, Maxentiust is, a semmiházi bitorló Severust is, aki most valahol Pannoniában, Noricumban vagy Italiában portyázik, s vele együtt a gazdáját is, a véres kezű Galeriust, és azt a barbár paraszt unokaöccsét, a daciai Maximinust, aki miatt engem aljas módon elütött a caesari méltóságtól, holott Diocletianus engem jelölt! Reszkessenek!

- Nobilissimus - jegyezte meg Vecasius nyugodtan -, kétségtelenül el kell tenned az útból valamennyit, de nem a bosszúállás, hanem az igazság és a meggyőződés szenvedélyével és főképp tervszerű következetességgel.

- Kiválóságod pontosan tudja, mit akarok - vágott a szavába Constantinus. - Meg akarom szüntetni ezt az anarchikus sokfejűséget, a diocletianusi rendszert, hogy egy ura legyen megint a római birodalomnak, s hiszem, hogy az istenség engem hívott el erre az új honalapító munkára, hogy újra feltámasszam a dicső emlékezetű Augustus császár birodalmát.

- Ez a hivatásod, uram, el is éred ezt a célt, mivel erősen akarod, s mivel tárgyilagosan is téged tartunk az egyetlen alkalmas embernek arra, hogy véget vess ennek a zűrzavarnak. És ezért a célért mindnyájan veled dolgozunk és harcolunk. Rendelkezzél velem, nobilissimus!

- Számítottam is rád, Vecasius. Tehát jól figyelj: ha holnapután délig nem érkezik meg Ursacius, az eboracumi főhadiszállás titkos futárja, magamnak kell felutaznom Britanniába; helyettem itt lesz Concordius tábornok, ő rendelkezik a legiókkal, itt lesz a polgári ügyek intézésére Ruricius praefectus praetorio és Hermogenes magister memoriae; a palota és az aranyhegyi villa őrségének parancsnoka, Talio százados: ő felelős anyám biztonságáért, és gondosan ügyel mindenre, ami Theodora udvarában történik, sőt szükség esetén erélyesen intézkedik is. Végül: rád bízom Minervina nobilissimát, aki a jövendő egységes birodalom trónörökösét hordja a szíve alatt. A birodalomnak teszel tehát értékes szolgálatot, ha egész tehetségeddel és okosságoddal, valamint jól ismert erélyeddel óvod őt és vigyázol rá. Hogy pedig feladatodat minél tökéletesebben teljesíthesd, az aranyhegyi villában rendelek neked lakást, az ő közvetlen közelében; testőreivel, Talio mellett, te rendelkezel.

- Megértettem, uram - felelte Vecasius kissé katonásan, de Constantinus megérezte hangjában a hűség és a ragaszkodás melegét. S talán eszébe jutott Volusianus tábornok s az a régi nikomedeiai beszélgetés, amelyben Minervina jövőjéről is szó esett…

Vecasius mélyen meghajolt, aztán az ajtó felé hátrált. Constantinus már újra az irataiba mélyedt, a fiatalember pedig, amint föltekintett, megpillantotta a terem szemközti falának nagyméretű falfestményét. Meglepetésében megállt egy másodpercre, mohón itta szeme a gyönyörű kép színeit, s mire kiért az előcsarnokba, már látatlanban is apróra le tudta volna írni a pompás művészi alkotást.

Nem is látott még soha ilyen gyönyörű festményt, bár sok remekművet látott már életében.

Látta a híres római paloták pazar festményeit, látta Róma mellett Livia császárné villáját, Mediolanumban és Nikomedeiában eleget csodálhatta a császári paloták falképeit, viszont Pompejiben és Herculanumban sohasem járt, bár az ottani képekről is elragadtatással beszéltek barátai és ismerősei. De ehhez fogható művészi alkotás, így gondolta, legfeljebb csak a két isteni görög művész, Parrhasios és Zeuxis ecsetje alól kerülhetett ki.

Az egész falmezőt virágfonatok és gyümölcsfüzérek keretezték, a háttérben hegyek kéklettek, a kép előterében viszont áttetsző színes fátyolruhában táncoló szebbnél szebb leányok és asszonyok gyűrűje fonódott egyre szorosabbra a kis nyilas Ámor köré, aki épp el akarta pattintani íját, hogy a szerelem nyilával szívén találja az egyiket, a másikat, végül valamennyit. Az asszonyok s lányok megelégelték a kis szárnyas szerelemisten garázdálkodását, üldözőbe vették, s épp abban a pillanatban fogták el, amikor rózsaszín szárnyait megrebbentette, hogy felröppenjen. Rózsaláncokkal megkötözték, s virágfüzérekkel körülfont keresztfára feszítették, hogy legalább egy ideig ne sebezze szívüket szüntelenül gyötrő, édes és már-már kibírhatatlan szerelemre. A kép bal oldalán káprázatosan szép asszony állt rózsalugasban, s elbűvölő mosollyal nézte a csintalan Ámor bűnhődését. Kétségtelen, hogy a művészt Zeuxis híres Helena-festménye ihlette ennek a ragyogó nőalaknak a megalkotására, hiszen a nagy görög művész Paris trójai királyfi kedvesén példázta legszebben a szerelem végzetes mindenhatóságát.

Gondolataiból Talio rezzentette föl, amint belépett az előcsarnokba teljes szolgálati díszben, kékforgós sisakkal a fején.

- Azt hittem, Vecasius, hogy elvesztél valahol. A nobilissimus viszont azt hiszi, hogy már régen úton vagyunk. Hiszen tudod talán, hogy én kísérlek föl az aranyhegyi villába? Gyere velem, legalább kukkants be a szobámba, megiszunk egy pohár albai bort, ez a Mosella szőlőhegyeinek legjobb bora, aztán indulunk.

A szobában négy vaskos tekercs hevert az asztalon; mikor Talio kiment egy pillanatra, Vecasius megnézte, mit olvas az újdonsült százados: Sextus Julius Frontinus hadtudományi írónak a hadicselekről szóló műve volt, a Strategemata. Az asztal közepén hosszúkás perga-menlapon sorakoztak a századosnak olvasás közben összeírt jegyzetei: tehát szorgalmasan tanul. Vecasius elégedetten bólintott.

Domborműves üvegkorsóban hozta be a bort Talio, s amint teletöltötte a két hosszúkás üvegpoharat, az aranysárga ital megcsillant a napfényben, s a szobában egyszerre nemes muskotályillat áradt szét. Vecasius élvezte a bor nemes illatát, de főképp a zamatát, s közben figyelmesen megszemlélte az üvegkészletet. A kancsó és a poharak csiszolt dombormű díszei cirkuszi kocsiverseny-jeleneteket ábrázoltak; nem győzte csodálni a lovak, a versenykocsik és a kocsisok finom és hajlékony vonalait, az izmok vad játékát, a szenvedélyes mozdulatokat.

- Remek! - kiáltott fel Vecasius lelkesen, és a világosság felé tartotta a metszett poharat.

- A bor? - kérdezte a százados.

- A bor bízvást versenyre kelhetne a falernusival, hanem az üveg, barátom! Az üveg! Hol készült ez a csodálatos remekmű? Csak nem Sidonban?

- Sokkal közelebb - mosolygott Talio. - Itt helyben, Treviriben! Ez a művészi üvegipar a város legnagyobb büszkesége. Ide nézz - és a fal mellett álló bronzlábú karcsú asztalka opálüveg-lapjára mutatott: fölfelé tartott sárga csőrrel színes üvegmadárka csillant meg ott a reggeli fényben; ahogy a csőrét tátotta, az ember azt várta, hogy rögtön csicseregni kezd. - Ez a csinos kék madár szintén itt készült Treviriben.

Vecasius kezébe vette a pehelykönnyű üvegmadarat, aztán óvatosan letette az üvegkészlet mellé:

- Ez a dísztárgy is szép, de a domborműves üvegkészleted remekmű! - Megfogta a kancsót, közelről is szemügyre vette, s egyszerre csak meglepetten felkiáltott: - Nini, itt a fülén egy név: Ennio! Talán ez a mesternek a neve?

- Ennio a mi leghíresebb üvegcsiszoló művészünknek a neve: az egész birodalomban arannyal fizetik a műveit. És itt az üvegműhelyben még legalább egy tucatnyi kiváló üvegtervező, véső és csiszoló mester dolgozik, s mivel minden alkotás művészi értékű, úgy szétkapkodják valamennyit, hogy itt helyben alig juthat hozzá az ember egy-egy szebb darabhoz. Én ezért a kis készletért három hónapig istenkedtem Hermogenes spectabilisnek, aki az üvegműhely főfelügyelője; csak a múlt héten kaptam meg, borsos áron, de szívesen fizettem, mert szeretem a szép tárgyakat magam körül, és inkább ilyenekre költőm a pénzemet, mint fuvoláslányokra.

- És ez annál értékesebb, mert rajta van a mester neve. Bárcsak szerezhetnék én is egy Ennio-készletet!

- Tudom, hogy te is szereted a művészi tárgyakat. Nikomedeiában egyebek közt láttam egyszer a lakásodban egy gyönyörű márvány mellszobrot…

- Á, igen, az a kis Minacia Polla szobra, a római sírboltjában levő eredetinek művészi, és mondhatnám, tökéletes másolata. Nagyon szeretem.

- Magaddal hoztad?

- Hova gondolsz? Hiszen én nem költözködtem, hanem „hivatalos” küldetésben jöttem, vagyis szöktem! Márpedig a szökevények rendszerint nem visznek magukkal márványszob-rokat!

Elnevették magukat, kiitták a tüzes albai bor maradékát, és máris indultak. Elmenőben Vecasius visszanézett a szobába, s rámutatott a márványpolcon sorakozó vörösbarna cseréptálakra és virágtartókra:

- Milyen szép alakú edények! És rajtuk körös-körül a gyöngysorok, virágfüzérek, domborművű gyümölcsök, mellképek! Talán ezeken is rajta van a művészek neve? Nyilván a treviri fazekasok találmánya ez; mondhatom, vannak olyan szépek, mint az arretiumi terra sigillata edények!

- Ezeken nincs művésznév, hiszen egyszerű mesteremberek művei, és főleg kivitelre készülnek, mégpedig mintákban, tucatszámra. Talán láttad a Mosella bal partján a messze-húzódó fazekasműhelyeket? mind lázasan dolgozik; nem győznek elég edényt szállítani Britanniába, Hispaniába, s főleg Galliába. Fazekasaink maholnap kiszorítják az itáliai edényeket ezekből a tartományokból - magyarázta a százados oly lelkesen, mintha legalábbis ezer darab virágvázát akarna eladni egy külföldi kereskedőnek.

- A nobilissimus fogadószobájában láttam egy csodálatos festményt…

- Van ott három nagy falfestmény is.

- Azt gondolom, amelyen a pajkos kis Ámort a nők rózsakeresztre feszítik, hogy megbüntessék a sok nyilazásért. Annyira tetszett nekem, hogy szinte belerajzolódott a szemembe, és ragyogó színei és vonalai most is elevenen és frissen élnek bennem. Vajon ki az a csodálatos művész, aki ezt a remekművet megalkotta?

- A fogadóteremnek mind a három nagy falképét Cerellius festette, a nyugati tartományok legkiválóbb művésze. Ott is van mindegyik falfestmény alsó bal sarkában: „Festette Cerellius.”

- Ennio, Cerellius… - dörmögte Vecasius, mikor lefelé mentek a lépcsőn. - Szégyellem magam, hogy Nikomedeiában még a nevüket sem hallottuk.

Kiléptek az óriási méretű bronzkapun, s elindultak a fórum felé, hogy minél előbb eljussanak a „Teve” fogadóba. Akakos ott kuksolt a kapuban, alig várta már a gazdáját; közölte, hogy Sittius pompás ebéddel várja az urakat; s már be is sietett, hogy tálaltasson, azután rögtön eltűnt, hogy a rabszolgakonyhán bekapja hitvány kásáját és kis darab sült szalonnáját, mert amíg az urak megeszik a hatfogásos ebédjüket, neki máris fel kellett érnie a súlyos poggyásszal az Aranyhegyre.

A dús ebéd után kényelmesen elhelyezkedtek Sittius bérgyaloghintójában, a fogadós mély hajlongással és kövér mosollyal búcsúzott tőlük, főképpen a kivételesen bőkezű Vecasiustól, s közben ilyesmiket gondolt magában:

„Pompás vendég! Fizetett, mint a köles, még a fuvoláslányt is bőkezűbben jutalmazta, minden ellenszolgáltatás nélkül, mint sok vendég, aki jócskán igénybe veszi. Csuda egy ember!”

Végre megindultak, de a zsúfolt utcák forgatagában az izmos rabszolgák is alig tudtak átfurakodni a gyaloghintóval. Közben Vecasius érdeklődéssel figyelte az üzleti élet vad kavargását meg a házak falára festett hirdetéseket. No ezek nem voltak éppen művészi munkák, de ügyesen és sokszor szellemesen tapintottak a dolog lényegére: egy bankár pénzváltó boltja falán Mercurius robogott elefánt vonta fogaton, magasra tartotta szárnyas pálcáját, s a festmény alatt ez a jelmondat ékeskedett: „Állj meg, barátom! Hozd be a pénzed, itt fiadzik! Éljen a haszon!” Egy hentes boltja falán ügyes dombormű ábrázolta a húsokat, szárnyasokat, sertéskarajokat és vaddisznófejeket: íme, mindez kapható ebben a mészárszékben! Ugyancsak domborművű cégtáblák hirdették a cipőkereskedések és a divatáruüzletek gazdag készleteit, az alkalmazottak sürgés-forgását és az előzékeny kiszolgálást. Egy szíriai illatszerkereskedő boltjának ablaknyílásában egyetlen alabástromtégely büszkélkedett, s rajta a rejtelmes címke „India álma”: ez volt a legújabb, legdivatosabb és legdrágább illatszer! Egy selyemkereskedő s a vele társult aranyhímzőmester üzlethelyisége előtt valósággal tolongtak Treviri szépasszonyai: az üzlet falra festett cégtáblája a három Gráciát ábrázolta, arannyal átszőtt lenge fátyolruhában, amint bájos körtáncot lejtettek. Egyeseknek úgy rémlett, hogy az egyik Grácia tökéletes mása a „Teve” csinos fuvoláslányának, aki egyébként a festőművész szeretője volt. Ezt, eléggé ügyetlenül, ő maga is elárulta, mikor a kép alá odakanyarította a nevét: „Festette Celer, holdvilágnál.” Treviri hölgyei pompásan szórakoztak ezen a vallomáson…

A nagy fürdőn túl megszűnt a tolongás, a hídon már kényelmesen keltek át, és mikor az Aranyhegy lejtőin felkapaszkodtak, már valóságos falusi csendet és békességet élveztek.

Méhek zümmögésében és illatok felhőiben értek fel a villapalota elé, amelynek kapujában Akakos izzadtan és csapzottan bóbiskolt az embertelenül nehéz poggyász árnyékában. A sövénykerítés mögött felbukkant a kertész nap cserzette ábrázata: nagyot nézett, mikor meglátta a tegnapi fiatalembert bevonulni a császári villába, s méghozzá egy daliás százados társaságában. Alázatosan levette széles karimájú szalmakalapját, s mély hódolattal meghajolt.

De az urak ügyet sem vetettek rá.

Termek és folyosók útvesztőin kellett átvergődniök, amíg a nobilissima lakosztályához érkeztek. Talio előtt minden ajtó azonnal megnyílt, s mikor Vecasiust bevezette Minervinához, nyomban el is búcsúzott, hiszen fél óra múlva újra kezdődik a szolgálata Constantinus mellett. Vecasius tehát kettesben maradt Minervinával: ez volt az a pillanat, amelyre hónapok óta izgatottan és remegve várt. Hamarosan kiderült, hogy az izgalom fölösleges volt.

- Vecasius - szólalt meg Minervina kedvesen, bársonyos-szelíd hangon -, szívesen köszöntelek. - A titkár némán meghajolt. - Nem tudom, hogy férjem miért rendelt mellém, hiszen eddig nem volt udvari titkárom, de örülök, hogy mellém rendelt. - Vecasius elpirult. - Tudom: becsületes ember vagy és hűséges híve a nobilissimusnak, és ezenfelül szívesen emlékszem vissza nikomedeiai mosolyaidra és rajongó pillantásaidra. Ne csodálkozzál, hogy nyíltan kimondom azt, amit gondolok, de én szeretem az őszinte beszédet. Hajlandó vagy te is őszintén beszélni velem?

- Nobilissima, mióta ismerlek, ez az egyetlen kívánságom - felelte Vecasius lelkesen és egyúttal kellemes izgalomban.

- Akkor minden rendben van - folytatta Minervina barátságosan, és felcsillant a szeme. Ebben a pillanatban megtudta, jobban mondva megérezte, miért jött Vecasius ily váratlanul Treviribe. De utána kissé hivatalos hangon folytatta: - Most pedig mindenekelőtt velem kell jönnöd Helena Augustához: a bemutatkozás után visszajövünk ide hozzám, és folytatjuk a most megkezdett beszélgetést.

- Ahogy parancsolod, nobilissima - mondta rá kissé elfogódottan Vecasius, és mélyen, szertartásosan meghajolt.

Két testőr kíséretében megindultak a végtelen folyosókon Helena Augusta lakosztálya felé!

Az előcsarnokban Ruricius fogadta a látogatókat, és intett az udvarmesternek, hogy jelentse be őket. Néhány perc múlva ott álltak Helena pompás fogadószobájában. Minervina mélyen meghajolt, Vecasius döbbenten nézett egy pillanatig az Augustára, aztán rögtön észbe kapott, s ő is hódolattal meghajolt.

- Augusta - szólalt meg Minervina -, bemutatom Vecasius udvari titkárt, akit a nobilissimus mellém osztott be szolgálattételre.

Vecasius újból mélyen meghajolt, de lopva csodálattal bámulta ezt az ékszerekben és selymekben tündöklő szépséget: lehetséges - villant fel benne egy pillanatra a gondolat -, hogy ez a ragyogó fiatalos asszony Constantinusnak az édesanyja? Vecasius áhítatosan imádta Minervinát, de most az a szentségtörő gondolat fordult meg a fejében, hogy ha ezzel az asszonnyal találkozik előbb, bizonyosan halálos szerelemmel lángolna érte…

Az Augusta hangja térítette magához:

- Szívesen veszem tudomásul a nobilissimus intézkedését, amelyhez előzetesen megadtam már beleegyezésemet, mivel igen kedvezően nyilatkozott rólad, Vecasius. Remélem, a nobilissima meg lesz elégedve szolgálatoddal. Ezt magam is szívből kívánom. Köszönöm a látogatástokat.

Könnyed fejbólintással jelezte, hogy a kihallgatásnak vége. Mindketten újra meghajoltak, és kihátráltak a fogadóteremből. A két testőr kíséretében visszatértek Minervina lakosztályába.

Egy darabig hallgattak, aztán Minervina kissé gúnyosan elmosolyodott: - Ez rövid kihallgatás volt, ugye? - fordult Vecasiushoz. - Rövid és fagyos.

- Hivatalos - jegyezte meg Vecasius. - Jellegzetesen anyósi fogadtatás.

- Csak félig van igazad - mosolyodott el újra Minervina -, hiszen neked nem anyósod!

- Mindazonáltal rideg és fagyos volt hozzám is, a tekintete gőgös, a hangja rideg. Diplomata-ösztönöm azt súgja nekem, hogy fölöslegesnek tart itt a villában még egy olyan férfit, aki Constantinusnak bizalmasa.

- Ösztönöd jól súgja. Neki valóban elég egy udvari főtisztviselő a hivatalos ügyei elintézésére.

- És a magánügyei?

- Hisz éppen a magánügyei a hivatalos ügyek!

Most Vecasius mosolygott:

- Én is így gondoltam. Éppen ezért vagyok fölösleges. A tanú mindig kellemetlen.

- De hiszen eddig is volt tanú: én magam.

- Te is kellemetlen voltál, nobilissima, de ne felejtsd el, hogy két tanú kellemetlenebb, mint egy!

- Az Augusta nagyon önző, csak magára gondol. Eszébe sem jut, hogy nekem is szükségem lehet valakinek a tanácsára, támogatására, megértésére, hisz oly magányosan élek!

- Ezért maradok melletted, akármily kellemetlen vagyok is az Augustának! - Minervina dióbarna szeme hálásan és melegen csillant Vecasiusra. - De erről eszembe jut valami: nobilissima, engedd megkérdeznem, mért nem szólítottad anyádnak az Augustát, hiszen a menye vagy.

- Ezt kereken megtiltotta, és csak a fiának engedi meg az „anyám” szót, annak is csak négyszemközt. Hallani sem akar róla, hogy ő anya, s méghozzá egy harminchárom éves szép szál férfinak az anyja: ő egyszer s mindenkorra szépasszony akar maradni! Mióta megtudta, hogy hamarosan unokával ajándékozom meg, azóta meg éppen vasvillaszemekkel néz rám.

- Meg kell adni: nagyon szép. Már akkor is megcsodáltam szabályos arcát, rugalmas és viruló termetét, dús aranyszőke haját, amikor először láttam.

- Hát nem most láttad először?

- Nem, hanem ma délelőtt, Constantinus fogadótermében, azon a remek falfestményen…

- Igen, igen, az aranyalmás Helenának festette meg az a szoknyavadász Cerellius, mégpedig emlékezetből, hiszen a teste minden porcikáját apróra ismerte - kuncogott Minervina.

- Ő is? - csodálkozott rá Vecasius. - Nem csodálom, gyönyörű nő! Ez az a bizonyos romolhatatlan szépség, az úgynevezett örökifjú szépasszony.

- Izmos, kemény húsú paraszti származék. Amit pedig az örökifjúságról mondtál, arra azt felelem: kereken ötvenéves!

- Negyvenkilenc, nobilissima - helyesbítette Vecasius.

- Mi az? Te is beállsz talán a kerge hódolói közé?

- Én nem, nobilissima. Én már máshol tettem le a garast. - Minervina enyhén elpirult. - Én tárgyilagosan beszéltem róla, minden érzelmi árnyalat nélkül. Én belelátok a szívébe és veséjébe; a rózsaszínű illatos bőrén úgy keresztüllátok, mintha üvegből volna. Tudom, hogy csak önmagát imádja, a tulajdon szépségébe szerelmes, és még soha senkit sem szeretett igazán. De nem tagadhatod, nobilissima, hogy szépség, kívánatos és lázító szépség.

- A kozmetika csodája.

- Vagy a természet csodája. Mindegy. Ezeknek az örökifjú nőknek az a bajuk, hogy nem tudnak szép lassan, fokozatosan megöregedni, hanem szeretnék az alkonyatot akár évtizedekre elodázni, s ezért örökké ez a jelszavuk: „Még egy tavaszt, még egy csokrot, még egy csókot!”

S ilyenkor éri utol őket a mesterségesen visszatartott ifjúság bosszúja: vadul kapkodnak az utolsó rózsák után, s közben halálra sebzik magukat. És üresen múlik el az életük: a szeretkezések viharaiban sohasem melegítette meg legalább egy csöppnyi szeretet a szívüket!

- Milyen szépen beszélsz, Vecasius, s mennyire igaz minden szavad!

- Azért, nobilissima, mert én voltaképpen csak azért mondtam el mindezt az Augustával kapcsolatban, hogy megértessem veled: az én eszményképem ennek homlokegyenest az ellenkezője.

- Megértettelek, s jólesik, hogy így gondolsz rám. S egyáltalán jólesik, hogy valaki törődik velem. Ha hivatali elfoglaltságod megengedi, csak bízvást jelentkezzél a szolgálatos testőrtisztnél: a déli órákban mindig szívesen látlak.

Vecasius fölállt, és tisztelettel meghajolt:

- Hálásan köszönöm, nobilissima.

- Maradj még. Ülj le. Először is kíváncsi vagyok valamire: ott van-e még Thamar a nikomedeiai villában?

- Ott van, de új nevet kapott; ma már Aurelia Claudia Thamar a neve, tudniillik Constantinus urunk felszabadította.

- Igen, annak idején megbeszéltük férjemmel, hogy felszabadítjuk, mihelyt férjhez adhatjuk.

Talán férjhez adta Constantinus?

- Még nem - nyögte ki nagy nehezen Vecasius -, de bármely pillanatban férjhez mehet, mert a nobilissimus dús hozományt ajándékozott neki…

- Kifizette? Hű szolgálataiért? Mindjárt gondoltam, hogy mihelyt kiteszem a lábamat, letarolja. Igaz, Vecasius?

- Erről nem tudok, nobilissima - felelte a titkár határozottan.

- És ha már szabad, és hozománya is van, mért maradt a villában?

- Mert Constantinus urunk a manumissio okmányában megengedte neki, hogy ottmaradjon, ameddig kedve tartja.

- Hát énfelőlem ottmaradhat - mondta rá Minervina kissé idegesen, és vállat vont. - Pedig szerettem azt a lányt!

- Most is bízvást szeretheted, úrasszonyom. Derék lány, hű lány, és ha még olyan szép is, semmiben sem versenyezhet veled.

- Mégis, mért ragaszkodik a villához? A kellemes emlékek miatt?

- Erről csak ő nyilatkozhatna; én csak annyit mondhatok, hogy senkije sincs már a világon, nincs hová mennie, s a nobilissimus engedelmével ott várja meg, amíg férjhez mehet.

- S van már valakije? - faggatta tovább a titkárt.

- Alig hinném - óvatoskodott Vecasius, mert észrevette, hogy Minervinát izgatja a szép zsidólány esete. - Engem nem érdekelt a dolog, s ha szabad, arra kérlek, téged se érdekeljen.

- Csak nem gondolod, hogy féltékenykedem egy rabszolgalányra? De hát a magára hagyott asszony minden csinos nőben vetélytársat szimatol, s én keresem az okát: mért hanyagol el oly feltűnő módon Constantinus? Mióta itt vagyok, mindössze egyszer látogatott meg, akkor is csak épp bekukkantott hozzám, s öt perc múlva már távozott is. Ennek csak van valami oka?!

- Hogyne volna, nobilissima? A hatalom! Minden pillanatban résen kell lennie, minden perc élet vagy halál! Constantius őszentsége állapota válságosra fordult, s ha behunyja a szemét, az éhes farkasok: Maximianus, Maxentius, Severus, Galerius, Maximinus, s nem utolsó sorban a gyűlölködő nőstényfarkas, Theodora Augusta, mind vadul és fogcsattogtatva rávetik magukat a gazdátlan bíborra. Mivel pedig urunk, a nobilissimus életcélja félrelökni az útból ezeket az apró zsarnokokat, s a maga kezében egyesíteni a hatalmat, érthető, ha éppen most, a döntő napokban, semmi másra nincs ideje, csak a politikára. Azért hanyagol el, hogy megmentse önmagát, anyját, s megmentsen téged és születendő fiát Maximianus, Theodora és a többiek bosszújától, Rómát pedig a véreskezű bitorlótól. A te magányosságod nem nagy ár ezért a nagy célért!

- Megint okosan beszéltél, Vecasius, s talán igazad is van. Nekem azért mégis fáj a közömbössége, nem tehetek róla. Nikomedeiában mindig tudott időt szentelni nekem…

- Most súlyosabb a helyzet, most minden kockán forog. Viharfelhők gyülekeznek, s ilyenkor könnyelműség volna itt ülnie a lábaidnál, s a néhai való léha Gallienus császár szerelmes és pajzán verseit turbékolnia.

- Miféle versek azok? - figyelt fel Minervina.

- Csintalan versikék; nem csodálom, hogy nem ismered őket; nem ilyen tiszta asszonynak valók.

- Egyet azért elmondhatnál, hadd tudjam meg, mi nem való nekem! - kíváncsiskodott Minervina.

- Ha kívánod, elmondok egyet, de ígérd meg, hogy nem haragszol meg érte - mondta rá Vecasius kiszámított ravaszkodással.

- Megígérem, s inkább behunyom a szememet, hogy ne szégyelljem magam - nevetett a nobilissima.

- Máris behunyhatod. Úgy. Tehát hallgasd: „Szeretkezzetek és turbékoljatok, szebben mint a galambok… Fonódjatok szorosabban egymásra, mint a repkény… Csókolódzzatok és csintalankodjatok… de a lámpákat ne oltsátok el soha… Mert éjjel mindent látnak ugyan, de másnap semmire sem emlékeznek.”

Minervina alig bírt szóhoz jutni a kacagástól:

- Én bizony kinyitom a szemem, hiszen ez pompás kis vers, és nincs benne semmi szégyellni-való. Legfeljebb az, hogy annyi meggyőződéssel és oly csiklandósan mondtad el…

- Azért rendelt melléd a nobilissimus, hogy felvidítsalak.

- Írd le nekem ezt a verset, hadd tanuljam meg. Jó? Így első hallásra is jót tett: már nem is fáj annyira, ami fáj. Sok ilyent tudsz még?

- Remélem, tudok annyit, hogy ha szükséged lesz rá, megvigasztalhatlak.

- Azt hiszem, hogy szükségem lesz rá - mosolyodott el Minervina, és lángba borult az arca.

Úgy érezte, most véget kell szakítania a beszélgetésnek: megijedt önmagától. Kissé fátyolos hangon folytatta: - Köszönöm, Vecasius. És holnap ilyenkor hozd el a verset. Jó? Majd üzenek érted.

Tyche istenasszony pedig úgy rendelkezett, hogy három hétig ne is láthassa Vecasiust.

Másnap ugyanis Eboracumból megérkezett Ursacius, a császári titkos futár, alig három nap alatt - a császári posta agyonhajszolt lovain és a Classis Britannica, a britanniai hadihajóraj gyors járatú kétsorevezős különhajóján -, oly fáradtan, mintha még mindig Dubrae vagy Gessoriacum kikötőjének hullámai ringatnák, de sebtében felmutatta a kapuőrségnek futár jelvényét, a szárnyas kis pálcát, és utolsó erejével felvánszorgott az emeletre, Hermogenes spectabilis irodájába. Őtekintélyessége megnézte a címzést: „Constantinus nobilissimusnak, Treviriben, felbontatlanul, saját kezébe!” A magister mermoriae becsengetett egy rabszolgát, bort adatott a kimerült Ursaciusnak, a futár kissé magához tért.

- Meghalt? - kérdezte a spectabilis.

- Csak ezt a tekercset bízták rám, uram. Szóbeli üzenetet nem hoztam.

Hermogenes besietett a nobilissimushoz, és sokáig bent maradt nála. Mikor kijött, az előcsarnokban szolgálatot teljesítő Talio meghallotta a nobilissimus utolsó szavait: „Egy szót se!”

Ebből mindent megtudott, s megérezte, hogy most éppen rá és Vecasiusra van szüksége Constantinusnak. Futárt szalasztott az aranyhegyi villába, hogy a titkár azonnal jelentkezzék a palotában, aztán bement a nobilissimus dolgozószobájába: - Uram, várom parancsaidat. Ursacius félelmetes vészmadár.

- Úgy van, Talio. Jól érezted, hogy atyám meghalt, és sürgősen szükségem van rátok: rád, Hermogenesre és Vecasiusra.

- Már futárt küldtem Vecasiusért. Ruricius?

- Egyelőre fent maradhat: ott is szükség van erélyes és hű emberre.

- Értem, uram. Parancsod?

- Bizalmas tanácskozást tartunk négyesben. Hermogenest is értesítsd, addig pedig egy szót se!

Se odafent a villában, se itt lent a palotában!

- Igenis, uram. - Talio tisztelgett és távozott, félóra múlva pedig együtt ült Constantinus fogadótermében a titkos tanács. Minervina nem tudta mire vélni, hogy miért hívták Vecasiust oly sürgősen a palotába, de sejtette, hogy főbenjáró esemény történt, és bizonyára ezért nem kapta meg ma a csintalan versikét. Hát most aztán egy darabig legfeljebb csak ábrándozhatott róla, meg arról, aki oly szépen, dallamosan és sejtelmes-forrón tudta elmondani.

Az a valaki pedig most, itt a tanácsban, végzetesen komoly kérdésekkel foglalkozott, s nem efféle semmiségekkel.

Constantinus szokatlanul komoran ült az asztalfőn, s hivatalosan közölte legbizalmasabb embereivel, hogy atyja, diadalmas britanniai hadjárata végén, a pompás londiniumi bevonulás után váratlanul vérmérgezés áldozata lett, életereje teljességében, ötvenhat éves korában.

Aztán a nobilissimus átadta az Ursacius-hozta tekercset Vecasiusnak, hogy olvassa fel Valerius Concordius tábornok jelentését.

A tanács tagjai Constantinusszal együtt felálltak, így hallgatták a beszámolót Constantius utolsó napjairól. Egyhangúan kongtak a nagyteremben a jelentés mondatai, szinte a végzet szárnysuhanását hallották ki a szavakból valamennyien, s Vecasius olvasás közben úgy érezte, mintha egyszerre csak elsötétedett volna a terem, s elhalványultak volna a falfestmények máskor oly vidám és harsogó színei.

Lehorgasztott fejjel hallgatták Valerius Concordius részletes tudósítását, és csak akkor figyeltek föl élénkebben, amikor a beszámoló rátért Constantius utolsó napjaira és végső rendelkezésére: „Nyugodtan fogadom a halált, amely annyi harc és fáradalom után immár az életnél édesebb nekem. Tiszteljétek meg emlékemet azzal, hogy teljesítitek utolsó kívánságomat: fiam, Constantinus legyen utánam a birodalom uralkodója.”

Megilletődötten ültek vissza helyükre. Constantinus szólalt meg elsőnek: - Azt akarom, hogy a gyászhír mindaddig titokban maradjon, amíg Concordius meg nem érkezik. Egyelőre magam akarok rendelkezni az egész galliai, germaniai s britanniai katonasággal; a légiókat készenlétbe helyezzük. Hermogenes, te átveszed a treviri helyőrség parancsnokságát; Talio, te a testőrséggel rendelkezel. Mivel én nem mozdulhatok ki innen, három manipulus, azaz hatszáz legionarius élén Vecasius indul holnap reggel Gessoriacumba, fogadja, és díszkísérettel hazahozza a császár őszentsége holttestét, s mihelyt megérkezik, megtartjuk a gyászszertartást. A főváros népével csak akkor közöljük a halálhírt, amikor a szentséges holttest áthaladt az Arduenna-erdőségen, és ideért a főváros közelébe.

Elhallgatott, s a néhány perces csöndben mindnyájan az elhangzott rendelkezéseken gondolkoztak.

- Nos, nyilatkozzatok - fordult feléjük a nobilissimus.

- Augustus - kezdte Hermogenes, de Constantinus rögtön letorkolta: - Megtiltom ezt a megszólítást, spectabilis! Legalábbis egyelőre!

- Engedelmeskedem, bár a végrendelet értelmében…

Most Vecasius vágott a szavába:

- A nobilissimusnak igaza van. Semmit sem szabad elsietnünk, Constantinus nobilissimus nem követhet el politikai tévedést! Ebben a pillanatban még a diocletianusi rend van érvényben, s ennek értelmében Nyugat Caesarja, Severus jogosult az augustusi méltóságra.

Mihelyt Constantius őszentsége halálhíre megérkezik Nikomedeiába, Galerius Augustus, a rangidős császár, Diocletianus jogutódja, illetékes a döntésre. Döntését meg kell várnunk, mert attól függ, hogy a nobilissimus hogyan választja meg jövendőbeli magatartását. Ha szabad jeleznem a most következő események várható sorrendjét, úgy gondolom, hogy Galerius azonnal Severusra ruházza a bíbort, hiszen szüntelenül reszket Constantinus nobilissimustól, és igyekszik őt mindenből kisemmizni. Severus Augustus tehát haladéktalanul megindul, hogy birtokába vegye Italiát; igen ám, de ott már a nyughatatlan Maximianusnak a fia, Maxentius fogadja, és mivel értesüléseim szerint Severus hadserege jelentéktelen, könnyen megeshetik, hogy ez az elvetemedett Maxentius kerekedik fölül. Csak nézzük és várjuk, hadd egyék meg egymást: a nobilissimusnak akkor már csak az egyikkel lesz dolga, mert Galerius nem sokáig áll majd az útjában. Amennyire ismerem egészségi állapotát, és én hitelesen ismerem, hamarosan elevenen fog megrothadni. Tehát mindenekelőtt javasolom, hogy Ursacius, a titkos futár siessen Sandario vicariushoz, és részletesen tájékoztassa őt: én még ma megfogalmazom ezt a levelet, holnap már viheti is a futár. Ez a kérdés politikai oldala. Jogi szempontból pedig úgy áll a dolog, hogy a végrendelet feltétlenül érvényes és jogerős; ahhoz viszont, hogy érvényesítsük, a diocletianusi rendszer megszüntetése szükséges, mert csak a vak nem látja, hogy a tetrarchia megindította a birodalom felbomlásának folyamatát. Diocletianus Augustus odalent salonaei magányában, még mindig ragaszkodik ehhez a végzetes sokfejűséghez, pedig ma már bízvást hexarchiáról beszélhetünk, hiszen ug-rásra készen áll Maximianus is, a fia is, ez a durva, kíméletlen és undorító kéjenc, Maxentius.

És ebben a hatalmas versengésben - mert már régóta nem fontos nekik a birodalom érdeke - csak egy vezető egyéniséget mellőznek konokul: Constantinus nobilissimust, akit pedig már Diocletianus lemondásakor, s éppen az ő akaratából, megilletett volna a caesari méltóság!

Nincs más teendő, mint megvárni a helyzet kialakulását, és ha szépszerével nem lehet, fegyverrel érvényesíteni a jogunkat. Megmondtam.

Constantinus helyeslőn bólintott: meg volt elégedve a titkár érvelésével; jogászi okfejtéssel igazolta azt, amit ő nemcsak öröklött jogának, hanem hivatásának is érzett. Az értekezlet résztvevői távoztak, s megkezdték fontos, nehéz és izgalmas munkájukat. Leggyorsabban Talio intézkedett: bezáratta a palota kapuját, s a szolgálatos őrmesternek kiadta a parancsot, hogy a császári család egyetlen tagja sem távozhat a nobilissimus külön engedélye nélkül, hasonlóképpen személyzete sem hagyhatja el a palotát, ezenfelül látogatót sem fogadhatnak; hasonlóképpen intézkedett az aranyhegyi villában, ezenfelül közölte Ruriciusszal, hogy a parancsnoksága alá tartozó zászlóaljjal és testőrséggel a Mosella bal partját állandóan ellenőriznie kell. Hermogenes bezáratta a városkapukat, s hamarosan erős járőrszakaszok járták éjjel-nappal a főváros utcáit. Vecasius éjfélig dolgozott, aztán elindította Ursaciust a lepecsételt okirattal, valami keveset aludt, hajnalban lóra szállt, és elindult hatszáz katonájával Gessoriacum felé.

Nyomasztó csend ülte meg a várost, senki sem tudott semmi bizonyosat, de már másnap mindenfelé suttogni kezdték, hogy az Augustus halott, és Constantinus nyilván biztonság okából helyezte ostromállapotba a fővárost. A nyugtalanság és az izgalom a falakon keresztül is beszivárgott a palotába, egy darabig lappangott, aztán egyszerre csak kirobbant: harmadnap Theodora, három kísérőjével, távozni akart a palotából, s miután Talio tisztelettel megtagadta a kapunyitást, felháborodottan rohant fel Constantinushoz, és minden bejelentés nélkül rontott be hozzá:

- Nobilissimus, hogy merészeltél korlátozni engem, engem! a szabadságomban? Fogoly vagyok talán? Miért? Mi történt? Felelj! Nem vagyok hajlandó eltűrni semmiféle hatalmaskodást!

- Augusta, csillapodjál! Atyám távollétében én gyakorlom a hatósági jogokat, s ebbe nem engedek beleszólást senkinek, még neked! neked sem.

Az ironikus mondat szíven találta Theodorát. Bizonyosságot akart, szeretett volna gyorsfutárt indítani Maximianushoz, vagy odautazni hozzá legidősebb fiával, Dalmatiusszal: maga sem tudta, mi mindent akart. Ha egy csöpp hatalom lett volna a kezében, ha egyetlen hű testőre lett volna, ha legalább orgyilkost tudott volna felbérelni - ez titokban régi terve volt -, habozás nélkül megölte volna Constantinust, hiszen ez a fattyú veszélyezteti Dalmatius, a törvényes örökös trónralépését. Zúgott és zakatolt a feje, érezte, hogy ez a férfi hatalmasabb és erősebb nála; tehetetlen dühében megfeledkezett méltóságáról, keze ökölbe szorult, aranycipős lábával nagyot dobbantott a mozaikpadlón, arca eltorzult, és szinte tajtékzó dühvel rikácsolta: - Követelem, azonnal mondd meg, mi történt az Augustusszal? Azonnal mondd meg: él-e!

Követelem! Tudni akarom!

- Augusta - felelte Constantinus szemrebbenés nélkül -, tőlem semmit sem követelhetsz.

Mindent megtudsz majd, ha én akarom! Távozhatsz!

Theodora az ajkába harapott dühében, és gyűlölettel vágta a férfi arcába a leggyalázatosabb sértést:

- Hitvány fattyú!

Constantinus uralkodott magán. Végigmérte a nekivadult némbert, felvette az asztalról az ezüstcsengőt, megrázta. Két testőr lépett be.

- Kísérjétek az Augustát lakosztályába.

A testőrök odadobbantak Theodora mellé, kardjuk, lándzsájuk, páncéljuk félelmetesen csörrent. A fúria megriadt, még egyszer szembenézett a nobilissimusszal, szemében sötét düh lobbant, de aztán megadta magát: engedelmesen megindult a két testőr között.

Egy hétig rettegett és találgatott a főváros népe, egy hétig tombolt a megalázott Augusta, egy hétig szomorkodott Minervina, mert senkitől sem tudott semmi hírt szerezni: sejtelme sem volt, mi történik a városban, hová lehetett Vecasius. Egyszer ugyan megpróbált kicsikarni valamit Ruriciusból, de őfényessége arca elkomorult, mutatóujját ajkaira tette, s halkan és titokzatosan csak ennyit mondott:

- Sajnos, nobilissima, semmit sem közölhetek.

Ennek a rejtelmes hallgatásnak pedig nagyon egyszerű oka volt: az illustrissimus semmit sem tudott.

Egy hétig élte világát Helena fiatal szerelmesével. Az „Augusta” volt az egyetlen, aki fia közlése alapján sejtett valamit; Ruricius megsúgta neki, hogy a villa is, a Mosella bal partja is szigorú őrizet alatt van; ebből a két adatból most már bizonyosan tudta, hogy Constantius halott. De nem akarta tudomásul venni ezt a fenyegető bizonyosságot. Hogy mi lesz vele, Constantius úgynevezett „ágyasával”, hogy mi lesz fiával, a „fattyúval”, az e pillanatban egyáltalán nem érdekelte. Nem törődött gyásszal, jövővel, bíborral, s úgy tombolta át ezt a hetet, mintha neki olvasták volna fel Gallienus bujtogató versét. De Ruricius sohasem olvasott verset, és Helenával együtt kimondhatatlanul élvezte, hogy a lámpák másnap semmire sem emlékeztek.

De a legboldogabb és a leggyötrelmesebb hétnek egyaránt vége szakadt a nyolcadik napon, és a treviri feszültség lazulását az a perc jelentette, amelyben Vecasius futárja megjelent a Porta Nigra előtt; a futár lepecsételt üzenetet hozott Constantinusnak: a gyászmenet, Valerius Concordius tábornok vezetésével, áthaladt az Arduenna-erdőn, s holnap estére bevonul Treviribe.

Félelmetes látvány volt, mikor másnap este a várost környező magaslatokon felvöröslöttek a holttestet kísérő zászlóaljak égő fáklyái. Az emeletes palotákból éppúgy látták a közelgő gyászmenetet, mint az aranyhegyi villából, s ekkor már nem lehetett és nem is kellett tovább titkolódzni, de a kapukat továbbra is zárva tartották, csak épp a gyászmenet vonulhatott be a városba: a Porta Nigra erre az időre megnyílt. Theodora még mindig nem mozdulhatott ki a palotából: nem érintkezhetett senkivel sem. Amikor a halottas menet a forumra ért, és a császár holttestét a magas ravatalon elhelyezték, nyomban szorosan körülfogta a díszőrség: ezer testőr védelmezte még holtában is szívből szeretett és jóságos halott urát. Ekkor adták tudtul a főváros népének hivatalosan is a gyászhírt.

Ezen az estén csak Constantinus járulhatott a ravatalhoz. Hű emberei és testőrei kíséretében gyalog érkezett a forumra: atyja ott feküdt a fehér halottas ágyon, teljes császári díszben, diadémmal a fején: földig omló bíborpalástja, a ravatal fekete posztós emelvényén, szemléltetően és fájdalmasan hangsúlyozta élet és halál, dicsőség és bukás, hatalom és megsemmisülés örök és kibékíthetetlen tragikus ellentétét.

Fehér ruhában, mellükön az aranyhímzésű napkoronggal, felvonult a Napisten papsága, Constantinus az oltáron tömjént áldozott Heliosnak, s még szállt az illatos füst, amikor a nobilissimus, Concordius tábornok és Vecasius kíséretében, visszaindult a palotába. Ebben a pillanatban ezer meg ezer legionarius ajkáról harsam fel a kiáltás: „Constantinus Augustus!

Constantinus Augustus! Téged kívánunk, Constantinus! Atyánk, Constantinus! Testvérünk, Constantinus! Barátunk, Constantinus!” Az érces kiáltozás legalább nyolcvanszor hangzott el, Constantius ravatala mellett, rőtt fáklyák komor lobogásában, s még akkor is tömören zúgott, mikor Constantinus és kísérete mögött bezárult a palota érckapuja.

Theodora egész éjjel őrjöngött, visított, rikácsolt; nem tudta volna megbocsátani Constantinusnak, hogy így gúzsba kötötte, és minden titkos cselszövését meghiúsította. De hiába próbálkozott, hiába fenyegetődzött, ma éjjel még a lakosztályát sem hagyhatta el. És ez a szoros őrizet egészen a temetés napjáig tartott. S ha azt hitte, hogy végre szabad lesz, és tehet valamit, keservesen csalódott.

A temetés napján roppant máglyát emeltek a fórumon, telehintették illatos levelekkel és fűszerekkel, bőven meglocsolták arábiai és indiai illatszerekkel, s miután meggyújtották, elkezdődött a szertartás. Ezen már részt vehetett Theodora is, gyermekeivel együtt, de a testőrök oly szorosan övezték körül, hogy senkivel sem válthatott szót. Miután a hamvasztás megtörtént, ugyanígy kellett visszatérnie a palotába. Sem apja, sem más hozzátartozója nem vehetett részt a temetésen, pedig - ha apjával beszélhet - megtalálták volna a módját, hogy kitekerjék ennek a fattyúnak a nyakát!

Theodora nem szerette Constantiust; jéghideg és önző asszony volt; nem szeretett senkit sem, csak önmagát. Constantius öleléseit inkább csak tűrte, a szeretkezést sohasem élvezte, sőt minden házastársi érintkezés után legalább félóráig tisztálkodott, mert úgy érezte, hogy meggyalázták és bemocskolták. Gyerekeit viszont imádta, és - különösen ha a hatalomról volt szó - harcolni is akart értük, főképp Dalmatiusért, mint valami nősténytigris. És most, mikor már majdnem kezében volt a hatalom, ez a „fattyú” torkon ragadta… Rémülten gondolt arra, hogy teljesen „mostohafia” hatalmában van, s a hatalomtól, a bíbortól, az Augusta-méltóságtól, s talán a palotától is örökre elbúcsúzhat…

Helena sértődötten vette tudomásul, hogy nem vehet részt a gyászszertartáson, holott minden treviri polgár részese lehetett ennek a nevezetes és látványos ünnepségnek. Minervinának viszont fájt, hogy nem lehet gyermekének apja mellett, s nem enyhítheti „férjének” bánatát és gondjait. Constantinus szerette apját, ezt tudta Minervina; de azt is tudta, hogy zavaros idők következnek, és ő úgysem tudna könnyíteni a nobilissimus gondjain. Ebben megnyugodott, és titokban a „lámpás” versre gondolt. Bizonyosra vette, hogy Vecasius hamarosan megjelenik nála, s elhozza a vers kéziratát. Egész testén végigremegett a gyönyörűség, amikor elhatározta, hogy ő bizony a legelső találkozáskor alkalmat ad a lámpáknak arra, hogy mindent lássanak…

Hetekig tartó lázas munka következett most a palotában, amelyet most már a várossal és az Aranyheggyel együtt feloldottak a szoros őrizet alól, de nem annyira, hogy Constantinust bármiféle meglepetés érhesse. Theodora végre üzenhetett apjának: sikerült egy arelatei kereskedővel levelet küldeni, és segítséget kért a levitézlett, ám örökké fészkelődő Augustustól. Maximianusnak azonban főtt a feje a gondoktól: fékezhetetlen és szenvedélyes fia egy szép napon Rómában termett, hatalmas összegekkel lepénzelte a helyőrséget, s könnyűszerrel megnyerte a szenátust is, amely a néppel együtt felháborodott a császárok mostoha bánásmódja miatt: Diocletianus még lemondása előtt mérgesen faképnél hagyta az örökké rakoncátlan fővárost, Constantius nem ért rá semmire, Galerius feléje sem nézett, viszont a távolból új meg új súlyos és kibírhatatlan adóterhekkel nyomorította meg. Maxentius, mint a zsákmányra éhes fenevad, úgy vetette rá magát a városra, megvesztegetett néhány magasrangú tisztet, bankárt, hadseregszállítót, folyt az arany a rosszul fizetett és elhanyagolt praetoriánusok tarisznyájába, ezután pedig a legiók is csatlakoztak az összeesküvőkhöz, és Maxentiust kikiáltották császárnak.

Maximianust megrémítette ez a vakmerő csíny, előre látta a lázadás súlyos következményeit, s a fényes császáravatás után Rómába sietett, durván legorombította a hányaveti és meggondolatlan fenegyereket, sőt a vita hevében a bíborpalástot is letépte válláról. Ezzel aztán betelt a mérték: az elvetemült és elszánt fiatalember - alig töltötte be még a huszonhetedik évét - kiutasította apját Rómából, és gyorshajón, mindenesetre erős katonai fedezettel, hazaküldte Arelatéba.

Aztán bekövetkezett az, amit Vecasius oly okosan előrelátott: a nyugati Augustusnak kinevezett pipogya Severus megindult Maxentius ellen, de csak Ravennáig jutott; a római bitorló légiói megverték, úgyszólván megsemmisítették fegyelmezetlen és kedvetlen hadseregét, Severus pedig beszorult Ravennába, s mihelyt a város elesett, megmaradt katonái bosszúból meggyilkolták.

Treviriben nyomban a temetés után összeült a haditanács. Nemigen volt ez tanácskozás, mindössze Constantinus közléseit és parancsait kellett tudomásul vennie.

- Mint tudjátok, a katonák Augustusnak kiáltottak ki, én azonban nem fogadom el a bíbort! E pillanatban három Augustus uralkodik, köztük a bitorló Maxentius: én nem akarok bitorló lenni; megvárom, amíg törvényesen borítják vállamra a bíborpalástot. Concordius, közöld futárok útján a britanniai, galliai, hispaniai és germaniai seregekkel, hogy a testőrség s a katonaság kívánságára, s főképpen atyám végső rendelkezése értelmében felvettem a Caesar címet és rangot, s ebben a négy tartományban atyám utódjaként átveszem a főparancsnokságot és a teljes hatalmat, addig is, amíg el nem dől, hogy Itáliában Severus Augustus marad-e felül vagy a bitorló. Ha ez az utóbbi eset következik be, első feladatom lesz kiküszöbölni az örökös vetélkedést és marakodást, mert ennek mindig a birodalom issza meg a levét, pedig az orvossága nagyon egyszerű: egy kézben kell egyesíteni minden hatalmat. Ennek a módozatait majd a maga idején közlöm veletek. Hermogenes, te értesítsd nevemben az első Augustust az eseményekről, s hangsúlyozd, hogy a katonaság akarata ellenére csak a caesari méltóságot fogadtam el, s várom válaszát: elismere a Nyugat Caesarjának. Te pedig, Vecasius, foglald írásba jogi véleményedet atyám császári származásáról, azon a réven, hogy nagyanyám, Claudia, unokahúga volt Marcus Aurelius Flavius Claudius Gothicus császárnak; ez történelmi tény, tehát már csak ezen a címen is jogosult volnék az uralkodásra; de hangsúlyozod írásodban atyám végrendeletét - amelyet törvényes formák közt írt alá, az illetékes katonai tisztviselő, a libripens és öt tanú jelenlétében -: ebben nemcsak egész vagyonát hagyja rám, hanem azt az akaratát is kifejezi, hogy én legyek hatalmának örököse. Íme, átadom neked a végrendeletet, hogy részletes jogi megokolással igazold álláspontom törvényességét. Ezt a tanulmányodat majd minden eshetőségre a kezünk ügyében tartjuk. Egyébként, Vecasius, újra felköltözöl az aranyhegyi villába.

Constantius halálának híre Gallia valamennyi törzséhez eljutott, és a bructerus, chamavus, cheruscus, alamannus és egyéb harcias és vad törzsek elérkezettnek látták a pillanatot a római uralom lerázására, úgyhogy Constantinus, alig egy hónappal a császári temetés után kénytelen volt hadat vezetni ellenük. A hadjárat alatt Concordius helyettesítette Treviriben, s a városban és környékén kemény kézzel tartotta fenn a rendet és fegyelmet. Elsőnek tudta meg, hogy Maximianus, miután fia kiutasította Rómából, váratlanul Treviribe érkezett. Egyenesen a palotába vitette magát, s innen kezdve napokon, sőt heteken át szőtte a legkalandosabb terveket Theodorával. De fondorkodhatott ő is meg az agg fogatlan oroszlán is, mert már harmadnap kiderült, hogy felsőbb rendelkezésre Constantinus megérkezéséig egyikük sem hagyhatja el a palotát. Concordius komolyan vette a feladatát.

Maximianus, ez a hatvanhat éves illyricumi parasztkatona ösztönösen kitűnő hadvezér volt, de tanulatlan, durva, erőszakos, kíméletlen, és hadisikereit is inkább ravaszságának és ügyességének köszönhette, mint hadvezéri tudományának. Szenvedélyes ember volt, gátlástalanul becstelen és szószegő, de ragyogó győzelmeivel, elsősorban a bagaudalázadás leverésével, megbecsülhetetlen szolgálatot tett a birodalomnak. De olyan mohón és éhesen sóvárgott a hatalomra, hogy személyes sértésnek és megaláztatásnak érezte a Diocletianus-követelte kényszerű lemondást. Fiával is azért veszett össze Rómában, mert - mint mondotta - „elhalászta előle a bíbort”. Örökké résen állt, alig várta, hogy halászhasson a zavarosban, és újra felvehesse az annyira áhított bíbort. Még mindig alkalmasnak tartotta magát az uralkodásra, mert egy szemernyi sem volt benne Diocletianusnak - a másik illyricumi parasztszármazéknak - bölcsességéből és belső fegyelmezettségéből.

- Tűrhetetlen, hogy ez a fickó így packázhat velünk, a hatalom törvényes birtokosaival! Majd én elbánok vele, ne félj! Csak éppen mostanában tehetetlen vagyok, ez a forró fejű Maxentius minden számításomat keresztezte! Az én pénzemen vesztegette meg Rómát, az én pénzemen csalta el tőlem a felső-itáliai légiókat, az én régi hű katonáimat! Az én pénzemen! Túljárt az eszemen, éppen úgy, mint ez a bitorló Constantinus, aki bezáratott ebbe az egérfogóba! Miért?

Fél tőlem, azért! De csak kerüljek vissza Arelatéba, majd ellátom a baját, úgy hogy megemlegeti!

- Ne izgasd fel magad, apám - csillapította Theodora, pedig ő még talán apjánál is izgatottabb volt -, ne izgasd fel magad, fontoljuk meg nyugodtan, hogyan tehetnénk el az útból ezt a fattyút, aki az én Dalmatiusom törvényes öröklési jogát lábbal tiporja, és Caesarnak tolja fel magát. Apám, itt egy megoldás van csak: ledöfni!

- Ez valóban a legegyszerűbb megoldás, Theodora, mert utána nincs vita. De lehet sokkal kellemetlenebb utóhatása is: a háború. Ezerszer is jogos lehet Dalmatius örökösödése, de hol vannak a legióink, amelyekkel érvényt szerezhetünk a jognak?

- Ott vannak Constantinus legiói! - vágta rá szenvedélyesen Theodora.

- A legiók ott vannak, ahol a pénz! - Maximianus keserűen fölnevetett. - Az én pénzemen pedig Maxentius vett magának bíbort! Nem tudom megvásárolni a britanniai, galliai és hispaniai legiókat, s ezek a legiók szilárdan a bitorló kezében vannak! Hiszen éppen tőled hallottam, hogy rögtön a temetés után Augustusnak kiáltották ki. Rajonganak érte a katonák: aminthogy a győztes hadvezérért mindig rajonganak, főleg, ha milliomos, és tömi őket zsák-mánnyal meg pénzadományokkal. Hagyjuk az erőszakot, leányom. Azt hiszem, ravaszsággal többre megyünk.

- De gyorsan kell cselekednünk - vágta rá izgatottan az Augusta -, addig, amíg a fattyú távol van. Gondold meg, apám: itt életről és halálról van szó! Gondold meg, mi lesz velünk, ha a kocsmai hetéra fiából Augustus lesz, és ha úgy tetszik neki, elkerget innen a hat gyermekem-mel együtt; s ha kedve szottyan rá, akár az Augusta-címtől és rangtól is megfoszthat, miközben ez a naissusi ringyó szemtelenül bitorolja az Augusta címet, a másik rabszolgaivadékot pedig nobilissimának tisztelik odafent Aranyhegyen! Felháborító!

- Most én mondom neked, leányom, ne izgasd fel magad. Pénzünk nincs, tehát legióink sincsenek, s ez annyit jelent, hogy erőszakra nem gondolhatunk. Ilyenkor csak egy mentségünk lehet: a ravaszság. Én csak így nevezem, bár a nagyképű és nagyfejű udvari emberek politikának hívják. Nos, mit szólnál hozzá, ha azt az ötletet vetném föl, hogy oldjuk meg a nehéz kérdést egy kitűnő politikai házassággal?

- Hogyhogy? - figyelt föl meglepetten Theodora. - Talán a fattyút akarod megházasítani? Az én lányaim még nagyon kicsinyek.

- Az enyém azonban már elég nagy - vigyorgott kajánul az Augustus.

- Fausta? - kapta fel a fejét döbbenten Theodora.

- Fausta - felelte hidegen Maximianus.

Ezen az éjszakán egyikük sem aludt nyugodtan. Theodora azon töprengett, hogy ez a tervezett házasság mennyiben válhat javára az ő Dalmatiusának, a vén róka Maximianus pedig azon törte a fejét: hogyan és milyen ravasz ürügyekkel üthetné nyélbe ezt a mondvacsinált és mindenképpen erőszakos házasságot.

Ezen az éjszakán Vecasius elvitte Minervinának ama bizonyos versnek a szövegét… És a lámpák mindent láttak…

Ezen az éjszakán Constantinus álruhában kémszemlére indult: csak Talio kísérte meg egy tagbaszakadt altiszt: germán kereskedőknek adták ki magukat, az altiszt kis kocsin tolta a csábító árucikkeket, s hajnalban elérték a barbárok előőrseit. Constantinus emlékezett Galerius kémszemléjére, azt akarta utánozni. Biztatta a barbárokat, hogy a római sereg gyönge, Constantinus - akitől a barbárok irtózatosan féltek - még nincs is jelen, úgyhogy ha másnap este váratlanul támadnak, tönkreverhetik a vezértelen római sereget. A sikeres kémszemle után azonban maga Constantinus támadott még aznap este és olyan sikerrel, hogy az egyesült barbár csapatokból hírmondó is alig maradt.

Ezen a galliai hadjáraton olyan élményekben volt része Constantinusnak is, vezérkarának és hadseregének is, amelyeknek híre nemcsak a katonákat, hanem a tartományok lakosságát is áhítatos csodálattal és borzongással töltötte el, és azt a meggyőződést érlelte meg a könnyen hivő népben, hogy a vezér az istenségnek kivételes, különösen kegyelt, választott hőse, s lassanként Constantinusban is megerősödött a hit és a hivatástudat, hogy az istenség őt nagyszerű, egészen rendkívüli és történelmi jelentőségű, sőt hősi feladatok elvégzésére jelölte ki.

Mert hogy az egyik összecsapás előtt egy óriási termetű és kivételesen nagy erejű barbárt párviadalban legyőzött, s hogy sisakos fejét egyetlen kardsuhintással levágta, azt még csak szerencsének tartotta, bár katonái már ekkor is az istenség csodálatos kegyelmét és segítségét emlegették. De az egyik kemény ütközetben olyasvalami történt, ami kétségbevonhatatlanul meggyőzött mindenkit a vezér isteni küldetéséről. Később Talio így számolt be erről a nevezetes és megfoghatatlan eseményről Concordiusnak: - Fényességed bizonyára tudja, hogy nem vagyok könnyen hivő, s nem szeretem sem a papok szemfényvesztését és kegyeskedő hazudozásait, sem pedig a katonák hetvenkedő melldöngetését, tehát csak a valóságot mondom el; azt, amit magam is láttam. Az Arduenna-erdő egyik meredek falú völgyében, valahol Bagacum táján épp egyik legnehezebb csatánkat vívtuk, gyalázatos terepen. Constantinus választotta ezt a terepet a döntő ütközetre: nyugaton és délen meredek sziklafalak zárták a völgyet, északon és keleten égbe nyúló hegyek hajlottak a legalább tíz négyzetmérföld területű síkságra, fent a hegyélen komor erdők fekete koszorúja rejtette a völgyet. Az egyesült barbár törzsek észrevétlenül és hirtelen zúdultak le az északi és keleti lejtőkön, de mi megfelelő fogadtatásban részesítettük őket: katonáink úgy harcoltak, mint a tigrisek; előzőleg megmagyaráztuk nekik, hogy már csak ezt a csatát kell megnyernünk, s ezzel vége a háborúnak, mert úgy eret vágunk a legharciasabb törzseken, hogy évtizedekre elvesszük a kedvüket a fickándozástól. Mondom, az ütközet jól kezdődött, és tervszerű pontossággal folyt, a barbárokat már nekiszorítottuk a járhatatlan sziklafalnak, valóságos mészárlás volt ez már, de a hullahegyek tetején is vad dühvel küzdöttek. S ekkor ért bennünket az első meglepetés: a condrus törzs, amely mindig barátunknak színlelte magát, titokban szövetkezett a lázadókkal, s ebben a válságos pillanatban hátba támadott, holott alig félóra választotta el legiónkat a teljes győzelemtől. „Árulás!” - süvöltötte harsány hangon az a szakaszvezető altiszt, akit először értek a condrusok kardcsapásai. Én azonnal Constantinus mellé ugrattam, két manipulust a támadók ellen fordítottam, de bizony ez a négyszáz ember hamarosan megingott a négyezer támadó rohamában. Ebben a válságos pillanatban Constantinus parancsára végigszáguldottam a csatatéren, s a kürtösökkel megfúvattam a harci riadót.

Az érces kürtrivalgás egymás után harsant fel a harctér más-más pontján, a barbárok megtorpantak, a mieink harci kedve nekitüzesedett, és ebben a pillanatban a keleti hegylánc peremén ezüstpáncélos, ezüstpajzsos, vörös sisakforgós vezér ugratott ki az erdőből, hófehér paripán vágtatott lefelé a hegyoldalban, vörös köpenye csattogva lobogott rohantában, a csatazaj néhány percre kissé csöndesedett, s ekkor a fehér lovas vezér stentori hangon elkiáltotta magát: „Constantinus! Constantinus!” Erre a kiáltásra ezrével rohantak ki az erdőből a páncélos legionáriusok, kivont kardjukat magasra tartották jobb kezükben, és tömören, ércesen, szinte egyhangon zúgták a vezér után: „Constantinus! Constantinus!” Mint a vihar, úgy zúdultak le a hegyről; fegyverzetük úgy szikrázott és vöröslött a lenyugvó nap tűzfényében, mint az izzó napkorong. Az ellenség megtorpant, a rómaiak nekibátorodtak. Itt is, ott is ujjongó kiáltások hangzottak: „Égi seregek!” „Égi vezér!” „Constantinus! Constantinus!” - A tüzes mennyei hadsereg megtörte a barbárok végső ellenállását, a condrusok négyezer harcosát egy szálig levágták, aztán hirtelen eltűntek a csatatérről. A csata véget ért, és amint a katonák diadalordítása elcsöndesedett, Constantinus mellé odarúgtatott fehér lován Rufinus, a Napisten főpapja, Constantinus egyik bizalmasa - aki ugyancsak Sandario vicarius segítségével jutott ide Nikomedeiából - és karlendítéssel jelezte, hogy szólni kíván. A győztes hadsereg katonái zsákmányoltak, kurjongattak, daloltak, úgy hogy a főpap szavait kevesen hallották, de hamarosan az egész hadsereg megtudta, mit mondott: „Katonák! Az imént égi jelenést láttatok: az istenné avatott Constantius jelent meg mennyei fényekben ragyogó hadseregével, hogy megmentse fenséges fiát, a mi Constantinus Caesarunkat a döntő csata legveszélyesebb pillanatában. Ne felejtsétek el, hogy a mi Caesarunk Helios-Apollo kegyeltje, az istenség küldöttje, akit Helios nagy, hősi feladatokra választott. Megmondom nektek - és szertartásosan kitárta karjait, s a mellére arannyal hímzett sugárkoszorús napkorong megszikrázott az alkonyat rőt fényeiben -: valahányszor döntő csatába indultok vele, mindannyi-szor így segítik győzelemre fegyvereiteket a mennyei seregek!” Ez történt, illustrissimus.

Szemtanúja voltam a csodának, s bár az én paraszti eszemmel jól tudom, hogy legiók nem potyognak az égből, tehát a csoda nem csoda, mégsem tudom ésszerűen megmagyarázni, hogy tulajdonképpen mi is történt.

Concordius tábornok jóságosan elmosolyodott, és nyugodtan ezt mondta rá: - Talio fiam, én hiszek az égi jelekben, hiszen az istenség csak ezeknek a révén tud érintkezni az emberekkel. Eboracumban, látszólag minden ok nélkül lezuhantak a házi istenek szobrocskái, s összetörtek, így jelezte előre az istenség Constantius korai halálát. Viszont én sem hiszem, hogy az égben felfegyverzett legiók vannak, és a halott császár személyes vezetésével lerohannak az égből, győznek s megint eltűnnek. Olvastam valahol, hogy az ősidőkben Castor és Pollux lejött az égből a római fórumra: győzelmet hirdettek a rómaiaknak, aztán nyomtalanul eltűntek. Hát ez mitológia, szép mese, hagyján! De te tulajdon szemeddel láttad az égi sereget s a vezért, vagyis a csodát, s mégis azt mondod, hogy nem csoda! Helyesen mondod, Talio, s én meg is magyarázom neked, miért nem csoda. Ismerem Constantinus taktikáját; tapasztalásból tudja, hogy a műveletlen és babonás barbárokat különös és rendkívüli jelenség halálra rémíti; ezért szereti az égi tüneményeket is szolgálatába állítani, vagyis nap-vagy holdfogyatkozás idejére kitűzni a támadást, vagy általában a csata időpontját. Ezért rejt el mindig erős tartalékokat a harctér közelében - nemegyszer álarcosan, álöltözetben vagy szemkápráztató harci díszben -, hogy a sorozatosan felharsanó riadójelre meglepetésszerű támadással az ellenség hátába zúduljanak. Hadicsel, amely sokszor eldönti a csatát.

- Hadicsel? - csodálkozott Talio. - Én olvastam Frontinust, de ilyen álöltözetes hadicselről nincs szó benne.

- Ez Constantinus Caesar találmánya, még nem lehet benne Frontinusban, bár az öltözetet ismerte már Galerius is, azon a nevezetes kémszemlén. Ez a legújabb hadicsele pompás. Jól számított: a barbárok megrökönyödtek, elvesztették a fejüket, mikor meglátták a naplemente túlvilági fényeiben tündöklő „égi” sereget és félisteni ragyogásban sugárzó vezérét. Még a mi harcosaink is belegyönyörödtek ebbe a túlvilági látomásba, és hát kire gondolhattak volna másra, mint Constantiusra, aki égi seregek élén jött a rómaiakat s főleg a fiát megsegíteni.

Mivel pedig nekem Constantinus Caesar előre elmondta ezt a rég tervezett hadicselét, azt is tudom, hogy az ezüstpáncélos mennyei vezér nem Constantius volt, hanem Acilius Severus ezredes, a „Győzedelmes Mars”-ról elnevezett XIV. számú tartalék legió parancsnoka.

- No és Vettius Rufinus szónoklata is hozzátartozott a hadicselhez? Hiszen ő félreérthetetlenül a csoda síkjára játszotta át ezt az egyszerű, de ügyes hadicselt! Vajon ez is hozzátartozott Constantinus tervéhez?

- Nem. De nem is volt ellenére. Hadvezérek és uralkodók sohasem veszik rossznéven, ha a papok bebizonyítják, hogy az istenség személyes beavatkozással segítette őket győzelemre.

Tudod, hogy Constantinus urunk, mint istenné avatott atyja is, szakított az ősi, gyermekes mitológiával, és Heliosban látja a világ fő istenségét, ennélfogva bizonyosan kapóra jött neki, hogy a főpap pártfogásának tulajdonította a győzelmet. A vallási egység gondolata politikailag helyes elv, hát Constantinus bizonyára örömmel fogadta, hogy Vettius Rufinus meglovagolta a katonák hiszékenységét, bár a Helios-főpap is pontosan tudta, hogy nem a megistenült Constantius, hanem Acilius Severus ezredes lovagol a „mennyei” hadak élén.

Ezen az emlékezetes beszélgetésen beszámolt a hű Talio a hadjárat legnagyobb élményéről, a látomásról is. Az arduennai győzelem híre eljutott a germánokhoz is, úgyhogy ezek a vad törzsek Constantinus jöttének hírére letették a fegyvert, követeket küldtek Constantinushoz, és hódolatukat jelentették. A Caesar tehát rendet teremtett a barbárok között, s már éppen intézkedni akart, hogy a hadsereg forduljon vissza, és induljon meg Treviribe, amikor a fővezéri sátorban kihallgatásra jelentkezett a Pontifex Solis, Vettius Rufinus, aki már napokkal előbb elszakadt a seregtől, s most néhány szakállas pappal együtt visszaérkezett a főhadiszállásra. Constantinus szívesen fogadta a főpapot: - Nos, perfectissimus, hol jártál, s mi jó hírt hoztál? És kik ezek a tiszteletre méltó férfiak, akik a szentséges Nap jelét viselik mellükön?

- Caesar, a Vosagus hegység egyik rejtett völgyében jártam, s fölkerestem a híres Helios-Apollo szentélyt, amelyet a bennszülött barbárok Apollo Grannus templomának neveznek.

Csodálatos szentély ez, olyan, mint egy hófehér márványékszer a napsütötte völgy zöld koszorús homlokán. Caesar, látogasd meg ezt a páratlan szentélyt!

A főpap elhallgatott, s ekkor a két bennszülött pap szinte egyszerre szólalt meg, kifogástalan latin nyelven:

- Hív Apollo!

Constantinus, aki atyjától örökölte a rendíthetetlen hitet Helios-Apollóban, az isten különös kegyelmét érezte a hívó szózatban; újból meggyőződött róla, hogy nagyszerű élményei világosan utalnak arra a kivételes szerepre és sorsra, amelyet a Napisten neki szánt. Odafordult szárnysegédéhez:

- Talio, intézkedjél: ötszáz testőr kíséretében azonnal indulunk.

A két szakállas pap ennek hallatára térdre vetette magát: - Caesar, esedezünk, hagyd itthon a testőröket! Bízd magad Helios-Apollóra, téged Apollo védelmez.

Így történt, hogy a Caesart mindössze Talio, Acilius Severus, a három pap és öt testőr kísérte.

Megilletődötten kapaszkodtak fel a Vosagus lejtőin, az őserdő ünnepélyes csöndjében csak a lovak patáinak dobogása hallatszott.

Alig háromórás lovaglás után a főpap egyszerre csak megállt az erdőszélen, s lemutatott a völgybe: kinyújtott karja irányában, a völgy túlsó oldalán, felragyogott előttük a déli napfényben Apollo Grannus temploma s mellette a papok cserépfedelű épülete, amelyet zárt és ablaktalan folyosó kötött össze a templommal.

A többit a szemtanú, Talio, mondta el később Concordiusnak, baráti vacsorán, amelyen Acilius Severus ezredes és Vecasius udvari titkár is részt vett: valamennyien Concordius vendégei voltak, a tábornok csinos és kényelmes aranyhegyi villájában.

- Amint megálltunk a Vosagus lejtőjén - kezdte Talio a házigazda biztatására -, szemünkbe villant a templom ragyogó vörösréz fedele s oszlopainak és falainak márványragyogása. Egy darabig elgyönyörködtünk benne, leereszkedtünk, a főkapu előtt leszálltunk a lóról, s Vettius Rufinus vezetésével beléptünk a templomba. A papok himnuszt énekeltek, a szentélyben felsorakozott papsággal együtt, s valamennyien babérágat lengettek Constantinus felé, aki a szentélyben éppen az arany-sugárkoszorús Apollo-szobor előtt állt meg; a Napisten szobra mellett szárnyas Victoria állt, babérkoszorúkat tartott mindkét kezében. A himnusz egyszerre csak elhallgatott, a főpap tömjént szórt az oltár parazsára, fehéren szállt az illatos füst az aranyozott mennyezet felé, s fent a tetőnyíláson kilibbent és szétfoszlott a kora őszi bágyadt napsütésben. Most a Caesar lépett az oltárhoz, tömjént hintett rá, felbodorodott a sűrű fehér füst, új himnusz harsant, és Constantinus a füstfelhőn át szinte révülten látta, hogy a Napisten arca az ő vonásait viseli… Megerőltette a szemét, de változatlanul a tulajdon arca nézett szembe vele, mintha tükörben látta volna önmagát. Riadtan meredt az istenszobor arcára, s úgy rémlett neki, hogy Apollo elmosolyodott. Nem akart hinni a szemének, egészen közel lépett a szoborhoz, mélyen meghajolt, és épp az adoratio szertartására készült: jobb keze ujjait ajkához emelte, hogy hódoló csókot hintsen az isten felé, amikor a szobor balra fordult, fölemelte jobb karját, kivett egy babérkoszorút Victoria kezéből, és Constantinus felé nyújtotta.

- Ti ezt láttátok? - szólt közbe Vecasius.

- Polluxra! láttuk! - felelte Acilius és Talio szinte egyszerre.

- Folytasd csak, Talio - biztatta Concordius a századost.

- És nem egy, hanem három babérkoszorút nyújtott át a Caesarnak, aki mind a hármat átvette, bal karjára fűzte, és végre elvégezte az adoratio szertartását. A szobor visszalendült eredeti állásába, jobb karja lehanyatlott, s az egész alak megint mereven, szoborszerűen, mosolyta-lanul és közömbösen nézett le a Caesarra és ránk. Mi meg reszkettünk, mint a nyárfalevél, és szerettünk volna minél előbb szabadulni ettől a rémületes helyről, csak Constantinus állt nyugodtan a helyén: a parázs fényében a füstfelhők függönyén át úgy láttam, hogy megilletődött és átszellemült arcán felfénylik az istenarc imént látott felséges mosolya. A templom egyik papja a szentély korlátja mögül dagályos szónoklattal ünnepelte a Caesart: „Íme, Caesar - mondotta -, Helios-Apollo kitüntetett téged; kegyébe fogadott; megígérte, hogy életed győzelmek sorozata lesz, s a három koszorúval értésedre adta, hogy az emberi kor legvégső határáig terjeszti ki életedet. Ifjú vagy és derűs és üdvözítő és gyönyörű, ó Caesar - fejezte be a szónok -, s könyörgünk hozzád, Apollo földi mása, hogy áraszd reánk szüntelenül és bőségesen isteni fényességedet!” Fölzendült az Apollo-himnusz, kivonultunk a templomból, s egészen a főhadiszállásig egyébről sem tudtunk beszélgetni, csak a csodálatos látomásról.

Constantinus Caesar jóval előttünk lovagolt, magába mélyedten, szótlanul, s három napon át, amíg a fővárosba értünk, a katonai parancsokon kívül senkihez egyetlen szót sem intézett.

- Talio beszámolója után megértem, hogy a Caesar, mióta hazajött, mért vonul vissza néha órákra, mért visel állandóan babérkoszorút, mért jár mindig aranyhímzésű díszruhában, s mért különíti el magát egyre jobban az emberektől. A látomás fölébresztette benne az istent, és ő most megrendülten magába száll, és készül emberfeletti hivatására - vonta le a tanulságot az elbeszélésből Concordius.

- Fényességed bizonyára tudja, hogyan és miért mozognak az istenszobrok - jegyezte meg kesernyés mosollyal Vecasius.

- Igen, tudom - felelte rá a tábornok nyugodtan. - Ismerem Ktesibios és Heron mechanikáját, ostromgépek és lövőgépek közt élek fiatal tiszt korom óta; tudom, hogy ha a papok úgy akarják, az istenszobrok a szemüket forgatják, bólintanak, sóhajtanak, izzadnak és véreznek, kezüket-lábukat mozgatják, sőt beszélnek is, ha kell. Mi viszont ne beszéljünk, barátom.

Constantinus urunk velünk együtt Helios-hivő; ismeri céljait, tudja, mit akar, egyenesen megy az útján. De ha az istenség is megnyilatkozik mellette, az csak fokozza az ő akaratát s a tömegek hitét. Mert a papok mesterkedéseire, a csodára, nem Constantinusnak van szüksége, hanem a műveletlen tömegnek, amelyet nem az ésszerűség, nem a józan belátás, nem a meggyőződés visz Constantinus táborába, akár mint polgárt, akár mint katonát, hanem a csoda; akkor is, ha az a csoda szemfényvesztés.

- Az ilyen elméletektől híznak és gazdagszanak a papok - jegyezte meg Vecasius. - Meggyőződésem, hogy véget kellene vetni ennek a papi szemfényvesztésnek, hogy ne mondjam, bábjátéknak, s mégis inkább józan érvekkel hódítani a népet Constantinus urunk táborába. Azt hiszem, tanítani kellene a népet.

- Lárifári - legyintett Concordius -, ez csak afféle széllelbélelt filozófusok és vándorló erkölcsprédikátorok agyficama. A népnek csoda kell, titokzatosság, rajongás, átszellemülés, látomás, álombéli vagy nappali jelenés, mindegy! Csak olyasvalami legyen, ami felül van az emberi értelmen, ami rejtelmes, megfoghatatlan, meglepő, megrendítő: vagyis az égi vagy alvilági hatalmak beavatkozása és tanúságtétele, Plotinos kell a népnek és Porphyros: eksztázis, mágia, varázslás, jóslás, álomfejtés. Platon vagy Cicero semmiféle ragyogó érveléssel nem tudná meggyőzni a tömeget Constantinus igazságáról.

- Fényességed okfejtése ragyogó, elismerem - mondta rá halkan Vecasius -, és hozzátehetem, hogy gyakorlati szempontból bizonyára ez a felfogás a helyes. De nekünk, tanult embereknek kötelességünk és feladatunk volna, hogy tanítsuk és felvilágosítsuk a tanulatlan tömegeket.

- Ne akarjuk megváltani a világot! - nevette el magát Concordius, és fölemelte kristályserlegét.

- Úgy van! - szólalt meg lelkesen Acilius Severus ezredes, aki mindeddig hallgatott, mivelhogy egy árva szót sem értett meg az egész magasrendű vitából. Ő is fölkapta a serlegét, és harsányan megismételte: - Úgy van! Igyunk!

Ittak, és végre olyan tárgyról kezdtek beszélgetni, amely mindnyájukat érdekelte: a küszöbön álló amfiteátrumi játékokról.

Miközben az egész város feszült izgalomban várta az amfiteátrumi viadalok és egyéb látványosságok kezdetét, Constantinust szüntelenül az Apollo-látomás foglalkoztatta, az istenközelség, a közvetlenül kapott isteni kinyilatkoztatás, s ezenfelül csak az álmok és jóslatok.

Minden délelőtt megjelent nála Vettius Rufinus, Helios főpapja és vele a bikaölő Mithras treviri egyházközségének vezetője, Oromasdes, a perzsa Napisten papja s egyúttal mágus, asztrológus, csodatévő, jós és álommagyarázó. Constantinus előadta nekik álmait, nappali és éjjeli látomásait, mert a Vosagus-hegyi jelenés óta szüntelen révületben élt, és órákon át olvasta, magyarázta és magyaráztatta magának az ephesosi Artemidoros tudományos álomfejtő könyvét, amelyet Oromasdes hozott el neki. Mivel pedig lényegileg Mithras is napisten volt, tehát Helios mása: a két pap egyesült erővel zsongította a Caesart elragadtatásokba és révületekbe, úgyhogy Constantinus akkor is bonyolult álmokról számolt be nekik reggelente, ha történetesen semmit sem álmodott. De nappal is révületben élt, szárnyas geniusokat látott, s ha behunyta a szemét, tűzgolyókat látott, szikrázó napkorongot, aranyban égő diadémet, tizenkét ágú sugárkoronát, tüzes lépcsőt, amely a fényben izzó fellegekbe nyúlt, szédítő sebességgel forgó fénykereket: s mindebben az istenség kinyilatkoztatását kereste, s ha nem találta meg jelentésüket, a papok mindenből kihámozták Helios akaratát vagy utasítását. Minél többet olvasta Artemidoros könyvét, annál jobban beleélte magát az istenközelségbe.

Délben távoztak a papok, s ekkor szinte varázsütésre lefoszlott róla ez a révület. Rendszerint Talióval ebédelt, s mivel nagyon keveset evett, s még kevesebbet ivott, Talio kénytelen volt követni példáját, bár fiatal szervezete kiadósabb táplálkozást kívánt. Mivel pedig a mértékletes ebéden éhen maradt, intézkedett, hogy mire a caesari koplalás után a szobájába ér, már ott várja az igazi ebéd.

Constantinus csak ebéd után fogott hozzá uralkodói teendőihez; és amikor a jelentéseket fogadta vagy katonai és polgári ügyekben intézkedett, már friss volt, lendületes, pontos és gyors; késő estig szívósan és fáradhatatlanul dolgozott, úgyhogy Concordius meg Hermogenes nemegyszer kidőlt mellőle, csak Talio bírta ezt a nagyfeszültségű munkairamot. Ha Vecasius néha lejött jelentéstételre - mert rendszerint ő fogalmazta a politikai tartalmú leveleket és okmányokat -, meglepetten látta, hogy a Caesar arca és egész magatartása milyen nyugodt, s mindössze az tűnt fel neki, hogy szokatlanul nagy adományokkal halmozta el az uralma alá tartozó tartományok Helios- és Mithras-templomait és papságát. Vecasius ezt a Vosagus-hegyi látomás után természetesnek találta. Ilyen napokon rendszerint Talio vendége volt (a százados második ebédjén), s meglepetten értesült a Caesar álmairól, révületeiről és hallucinációiról és ennek ellenkező végletéről, a fergeteges délutáni munkatempóról. Közben azonban nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze, némi huncut mosollyal a szája szögletében: - És nő?

- Nincs - felelte kurtán Talio. - Akár hiszed, akár nem: nincs. Eleget csodálkozom rajta, hiszen Nikomedeiában, hogy úgy mondjam, nagyfogyasztó volt.

- Most meg éjjel látomások, délelőtt papok, délután hajsza: érthetetlen.

- Én megértem - mondta rá Talio, és fiatal fogával pillanatok alatt szétmarcangolt egy kövér libacombot. - Erős akaratú és céltudatos ember, hiszen ismered. Említette nekem, még közvetlenül a látomás után, hogy most minden más mellékes, csak a végső cél a fontos.

- Azért nem kellene a thebaisi remeték módjára aszkétaéletet élnie!

- Kiről beszélsz, Vecasius?

- Arról a két vén szamárról, Paulusról és Antoniusról, akik odalent élnek az egyiptomi siva-tagban; mindent megtagadnak maguktól, ételt, italt, kényelmet, nőt, a testüket sanyargatják, esőt, vihart, forróságot élvezettel tűrnek, nappal imádkoznak, éjjel mennyei látomásokkal szórakoznak. Mélyen megvetem őket. Egyetlen mentségük, hogy keresztények, rajongók, ennek az élettagadó, örömtelen és gyászos vallásnak a hívei! No de Constantinus? A Nap, a ragyogás, a tűz, az élet, a szépség vallásának a meggyőződéses híve hogyan szánhatja magát ezeknek a kótyagos és hibbant agyú keresztényeknek az önmegtartóztatására? Még a feleségéhez se jár föl!

- No és Minervina nem nélkülözi? - érdeklődött a százados.

- Gondolhatod, hogy ezt nem köti az orromra.

- Csak azért kérdezem, mert Nikomedeiában az a csinos fekete zsidólány…

- Aurelia Thamar?

- Az. Egyszer kikottyantotta valamelyik lány előtt, hogy véletlenül rajtakapta őket, s a jelenet láttán meggyőződött róla, hogy Minervina… hogy is mondjam… habzsolja a szerelem gyönyörűségeit. Most viszont? Talán neki is látomásai vannak? - nevette el magát harsányan a százados. Fölkapta a poharát, nagyot ivott az aranyszínű albai borból.

- Ne firtassuk, nem tartozik ránk - legyintett Vecasius, s ő is kiitta a borát, egyúttal azonban a füle tövéig elvörösödött. „Talán a bortól”, gondolta magában Talio.

Constantinust csak akkor sikerült kiszabadítani a papok mágikus varázsköréből, amikor Valerius Concordius tábornok meggyőzte, arról, hogy a győzelem örömére megrendezett amfiteátrumi játékokon feltétlenül meg kell jelennie. Meg is jelent a két hétig tartó játékoknak minden napján, fényes kísérettel, maga is arannyal hímzett bársony díszruhában, és fejéről egyszer sem hiányzott a babérkoszorú.

Óriási tömeg tolongott naponta az amfiteátrum körül, mert bizony legalább még egyszer annyi néző szeretett volna bejutni, mint amennyi belefért. Az a nyolcezer ember azonban, aki bejutott, a világ minden kincséért sem adta volna át a helyét másnak; sokan bent is éjszakáztak az épületben, sokan már hajnalban beültek, csak hogy részük lehessen a pazarnak ígérkező látványosságban.

Előbb hadifoglyok viaskodtak egymással életre-halálra, s irtózatos volt végignézni, hogy apák, fiak, testvérek, rokonok és barátok kénytelenek voltak gyilkolni egymást, mert ha vonakodtak, vagy csak látszatra viaskodtak, azonnal a vadállatok ketreceibe vezették őket. A nép vért akart látni, borzalmakat és halottakat, s hallani akarta a legyilkoltak halálordítását. Aztán szabályszerűen vívó gladiátorok mérkőzése következett: ez volt a játékok legizgalmasabb műsorszáma; Constantinus nem sajnálta a pénzt, és elhozatta Treviribe a tartományok leghíresebb gladiátorait, egyebek közt a „győzhetetlen” Petraitest Carnuntumból, és a százszoros győztes Adamantiost Nemaususból. Olyan válogatott gladiátorgárda vonult fel ezúttal a treviri amfiteátrum porondjára, amilyent itt még sohasem láttak. Óriási összegekben fogadtak egyik vagy másik híres vagy jó kiállású gladiátor győzelmére, és a bennfentesek meg a szélhámosok nem egy polgárt alaposan megkopasztottak. Sittiusnak is legalább kétszáz denariusába került az élvezet, bár ő csak a fölös bevételeiből veszített, hiszen ezekben az izgalmas és élvezetekkel zsúfolt napokban a „Teve” fogadó valósággal ontotta a pénzt. Ezekre a napokra még a mezei rabszolgáit is berendelte a fogadójába, az amfiteátrumban pedig tizenkét fiatal, csengőhangú rabszolgája kínálta a frissen sült kolbászt, a lacipecsenyét, a mézédes szőlőt meg a bort. Az egésznapos játékok alatt bizony megéheztek a nézők, és hát Sittius legénykéi esténkint denariusoktól duzzadó pénzeszacskókkal tértek haza a fogadóba.

A játékok utolsó öt napján zajlottak le az állatviadalok; egy-egy csoport hadifoglyot betereltek a porondra, s rájuk eresztették a napok óta éheztetett fenevadakat; ezek aztán valóságos vérfürdőt rendeztek a porondon. Medvék, vaddisznók, farkasok, sakálok, hiúzok, vérebek, vadbikák marták, marcangolták, döfték, taposták, harapdálták és zabálták a védtelen foglyokat. De volt olyan nap, hogy már a vadállatok belefáradtak a vérengzésbe, és unottan lekushadtak, hiába volt a közönség és a sok fegyveres pecér hangos uszítása és döfködése. Az életben maradt hadifoglyokat az egyik szkíta íjász katonái az amfiteátrum legfelső emeletéről lenyilazták.

Nem volt nagy az amfiteátrum; porondjának hossza százegynéhány lépés, szélessége hatvan lépés, de volt olyan nap, hogy a bokáig érő vért csatornákon kellett elvezetni; ilyenkor a hadifoglyok hajnalig dolgoztak, hogyha másnapi állatviadalokon friss porond várja a vadállatokat és áldozataikat.

Legnagyobb izgalommal várta a lakosság is, a hadsereg is az állatviadalok utolsó napját, mert erre a napra tartogatta Aradius városparancsnok, a játékok rendezője azokat a nemes vadakat, amelyeket Constantinus drága pénzen hozatott Afrikából, hogy a harcokban foglyul esett két törzsfő, Ansgar és Merving, ezekkel a királyi vadállatokkal - két oroszlánnal és két leopárddal, küzdjön meg életre-halálra s méghozzá puszta kézzel.

Ott állt a két fejedelmi termetű, vasizomzatú, hosszú hajú, torzonborz szakállú vezér az aréna két végében. Meztelenül, kemény tekintettel, ökölbe szorított kézzel várták az alagsorból csikorgó láncokon és kerekeken lassan fölemelkedő ketreceket. Halálos némaság ülte meg a nézőteret, csak akkor támadt izgatott mozgás, amikor a ketrecek vasrács ajtaját láthatatlan kezek fölrántották.

A kiéheztetett fenevadak vicsorogva néztek körül; meglepte őket a gyanús csend, a két mozdulatlan bronzszobor; az egyik oroszlán lekushadt a porondra, várt, a másik büszkén fölvetette fejét, szimatot kapott, s néhány ugrással ott termett Ansgar előtt: ebben a pillanatban az óriás vasökle, mint az acélpöröly, úgy sújtott le a fenevad fejére; az oroszlán megroggyant, betört feje vérzett. A nézőtéren a csodálat és meglepetés moraja hullámzott végig.

Constantinus nem engedte meg, hogy a két vezér karddal a kezében vívjon meg az életéért; azt akarta, hogy becstelen halállal pusztuljanak el. Mikor látta a barbár vezér irtózatos ökölcsapását, odasúgta Aradiusnak, hogy ha ezek az állati erejű barbárok még egy nemes vadat leütnének, a biztosan célzó szír íjászok mind a kettőnek a karizmaiba eresszenek bele egy-egy nyilat. Még fel sem ért Aradius altisztje az íjászokhoz, mikor az egyik leopárd hatalmas lendülettel ráugrott Merving vállára, és már éppen bele akart harapni a nyakába, de a barbár villámgyorsan torkon ragadta, s olyan erővel fojtogatta, hogy az állat megvonaglott, karmaival belevágott a gall vezér hasába, de máris elernyedt a teste: döglötten zuhant a porondra. Ebben a pillanatban két nyíl fúródott Merving két karjába, úgyhogy a másik leopárd könnyedén végzett áldozatával. Morogva lakmározott rajta, amikor odafönt újra pendült az ideg, és két nyíl roncsolta szét Ansgar két karjának acélos izmait. Az oroszlánölő öklök meglazultak, a hősi karok tehetetlenül lehulltak. A másik oroszlán megszimatolta a vérszagot, nekibátorodott, s rávetette magát a jótehetetlen Ansgarra. Kurrogva és morogva lakmározott a két bestia, s mikor torkig zabálták magukat, önként visszasétáltak ketrecükbe, ahová a nagy vödör víz szaga csalogatta őket. Alighogy lomhán bevánszorogtak, és elkezdtek lefetyelni, máris lezuhant a rácsajtó, és a ketrecek lassan visszasüllyedtek az alagsorba.

- Ma igazán jóllakhatott vérrel Treviri népe - jegyezte meg Concordius tábornok, mikor a Caesar felállt, és kifelé indult a páholyból.

- Jegyezd meg jól ezt a véres napot, Concordius - fordult vissza a Caesar. - Így végzek én is minden ellenségemmel, hogy méltó legyek az én istenségemhez, Apollóhoz, aki a Parnassus vad szakadékaiban megölte Pythót, a hétfejű félelmetes sárkánykígyót…

A Constantius halála után megtartott bizalmas értekezleten Vecasius helyesen vázolta fel a várható fejleményeket. Amit előre látott, bekövetkezett. Galerius kénytelen-kelletlen és fogcsikorgatva elismerte Constantinus caesari rangját, viszont azonnal kinevezte a nyugati tartományok Augustusává Severus tábornokot. Ez szerette volna birtokába venni Italiát, de Maxentius, a bitorló, tönkreverte, ahogy Vecasius előre látta; a szerencsétlen Severust saját katonái gyilkolták meg. Nosza, egyéb se kellett a vén Maximianusnak: néhány dél-galliai zászlóaljjal, dús ígéretek fejében, kikiáltatta magát a Nyugat Augustusának, ugyanakkor, amikor Galerius a meggyilkolt Severus helyébe a műveletlen és véres kezű moesiai paraszttábornokot, Liciniust nevezte ki a Nyugat Augustusának. Az új Augustus ekkor ötvenkilenc éves volt.

A vén Diocletianust mélységesen elszomorította ez a zűrzavar és ez a felelőtlen garázdálkodás. Íme: négy Augustus versengett ebben a pillanatban, s majdnem mind a négy feneketlen gyűlölettel acsarkodott egymásra. Megfogadta ugyan már lemondásakor, hogy többé nem avatkozik politikába: annyira bízott benne, hogy gondosan felépített rendszere kiállja az idő próbáját, most mégis úgy érezte, hogy közbe kell lépnie, hiszen ez az anarchia nemcsak rendszerének, hanem magának a birodalomnak bukását is okozhatja. Galerius is nyomatékosan kérte, hogy még egyszer vesse latba tekintélyét és teremtsen rendet ebben a veszélyes felfordulásban. Galerius, Licinius és Maximinus Daia jelent meg az értekezleten, Constantinus ezúttal egyes lázadó germán törzsek ellen hadakozott, de helyette, meghívás nélkül, a vén Maximianus jelent meg. De akármennyit handabandázott, Diocletianus kényszerítette, hogy ünnepélyesen és véglegesen mondjon le képzeletbeli igényeiről. Az öreg látszólag beadta a derekát, hazautazott, de ahelyett, hogy az értekezlet szerint Maxentiust is lemondásra kényszerítette volna, Constantinus távollétét arra használta fel, hogy harmadszor is felvegye a bíbort.

Mivel pedig minden kalandornak bőven akadnak párthívei, Maximianushoz is jó néhány ezer régi katonája csatlakozott; ezekkel gyorsan bevette magát Arelate várába, s onnan igyekezett, kisebb-nagyobb rablóportyázásokkal egyre jobban kiterjeszteni hatalmát.

Arra a hírre, hogy Maximianus újra megragadta a gyeplőt, Theodora is elérkezettnek látta az időt, hogy cselekedjék. Maximianus tervén rágódott, de neki is megvolt a maga terve. Udvari titkára s egyúttal földije, a szíriai származású Prusias vakon teljesítette minden parancsát, tehát most is elsősorban rá gondolt, mikor terve eszébe jutott. Behívatta.

- Prusias, tudod, hogy atyám újra Augustus.

- Tudom, Augusta.

- Azt is tudod, ki áll az útjában?

- Azt is tudom, Augusta.

- Akkor bizonyára nem kell magyaráznom neked, hogy sürgősen cselekednünk kell, amíg a „fattyú” távol van. Ide figyelj: mihelyt megérkezik, végezni kell vele.

- Megértettem, Augusta. Csak tisztelettel megjegyzem, hogy tőr és kard nem használható, mert úgy őrzik a Caesart, mint a százszemű tűzokádó sárkány az aranygyapjút.

- Ostoba vagy, Prusias. Csak nem gondolod, hogy belehajszollak az oroszlán torkába? Férfi nem teheti be oda a lábát, főleg ha hozzám tartozik. De nő! Miért ne? A Caesar él-hal a nőkért, ha egy fokkal csinosabbak a hárpiáknál. Márpedig Claritas, az én rabszolgalányom több fokkal is csinosabb. Kicsit túlságosan pirospozsgás, kicsit parasztosan gömbölyű, de jó falat. Nem gondolod?

- De Augusta…

- Nono, mindent tudok, te jómadár. Tetszik neked a lány, mi? Akkor bizonyosan tetszik majd a Caesarnak is, és szívesen elfogadja a lánytól a mézben főtt fügét, amit bevisz neki. Ízlik majd a füge is, a lány is, reggelre pedig megszabadulunk legnagyobb gondunktól, és mire Dalmatius fölébred, már ki is kiáltották Caesarnak.

- És ha a Caesar nem fogadja el az ajándékot? - kétségeskedett Prusias.

- Ha a fügét nem is, a lányt mindenesetre elfogadja. A lány pedig ugyanazon az ezüsttálcán vörös bort visz be, az is ér annyit, mint a mézes füge…

- Claritas tudja, milyen ajándékot visz?

- Csak annyit tud, hogy sem ennie, sem innia nem szabad.

Alig ért vissza Prusias a hivatalszobájába, az ajtónálló rabszolga látogatót jelentett be.

- Neve? - kérdezte a titkár.

- Nem értettem meg.

- Ostoba! Fegyveres?

- Nem. Polgári egyén.

- Milyen?

- Keszeg. Szeplős, csúf, sunyi pofa. Vörös hajú.

- Tőr nincs nála?

- Nincs. Megmotoztam.

- Bejöhet.

Prusias szinte megijedt a girhes, ráncos bőrű, kiálló pofacsontú embertől, aki úgy állt meg az ajtóban, mintha karót nyelt volna. Fejét megbiccentette, ez volt a köszönés, aztán megszólalt: - Galerius őszentsége udvari tisztviselője vagyok. Nevem Ablavius, rangom egregius.

Theodora Augustánál óhajtanám hódolatomat bemutatni.

A titkár tisztelettel meghajolt.

- Hozott kiválóságod levelet vagy üzenetet őszentségétől? És éppen Theodora Augusta részére? Vagy talán inkább Constantinus Caesarnak?

- Galerius őszentsége semmiféle formában nem óhajt érintkezni a Caesarral, aki ezt a rangot úgyszólván kizsarolta tőle, s különben is Licinius Augustus joghatósága alá tartozik.

Nikomedeiában egyébként mindenki utálta ezt az erőszakos és pökhendi kurafit.

- Hogy mondod, egregius?

- Úgy, ahogy mondtam. Nagyravágyó, erőszakos, kíméletlen s minden nő kell neki, ha egy fokkal…

- …ha egy fokkal csinosabb a hárpiáknál - fejezte be a mondatot Prusias.

- Itt is?

- Itt is. Az Augusta épp mostanában küldi be hozzá egyik csinos rabszolgalányát, némi kedves ajándékkal, borral, édességgel, hogy kitudja a terveit.

Ablaviusnak fölcsillant a szeme.

- Galerius őszentségét is éppen a Caesar tervei érdeklik. Ebben az ügyben szeretnék beszélni vele.

- Azonnal - mondta rá Prusias készségesen, és besietett az Augusta lakosztályába. Néhány perc múlva visszajött, és sajnálkozva jelentette, hogy az Augusta visszavonult belső termeibe, és holnap délre kéreti Ablavius őkiválóságát.

Ablaviusnak tehát sikerült eljutnia Treviribe, nem ugyan Sandario, hanem a Hermeias vére árán szerzett mérhetetlen vagyon révén. Treviriben, intézkedése szerint jókora összeg állt rendelkezésére Modestus bankárnál. Néhány napra Kypris társaságában a „Tevé”-ben szállt meg, a legszebb szobát bérelte, a legfinomabb ételeket és italokat fogyasztotta; Sittius úgy sürgött-forgott körülötte, mint egy hízelgő kiskutya. Modestus egyik ügynöke csinos villát vásárolt neki az Aranyhegyen, berendezte a szobákat is, a kamrát és pincét is, végül szakácsot vásárolt, szobalányt Kyprisnek, egy vénecske takarítóasszonyt s két férfirabszolgát. Mind az öt rabszolga a legutóbbi harcokban szerzett gall hadifogoly volt. Egyébként alig akadt a piacon rabszolga, eunuch meg éppenséggel nem: a foglyok javarésze az amfiteátrumban pusztult el.

Ursacius épp ezekben a napokban többször megfordult Sittius fogadójában. Sittius állandó fizetést húzott Hermogenestől, s nemcsak mindig hűségesen jelentette, hogy ki érkezett és honnan, hanem mindenkiről tudott bizalmas adatokat is közölni Ursaciusszal. Az értesülések Hermogenestől Vecasiushoz kerültek, a katonai természetű adatok Concordius útján Talióhoz.

Viszont mindenről, ami a palotában, főleg Theodora lakosztályaiban történik, még a legbizalmasabb suttogásokról is, a címtelen és rangtalan, ám szemfüles Palmatus küldött részletes jelentéseket Vecasiusnak, akivel Gemellos és Gerellos mulatságos története révén össze-barátkozott. Palmatus pedig részben Prusiastól szerezte értesüléseit, akivel együtt járt inni és kockázni a pohos egyiptomi Setna „Kövér Krokodilus” nevű vendéglőjébe, részben pedig a nem túlságosan szép, ám pirospozsgás, tűzrőlpattant, huncut és virgonc Claritastól, aki már jó néhány hónapja a szeretője volt.

Attól a pillanattól fogva, hogy Galerius kémfőnöke betette a lábát a fővárosba, Constantinus bizalmas emberei minden lépéséről tudtak, Vecasius minden adatot följegyzett naplójába.

Ebbe a naplóba az is belekerült, hogy Ablavius mit hallott Prusiastól, az is, hogy mihelyt a Caesar hazaérkezik, azonnal jelentkezni akar nála.

Vecasius pedig észrevette, hogy Theodora túlságosan hangoskodik, sőt fenyegetőzik; a nyilvánosság előtt célzásokat tesz Fausta és Constantinus házasságára, titokban viszont alattomosan előkészíti a Caesar megmérgezését. Maximianus is féktelenül garázdálkodik Arelatében, fosztogatja a környéket, zsarolja a gazdagokat, úgy hogy Dél-Gallia mérhetetlenül sokat szenved a bitorló Augustus zsarnokoskodása miatt. Sőt híre jár, hogy szedett-vedett seregével Treviri ellen akar indulni. Ursacius azonban megbízottai útján arról értesült, hogy Maximianus változatlanul követeli Constantinustól a házasságot, és ha a Caesar ellenkezik, csak akkor támadja meg a fővárost. Maximianus, a kitűnő hadvezér, kis hadsereggel is nagy bajt okozhatott, s ezért a Caesar hű emberei elhatározták, hogy értesítik a fejleményekről, és megkérik, hogy azonnal térjen haza.

Talio százados és Pupius zászlótartó vitte meg az üzenetet a Caesarnak, aki még aznap fegyverszünetet kötött a germán vezérekkel, távolléte idejére Acilius Severus ezredest bízta meg a főparancsnoksággal, s harmadnapra, két hű katonája kíséretében, megérkezett a fővárosba. A hír futótűzként terjedt el a palotában, Theodora lakosztályában egész nap izgatottan nyüzsgött a személyzet, viszont a Caesar dolgozószobájában, éppen a Cupido-festmény alatt, nyugodtan ültek együtt szűkebb tanácsának tagjai, Concordius, Hermogenes, Vecasius, Talio. Déltájban jelentkezett Hermogenesnél izgalomtól dúlt arccal Ablavius.

Bizonyosra vette, hogy életbevágóan fontos leleplezését Constantinus, nikomedeiai szokása szerint, most is dús aranyakkal fizeti meg.

- A Caesar életét veszedelem fenyegeti - kezdte izgatottan és hangosan, mikor bebocsátották a spectabilishez. - Tekintélyességed bizonyára hallotta, hogy én már Nikomedeiában is bizalmasa voltam… Merénylet készül ellene… beszélnem kell vele!

- Úgy hallottam, hogy őszinteséged Galerius Augustus bizalmasa, sőt kémszervezetének a főnöke volt.

- De Constantinus Caesar tudja, hogy éppen ezen a réven nagy szolgálatokat tettem neki.

- Tehát őszinteséged beszélni kíván a Caesarral? Sajnálom, ma nem bocsáthatom be.

Meghagyta, hogy ma nem fogad senkit. Ha őszinteségednek fontos közlendője van, szíveskedjék nekem elmondani, én azonnal jelentem.

„Orrod tőle fokhagymás, gondolta magában Ablavius, majd a te szép szemedért kiengedem az aranyakat a markomból? Még mit nem!”

- De értsen meg, tekintélyességed! Merényletet akarnak elkövetni a Caesar ellen! Még ma éjjel! Sürgősen beszélnem kell vele! - erőszakoskodott Ablavius.

- Még ma éjjel? Csak nem arról beszél őszinteséged, amit attól a fecsegő Prusiastól hallott?

Csinos rabszolgalány, bor, édesség? Ez az?

Ablaviusnak leesett az álla meglepetésében. Azt hitte, menten elvágódik; meg kellett fogódzkodnia egy nehéz támlásszék karfájában. Egy szót sem tudott kinyögni, csak dadogott.

Hermogenes fölkapta az asztaláról a csengőt, és megrázta. Testőr lépett be.

- Őrmester, kísérd látogatónkat az őrszoba melletti fülkébe, és jól zárd rá az ajtót. Majd szólok, mikor kiengedheted.

- De spectabilis… én tiltakozom…

Hermogenes legyintett. Néhány perc múlva Ablaviusra rázárták az ajtót. Csak ült a sötét fülkében, és váltig törte a fejét: hogyan is vehették ki a szájából ezt a zsíros falatot?

A múlt éjjel a gömbölyded Claritas, két csók között, szepegve bevallotta Palmatusnak, hogy az Augusta parancsára késő este be kell mennie Constantinushoz, bort és édességet visz neki.

- Tudom - mondta rá mosolyogva a fiatalember -, mégpedig mérgezett bort és édességet.

A lány úgy ugrott ki az ágyból, mintha kígyó csípte volna meg. Egész teste reszketett.

Elsikoltotta magát.

- Nem! Nem! Nem akarom! Nem megyek be! Jaj, mi történik velem!

- Gyorsan bújj vissza az ágyba, szívecském, mert megfázol - mosolygott még mindig Palmatus. - Semmi sem történik veled. Ha bemennél a Caesarhoz, nem állnék jót az erényedért, de szerencsére nem mehetsz be, erről gondoskodtunk - mondta kissé nagyképűn a jegyzőgyakornok. A lányka hálásan simult hozzá. - Te csak vidd az ezüsttálcát, az előszobában úgyis feltartóztatnak, s tálcástul visszakísérnek az Augustához. Majd meglátod, milyen kalamajka lesz ebből a fügéből! Ne félj semmitől se, bízd rám magad. A hajad szála se fog meggörbülni! - Oly fölényesen beszélt, mintha ő volna a testőrség parancsnoka. A kis Claritas megnyugodott, szorosan magához ölelte a fiatalembert, és aztán nem beszéltek többet!…

Másnap késő este minden úgy történt, ahogy a tanácsban kitervezték. Claritas éjfél előtt az ezüsttálcával megjelent Constantinus lakosztályának előcsarnokában, s az őrtálló testőrkatonával közölte, hogy az Augusta megbízásából át akarja adni ezt a csemegét és bort a Caesarnak.

A katona csak ennyit mondott:

- Várj!

A lányka megállt, de hiába nyugtatta meg az éjjel Palmatus, keze-lába remegett, reszketett a tálca is a kezében, a kristálytál hozzákoccant a borosüveghez, a testőr hármat koppantott lándzsájával az aranyozott szárnyasajtón. Claritas úgy megijedt, hogy majdnem elájult. De máris nyílt az ajtó, a testőrök vigyázzba álltak; előbb egy fiatal centurio lépett ki, utána a széles vállú, sasorrú, vastag nyakú, hatalmas termetű Constantinus Caesar. Claritas megismerte, s remegve nézett föl rá. A centurio - Talio - fölemelte ezüstpálcáját, és vezényelt: - Előre!

A testőrszakasz megindult, s a katonák kettesével elállták az Augusta lakosztályának minden ajtaját. Constantinus hat testőrrel és kíséretével bevonult Theodora fogadószobájába. Az Augusta egyedül volt a teremben, ott ült a húsz lángú állócsillár mellett, s mintha valamit olvasott volna; a zajra fölkapta a fejét, keblébe rejtette a papiruszlapot, és felállt. Méltóságosan kiegyenesedett, de amint meglátta a Caesart és kíséretét, alig észrevehetőn megrezzent, s kissé riadtan kérdezte:

- Mi ez?

- Augusta, én kérdezem, hogy mi ez? - szólalt meg keményen Constantinus, és rámutatott az ezüsttálcára, amely reszketett Claritas kezében.

Theodora elsápadt:

- Ez? - dadogta. - Ez mézes füge és édes bor. Frissítő. Tudom, hogy kifáradtál a folytonos harcokban. Kedveskedni akartam vele.

- Hajlandó vagy magad is megkóstolni, Augusta?

- De Constantinus! - riadt meg Theodora, és önkéntelenül is hátralépett. - Csak nem gyanúsítasz?

- De igen! - vágta rá a Caesar. - Ki kotyvasztotta hozzá a mérget? Mondd meg azonnal!

Testőrök!

Két testőr dobbant Theodora mellé.

- Felségsértés! - rikoltotta az Augusta, és sötét gyűlölet lobbant a szemében. - Ezért felelni fogsz!

- Előbb azonban te felelsz! Mert ha nem, azonnal végzek veled! Veled és a gyerekeiddel!

Megértetted?

Theodora összeroskadt rémületében, s visszahanyatlott a székébe.

- Nem! - nyögte kétségbeesetten. - A gyerekeimet nem engedem!

- Beszélj!

- Epaphras, az udvari orvosom.

- Hozzátok ide azonnal! - intett a Caesar az egyik testőrnek.

Kisvártatva ott állt Constantinus előtt a sunyi ábrázatú rabszolga.

- Te vagy az Augusta orvosa? - kérdezte Constantinus.

- Én vagyok, Caesar.

- Te keverted ezt a mérget?

- Mérget? - kérdezte vissza tettetett csodálkozással Epaphras.

- Ne kertelj, nyomorult. Azonnal edd meg a fügét, és idd ki a bort!

Az orvos szemrebbenés nélkül engedelmeskedett, a csemege felét elfogyasztotta.

Minden pillanatban várták, hogy végez vele a méreg, de negyedóra múlva sem mutatkozott a hatása. Constantinus hirtelen ötlettel erélyesen odavágta a kérdést: - Antidotum? Mi? - Az orvos összerezzent. - Milyen antidotumot vettél be? Theriaka?

Optimum? Mi? Felelj!

- Optimum - nyögte ki az orvos.

Constantinus is ezt az ellenmérget szedte: egy régi orvos, bizonyos Marcianus készítménye volt, minden mérget semlegesített: valóságos csodaszer.

- Bitang! - rivallt rá Constantinus. - Majd mindjárt meglátjuk. Hozzatok be egy rabszolgát vagy egy kutyát. Mindegy.

Az egyik testőr kiment s hamarosan egy jól megtermett, rövid szőrű vörösbarna házőrző kutyával tért vissza. A kutya mohón fölfalta az elébe tett mézes fügét, és néhány pillanat múlva döglötten nyúlt el a mozaikpadlón.

- Ennek nem adtál ellenmérget, mi? - mordult rá a Caesar a rabszolgára. - Megdöglesz, gazember! Vigyétek! - Két katona megragadta a remegő és jajgató gonosztevőt, és elhurcolta.

Zabas, a Caesar hóhérja, még aznap éjjel végzett vele.

- Augusta - lépett oda a Caesar a kétségbeesetten vergődő asszonyhoz -, megérdemelnéd, hogy itt nyomban megfojtassalak, a gyerekeiddel együtt! De én téged jobb alkalomra tartogatlak, elvetemült méregkeverő. Egyelőre őrizetben maradsz, senkivel nem beszélhetsz, még a gyerekeiddel sem! A testőrök itt maradnak a lakosztályodban, és minden lépésedre ügyelnek.

Talio, személyesen vagy felelős ezért a méregkeverőért! Ha moccanni mer, ha szökni próbálna, ledöfni! Végeztem!

Kíséretével együtt távozott a lakosztályból; Theodora magára maradt a döglött kutyával, Claritas a kíséret nyomába szegődött, s meg sem állt Palmatus ajtajáig; föltépte, berontott, leborult a gyönyörű bársonyterítős pamlagra, és percekig rázta a csukló zokogás. Végül is Palmatus elaltatta a kislányt, s mikor reggel szolgálatba ment, rázárta az ajtót. Claritas még sohasem aludt ilyen boldogan. Kora délután óvatosan bejött hozzá Palmatus, és nevetve tartotta oda az orra alá a hivatalos, pecsétes pergamentekercset: - Nézd csak, szívecském! Ide nézz! Olvasd!

Claritas, sajnos, nem tudott olvasni.

Palmatus azonban megmagyarázta neki, hogy a Caesar felszabadította; jókora összeget utalt ki, hogy új életet kezdhessen, egyúttal pedig megengedte, hogy ha kedve tartja, mint liberta, vagyis szabad ember, teljesíthessen szolgálatot Helena Augusta mellett.

Claritas ezt választotta, mire Palmatus kijelentette: - Akkor én is kérem az áthelyezésemet Helena Augusta udvartartásába.

Kívánságuk teljesült, s így történt, hogy Palmatusnak bőven adódott alkalma Aristeides csiklandós történeteinek megismertetésére, amelyeket ismételten töviről-hegyére elméletileg és gyakorlatilag végigélvezett a huncut és tűzrőlpattant kis Claritasszal.

Ablavius Massilián és Arelatén át érkezett, tehát alkalma volt előbb jól körülnézni Maximianus udvarában; bőséges tapasztalatokat gyűjtött, és alig várta, hogy titkait értékesíthesse, mivel egyelőre Modestusnál őrzött tőkéjéből élt, és sehogy sem sikerült igazi kövér keresetre szert tennie. Constantinushoz nem tudott hozzáférkőzni, kinevezését nem kapta meg, jóllehet tudta, hogy enélkül nem indul el az aranypatak csörgedezése pénzeszacskója felé. Pedig milyen titkokat hozott Arelatéből! Nikomedeiában fele ennyin meggazdagodhatott volna! És Kypris is eszi a pénzt. A szíriai selyemkereskedő már nem hajlandó többet hitelezni, s éppen tegnap panaszkodott neki a drága nő, hogy Sudines, az egyiptomi ékszerész semmi áron sem adja hitelbe a smaragdkoszorúba foglalt sárga borostyánt, amelybe valamikor a mondai időkben egy kiterjesztett szárnyú méhecske fagyott bele. Ablavius érezte, hogy cselekednie kell!

Közben azonban az isteni Kypris cselekedett. Unalmában, amíg Ablavius az aranyakat hajszolta, kipróbálta az egyik gall rabszolgát. A csinos legény megfelelt. Kipróbálta a másikat is, az is bevált. Mind a kettő különb volt Ablaviusnál. Miután összemelegedett a legény-kékkel, megértette velük, hogy neki nemcsak izmos legényekre van szüksége, hanem gazdag urakra is, és nem baj az sem, ha öregek és kissé lanyhábbak. Annál kevesebb kárt tesznek benne. Innen kezdve Kypris sohasem volt pénzszűkében, s mióta a szakácsot is kipróbálta, a város legvagyonosabb szállítói és nagykereskedői is állandó vendégei voltak a gyönyörű Kyprisnek. És a gall fiúk nagyon vigyáztak, hogy Ablavius rajta ne csíphesse az istennőt. Nem is történt egyéb baj, csak az, hogy Treviri előkelő ficsúrai hamarosan szemet vetettek a széplányra; de a három testőr nagyon vigyázott rá - jobban, mint Ablavius -, úgyhogy a mohó és szerelmes ifjak csak akkor jutottak az isteni Kyprishez, ha aranyakkal adtak nyomatékot szerelmes sóvárgásuknak. Kypris hamarosan aranyakon alhatott, megvehette a méhecskét is, a szíriai és indiai selymeket is, és nem szorult Ablavius pénzére. És amíg a három gall legényke itt volt a villájában, nem szorult a szerelmére sem. Már-már arra gondolt, hogy önállósítja magát, de aztán elhessegette magától ezt a könnyelmű ötletet: minek? Itt mindene megvan, ezenfelül nem is tanácsos magára haragítani ezt az aljas besúgót, mert már Nikomedeiából tudta, hogy veszedelmes ember.

És nemsokára helyrezökkent Ablavius. Constantinus hálás volt nikomedeiai szolgálataiért, s végre itt is megtette a kémiroda főnökének. Az urak fintorgatták ugyan az orrukat, de beletörődtek. Még Hermogenes is, mert legalább ettől a nehéz ügykörtől megszabadult; most már csak Ablaviust kellett figyeltetnie.

Ablavius pedig lázas tevékenységbe kezdett. Újra elemében volt; hamarosan kiszimatolta Helena és Ruricius viszonyát: ügyesen tudtára adta mind a kettőnek, hogy hallgatása aranyat ér, és Helena is, őfényessége is bőven tömködte arannyal. Csak két dolgot nem tudott kiszimatolni: először is Minervina és Vecasius viszonyát, mivelhogy a lámpák nappal nem beszélnek, s mivel Vecasius fölényesen túljárt az eszén; másodszor pedig azt, hogy mi történik a tulajdon villájában, holott ezt már az aranyhegyi verebek is csiripelték.

Nos, egyszer csak elhatározta magát, hogy alaposan eret vág Constantinuson: leutazik Arelatébe, kifürkész mindent, titkokkal terhesen tér vissza, és csengő aranyakért adja el Constantinusnak a déli darázsfészekben szerzett értesüléseit. Értette a mestersége fortélyait, és tudta, hogy Maximianus rá akarja sózni a leányát a Caesarra, s azt is tudta, hogy ha ez nem sikerül, a vén kalandor vakmerő vállalkozásba vágja a fejszéjét: megtámadja Trevirit, hogy egyszer s mindenkorra végezzen Constantinusszal.

Két hétig tartózkodott Arelatében, s az aratása dúsabb lett, mint remélte. Meggyőződött róla, hogy Maximianusnak nincs számbavehető hadereje, tehát hadjáratra, Treviri megtámadására - akárhogy handabandázott a nyilvánosság előtt - nem is gondolhat. De megtudta azt is, mégpedig magától Maximianustól, hogy mindenáron nyélbe akarja ütni Fausta és Constantinus házasságát. És páratlanul ravasz ügyeskedéssel, leskelődéssel, hallgatódzással, rabszolgák megvesztegetésével olyan titoknak jött nyomára, amelyért legalább egy zsák aranyat söpör be.

Sietett Maximianushoz.

- Dicsőséges Augustus - kezdte sunyi alázatoskodással -, bizonyára tudod, hogy Nikomedeiában nem egy végzetes veszedelemtől, csapástól és csalódástól mentettem meg a szentséges Galeriust. Tőlem tudta meg egyebek közt, hogy Constantinus meg akar szökni; meg is tett minden intézkedést az akkori nobilissimus kézrekerítésére, de egy elvetemedett és züllött álfilozófus az egész tervet elárulta, úgyhogy a veszedelmes ellenség kisiklott Galerius kezéből. Éppen azért járultam kegyes színed elé, szentséges Augustus, hogy óvjalak az árulóktól, még akkor is, ha azok netalán saját családodban lappanganak.

- Hogyhogy a saját családomban? - mordult fel a császár.

- Szentséges Augustus, ragyogó tervedet, hogy az izgága és erőszakos Caesart lefegyverezd, belső árulás veszélyezteti. Pedig valóban ideje ezt a treviri bitorlót semlegesíteni, hiszen már nem bír magával: Theodora Augusta a gyermekeivel együtt fogoly!

- Micsoda? - hördült fel Maximianus.

- Igen, Augustus. És ha vérszemet kap, ki tudja, mire nem vetemedik még? Bölcsen tervezted hát meg a házasságot, és ha dugába dől, minden megsemmisülhet, családod, uralmad, s talán az életed is…

- És ki az az áruló, aki meghiúsíthatná tervemet és akaratomat, méghozzá a saját családomban? - kérdezte izgatottan a császár.

Ablavius halkabbra fogta a hangját.

- Fausta nobilissima.

Maximianus elvörösödött dühében, kezeit ökölbe szorította, szenvedélyesem felugrott, és felemelt ököllel rohant Ablaviusra.

- Hazudsz, gazember!

Ablavius tudta, hogy az aranyforrás felbuggyanásának titka a szilárdság és a nyugalom. Nem ijedt meg, nem veszítette el a fejét.

- Szentséges Augustus, kérdezd meg leányodat… és szükség esetén Barbatiót.

- Kit? - üvöltötte a császár, mert már rosszat sejtett.

- Barbatiót, a csinos fiatal centuriót, aki fél éve itt teljesít szolgálatot a palotában. - „Most, Ablavius, most! Mondd ki!” biztatta magát a kémfőnök, s elszántan ki is mondta: - Azóta folytat vele szerelmi viszonyt a nobilissima.

- Gyalázatos rágalom! - ordította a császár, és ökle Ablavius arcába sújtott. A kémfőnök megtántorodott, de rögtön összeszedte magát.

- Szentséges Augustus, megölhetsz, de ez a tényeken, sajnos, nem változtat.

- Annyira bizonyos vagy benne, bitang?

- Könyörgök, szentséges Augustus, kérdezd ki a nobilissimát.

- Megteszem - lihegte Maximianus -, de esküszöm a halálos Styx folyamra, hogy ha hazudtál, egy percig sem élsz tovább!

Ablavius meghajolt.

- Életem a kezedben van, szentséges Augustus. Én azonban bizonyosra veszem, hogy nagy szégyentől és szerencsétlenségtől mentettem meg házadat, és talán az életedet is, és végül is gazdagon megjutalmazol.

A császár Ablaviust saját kezűleg belökte a szomszéd szobába, és ráparancsolt: - Itt maradsz, moccanás nélkül!

Rázárta az ajtót, csengetett, hívatta a lányát.

Kisvártatva felbukkant az ajtóban Fausta arányos, nem magas alakja, dús fekete haja, nagy szeme, sűrű szemöldöke, hosszúkás, egy csöppet sem csinos arca. Belibbent, mosolyogva, könnyedén; zöld övvel összefogott sárga pallája felhajlott, karcsú bokája kivillant, friss mozdulattal apja elé perdült, de hiába minden szépítőszer és fodrászművészet, mégis olyan volt, mint egy kis sárga hasú béka. Csak Barbatio százados volna a megmondhatója, mit evett ezen a békán.

Barbatio csakugyan tudta, mért szakította le ezt a császári szűz virágot. Jól meggondolta a dolgot. Sok szép nő volt az udvarnál is, a városban is, válogathatott, de ő éppen ezt a kis békát választotta, hideg megfontolás után: nem lehetetlen, így ábrándozott magában, hogy ez a csúnyácska lány még a császári bíborhoz segít! Faustának tetszett ugyan a csinos tisztecske, de inkább csak kíváncsiságból adta oda magát neki. Hanem aztán a harmadik éjszakán őrjöngeni és tombolni kezdett a szeretkezés gyönyörűségeitől: legszívesebben el sem engedte volna maga mellől a fiatalembert. Úgy érezte, halálosan szerelmes bele, Barbatio pedig fáradhatatlanul fűtötte a szenvedélyét.

- Fausta - szólalt meg Maximianus szokatlanul komoran -, megkérdeztelek a minap, hogy mit szólnál hozzá, ha férjhez adnálak Constantinus Caesarhoz. Nos, mit határoztál?

- Nem tudom elhatározni magam, Augustus - felelte Fausta. - Úgy gondolom, ráérek még.

- Te ráérsz, de én nem. Tudod, hogy Constantinus fenekedik rám, útjában vagyok, talán az életem is veszélyben forog, viszont ha hozzámégy, akkor a kezünkbe kapjuk, leszereljük, mondhatnám: kihúzzuk a méregfogát.

- Félek attól a bikanyakú nagydarab embertől. Nem tetszik, nem szeretem.

- Ki beszél itt szerelemről? Ez a házasság az én mentőhorgonyom. Mindnyájunk érdeke. Egy csapásra megszabadulunk legveszedelmesebb ellenségünktől, s ha egyszer a felesége vagy, könnyűszerrel elbánunk vele. S ne felejtsd el, hogy mérhetetlenül gazdag, rövid idő kérdése, hogy Augustus legyen, s a tetejébe még szép szál ember, remek férfi. Nos?

- Nekem nem kell.

- Máris határoztál?

- Épp ebben a pillanatban. Mert annyira dicsérted. Utálom.

- Hogy utálhatod ezt a hatalmas, gazdag és mégiscsak szép embert?

- Ez neked szép? Öreg vagy, Augustus, s már nem tudod, milyen a szép férfi.

- Olyan, mint Barbatio? - vágta rá ingerülten Maximianus.

Fausta összerezzent. Az éles hang rádöbbentette, hogy az apja mindent tud. Keskeny arca lángba borult, fekete szeme vadul felszikrázott, hangja élesen csattant: - Hazugság! Rágalom!

Vékony teste megfeszült, ugrásra készen állt szemben apjával, mint a vadmacska.

- Mióta vagy a szeretője? - üvöltött most már Maximianus.

- Hát ha aljas besúgóid kémkedtek utánunk, meglestek, beárultak, tudd meg, hogy igenis a szeretőm, a szerelmem, a boldogságom, és senki más nem kell nekem! - sikoltotta Fausta magánkívül, szinte eszelősen. - Gyilkold meg, úgyis ehhez értesz legjobban, de előre megmondom, hogy én is vele halok! - Egész teste reszketett a halálos izgalomtól, duzzadt ajkait összeharapta, kezei görcsösen ökölbe szorultak.

Maximianus tudta, hogy az ilyen őrjöngő kitörést csak fagyos nyugalommal lehet lecsillapítani. Csöndesen megszólalt:

- Nem gyilkolom meg, és nem halsz vele együtt. Hagyjuk ezt! Beszéljünk értelmesen és szenvedélytelenül. Ez a házasság élet-halál kérdése. Nekem is, neked is, mondtam már. Én nem bánom, van-e szeretőd; azt sem, hogy ki a szeretőd, nekem csak az a fontos, halálosan fontos, hogy férjhez menj Constantinushoz! Azzal a fickóval annyit sem törődöm, mint egy pitypangpehellyel. Utoljára kérdezlek: teljesíted-e apád kívánságát?

- Nem öleted meg Barbatiót?

- Nem - mondta rá határozottan Maximianus.

- Akkor megadom magam - hajtotta le a fejét Fausta.

Mikor a lány távozott, Maximianus kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját. Ablavius belépett. A császár végigmérte, s némi undorral, de kegyesen ennyit mondott a diadalmasan mosolygó kémfőnöknek:

- Valóban nagy szolgálatot tettél nekem, száz arany a jutalmad, a főpénztárostól megkapod.

Most mehetsz. Hanem annyit mondok, hogy ha erről a Barbatio-ügyről egyetlen szót is szólsz bárkinek, halál fia vagy. Megértetted?

- Megértettem, Augustus.

Fölvette az aranyakat, visszautazott a fővárosba, a zsákmányt felajánlotta Kyprisnek, és boldog éjszakát töltött vele. Nem tudta, hogy távolléte alatt a lány háromszor annyit keresett.

Ablavius ki akarta aknázni a nagy titkot, s mivel Constantinusnak igazán nem árulhatta el - hatodik érzéke megsúgta, hogy ez kockázatos és veszélyes -, úgy döntött, hogy eladja Helenának és Minervinának. Ez is veszélyes művelet volt, mert meghiúsíthatta a házasságot, de bízott benne, hogy sem Helena, sem Minervina nem meri elárulni Constantinusnak.

Ezúttal tévedett. Minervinához be sem jutott; minden kísérlete meghiúsult Vecasius éberségén. Helenához azonban sikerült bejutnia, azzal, hogy rendkívül fontos híreket hozott Arelatéből. Az Augusta tudott a házassági tervről, mohón szívta magába a csiklandós történetkét, ötven aranyat utaltatott ki Ablaviusnak, és szentül megígérte, hogy senkinek sem árulja el. Viszont, mikor estefelé Constantinus meglátogatta, azon melegében kitálalta neki az egészet. Constantinusnak a szeme se rebbent a hírek hallatára.

- Anyám, ez engem egyáltalán nem érdekel.

- Hogyhogy nem érdekel? - csodálkozott Helena. - Ezt a hetérát akarod feleségül venni? Ezt a nyeszlett vakarcsot?

- Én nem akarom feleségül venni, csak feleségül veszem. Nekem nem kellene, akár szűz, akár hetéra, de elveszem, mert így kívánják az érdekeim. A politika. A jövőm s a birodalom jövője fontosabb nekem, mint az, hogy milyen nő fekszik az ágyamba.

Helena megértette, hogy az ötven aranyat kidobta az ablakon.

- És velem mi lesz? Ez a vakarcs legyen az igazi Augusta?

- Anyám, te éppolyan jólétben és tiszteletben élsz tovább is itt a villában, mint eddig.

Faustával nem kell érintkezned.

- És Theodora ott marad a palotában?

- Hazaküldöm a gyerekeivel együtt Maximianushoz. Tiszta helyzetet akarok!

- Tudod, hogy Minervina gyereke néhány hét múlva megszületik? A fiad - tette hozzá, és elkacagta magát.

- Tudom, anyám, de mi ezen a nevetnivaló?

- Az, hogy a fiad talán épp a menyegződ napján születik meg.

- Az se baj - legyintett a Caesar. - Egyébként a gyerek itt marad a villában, az anyjával együtt.

A menyegző pedig pontosan négy hét múlva lesz. Kérlek, tudasd Minervinával is.

Minden úgy történt, ahogy Constantinus akarta. A menyegzői szertartások Arelatéban folytak le. Ott áldozta fel a menyasszony Junónak gyermekkori babáit, ottan tette egymásba kezüket a nászasszony, ott írták alá tíz tanúval együtt a házassági szerződést. A császári posta rendkívül gyorsjáratú hálókocsijában tették meg az utat a fővárosig; de útközben semmi sem történt.

Fausta fején mindvégig ott ragyogott a flammeum, a sárgásvörös menyasszonyi fátyol. Ha postaállomáson kellett éjszakázniuk, Fausta mindig külön szobában aludt, s esténkint Constantinus kérdő tekintetére közömbösen csak ezzel felelt: - Majd otthon.

Constantinus nem is kísérletezett, de őszintén szólván kissé bántotta, hogy ez a csitri egy csöppet sem kíváncsi a nászéjszaka gyönyörűségeire. „Elvégre nem sürgős, gondolta magában, eddig is megvoltam nélküle, majd otthon.” Otthon azonban kellemetlen meglepetés érte. Miután a szokásos szertartásokkal átemelte „feleségét” a küszöbön, hogy új otthonában megkezdje asszonyi életét, Fausta, most már a flammeum nélkül, a szoba sarkába húzódott, semmiképpen sem akart levetkőzni, és egyre azt nyafogta, hogy Constantinus menjen a maga szobájába, s hagyja őt egyedül. Ilyesmire még nem volt példa a római nászéjszakák történetében. Constantinusnak ugyan egy csöppet sem tetszett ez a félbemaradt és silány kis démon, aki bizonyára nem tudott volna megélni a testéből - de most már felhorgadt benne a vágy, és mindenáron le akarta teperni ezt a békát, hiszen elvégre mind a tíz ujját megnyalhatja ez a kis vidéki hetéra, hogy egy Constantinusszal töltheti a nászéjszakáját.

Fausta azonban görcsösen ellenkezett, rúgott, karmolt, harapott, visított; hiába tépte le Constantinus a ruháját, hiába fogta le vasmarokkal, a kis bestia fülön harapta férjét, és nem adta meg magát.

Constantinus dolgavégezetlenül és dühösen faképnél hagyta a tajtékzó és toporzékoló kis csúfságot - elvégre, ha nő kell neki, igazán nincs szüksége ilyen csatározásra, gondolta magában -, és bement a saját lakosztályába. Dúlt-fúlt mérgében, érthetetlenül megalázottnak érezte magát, és hirtelen elhatározta, hogy Minervinával tölti el a „nászéjszakáját”. Gyaloghintót parancsolt, és felvitette magát az aranyhegyi villába. Előbb Helenához ment be.

Helena persze ébren volt, s mikor a Caesart jelentették neki, éppen csak annyi ideje maradt, hogy a jól ismert faliszekrénybe rejtse Ruriciust.

- Ébren vagy, anyám? - köszöntött be Constantinus.

- Vártalak. Tudtam, hogy ez a béka nem felel meg az igényeidnek. Itt alszol, ugye? A szobalányom majd elvezet a hálószobádba. Jó éjszakát!

A szobalány nem volt más, mint Claritas.

Claritas, az önkéntes szobalány ezen az éjszakán megtanulta Constantinustól, mi is a különbség a komoly, szakértő férfi és a hebehurgya, gyorsjáratú ifjoncok között.

Constantinus élete végéig nem felejtette el ezt a tündöklő és csodálatos nászéjszakát, s amíg a jámbor Palmatus elkísérte Arelatébe Theodorát és csemetéit, ami körülbelül két hétbe telt, mindennap lelkesen megismételte. És mikor Palmatus megérkezett, és kellőképpen kitombolta magát a boldog viszontlátás örömére, Claritas mindig talált rá módot, hogy - ha nappal is - tovább élvezze Constantinus nászéjszakáit.

Ezenközben Fausta türelmetlenül várta, hogy mikor érkezik már Treviribe fáradhatatlan és gyönyörű szerelmese, Barbatio, hiszen Maximianus megígérte, hogy a fiatal századost két hét múlva útnak indítja. Csakugyan szavának állt, és elindította Barbatiót, de nem Treviribe, hanem Rómába, Maxentiushoz, megfelelő katonai kísérettel, hivatalos jellegű küldetésben.

Csakhogy a kísérőlevélben ezt írta a római Augustusnak: „Barbatióval, akit ezennel hozzád küldök, se jót, se rosszat ne tégy.”

Maxentius megfogadta apja utasítását: nem bántotta Barbatiót, csak szigorú őrizetben tartotta, s nem tett vele semmi jót sem. Barbatio egy hét múlva éhen halt.

Fausta egyelőre nem tudta, hová tűnhetett csinos és ifjú szerelmese, annyit azonban bizonyosra vett, hogy apja, a vén bűnös, tette el láb alól. Most aztán ő esküdött meg a halálos alvilági folyamra, hogy ezért véres bosszút áll az esküszegő gyilkoson.

De néhány hét múlva Ablaviustól megtudta a valóságot. S mivel Constantinus felé sem nézett, s azzal sem törődött, hogy hol van és mivel foglalkozik, sűrűn járt le Arelatébe, apjához. A vérszomjas kis bestia mohón leste az alkalmat, hogy minél előbb és minél kegyetlenebbül bosszút állhasson kedvese gyilkosán.

Diocletianus, lemondása után, sokszorosan megbánta, hogy rendőri és bírói intézkedéseket léptetett életbe a keresztények ellen. Ennek a misztikus és rajongó felekezetnek a hívei egyre szaporodtak, s ez magában véve még nem lett volna baj, de a császár észrevette, hogy ezek az erőszakos zsidók - s bármennyire tiltakoztak ezellen, csak így nevezte őket - nem is annyira vallásuk szabad gyakorlását követelték, hanem az államvallás megszüntetését, sőt az államhatalom megkaparintását. Ezt jogászai lázadásnak és felségsértésnek minősítették, s ezért rendelte el templomaik lerombolását és főkolomposaik letartóztatását és bírói felelősségre vonását. Az istentiszteleti helyek lerombolásával és feldúlásával rengeteg anyagi kárt szenvedtek a keresztények, de emberéletben nem sok kár esett: néhány fanatikus rajongót a tömeg vert agyon, néhányat bírói ítélet alapján végeztek ki, de kitűnt, hogy az erőszakos rendszabályokkal csak olajat öntöttek a tűzre: egyre szívósabb és makacsabb lett a keresztények ellenállása, s propagandájuk egyre jobban kihasználta az üldöztetés szenvedéseit, az üldözők kegyetlenségeit, a halálos ítéleteket, s hangoztatta, hogy a római állam mindenféle idegen isten tiszteletét megtűrte az államvallás mellett, csak épp a keresztény vallást nem.

Salonaei magányában ráébredt Diocletianus, hogy helytelen volt ennek az erőszakos módszer-nek az alkalmazása. Constantinus ugyan csak tessék-lássék alkalmazta a rendőri és bírói módszereket, mindössze a templomrombolásokat nézte el, de Galerius, Maximinus Daia és Licinius annál kíméletlenebbül garázdálkodott. Constantinus viszont, apja példájára, azt a nézetet vallotta, hogy a két Napisten, Helios és Mithras tisztelete oly erős már a birodalomban, hogy ez a zsidó felekezet a maga zűrzavaros, sokfelől összelopkodott tanításával és szertartásaival úgyis előbb-utóbb összezsugorodik, és megsemmisül a Napisten diadalmas vallása mellett. S bár egyelőre csak a Helios- és Mithras-papok tájékoztatásaiból ismerte a kereszténységet, megállapította, hogy ez is Helios-vallás, csak éppen Krisztusnak nevezi a maga Napistenét. Tehát amíg Keleten dühöngött az üldözés, ő Nyugaton nem engedett erőszakos rendszabályokat alkalmazni.

Megerősítette ebben a meggyőződésében Flavius Gallicanus, a volt nikomedeiai consul, aki Sandario segítségével, már hónapokkal ezelőtt ide menekült Treviribe, mert Galerius kopói hosszabb ideje fenekedtek rá; s hogy mi készül ellene, azt Brellicus tudta meg a császári udvarban, és Ferik útján figyelmeztette, hogy sürgősen távozzék. Sandario futárhajója még aznap éjjel megmentette Gallicanust.

Nos, erről a kiváló műveltségű, előkelő származású és gazdag férfiúról mindenki azt hitte Nikomedeiában is, Treviriben is, hogy keresztény. Eléggé csodálkoztak is rajta, hogy ilyen művelt ember hogyan is adhatta a fejét erre az alantas és silány zsidó babonára.

Sem Gallicanus, sem Constantinus nem tudta, hogy ez a megvetőn „zsidó babonának” csúfolt vallás egyszerűen új vallás volt, nem egy felekezet a sok közül, hanem valóságos titkos szövetség, az egész birodalmat behálózó nemzetközi szervezet, amelynek a hírszolgálata, minden központi irányítás nélkül, fizetség nélkül, feltűnés nélkül, legalábbis oly pontosan működött, mint a császári posta és a birodalmi kémszervezet.

Felix, a szobafestő, egyik fontos láncszeme volt ennek a szervezetnek.

Történetesen az asztalosok utcájában volt a lakása, egyben műhelye, bár otthon legfeljebb festékeit keverte, ecseteit, vonalzóit és létráit javítgatta. Szívesen költözött ebbe a zajos utcába, mert a gyalulás, fűrészelés, szögezés egy csöppet sem zavarta, viszont itt tucatjával hemzsegtek a megrendelők, és sokan örömmel fedeztek fel az asztalosok tömegében egy szobafestőt. Ezen a réven nagyon sok munkája akadt a derék Felixnek, s mivel szorgalmas ember volt, jól megélt a mesterségéből. Derék asszony volt a felesége is, Ammia. Ügyesen beosztotta Felix keresetét; jól éltek, gyerekük nem volt, s már jócskán félre is raktak, hogy valami kis viskót szerezzenek öreg napjaikra, s talán egy kis szőlőt is, amiből megélhetnek majd.

A szobafestő azonban mással is foglalkozott; műhelyében néha leveleket írogatott, s ezalatt Ammia tisztogatta az ecseteket, és kevergette a festékeket. Mikor a levelek elkészültek, Felix elment hazulról, egyenesen Sittius fogadójába, leült beszélgetni a tulajdonossal, megittak egy-egy pohár bort, s utána a gondosan lepecsételt levelek Sittius pénzestáskájába kerültek, azzal a rendeltetéssel, hogy adja át a tovább utazó vendégeknek, s a levelek majdnem mindig pontosan eljutottak a címzetthez, ama bizonyos nemzetközi hírszolgálat révén, amelynek minden nagyobb városban volt önkéntes tudósítója. Jöttek-mentek a levelek, s néha a szóbeli üzenetek, s így a keresztény egyházközségek mindig pontosan értesültek mindenről, ami kárukra vagy javukra szolgálhatott az egész birodalomban.

Mert Felix is keresztény volt, sőt az alig kétszázfőnyi treviri egyházközség papja. S bár az illiberrisi keresztény közgyűlés - ők zsinatnak nevezik - megtiltotta a papoknak a nősülést, Felix mégis megtarthatta derék feleségét, mert jóval a zsinat előtt nősült. Vasárnaponkint Ammia is mindig részt vett az istentiszteleten az egyszerű és szegényes kis templomban, amely mindenestül elfért volna a hatalmas és pompás Helios-templom egyik sarkában. A gyülekezet énekelt, Felix imádkozott, felolvasott a szent iratokból, hitigazságokat magyarázott, vagy erkölcsi kérdéseket fejtegetett, végül pedig kenyeret és bort osztott a hívőknek.

Treviriben senki sem bántotta a keresztényeket; nem számítanak: így gondolkoztak a hatóságok. Persze nem tudták, hogy Felix jelentései révén Orosius massiliai főpap - ők püspöknek, vagyis felügyelőnek nevezik - meg Marinus arelatei főpap a treviri udvar minden nagy és kis eseményéről értesül. De nemcsak értesülnek, hanem továbbítják is a híreket a hispaniai főpapokhoz, akik között Hosius, a Baetis-parti Corduba főpapja volt a legtekintélyesebb, s egyúttal a legtehetségesebb is. Felix és Marinus tudósításaiból olyan jól ismerte az arelatei s a treviri udvar embereit és életét, hogy Ablavius se különben. És ezekből az apró adatokból olyan tervet épített fel, mint ahogy a mozaikművész mozgalmas csatajeleneteket vagy ezer színben ragyogó tájképeket remekel a kék, fehér, zöld, sárga, vörös és aranyszínű üvegkockákból.

Felix legutolsó leveléből arról értesült, hogy Minervina gyermeke körülbelül négy hét múlva megszületik. Érezte, hogy itt az idő: cselekednie kell! A treviri pap még nem is tudta, milyen bonyolult folyamatot indított el azzal, hogy az udvari eseményekről, szerelmi viszonyokról és intrikákról mindig oly hűségesen beszámolt…

Treviri keresztény papjának, Felixnek, persze sejtelme sem volt róla, hogy hírei egészen Cordubáig eljutnak, ő csak annyit érzett önként vállalt feladatának - mint minden pap, aki uralkodói székhelyen működött -, hogy a legközelebbi főváros vagy uralkodói székhely főpapját a saját fővárosának udvari, politikai, közigazgatási és személyi eseményeiről és érdekességeiről tájékoztassa. Ő a legutolsó fél évben már csak Marinusnak küldött tudósításokat, az küldte aztán a további állomásra, Massiliába, Orosius pedig Hispaniába. A tanulatlan egyszerű iparos, Felix, többet nem látott a „testvéreknek” messze ágazó szervezetéből, csak ennyit. És ez az önkéntes hírszolgálat éppen elég volt neki. Azelőtt Constantius, most meg Constantinus józan mérsékletének köszönhette, hogy a maroknyi arelatei keresztény békében gyakorolhatta vallását, holott a hivatalos és hatalmas kultuszok bármely pillanatban legázolhatták volna az egész törpe egyházközséget, papostul, s annál könnyebben, mert a papjaik tanult emberek voltak, filozófusok, rétorok, tanárok, nem tudatlan iparosok, mint Felix, aki annak is örült, hogy írni tudott.

Éppen ezért Gallicanus, aki Felix vasárnapi prédikációiból akarta megismerni a keresztény tanítást, négyheti kísérletezés után kénytelen volt megállapítani, hogy ez bizony filozófiának silány, erkölcsprédikációnak nem egyéb, mint a népszerű vándorprédikációk, a stoikus erkölcstani közhelyek, agyoncsépelt gyakorlati erkölcsi utasítások és példázatok, valamint nagyképű s javarészt üresen kongó mondások szolgai átvétele és felhígítása.

Felix nem mérkőzhetett s nem vitatkozhatott a tudós filozófusokkal és papokkal, pedig nagyon sokat tanulhatott volna tőlük. Neki elegendő volt, ha minden vasárnap meghozta a friss udvari híreket az öreg Salonina, a palotai macskák gondozója. Nagy ritkaság és nagy érték volt ebben az időben a macska; csak nagyon gazdag emberek engedhették meg maguknak a macskatartás fényűzését. A treviri palotában összesen három macska volt: egy fekete perzsa kandúr és két gyönyörű sárgásfehér testű, fekete fejű, fekete fülű és fekete lábú állat; a Perimalicus Sinus környékéről hozták nyughatatlan és bátor selyemkereskedők, drága pénzért: mind a hármat Massiliában vásároltatta Theodora, játszótársul a gyerekeinek. Amikor Theodora nemrégiben kénytelen volt a gyerekeivel Arelatéba költözni, a macskákat a vén Saloninával együtt itt felejtették. Az öregasszonynak alig volt dolga, egész nap ráért szimatolni, hallgatózni, pletykázni és fecsegni az udvarban, a rabszolgaszálláson, a kertben, a konyhában; mindent tudott, még a viharos nászéjszakát is, és mindent hűségesen elmondott Felixnek, istentisztelet után, az asztalosok utcájában. És mindezeken felül tudott Ruriciusról is, és viszont a rejtélyes Vecasius és Minervina „lámpás” éjszakáiról sejtelme sem volt.

A keresztény templom a főváros egyik szűk kis utcájában volt, a Mosella-szigeti kettős kőhíd közelében; bizony a hajlott hátú Salonina jól kifáradt az oda-vissza útban, de visszafelé legalább kissé kipihente magát Felix műhelyében, s közben kedvére elmondott neki mindent, amit egy hét alatt sikerült fölszippantania, igazat-hamisat, valóságot-pletykát egyaránt.

Salonina úgyszólván mind ismerte a hivőket: javarészt iparosok és rabszolgák voltak, matrózok, napszámosok meg néhány kistisztviselő, mindössze öt-hat. Magasállású vagy gazdag ember egy sem volt köztük. Salonina ugyan azt hitte, hogy van, mert három istentiszteleten ott látta Flavius Gallicanust, és szentül kereszténynek tartotta az előkelő urat, s már-már büszke volt rá, hogy bíborszegélyes tóga is pompázik a sok barna meg szürke tunika között. Mikor azonban a negyedik vasárnapon Gallicanus egy ismeretlen idegen úr társaságában távozott a templomból, az öregasszony gondolkodóba esett, s mikor Felix is megérkezett a műhelybe, megkérdezte tőle:

- Atyám - furcsa volt, hogy így szólítja a festőt, de ez a cím járt a papnak, akármilyen fiatal volt -, Gallicanus kegyelmes urat már három vasárnap láttam a templomban: vajon megtért?

És vajon ki volt az a másik úr, aki ma vele volt s vele együtt távozott?

- Leányom - mert a papok fiamnak és leányomnak szólították a hivőket, bár leginkább a „testvérem” megszólítást használták -, Gallicanus kegyelmes úr a Helios-vallás híve, és megbecsülendő benne, hogy komolyan törődik túlvilági üdvözülésével. Megváltásra sóvárog, már többször beszéltem vele erről, de őszintén megmondta, hogy Helios vallásában semmi vigasztalást, semmi megnyugvást, semmi túlvilági reménységet sem talál, pedig éppen ezt keresi. És most azt hiszi, hogy Mithras napistenvallásában találja meg, mert nem tudja és nem hiszi el, hogy a vigasztalást és az üdvösséget csak a mi istenünk, a mi Krisztusunk vallásában találhatja meg. Sajnos, Gallicanus kegyelmes urat nem tudtam meghódítani hitünknek, s most attól tartok, hogy a pogányság babonájából a Mithras babonájába téved. Mert az a hosszú taláros, fekete szakállas úr, mellén az oroszlánfejű Aion isten ijesztő ábrázatával, nem volt más, mint Oromasdes, a Mithras-kultusz főpapja, vagy ahogy ők nevezik: pater patrum, vagyis az atyák atyja, mert ebben a perzsa eredetű napistenvallásban a titkos kultusz legmagasabb rangú híveinek „atya” a nevük. Többet nem tudok róluk, de bizonyosra veszem, hogy nem ok nélkül titkolódznak, hanem ezzel csupán aljas kicsapongásaikat leplezik.

- Szörnyűség - sopánkodott Salonina, s a „kicsapongás” szó hallatára meg is borzongott, mivelhogy hetvenéves életében nem akadt még férfi, aki őt kicsapongásra csábította volna.

Felix úgyszólván semmit sem tudott a perzsa napistenvallásról, Oromasdes viszont, a művelt filozófus, tökéletesen ismerte a keresztény tanítást és szertartást. Mikor kiléptek a templomból, kissé fölényesen kérdezte Gallicanustól:

- Nos, Gallicanus, mit tanultál a szobafestőtől?

- Ma hallgattam meg harmadszor, de mondhatom: nem tud ez egyebet közhelyeknél. Hogy a szegény üdvözül, viszont a gazdag elkárhozik, hogy a rabszolga szabad, a szabad ember viszont rabszolga; hogy ez az élet halál, a halál viszont az élet…

- Ezek a vándorló stoikus erkölcsprédikátorok szofizmái; felháborodik az ember, mikor ilyen ostobaságokat hall: a bölcs tudatlan, viszont a tudatlan ember a bölcs. Minek szaporítsam a szót? A stoikus közhelyeknek ez a kifacsarása nem egyéb, mint maszlag a népnek; a tudatlan, a szegény, az ösztönei szerint élő ember az ilyesmi hallatára úgy érzi, hogy megdicsőül, ha igaz, hogy ő a gazdag, a szabad, a bölcs, az erényes, s a vagyonosok, a művelt, okos és szabad emberek mind aljasok, hitványak, megvetésre méltók. Az ilyen áligazságokkal fűti és szítja az alantas tömeg vad ösztöneit, elbizakodottságát, uralomvágyát…

- Igazad van, Oromasdes, mert ez a papjuk a múltkor is azt mondta, hogy eljön az idő, és nincs már messze, amikor a szegények és együgyűk fognak uralkodni.

- Még csak az kellene - vágott a szavába a Mithras-főpap -, hiszen ez az ochlokrácia volna, a csőcselék uralma; a szegények és tudatlanok zsarnoksága az emberiség jobb és különb része fölött.

- No köszönöm - mondta gúnyosan Gallicanus -, volt részünk benne, s éppen itt Galliában! A bagaudák embertelen vérengzései és fosztogatásai megmutatták, milyen is a „szegények és együgyűk” uralma.

- Nem is ártott, hogy Diocletianus egy kicsit letörte a szarvukat. Megcsapolta a heves vérüket, de sajnos nem eléggé bőven. Constantinus urunk pedig kesztyűs kézzel bánik velük, apja példájára, holott mindketten meggyőződéses hívei Sol Invictus, a Győzhetetlen Napisten vallásának.

- Diocletianus rendszabályai ügyében nem osztom a nézetedet, Oromasdes, mert ezek a legcsekélyebb sérelmüket is hangos és erőszakos propagandára használják fel. Ha valamelyikük, egy-egy kótyagos fejű túlzó vagy vérbeborult agyú rajongó szembeszáll törvényeinkkel, a hatóságokkal, sőt magával a császár őszentségével, és ezért elveszi méltó büntetését, azt ezek a ravaszok rögtön vértanúvá avatják, és éppen úgy tisztelik, mint mi a nagy héroszokat, vagyis a valóságos félisteneket.

- Sőt a szentjeik és vértanúik tiszteletét mindig úgy rögzítik helyhez, hogy ezzel helyettesítsék, sőt kiszorítsák valamely helyi istenségünk ősi kultuszát. - Oromasdes kezdett belemelegedni, elemében érezte magát. - Ephesosban például nagyon népszerű volt Aphrodite Pelagia, vagyis a tengerből született Venus tisztelete: nosza templomot építettek Szent Pelagia, „szűz és vértanú” tiszteletére. Kréta szigetén évezredek óta imádták a viharok és orkánok pusztító és félelmetes démonát, Typhont; helyébe megteremtették ezek a ravaszok a sohasem élt szent Tychon krétai püspök alakját.

- Valószínűleg ugyanilyen ügyes fogás eredménye a Genesius-legenda is - mondta Gallicanus.

- Genesius? Még nem hallottam róla - csodálkozott Oromasdes, aki pedig rendkívül tájékozott volt az ilyen dolgokban.

- Ez a legenda szinte a szemünk láttára és fülünk hallatára keletkezett, alig néhány évvel ezelőtt. Nemrégiben Diocletianus keresztényellenes rendszabályainak végrehajtása idején, az arelatei színházban olyan drámát játszottak, amely kigúnyolta a keresztények makacs szembenállását a kötelező császárkultusszal. A darab főszereplőjének tömjént kellett hintenie a császár geniusának oltárára, s ő ezt megtagadta, mivel keresztény volt; erre aztán kivégezték. Nos, a főszereplő Genesius, a nagy jelenetben kiesett szerepéből, hirtelen megtért, kereszténynek vallotta magát, megcsúfolta a színmű keresztényellenes jellegét, és valósággal a hitvallás és a vértanúság propagandájává torzította. Szent Genesius vértanú tisztelete azóta is konokul tartja magát, holott az egész meséből egy árva szó sem igaz.

- Látványos és dramatikus történet, ezért népszerű, ezért terjed - magyarázta Oromasdes -, s ezért hirdetik vasárnaponként a templomokban.

- Igen, ez a Felix is elmesélte a múlt vasárnapi istentiszteleten.

- Akinek csak egy kis sütnivalója van, rögtön átlát a szitán - mosolyodott el Oromasdes. - Először is: ilyen színdarab nincs, és nem is lehet; másodszor a színházban régóta nem játszanak drámákat, hanem csak pantomimusokat; harmadszor: ha van ilyen megkergült rabszolga, mint a legenda színésze, azt nem a császár ítéli halálra és nem a színházban, hanem megfelelő kínvallatás után az illetékes hatóság; s végül negyedszer: csak a vak nem látja, hogy a legenda igen átlátszó célja a szentséges császár Geniusa helyett szent Genesius tiszteletét meghonosítani. Figyelmeztetni is fogom rá a helybeli Augustalis-főpapot, hogy fogja be ennek a szobafestőnek a száját, és ne tűrje tovább, hogy ilyen együgyű mesékkel maszlagolják a népet.

- Örülök, Oromasdes, hogy leleplezed ezt a rosszhiszemű legendaipart. Esetleg szólhatunk Ruriciusnak is, hogy zárassa be a keresztény templomot.

- Tudod, hogy Constantinus nem szereti az erőszakos rendszabályokat. Csak hadd locsog-janak. Amíg a maguk ártalmatlan és zűrzavaros tanításait hirdetik, hadd beszéljenek. Ha viszont hozzányúlnak Helios, Mithras vagy a császári Genius tiszteletéhez, akkor erélyesen betapasztjuk a szájukat!

- Én magam már határoztam: nem megyek többé a templomukba! Nekem nem kell ez a propagandavallás, ez a gyászos vallás, amely folyton azt hirdeti, hogy a föld siralomvölgy, és csak a halállal kezdődik az igazi életünk! Én valóban a megnyugvást, a vigasztalást, az üdvözülést keresem, de nem vagyok hajlandó megtagadni és elvetni az élet szépségeit és örömeit, s éppígy nem vagyok hajlandó túlozni sem az élvezeteket. Hagyjanak engem békén az örökös sopánkodásukkal és siránkozásukkal a bűnről és a kárhozatról, hiszen még a nagy tudományú Orosius, massiliai püspök sem tudná megmondani: mi is hát a bűn? Egyáltalán mi bűn? Felix prédikációjából úgy látom, hogy szerintük minden bűn, ami jó és szép az életben…

Beszélgetés közben a kis hídon átértek a szigetre, s megindultak az egyik keskeny ösvényen, amely a sűrű bokrok közt kanyargott a Mosella másik ága felé. Az ünnepi csöndben csak a folyó szelíd hullámainak susogása hallatszott, s fürge cinegék füttyögése cikázott vidáman.

Egyszerre csak Oromasdes észrevette, hogy a fagyalbokrok sűrűjében fiatal pár csókolódzik szemlehunyva, szoros ölelésben, önfeledten.

- Odanézz, Gallicanus - szólalt meg halkan, s a szerelmesekre mutatott -, íme a bűn.

Gallicanus elmosolyodott:

- Íme a szépség!

Csöndesen és szótlanul mentek tovább, hogy ne zavarják meg a szerelmeseket. A parton leültek a félkör alakú kőpadra.

- Nos, Gallicanus - törte meg a csöndet Oromasdes -, úgy veszem észre: kissé kiábrándultál a keresztényekből.

- Én nem rajongtam értük, csak tanulmányoztam a vallásukat, tárgyilagosan, úgyszólván tudományosan. De mivel annyiféle vallást ismerek, annyiféle tanítást és szertartást, és mivel a filozófiai irataikat is elolvastam: a nagyszájú Tertullianus melldöngető szólamait, a gyáva és gyámoltalan Cyprianus híg és kenetes papolását, megállapítottam, hogy ez a vallás meglehetősen siralmas tákolmány, éspedig a mi államvallásunkból és népszerű filozófiánkból, a zsidó vallásból, a különféle keleti kultuszokból, főképpen a ti Mithras-vallásotokból.

A Mosella bal partján békésen baktatott egy szakállas öreg, botja szabályos időközökben koppant a keményre döngölt úton. Kötőféken kis csacsit vezetett, a jámbor és fiatal állat engedelmesen kullogott utána, de ha egy kicsit fickándozni próbált, az öreg megrántotta a kötőféket, és a csacsi nyomban megjuhászodott. Lépései puhán dobbantak a kövön, így haladt gazdájával az álmosító csöndben. Dies Solis volt, a Napisten napja, vagyis vasárnap: a hét pihenőnapja. Az egész Aranyhegyet nyugalom és békesség lengte körül: nem döngtek a kalapácsok, nem csikorogtak a fűrészek, nem surrogtak a fazekaskorongok. Odafent, az aranyhegyi császári villa erkélyén karcsú termetű, telt idomú asszony állt a márványkorlátos erkélyen, a messzeségbe révedő tekintettel; földig érő aranyhímzésű kék pallájának selyme, és közvetlenül a melle alatt feszülő ezüst öve megcsillant a napfényben. Helena volt, megismerték.

Oromasdes felkapta a fejét a consul utolsó szavaira.

- Igazad van - szólalt meg -, legtöbbet a mi kultuszunkból tulajdonítottak el: a vízkeresztséget; a hiterősítést, amit ők confirmatiónak, vagyis bérmálásnak neveznek; az istentisztelet leglényegesebb részét: a hivők titokzatos egyesülését az istenséggel, akit ők is kenyér és bor alakjában vesznek magukhoz; a vasárnapot; a beavatottak, vagyis a papság hét fokozatát, a hét bolygó s általában a szent hetes szám alapján; a szenteltvizet, ami egyébként már az egyiptomi Isis-tiszteletben is szerepelt, csakúgy, mint nálunk, hiszen a mi szentélyeinkben mindenütt van fons aeternus, örök forrás, az élet szent vize; de tőlünk vették állítólagos alapítójuk, Krisztus születésének ünnepét, holott ez a december huszonötödike ősidők óta Mithras születésnapja, valójában a téli napfordulat, amikor kezdenek hosszabbodni a nappalok, s lassankint megszületik a fény, a Nap, Helios, a Sol Invictus.

- Látod, Oromasdes, mindezt tőled hallom először, s milyen jó, hogy kinyitottad a szemem.

Igen, így mondták, mikor kenyeret és bort osztottak a hivőknek, igen, a communio, vagyis az egyesülés az istenséggel, ez a legszentségesebb hittitok és ez is a Mithras-kultuszé.

- Viszont feltámadás-ünnepüket az Adonis-kultuszból vették - folytatta Oromasdes. - Az ő Krisztusuk meghalt, és harmadnap feltámadott, és ez pontosan egyezik Adonis halálának és feltámadásának ünnepségeivel, amelyek természetesen jelképes ábrázolásai a természet halálának és tavaszi feltámadásának. De ne maradjunk a külsőségeknél: átvették tőlünk a megváltás, az üdvözülés és a kárhozat hitét, sőt mi több, az utolsó ítélet gondolatát is. De minek folytassam? Inkább jöjj közénk, nálunk megismered a teljes igazságot.

- Igazad van, Oromasdes, ha már elindultam, elmegyek egészen a forrásig, ahol még eredeti és zavartalan az átszellemülés, a megigazulás, és az üdvözülés minden tanítása és minden szertartása. Kérlek, végy fel engem a Győzhetetlen Mithras hadseregébe.

- Helyesen mondtad a mi hivőink sokaságát hadseregnek, mert ez a vallás a bátrak és harcosok vallása, szüntelen katonáskodás. Harcolni kell a fenekedő démonokkal, amelyek meg akarják akadályozni misztikus egyesülésünket az istenséggel; át kell küszködnöd magad a víz, a tűz, a levegő, a kard, a tizenkét jegyű állatkör s a hétfokú létra próbáján, le kell győznöd Mithrasszal az ős ellenséget, a Bikát, elmélkedéssel és böjtöléssel, imádsággal és ijesztő megpróbáltatásokkal megedzened magad, meg kell ízlelned a méz édességét, ami majd megszabadít minden szennytől, mert ez az üdvözültek eledele s az istenülés eszköze, s innod kell a titokzatos haoma növény nedvét, amely megadja az elragadtatás révületét s az egyesülést az istenséggel; mivel pedig ez a csodatevő szent növény csak Indiában és Perzsiában terem, itt a színbor adja meg helyette az átszellemülés révületét és mámorát. Mondom, félelmetes próbákat kell megállnod, amíg elnyered a tökéletes beavattatást. Hét fokozata van ennek, s mind a hetet egyenként és fokozatosan kell kiharcolnod, és beavattatás közben egymás után kell viselned is a jelvényeiket; előbb korax leszel, azaz holló, utána kryphios, azaz láthatatlan: fekete lepel-ben; aztán katona, azaz a győzhetetlen Mithras hadseregének harcosa; utána oroszlán, azaz a titokzatos Aión földi mása, villámmal, kormánypálcával, két kulccsal, kezein keresztjelekkel; utána perzsa, keleties ruhákban, phrygiai sapkában, vonatkozással Mithras származására; utána heliodromos; azaz Helios futára, s ez a fokozat arra utal, hogy Mithras is Helios; végül eléred a hetedik fokozatot, és páter leszel, vagyis „atya”, minden titkok birtokosa, a teljes beavattatás részese, aki már az életben megtalálta az üdvösség vigasztalását.

- Hét fokozat - szólalt meg Gallicanus elmerengve, mintha magában beszélne -, nyilván a hét bolygó…

- …a hét bolygó végtelen pályája - fejezte be a mondatot Oromasdes -, amelyet nagy fáradalmak, áldozatok és megpróbáltatások árán végig kell járnia a léleknek, hogy elnyerje a tökéletes bölcsességet és tisztaságot, s eljusson a boldogok hazájába.

- Atyám - mondta Gallicanus megindultan -, én ebbe a szent és mélyértelmű közösségbe szeretnék tartozni.

- Én mint az „atyák atyja”, vagyis a Győzhetetlen Mithras kultuszának főpapja, szívesen és örömmel teljesítem kívánságodat. Már holnap eljöhetsz hozzám, hogy előkészítselek a felvételt megelőző szent cselekményekre. Ha majd kigyúl a szentély minden fénye, s a félrevont bársonyfüggöny mögül a tündöklő világosságban felbukkan a bikaölő Mithras hatalmas, színes domborművű oltárképe s rajta az állatkör tizenkét jegye, a két fáklyavivő, a kutya, az oroszlán, a skorpió, csupa ősi jelkép, ha majd körülnézel, és megpillantod a szentélyben kétoldalt a beavatottakat, a komoly és áhítatos férfiarcokat, mert nő nem lehet tagja a mi titkos kultuszunknak, ha majd meghallod a „testvérem” megszólítást, mert nálunk gazdag és szegény, úr és rabszolga egyaránt testvér, akkor megérted, hogy a fényisten vallása valóban a legnemesebb filozófia, a legtisztább világnézet s egyúttal a megtisztulás, a vigasztalás és az üdvözülés egyetlen forrása.

- Én pedig épp ezt keresem - mondta rá csöndesen Gallicanus.

Felálltak, és lassan megindultak hazafelé, s útközben már nem is beszélgettek. Amint a forumon áthaladtak, éppen akkor kígyózott lefelé a Helios-templom lépcsőzetén a papok szertartásosan lépkedő menete, hogy a nagy oltár parazsán tömjént áldozzon a Napistennek; a dies Solis rendes istentisztelete volt ez, minden vasárnap délben. Oromasdes és Gallicanus megállt: ruhájuk szegélyét fejükre borították, s lehajtott fejjel várták meg az áldozati szertartás végét.

Gallicanus beavattatása hetekig tartott, s mikor befejeződött, nagy feltűnést keltett a fővárosban s különösen az udvari körökben. Constantinus csodálkozott rajta a legkevésbé: neki igazán mindegy volt, hogy környezetében ki milyen vallású; az ellen sem volt kifogása, hogy valamelyik főembere keresztény: Lactantiust is nagyra becsülte, pedig Ablaviustól megtudta, hogy mostanában nagy könyvet ír a keresztény tanításról.

- Hadd írja - mondta rá Constantinus -, ártalmatlan retorika ez is, mint minden retorika.

Hiszen az ő Krisztusában is Heliost imádja, csak ő még nem tudja…

Nem sokáig rágódhatott a főváros közönsége Gallicanus „megtérésén”, hiszen általában zárkózott, furcsa, különösködő ember volt, hajlamos a töprenkedésre, az önkínzásra, úgy hogy sokan éppen ezért kereszténynek tartották. De hát ezt a meglepetést hamarosan háttérbe szorította két másik esemény: mind a kettő hosszú hetekre felkavarta a főváros és egyúttal a palota s az aranyhegyi villa nyugalmát is.

Az egyik egy Nemesianus nevű karthagói költő megérkezése volt. Városszerte nagyban találgatták: mi lehet a célja az ismert költő treviri látogatásának, de Ablavius hamarosan végére járt a dolognak. Sittiustól megtudta, hogy Nemesianus hivatalos ügyben érkezett, mint a karthagói helytartó, Tiberianus küldöttje, hogy bizonyos afrikai eseményekről bizalmas jelentést tegyen Constantinusnak. Azonnal a palotába rohant, hogy jó előre és főleg elsőnek jelentse a követ megérkezését, mert ezzel újonnan bizonyságot tesz használhatóságáról, sőt nélkülözhetetlenségéről. Hermogenes azonnal jelentette is a Caesarnak a követ érkezését, de Constantinus váltig csodálkozott, hogy Tiberianus mért nem a rendes udvari futárral küldte el jelentését, mért választott ezúttal költőt erre a feladatra.

Hamarosan megtudta az okát.

…Karthagóban, a helytartói palota kis tricliniumában csak ketten hevertek a dúsan megrakott asztal mellett, két régi jó barát: a helytartó Tiberianus, mellesleg műkedvelő költő, és Nemesianus, az igazi költő, a vadászatról írt híres költemény szerzője. A vacsorán túl voltak, a fekete rabszolgák tripolisi bort kevertek a domborműves ezüst vegyítőedényben.

- Vezéreljen hát utadon Castor és Pollux - emelte koccintásra kristályüveg poharát Nemesianus. - Boldog lehetsz, kedves barátom, hogy egy-két hétre kiszabadulsz ebből a nyomorúságos vidéki fészekből, s kiélvezheted a galliai főváros gyönyörűségeit.

- Legszívesebben itthon maradnék - felelte Tiberianus -, de ezúttal nem bízhatom futárra a jelentésemet. Sajnos. Pedig szívesen elengedném a tengeri és szárazföldi zötykölődést. A tengeren Massiliáig három nap, onnan a fővárosig kettő, oda-vissza összesen tíz nap s miért?

Jelentés egy nap, szórakozás két nap: hát megér ez tíznapos utat?

- Csodálom, hogy ennyire húzódozol az utazástól; hiszen én kétnapi szórakozásért a világ végéről is szívesen elmennék a fővárosba: akár Rómába, akár Nikomedeiába, akár Treviribe.

Sőt, Sirmiumtól se riadnék vissza.

- Az valahol Pannoniában van, ugye?

- Ott, ott, a Savus folyó partján, nem messze a Danubiustól. Nem tudom, hány évvel ezelőtt, lehet már húsz esztendeje, amikor a vadászversezetemet tervezgettem, elutaztam Daciába, hogy tanulmányozzam a vaddisznó-, medve-, bölény- és hiúzvadászatot. Ez annyi érdekes élménnyel járt, hogy mikor visszajövet a legközelebbi nagyvárosba, Naissusba értem, alig vártam, hogy ágyba fekhessem, és jól kialudhassam magamat. Ez annak rendje és módja szerint meg is történt, s engem úgy elnyomott a buzgóság, hogy csak másnap este ébredtem fel, pihenten, frissen és olyan éhesen, hogy a vasszöget is megettem volna.

- Mi ebben az élvezet? - kérdezte unottan Tiberianus.

- Először is a vadászat. Ugye, te még se medvét, se bölényt, se hiúzt nem láttál? Nos hát én nemcsak láttam, hanem lőttem is. De nem is ez volt a legnagyobb élményem, hanem a vacsora, illetőleg az, ami a vacsora után következett.

- Bizonyosan egy kocsmai hetéra, mi?

- Egy istennő! Egy földreszállott Venus!

- Nono! Fiatal voltál s ha most visszagondolsz rá, az emléket megszépíti a messzeség! Vond le belőle az eltelt húsz esztendőt: marad egy vénasszony.

- Lehet, hogy igazad van, Tiberianus, mert én azóta se láttam az istennőt, s lehet, hogy jobb is így! Elég az hozzá, hogy vacsora után fülembe súgta a fogadós, hogy szívesen beküldene hozzám egy nagyon csinos lányt, ha megengedem; nagyon meg leszek vele elégedve. Honnan tudja? kérdeztem. „Uram, felelte, én vagyok a gazdája, hát csak tudhatom!” Elég az hozzá, hogy megengedtem. Nem volt éppen olcsó szórakozás, mert a lánykától egy hétig nem tudtam megválni, ő se tőlem. Ette az aranyat, ő is, meg a gazdája is, de üsse kő: ilyen földöntúli gyönyörűségeket még nem élvezett földi nővel az a magasságos Jupiter sem! Mit tudott ez a nő, Polluxra! Ez még a kősziklát is lángra lobbantotta volna! Á, barátom, ha még egyszer ilyen nőt ölelhetnék, vagy éppen ezt, tíz évet elengednék az életemből!

- De nem a most következő tízet, hanem a legutolsót, amikor majd a hamut is mamunak mondod, ugye?

- Magától értetődik - nevette el magát Nemesianus.

- És mindenestül elfelejtetted azt a fogadót, a fogadóst, a nőt?

- El én.

- Még a nevét is?

- Nem, ezt az egyet megjegyeztem. Helena volt a neve. Ezt nem felejthettem el, hiszen egy hét alatt éjjel-nappal legalább százezerszer búgtam a fülébe. Ő is megjegyezte az én nevemet.

„Nemesianus - dadogta remegő ajakkal mámoros szeretkezéseink lélegzetvételnyi szüneteiben -, Nemesianus, halálomig szeretlek, és nem felejtelek el soha! Te vagy a végzetem, hiszen a neved is a nemezist visszhangozza!” Könyörgött, rimánkodott, hogy ne menjek el, maradjak, vagy vigyem őt is magammal! Végre a ravasz képű tulajdonos szelíden, de határozottan rászólt: „Helena, elég volt! Te minden jóképű vendégemnek a nyakába akarod varrni magad! Holott az én tulajdonom vagy, ne feledd! Hiába fickándozol, úgysem engedlek el, milliomos legyen, akinek eladlak! Jön még éppen elég jóvágású és jóképű fiatalember a fogadóba, csak győzzed”! „Nemesianus” - nyögte a lány, belém csimpaszkodott, csókolt, harapott, karomba mélyesztette a körmeit, végre is a fogadós derékon kapta, betuszkolta az egyik szobába, s így történt, hogy nem maradtam ott, s nem is vittem magammal. Máig is sajnálom.

- Ne sajnáld, pajtás - mosolygott a nagy rajongáson Tiberianus -, bizonyosan elvitte más; mindig akad hal, amely az ilyen jó falatra harap. - Egy kicsit elgondolkodott, aztán tűnődve folytatta: - Helena, Helena? Megállj csak. Milyen volt a nő?

- Úgy emlékszem rá, mintha itt állna előttem: magas, karcsú termet, mandulametszésű szem, szabályos arc, rugalmas test, duzzadó kemény mell: magamban így fogalmaztam meg akkor: elpusztíthatatlan, romolhatatlan szépség! De majdnem elfelejtettem: a legszebb volt rajta szinte bokáig érő dús szőke haja, valóságos aranyzuhatag.

Tiberius izgatottan ugrott fel a pamlagról:

- Az Augusta!

- Tessék? - meredt rá értetlenül Nemesianus.

- Ide hallgass - kezdte a helytartó, miután ittak egyet az izgalomra -, mondtam, te nem vitted el a remek nőt, elvitte más. Mégpedig kicsoda, mit gondolsz? Constantius, az immár istenné avatott Augustus.

Most Nemesianus ugrott fel:

- Mit beszélsz, barátom? Hát él? Augusta? És láttad? Ismered? Még mindig olyan gyönyörű?

És hol van? Hiszen Constantius meghalt! Hol van? Látni akarom!

- Az Augusta Treviriben van, tisztes özvegységben, több ízben is láttam, s megnyugtathatlak: ma is olyan szép és kívánatos, akár egy húszesztendős fiatalasszony.

- Ő az - dadogta Nemesianus átszellemülten -, a romolhatatlan szépség.

- A tündöklő szőke haj, az aranyzuhatag - tódította nevetve Tiberianus. Barátja izgatottan fészkelődött a pamlagon, a házigazda folytatta: - Ne fickándozz, van egy ötletem: menj el helyettem Treviribe, vidd el te a jelentésemet, majd szóval is a szádba rágom, mert az ilyen versfaragók megbízhatatlanok, mindig máson jár az eszük… Vállalod?

- Máris rohanok! Hol az a jelentés?

- No, nem eszik ezt olyan melegen. Türelem! Sem Treviri, sem Constantinus, sem Helena nem szalad el. Csak arra figyelmeztetlek, hogy az Augusta, bármily romolhatatlan, egyidős veled, és az elmúlt húsz év alatt bizonyára nem egy… De ne szólj szám, nem fáj fejem - ütött a szájára Tiberianus. - Csak azt akarom mondani, hogy ne várj csodát. A csodák, sajnos, nem ismétlődnek meg. Éppen azért csodák.

- A második eklogámat a mi szerelmünkről írtam: a versben az ő neve Donake, az enyém Alkon. Az örök sóvárgás szívszaggató siráma ez a vers. Rá gondoltam, mikor írtam. Vajon olvasta-e?

- Nem olvasta, mérget vehetsz rá. Az örökké szép asszonyok elfelejtik régi szerelmeiket, és még azt sem szeretik, ha versben idézik emlékezetükbe, hogy hány esztendő múlt el már… azóta. Ezek nem tűrik a múltjukat. - S mikor látta Nemesianus elszontyolodott ábrázatát, vigasztalóan hozzátette: - De azért másoltasd le azt a verset, hátha azt hiszi, hogy most írtad hozzá, s mégis elolvassa…

Treviriben úriember nem szállhat meg máshol, mint a „Tevé”-ben, Sittiusnál. Azért is rendjén van ez, mert így legalább rögtön megtudja az egész város, hogy ki érkezett, kihez és mért. A vén huncut ügyköre most már meglehetősen kiszélesedett: Felixet ugyan ezentúl is a szobafestés fejében tájékoztatta, ellenben Hermogenest, Concordiust és Ablaviust már csak súlyos aranyak fejében. Felixet nem érdekelte az afrikai futár, pedig ha tovább lát az orra hegyénél, kapva kapott volna azon, amit Nemesianus elmondhatott volna az afrikai keresztények megoszlásáról, gyűlölködő marakodásairól, s főképpen a circumcelliók vagy más nevükön agonisztikusok garázdálkodásairól. De Felixnek minderről sejtelme sem volt, s úgy gondolta, hogy az ilyen udvari ember úgysem állna szóba vele. Sittius többi megbízója érdeklődéssel vette a hírt, és mindegyik azon mesterkedett, elsőnek jelenthesse a Caesarnak. A versengésből Ablavius került ki győztesen, és mikor jelentette a Caesarnak a friss hírt, tücsköt-bogarat összehordott, mert őszintén szólván semmit sem tudott az afrikai vallási és társadalmi mozgalmakról. Constantinus mosolygott a tájékozatlanságán, és kegyelemben elbocsátotta.

- Jól van, meghallgatom Tiberianus futárját. Szólj Hermogenes spectabilisnek, hogy azonnal bocsássák elém a karthagói futárt.

Ablavius ugyan nem tudott bejutni a spectabilishez, de Hermogenes tudta, milyen zűrzavarokról hoz hírt Nemesianus, és természetesen azonnal bevezette a Caesarhoz.

Constantinus átvette a jelentést, és amíg olvasta, egyre jobban elborult az arca, s végül türelmetlen mozdulattal az asztalra dobta, és indulatosan felmordult: - Nem ezt akartam!

Nemesianus nem értette jól, hát szolgálatra készen megkérdezte: - Parancsolsz, uram?

- Nem hallottad? - csattant fel a Caesar türelmetlenül. - Nem ezt akartam, amikor Donatus és hívei ellen döntöttem az afrikai keresztények marakodásában. Azt akartam, hogy a keresztények ott is egységesek maradjanak, hiszen nekik is a birodalmi Helios-vallásban van a helyük!

S most felháborodottan olvasom, hogy a pártoskodásuk már lázadássá fajul, sőt nemcsak a papok marakodnak egymással, hanem a társadalom különféle osztályait is egymásra uszítják: a colonusokat a földbirtokosokra, a rabszolgákat uraikra, a szegényeket a gazdagokra, a mezei munkásokat a munkaadókra, sőt, ami a legveszélyesebb, a bennszülötteket a rómaiakra. Így van?

- Így van, uram.

- De hiszen ez szörnyűség! Én egységes birodalmat akarok, s benne egységes vallást, és ezek az izgága keresztények szétforgácsolják nekem Afrikát! Odaát Egyiptomban ez az összeférhetetlen Areios bontotta meg az egységet. Ennek azonnal véget vetek! Mondd meg Tiberianusnak… Igaz is, mért nem jött személyesen?

- Beteg, uram - hazudta Nemesianus szemrebbenés nélkül.

- Beteg? Ilyen időkben egy afrikai helytartó nem lehet beteg! Nem ér rá! Mondd meg neki… - megint félbeszakította magát: - Ne mondj meg semmit! Rendeletet viszel! Megértetted?

- Igenis, Caesar. De ha megengeded, elmondok még bizonyos dolgokat, amiket Tiberianus nem akart írásba foglalni: kényes és bizalmas értesülések, megdöbbentő jelenségek…

- Beszélj! - förmedt rá Constantinus. - Mért nem ezzel kezdted, te szerencsétlen?!

- Uram! A helytartó meghagyta, hogy őszintén mondjam el mindazt, amit óvatosságból nem foglalhatott írásba. Tehát: Donatus azzal felelt a döntésedre, hogy fölvetette a kérdést: mi köze az uralkodónak az egyházhoz? Veszedelmes kérdés volt ez, mert Afrika népei úgy értették, hogy: mi köze Rómának Afrikához? Donatus éppen a bennszülötteknél és a mindenféle elégedetlen elemeknél keresett és talált támogatást ellened, Caesar, és Caecilianus karthagói püspök ellen, akit az egység érdekében elismertél. Meg kell mondanom, uram, hogy Donatus terve túlságosan jól sikerült: minden elégedetlen elemet egy táborban tömörített, de már nem Caecilianus, hanem Róma és a római rend, fegyelem és béke ellen.

- És hol vannak Tiberianus, Taurinus és a többi vezénylő táborok legiói? Egyetlen legióval szétverném a csőcseléket! - csapott az asztalra dühösen Constantinus.

- Uram, ottani legióink olyanok, mintha valami varázslat megbénította volna őket. A lázadó csőcselék létszáma kétszázezerre tehető, de ez az óriási tömeg láthatatlan és megfoghatatlan, hol itt támadnak, hol ott támadnak; hol éjjel, hol nappal. Krisztus katonáinak nevezik magukat: elszánt és fanatikus rajongók; ha egy-egy római század vagy szakasz megtámadja őket, vakon belerohannak a kardokba és lándzsákba, akár puszta kézzel is. Ásó, kasza, kapa, kalapács a fegyverük, de legfontosabb harci eszközük az a göcsörtös, súlyos furkósbot, amelyet ők maguk így neveznek: „Izrael”. Nem egy római szakaszt ezekkel vertek agyon.

- Gyáva kutyák! Azonnal oda helyeztetek két zászlóalj szír íjászt, azok majd elbánnak ezzel a megvadult hordával! Ezekkel a papi bérencekkel! - csattant föl Constantinus.

- Igaz, uram, hogy nemegyszer püspökök és papok uszítják, sőt, vezetik a lázadókat, akik agonisztikusoknak, azaz bajvívóknak nevezik magukat, hiszen „Krisztus katonái”, az „igaz hit bajnokai”, „szentek”, s vezéreik, mint Axido, Gildon meg más barbár törzsfők, a „szentek vezérei” címet viselik, de azért ne hunyjunk szemet a teljes igazság előtt: engedelmeddel, Caesar, meg kell mondanom, hogy ez a lázadás vagy mozgalom, vagy akárminek nevezzük, nem fönt kezdődött, Donatusnál és a püspököknél, hanem lent, a nép mélységeiben. Donatus csak megnyergelte ezeknek az elégedetlen és lecsúszott elemeknek az örökös nyugtalankodását. Megmondom, Caesar: ez társadalmi harc, a szegények, a kisemmizettek, a nyomorgók forradalma a gazdagok, jómódúak, a hatalom birtokosai, általában a fennálló társadalmi rend ellen, amelyet igazságtalannak és jogtalannak éreznek. Hogy pedig ez már nem vallási harc, hanem társadalmi forradalom, az abból is kitetszik, hogy irtózatos gyűlölettel és vad kegyetlenséggel folyik. Hiszen ismered az ilyen tömegmozgalmak természetrajzát a bagauda-forradalomból. Ez az afrikai lázadás odáig fajult, hogy az agonisztikusok, akiket circumcellio, vagyis csavargó néven is emlegetnek, elégetik az adókönyveket, az adósságleveleket, szélnek eresztik a rabszolgákat, feldúlják és kirabolják a nagybirtokokat, felgyújtják a villákat, halomra gyilkolják az urakat, vagy esetleg egyiket-másikat eladják a rabszolgapiacon. Parasztok, tönkrement telepesek, adósok, elítéltek, szökött rabszolgák, mindenfajta elégedetlenek és elvakult rajongók ennek az agonisztikus csürhének a tagjai. Én azt hiszem, ha kegyes engedelmeddel szabad véleményt kockáztatnom, én azt hiszem, hogy javítani kellene a nyomorultak helyzetén, megnyirbálni a nagybirtokot, hiszen Észak-Afrika állítólag hat római nagybirtokos család kezében van, földet osztani, az adósságokat elengedni, s mit tudom én, még mit: hiszen én csak költő vagyok, ám egy személyben szemtanú is…

- Nemesianus - vágott a szavába Constantinus -, úgy veszem észre, téged is megmételyeztek azok a hitvány és kótyagos világbolondítók! Hát hogy képzeled, s hogy képzeli Tiberianus?

Adósságokat elengedni, megnyirbálni a nagybirtokot, földet osztani…

- Mint a Gracchusok… - jegyezte meg halkan Nemesianus.

- Vagy mint Catilina, mi? Ott is hagyták a fogukat, mint mindenki, aki megbolygatja a fennálló társadalmi rendet. Mondd meg Tiberianusnak, hogy nem vagyok hajlandó engedményekre; utasításom: kiirtani a lázadókat! Két zászlóalj szír íjász kell hozzá, meg néhány tucat erős őrtorony, azokból halomra lövöldözhetik az egész agonisztikus bandát. Egységet akarok és békességet, és megvannak hozzá az eszközeim, hogy végre is hajtsam az akaratomat.

Holnapután megkapod a rendeletemet és a levelemet Tiberianushoz. Van még valami mondanivalód?

- Igenis, Caesar. Közölnöm kell veled Tiberianus megbízásából, hogy nemrégiben Karthagóba költözött Cordubából egy Lucilla nevű dúsgazdag nő. Kémszervezetünk nem tudta kideríteni, hogy mért költözött hozzánk, de ehelyett fölfedte egész viharos és kalandos múltját, amelyből még részleteket sem akarok elmondani, mert a története oly pajzán és csiklandós, mint egy Aristeides-féle úgynevezett miletosi elbeszélés. Nos, ez a Lucilla pompás palotát vásárolt az afrikai fővárosban, megismerkedett az egyházi főemberekkel, s ezek sűrűn jártak is a házába.

Néha nagy vendégséget rendezett, egyesek már orgiákról beszéltek, de ez túlzás. Néhányszor magam is vendége voltam, fiatal nők és férfiak társaságában; remek ételeket és borokat élvezhettünk ezeken a lakomákon, de orgiákról szó sem lehetett. Mindössze annyit sikerült, mindenesetre tapintatosan megállapítanom, hogy a fiatalemberek, papok és polgári egyének vagy tisztek, általában mind szeretői voltak a háziasszonynak; sok volt egy kicsit, elismerem; nem is tudtam elképzelni, hogy ennyi fegyverfogható férfi hogyan és mikor kerül sorra, de aztán nem feszegettem a dolgot, s megnyugodtam abban, hogy ez csak időbeosztás kérdése.

- Elég, Nemesianus! - szakította félbe a Caesar. - Nem érdekel ez a hetéra.

- Helyesen mondod, uram: a dúsgazdag Lucilla csakugyan hetéra volt fiatal lány korában, valahol a barbár Moesiában, egy forgalmas nagyváros: nem tudom, talán Naissus leghíresebb fogadójában… - Constantinus arca elborult, s kissé idegesen hallgatta tovább Nemesianus elbeszélését. - De nem ez a lényeges, Caesar, hanem az, hogy Lucilla ma már buzgó keresztény egyháztag, sőt vakbuzgó ereklyetisztelő. És most kezdődik az, ami bizonyára téged is érdekel. Ez az asszony vékony ezüstláncon ereklyetartót hordott a nyakában; a kis kerek tok üvegén át látszott egy furcsa kis görbe csont; valahányszor Lucilla az oltárhoz járult, magához venni a szent kenyeret és bort, mindig áhítatosan megcsókolta az ereklyetartót. Rendszerint Caecilianus végezte a communio szertartását, s minél többször figyelte meg az asszonynak ezt a buzgóságát, annál jobban megértette, hogy az üvegtartóban nem hitvalló vagy vértanú szent ereklyéje van, hanem boszorkányoktól vagy varázslóktól megbabonázott békaállkapocs; és az volt a varázsereje, hogy örökké ellenállhatatlanul vonzotta hozzá a férfiakat. Caecilianus ismerte a mágusok varázslatait, ráolvasásaikat és amulettjeiket, tehát ráparancsolt Lucillára, hogy a babonás varázseszközt tegye le. Az asszony szembeszállt vele, semmi áron sem akart megválni az állítólagos szent ereklyétől, és mikor a püspök megfenyegette, hogy kiközösíti, önként faképnél hagyta őket, és tüntetően csatlakozott a donatistákhoz. Az ő hatalmas vagyona tette lehetővé az egységbontó Donatus karthagói tartózkodását, és végeredményben ő pénzelte az agonisztikus lázadás vezéreit. Persze ebben a szent vezérkarban kivétel nélkül benne voltak a szeretői is. Ezért érdekli most már az államhatalmat is ennek a megbokrosodott hetérának a garázdálkodása. Bízvást elmondhatjuk, hogy a lázadók, rómaiak és barbárok vegyest, az ő pénzén ássák alá a birodalom alapjait.

- Miért nem tartóztatja le Tiberianus? Miért nem végezteti ki? - kérdezte szigorúan a Caesar.

- Nincs ellene bizonyíték, uram. Titokban dolgozik. Mint a bábszínházas, a háttérből rángatja a bábokat.

- Jegyezd meg magadnak, Nemesianus, hogy ha utunkban van valaki, nem sokat keressük a bizonyítékokat, hanem mindenekelőtt kitekerjük a nyakát. Az ő esetleges ártatlanságánál fontosabb a birodalom békéje. Elég a gyanú! Résen kell lennünk!

- Ez a parancsod, Caesar?

- Megmondtam!

Constantinus biccentett: vége volt a kihallgatásnak.

Nemesianust lenyűgözte a Caesar férfias keménysége és határozottsága, de meg is rémítette.

Már nagyon sajnálta, hogy vállalta ezt a kellemetlen küldetést: nagy kópé ez a Tiberianus; nyilván előre tudta vagy sejtette, hogy fejmosás lesz a dolog vége! No de azért ő is megkapja a magáét, annyi szent! Hát még mikor a bűbájos Lucillát ki kell végeztetni! Kínos kötelesség!

Ezzel persze jó lesz várni addig, amíg a szír íjászok meg nem érkeznek!

Bement az irodába, és érdeklődött: mikor kapja meg a Caesar rendeletét és levelét a karthagói helytartóhoz. Történetesen Palmatus adta meg a felvilágosítást: - Három nap múlva.

- Akkor bőven van időm - hagyta rá nyugodtan. - De holnaputánig megesz itt az unalom!

- Szinte lehetetlen! Treviriben unatkozni? Hova gondolsz? Van itt cirkusz, pantomim, báb-színház, kakasviadal - halkan hozzátette: és remek lányok Sittius fogadójában.

- Ott lakom.

- Remek, milyen remek! - lelkendezett Palmatus, kissé értelmetlenül.

- Megállj csak! - emelte fel a mutatóujját Nemesianus. - Most jut az eszembe: tisztelegnem kell az Augustánál! Hol jelentkezzem kihallgatásra?

- Ó, ennél mi sem egyszerűbb! - készségeskedett a fiatalember. - Én úgyis ott lakom az Augusta palotájában, tudniillik a feleségem az ő társalkodónője, s ha megengeded, majd én bejelentelek. Mondjuk, holnapra! Jó lesz?

- Nagyon jó. Köszönöm. És hol van az a palota?

- Odafent az Aranyhegyen. Ha kinézel ezen az ablakon, megláthatod. Sittius gyaloghintója tíz perc alatt felröpít oda - biztatta, és jót nevetett az ötletén.

Nemesianus visszament a fogadóba.

Másnap lezajlott az oly forrón sóvárgott találkozás, azaz helyesebben: kihallgatás.

Nemesianus belépett a fogadóterembe, meglátta az aranyszőke asszonyt, és szinte földbegyökerezett a lába ámulatában: hiszen ez a régi Helena! Nem fogtak rajta az elmúlt, és mondjuk meg, viharos évtizedek; romolhatatlan szépsége elbűvölte Nemesianust. Egyszerre felédesedett benne a régi szerelem, a könnyes és szívfacsaró búcsúzás, és mintha még most is fülében csengene az ezüstös hang kétségbeesett rimánkodása: „Ne menj el! Ne menj el!” Rózsaszínre fényezett körmei ezúttal nem egy Nemesianus nevű ifjú költő ölelő karjaiba mélyedtek, hanem nyitott selyemlegyezőt fogtak könnyedén és kecsesen.

A költő díszes kiállítású tekercset szorongatott jobb kezében, felületesen meghajolt, s mikor az udvarmester távozott, kitárta karjait s forrón, szinte lázasan, szerelmesen búgta: - Helena! Visszajöttem…

A hosszúkás, szabályos arc hirtelen eltűnt a legyező mögött, s a két mandulaszem mintha ingerkedően nevetett volna. Aztán lehanyatlott a legyező, s az Augusta némán, szótlanul, fölényesen nézett egykori szerelmesére, aki szenvedélyesen odasietett hozzá, s ha az asszony nem hátrál, meg is öleli.

De Helena két lépést hátrált, és kérdőn nézett a látogatójára. Nemesianusból most már úgy áradt a vallomás, mint a tűzhányó izzó lávája:

- Hát nem ismersz meg, Helena? Helena, elmúlhatatlan szerelmem! Újra látlak, újra az enyém vagy! Elhoztam neked, íme, a Donake-verset, amelyet akkor úgy szerettél! Hát mért nem szólalsz meg, szépségem? Helena, hát nem ismersz meg?

Végre megszólalt az Augusta:

- Nekem azt jelentették, hogy Marcus Aurelius Nemesianus, a karthagói helytartó követe kér tőlem kihallgatást. Te vagy az?

- Én, én! - mondta lelkesen a költő. - Nemesianus vagyok, a te Nemesianusod, hát ismerj rám végre, szerelmem, Helena!

- Szólíts így: Augusta - hangzott a kissé kemény rendreutasítás. A legyező magasba lendült, és mögötte mintha pajzán mosoly villant volna az égszínkék szemekben.

Nemesianus elsápadt, ajkai remegtek, kétségbeesetten dadogta: - Helena, szerelmem, hát nem emlékszel a csókjainkra, az ölelkezéseinkre, a tomboló éjszakáinkra, a vad mámorokra? Helena, szerelmem, hát nem emlékszel?

Az Augusta vonásai megkeményedtek, sudár alakja kiegyenesedett, borvörös selyemruhája szinte lángolt a déli napfényben, s fagyos nyugalommal, fenséges fölénnyel felelte: - Nem. Marcus Aurelius Nemesianus, nem emlékszem!

Tiberianusnak igaza volt…

Még egy éve sem volt, hogy Minervina ideérkezett a fővárosba. Constantinus fejedelmi bőkezűséggel gondoskodott róla, udvartartást rendelt neki, egyébként azonban számba sem vette. Feléje sem nézett; minden szent időben ha egyszer látogatta meg; az, hogy felesége: eszébe sem jutott. Egyik látogatásán éppen hogy leült Minervina szobájában, néhány semmitmondó kérdést intézett hozzá, Minervina már ettől is szívdobogást kapott, megfogta Constantinus kezét, és szelíd erőszakkal magához akarta húzni a pamlagra. Az asszony most is szép volt, arca kissé megtelt, karjai is, keblei is: a férfi egy pillanatra meghökkent, kellemes testi emlékek bizseregtek végig izmain és idegein, de ez csak másodpercekig tartott, kivonta kezét Minervina forró tenyeréből, eszébe jutott Vecasius, minden izgalom nélkül vállat vont - hiszen ő maga akarta ezt a megoldást -, és barátságosan, kissé atyáskodón megpaskolta Minervina arcát:

- Kímélned kell magad, Minervina, hiszen Crispus minden órában megérkezhetik!

Régi szerelmi szókincse, bár mindössze az „édesem” és a „kislány” szavakra szorítkozott, már teljesen elapadt. „Minervina” ez maradt belőle: mindenképpen gazdagabb és színesebb Vecasius szókincse, ennélfogva jobb és lendületesebb a stílusa is. Mikor a Caesar, sürgős politikai és katonai tennivalók ürügyén percek múlva távozott, Minervina már szemrehányást is tett magának a pillanatnyi ellágyulásért, amely a „férje” láttára elfogta: Constantinus valóban friss volt és fiatalos; megint oly férfiasnak és szépnek látta, mint Nikomedeiában, azon a mámoros délutánon, amikor először öltött alakot képzeletükben Crispus… Minervina érzi, hogy ott, akkor, elvégződött az ő szerepe: ezentúl élete fogytáig csak anya lesz… Csak?

Hiszen ez a legtöbb, a legnagyobb, ami lehet! Constantinust, a férfit, a tökéletes szeretőt, elvesztette, de megkapta érte az elégtételt: Vecasius rajongó, tökéletes, testet-lelket betöltő szerelmét, és azt a jóleső kárörömet, amelyet a szívből gyűlölt Fausta dugába dőlt nászéjszakáján érzett. Hogy is képzelte ez a béka, hogy egy Constantinus ráfanyalodik? És ez a hitványka teremtés: Augusta! Bosszúságában keserűen felkacagott. De Vecasius okosan lecsillapította, éjjel pedig tökéletesen megvigasztalta.

Január végén megszületett Crispus. A fiú, ahogy az álom megjövendölte. Constantinus ezúttal naponta eljárt a villába, néha félórát is ott töltött: elbeszélgetett Minervinával, elgyönyör-ködött az izmos és egészséges kisfiúban, s olyan büszke volt rá, mint minden újdonsült apa az első fiúra: mintha remekművet alkotott volna, vagy hőstettet hajtott volna végre. Ugyanakkor a villa kocsisának is fia született, már a harmadik, de Agilo, a kocsis egyáltalán nem büszkélkedett, inkább a füle tövét vakarta és ezt gondolta magában: „Egy gonddal több.”

- Majd csak kibírjuk, Agilo - vigasztalta Memmia az urát -, hisz legalább két esztendeig szoptatom, s addig nincs vele gondunk. Annyi a tejem, hogy majd szétveti a mellemet.

- Mindig jó tejelő voltál, Memmia - nevette el magát a kocsis. - De annyit mondok, ne szülj nekem minden esztendőben!

- Hát akkor menj a rabszolgalányokhoz, ha rád jön a dürrögés - nyelvelt vissza az asszony. - De akkor aztán hagyj békén!

- De a gyerek köll, mi?

- Ha már megvan, persze hogy köll! Jaj, csak ne fájna meg égne úgy a mellem!

Memmia fájdalmai azonban hamarosan elmúltak: mivel makkegészséges, pirospozsgás, erős fiatal nő volt, s méghozzá férjével együtt római és szabad, Constantinus úgy határozott, hogy őt rendeli szoptatós dajkának Crispus mellé. Előkelő római nők nem szívesen szoptatták gyermekeiket; nagyképű és jól fizetett udvari orvosok elhitették velük, hogy a szoptatás árt a szépségnek, s a csecsszopó kiszívja az asszonyból az életerőt, a fiatalságot, az üdeséget és a szépséget.

Viszont Memmiának eszébe sem jutottak efféle úri aggodalmak. Boldogan vállalta a dajkaságot: ez aranyakat hozott a konyhára s ami fő: megszabadította fájdalmaitól. A vidám fiatalasszony egész nap jött-ment, mindig jókedvűen fecsegett, mesélt, néha pletykázott is, kedvesen dédelgette a Caesar fiát, gondosan fürdette és pólyázta, akárcsak a maga gyerekét.

De volt is módja benne, mert Minervinától dús és pompás babakelengyét kapott a saját fiacskájának is. És Minervina bizonyos idő múlva megállapította, hogy ennek a tűzrőlpattant fiatalasszonynak a szépségét és üdeségét két ilyen vaskos és zömök fiú sem tudta elszívni. És már sajnálta, hogy nem maga szoptatta Crispusát.

Hosius, a cordubai keresztény püspök napok alatt megkapta Orosiustól a hírt, hogy Constantinus Caesarnak fia született. Ebben a pillanatban világosan megérezte, hogy haladéktalanul Treviribe kell mennie. Széles látókörű, világlátott, okos és ravasz ember volt, elsősorban politikus. Éberen figyelte az eseményeket: a titkos keresztény hírszolgálat - amelynek egyébként a nikomedeiai Lactantius is egyik láncszeme volt - kifogástalanul működött. Hosius józanul mérlegelte a helyzetet: Galerius dögrováson van; a műveletlen és véres kezű Licinius elkobozza a keresztény egyházak javait, eltávolítja a keresztényeket az állami szolgálatból, beleavatkozik az istentiszteletek rendjébe, alantasai pedig kegyetlenül gyilkolják a keresztény vezetőket, püspökök és papok feldarabolt húsával etették a halakat, a züllött, erőszakos és kéjenc Maxentius Rómát bitorolja; a folyton fészkelődő, nagyravágyó és telhetetlen Maximianus még most, majdnem hetvenéves korában is újra a bíborról ábrándozik… és Hosius megállapította, hogy az egész birodalomban egyetlen szilárd pont van: Treviri, s egyetlen ember, akire építeni lehet, a birodalom és a kereszténység sorsa és jövője érdekében, és ez Constantinus. Bizonyos, hogy néhány év múlva az élre kerül, tehát most kell megragadni az alkalmat, hogy hozzáférkőzzünk, annál inkább, mert ő az egyetlen, megdicsőült és istenné avatott atyja után, aki méltányos, türelmes és sohasem üldözte a keresztényeket. Azt is érezte, hogy épp most kell mennie, amikor a Caesarnak fia született, hiszen Constantinusról hiteles hírekből tudta, hogy kemény ember, tudatosan készül az uralkodásra, és a Nikomedeiából kapott értesülésekből azt is tudta, hogy Constantinus annak idején kijelentette Volusianus tábornoknak: fia születik, Crispus lesz a neve; s mint ahogy őt magát Constantius, éppen úgy ő ezt a Crispust jelöli ki végrendeletében utódjául.

Tehát mennie kell, határozta el magát Hosius, s nemcsak látogatás és megismerkedés céljából, hanem azért, hogy egyszer s mindenkorra az apa és fia mellett maradjon, megnyerje hajlandóságukat, irányítsa sorsukat, s ezzel együtt a kereszténység ügyét, hogy ebben a beláthatatlan és kibogozhatatlan vallási összevisszaságban biztosítsa egyháza győzelmét.

Ennek pedig az a módja, ha a jóindulatú és rokonszenves Constantinuson kezdi, s előbb megszerzi az államhatalom semlegességét, majd támogatását, végül pedig megszerzi a kereszténységnek magát a tényleges hatalmat, az imperiumot is. Ennek a nagyszabású tervnek kell megnyernie Constantinust!

De más oka is volt a cordubai püspöknek, hogy másutt keressen magának nagyobb méretű és jelentős feladatot: szűk volt neki Corduba! Itt nem érvényesülhetett sem kiváló tehetsége, sem politikai éleslátása, sem erős akarata. El innen, lázadozott benne valami, el innen, a nagyszerű cél érdekében! Meg kell alkotnia a keresztény római birodalmat. Érezte, hogy ha nem szakítja ki magát ebből a cordubai mocsárból, örökre belefullad. Sem ereje, sem szigorúsága nem volt elegendő a cordubai egyház züllött embereinek és állapotának megváltoztatására, az erkölcs és a fegyelem helyreállítására. A nemrégiben megtartott illiberrisi keresztény közgyűlés, vagyis zsinat, megállapította, hogy egyes keresztények állami papi hivatalt vállalnak; gazdag keresztény úrasszonyok halálra kínozzák rabszolgáikat; napirenden vannak a házasságtörések; kerítők hálóznak be kislányokat, keresztény szülők maguk is az államvallás papjaihoz adják feleségül a leányaikat; keresztény papok feleségei botrányosan feslett életet élnek, akárcsak maguk a püspökök és papok; a keresztény temetők kápolnáiban esti és éjjeli áhítat ürügyén botrányos szerelmi orgiákat rendeztek; egyes papok uzsorára adták ki a pénzüket, mások vásárról vásárra jártak kereskedni, nyerészkedni és dorbézolni; keresztény nagybirtokosok bőven pénzelték a paraszt colonusaik babonás Silvanus, Priapus, Pomona, Ceres és egyéb istenségeinek kultuszát; a templomok szinte kongtak az ürességtől; keresztény nők kihívón öltözködtek és viselkedtek, akárcsak holmi hivatásos hetérák. A zsinat szigorú rendszabályokat hozott az erkölcsi lazulás megszüntetésére, s abból, hogy más tartományokban nem fajult el ennyire a keresztény erkölcs és közélet, a zsinat megállapította a püspökök felelősségét.

Hosius érezte, hogy ez a felelősség őt is terheli: sajnos, ereje és szigorúsága nem volt elegendő a romlottság és züllés megállítására és a keresztény fegyelem megszilárdítására. Szemrehányást is tett magának: mindent tudott, itt élt a mocsár közepén, s ezerféle világi, rokoni, baráti meggondolásból szemet hunyt. Erkölcsi életét mindenki példásnak ismerte, szerényen élt a hívek adományaiból, de mivel ezek már csak éppen csurrantak-csöppentek, inkább néhány környékbeli keresztény nagybirtokos támogatásából; háztartását csinos fekete fiatalasszony vezette; úgy mondták: a húga.

Házát és húgát földbirtokos barátainak gondjaira bízta, hivatalát közeli kis Epora püspökére, és útnak indult.

Tavaszodott az Aranyhegyen, mikor Treviribe érkezett.