Purpureo, a híres építőművész a diadalív építésének idejére Rómába költözött, és Volusianus palotájában szállt meg, a Pincius-hegyen, Sallustius egykori pazar parkjának mindig elragadó, üdezöld környezetében. A művész tágas dolgozószobájában ült, előtte az asztalon terjedelmes pergamenlapok, körzők, vonalzók, mérőszalagok, amelyeken vörös vonalkák jelezték a hosszmértékegységeket, az „ujj”, a „hüvelyk”, a „tenyér”, a „láb” és a „könyök” nagyságát. Egész csomó rajzón volt a keze ügyében: kréta, faszén, ólom; apró tégelyekben feloldott vörös és barna festékek, mindegyik mellett finom ecset. A művész éppen az utolsó ecsetvonást húzta meg a diadalív tervein, aztán mind a két homlokzat rajzát keretbe szorította, és egymás mellé helyezte a ferde állótáblát. Néhány lépést tett hátrafelé, szemét összehunyorította, így tanulmányozta a terv távlati hatását.

Meg volt elégedve a mértékekkel és arányokkal: az építmény nagyszerű, ünnepélyes, lenyűgöző hatásúnak ígérkezett. Déli és északi homlokzatát egyaránt magas talapzatra helyezett négy-négy korintusi oszlop tagolta; köztük három dongaboltozatos díszkapu: a középső jóval szélesebb és magasabb a másik kettőnél. Az oszlopok fölött díszes párkány tartja a felépít-ményt; ennek közepében széles márványfelület mindkét oldalon a feliratoknak. A kisebb kapuk fölött, valamint a felépítmény sík falmezőin s a keskeny keleti és nyugati oldalon kerek márványmedalionok és domborműszalagok teljesítik ki majd a monumentális építmény történelmi jelentőségét és művészi szépségét.

Stilio, a jónevű szobrász, a legnagyobb római szobrászműterem vezetője - húsz márványfaragóval dolgozott, mind a húsz a lunai műhelyekben tanult -, tisztelettel üdvözölte a híres művészt, aztán megállt a ferde tábla előtt, és percekig elmélyülten tanulmányozta a homlokzatrajzokat. Aztán Purpureóhoz fordult és lelkesen mondta: - Lenyűgöző!

- Örülök, hogy tetszik - mondta rá Purpureo -, mert akkor kedvvel dolgozol majd a szobrászati díszítésen: a tábornok tudniillik téged akar megbízni ezzel a munkával. Egy év alatt kell a két széles és a két keskeny felület szobrait és domborműveit elkészítened.

- Egy év alatt? - csapta össze a kezeit Stilio. - Húsz emberrel? Lehetetlen!

- A tábornok majd kijelöli a feladatokat: gondolkozzál rajta, hátha mégis vállalhatod. Beszélj az embereiddel. Jó keresetnek ígérkezik, annyit máris mondhatok.

Stilio kezébe vette a mérőszalagot, méricskélt, följegyezte viasztáblájára a méreteket és a rajzok alatt feltüntetett léptéket, s közben sűrűn csóválgatta a fejét.

- Nos, Stilio, mit szólsz hozzá? - kérdezte a szobrászt a belépő Volusianus.

- Illustrissimus - hajolt meg a szobrász -, az építészeti elgondolás remek, a szobrászati feladat csábító, de mielőtt nyilatkoznám, hogy vállalhatom-e az óriási feladatot, kegyeskedjél közölni velem kívánságaidat.

- Fogjuk meg a dolgot a könnyebbik végén: a feliratok szövegét megkapod a vicarius őméltósága jegyzői irodájának főnökétől, a notárius primiceriustól, aki ez idő szerint az „egregius” rangban levő Florentius Prosper. Második utasításom: a diadalív díszítő elemei lehetnek szárnyas Victoriák, folyamok szimbolikus ábrázolásai, továbbá Helios, négyesfogaton, kezében a napgolyóval, és a Hold, Diana alakjában. Egyéb vallási jellegű ábrázolás vagy jelvény nem alkalmazható! Legfontosabb kívánságom - s ezt parancsnak veheted -, hogy feltétlenül ábrázolni kell az északi és a déli oldalon a szentséges Augustus tetteit. Ezeknek tárgya legyen - jegyezd, Stilio - Constantinus hadseregének indulása Mediolanumból, Verona ostroma, a Milvius-hídi csata, a győztes Constantinus bevonulása Rómába, beszéde a forumon a néphez, ünnepi pénzosztása. Persze ennél sokkal több falmezőt és medaliont kell kitölteni domborművekkel: szerepelhet rajtuk Jupiter, Apollo, Mars, és minden más szokásos isten-vagy héroszábrázolás, akár áldozati jelenet is - ezt rád bízom.

Stilio mindent pontosan följegyzett, aztán nagyot sóhajtott: - Illustrissimus, nincs az a szobrászműhely, amely egy év alatt ezt a négy felületet be tudná tölteni szobrokkal és domborművekkel! Hiszen előbb a terveket, a rajzokat és mintákat is el kell készíteni, és csak aztán kezdődhet a faragás!

- Nincs valami kész munkád, amit felhasználhatnál? - kérdezte türelmetlenül a tábornok.

Stilio néhány percig gondolkozott, aztán, kissé bátortalanul megszólalt: - Semmim sincs készen, illustrissimus, de ha megengeded, volna egy javaslatom: használjunk fel néhány domborművet a régebbi diadalívek díszeiből! Üres helyüket majd színes márvány-lapokkal pótoljuk, a cserét kevesen veszik észre, az új diadalívbe áthelyezett domborműveken pedig a régi császárok fejét Constantinus őszentsége fejével helyettesítjük. Ebben az esetben egy év alatt elkészülünk a szobrászmunkával, úgyhogy az új diadalív szebb, pompásabb és művészibb lesz Róma valamennyi régi diadalívénél, még Septimius Severusénál is.

Volusianus egy pillanatig töprengett az indítványon, aztán határozott.

- Rendben van, Stilio - bólintott -, tégy javaslatot, melyik diadalívről mit vegyünk le, s Purpureo mester majd eldönti, mit hova helyezzünk az új diadalíven, s azt is, hogy hova kerüljenek az újonnan alkotandó domborművek.

Így történt, hogy Traianus, Hadrianus és Marcus Aurelius diadalívét meglehetősen megkopasztották, s a legszebb szobraikat és az áldozatokat, vadászati jeleneteket, diadalmenetet, népgyűlést, ünnepélyeket ábrázoló domborműveket - igen ügyesen - felhasználták az új diadalíven, és szervesen beleillesztették a Constantinus tetteit ábrázoló új domborművek sorozatába.

Stilio műhelyében dolgozott egy keresztény kőfaragó. Ennek első dolga volt elárulni Silvesternek, hogy az „égi jel”, vagyis a fénykereszt - amelyet Hosius mesterkedésével máris Krisztus állítólagos monogramjává, az egybefont X és P jelvénnyé torzítottak - nem szerepel a diadalív szimbólumai között. A püspök tüstént Ablaviushoz rohant, elpanaszolta, hogy megsértenék a keresztények egyenjogúságát, ha nem alkalmaznák a diadalíven éppen azt az égi jelt, Krisztus jelét, amelynek nevében Constantinus a győzelmet kivívta.

- Megnőtt a szarvatok, püspök, mondhatom - fojtotta belé a szót Ablavius. - Ne üsd bele az orrod ebbe a diadalívbe, mert esetleg a fejed is hozzákoccan! A császár őszentsége parancsolta, hogy semmiféle felekezeti jelvény ne kerüljön a diadalívre. Megértetted?

- Megértettem, de hát a császár…

- Elég! - vágta el a mondatot a vicarius. - Törődj inkább a páváskodó, de azért szenteskedő keresztény nőkkel, törődj a divatos selyemruhákban negédeskedő, lakomázó, pénzt, ajándékokat, örökséget hajhászó papocskáiddal, a vallás leple alatt űzött kéjelgéseikkel! Hercules engem úgy segéljen: nem vagyok erénycsősz, de én is megbotránkozom azokon a keresztény szépasszonyokon, akik „örökbe fogadnak” egy-egy csinos és izmos papot, aztán együtt élnek a „kedves fiukkal”, az úgynevezett „agapetus”-szal, tivornyákat rendeznek pazar palotáikban, szórják a pénzt, féktelenül kéjelegnek, kölcsönadják egymásnak a szeretőiket, hogy mindig új ízű ölelésekben tobzódjanak. Ilyen erkölcsi züllésnek nyoma sincs a Helios-papok, a Mithras-paterek, az Augustalisok körében, esküszöm! Asszonyaitok és leányaitok példát vehetnének a mi Vesta-szüzeinkről! A császár őszentsége hallani sem akar a ti állítólagos Krisztus-jelvényetekről, amelyet csak cégérül és álarcul akartok használni, hogy leplezzétek vele az aljasságot és erkölcstelenséget! Ne a jellel törődj, Silvester, hanem a jellemmel! Jegyezd meg jól, amit mondtam, mert figyeltetem a papjaidat és a szeretőiket, az orgiáikat és a botrányos viszonyaitokat. Ha nem tudsz vagy nem akarsz segíteni ezeken az állapotokon, én lecsapolom ezt az erkölcsi fertőt, Heliosra! Mert tudom, hogy az ilyen sötét és szennyes üzelmek rendszerint államellenes, felforgató és felségsértő terveket vagy szándékokat takargatnak.

- Biztosíthatom méltóságodat, hogy… - dadogta a püspök, de Ablavius a torkára forrasztotta a szót; keményen csattant a hangja:

- Végeztem. Távozhatsz.

Silvester leforrázottan kullogott ki a fogadóteremből.

Ablavius ugyan maga is szívesen lubickolt az erkölcsi fertőben, de úgy érezte, hogy új méltóságában a censori hivatást is gyakorolnia kell: mint az erkölcsök legfőbb őre, semmiképp nem tűrhette mások erkölcstelenkedését! Bosszantotta, hogy ez a szemforgató püspök, ez a volt rabszolga, követelődzni mer! „Örüljön, hogy él - gondolta magában -, s vigyázzon rá, hogy a hívei hogyan élnek!”

A vicarius éppen most főbenjáró dologban fáradozott.

Constantinus, amíg Rómában időzött, arról értesült, hogy az egyiptomi Heliopolisban van egy csodálatos obeliszk, amelyet ama dicső Augustus császár Rómába akart szállíttatni, hogy felállíttassa a Circus Maximusban. Az obeliszket óriási költséggel és fáradsággal kiemelték helyéből, és keserves munka árán lefektették a Nílus partján, hogy megtegyék az előkészületeket elszállítására. A császár, bizonyos kedvezőtlen előjelek miatt, lemondott tervéről, és az obeliszk ott maradt a Nílus partján. Constantinusnak eszményképe volt a dicső Augustus császár, szerette volna Rómába hozatni az obeliszket, és szándéka elhatározássá érlelődött, amikor a heliopolisi papi főiskola tanáraival latinra fordíttatta és gondosan áttanulmányozta az obeliszk képírásos feliratainak szövegét.

A vicarius éppen bizalmasával, Alfius bankárral vacsorázott kettesben palotája kis tricliniumában, s mikor elbeszélésében a feliratok szövegéhez ért, felkapta a fejét és megkérdezte: - Hát mi volt azokban a feliratokban?

- Constantinus őszentségét az ragadta meg, hogy minden hasáb felirata ilyen értelmű magasztalással zárult: „Üdvözlégy, Helios fia, Helios választottja, örökkévaló, győzelmes király.”

Hosius ezt úgy magyarázta az Augustusnak, hogy az ezeréves felirat az ő győzelmeire vonatkozik, s éppúgy mennyei küldetésére is, mint az égi jel. Parancsot adott, hogy az obeliszket Rómába kell szállítani, de mikor visszautazott Treviribe, abbamaradt az egész terv.

- És most miért lett időszerű? - érdeklődött Alfius. Ablavius sunyi mosollyal hunyorított a bankárra:

- Elárulom: szeretnék kedveskedni a császárnak azzal, hogy hazahozatom az obeliszket, s felállíttatom, aztán ha az Augustus Rómába jön, meglepem vele. Rengeteg pénzbe kerülne, de képzeld: milyen hálás volna érte!

Alfius egy pillanatig mérlegelte a lehetőségeket, aztán megszólalt: - Betársulok a vállalkozásodba.

Ablaviusnak felcsillant a szeme: legalább egymilliót megtakarított neki Alfius csatlakozása, természetesen szintén a császári kegyek reményében.

És a nagy vállalkozás megindult: az obeliszket Alexandriába vontatták hatalmas dereglyéken, ott a tengeri szállítás céljára óriáshajót építettek - háromszáz evezős hajtotta Ostiáig! Aztán a Tiberisen felvontatták Rómáig, és embertelen erőfeszítések árán bevonszolták a Circus Maximusba. Ott aztán a mérnökök óriási szálfenyőket állítottak fel, karvastagságú hajókötelekkel összekötözték ezt a „fenyőerdőt”, ugyanilyen kötelekkel hurkolták körül a földön heverő obeliszket, aztán ezer meg ezer rabszolga elkezdte hajtani a roppant emelőgépet, amely a köteleknél fogva magasba emelte a rettenetes súlyú kőoszlopot: a húszezer bámészkodó ereiben szinte megfagyott a vér, mikor látta a levegőben úszó obeliszket, de mindenki szinte megkönnyebbülten lélegzett föl, mikor sikerült az oszlopot baj nélkül leereszteni az előre megásott mély gödörbe, ahol aztán puteoli tufával, szemcsés homokkal és cementtel megágyazott és megerősített alapzatába döngölték. Egy egész hétig tartott ez a művelet, Róma naplopóinak gyönyörűségére.

Az obeliszk csúcsán aranyozott napgolyót helyeztek el Helios tiszteletére.

A felállítás örömére pazar lakomát rendezett Ablavius: Róma előkelő társasága ilyen különleges fényűzést még nem látott. Arany- és ezüsttálakon hordták fel a rabszolgák a legcsodálatosabb fogásokat: tevesarok, kakastaréj-pástétom, pávanyelv, fogolytojás, tengerirákkolbász, fodormentamártásban úszó fácánmell, hólében hűtött őszibarackpép és mézes rigótojással ízesített mandulatej izgatta és csillapította a vendégek étvágyát, ezüst gyorsfőzőkben gőzölgött a fűszeres forralt massicusi bor, s hat rabszolga hozta be, százfontos ezüsttálon, az egészben sült vaddisznót, amelynek oldalából, mikor a felszolgáló rabszolga fölmetszette, tengeri márna ikrájával töltött, szalonnában sült fenyőmadarak potyogtak ki.

Tésztában sült, szarvasgombával ízesített libamájat csak az óriási márványasztal körül loholó vadászkutyák kaptak.

A lakoma vége felé, amikor a vendégek már szinte fulladoztak a szüntelenül hulló rózsaszir-mok fojtogató illatában, s a félmeztelenre „öltözött” előkelő hölgyek már javarészt a csinosabb férfiak karjaiban hevertek, és úgyszólván már csak a csodálatosan tündöklő Ennia viselkedett erkölcsösen - hiszen ő volt a háziasszony! - bár az öreg Saturninus javában horkolt a pamlagán, Ablavius intésére elkezdődött a „comissatio”, a nagyivás: vegyítetlen bor került a csillogó kristálypoharakba, és néhány perc múlva minden tartózkodás feloldódott…

Ablavius azonban semmiképpen sem akarta elmulasztani, hogy meg ne fürödjék frissen szerzett dicsőségében. Intett Florentius Prospernek, a főjegyző behozta a római napilap, az Acta Diurna legújabb számát, s felolvasta belőle a színes tudósítást az obeliszk Rómába szállításáról és felállításáról. A vendégsereg viharos tapssal jutalmazta a felolvasást. A taps Ablaviusnak szólt, s a vicarius meg is érdemelte: jó néhány ezer denariusába került ez a nevezetes közlemény, amelyből díszes másolatot küldött a császárnak Treviribe. A császár a legnagyobb polgári kitüntetéssel, az arany tölgyfakoszorúval jutalmazta a vicariust, akinek ez a kitüntetés ötmillió denariusába került.

Hanem Ablavius most már egyébbel is szerette volna szórakoztatni vendégeit, s odaszólt a főjegyzőnek:

- Florentius, hozasd be az Acta Diurna néhány évfolyamát a levéltárból, s olvass fel valami érdekeset kedves vendégeinknek.

A főjegyző behozatott két tekercset, az egyiket felgöngyölítette, és száraz, hivatalos hangon megszólalt.

- Íme napilapunk 371-ik évfolyamának első tekercse. Találomra felolvasok belőle néhány hírt: Helios templomában tegnap ünnepélyes áldozatot mutatott be egy boldog családfő, nyolc gyermeke, fiai, lányai, menyei, vői, harmincöt unokája és tizennyolc dédunokája kíséretében.

- És ezek után még mindig él az öreg? - rikkantotta közbe Alfius.

A csattogó hahota csillapultával Florentius folytatta a felolvasást: - Caelius szenátor válópert indított felesége ellen, mert a nő már nem a konzulok, hanem a sűrűn váltogatott szeretői után számította az éveket… - Csiklandós kacagás következett, mert Caelius feleségének, a veszettül csinos és kikapós Procilla kegyelmes asszonynak botrányai már legalább öt éve szórakoztatták Róma előkelő társaságát. - Itt egy hír bizonyos Cervarius nevű egyénről, akit gyanús üzelmek miatt bíróság elé állítottak, s ő a tárgyaláson olyan kalandos történeteket adott elő, hogy szószátyárkodásával szinte megzavarta a bíróságot. Mikor aztán a napokig tartó tárgyalások után a bírák föleszméltek, és Cervarius már odáig merészkedett, hogy nemlétező tanúk megidézését kérte Afrikából, Egyiptomból, Scythiából, Indiából és Sericából, rájöttek a szélhámos turpisságára, és halálra ítélték. Ugyanakkor Constantinus Caesar haddal támadt Italiára, és a Saxa Rubra mellett lezajlott csatában egyelőre vissza-szorította Maxentius Augustust, aki rugalmasan elszakadt az ellenségtől: érdeklődéssel várjuk a fejleményeket.

- A tájékozatlan szerkesztő a zűrzavarban nyilván elvesztette a fejét, a zűrzavar után pedig végleg elvesztette, tudniillik levágattam - szólt közbe Ablavius. Szavait falrengető hahota követte. Florentius azonban rendületlenül folytatta a felolvasást: - A nemrégiben elhunyt állat-nagykereskedő, Tullus, végrendeletében Constantinus „Caesarra” hagyta egész milliós vagyonát s tetejébe a feleségét: az elhunyt rokonai megtámadták a végrendeletet azon a címen, hogy Constantinus nem Caesar, hanem Augustus; viszont a nagy kalandra vágyó csinos özvegy követeli a végrendelet érvényességének kimondását; vagyis szeretne bejutni az Augustus ágyába.

- Ehhez nem is kell bírói ítélet - jegyezte meg cinikusan Purpureo.

Florentius új tekercset vett a kezébe:

- Itt olvasom, hogy egy férfi, s méghozzá keresztény pap, húsz feleséget eltemetett már, s a temetés után feleségül vett megint egy csinos nőt, akinek ő lett a huszonkettedik férje. Róma népe izgatottan leste, melyik éli túl a másikat; nos, a férfi győzött, a nő hamarosan meghalt. A temetésen fekete tógában kísérte feleségét utolsó útjára, s miközben bánatos ábrázattal lengette a kezében tartott pálmaágat, a nézők, férfiak, nők, gyerekek, gúnyosan, kacagva és viháncolva gajdoltak és rikoltoztak: „Éljen a hős! Éljen a győztes! Éljen a bajnok! Éljen a huszonegyes bajnok! Erénydíjat neki!” Azt is elárulja a lap, hogy a nevezetes férfiú elkeseredésében öngyilkos lett.

- Ha csak egy csipetnyi érzéke lett volna a társadalmi formák iránt, már a tizedik felesége után illett volna felakasztania magát - jegyezte meg hivatásához illő komolysággal Marcius Tremulus, a műkedvelő szertartásmester.

A derültség ezúttal szokatlanul sokáig tartott, úgy hogy Florentius főjegyző csak nagy nehezen tudta folytatni a felolvasását:

- A legújabb hír Reticius augustodunumi keresztény püspökről szól. Ez a derék öreg, írja a lap, az arelatei zsinaton a tisztességes papok közé tartozott; Constantinus urunk később ide is elküldte, hogy segítsen itt is elnyomni a montanista felforgató mozgalmat; de az öreg itt is kudarcot vallott. Hazament Augustodunumba, s nemrég meghalálozott. Koporsóba tették, kivitték a temetőbe, de a vén halott, úgy látszik, megmakacsolta magát: a koporsóját semmi emberi erővel nem tudták lebocsátani a sírba. Végre az egyik diakonusának eszébe jutott, hogy hátha az öregúr rég meghalt felesége mellé kívánkozik. Fölásták az asszony sírját, lebocsátották a püspök holttestét, erre az asszony csontváza azonnal odahúzódott a püspök mellé, átölelte, mire mind a ketten elnyugodtak. Hosius clarissimus, fejezi be a tudósítás, érdeklődésünkre azt a felvilágosítást adta, hogy Constantinus őszentsége sugallta ezt az ötletet a diakonusnak, csodálatos és titokzatos álomlátás jóvoltából.

- Ez Hosius olcsó maszlaga a népnek - nevette el magát Pomponius Matho, az Augustalis-főpap -, Constantinus őszentségének kisebb gondja is nagyobb annál, hogy keresztény főpapok egykori ágyasainak a csontvázát táncoltassa!

Pomponius megjegyzése után tombolva nekiszilajodott a jókedv. Volusianus úgy érezte, hogy jobb lesz észrevétlenül távoznia: Pomponius Matho vele tartott.

Zenészek, énekesek, artisták és táncosnők tódultak a terembe: szólt a zene, folyt a bor, átszakadt minden gát. Az erkölcsök őre, Ablavius őméltósága, akkor már részeg bódulatban vonaglott a szépséges Ennia vad erővel ráfonódó izmos karjaiban.

Az aranyhegyi villa emeleti nyitott ebédlőjében reggelizett Minervina. A kertre néző falat négy karcsú oszlop helyettesítette, szabadon áradt be a tricliniumba a levegő, a virágillat, a madárdal; a ferdén tűző napsugarakban szinte ragyogott az asszony tarkavirágos selyem-pongyolája, dióbarna haja fémesen meg-megcsillant a fényben, erősen kipirosított ajkai kissé megnyíltak, mintha szomjasan szürcsölnék a friss reggeli levegőt. Merészen kivágott ruhájából vakítóan villant ki mellének és karjainak liliomillatos, bársonyos bőre. Olymposi derű, harmónia és szépség ömlött el hibátlan és fiatalosan rugalmas testén.

Mohón szívta magába a kert ezüstlevelű olajfüzeinek bódító illatát, ajkai néha megremegtek, sűrű szempilláinak bársonyfüggönye eltakarta meleg tekintetű barna szemének mindig eleven csillogását. Azért révedezése közben is látta, mintegy ködfüggönyön keresztül, a Mosella ezüst szalagját, a zömök kőhidat és a császári palota szikrázó bronzfedelét, kupoláját, vaskos és tömzsi tornyait. A szeme sarkából pedig figyelte a férfit, aki épp most fejezte be a falatozást, fenékig kiitta kristálypoharát, az aranyszín Mosella-bor átmelegítette: úgy érezte, hogy szinte izzad a könnyű sárga selyemsynthesisben.

Vecasius leplezetlen gyönyörűséggel legeltette szemét a fiatal és kívánatos asszonytesten.

Minervina egyszerre csak fölkapta a fejét, és odafordult szerelmeséhez: - Mit nézel rajtam, kedvesem?

- Gyönyörködtem benned.

- Megöregedtem, ugye? - ingerkedett az asszony.

- Megszépültél - mondta rá őszinte meggyőződéssel Vecasius.

- Tizenhét éves a fiam - sóhajtotta az asszony kissé mélabúsan, de némi kacér kihívással, mint aki azonnal várja, sőt követeli a leghevesebb ellentmondást.

- No és Helena fia hány éves? - vágta rá Vecasius, kissé csípősen.

Minervina szívből felkacagott, aztán a mutatóujját keresztbe tette ajkain: - Csitt! - suttogta. - Még a falnak is füle van.

- No látod, szívecském - mosolyodott el Vecasius -, a fiad megfiatalított.

- Sokszor sajnálom, hogy tőled nincs gyermekem - suttogta Minervina.

- Én nem - mondta rá melegen a férfi, és megszorította Minervina finoman remegő kezét. Az asszony kérdőn nézett rá, Vecasius folytatta: - Azért nem, szívecském, mert ha gyermekünk volna, megosztanád magad kettőnk között, s én a fele szívedet elveszíteném. Így jobb: egészen az enyém vagy. - Átölelte az asszonyt, odahajolt hozzá, és szerelmesen szájon csókolta.

Aztán elengedte a karjaiban remegő rugalmas testet, és folytatta: - De nem is szabad tőlem gyermeket kívánnod, mert sohasem szabad elfeledned, hogy a jövendőbeli Augustus anyja vagy! Jupiter óvjon az újabb gyermekáldástól, hiszen akkor nemcsak engem rövidítenél meg, hanem Crispust is! Örüljünk, hogy csak egymásnak élhetünk, egészen egymásnak! Gondolj Catullus versére: „Éljünk, Lesbia, vígan és szeressünk!” És gondolj a semmirekellő és léha Gallienus császár csintalan versikéjére… a lámpákra…

Minervina boldogan bújt oda a férfi széles mellére, és halkan elnevette magát: - Ezzel a verssel vigasztaltál meg - kuncogta.

- S azok a lámpák máig is égnek, éjjel-nappal - súgta a fülébe Vecasius, és forró leheletétől megborzongott az asszony. A férfi, szelíd erőszakkal már éppen magával akarta vonni a felgyulladt Minervinát a szomszédos cubiculumba, amikor meghallották, hogy a triclinium külső ajtaját nyitja valaki. Szétrebbentek.

Memmia perdült be frissen, fiatalosan, pirospozsgásan és lelkendezve jelentette: - Nobilissima, a mi drága fiunk van itt!

Máris kisietett, Vecasius pedig megjegyezte:

- Látod, szívecském, ez is olyan öregasszony, mint te: friss és ropogós, mint a cseresznye, mindig jókedvű, mindig mosolygós, mindig vidám, csak az a baja, hogy belül jéghideg. Te ezerszer különb vagy nála, mert nem vagy ugyan ilyen zajos, harsány és csattogó, viszont ha csak gondolsz is a… lámpákra, már előre érzed az isteni gyönyörűségeket.

- Itt van - súgta Minervina - csitt!

A sudár termetű, izmos Crispus friss, lendületes léptekkel sietett anyjához, és megölelte; megsimogatta bársonyos arcát, megcsókolta; aztán megfogta a két kezét, kissé hátralépett, és úgy gyönyörködött szép fiatal anyjában.

- Édesanyám - szólalt meg, és égő fekete szeme anyjára villant, dús haja meglobogott; sima, bársonyos arcán kedves mosoly fénylett fel, aztán folytatta: - édesanyám, milyen szép vagy, milyen fiatal! És Memmia mamácska is olyan, mint egy fiatal lány! Úgy összeölelgetett, hogy a csontjaim is megropogtak belé!

Hátravetette a fejét, nagyot nevetett, s ebben a pillanatban Vecasiusra esett a tekintete. A császári tanácsos mélyen meghajolt:

- Nobilissimus, tisztelettel köszöntelek.

- Ó, perfectissimus, milyen szórakozott vagyok! Nem is üdvözöltelek! Bocsáss meg; oly ritkán látom az édesanyámat, hogy ilyenkor aztán mindenről megfeledkezem, és kigyönyör-ködöm magam benne.

- Nobilissimus, nem voltam elkészülve látogatásodra - szólalt meg Vecasius -, engedd meg, hogy átöltözzem.

- Nem, nem, szó se lehet róla! Csak maradj. Üljünk le: Memmia mamácska meghívott reggelire, mindjárt hozza is.

Már bent is termett a derék Memmia, jobb tenyerén nehéz ezüsttálat emelt: gombával töltött hideg csuka, nyers sonka, lágy tojás, sajt és alma sorakozott rajta és szénparázzsal fűtött gyorsfőző, amelyen bronzlábasban sült libamáj szeletek sisteregtek halkan. Az ifjú jó étvággyal látott neki a falatozásnak, az anyja gyönyörködve nézte. Vecasius bort töltött a kristályserlegbe, Crispus egy hajtásra kiitta, asztalkendőjével megtörölte a száját, aztán megszólalt:

- Sajnos, nagyon ritkán látogathatlak meg, édesanyám: Lactantius mester két kézzel gyömöszöli belém a tudományt, mintha csak szónokot vagy filozófust akarna faragni belőlem.

S hogy még kevesebb szabad időm maradjon, édesapám sem hagyja magát: ő hadvezérnek nevel, és hol személyesen, hol Concordius tábornokkal tömi belém a haditudományt. - Egész-ségesen fölnevetett, mosolygó ajkai közül kicsillant két hófehér fogsora. - Látod, mindennek az az oka, hogy Caesar vagyok, s uralkodónak nevelnek, azért nem voltam nálad már jó egy hónapja, s most is csak búcsúzni jöttem.

- Búcsúzni? - kérdezte Minervina ijedten. - Elutazol?

- Holnap levizsgáztat Lactantius professzor, s ha nem bukom meg - ezen is jót nevetett -, akkor apám jutalmul elvisz a Taunus-hegységbe, megkergetni egy kicsit a vaddisznókat meg a medvéket. Utána aztán másféle vadászat következik: rámegyünk a folyton ficánkoló pimasz barbárokra, megcsapoljuk ennek az alamuszi csürhének a sűrű vérét.

Minervina megborzongott:

- Úgy beszélsz, fiam, mintha táncmulatságba indulnál. Pedig úgy féltelek!

- Mitől, édesanyám - csodálkozott el Crispus. - Concordius ott lesz mellettem, és úgy szétverem a bitang lázongó germánokat, hogy örökre megemlegetik, ha ugyan marad legalább hírmondó belőlük. Mert Hercules engem úgy segítsen, a győzelem után minden germánt felkoncoltatok, még az asszonyaikat is, ezeket a megveszekedett némbereket, hiszen úgy harcolnak ellenünk ezek is, mint a dühödt fúriák, talán még elszántabban és gyűlölködőbben, mint a férfiak.

Valósággal belelovalta magát a harcias dühbe. Minervina megrázkódott, és csillapítón simogatta a fiatalember nekitüzesedett arcát:

- Crispus, édes fiam, katona vagy: harcolni kell, de gyilkolni nem.

- Valóban, nobilissimus, édesanyádnak igazat kell adnom, ha egyáltalán megengeded, hogy véleményt nyilvánítsak.

- Szívesen meghallgatlak, perfectissimus.

- Véleményem szerint a nobilissimának azért van igaza, mert velem együtt úgy vélekedik, hogy az alattvalók fékentartásának hathatósabb módszere a kegyesség, mint a gyilkolás. Ezt hirdeti legnagyobb filozófusunk, Seneca.

- És talán Lactantius professzor sem gyilkolásra tanít, Crispusom - jegyezte meg szelíd szemrehányással Minervina.

- Édesanyám, Lactantius mester filozofálni tanít, uralkodni azonban édesatyámtól tanulok.

Ellenségeinket nem meggyőzni kell, hanem meggyilkolni.

Minervina meghökkenten nézett a fiára: ilyen harciasnak és keménynek még sohasem látta.

Most döbbent rá, hogy a szelíd és kedves kisfiú felnőtt, és már évek óta nem ő neveli, hanem az apja, mégpedig a maga képére és hasonlatosságára. Előbb az imádott Constantinus szakadt el tőle, s most leszakítja kebléről az imádott fiút is.

- Elismerem - szólalt meg újra Vecasius, nyugodtan és komolyan -, hogy az uralkodónak nemegyszer keményen le kell sújtania, és hát ha főbenjáró ok van rá, hulljanak a fejek, sebaj!

De ártatlan fejek ne hulljanak! Horatius mondta, hogy az ősök bűnéért az unokák bűnhődnek meg.

- Perfectissimus - mondta rá Crispus határozottan -, engem az unokák bűnhődése nem érdekel.

Apámtól tanultam, hogy nemcsak a bűnösökre kell lesújtani, hanem a gyanúsakra is, mert ha sokat teketóriázunk, a végén, és sajnos későn, mindig kiderül, hogy a gyanúsakból lesznek a bűnösök. Ha egyszer, Helios adja, hogy jó későn, Augustus leszek, én minden gyanús egyént kivégeztetek! Nem kegyetlenségből, édesanyám, hanem óvatosságból. Alattvaló sok millió van, Augustus, így akarjuk, csak egy, s kérdezlek benneteket: kinek az élete ér többet, a császáré-e, vagy a sok ezer semmiházi arisztokratáé és proletáré?

- A tiéd, Crispusom! - felelte megindultan Minervina, és átölelte a szenvedélyesen nekitüzesedett fiatalembert.

- Nobilissimus, meggyőztél - szólalt meg halkan Vecasius -, s meggyőztél arról is, hogy más a jogászi elmélet s más az uralkodói gyakorlat és kényszerűség.

Miután a szilaj tüzekben lobogó fiatalember távozott, Minervina és Vecasius még sokáig ült a napsugaras triclinium átforrósodott levegőjében. Lenyűgözte őket az emberi szenvedélynek és az uralkodói hivatástudatnak ez a varázserejű igézete.

Ugyanekkor a városi palotában Hosius püspök kihallgatásra jelentkezett Constantinusnál. A császár kínosan pontos szertartásossággal fogadta bizalmas tanácsadóját; Euporius ujjongott örömében, s már csak egy titkos óhaja volt: hogy ezt a fenegyerek Taliót is beletörhesse a szentséges szertartásrend igájába. Ez a lehetetlen kívánsága azonban sohasem teljesült.

- Szentséges Augustus - kezdte Hosius, mikor Euporius intett neki, hogy beszélhet -, kegyeskedtél felhatalmazni, hogy bármikor őszintén elmondhatom politikai és vallási kérdésekben véleményemet, ennélfogva elérkezettnek látom az időt arra, hogy bizonyos dolgokra felhívjam örökkévalóságod kegyes figyelmét. Tehát ha megengeded, megteszem alázatos előterjesztésemet.

- Beszélj, clarissimus - szólalt meg a császár méltóságosan.

- Szentséges Augustus, hódolattal emlékeztetlek, hogy Crispus Caesaron kívül még három fiad van: a kis - Constantinus Caesar Arelatéban, Matidia nobilissima fia - az Augustusnak egy arcizma sem rebbent meg az émelyítő hízelkedésre -, továbbá Fausta Augusta két fia, Constantius és Constans. Nos, szentséges uram: ha életed célja a birodalom egységének helyreállítása Diocletianus bomlasztó és balsikerű kísérlete után, hogyan oldod meg ezt az újra jelentkező sokfejűséget? Kétségtelennek tartom, hogy a bíbort Crispus Caesarnak szántad, de hogyan elégíted ki a többi fiadnak az igényeit? Nyilván nem akarod újra feldarabolni a birodalmat.

- Eszem ágában sincs - szólalt meg keményen a császár.

- Tehát akkor mivel hűtőd le Constantinus, Constantius és Constans előbb-utóbb jelentkező igényeit?

- Ez Crispus gondja lesz - felelte szárazon az Augustus.

- Viszont szeretnélek emlékeztetni arra, szentséges uram, hogy Licinius is itt van még mint a birodalmi egység utolsó akadálya, és súlyosbítja a helyzetet, hogy itt van még a fia is, a kis Licinianus. Nem győzöm hangoztatni, szentséges Augustus, hogy minden ilyen csemete kész veszedelem. Ha ma még kiskorú, holnap már trónkövetelő vagy bitorló; ha ma még csak gyanús, holnap már összeesküvő vagy lázadó!

- Nyilván azért jöttél, clarissimus, hogy figyelmeztess a fenyegető veszedelmekre és tanácsot adj. Nos, mit tanácsolsz?

- Végezni valamennyivel, mint ahogy végeztél Bassianusszal.

- Hogyhogy? - hökkent meg a császár. - A fiaimmal is?

- Szentséges Augustus - sziszegte démoni vigyorral a püspök -, ennek még nincs itt az ideje.

Egyelőre csak Liciniusra és a kisfiára gondoltam. Ha ezeket eltávolítod, senki sem áll többé az utadban.

- Azt a nyomorult kis Licinianust is? - kérdezte Constantinus minden meggyőződés nélkül.

- Mért éppen ez a rabszolgafattyú volna kivétel? Mindenkit könyörtelenül!

- Rendben van! - bólintott Constantinus. - Liciniust szemmel tartjuk, s előbb-utóbb végzünk vele. Ha pedig a fát kivágtuk, vele hull az ága is.

Hosius elégedetten távozott a kihallgatásról.

Kevésbé volt elégedett másnap, amikor a hetvenéves Lactantius professzorral összeakadt Concordius tábornok előszobájában. Lactantius szerette volna rávenni a tábornokot, hogy ne vigye magával Crispust a germániai hadjáratra, Hosius pedig azért jelentkezett a tábornoknál, hogy de igen, csak hadd menjen harcba a fiatal Caesar az ariánus germánok ellen! A két keresztény, a püspök és a professzor, csúnyán összekapott mindjárt ott, a tábornok előszobájában. Történetesen odatévedt Vecasius is; gúnyosan mosolygott a keresztények marakodásán, s mikor végül is Hosius bejutott Concordius fogadószobájába, a császári tanácsos odasúgta a professzornak:

- Egregius, bár nem kérdeztél, őszintén megmondom neked: ez a cordubai pap szélhámos, óvakodjunk tőle!

- Igazad van, perfectissimus - mondta rá halkan az öreg professzor -, de furfangos, ravasz, ügyes, lelkiismeretlen és mindenekfelett tudatlan, ennélfogva egyházunknak szüksége van rá.

Vecasius csöndesen mosolygott magában, mikor hallotta a meggyőződéses és tudós, ám szegény kereszténynek az őszinte véleményét a képmutató, tudatlan és hazug, ám dúsgazdag keresztényről.

Crispus az egyhangú és unt városi élet fásultsága után féktelen szenvedéllyel vetette bele magát a természet üdítő szépségeibe és a vadászat gyönyörűségeibe. Petyhüdt izmai felfrissültek, teste hajlékonyabb és rugalmasabb lett, izmai úgy megfeszültek, mint az acélrugók; az óriáshegyeket könnyedén megmászta, fáradhatatlanul futott a hegyhátakon s hágókon, vagy száguldott lóháton a völgyekben és a síkságokon: a hajtók, fegyverhordozók és pecérek alig bírták már az iramot, néhányan ki is dőltek. Csak az edzett Concordius nem tágított mellőle egy tapodtat sem; vigyázott a vakmerő fiatalemberre, a pihenők alatt részletesen ismertette vele a germánok harcmodorát, a terepet és a római haditerveket, amelyeket Constantinus jóváhagyott. Crispus kitombolta magát a Taunusban, vére felpezsdült, izmai megfeszültek: úgy érezte, hogy egyetlen öleléssel össze tudná roppantam az egész világot. Amúgy is csinos és daliás fiatalember volt, de az erdő valósággal megszépítette, eszményi férfivá érlelte: olyan volt, mint Praxiteles akármelyik remekbe faragott atlétaszobra.

Constantinus elégedetten olvasta Concordius részletes tudósításait, s alig várta a tábornok futárait. Érdekelték a vadászkalandok, s büszke volt a fia sikereire és pompás testi fejlődésére.

A tudósításokat lemásoltatta, s Vecasiusszal minden este felvitette Minervinának, és ő vacsora után felolvasta neki. Ez volt a mindenesti szertartásuk: élvezték, átélték és megbeszélték a jelentéseket, s Crispus egy-egy izgalmas és ügyes kalandjának olvastán Vecasius lelkesen megjegyezte:

- Mintha a mi fiunk volna!

Minervina hálásan és szerelmesen nézett a férfira, s megölelte.

- Tulajdonképpen az is - mondta halkan és boldogan -, hiszen mi neveltük, mi ketten meg a hűséges Memmia. Az apja hónapszámra felé sem nézett, a „mostoha” pedig, ez a béka, kijelentette, hogy nem tűri meg a palotában. Mi hárman aztán annál jobban szerettük! Most meg alig látjuk, sajnos.

- De lásd, szívecském, a távolból is örömünk telik benne. Hát még ha majd olvassuk a tábornok harctéri jelentéseit!

- Én azért úgy féltem! - sóhajtotta Minervina. - Túlságosan vakmerő. Tudom, hogy katona, harcolnia kell, de nem szükséges az élen rohannia! Mert a múltkori előörsi csatározásokban is mindig elsőnek rohant az ellenségre. Az uralkodónak kímélnie kell az életét, mert az élete nem az övé, hanem a birodalomé! A jövendőbeli uralkodó is érje be azzal, hogy hátulról irányítja a harcot, a rohamot bízza a tisztekre meg a közkatonákra, azok százezernyien vannak, de Crispus csak egy van!

- Kedvesem, tudod, hogy Constantinus is mindig elsőnek rohamozott, s mindig az élvonalban harcolt, egyúttal pedig a haditerveket is ő készítette, és a csatát is irányította. És mindig győzött. Crispus is győzni fog!

- Én csak amiatt reszketek, hogy vakmerősége… bajba sodorja.

- Vakmerő, ebben igazad van, szívecském, de okos és megfontolt, hiszen hallottad a fejtegetéseit. Bámulatosan éles eszű, mindig résen áll; találón és csattanósan visszavág; őt a harcban sem érheti meglepetés. Nem, nem, verd ki a fejedből ezt az aggodalmat! Crispus győz, és nem esik el a csatában. Nem vagyok jós, mint Hosius, de ezt bizonyosan tudom, mert ismerem Crispust, és az emberismeretem még nem csalt meg soha!

Minervina könnyes szemmel s halványan felcsillanó mosollyal fogadta a hű Vecasius okos és biztató vigasztalását.

Ezen az estén odalent a palotában is Crispusról beszélgettek.

Constantinus, mióta „rászokott” Faustára, rendszerint csak olyankor látogatta meg, amikor szüksége volt a testére. Mikor az arelatei kivégzések után itt a palotában kihallgatta a bűn-részességgel gyanúsított „szűz” feleségét, s a megcsinosodott, de változatlanul körmönfont és alattomos asszony az ágyába csábította, és bőségesen elhalmozta az évekig halogatott nászéjszaka gyönyörűségeivel, Constantinus házasélete szabályos mederbe zökkent, Fausta éppoly rendszeresen és szokványosan kielégítette szerelmi vágyait, akárcsak a szakácsa az étvágyát. Étvágya mindig mérsékelt, evése-ivása egész életében mérsékletes volt, és hát szeretkezés dolgában ugyan mit várhatott Minervina, Thamar és Matidia, s mondjuk: Claritas meglepő, izgalmas, mindig új és szinte őrjítő szerelmi művészete után? A nő, úgy érezte, elmúlt az életéből; elmúlt a legnagyobb és legragyogóbb élmény is, Thamar! Még őt is fel kellett áldoznia a hatalom oltárán, s most, hogy kemény harcok, mocskos mesterkedések és könyörtelen gyilkosságok árán rövidesen eléri célját: a világ egyetlen ura lesz, az istenség földi mása, sőt valósággal földi isten - boldogan érezte, hogy helyesen cselekedett, mikor a nőt kiküszöbölte életéből és végül is, annyi tomboló érzéki vihar és átszellemülés után, beérte egy szerelmi munkagéppel, mert Fausta az volt, semmi más. Hibátlanul, pontosan, ridegen és lelketlenül teljesítette kötelességét; változatlanul utálta a bikanyakút, de kénytelen-kelletlen megadta magát neki - mert csak ezen az áron menthette meg az életét -, gyermekeket szült annak rendje és módja szerint, s valahányszor az izmos karok ölelésében felgyulladt ereiben a zsibbasztó kéj, olyankor mindig a felejthetetlen Barbatio fiatal öleléseire gondolt. Ezek voltak a boldog pillanatai kettős életének.

Constantinus azonban ma nem azzal a szándékkal látogatta meg az Augustát lakosztályában, hogy megkapja tőle a testi kielégülést, ma apai büszkeségét akarta kielégíteni: majd felolvassa Faustának a tábornok jelentéseit - a legutolsók már Crispus harctéri magatartását és első sikereit emlegették - abban a reményben, hogy hátha az Augusta megenyhül a nobilissimus irányában, akit gyerekkora óta gyűlölt, és sohasem tűrt meg a palotában, nem is érdekelte a fiú fejlődése, s Constantinusnak minden idevágó közlését közömbösen és elutasítón fogadta.

Amikor a fiatalember, elutazása előtt köteles udvariasságból mégis tisztelgett nála, feltűnt neki, hogy mi lett az egykori vékony kisfiúból, akit évente egyszer ha látott, akkor is futólag, jóformán meg sem nézte, s ha az utcán találkozik vele, talán meg sem ismeri. Megvállasodott, megizmosodott, valósággal megszépült; karcsú termetével, harmonikus mozgásával, barnapiros fiatal arcával, hullámos hajával a világ legszebb és legbüszkébb nőit is meghódíthatta volna. A rideg és gyűlölködő Fausta ebben a megállapításban foglalta össze az ifjúról szerzett benyomásait: „Olyan, mint Barbatio.”

És hamarosan meggyökeresedett benne az az érzés, hogy egykori ifjú szerelmese visszatért.

Ez az ábránd fölmelegítette kihűlt, megkeseredett és gyűlölködő szívét, s egy forrón sóvárgott nagy élmény igézetével nyűgözte le.

- Mi ez? - döbbent rá az ereiben bizsergő izgalomra. - Szerelem? Ilyen hamar változhat szerelemmé a gyűlölet?

Még maga sem hitt benne. De amint egyre nagyobb érdeklődéssel és izgalommal hallgatta a Crispus férfias magatartását, sőt hősiességét magasztaló beszámolókat, s közben emlékezetébe idézte az ifjú szépségében sugárzó fiatalember alakját, érzékei felforrósodtak, és már szinte csalhatatlanul érezte, hogy annyi év gyűlölete, undora és keserűsége után, végre itt a megváltó nagy szerelem, s máris úgy rémlett neki, hogy ez a testén végigborzongó izgalom már az eljövendő, s minden hazugságot elsöprő, tisztító vihar előszele.

Nem tudta s vakságában nem is sejtette a szerencsétlen, hogy máris a végzet szárnycsattogása suhogott körülötte…

Constantinust meglepte rideg és gyűlölködő feleségének ez a hirtelen támadt érdeklődése és izgalma. A nő ezúttal nem színészkedett, nem hazudott, őszintén adta önmagát. Constantinus hitt a csodákban: íme, a férfias magatartás, a bátorság és hősiesség megtöri a legmakacsabb gyűlöletet is! Crispus, íme, elragadó és varázsos egyéniségével meghódította a rideg és közömbös „mostohát”.

Valóban meghódította. Csak nem olyan értelemben, ahogy Constantinus gondolta.

Meghatotta apai szívét Fausta érdeklődése, s mivel nem is sejtette az okát, őszintének érezte.

Barátságosan megkérdezte az asszonytól.

- Érdekelt a Caesar fejlődése? Mit szólsz a sikereihez?

- Őszintén megvallom, hogy félreismertem őt - felelte Fausta, és észre sem vette már, hogy kigyúlt az arca. - Bocsáss meg, tévedtem.

Constantinust egészen megszédítette az apai büszkeség. Majdnem gyöngéden s hajszál híján elérzékenyülten felelte a megdöbbentő vallomásra:

- Kimondhatatlanul örülök, hogy felismerted értékeit, és felfigyeltél kiváló tehetségére és kivételes egyéniségére. Nyilván megérezted benne a jövendőbeli uralkodó lenyűgöző tulajdonságait! Ezért hálás vagyok neked.

- Én pedig megígérem, hogy százszorosan jóváteszem eddigi ridegségemet. Mennyi bánatot okozhattam neked ezzel! Crispus ezentúl nemcsak a te fiad lesz, hanem az enyém is.

És ebben a pillanatban szentül hitte, hogy csakugyan az övé lesz.

Mikor együtt feküdtek az ágyban, az eddig oly szokványos és gépies szeretkezés szinte a nászéjszaka titokzatos, izgalmas és gyönyörűséges szertartásává nemesedett: Constantinus átszellemült elragadtatással ölelte Fausta felgyulladt testét, boldogan, hogy a fia megtörte az asszony gőgös és érthetetlen büszkeségét, és Fausta ugyancsak Crispusra gondolt: szokatlanul szenvedélyesen, szinte őrjöngve adta oda magát máskor oly szabályosan szeretkező férjének, mert úgy érezte, hogy Crispus öleli, csókolja, harapja és dúlja emésztő tüzekben lángoló testét.

Crispus, nem pedig Barbatio.

Mindketten Crispusra gondoltak: ezen az éjszakán, annyi szerelemtelen sivár esztendő után, boldogok voltak mind a ketten.

Másnap is Crispus körül forgott a világ a palotában. Hosius ugyanis nem szívelte Lactantiust, féltette tőle a befolyását; a professzor tudományát, tekintélyét, sőt puszta jelenlétét állandó fenyegetésnek érezte, hogy bármely pillanatban rápiríthat, megszégyenítheti, vagy leleplezheti teljes tudatlanságát a keresztény tudományban. Igyekezett tehát fölébe kerekedni ott, ahol nyeregben érezte magát. Mivel clarissimus volt, vagyis magasabb udvari rangot viselt, mint az egregius Lactantius, másnap behívatta az irodájába a professzort, aki éppen kihallgatásra jött a császárhoz.

- Egregius - kezdte a püspök a beszélgetést -, szeretnék őszintén beszélni veled az ifjú Caesarról. Teljes tisztelettel bölcsességed és tudományod iránt, kénytelen vagyok felhívni szíves figyelmedet a nobilissimus nevelésének egy főbenjáró fogyatékosságára.

- Ugyan? - kérdezte a professzor enyhén gúnyos mosollyal.

- Nem mondom, hogy bűn vagy hiba, de mindenesetre fogyatékosság, ami azonban jóvátehető. Szent hitünk ügyéről van szó. Mint püspök, hibáztatom, hogy a Caesart nem neveled egészen és határozottan kereszténynek. Ezen változtatnod kell!

„Mi ez?” - hökkent meg Lactantius. „Ez a szélhámos keresztényebb akar lenni a kereszténynél? Sejtem, honnan fúj a szél! Félti tőlem a befolyását! No megállj! Én alaposan megfelelek az orvtámadásodra!”

- Engem a szentséges Augustus azzal bízott meg, hogy a Caesart oktassam retorikára, jogtudományra, filozófiára, de nem hatalmazott fel, hogy kereszténynek neveljem. Hiszen ő maga sem keresztény, hanem Helios-hivő, ám nekünk már az is jó, hogy nem üldöz bennünket, hanem inkább jóindulatúan közömbös irántunk, sőt támogat bennünket. Így lassan és biztosan kiépíthetjük hadállásainkat, úgyhogy nyugalmunkkal, hűségünkkel, erkölcsös életünkkel hamarosan bebizonyíthatjuk, mily megbízható támasza egyházunk az államnak. Elégedjünk meg azzal, ha Crispus is olyan lesz, mint atyja!

- Logikusan beszélsz, egregius, de ez nem keresztény logika! A mi módszerünk nem az, hogy tátjuk a szánkat és lessük a sült galambot! A mi módszerünk a harc! Ennek pedig leghathatósabb fegyvere a propaganda.

- Nem osztom a véleményedet, clarissimus.

- Pedig be kell látnod, hogy a régi módszerek elavultak: új világban élünk s új világot akarunk teremteni, mégpedig keresztény birodalmat, keresztény császárral!

- De nem azonnal, mindenáron és nyakrafőre, clarissimus. A keresztény forradalom elvégezte történelmi hivatását, kovász erjeszti már a világot lassan, szívósan, megállíthatatlanul. S talán meg is érhetjük még a keresztény császárság megszületését. Mindenféle erőszak többet ártana ügyünknek, mint használna. Az ilyen úgynevezett „harc” csak azoknak lehet érdeke, akik a propaganda parazsán voltaképpen a maguk pecsenyéjét akarják megsütni. Én nem óhajtom forgatni ezt a nyársat, hogy nekik pecsenyét süssek, a magam kezét pedig megégessem!

A döfés talált.

Hosius alig bírta leplezni ingerültségét. Dühtől remegő, de közömbösre fékezett hangon s kissé fölényesen oktatta ki a professzort:

- Ez nem egyéb, mint a gyávák, a lagymatagok, a teddide-teddoda emberek kényelmes maradisága. Igenis, kezünkbe kell venni a propaganda fegyverét! Vajon nem ennek köszönhetjük-e Maxentius és Daia megsemmisítését?

- Én úgy vélem, hogy inkább a szentséges Constantinus hadvezéri képességeinek.

- Igen, de a stratégiai tervekre s a taktikai fogásokra mégiscsak égi jelek, jelenések és látomások intették! Crispusnak is ebben a hangulatban, ebben az állandó átszellemülésben kell élnie: csak legyenek látomásai és jelenései, hogy mire követi majd szentséges atyját az uralkodásban, ő is meg a birodalom népe is higgyen isteni elhivatottságában és kivételes küldetésében.

- Constantinus őszentségét a méltatlan mellőzés, a hosszas üldöztetés meg veleszületett misztikus hajlandósága szinte belekényszerítette a vallási rajongásba, akármily céltudatos és erélyes ember is egyébként. Crispus azonban nem szenved üldözést, nem szenved zsarnoki elnyomás alatt, hanem egészségesen, szinte ridegen józan, felvilágosodott, minden misztikumtól idegenkedő fiatalember; a vallás neki nem központi probléma, hiszen egyébként Constantinus urunk is csupán a birodalom egysége érdekében foglalkozik tervszerűen a vallás kérdésével, minden különösebben mély vallási élmény nélkül. Crispus nagyot nevetne, ha rá akarnám venni, hogy látomásokat, jelenéseket, csodákat s netalán égi jeleket szállíttasson magának veled, clarissimus.

Megint belédöfött ez a tanár, méltatlankodott magában a varázsló, de egykönnyen nem adta be a derekát. Fojtogatta a düh, de azért kenetes hangon mondta: - Egregius, makacsul elzárkózol ugyan az új módszerek elől, és bár nincs igazad, el kell ismernem, hogy dialektikád ragyogó s iróniád finom és előkelő. Én tehát megadom magam, meghátrálok fölényes szellemed előtt - és ültében kissé gúnyosan meghajolt -, és kevésbé harcias megoldást javasolok a nobilissimus keresztény nevelése érdekében: meg kell háza-sítani, mégpedig úgy, hogy Constantinus őszentsége keresztény nőt adjon hozzá feleségül.

- Clarissimus, javaslatod ugyan kiváló elmeélről tanúskodik, de ebben a pillanatban korai.

Nem szólván arról, hogy a nobilissimus rangjához illő, szabad származású és a jövendőbeli császárhoz méltó keresztény nőt sem Rómában, sem Treviriben, sem Sirmiumban, sem Nikomedeiában nem ismerünk, a házasságnak ennél nagyobb akadálya is van: éspedig Crispus fiatal kora. Mindössze tizenhét éves, és nem hiszem, hogy az Augustus helyeselné korai nősülését. És ha már ebben a korban követelően jelentkeznének testi gerjedelmei, csinosabbnál csinosabb rabszolgalányokat juttathatunk ágyába, akár naponta újabbakat. Hogy az ilyen egészséges fiatalember a túlpezsdülő testi vágyait kielégítse, azért még nem szükséges megnősülnie.

- És te helyesled ezt a módszert, egregius?

- Nem vagyok aszkéta, sőt pap sem vagyok, Crispus pedig nem Vesta-szűz. Az éhes ember eszik, az egészséges ember, ha teste megkívánja, szeretkezik. Testi vágyunkat kielégíteni: enni, inni, szeretkezni, aludni, mérsékelten persze, kötelességünk és jogunk. Hogy pedig Crispus sohasem téved túlzásba, sohasem merül el holmi erkölcstelen és szennyes viszonyok-ban és üzelmekben, arra mérget veszek. Ilyen az én keresztény szellemű nevelésem, clarissimus.

Hosius most kapta meg a harmadik tőrdöfést: fogytán volt már az önuralma és türelme, és félős volt, hogy kirobban belőle az indulat. Ám ebben a pillanatban kimért lassúsággal odahullámzott eléjük Euporius, meghajolt és Lactantiushoz fordult: - Egregius, őszentsége parancsa értelmében bevezetlek szentséges fogadótermébe.

Szertartásosan megindult, Lactantius a megadott távolságban utána. A professzor távozóban már csak homályosan hallotta Hosius utolsó, halk szavait: - Egregius, majd jelentem őszentségének.

Ennek a mondatnak semmi értelme sem volt, hiszen Lactantius úgyis a császár elé járult; mégis volt célja a nagyképű kijelentésnek: hangsúlyozni a professzor és a szertartásmester előtt, hogy ő a bennfentes, bizalmas ügyekben csak ő tehet jelentést a császárnak.

Constantinus ametisztcsatos arany dalmatikában ült aranyveretű ébenfa karosszékének sericiai selyempárnáin; fején rubinköves diadém csillogott, bíborpalástja végighullámzott az emelvény vastag indiai szőnyegén. Lactantius hosszadalmas és méltóságos szertartások után eljutott a trónszékig és térdre borult, majd Euporius koppantására fölkelt, és kissé meghajolt testtartásban várta a császár megszólítását. De Constantinus még nem beszélt, hanem az emelvény mellett álló Vecasiushoz fordult, és intett neki; Vecasius ezüsttel hímzett, földig érő kék tunikája fölött széles sárga selyemövet viselt, ez volt méltóságának jelvénye. Euporius intésére könnyű papirusztekercset húzott ki övéből, kigöngyölte és szónoki hangsúlyozással olvasni kezdte: „Flavia Julia Constantia Augusta a szentséges és mindig győzelmes Flavius Valerius Claudius Constantinus Augustusnak, a világ urának, Sol Invictus szövetségesének testvéri üdvözletét!”

Az amúgy is vigyázzban álló fehér testőrök a jobb kezükben tartott lándzsát most két kézre fogták, és tisztelgés jeléül magasra emelték, Euporius is fölemelte aranyrojtos pálcáját, s mintha katona volna, ő is vigyázzba állt. Egy pillanatra valósággal megfagyott az egész terem, s az áhítatos némaság csak akkor oldódott fel, amikor az aranyrojtos bot kettőt koppant a márványpadlón.

Miközben a levél körmondatainak időmértékes sorzáradékai kifogástalan dallamossággal hullámzottak, Lactantius a stílusművész fülének csalhatatlan érzékenységével megállapította, hogy a levelet csak retorikai műveltségű ember fogalmazhatta, és rögtön Marius Brellicusra gondolt. Vecasiusnak viszont feltűnt, hogy miért pártfogolja egyszerre Constantia Augusta az izgága alexandreiai Areiost, aki a keresztények szemében eretnek, Licinius szemében az alantas keresztény babona híve, Constantinus szemében pedig csak egy ismeretlen és baj-keverő pap? Vecasius persze ismerte Eusebios nikomedeiai püspököt, s Brellicus titkos tudósításaiból értesült Constantia szeretkezéseiről a mokány püspökkel, aki ugyan fáradhatatlan volt az ágyban, ám nem tudott latinul. Ezért volt szükség Brellicus stílusművészetére.

És ekkor sanda gyanú támadt Vecasiusban, csak úgy az olvasás pillanatnyi szüneteiben: hátha ez a püspökcsődör ugyanazt az elvet vallja, mint Hosius, a püspök-Anubis, hogy a cél, vagyis a mozgalom sikere érdekében szent minden eszköz? S hátha csak Areios szent ügye lelkesítette föl arra, hogy vállalja a csúnyácska, ám a szerelmi őrjöngésben és elragadtatásban megszépülő Constantia szórakoztatását. A Helios-hivő Constantius leánya ügyet sem vetett rá, hogy keresztény-e valaki, az ágyban sem vallástanra oktatta Eusebios, végre azonban a püspök elérkezettnek látta az időt, hogy learassa buzgó fáradozásának gyümölcseit: egy különösen sikeres éjszakai torna után megmagyarázta Constantiának, mily fontos érdeke volna a birodalomnak, ha Constantinus is szabad mozgást engedélyezne az ariánusoknak, akárcsak itt Keleten Licinius; Nyugaton máris sok titkos híve van az arianizmusnak, hát hadd hirdessék szabadon Areios tanítását, hadd mérkőzzenek meg egymással nyíltan a keresztény felekezetek, mert ez az egyetlen helyes útja a vallási egység megteremtésének, ami pedig Constantinus legfőbb célja és vágya. Írjon hát ebben a főbenjáró ügyben szentséges bátyjának, jellemezze Areios egyéniségét, magasztalja kiváló tudását, erélyét, szervezőképességét, bámulatát és hűségét Constantinus iránt, főleg pedig vallási nézeteinek ésszerűségét és népszerűségét.

Constantia mindent szívesen megígért imádott püspökcsődörének, ámbár egy szót sem értett az egészből, s fogalma sem volt róla, mi fán terem az arianizmus. Mivel pedig ily fontos levél megírására nem mert vállalkozni, így felelt a derék püspöknek: - Eusebiosom, gyönyörűségem, én nem értek a levélíráshoz. Nem értek semmi máshoz, csak ahhoz, amire te megtanítottál.

- De ahhoz aztán annál tökéletesebben - fejezte ki elismerését a püspök, és ujjai máris besiklottak az asszony palliumának mély kivágásán.

- Drágám, egyetlenem - nyögte Constantia aléltan, arca és teste felgyulladt, végigomlott a pamlagon, s vad erővel magára rántotta a férfit.

Csak jó negyedóra múlva tért magához az asszony. Eusebios ekkor fölkelt, és fölsegítette az asszonyt is, aztán tréfás szemrehányással szólalt meg: - Kissé elkalandoztunk a tárgytól, drágám.

- De mikor olyan jó ez a kalandozás! - sóhajtotta Constantia.

- Persze hogy jó, sőt remek, de mi levelet akarunk írni.

- Írd meg, gyönyörűségem - kérlelte az asszony kedveskedőn.

- De én csak görögül írhatom meg, Constantinus pedig nem tud görögül.

- Sebaj, Marius majd lefordítja.

Így jutott Marius, Helios hű híve, ahhoz a megtiszteltetéshez, hogy ékes latin köntösbe öltöztesse Eusebios idétlen görög fogalmazványát.

…Vecasius befejezte a felolvasást, összegöngyölítette a tekercset és várakozón nézett a császárra. Euporius tudta, hogy most a császár kíván szólni, tehát hármat koppantott, a varázspálcát magasra emelte. A halotti csendben kimérten és méltóságosan megszólalt a császár:

- Egregius - fordult Lactantiushoz -, a véleményedet!

Lactantius mélyen meghajolt, és mindvégig enyhén előrehajló testtartásban, beszélni kezdett: - Ez az Areios, akiről az Augusta ír, igen tehetséges ember, egyúttal azonban erőszakos törtető; olyan nézeteket hirdet, amelyek meghamisítják a keresztény tanítást. Ő azt tanítja, hogy nincs három isteni személy, hanem csak egy, és ez azonos a Logosszal, tehát nem szen-vedhet; mivel pedig Krisztus szenvedett, alacsonyabb rangú teremtmény, vagyis nem isten.

Persze, ez felforgatná a hit egész rendszerét, viszont a tömegeknek tetszik, mert a bonyolult és mély értelmű keresztény tanítást a műveletlen nép, főleg az alexandreiai csőcselék szája íze szerint módosítja, de azért is népszerű, mert a folyton elégedetlen nép úgy érzi, hogy lázadás a felsőbbség és a hatalom ellen, s kapva kap minden felforgató mozgalmon. Ennélfogva Areios tanítása nem azért érdemli meg különös figyelmedet, szentséges Augustus, mert eretnekség, s megbontja a keresztény egységet, hanem éppen úgy, mint Montanos vagy Donatus mozgalma, elsősorban nem is eretnekség, hanem lázadás az államhatalom s egyúttal a birodalom egysége ellen. Én már nikomedeiai tartózkodásom alatt felismertem, hogy Areios legfőbb célja az alexandreiai püspöki szék elfoglalása; ezért viszont a másik várományos, Athanasios diakonus, tűzzel-vassal harcol Areios ellen. Athanasios hatalmaskodása és terrorja azonban éppoly tűrhetetlen, mint Areios pökhendi fenegyerekeskedése. A helyzet kulcsa a kezedben van, szentséges Augustus, s én alázatos hódolattal ajánlanám az izgága Athanasios eltávo-lítását Alexandreiából.

A császár intett jobb kezével, az aranyrojtos ébenfapálca magasba lendült, a teremben feszült csend támadt. Constantinus szentséges ajka szóra nyílt: - Vecasius, jegyezd: levél Licinius Augustusnak, hogy együttes elhatározással száműzzük Athanasiost, a békebontót, ide, Treviribe; levél Constantia Augustának, hogy Areios ügyében intézkedünk; szigorú levél Areiosnak, hogy minden tevékenységet, amely az egységet veszélyezteti, azonnal hagyjon abba, mert különben Licinius Augustusszal egyetértésben véget vetünk üzelmeinek, mégpedig oly gyökeresen, hogy az a bizonyos Logos sem tudja majd feltámasztani!

Areiost pedig azért nem száműzte a birodalom másik végébe, mert voltaképpen tetszett neki az alexandreiai pap tanítása: józannak és logikusnak érezte, s abban reménykedett, hogy ezen az alapon talán létre lehet hozni a keresztény egységet. De hogy Areios mégse zavarhasson sok vizet, ha Alexandreiában marad is, Licinius, az ő kérésére, két quaestort küldött Alexandreiába, teljes meghatalmazással, hogy szemmel tartsák Areiost, és szükség esetén lefüleljék és Nikomedeiába szállítsák.

Ez ugyan nem volt helyes módja a mindig mélyebben rejtező okokból sarjadt vallási mozgalmak elfojtásának, de Constantinus szentül hitte, hogy az egység és a béke megteremtésének ez az egyetlen hatásos módszere.

Euporius koppantott, következett a záró adoratio, aztán megindult, s vezetésével az egész társaság, a fehér testőrökkel együtt, kivonult.

Constantinus egyedül maradt.

Éjjel majdnem semmit sem aludt. Bosszantották a gombamódra szaporodó eretnekségek: hiszen ha a keresztények szüntelenül marakodnak, itt a világ végéig sem lehet megteremteni a vallási egységet! Vajon nincs-e igaza Hosiusnak, aki már régen hajtogatja, hogy az eretnek-vezérekkel kíméletlenül és rövid úton kell végezni, akárcsak a bitorlókkal! Areiost, Donatust és valamennyi felekezet vezérkarát - beleértve a montanistákat s a százféle egyéb apró felekezetecskét -, mind meg kell rövidíteni egy fejjel. Ha levágjuk a fejet, a száj nem csahol tovább!

- De hiszen ez újabb véres keresztényüldözés volna - ellenkezett a császár -, s én mindig ellensége voltam a vallásüldözésnek. Különben is következetlenség volna az ilyen eljárás a mediolanumi kiáltvány után.

- Szentséges Augustus - magyarázta a püspök, aki szerette a kíméletlen módszereket és a gyökeres megoldásokat -, itt szó sincs vallásüldözésről! Donatust, Areiost és a többi vezért nem „eretnekség” miatt végezzük ki, hiszen ilyen bűncselekményt nem ismer a római jog, hanem lázadás és felségsértés miatt, mivel mozgalmuk és magatartásuk szövetkezésnek minősül a birodalom egysége és békéje ellen. Nem is kell őket látványosan kivégeztetni, elegendő egyszerűen „eltüntetni”; mert a nyilvános kivégzés egyáltalán nem „elrettentő példa”, hiszen rendszerint csak a nézőket rettenti el, nem pedig az összeesküvőket és lázadókat. Utánuk aztán „eltüntetjük” a főkolomposokat, s ha következetesek leszünk ebben a láthatatlan vérontásban, az eretnekségekből írmagnak való sem marad. Az eretnekségek kiirtásának ezt a módszerét éppen az ortodox keresztény egyház üdvözölné a legnagyobb örömmel, hiszen ezen a módon az állam jóvoltából könnyűszerrel megszabadulna a testén rágódó rákfenétől, s az ádáz és mindig meddő teológiai szőrszálhasogatásoktól.

- Őszintén szólván, tetszetős a javaslatod, egyetértek vele, csak az „eltüntetés” módszerét nem fogadom el. Ha gyilkolni kell, én inkább nyíltan végzem el, nem titokban. Nem félek senkitől sem! Mindenben az istenség sugallata vezérel. Egyelőre azonban várni akarok addig, amíg az Afrikába küldött vizsgálóbizottság jelentése meg nem érkezik.

Ez a beszélgetés motoszkált a fejében meg Constantia levele; és kissé bántotta, hogy ilyen enyhe döntést hozott Areios ügyében; hiszen ezt az izgága papot legalábbis száműznie kellett volna. Constantia levele mentette meg, évődött tovább magában, s nem tudta mire vélni az Augusta közbenjárását. Mi köze lehet a húgának az alexandreiai paphoz? Constantia nem lehet ariánus, hiszen nem is keresztény, márpedig eretnek csak az lehet, aki keresztény. Vajon megtudja-e valaha az Augusta közbenjárásának igazi okát? Eusebios püspököt nem ismerte, az ő idejében még nem volt Nikomedeiában, a császárné kissé botrányos szerelmi viszonyáról pedig Marius és Sandario is mélyen hallgatott szokásos jelentéseiben. Constantinusnak fúrta az oldalát ez a rejtély, és elhatározta, hogy legközelebbi titkos leiratában utasítja Ablaviust: derítse fel az egész hátterét ennek a Constantia-levélnek.

Csakhogy ez az elhatározás sem nyugtatta meg. Tovább is nyugtalanul forgolódott ágyában, s már-már arra gondolt, hogy bemegy Faustához lecsillapítani magát, mert legutóbbi éjszakájuk mámora még most is ott bizsergett a testében, de aztán letett szándékáról, mert eszébe jutott, hogy méltatlan volna istenségéhez túlságosan elkényeztetni az Augustát. Tovább gyötrődött hát magányosan szentséges ágyában.

Föltette magában, hogy mielőtt Hosius tervét végrehajtaná, az evocatio szertartásához folya-modik: várostrom idején ősidők óta bevált ez a szertartás, az úgynevezett „kihívás”, amely titokzatos imádságokkal és ráolvasásokkal, valamint csábító fogadalmakkal rá akarta bírni az ellenséges város istenét, hogy templomát hagyja ott, költözzék át a rómaiakhoz, új, gazdag és szép templomba. A haruspexek tudják ennek az ősi szertartásnak az igéit, majd megbízza őket, hogy valamennyi eretnektemplomból csábítsák ki a hamis Krisztusokat és úgynevezett Logosokat, és kényszerítsék be a császárkultusz templomaiba, ahol az Augustalisok majd ártalmatlanná teszik őket. De egyáltalán nem volt bizonyos, hogy ez a szertartás sikerül, mert elképzelhetetlenül sok, furcsa és nehéz feltétele volt az eredményességének.

Végül mégis elnyomta a fáradtság. A kürtösnek öltöztetett vízióra búgását már rég nem hallotta: lehet, hogy két órát aludt. Arra még emlékszik, hogy mielőtt szemét lehunyta, az éjjeli lámpa derengésében gomolygó ködöket látott, s már nem tudja, hogy aludt-e, mikor a fehéren hullámzó felhők szellemalakokká elevenedtek, magasba emelkedtek, túl a mennye-zeten, mindegyik süvöltve szárnyalt a nap felé, tüzes karddal kezében; gyűlölettől izzó szemük vörösen szikrázott. Már-már elérték a nap szekerét, de mielőtt megrohanhatták volna, nekirontottak egymásnak s ádáz viadalra keltek, hogy melyikük kapjon föl elsőnek a tüzes szekérre. Cikáztak és szikráztak a kardok, csattogtak a csapások, kavarogtak a ködalakok, vérük a földre permetezett, Constantinusnak úgy rémlett, hogy vér fröccsen az ágyára, a testére, még az arcára is, és mikor végre az egyik szilaj viaskodó föllendült a szekérre, s nyomában odazúdult a többi is, ahány még megmaradt, hirtelen káprázatos fényesség támadt, vakító ragyogásban feltündöklött Helios sugárkoronás feje; körülötte szárnyas, páncélinges geniusok - mennyei íjászok - sorfala meredt föl fenyegetőn, az aranyíjak íve meghajolt, a gyémánt ideg megfeszült, a tűznyilak süvöltve hasították a levegőt, és egy szálig leterítették a vakmerő támadókat.

Irtózatos volt a csata csattogása, a lángoló kardok és tüzes nyilak félelmetes cikázása, a zűrzavaros zenebona, a zordon geniusok szárnysuhogása, a ködalakok zuhanása és szüntelen vérehullása.

Constantinus borzongva ébredezett; verejtékben úszott a teste, s alig bírta felküzdeni magát az álom feneketlen mélységeiből.

Hosius ujjongva fogadta az álombeli jelenés hírét.

- Íme, szentséges Augustus - mondta diadalmasan a császár kérdésére -, a magasságos Helios a kemény, kíméletlen és véres módszer alkalmazására inti örökkévalóságodat.

A császár szótlanul fogadta a püspök szavait, Constantiára gondolt, hívatta Vecasiust, és szigorúan bizalmas levelet íratott Ablaviusnak.

Crispus diadalmasan tért meg a germaniai hadjáratból, s mikor csapataival együtt, Concordius tábornok kíséretében, bevonult a városba, a feldíszített Porta Nigra előtt Constantinus fogadta, teljes császári pompában, a tábornokok és udvari főméltóságok díszruhás csoportja élén. A főváros népe rajongó szeretettel ünnepelte az ifjú Caesart, ezer meg ezer kar lendült a levegőbe, harsogott az éljenzés, a gyerekek sikoltoztak örömükben, a győzelmes csapatok, napkeresztes sisakjukon tölgyfalevél dísszel, érces hangon énekelték a két sorban menetelő tábori zenészek sípjainak rikoltó zenéjére a népszerű győzelmi indulót: Aprítottuk az ellenséget, ezer meg ezer pipogyát.

Minden hős katonánk gyilkolt sok ezer meg ezer pipogyát!

Ezres hősök, igyunk hát mind sok ezer meg ezer kupa bort!

Vért ittunk elegendőt, most a hasunkba no öntsük a bort!

Hamarosan az egész bámészkodó tömeg a katonákkal együtt énekelte a most már harsányan és tömören zengő katonadalt:

A hadsereg java része még csak éppen hogy bevonult a Porta Nigrán, amikor az élzászlóaljak Crispus vezetésével megálltak a fórumon, csillogó négyszögben fogták körül a márványkorlátos szónoki emelvényt, amelyre elsőnek Treviri városparancsnoka, Aradius vonult fel, hogy az Augustus megbízásából hivatalosan üdvözölje a győztes Caesart; a zúgó éljenzés szinte elnyomta Aradius hangját, de mikor a parancsnok bejelentette, hogy Constantinus őszentsége, legmagasabb elhatározásával az aranylándzsa kitüntetést adományozta Crispusnak, az ünneplés valóságos orkánná erősödött; és amikor a beszéd végén közölte az ünneplő tömeggel, hogy az Augustus kinevezte az ifjú Caesart a birodalmi ifjúság vezérévé, olyan fergeteges taps zúgott fel, hogy még a Porta Nigra komor falai is beleremegtek. Ez a „princeps iuventutis” cím azt jelentette, hogy Crispus mától fogva a nemes ifjúság első, legnemesebb hivatalos és hivatott képviselője és szószólója: olyan tekintély, mint a felnőtt arisztokraták legmagasabb rangú és legelőkelőbb embere, a szenátus elnöke, a „princeps senatus”.

Bár az ünnepelt ifjú alig várta, hogy négyszemközt beszélhessen apjával, anyjával és nagyanyjával, még sokáig kellett helyt állnia a forumon, hogy végighallgassa Nazariusnak, Gallia egyik leghíresebb professzorának ünnepi beszédét. A szónok jó kiállású, javakorabeli férfi, olajfakoszorúsan, sárga meanderszegéllyel hímzett vörös palástban lépkedett föl az emelvényre, megállt, méltóságosan fölvetette fejét, aztán hódolattal meghajolt az Augustus, az Augusta és a Caesar felé, bókolt a díszemelvényen ülő előkelőségeknek és méltóságoknak, még egyszer körülnézett, az óriási közönség elnémult, és a szónok a feszült csöndben megkezdte szónoklatát.

Az ünnepi beszéd célja Crispus egyéniségének, hadvezéri tehetségének és győzelmeinek méltatása volt ugyan, de a szónok, merész fordulattal, rövid bevezetés után áttért Constantinus magasztalására, azon a címen, hogy „nézzük meg tehát, milyen apának a gyermeke ez a diadalmas ifjú Caesar!” És ekkor olyan émelygős hízelkedés következett, Constantinusnak olyan szemérmetlen körültömjénezése, hogy a legviharedzettebb udvari talpnyalók is csak úgy sárgultak az irigységtől. Az időmértékes záradékokban kicsendülő sallangos és cikornyás körmondatok ünnepélyesen áradtak, hömpölyögtek, zengtek; szellemes szójátékaikkal, furcsa fordulataikkal, pazar pátoszukkal hamarosan untatták és kifárasztották a hallgatóságot, amelynek előkelő része szívesen sietett volna már haza, saját tricliniumába, nagyobbik része pedig, a nép és a katonaság, alig várta, hogy a tereken, az utcákon és a kaszárnyákban elkezdődjék a bor- és pecsenyeosztogatás és az ünnepi ebéd, amelyre elsősorban a katonák szolgáltak rá, hiszen voltaképpen ők nyerték meg a csatákat, ők voltak a hadjárat igazi hősei, s végül csakugyan szerették volna már vedelni azt a sok ezer kupa bort, amelyről a diadalmenetben, egyelőre éhesen és szomjasan, ám túláradó lelkesedéssel zengedeztek.

Őszintén szólván mindenki torkig volt Nazarius szédítő stílusakrobatikájával és művészi előadásának harsány színfalhasogatásával, úgyhogy maga az ünnepelt Caesar volt a legboldogabb, mikor szabadulhatott. Végre beszélhetett apjával, meglátogathatta nagyanyját - akit természetesen nem szólíthatott „nagymamának”, hanem csak „édes kismamámnak”, s végre holtrafáradtan kikötött Minervina lakosztályában, s végigélvezte az anyai elragadtatás csókjait és Vecasius bizalmas, lapockalapogató öleléseit, farkasétvággyal nekilátott az ünnepi ebédnek, amelyet az Augustus engedelmével anyja társaságában költhetett el. Nagy élmény volt ez az ebéd, nem az Apicius művészetére valló herkentyűk és hercsulyák miatt, hanem főképp azért, mert nem százezrekért vásárolt csodaszakács főzte, hanem „Memmia mamács-ka”, s nem rabszolgák, nyamvadt eunuchok és szeletelő művészek szolgálták fel, hanem ugyancsak a drága Memmia. Az ebéd kétségtelenül sokkal élvezetesebb volt, mint Nazarius panegirikusa, amelyről egyébként Vecasius úgy nyilatkozott, hogy a maga nemében remekmű ugyan, mindazonáltal undorító, s erre Crispus olyan harsányan és olyan őszintén elkacagta magát, hogy Minervina azon nyomban átölelte fiának lelkesedéstől lángoló fejét, és arcon csókolta:

- Nagyon boldog vagyok, édes fiam, hogy nem haragszol a perfectissimus őszinte bírálatáért.

Ebből látom, hogy nincs benned semmi nagyképűsködés.

- Édesanyám - felelte Crispus mosolyogva -, én vagyok boldog, hogy Vecasius ilyen őszintén beszélt. Unom a képmutató modoroskodást és hazudozást. Ennek a rosszhiszemű és szemforgató Nazariusnak a dicsőítő beszéde pedig örökre elvette a kedvemet minden megdicsőüléstől.

- Nobilissimus - szólalt meg Vecasius -, ez a Nazarius, ez az öblös torkú bérenc, voltaképpen nagyon szerencsétlen ember. Engedjétek meg, hogy elmondjam: milyen boldogtalan ember, s mért nyalja ily átszellemülten és ily tökéletes művészettel a jelentékeny talpakat.

Nagyon nevettek Vecasius bevezetésén.

- Nekem még sohasem beszéltél erről, Vecasius.

- Mert nem szeretem a pletykázást, nobilissima.

- Viszont én hónapok óta semmiről sem tudok, a Taunus tölgyrengetege volt a társaságom, tehát érdekel: mért is nevezed szerencsétlennek Nazariust, mesterem, Lactantius, kedvelt kartársát. Hát beszélj.

- Engem is érdekel - biztatta Minervina.

- Azt mondtam - kezdte Vecasius -, hogy ez a bérszónok boldogtalan ember, de hozzá kell tennem: megérdemli a sorsát! Szép és kivételesen okos kislánya mindenáron tanulni akart, bár az ilyesmi szokatlan és furcsa, mondhatnám természetellenes hajlandóság. Még furcsább, hogy ez a csinos Eunomia, akit tizenhárom éves kora óta legalább tíz előkelő ifjú kért feleségül, valamennyit elutasította, kicsikarta apja beleegyezését, elvégezte a főiskolát, és egyike lett a főváros legkeresettebb ügyvédeinek. Ma huszonkét éves, szépsége megérett és kivirult, sok az ügyfele, sokat keres, már valóságos kis vagyont szónokolt össze. Tárgyilagosan megmondhatom: különb és rokonszenvesebb szónok, mint az apja. Semmi sallang, semmi szóvirág, semmi színfalhasogatás! Higgadt és nyugodt érvelés, alapos jogi tudás jellemzi; a bírák el vannak ragadtatva beszédeitől. De a fiatalemberek is rajonganak érte, s alig múlik el hét, hogy ne kapna házassági ajánlatot. Ő azonban változatlanul elutasít mindenkit, és konokul hangoztatja ma is, hogy nem megy férjhez, mert két hivatást vállalni felelőtlenség, hiszen lehetetlen mind a kettőt kifogástalanul betölteni. Így élt függetlenül, élvezte sikereit, apja tanácsára kiadta tíz legsikerültebb védőbeszédét: száz példányban sokszorosították művét, és három hét alatt az utolsó példányig elfogyott. S akkor Tyche istenasszony váratlanul és végzetesen beleavatkozott az életébe…

- Ugyan? - csodálkozott Crispus. - Mi történhetett?

- Bizonyosan beleszeretett valakibe - kacagta el magát Minervina -, mert a szerelem ellen hatástalan minden jogi tudomány és ragyogó védőbeszéd. Nos, ráhibáztam az igazságra? - kérdezte mosolyogva.

- Valóban így kezdődött, nobilissima - bólintott rá Vecasius. - Történt ugyanis, hogy Stephanos, arelatei udvari titkár egy bonyolult vagyonjogi pörben megjelent a treviri bíróság előtt, s a bíró arra kötelezte, hogy a „litis contestatio”, vagyis a per szabályszerű megindítása első lépéseként a meghatározott formulák alapján készült beadványban nevezze meg a tanúkat, akiknek megidézését kívánja. Stephanos jogász volt ugyan, de az efféle paragrafusrágáshoz nem értett: tehát ügyvédet kellett fogadnia: a bírótól kezdve Sittiusig mindenki Eunomiát ajánlotta neki. Megfogadta a tanácsot, Eunomia vállalta az ügyet; az első látogatáson megállapították pontosan a per tárgyát, az adatokat, a tanúk megidézésének célját, kihallgatásuk anyagát és módszerét; a második látogatáson Stephanos aláírta az elkészült beadványt; a har-madikon kiderült, hogy Stephanos a nemzetközi jog problémáival foglalkozik; a negyediken a két tudós jogász költővé lágyult: olyan szokatlan témákat vetettek föl, s olyan kifejezéseket használtak, amelyek egyáltalán nem tartoztak sem a vagyonjog, sem a nemzetközi jog tárgy-körébe. Szokatlan jelenség volt, hogy a sokadik látogatáson a jegyző átnyúlt az asztalon, s előbb hosszan simogatta, majd szorongatta Eunomia bársonyos kezét, a hajthatatlan leányügyvéd pedig nem húzta vissza ezt a rabul ejtett kis kezet. Stephanosnak már régen vissza kellett volna utaznia Arelatéba, de a Végzet, amelyet a lírai költők Szerelemnek szoktak nevezni, nem engedte. A hetedik napon a jegyző már nem a kezét szorongatta a leánynak, hanem szorosan magához ölelte egész kívánatos testét, és kiváló szakértelemmel záporozta csókjait a leány friss és forró szájára, s Eunomia a kíváncsi szűz mohó mámorával élvezte és viszonozta ezeket a csókokat. Ahogy mondani szokták: őrülten szerelmesek voltak egymásba.

Stephanos legszívesebben rögtön rohant volna a professzorhoz, hogy megkérje tőle a leányát.

- Hogyhogy? - szakította félbe Crispus. - Hát Eunomia már nem riadozott a házasságtól? Már nem aggasztotta a kettős hivatás tragikuma?

- Nobilissimus - felelte Vecasius mosolyogva -, a gyakorlat, a maga vaskos valóságával, megcáfolja a legszebb elméletet is.

- És hát hogy oldotta meg Eunomia a dilemmáját? - kíváncsiskodott Minervina.

- A dilemma természetesen az első viharos csókolódzással megszűnt, elpárolgott, feloldódott.

De ha netalán maradt volna belőle valami, azt már nem az ügyvédleány, hanem a professzor oldotta meg. Mikor a szerelmesek elébe álltak, és megkérték: adja rájuk atyai áldását, közölte velük, hogy elkéstek, mert ő már két héttel ezelőtt aláírta a leánya házassági szerződését, amelynek értelmében Eunomia újabb két hét múlva köteles házasságot kötni Veduo germán testőrtiszttel, a „protectores lateris divini” elnevezésű germán testőrség egyik századparancs-nokával. Erre a bejelentésre Eunomia összeesett, s mikor nagy nehezen magához térítették, tombolni kezdett, üvöltözött, sírt és rikácsolt, tört-zúzott, a rabszolgalányát majdnem meg-fojtotta, folyton Stephanos nevét kiáltozta s minduntalan megátkozta apját, aki az atyai hatalom, az ősi és kegyetlen „patria potestas” jóvoltából így zsarnokoskodik rajta, s tönkreteszi az életét, sőt meggyilkolja, igenis meggyilkolja!

- Megőrült? - szólt közbe Crispus.

- Dehogy! Annak rendje és módja szerint férjhez ment, és Veduo, a szálas és izmos germán, könnyűszerrel kielégített minden kíváncsiságot és vágyat, amit a lírai hajlamú Stephanos felgyújtott benne. Íme, ismét a gyakorlat győzött az elméleten, mivelhogy a nők rendszerint nem halnak bele az úgynevezett halálos szerelembe.

- És ezzel vége? - kérdezte Minervina, aki nyilván érzelmesebb csattanót várt.

- Még nincs vége, nobilissima - folytatta Vecasius a regényt. - A nő nem halt bele, de Nazarius majdnem belehalt. Leánya szerelmi őrülete, amelyet Veduo azóta lecsillapított, rettenetesen megviselte, de ez hagyján: ebből az idegrázkódtatásból kigyógyították az orvosok, de lányának átka jóvátehetetlenül lesújtotta: összeomlott, és ezután már alig lehetett szavát venni, révülten téblábolt a házban; ha leányát meglátta, menekült előle: mert Eunomia, az első éjszakák kellemes izgalmai és meglepetései után szinte megnémult, sápadtan és gyászos arccal járt-kelt, mint egy kísértet, utálta a vasgyúró germánt, s annál jobban megutálta, minél sűrűbben és minél lelkesebben gyötörte virágtestét durva szeretkezésével. Eunomia örökös bánatát nem bírta sokáig elviselni az apa, hiszen ez a nő olyan volt, mint az élő szemrehányás, mint egy bosszúálló Fúria. Kihallgatásra jelentkezett az Augustusnál, s megkérte, hogy Veduót helyezze át Arelatéba, Matidia testőrségébe.

Ebben a pillanatban Crispus jóízűen elkezdett hahotázni.

Minervina kérdőn nézett rá s Vecasius, mintha csak erre a néma kérdésre felelne, befejezte Eunomia történetét:

- Nobilissimus, nevetésed megbélyegzi a zord apát, aki lám hasztalan szállt szembe a sorssal, mert végül, bár szándéka ellenére, mégis boldogította leányát, s éppen azzal, akitől erővel elszakította, mivelhogy Stephanos éppen az arelatei palotában hivataloskodott. Attól kezdve, hogy a szerelmesek újra találkoztak, Eunomia többé közel sem engedte magához az esetlen és vaskos germánt, aki bánatában ezentúl sorra boldogította a palotai rabszolgalányokat. Viszont a finom és művelt Stephanos végre szóval és tettel, naponta boldogíthatta Eunomiát forró vallomásaival, lírai lángolásával és szűnni nem akaró öleléseivel.

Crispust még akkor is rázta a nevetés, mikor a villa kapujában felpattant kedves lova hátára, tenyerével meglapogatta a nemes paripa fényes szőrű, gyönyörűen ívelt nyakát, s halkan nevén szólította:

- Delicatus!

A ló megértette a parancsot, büszkén fölszegte fejét, és lassú egyenletes ügetésben megindult.

Kétoldalt jól felfegyverzett scutariusok, lovas testőrök kísérték a nobilissimust.

Esteledett, mikor hazaért a palotába. Lakosztályában a rabszolgái megszabadították ünnepi díszruhájától és a páncél helyett rövid ujjú, térdig érő, vörös szegélyes könnyű selyemtunicát adtak rá, s kellő szakértelemmel vállaira kanyarították az abolla nevű, művésziesen ráncolt bő és rövid köpenykét, amelyet a jobb vállán rubinköves aranycsat fogott össze. Az égszínkék abolla redői bársonyosan simultak a fehér tunica csillogó selymére. Ha nem lett volna illendő, sőt kötelező az Augustánál is tisztelegnie, legszívesebben könnyű, virágos synthesist adatott volna magára, de családi látogatáshoz is kissé díszesebben kellett öltöznie. Az öltöztető rabszolga ezüsttükröt tartott elé, a fodrász széles elefántcsont fésűvel lesimította a lovaglásban megzilált haját, Crispus belenézett a tükörbe, bólintott, a rabszolgák hajlongva távoztak.

Végre indulhatott. Fausta a kis fogadószobában várta: borvörös tunica volt rajta, sáfránysárga szegélyén szív alakú hímzett díszek futottak körös-körül; a tunicát jó magasan, tenyérnyi széles aranyöv szorította testéhez, az öv fölött pedig, a ruha merész kivágásából kacéran fehérlettek elő duzzadó keblei, s ahogy elomlott virágos, kék perzsiai szőnyeggel borított pamlagán, a tunica alól kivillantak feltűnően karcsú bokái. Az egykori béka nemcsak megszépült és megérett, hanem szépítette is magát, és főleg tervszerűen öltözött, illetőleg vetkőzött a mai látogatásra.

Mikor Crispus belépett, Fausta látszólag nyugodtan feküdt a pamlagon, két meztelen karját hátravetette, tenyerein nyugtatta fejét, arcán jól betanult mosoly fénylett, de szíve vadul vert.

Már reggel óta - mikor oly hosszú ideig zavartalanul gyönyörködhetett a remek fiatalemberben - azon tépelődött: vajon nem szentségtörés-e, nem vérfertőzés-e, ha ezt a sugárzó ifjút szomjasan, éhesen, őrjöngve az ágyába kívánja? Lehet-e bűnös ez az emésztő szerelem egy ragyogó fiatal férfi iránt, aki ugyan tíz évvel fiatalabb nála, de máris férfi, győzelmes hadvezér, ünnepelt hős, és elvégre semmiféle rokoni kötelék sem fűzi hozzá. Talán az, hogy férjének a fia? Ugyan, hiszen mostanig jóformán alig ismerte! Constantinushoz sem fűzi semmi más érzelem, csak a gyűlölet és a bosszúvágy! Apja és bátyja gyilkosa, várhat-e tőle, éppen tőle kíméletet, hiszen csak kényszerből ment hozzá, és évekig nem engedte közel magához; s mikor mégis leteperte, kénytelen volt gyermeket szülni neki! De betelt a mérték, nem tartozik neki semmivel! Elég volt! Most következik a bosszú, az édes elégtétel az undorító és lealázó évekért: évoé, szerelem! ujjongott magában, és kemény elhatározással összeharapta duzzadt ajkait. Mikor azonban Crispust meglátta, vonásai megenyhültek, arcán felfénylett a hosszú évek óta elhervadt mosoly. Nyugodtan, méltóságos fegyelmezettséggel állt föl; szemérmesen, mintha rajtakapták volna, keblére vonta az övébe akasztott sárga selyemfátylat; lassan odalépett Crispushoz, aki hódolattal meghajolt előtte. Az asszony ezt gondolta magában: „Hátha most fordíthatok a sorsomon! Hátha élet és halál kérdése ez a perc?”

Behunyta a szemét, két karját a Caesar felé nyújtotta, de már alig hallotta a fiatalember szokványos köszönését, két meztelen karjával ráfonódott, szorosan hozzásimult, pontosan, egyúttal szemérmetlen szenvedélyességgel szájon csókolta, megfogta a két kezét, kissé hátralépett, egy percig gyönyörködött az ifjú sugárzó szépségében, aztán magával vonta a pamlagra, és mintha az iménti szenvedélyes fogadtatás meg sem történt volna, tettetett és jól kiszámított tárgyilagossággal megszólalt:

- Crispus, köszönöm, hogy életednek ezen a legszebb napján nem feledkeztél meg rólam.

Vártalak. Nagyon vártalak. S most boldog vagyok, hogy eljöttél hozzám, és engem is részesévé avatsz diadalodnak.

- Augusta, hálás vagyok ezért a kitüntető fogadtatásért - mondta rá kimért udvariassággal Crispus, de Fausta azonnal belefojtotta a szót.

- Ne mondd, hogy „Augusta” - nagyon hivatalos és rideg ez a megszólítás - tiltakozott a császárné, aztán csiklandós nevetéssel így folytatta: - Szólíts így: „Fausta” - hiszen anyád vagyok.

Kacér és kihívó kacagása már-már ellentmondásra ingerelte Crispust, de az asszony mind a két kezét megfogta, nagy kerek szemét rámeresztette a fiatalemberre, mintha meg akarná igézni, és művészi szünetekkel megtört, kissé akadozó, fulladozó, de szinte perzselő szavaival belefojtotta a szót, lenyűgözte és bűvölte:

- Crispus, a mai ünnepségen olyan voltál, mint egy fiatal isten! Elvarázsoltál mindenkit - s művészi szünet után, elcsukló hangon hozzátette -, de főképp engemet. Büszke voltam rád, s most is büszke vagyok, hogy az enyém vagy, legalább egy kicsit az enyém. - Ügyesen és óvatosan hozzásimult a fiatalemberhez, kemény és forró kebleit kissé odaszorította Crispus izmosan domborodó melléhez, bal kezével az arcát simogatta, már-már jobb karja is ölelésre lendült, s forró ajkai mintha újra le akartak volna csapni az imádott ifjú szájára…

Egy pillanaton múlt az egész. Az Augusta szinte vonaglott már szerelmes elragadtatásában, de azért óvatosan figyelt, s észrevette, hogy Crispus meghökken, kissé visszahúzza felsőtestét, szinte védekező állásba helyezkedik. Fausta ezt a megtorpanást a szűz ifjú önkéntelen megriadásának érezte, és hát szenvedélyesen, folytatta:

- Crispus, édesem, büszkeségem! bárcsak nem egy kicsit, hanem egészen az enyém lehetnél!

Nem tudom, megértesz-e engem: apádat csak a háború, a kormányzás, a politika érdekli, én pedig egyedül vagyok, halálosan és kétségbeesetten egyedül…

- De ott vannak a gyerekeid, Augusta - húzódott vissza még jobban Crispus.

- Azok az ő gyerekei! - vágta rá Fausta, ezúttal őszinte haraggal. - Nekem csak egy gyerekem van, akire büszke vagyok, s azt akarom, hogy ez a gyerek, legszebb gyermekem, gyönyörű Crispusom, egészen az enyém legyen, testestül-lelkestül, egészen, úgy, ahogy én gondolom!

Crispus megdöbbent. Mi ez? Szerelem! Lehetetlen! Az Augustus felesége, négy gyermek anyja, a mindig kifogástalan és hideg Fausta beleszeretett volna saját mostohafiába? Ugyan!

Elcsépelt mitológiai kaland, már a színpadon is unjuk! Egészséges erkölcsi érzékű ember ma már csak nevet az ilyesmin! Hát akkor tán kísértés? A fiúi hűség s a becsület próbája?

Constantinus csapdája? Ugyan! Hiszen épp most panaszolta, hogy az Augustus elhanyagolja!

Constantinus tehát nem lehet féltékeny rá, nincs szüksége semmiféle próbára vagy csapdára!

Hát akkor? Igen, ez semmi más, mint egy kielégítetlen, de szerelmi vágyakban őrjöngő, ám kissé öregedő nő görcsös kapaszkodása az utolsó szalmaszálba! Mikor eddig jutott gondolatainak izgatott s mégis józan villódzásában, hirtelen ez is felötlött benne: „Miért ne? Ha annyira akarja, tépd le, tipord le, elégítsd ki! Ne habozz, hiszen ha te a tisztesség s a gyermeki hűség nevében visszautasítod, valamelyik markos rabszolga, győztes versenykocsis vagy izmos gladiátor úgyis letarolja!” Ekkor egyszerre felsugárzott előtte Lactantius nemes alakja, s fölvetette magában a kérdést, vajon a tiszteletre méltó professzor helyeselné-e, hogy letiporja ezt az egyébként kívánatos hetérát? „Nem!” - érezte meg nemes nevelőjének néma tiltakozását.

Mindez a pillanatok ezredrésze alatt viharzott végig felkorbácsolt idegein, s mikor észrevette, hogy a felizgatott nő ölelésre szomjas karjai és már révületben remegő ajkai megint veszedelmesen közelednek testéhez, hirtelen elhatározással kiragadta magát az érzéki varázs bűvöletéből, s fölállt. Ennyit mondott:

- Augusta, hódolattal köszönöm kitüntető kegyességedet.

És szertartásosan távozott.

Fausta lángoló arccal pattant fel a pamlagról. Nagy fekete szeme szinte szikrázott, húsos vér-vörös ajkai remegtek, melle zihált, teste izzott, belsejében újra lobbot vetett a sötét szenvedély. Kiegyenesedett, fejét fölvetette, fekete haja viharosan meghullámzott, szája démoni gonosz mosolyra ferdült, két keze ökölbe szorult.

Tehetetlen dühében a pamlagra dobta magát, fejét a duzzadó selyempárnákba fúrta, vergődött-vonaglott egy darabig, aztán kitört belőle a vad, visszafojthatatlan, görcsös zokogás.

Erről a tragikus kalandról egyelőre semmit nem tudott az udvari pletyka; Fausta erre a délutánra minden rabszolgát eltávolított, még a lakosztálya környékéről is, úgyhogy a bizalmas kis szobától, amelyben Crispust fogadta, a legközelebbi testőr legalább száz lépésnyire volt. A palota személyzete még csak nem is sejtette, hogy Crispus látogatást tett az Augustánál; még a saját rabszolgái sem tudták, hová ment, s meddig volt ott - mert a nagy jelenet után nem ment vissza lakosztályába, hanem a kapuőrségen gyaloghintóba szállt, és kivitette magát a szigetre.

Az Augusta félreérthetetlen felkínálkozása bosszantotta: fiatal életében most látott bele először az emberi szenvedély sötét mélységeibe; megborzadt az asszony leplezetlen és mohó férfiéhségétől, és irtózattal gondolt arra, hogy ez a nekivadult nő ki mindenkivel csalhatta meg már az Augustust! Igaz, hogy a császárnét ezer szem figyeli, de senkiben sem kelthet gyanút, ha néha egy csinos és izmos rabszolga - fodrász, lábápoló, cipőművész, gyorsíró vagy éppen felolvasó - hosszasabban időzik az Augusta buja és illatos kis fészkében! De hátha Fausta példásan tisztességes, és éppen csak őt, Crispust akarja? Ez kellemetlen volna, mert ha így van, valósággal bujkálnia kellene a nő elől, s rettegnie attól, hogy vagy a személyzet, vagy maga Constantinus előbb-utóbb észrevesz valamit; még a becsületes tartózkodás is árulója lehet. Hogy lakjék tovább is egy fedél alatt ezzel a nekitüzesedett démonnal? Szóljon apjának? Lehetetlen, hisz oly hirtelen haragú, hogy abban a pillanatban kivégeztetné a nőt!

Nem, nem, csak semmi botrányt! Legjobb lesz mélységesen hallgatni erről a mocskos élmény-ről, hiszen ha bizalmasan elmondaná valakinek, az illető bizonyára elnézőn mosolyogna, és azt gondolná magában, hogy az egész rémtörténet az én fantáziámban született meg. Amint a sziget útjain sétálgatott, hogy kiszellőztesse fejét, a friss, hűvöskés esti levegőn lehiggadt, az ezüstös holdfényben lassankint szétfoszlottak tragikus tépelődései, és végül abban állapodott meg, hogy nem szabad bolygatnia a történteket, fátyolt kell borítani az egész undorító kísérletre, éppenséggel nem szabad kerülgetni Faustát, hanem ezentúl is elfogulatlanul és barátságosan kell érintkezni vele, mintha semmi sem történt volna.

Úgy érezte, hogy ezt az elhatározását Lactantius bizonyosan helyeselné!

Gyaloghintója a szigeti hídfőnél várta; beszállt, a rabszolgák megindultak vele. Már a forum táján jártak, a sötét utcát néhány lépésnyire megvilágította az egyik rabszolga beüvegezett, kétlángú kézilámpája, az esti csöndet pedig fölverte a másik rabszolga szüntelen csengetése, ami annyit jelentett, hogy úgynevezett úriember közeledik, fegyveres kísérettel, tehát a tolvajok, rablók, csavargók jól teszik, ha kitérnek az útjukból: Crispus is, két markos rabszolgája is tőrt és rövid kardot rejtegetett a köpenye alatt. Rablók nem is állták útjukat, de valahol a bazilika táján, nem messze a palotától, mégis támadás érte őket: fátyolos, selyemköpenyes, túlzottan kifestett éjjeli pillangó dugta be mosolygó és illatos fejét a gyaloghintó ablakán: - Szép úr, kegyes úr, jöjjön velem! Sittius fogadójának emeleti hálótermében elíziumi gyönyörűségekben részesítlek; szépséges fiatal úr, tíz arany a jutalmam és öt arany Sittius bácsinak!

Ma még senki sem szeretett, drága szép uram, csupa szűz vagyok, csupa tűz vagyok, ég a testem, ma egészen a tiéd leszek; száz csodáját tudom az egyiptomi meg indiai szeretkezésnek… - a lány előkelő urat szimatolt a gyaloghintóban, megérezte, hogy itt jól kereshet, ha ez a pénzeszsák kötélnek áll, s utolsó kísérletként fölemelte kézilámpáját, és az arcába világított a fiatalembernek, s mikor meglátta, izgatottan dadogni kezdett: - …te vagy, Caesar? Ó asszonyok bálványa, lányok öröme! Szépségem, szerelmem, istenségem! Jöjj velem! Egy éjszakádért szívesen meg is halok! Ugye, feljössz hozzám? Ne vess meg, ne hagyj itt! - és már nyújtotta is szabadon maradt jobb karját, hogy átölelje Crispus nyakát. A fátyolruhán át izgalmasan derengett fel a lámpa halvány fényében mellének tejfehér, lágy hajlata, és Crispus arcát megcsapta az erősen illatosított fiatal test hivatásszerűen perzselő forrósága.

Crispust megdöbbentette, hogy ez a hetéra ismeri. Még magához sem tért a mai nap második szerelmi támadásának meglepetéséből, s máris újra hallotta a lány hízelkedő hangját: - Melissa a nevem, Caesar!

Crispus barátai közléseiből valóban tudta, kicsoda Melissa, és részletesen ismerte rendkívüli tehetségét. De nem volt szüksége rá: jobban szerette a vadászatot, a testedzést és a tábori életet, mint az indiai és egyiptomi szeretkezés bonyolult fogásait. Testi kielégülését, minden probléma nélkül, tökéletesen megadták a szebbnél szebb rabszolgalányok, és Hermogenes spectabilis mindig gondoskodott a változatos utánpótlásról. Ma éppenséggel nem volt kedve senkire, még a csodálatos Melissára sem.

- Melissa - szólalt meg végre és szelíden elhárította a lány gömbölyű és fehéren derengő karját -, ma fáradt vagyok. Majd máskor. Ne haragudj rám. - Az övén csüngő három pénzeszacskó közül kiemelte az egyiket, és odanyújtotta Melissának: - Fogadd el ezt az ötven aranyat, és aludj jól, szép Melissa.

A lány mohón kapott a pénzeszacskóért, övébe akasztotta, s mikor Crispus elindította a rabszolgákat, még bekiáltott a gyaloghintó ablakán:

- Szépségem, ma rólad álmodom.

Befordult a mellékutcába, és kézilámpásával úgy tipegett és libegett előre a sötét falak mentén, mint egy csillogó, ám elárvult szentjánosbogárka…

Mikor Crispus a palota elé ért, látta, hogy Constantinus dolgozószobájának három nagy ablaka még világos: az Augustus a késő esti órákban kapta meg Marius jelentését, amely részletesen és kissé ironikusan ismertette Licinius magatartását. A hosszú beszámolóból legjobban Licinius jellemrajza ragadta meg figyelmét. Minden mondatát újra meg újra elolvasta, adatait és állításait gondosan mérlegelte, s mindjobban megerősödött benne a meggyőződés, hogy haladéktalanul véget kell vetni ennek a kétféleségnek: idestova húsz éve hatalmon van már, nem tétovázhat tovább! Egyedül kell maradnia! De hogyan? Hogyan?

Alig várta a másnapot. Már kora reggel hívatta Hosiust. Az ilyen bizalmas tárgyalásokon nyoma sem volt a merev és ünnepélyes szertartásosságnak; egyszeres adoratio után a császár intésére leülhettek a meghívottak a tanácskozó asztalhoz. Ezúttal Hosius volt az egyetlen meghívott. Constantinus kigöngyölítette az asztalon a bizalmas jelentést, és megszólalt: - Itt van előttem Marius Brellicus jelentése, tegnap éjjel kaptam. Majd olvasd el részletesen, én most csak egy-két közlést emelek ki belőle. Például azt, hogy ez a műveletlen s majdnem írástudatlan moesiai paraszt erőnek erejével utánozni akar engem. Folyton álmai, látomásai, jelenései vannak; persze, irigyli tőlem Sol Invictus különös kegyelmét és pártfogását, az égi jelt, a győzelmeket és a népszerűséget. Minden reggel megjelenik nála főfő mágusa, Hermon, ez a körmönfont egyiptomi szélhámos, és megfejti álmait s megmagyarázza jelenéseit. Legutóbb azt álmodta, hogy százezer kígyótojást látott, egyszerre valamennyiből kikelt a kígyó, megrohanták őt, testére tekerőztek, kétágú nyelvüket ráöltögették, dühösen sziszegtek, mire ő háromszor föléjük emelte kormánypálcáját, s íme, a veszedelmes csúszómászók élettelenül hulltak le testéről. Hermon szerint az álom világosan beszél: Licinius százezernyi ellenséget tönkrever.

- Holott Artemidoros szerint - szólt közbe a császár intésére Hosius - az álom annyit jelent, hogy Liciniust saját alattomosságai és aljasságai emésztik.

- Természetesen jelenése is volt: óriási lángoló tűzgolyó jelent meg az égbolton, szemkáp-ráztató sebességgel forogni kezdett, s mikor közel ért a földhöz, felrobbant, lezuhant, mindent felgyújtott maga körül; ő pedig, Licinius, nem égett el, csak égett, lángolt, és feje fölött hatágú napkorona sugárzott. Hermon azt mondja: ragyogó győzelem.

- Én pedig tudom Artemidoros hiteles magyarázatát; az álom jelentése: pusztulás, terméketlenség, éhínség.

- De van egyéb is. Mivel én a Milvius-hídi győzelem után, az egység érdekében olyan imád-ságot írattam veled, amelyet minden vallás hivője bízvást, meggyőződésének sérelme nélkül, elmondhat istenségének, Licinius utasította Vibius Gallust, Sol Invictus nikomedeiai főpapját, hogy ugyanilyen általános jellegű imádságot szerkesszen a „szentséges legfőbb istenséghez”, s elrendelte, hogy Lupicinus tábornok ezt a szöveget minden katonájának adja oda, s majdnem esetleges ütközetek előtt, levett sisakkal s kitárt karokkal háromszor mondják el a harcosok harsány hangon, egyszerre, ütemesen!

- Ó, ez a háromszoros ismétlés minden keleti varázslás sikerének a feltétele! - jegyezte meg Hosius. - Elavult fogás!

- Ez most mellékes - legyintett az Augustus. - Sokkal fontosabb a jelentés következő szakasza: Constantinus éppen azon a napon győzte le Maxentiust, amelyen a bitorló uralkodásának ötödik évfordulóját akarta ünnepelni: Licinius tehát azt a titkos utasítást adta Olympiosnak, hogy háború esetén, igyekezzék a döntő ütközetet azon a napon megvívni, amelyre uralkodásom évfordulója esik, mert ennek az egybeesésnek titkos varázsereje van! Feltétlenül megszerzi a győzelmet! Nos, mit szólsz mindehhez?

- Szentséges Augustus, ez mind elárulja, hogy Licinius Augustus háborúra készül, s váratlanul le akar csapni ránk. Úgy látszik, türelmetlen. A csatákat azonban nem az évforduló, hanem a hadvezér tehetsége és a katonák vitézsége dönti el. Én nyugodtan alszom: Licinius csak jöjjön, a vesztébe rohan.

Constantinus megnyugodott. Licinius álmát és jelenését nem vette ugyan félvállról, mint Hosius, de fontosnak tartotta a püspöknek azt a megállapítását, hogy a „műveletlen ember azt álmodja, amit kíván, vagy amitől fél”, márpedig Liciniusra mind a kettő ráillik.

Annál jobban nyugtalanította Ablavius bizalmas jelentése, amely másnap érkezett. A vicarius Sandariótól is szerzett értesüléseket, s ezek Marius hírein kívül újabbakat is tartalmaztak: Licinius nemcsak utánozza Constantinust, hanem durván szidalmazza is; sőt az égi jelről is becsmérlőn nyilatkozik, s ami a legfontosabb: veszélyezteti a vallási békét. Látszólag Sol-tisztelő, de egyiptomi jósokkal, varázslókkal, sőt méregkeverőkkel veszi körül magát, s ezekkel sötét és nagyerejű átkokat mondat Constantinusra; Sol Invictus jelét is föltéteti zászlaira, de a legtöbb zászlóra és hadijelvényre odacsempészteti a Constantinusnak gyalázatos pusztulást és halált kívánó átoktáblácskákat. Aláírta a mediolanumi egyezséget, és most kitiltja a palotából a keresztényeket, sőt mintha még mindig tartana az üldözés, a keresztény katonákat arra kényszeríti, hogy Jupiternek és Marsnak áldozzanak, s véres áldozatokon és haruspiciumokon vegyenek részt, miközben ő maga tömjénnel áldoz Sol Conservatornak, a birodalmat megtartó Napistennek, és - mint Constantinus - kétoldalt égő gyertyát tartó templomszolgákat állít maga mellé. Betetőzi ostobaságát és következetlenségét a keresztény papok és püspökök zaklatásával; azzal gyanúsítja őket, hogy folyton Nyugatra sandítanak, Constantinusra sóvárognak, hűtlenek és árulók. Sorra bebörtönöztette a gyanúsnak minősített püspököket, a legtöbbet kivégeztette, s méghozzá némelyiket embertelen kegyetlenséggel. Sandario a jelentéséhez pontos adatokat és névsorokat csatolt, s ezeket Ablavius mind mellékelte más úton szerzett egyéb értesüléseihez.

Constantinust felháborította sógorának felelőtlensége és oktalansága, ami hetek alatt felborította a már-már megszilárduló vallási békét. Éppen hívatni akarta Concordiust, Hosiust és Crispust, hogy megtárgyalja velük ezt a megdöbbentő jelentést, amikor belépett Talio, megállt és tisztelgett:

- Nos, Talio? - fordult felé a császár.

- Szentséges Augustus, jelentem, hogy a mai napra kegyeskedtél kitűzni a XX. Valeria legio Noviomagusba áthelyezett három cohorsának megszentelését. Parancsod szerint itt az indulás ideje.

- Igen - mondta rá Constantinus kissé idegesen, mert bosszantotta, hogy megfeledkezett erről a szemléről, holott Hermogenes spectabilis följegyezte napi császári teendői közé. - Igen, tudom. Közöld a magister memoriaevel parancsomat, hogy holnap reggel Crispus Caesar, Concordius tábornok és Hosius clarissimus jelentkezzék nálam. Utána indulunk.

Kisvártatva visszatért Talio és Constantinus tábori díszben, a szárnysegéd és tizenkét candidatus kíséretében levonult a díszudvarba s lóra szállt.

Az egész napot Noviomagusban töltötte, késő este tért vissza a palotába, megvacsorázott, újra elővette Ablavius jelentését, éjfélig tanulmányozta és töprengett rajta, és szokatlanul furcsa izgalommal várta a másnapi tanácskozást; úgy érezte magát, mintha másnap döntő csatára kellene kiállnia.

Crispusnak ma délelőtt órája volt Lactantiusszal: Constantinus rendelkezése szerint az órákat nem a Caesar lakosztályában tartották, hanem a professzor dolgozószobájában. Crispus, amint belépett az előszobába, azonnal hallotta, hogy Lactantius olvas, nyugodt és kissé öreges hangon, de dallamosan: a mondatok végén mindig hibátlanul kiemelte és hangsúlyozta a művészi prózában elengedhetetlen időmértékes sorzáradékot. Lágyan és kellemesen simogatták fülét a creticusok és trocheusok, hiszen éppen Lactantius előadásaiból ismerte meg a művészi stílus érzéki varázsának ezt a titkát. Crispus egy percig hallgatta, s már-már be akart menni mesteréhez, amikor olyan mondatok ütötték meg fülét, hogy egyszerre szinte földbegyökeredzett a lába: „Mostohám eleinte úgy alakoskodott, mintha édes fiaként szeretne: folyton a sarkamban járt, egyre-másra csókolgatott, s én engedtem; nem is sejtettem rejtett szándékát, csak csodálkoztam, hogy oly édesanyai gyöngédséggel dédelget. Mikor egyre szemérmetlenebbül környékezett, a csókjai is forróbbak lettek, s kacsingatásai is túlmentek a tisztesség határain, gyanút fogtam, kerültem, s valahányszor megkísértett, ügyes ravaszkodással kisiklottam hálójából.

Egyszer apám nem volt otthon, s mikor egy szertartásról ünnepi díszben hazatértem, s a nő meglátott, nem bírta tovább türtőztetni magát: elvesztette a józan eszét, meztelen sóvárgásával elém sietett, s a nyakamba hullva, forrón és szerelmesen búgta: Ó, én szép fiatal Hippolytosom!”

Crispus megdöbbent, de nem tudott és nem is akart gondolkozni: hirtelen elhatározással benyitott: Lactantius két kezében kifeszítve tartotta a tekercset, és annyira elmerült az olvasásában, hogy eleinte észre sem vette Crispust. Csak akkor göngyölte össze a tekercset, és hagyta abba az olvasást, amikor tanítványa megszólalt: - Köszöntlek, mesterem. Engedd megkérdezzem: mit olvastál oly élvezettel, hogy már az előszobádban elbűvölte füleimet?

Lactantius ültében könnyű meghajtással fogadta a nobilissimus köszöntését, leültette tanítványát, és csak azután felelt:

- Új könyv ez: amint látom, bonyolult szerelmi történet, az úgynevezett miletosi elbeszélések műfajának bővebb, kiteljesedett, epizódokkal tarkított változata. Éppen a gonosz és elvetemedett Demainete történetét olvasom: halálosan beleszeretett mostoha fiába, a daliás, csinos és jóhiszemű Knemonba, és mindenáron szerelemre akarta csábítani. Még nem tudom, mi lesz a történet vége, de őszintén szólván kissé bosszant, hogy a szerző ilyen epizódokkal meg-szaggatja a főcselekmény egyenes vonalát, úgyhogy az olvasó nem élvezheti egyfolytában Theagenes és Charikleia szerelmének érzelmes és viharos viszontagságait, amelyek végül is bizonyosan jóra fordulnak. Még nem olvastam végig, csak most kaptam kölcsön Palmatustól: ez minden szórakoztató könyvet megvesz.

- Én is szívesen megvenném - szólalt meg Crispus -, csak mondd meg, mester, kinél kapható?

- Palmatus bizonyosan tud szerezni példányt. Szólj neki. Nem ellenzem az olvasását, mert ámbár csupa szerelem az egész, előnyösen különbözik ama miletosi Aristeides csiklandós történetkéitől, amelyeknek egyetlen célja az érzékek ingerlése, az alantas nemi vágyak szítása és fölgerjesztése. Mert ennek a műnek a szerzője, az emesai Heliodoros, erkölcsös ember, az újplatonikus filozófia híve, mérsékelt és felvilágosodott hirdetője a becsületnek, az erénynek, az emberséges erkölcsi magatartásnak, és szerelmekkel átszőtt érzelmes és kalandos elbeszélése minden ízében nemes olvasmány, amely alkalmas a jóindulatú és nemes hajlamú ifjak jellemének alakítására. Hangsúlyozom, hogy még nem olvastam végig, de nem hiszem, hogy elolvasása után megváltoznék a véleményem.

- Köszönöm, mesterem. Megszerzem és elolvasom Heliodoros könyvét. Érdekel. Annak idején majd beszámolok róla.

- Érdeklődéssel várom véleményedet és bírálatodat. Mai előadásunk, illetve beszélgetésünk tárgya Cicero De republica című állambölcseleti művének elemzése és összehasonlítása Platon Politeiá-jával. Ma éppen a mű hatodik könyvével szándékozunk foglalkozni: Scipio látomásával vagy álmával, amelynek lényege és vezető gondolata az a megállapítás, hogy azok a férfiak, akik híven szolgálják hazájukat, örökre élnek, s halhatatlan példaképeink maradnak.

Ezen a napon, Lactantius lenyűgöző előadásának jóvoltából, Cicero annyira elbűvölte Crispust, hogy tökéletesen megfeledkezett Heliodorosról, Demainete és Knemon tragikus történetéről.

Másnap délelőtt pontosan megjelent Constantinus fogadótermében.

A tanácskozáson felolvasták és részletesen megvitatták Ablavius jelentését, s valamennyien megegyeztek abban, hogy Licinius elvesztette a fejét, s viselkedése a szó szoros értelmében háborús kihívás. Crispus most hallotta először ezeket a politikai bonyodalmakat, de rögtön rátapintott Ablavius jelentésének egy-egy célzására, amelyet eddig nem vettek figyelembe: - Szentséges Augustus - szólalt meg -, ebből a bizalmas jelentésből, ha figyelmesen olvassuk, kiderül, hogy Liciniust az előttem egyébként ismeretlen nikomedeiai püspök, bizonyos Eusebios, uszítja örökkévalóságod ellen. Mi a baja ennek az Eusebiosnak?

- Ariánus - jegyezte meg Hosius -, vagyis egységbontó.

- Rendben van, értem - felelte rá Crispus -, de a jelentésből az is kiolvasható, s méghozzá minden erőltetés nélkül, hogy Licinius, nyílt és bizalmas nyilatkozataiban állandóan lázit Constantinus Augustus ellen, s nemegyszer hetykén kijelentette, hogy ha Constantinus merészelne megmoccanni, ő bizony tönkreveri és megsemmisíti.

Egy pillanatra csend támadt, aztán Hosius szólalt meg: - Adózzunk hódolattal és hálával a Caesar kitűnő megfigyeléseinek, és ne mellőzzük a jelentéseknek azt az adatát se, amely elárulja, hogy Constantia Augusta egy követ fúj ama bizonyos Eusebios püspökkel, bár aki a sorok közt tud olvasni, azt is látja, hogy az Augusta igyekszik mérsékelni férje harci vágyát és elszántságát.

Constantinus fölkapta a fejét. Nem értette világosan, mire célozhatott a püspök, de annál világosabban megértette Concordius rövid és velős felszólalását: - Licinius megszegte a mediolanumi megállapodást: ez ok a háborúra. Szentséges Augustus, a haditervek készen vannak!

Most Constantinus szólalt meg:

- Akkor hát legyen háború.

Crispus föllélegzett: háborúba megy, végre megmenekül mostohája szerelmétől!

Sem Marius, sem Ablavius jelentésében nem szerepeltek olyan bizalmas értesülések, amelyek esetleg vonatkozásban lehettek Constantiával; mindketten tanácsosabbnak tartották hallgatni bizonyos kényes ügyekről - vagy túlzott óvatosságból, vagy kíméletből, vagy azért, mert féltek Constantinus bosszújától -, holott a császárt feltétlenül érdekelte volna Eusebios egyéni-ségének és politikai szerepének részletes és őszinte ismertetése. Ennek a tapasztalt, számító, ügyes és ravasz szerzőnek a titkos munkája sokkal jobban érdekelte volna, mint Constantia Augusta erkölcsi élete. S bizonyára sokért nem adta volna Constantinus, ha értesül Eusebios és Licinius bizalmas beszélgetéseiről az Augustával.

- Szívecském - kezdte Eusebios egyszer ebéd után -, az Augustus túlzásokba téved. Beszélned kell vele. Hogy le akar számolni az izgága és hatalmaskodó Constantinusszal, az helyes és szükséges; magam is támogattam ebben és támogatom, sőt sürgetem. De nekünk nem szabad okot adnunk semmiféle gyanúra vagy vádra! Én ismételten óvtam már a mediolanumi egyezség megszegésétől, de rendreutasított s megfenyegetett, hogy kitilt a palotából, s börtönbe zárat, ha ellenkezni merészelek vele! Téged inkább meghallgat, bár az utóbbi időben nagyon nyugtalan, ideges, kiszámíthatatlan.

- S valami furcsa rögeszme kerítette hatalmába: attól reszket, hogy éhen hal szegény, s gondoskodnia kell magáról öreg napjaira! Százával hurcoltatja börtönbe vagy kergeti száműzetésbe a gazdag embereket, s azonnal elkobozza vagyonukat; holott kincseskamrái máris zsúfolva vannak arannyal, ezüsttel, drágakővel. Nem értem.

- Hát azt érted-e, hogy miért hurcoltatja a palotába az elfogottak fiatal és csinos leányait és feleségeit, holott jóval túl van a hetvenen, ráncos és roskatag vénember, hiszen magad tudhatod legjobban - nevetett Eusebios.

- De Glaphyra, az öltöztető rabszolgalányom azt mondja, hogy nem is magának hurcoltatja ide a válogatott nőket, hiszen éppen csak fogdossa és markolássza a viruló fiatal testeket: elméleti kéjelgés ez, nem olyan, mint a mienk, ugye drágám? - és hirtelen az ölébe ült Eusebiosnak, és gyorsan magával vonta a pamlagra… A beszélgetést csak hosszabb szünet után folytatták: - Ezért hozatja fel a nőket? - kérdezte Eusebios. - Hiszen akkor szerencséjük van, mert nem esik kár bennük.

- Dehogynem! - mondta Constantia. - Képzeld, mit eszelt ki a vén disznó! Behozat négy remek nőt, behívat négy csinos és izmos fiatal rabszolgát, a nőket végigfekteti a terem óriási szőnyegén, mindegyikre ráereszt egy rabszolgát, s ott a szeme láttára kell szeretkezniük.

Persze van néha visítozás, rugdalás, karmolás, de mindig a fiúk az erősebbek. Feneketlen gyönyörűséggel, lihegve, tágra nyílt szemmel, kéjtől eltorzult arccal nézi a küszködő s végül elomló párokat, megiszik közben egy serleg bort, aztán újra nekiuszítja a fiúkat, és élvezi őket, a végkimerülésig. Néha tizenhat éves szűz fiúkat uszít rá a fiatalasszonyokra vagy a kislányokra, s őrjöngve élvezi a vad és vérforraló szerelmi csatákat. Kifogyhatatlan leleményességgel rendez változatosabbnál változatosabb párosítást, s órákig élvezi a vitézi viadalokat.

- Mocskos kéjenc - biggyesztette el a száját megvetőn Eusebios. - Bár ilyen találékony volna a politikában is.

- Az asszonyoknak és a lányoknak nem is olyan szörnyű az ilyen szerelmi kaland, hiszen ilyen bőséges és korlátlan kielégülést otthon a palotájukban is csak akkor élveznek, ha fiatal, csinos és izmos rabszolgáikat rendelik az ágyukba. Ellenben bizonyosan megalázásnak és sértésnek éreznék, ha a szentséges Augustus a saját ágyába vonszolná őket, s órákig kísérletezne velük, izzadva és hörögve, reménytelenül és eredménytelenül. Én ezt keservesen kitapasztaltam!

Szerencsémre, hamar megmentettél, te drága, izmos, hős gladiátorom.

Már lángolt az Augusta arca, teste és két karja a férfi felé tárult, de a fáradhatatlan gladiátor ezúttal tapintatosan kitért a harc elől; fölkelt, és a karosszékbe ült.

- Szívecském - szólalt meg -, beszélned kell az öreggel. Ha másképp nem akar meghallgatni, csábítsd az ágyadba valami izgalmas ígérettel; mondd, hogy olyan indiai varázsszert kaptál egy brahmánustól, amitől a holtak is megelevenednek; majd adok neked valamiféle mézzel édesített ópiumszörpöt, az öreg beveszi, és kéjes álmai lesznek tőle. De előbb meghallgat. Írj föl mindent, amit megígér, s írasd alá vele. Így talán szaván foghatjuk, és megfékezzük.

- De ígérd meg, drágám, hogy ha vállalom ezt az undorító éjszakát Licinius szentséges ágyában, kétszeresen kárpótolsz érte.

- Négyszeresen - ígérte szemrebbenés nélkül a hős szerelmes. És erre Constantia is fölkelt, és kissé bágyadtan elomlott a másik karosszékben.

- Te drága, erős, vad szeretőm, te varázsló, te isten - suttogta szerelmesen a nő, s kéjesen megvonaglottak az ajkai.

Eusebios kitért a fenyegető gyöngédség elől.

- Észre kell térítened a császárt, szívecském! - szólalt meg tárgyilagosan. - Veszedelmes játékot űz, túlfeszíti a húrt. Ma kaptam a rettenetes hírt, hogy Thessalonikéban kivégeztette Diolectianus özvegyét és leányát: Prisca és Valeria már Galerius halála óta ezer veszedelem közt élt, már Maximinus szerette volna megkaparintani Galerius özvegyének hatalmas vagyonát, s hajlandó lett volna feleségül is venni Valeriát, de a szép és büszke asszony felháborodottan elutasította a vakmerő ajánlatot. Csakhogy ettől a perctől kezdve a két özvegy élete nem volt biztonságban, s mikor Licinius arra akarta kényszeríteni Valeriát, hogy mondjon le vagyonáról az ő javára, anyjával együtt megszökött. A mohó Licinius kémei nemrégiben felismerték őket Thessalonikéban, és elfogták, a hatalmas Augustus pedig kegyetlenül meggyilkoltatta a két ártatlan asszonyt, s most már rátehette a kezét vagyonukra. Thessaloniké népe az utolsó emberig ott volt a szerencsétlen özvegyasszony s a szépséges és büszke fiatal özvegy kivégzésén: a nők sikoltoztak és zokogtak, a férfiak nekibúsult dühvel nézték végig Kelet Augustusának ezt az oktalan vérengzését. Mind a két asszonyt lefejezték, s holttestüket a tengerbe dobták.

- Hallod-e, drágám - szólalt meg Constantia -, ezek után félek belefeküdni ennek a mészárosnak az ágyába.

- Semmitől nem kell félned - nyugtatta meg a püspök -, téged nem gyilkol meg, hiszen a vagyonod máris az övé.

- Igen, de ha sericai selyemruhát vagy tyrusi bíbort, vagy szépen csiszolt egyiptomi smaragdot, vagy a perzsiai öbölben halászott igazgyöngyöt kérek tőle, fülönfüggőnek vagy gyűrűnek, szívja a fogát, jajgat, hogy tönkreteszem, nyomorba döntöm, kirablom: annyira sajnálja tőlem erre a szerény fényűzésre azt a nyomorult két-három millió sesterciust, holott én Augusta vagyok, szégyellnem kell magamat, ha arra gondolok, hogy kétszázötven évvel ezelőtt Titus császár szó nélkül megvett egyetlenegy kétmilliós gyémántgyűrűt, nem is a feleségének, hanem a szeretőjének, a zsidó Berenikének.

- Hagyd ezt most, szívecském - állította meg a sértett hiúság hömpölygését Eusebios -, maradjunk a tárgynál. Figyelmeztetned kell a szentséges őrültet, hogy az efféle oktalan kegyetlenkedéssel felháborítja, és maga ellen uszítja a birodalom minden tisztességes és jóérzésű polgárát. Constantinust mindenáron háborúra akarja ingerelni, s közben megfeledkezik róla, hogy semmiféle uralkodó vagy hadvezér nem győzhet, ha nem áll mögötte, mint erős hátvéd a nép bizalma. Licinius azonban csillapíthatatlan aranyéhségével, mohó rablásával, ártatlanok üldözésével és oktalan vérengzésével nemsokára elidegeníti magától legjobb híveit is, és mindenkivel meggyűlölteti magát. Márpedig háború esetén kész veszedelem, ha gyűlölik a vezért s ebben az esetben az uralkodót. Mondd meg neki erélyesen, szívecském, hogy az erőszakos Constantinust, aki otthon népszerű, csak akkor győzheti le, ha előbb legyőzi önmagát, mérsékli szenvedélyeit, és meghódítja saját népét.

- Megígértem, drága szerelmem, hogy mindent megteszek, s észretérítem a vén bűnöst, főleg a négyszeres kárpótlás fejében - ezzel felugrott, s két karjával szorosan átfonta Eusebios nyakát.

Most már a férfi bölcsessége is kimerült…

Mikor késő délután elbúcsúztak egymástól, Eusebios, csak úgy mellékesen, mintha már eleve nem ezt szánta volna a rábeszélés csattanójának, visszafordult, mélyen a szemébe nézett Constantiának, s kissé gyászos hangon megszólalt:

- Mert ha nem sikerül jobb belátásra bírnod Liciniust, akkor feltétlenül elveszítjük a háborút, Licinius ráadásul az ostoba fejét is, te pedig, szépségem, az Augusta rangodat.

Márpedig Constantia a rangjáért és a szeretőjéért az Alvilággal is megharcolt volna, életre-halálra. Ezért a kettőért indul most harcba, fütyül Liciniusra és a birodalomra! Ezért a kettőért s kiváltképp a négyszeres vagy százszoros kárpótlásért…

Csakhogy bármily fényesen sikerül Constantia közbelépése, már elkésett. Néhány nap múlva csakugyan „elcsábította” Liciniust; az asszony önfeláldozó hősiességgel küzdött az ágyban, egy kitanult hetéra legravaszabb trükkjeivel igyekezett életre varázsolni a császárt, de sikertelenül. A mézes ópiumszörpnek azonban oly pompás volt a hatása, hogy az Augustus még harmadnap is boldogan dicsekedett Silvanus testőrezredesnek, bizalmas cimborájának, hogy milyen földöntúli mámorokat gyújtott ki benne az Augusta.

- Most derült ki, hogy ha időnként el is lanyhulok, férfi vagyok a javából - dicsekedett -, s ebből következik, hogy eddigi tehetetlenségemnek nem én vagyok az oka.

- Ezt egy pillanatig sem hittem, szentséges Augustus - bizonykodott Silvanus. - Dicsérete méltó változás az Augusta eddigi hideg magatartásában, hogy végre ilyen szenvedélyesen és tüzesen adta magát neked. Megmondom őszintén: eddigi időleges gyengeségeidnek is az ő lagymatag, sőt hideg magatartása volt az oka.

- Jó, jó - legyintett Licinius -, én nem tudom megmagyarázni ezt a hirtelen támadt szenvedélyét, s nem hiszem, hogy még egyszer az ágyamba engedem, mert nem tetszik nekem, csúnya és szinte borzongok tőle. Fiatalabb és csinosabb nő kellene! Te, cimbora, én már ki is szemeltem magamnak egy gyönyörű kislányt.

- Ki az, szentséges Augustus? - kérdezte az ezredes.

- Glaphyra, az Augusta kis görög rabszolgalánya. Tizenhat éves, gyönyörű, egészen oda-vagyok érte. Én nem hívhatom őt személyesen, mert…

- Parancsolod, hogy én szóljak neki? - készségeskedett Silvanus.

- Mondd meg neki, cimbora, hogy holnap este várom az ágyamban.

- A kislány boldog lesz, hogy szentséged kegyessége rámosolygott. Az egész palotai személyzet megirigyli majd szerencséjét.

Silvanus ezredes egyedül találta a szép rabszolgalányt, közölte vele a szentséges Augustus kitüntető üzenetét, és meghagyta neki, hogy erre a holnapi éjszakára különösen szépítse ki magát; díszesen, üdén, illatosan feküdjék a császár selyemágyába és szentséges karjaiba.

Glaphyra alázatos meghajtással vette tudomásul a császár üzenetét; Silvanus engedélyt szerzett neki a felügyelőtől, hogy elmehessen bevásárolni mindenfélét, ami a holnap esti öltözékéhez szükséges, adott is neki egy marék aranyat, és mint aki jól végezte dolgát, eltávozott. A görög leányka meleg ruhát öltött, köpenyt kanyarított nyakába, kis zsákjába beletette a pénzét, a fejkendőjét, hirtelenében belegyömöszölt valami kevés élelmet, és kora délután elindult „bevásárolni” a holnapi császári éjszakára…

Sohasem látta többé senki sem…

A leányka eltűnése nagy port vert fel. Mikor másnap este Marius, a derék Turdulus társaságában kiért a szőlőbe, első dolga volt közölni Thamarral a szép kis Glaphyra megdöbbentő menekülését.

- Hát sohasem lesz már vége ennek a gyalázatos garázdálkodásnak? - csattant fel Thamar. - Hát meddig kell még ebben a megalázó rettegésben élnünk?

- Kedveském - csillapította Marius -, még örülnünk kell, hogy eddig nem jutottál eszébe, mivel a palotai tisztviselők nyilvántartásában úgy szerepelsz, hogy hosszabb időre Alexandriába utaztál, és én pedig időnként jelentem, hogy szüleiddel zarándokúton jársz valahol Judeában. Föltámasztottam szegény szüleidet - tette hozzá kényszeredett mosollyal, amelyben azonban belső izgalom és aggodalom remegett.

Turdulus behozta a vacsorát: ettek, hallgattak, korán lefeküdtek. Thamar izgalmát sokkal kellemesebb izgalom váltotta fel: boldogan szunnyadt el Marius karjaiban, s legalább egy isteni éjszakára elfeledkezett az örökös rettegésről.

Persze, az ilyen látogatást nem volt tanácsos sűrűn megismételni: Marius legfeljebb minden héten egyszer látogathatott ki gyönyörű szerelmeséhez, de Turdulus akár naponta szívesen vitt üzenetet Thamarnak, ha Marius megkérte rá. Turduluson kívül senki sem tehette be a lábát a présházba, úgyhogy Thamar jobban rejtve volt a távoli és csöndes szőlőben, mintha csakugyan Egyiptomban lappangott volna.

Jó egy hét beletelt, amíg Marius újra kiment a présházba. Thamar ujjongó örömmel fogadta őt is, a hű Turdulust is, és szomjasan hallgatta a legfrissebb híreket Glaphyra szökéséről, amit a városi szóbeszéd regényes részletekkel valóságos hőskölteménnyé dagasztott.

…A leány a Sangarios folyó sziklás völgyében menekült, úttalan utakon. Két nap alatt, amíg Licinius kopói üldözni kezdték, jókora egérutat nyert, hiszen az üldöző katonák nem a rejtett völgyekben és a vad erdőkben kergették, hanem az országutakon. Glaphyra kerülte a lakott helyeket, elhagyatott és félelmetes őserdőkben bujdosott, gyakran gyökerekkel, bogyókkal, vad gyümölcsökkel, néha gombával táplálkozott, de főleg a források - a hegyi patakok friss vize tartotta benne a lelket.

…De nem sokáig. Éppen csak hogy beért Ankyrába - mert oda igyekezett távoli rokonához, Klearchos gyapjúkereskedőhöz -, nagy nehezen elvánszorgott Klearchos házáig s alighogy belépett, összeesett. Klearchos, mikor megtudta, hogy a lány az Augusta szökött rabszolgája, úgy megijedt, hogy Glaphyrát régi barátjának, Basileios püspöknek szerény házában rejtette el. A püspök, még rabszolga korában, orvos volt; minden tudományát összeszedte, hogy megmentse a kislányt, aki sajnos, egyre csak sírt és sorvadozott.

…Basileios már-már azt hitte, hogy Glaphyra, ha lassan is, végül mégiscsak meggyógyul; bízott fiatal szervezetében. Egy reggel éppen orvosságot adott be neki, amikor dörömböztek a kapun, fegyverek csörögtek, durva hangok ordítoztak, hogy a szentséges Augustus parancsára adja ki a püspök a szökött rabszolgalányt, amikor Basileios a homlokához kapott és felkiáltott: „Szentséges Úristen” s kétségbeesett arcából s a külső félelmetes zajokból Glaphyra azonnal megértette, hogy fölfedezték, elfogják és visszahurcolják a gyűlöletes kéjenchez.

…Egy pillanatig sem habozott: kirántotta kebléből az Augusta tőrét, amelyet menekülésekor védelmül magával hozott, s utolsó erejének megfeszítésével beledöfte, vagy inkább nagy-nehezen belenyomta szívébe. A következő pillanatban nagyot reccsent a kapu, bedőlt és a pribékek berohantak. A kislány véresen, sápadtan, holtan feküdt a fehér ágyban.

…A katonák szitkozódtak, káromkodtak, átkozódtak, és hát mit tehettek egyebet? Összeverték a püspököt, elhurcolták, és még aznap halálra ítélték és kivégezték felségsértés és emberrablás miatt. A szegény kis Glaphyrát a keresztények temették el nagy titokban, a püspök holttestét azonban nem adta ki a hóhér, hanem a helytartó parancsára csónakon kivitte a nyílt tengerre, malomkövet kötött rá, és elsüllyesztette, hogy a keresztények ne isteníthessék majd mint szentet és vértanút.

Thamar részvéttel hallgatta a szerencsétlen kis rabszolgalány tragédiáját, és meg is könnyezte.

- Kedvesem - szólalt meg Marius, mikor lefeküdtek -, aljas besúgók mindenütt vannak, s ha rád kerülne a sor, egyetlen szerelmem…

- Marius, édesem - simult hozzá az asszony szenvedélyesen -, tudom kötelességemet, s van tőröm. És ismerem Lucretia tragédiáját.

A férfi szerelmesen és büszkén ölelte meg gyönyörű kedvesét.

Thamar csak öt nap múlva látta újra a két hűséges férfit - s ezúttal mindjárt észrevette, hogy jó hírrel jönnek. Turdulus elemében volt; amint leültek, nyomban megivott egy nagy pohár lampsakosit.

- Ezt a zsarnok pusztulására! - koccintotta oda poharát Mariuséhoz.

- Mi történt? - kíváncsiskodott Thamar, s meg sem várta Turdulus válaszát, mindjárt el is mosolyodott.

Turdulus halkabbra fogta a hangját - hisz ebben a rémuralomban tán a falnak is füle van -, s úgy mondta ki a jó hírt:

- A háború kitört, Constantinus urunk megindult.

Thamar sírva fakadt örömében, s mind a két férfi arcára cuppanós csókot csattantott.

A gömbölyű Turdulus nekividámodott:

- Polluxra! Ilyen csókért felkapaszkodnék én akár a Haemus legmagasabb csúcsára is! Erre iszunk, Marius!

Vacsora után Marius részletesen elmondta a legfrissebb híreket: ma délelőtt érkezett meg Sandario titkos jelentése. Licinius 165 000 katonát indított el Constantinus ellen és háromszázötven hadihajót mozgósított: félelmetes számok. Ilyen óriási hadsereget évszázadok óta nem látott a birodalom! Persze, hogy mit ér, az majd kiderül a vallatásnál! A hírek szerint Constantinus urunknak mindössze 135 000 embere van, de tegyük hozzá: ennek a hadseregnek Constantinus a vezére!

Turdulus fölemelte a poharát, mind a hárman koccintottak: - A győzelemre, a szabadságra, a békére! - mondta csengő hangon a fiatalasszony, aki keservesen megszenvedte a vereséget, a szolgaságot és a háborút!

- Kedves kis Thamar - szólalt meg mosolygós ábrázattal a kocsmáros -, szerencsésen megúsztad Galerius, Maximinus vadállati dühöngését, és bizonyosan túléled ezt a harmadik zsarnokot, a legmocskosabbat, Liciniust is.

- Elárulhatom, hogy máris megszabadultunk tőle - szólalt meg Marius -, mert a szentséges Augustus ma reggel hadserege élén távozott a fővárosból, és megindult a Bosporoson át Thrakiába - így indult Maximinus Daia is végzete elé -, hogy megelőzze Constantinust, és váratlanul lecsapjon rá. Szerencsére rossz előjellel indult, mert már itthon a palotában csúfos vereséget szenvedett.

- Hogyhogy? - figyelt fel Thamar. - És kitől?

- Elmondom - felelte Marius, és nagy vidáman belefogott az elbeszélésbe. - Néhány nappal ezelőtt megkapta Licinius a Glaphyra-ügy jegyzőkönyveit, s éktelenül fölháborodott, hogy a gyönyörű rabszolgalány kisiklott a kezéből. Basileios püspök kivégzése egy szikrányit sem csillapította dühét, elvégre püspök annyi van, mint a nyű, ám Glaphyra csak egy volt, s ezt a remek fiatal nőt már senki sem támaszthatja fel. Constantiára gyanakodott, hogy talán ő szöktette meg a lányt, féltékenységből, hogy el ne veszítse Liciniust. Az Augustáról eszébe jutott Pipara, a császárné másik remek rabszolgalánya: húszéves, sudár termetű, fejedelmi testű, büszke szépség; azt mondják: valami barbár királynak a lánya. Lehet, hogy csakugyan az: gőgös, kemény, akaratos, makacs, nem hajlandó sem engedelmeskedni, sem szolgálni; a többi rabszolgalánnyal úgy bánik, mintha legalábbis ő volna a császárné. S oly szép, hogy a tisztek, udvari tisztviselők és birodalmi méltóságok, sőt milliomosok százával szerelmesek belé, s vagyonokat adnának egy éjszakájáért. Pipara eddig mindenkit fölényesen elutasított.

- Remélem, Liciniust is? - szólt közbe Thamar.

- Mindjárt megtudod, kedves - folytatta Marius az elbeszélést. - Amint az Augustusnak eszébe jutott a királyleány, elhatározta, hogy bosszút áll Glaphyráért, és helyette a kívánatos, germán lányt hurcolja ágyába. Tudta, hogy az Augusta szigorú gonddal őrzi a lányt - főleg Glaphyra tragédiája óta -, tehát csak a felesége lakosztályában beszélhet vele; ezért maga mellé parancsolta Cella ezredest, a schola palatina elnevezésű palotaőrség egyik zászlóaljának parancsnokát, és az ő kíséretében meglehetősen illetlenül, udvariatlanul és durván berontott az Augustához. Cella ezredes, aki régi barátom, így beszélte el nekem a most lezajlott jelenetet: Pipara ott ült az Augusta mellett, és beszélgetett vele, közben aranyhímzésén dolgozott.

Licinius odalépett hozzá, és azt mondta neki: „Velem jössz?” „Hová?” kérdezte Constantia.

„Mi közöd hozzá?” förmedt rá a császár. „Hogy merészelsz így beszélni velem?” „Ahogy megérdemled” - vágta rá a császár. „Mit akarsz ezzel a lánnyal?” - rikácsolta az asszony. „Az az én dolgom! Ha mindenáron tudni akarod: az ágyamba viszem! Ma éjjel velem hál, mielőtt még ezt is megszöktetnéd!” „Hagyj békén és hagyd békén ezt a lányt is” - szólt rá erélyesen Constantia. Erre a császár odalépett Pipara elé, megragadta a csuklóját, és keményen rászólt: „Gyerünk!” Pipara ellökte magától a császár kezét, és felcsattant a hangja: „Nem megyek veled! Hagyj békén! Mocskos kéjenc, a drága kis Glaphyra gyilkosa, takarodj innen!” „Így beszélsz velem, hitvány rabszolga?” „Királylány vagyok, s úgy beszélek veled, hitvány gyilkos, ahogy megérdemled!” Ezzel mint a párduc odaugrott Licinius elé, fölemelte mind a két izmos karját, s jobbról-balról oly istenesen felpofozta a szentséges császárt, hogy a nagy férfiú megtántorodott, s ha Cella fel nem fogja, hanyatt vágódik. Az ezredes kötelességszerűen kardot rántott, hogy levágja a lázadó rabszolgát, de Constantia egyetlen mozdulattal lehűtötte buzgalmát. A szentséges Augustus szégyenszemre kirohant a teremből, ordítozott, szitkozódott, de a pofonokat sehogyan sem tudta letörölni mocskos ábrázatáról. S mivel tudta, hogy megint túlfeszítette a húrt, s maga ellen ingerelte Constantiát, tehát nem állhat bosszút sem rajta, sem a hirtelen kezű amazonon, s mivel nem óhajtotta, hogy az udvar hetekig az ő csúfos kudarcán szórakozzék, azonnal riadót fúvatott, s hadseregének élén elindult Constantinus ellen.

Mert csak ez volt az egyetlen módja, hogy kiköszörülje a császári méltóságán, esett csorbát: győzni, hőssé magasztosulni, és a maga kezébe ragadni a birodalom kormányát - egyedül!

Mert a római birodalom története azt tanúsítja ugyan, hogy megölni lehet a császárt, de arra, hogy Augustust felpofoztak volna - s méghozzá egy rabszolgalány! - nincs példa a világ történetében!

Licinius tehát elindult, hogy megdicsőüljön, Nikomedeia pedig föllélegzett.

Trevirit, Galliát, sőt egész Nyugatot felvillanyozta a császár elhatározása, hogy fegyverrel torolja meg a keleti Augustus esküszegesét, keresztényüldözését, oktalan vérengzését, botrányos erőszakoskodását és szégyenletes erkölcstelenkedését. Titkos üzenetben figyelmeztette Constantiát, hogy fékezze meg a vénségére nekivadult és valósággal dühöngő őrültet; így a szerencsétlen Augusta kínos dilemmába került: Constantinus békeszerzésre kérte, Eusebios háborúra uszította, és Constantia inkább a buja éjszakák hőse mellett döntött.

Constantinus, miután kísérlete sikertelen maradt, villámgyorsan cselekedett. Egyszerre megfeledkezett mindenről: fiairól, feleségéről, gyötrő reumatikus fájdalmairól, csak egyetlen gondja volt, éspedig a háború, s a tartományok kormányzásának és védelmének biztosítása a háború idejére!

- Concordius - rendelkezett a császár a consistoriumban -, átveszed az itthon maradó haderők felügyeletét és vezényletét a nyugati tartományokban, Italiát és Afrikát is beleértve, mert Volusianus, a keleti harci terepek legjobb szakértője, velem jön; Ursacius már eljuttatta hozzá parancsomat, hogy legióival Ravennában csatlakozzék hozzám, s amíg megérkezem, mozgósítsa a ravennai és misenumi hadiflottát. Crispus Caesar, hadseregemmel vonulsz Licinius ellen, de csak Ravennáig, ott átveszed a két hadiflotta főparancsnokságát, s megindulsz az Adrián, mert Ablaviustól azt az értesítést kaptam, hogy Licinius hajóhada már a Peloponne-soshoz közeledik, nyilván azzal a szándékkal, hogy áruló módon váratlanul megtámadja tengeri támaszpontjainkat, és legióival Italiában partra szálljon. Holnap megérkezik Eboracumból Dulcitius tábornok, s veled indul Ravennába: tapasztalt katona, meggondolt és tehetséges parancsnok, s a tengeri háborúnak is kiváló szakértője. Hermogenes spectabilis azonnal kezébe veszi a hadsereg anyagi utánpótlásának intézését. Ablaviust kineveztem a kémszolgálat főnökévé, s minthogy emiatt nem láthatja el hivatalát, Italia vicariusává téged nevezlek ki, Sosius; megkapod természetesen a spectabilis rangot, és már holnap indulsz Rómába. Vecasius, mától kezdve Gallia vicariusa vagy, ugyancsak spectabilis rangban.

Egyúttal a háború végéig rád bízom a palota, Fausta Augusta és gyermekei gondozását és védelmét. Hosius clarissimus velem jön, mint polgári tanácsadó, elsősorban a keleti vallási zűrzavarok rendezésére közvetlenül a győzelem után. Vallási ügyekben itthon majd Vettius Rufinus, pontifex Solis intézkedik.

Ebben a pillanatban fölállt Hermogenes és meghajolt:

- Szentséges Augustus, éppen most, a consistorium előtt, levelet kaptam Vettius főpaptól Ostiából, hogy örökre visszavonul a világtól, s ezentúl szent magányosságban csak lelkének, a szemlélődésnek és az eksztázisnak kíván élni.

- Akkor Flavius Gallicanust bízom meg ezzel a hivatallal.

- Ő is most jelentette be, hogy Ostiába vonul, keresztény remeteségbe, a szent egyiptomi remeték példájára.

- Mi ez? Vallási téboly ütött ki a spectabilis urak közt? - csapott az asztalra pulykavörösen az Augustus. - Nehéz időben, háborúban, ez bűnös közömbösség, sőt árulás! Erről még beszélünk - csattant fel a hangja. - Akkor Pomponius Matho vegye át Hosius clarissimus munkakörét! Ezzel végeztünk. Mindenki a helyére.

Constantinus fölpattant helyéről, és katonás léptekkel távozott.

Ami most következett, az a céltudatos szervezés, a katonai fegyelmezettség és a kemény akarat valóságos csodája volt; nemcsak abban, hogy a hadsereg oly pontosan működött, mint egy kifogástalanul megtervezett és felépített gépezet, hanem abban is, hogy a hadsereg oly bámulatos gyorsasággal mozgott, amilyent Julius Caesar óta eddig csak egyszer látott a hadtörténelem, ugyancsak Constantinus lendületes felső-italiai előretörésében Maxentius ellen. A Hispaniából, Britanniából, Galliából Kelet felé özönlő legiókhoz szinte percnyi pontossággal csatlakoztak a germaniai, itáliai és illyricumi csapatok, s az egyesült hadsereg oly viharos gyorsasággal zúdult rá előbb Pannoniára, aztán Moesiára, hogy Licinius, nehezen mozgó seregével - amelynek Kalchedonnál még a Bosporuson is át kellett kelnie - alig ért Byzantionba, máris arról értesült kémei jelentéséből, hogy Constantinus hadserege már Philippopolist is elhagyta, és veszedelmes iramban közeledik Adrianopolishoz.

- Hazudsz! - ordított rá Lupicinus tábornokra Licinius. - Ez lehetetlen! Eddig minden jelentésünk megegyezett abban, hogy Constantinus még Veronáig sem juthatott el, s most egyszerre itt terem az orrunk előtt? Hogy lehet ez, Olympios?

- Úgy, szentséges Augustus - szégyenkezett a vén tohonya Olympios -, hogy valamennyi kémjelentésünk hamis: mind az ellenség hírszerző irodája sózta rá kémeinkre.

- Hol van az a bitang praefectus praetorio, az a naplopó Tertullius, akit megbíztam a hírszerzéssel? - hörögte Licinius tehetetlen dühében. - Megfojtatom a gazembert! Ha nem előzhettem meg Constantinust, minden elveszett!

- Szentséges Augustus - szólalt meg Lupicinus -, már átalakítottam a haditervet az új helyzetnek megfelelően. Adrianopolisnál, a Hebrus és a Tonsus összefolyása fölött várjuk a Haemus déli lejtőin közeledő ellenséget, rejtekben, s mikor leér a síkságra, kétoldalról bekerítjük, s mindenestül beleszorítjuk a folyókba.

Silvanus ezredes ezt gondolta magában: „No, ez a Lupicinus sem ette kanállal a taktika tudományát”, Olympios semmit sem gondolt, Licinius ellenben ezt mondta rá: - Nagyon jó! Elfogadom! Lusius - szólt oda a szárnysegédnek -, parancs Sandario vicariusnak: jobb- és balszárnyunkra két-két legiót, oldalvédnek! Lupicinus, add ki a parancsokat!

Lupicinus vörös krétával vonásokat húzott a térképre, Lusius tisztelgett: - Igenis, szentséges Augustus.

Az egész vezérkarban senki sem tudta, hogy Sandario mindössze egy-egy századot hagyott a thrakiai hegységekben, maga pedig mind a négy legiójával már tegnap este csatlakozott Constantinushoz, Subzupara mellett, s mint a thrakiai terep legjobb ismerője, biztos tájékozottsággal vezette Constantinus elővédjeit Licinius ellen, akinek újsütetű haditervét jól ismerte, mert a hiú Lupicinus már négy nappal ezelőtt tövéről hegyére elmagyarázta neki.

Tertullius most igyekezett pótolni, amit elmulasztott, mert még mindig volt alkalma a propagandára. Ugyanis Licinius csak erőszakolt hetvenkedéssel tudta tartani a lelket magában, s minél sűrűbben futottak be a kémek riasztó jelentéseikkel Constantinus közeledéséről, annál jobban elvesztette a fejét. Nappal démonokkal viaskodott, habzó szájjal üvöltözött értelmetlen szavakat, legtöbbször zagyva parancsokat, éjjel pedig nem égi jelenségek biztatták, hanem lázálmok gyötörték. Hermonnak annyi dolga volt, mint még soha: irtózatos agyrémeket és kétségbeejtő baljóslatú jeleket kellett naponta fényes győzelemre magyarázni. Tertullius lázas buzgalommal terjesztette a győzelmi jóslatokat; a legnagyobb sikert Licinius egyik állítólagos álmának terjesztésével aratta: a császár azt álmodta, hogy egy sugárkoronás genius aranytálcát hozott elé, és feléje kínálta; a geniusban ráismert Glaphyrára, az aranytálon pedig óriási emberfej feküdt, homlokán a véres Krisztus-jelvénnyel. Az emberfej arcvonásai, fölismerhe-tetlenek voltak. Hermon magyarázata szerint a szárnyas genius nem más, mint Victoria, a Glaphyra szó annyit jelent, mint sima és ragyogó, a Krisztus-jellel megbélyegzett fej Constantinus feje, amely a győzelem után Licinius ölébe hull. Hermon ismerte Artemidorosnak azt az elvét, hogy a művelt ember az álmokból és látomásokból azt magyarázza ki, amit akar, s főképpen azt, amire szüksége van.

Így magyarázott meg egy másik csodálatos jelenést is. A katonák, amint átvonultak a thrakiai helységeken, mindenhonnan rémülten jelentették, hogy a falvakban és városokban csak úgy hemzsegnek Constantinus seregei, fényes fegyverzetben, sisakjukon a ragyogó napkereszttel; a seregek úgy vonultak, mint egy diadalmenet. Ez megriasztotta és elcsüggesztette Licinius katonáit, mert a jelenés csapatai, amint közelükbe értek, szétfoszlottak, és elenyésztek a levegőben. Hermon azonnal készen volt a magyarázattal: jobban meg kellett volna nézni a jelenést, s akkor meglátták volna a katonák kezein a bilincseket, mert nem diadalmas seregek voltak ezek, hanem menetelő hadifoglyok.

Minél szebb volt a magyarázat, s minél hangosabb volt a hírverés, annál keservesebb kiábrándulást hozott a valóság.

Constantinus hadserege három oldalról támadt, mégpedig olyan elsodró lendülettel, hogy Licinius csapatai még csak ki sem bontakozhattak, máris belekerültek a harc forgatagába, s a tisztek parancsokat sem tudtak adni, mert a tábornokok fejvesztetten kapkodtak, s egymásnak ellentmondó intézkedéseket tettek: Lupicinus haditerve tökéletesen csődöt mondott, viszont Constantinus hadserege megbonthatatlan rendben, rendületlenül, tervszerűen harcolt, s a legiók élén ezüstpáncélosan, napkeresztes sisakban, bíborpalástosan maga a császár viharzott előre, mint a földreszállt Sol Invictus, könyörtelenül sújtó kardjával.

Lupicinus tervét Constantinus valósította meg: a két folyó összeszögellésében úgy megtorlódott a Licinius-hadsereg, hogy harcról szó sem lehetett: Constantinus a VIII. Augusta cohorsaival, s nyomában Terentius Titullus a hős II. Italica legio élén úgy vetette rá magát az összezsúfolódott és megtorpant ellenségre, hogy Licinius katonái védekezni is alig bírtak: hulltak, mint aratáskor a búzakalász, s közben Constantinus hadseregének félkör alakú arcvonala szívósan, lassan, de elháríthatatlanul szorította az ellenséget a folyókba.

Liciniusnak már több mint 30 000 katonája hevert holtan a csatatéren, a többi eszeveszetten igyekezett átkelni a folyókon, sok ezernek sikerült, elsősorban Liciniusnak, sok tízezer odaveszett a két sebes folyó vadul hömpölygő hullámaiban.

Constantinus megismételte a Saxa Rubra mellett fényesen bevált taktikáját.

Menekült, aki tudott, elsősorban a tábornokok: Lupicinus megadta magát, Cella ezredes is, Silvanus a császárral vágtatott Syrallum irányában, hogy minél gyorsabban eljussanak a sereg roncsaival Byzantionba. Persze, Olympios is igyekezett menteni az irháját, de lova visszacsúszott a sikamlós partról, a tábornok lezuhant róla, föltápászkodott, körülnézett, kereste a kardját, de ebben a pillanatban odaért cohorsa élén Talio, és visszakézből egyetlen csapással átvágta a tábornok torkát.

Olympios belezuhant a folyóba, Talio a jól végzett munka öntudatával nézett a süllyedő hulla után: megérdemelte sorsát ez a gyáva, meghunyászkodó puhány, gondolta magában, kiszolgálta Galeriust, Maximinust, Liciniust; minden császárnak hűséges talpnyalója volt.

Constantinust elveszítette volna, ha túl nem járunk az eszén: szerencséje, hogy megdöglött!

Taliónak nem volt ideje sokat rágódni az árulók sorsán: a műszaki csapatok, ötszáz lábnyi távolságban egymástól, erős hajóhidakat ácsoltak, legalább tízet. A győzelmes csapatok sorra átkeltek a Hebruson, s megkezdték a megvert hadsereg üldözését. Constantinus bámulatosan gyors volt, de a menekülők még gyorsabbak, úgyhogy Liciniust csak Byzantionnál sikerült utolérni. S nemcsak utolérni, hanem meg is előzni.

Ugyanis Constantinusnak pompás ötlete támadt:

- Sandario - szólította meg a vicariust még Byzantion előtt, amikor a tábor éppen éjjeli pihenőre akart vonulni -, ismersz-e itt a Bosporus partján olyan átkelőhelyet, ahol legkönnyebben és leggyorsabban átjuthatnánk Kalchedonba?

- Szentséges Augustus, az egész partszegélyt úgy ismerem, mint a tenyeremet. Itt ezen a ponton - mutatott a katonai térképre - jó távol Liciniusék táborától, észrevétlenül verhetnek hidászaink akár öt hajóhidat, éjfél után indulhatnak, hajnalban már biztos állásokba vonulhatnak a parti magaslatokon, s reggel tárt karokkal fogadhatják a megvert ellenséget.

- Ezt akarom, Sandario. Vidd meg a parancsot Volusianusnak.

A hadműveletet az éj csöndjében észrevétlenül végrehajtották. Mikor Licinius reggel partra szállt Kalchedonban, és maradék haderejével megindult Nikomedeia felé, alig haladt két mérföldet, egyszerre ijedten látta, hogy a környező dombok megelevenednek, vad rohamban lezúdul az őserdőkből Constantinus győzelmes hadserege, és pillanatok múlva azt is rémülten látta, hogy serege körül bezárul Constantinus vasgyűrűje, s ebből az egérfogóból nincs menekülés!

Hiába volt hát minden látomás, jóslat, hókuszpókusz - gondolta magában -, Hermon tudománya csődöt mondott. Most értette meg a vén bűnös, hogy a Glaphyra-álomnak mi volt az igazi jelentése.

Hirtelen elhatározással fehér zászlós futárt indított Constantinushoz azzal az ajánlattal, hogy megadja magát, ha a győztes Augustus megkegyelmez az életének. Egy óra múlva ott térdelt a megalázott Licinius a győztes Constantinus előtt, levetette bíborát, s hódolattal átnyújtotta sógorának. Constantinusnak megfordult a fejében, hogy legjobb volna itt helyben megfojtani az elvetemedett vén gonosztevőt, de akármennyire kardoskodott Hosius is, hogy a béke és az egység érdekében a legokosabb volna Zabas közreműködésével megoldani a Licinius-problémát, Constantinus nem akarta megszegni adott szavát: nem végeztette ki, hanem erős katonai fedezettel elküldte Thessalonikébe - abba a városba, ahol az ártatlan Prisca és Valeria embertelen meggyilkolása miatt halálosan gyűlölték -, és parancsot küldött a város elöljáróinak, hogy a volt Augustust szigorúan őriztessék, minden lépését figyeljék, s ha megmoccan, rögtön verjék bilincsbe.

Licinius azonban még akkor is kedvező fordulatban reménykedett, amikor már hajóra szállt vele a fogolykísérő centuria. A parancs értelmében a bukott Augustust az egész tengeri úton bilincsbe verve kellett szállítani, de az öreg még így is arról ábrándozott, hogy ép hajóhada még megfordíthatja az egész háború sorsát. Ha győz a hajóhad, ő bizony véres bosszút áll: Lupicinus tábornokot, Cella ezredest, Sandario vicariust kihallgatás nélkül kivégezteti, Constantinust pedig elevenen megnyúzatja, akárcsak I. Shapur parthus király hatvanöt évvel ezelőtt Valerianus császárt. Constantinus lesz a második nyúzott császár a római történe-lemben. De a legnagyobb élvezet lesz megnyúzatni vagy elevenen elégettetni, vagy karóba húzatni, vagy kerékbe töretni azt a Pipara nevezetű ádáz némbert! És majd Constantia dolgát is meg kell vizsgálni: mi volt a szerepe ebben a gyalázatos merényletben és főleg az isteni Glaphyra megszöktetésében…

Ezekkel a gondolatokkal játszadozott az egész hajóúton, s még jó ideig az után is, hogy megérkezett Thessalonikébe. Mikor a kísérő század parancsnoka bevezette a szegényes házba, amelyet szállásának kijelöltek, ezt mondta neki:

- Ez a szoba a lakásod, ez a szalmazsák az ágyad, ez a szék meg ez az asztal a bútorzatod, ez a korsó meg ez a cseréptányér az étkezőkészleted. Ebben a szobában töltötte utolsó éjszakáját Prisca és Valeria, a két ártatlan Augusta, ugyanezen a szalmazsákon. Hát ezek után aludj jól, vén Licinius, álmodjál szépeket!

Licinius egész éjjel vergődött, hánykolódott, nyöszörgött: áldozatainak sápadt árnyai kísértették. De nappal szomjasan várta a hírt a hajóhad fényes győzelméről. A hír meg is jött néhány hét múlva: „Constantinus hajóhada, Crispus Caesar és Dulcitius tábornok parancsnoksága alatt, Chrysopolisnál, a Bosporus partján, Kalchedon közelében, irtózatos viharban tönkreverte Licinius hajóhadát. Tengernagya, Abantus, elesett, hajóit Crispus hajítógépeinek tüzes nyilai felgyújtották, s a megmaradt egységeket a rettenetes vihar szórta szét és semmisítette meg.”

Ez volt a vég - gondolta magában a fogoly -, a jóvátehetetlen és reménytelen bukás.

Ettől fogva fásultan, eltompultan, gondolattalanul és mindenesetre fúriák, démonok és kísértetek nélkül aludta át az éjszakát!

Constantinus győzelme teljes volt. Teljes és végleges. Nem lehetett olyan őrült lázadó, összeesküvő vagy bitorló, aki merészelt volna szembeszállni Helios hősével, a mindig győzelmes Constantinusszal. A császár, az egyetlen Augustus, a felszabadult lakosság örömujjongásában vonult be Nikomedeiába, és azonnal a rend helyreállításához és a kormányzat megszervezéséhez látott.

Azzal kezdte, hogy évtizedek óta rendíthetetlen hívét és győzelme egyik leghathatósabb segítőtársát, Sandariót kinevezte tábornokká, Marius Brellicust pedig az udvari személyzet főnökévé, a magister memoriae ranggal és a spectabilis címmel; meghagyta hivatalában a tehetségtelen, műveletlen és savanyú Marcust, aki a scrinium epistularum, vagyis a levelezés jellegtelen és gépies munkáját intézte ezentúl is.

Az első nap javarésze katonai intézkedésekkel telt el: a polgári ügyekre csak pillanatokat szentelhetett: éppen hogy megindította az igazgatás gépezetét. A hetekig tartó feszültség embertelenül megviselte, Anicius Ingenuus nyomatékosan javasolta, hogy azonnal siessen Prusába, s kezdje meg izom- és ízületi fájdalmai gyógyítását, de a szervezés láza egészen elöntötte: úgy érezte, hogy még nem mehet.

Valóban annyi feladat várta, hogy a legsürgősebb, sőt a legfontosabb kihallgatásokra is csak jó néhány nap múlva tudott időt szakítani. Volusianus, Terentius Titullus és Concordius is fullasztó hajszában dolgozott vele.

Végre sor került Constantia kihallgatására; az asszony mély hódolattal közeledett az Augustushoz, és zokogva térdelt eléje.

- Nobilissima - ezzel a megszólítással adta értésére Constantinus, hogy már nem Augusta -, nincs okod a kétségbeesésre, sőt örülhetsz: áruló és lázadó férjedet nem végeztettem ki.

Örüljön, s te is örülj, hogy él. Ha ugyan lehet még öröme az életben.

- Szentséges Augustus - nyöszörögte Constantia jól megjátszott bánattal -, engedd meg, könyörgök, hogy a palotában maradhassak, vagy ha ez lehetetlen, Thessalonikében telepedjem le, hogy osztozzam férjem sorsában.

- Nobilissima - felelte Constantinus ridegen -, egyik kérésedet sem teljesítem. Itt maradsz Nikomedeiában, s új lakásodról majd gondoskodom. Férjedért ne aggódj: ha békén marad, a haja szála sem fog meggörbülni.

Constantia mélyen meghajolt, s titokban kaján mosoly villant az ajkán: hiszen álmaiban sem kívánhatott jobb megoldást ennél! Külön palotája lesz, ott aztán szabadon élhet szerelmének!

Alig várta, hogy elbocsássa a császár: minél előbb szerette volna közölni a jó hírt Euse-biosszal. De Constantinus fölemelte jobb kezét; így jelezte, hogy még mondani akar valamit: - Igaz is: a te rabszolgalányod az a Pipara, aki felpofozta szentséges férjedet?

- Igenis, szentséges Augustus.

- Még ma jelentkezzék nálam kihallgatásra - rendelkezett a császár.

Félóra múlva Pipara a császár elé járult, szertartásosan elvégezte a háromszoros adoratiót, és csak a szertartásmester pálcájának koppantására állt fel. Kemény arcvonásai kissé megenyhültek, s ajkain mintha mosoly játszott volna. De amint föltekintett s meglátta Constantinust, a felséges jelenség egészen lenyűgözte és elbűvölte. Az aranydalmatikában, az aranycipőkben, aranydiadémmal a fején, drágaköves aranygyűrűkkel az ujján, bíborpalásttal a vállán, arany napkeresztes jogarral bal kezében olyan volt a császár, mint egy mennyei jelenés; ha a barbár Pipara tudott volna a napistenről, szentül azt hitte volna, hogy maga a földre szállt Sol Invictus tündöklik ott a bíborpárnás arany karosszékben. A jelenés annyira elkápráztatta, hogy minden udvari szertartásrend ellenére letérdelt az Augustus előtt, s égő homlokát az emelvény indiai szőnyegére hajtotta.

Egy pillanat alatt ezernyi gondolat viharzott át az agyán: a zsarnok aljas támadása… a maga vakmerő lázadása… az életével játszott, mikor megfenyítette és megszégyenítette a gyáva kéjencet… a vén bűnös bukása… és a győztes hős felbukkanása túlvilági aranyos ragyogásban… ez az erő, ez a méltóság, ez a férfiszépség… ez büntette meg az aljas Liciniust… ó, ha ráemelhetné forró tekintetét hálával… nem, nem! szerelemmel, imádással, hiszen imádja ezt az isteni szépséget… ó, ennek gyönyörrel adná oda párductestét, amely még nem ismert férfit…

Gondolatai hirtelen megszakadtak, elöntötte a forróság… lehet, hogy megint az életével játszik - villant a fejébe - mindegy… akarja, halálosan akarja ezt a földi istent! S mintha eszét vesztette volna, odaborult Constantinus aranycipőjére, két izmos karjával szorosan átfonta lábait, s ki tudja, mi nem történik még, ha ebben a pillanatban nem koppan erélyesen az aranyrojtos pálca. De koppant, méghozzá kétszer: Pipara fölriadt révületéből, fölállt, végigsimította homlokát és szemét, mintha lidércnyomásos álomból ébredezne.

Constantinus úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Fölemelte szentséges jobbját, így jelezte, hogy szólni kegyeskedik, Euporius hármat koppantott, ünnepélyesen.

…Constantinus érezte, hogy a távoli barbár erdők e vadvirágának forró testéből a romlatlan szerelem tiszta és perzselő lehelete lobog és árad felé. Annyi megpróbáltatás, annyi szívós és elkeseredett küzdelem, annyi futó fellángolás és annyi vad testi gyönyörűség után, íme, üres szívvel érkezett a célhoz. S most itt ez a lány: csupa duzzadó erő, csupa ősi szépség, ösztönös imádat és őszinte szerelem: egész viselkedése, minden mozdulata, szemének melegen csillogó sugárzó fénye hódolatra, hűségre és szenvedélyre vall. Minervina alázatos odaadása, Thamar titokzatos keleti rajongása, Matidia párduc hajlékonysága, és talán a kis Claritas fojtott izzása is együtt van ebben az egészséges, izmos, rugalmas barbár leányban, szabályos és kemény vonalú arcában, amelyet szerelmessé szépít az enyhe pirosság: rejtett belső tüzek fénye; izgalomtól meg-megvonagló keskeny ajkain vad csókok csábító ígérete és érzéki varázsa parázslik.

…És itt, a sikerek sugárzásában, a győzelmek túlvilági ragyogásában, birtokában oly mérhetetlen hatalomnak, amilyenről uralkodó eddig még csak nem is álmodhatott, Fausta gonoszsága, gyűlölködése, kétszínűsége és közömbössége után: szabad-e lemondania életének erről az utolsó nagyszerű élményéről? Ebben a tündöklő, ám sivár magányosságban, az arany és a bíbor ragyogásában szabad-e visszautasítania ezt a forró, tiszta és hűséges rajongást?

…Minden idegszála ezt lihegte: „Fogadd el, vedd el! Ne dobd el magadtól az ifjúság, a tisztaság, a hűség hármas gyönyörű ajándékát!” De mintha máris felcsattant volna belsejében a mennyei sugallatok komor hangja: „Mondj le róla! Ne nyúlj hozzá! Menj tovább az égi jel útján, földi szenvedélyektől érintetlenül!”

Ez az egész belső vihar mindössze pillanatokig tarthatott, de tisztító vihar volt: újra hivatására serkentette Constantinust. Mikor megszólalt, száraz és közömbös volt a hangja: - Megfenyítetted a zsarnokot: bátran viselkedtél! Jutalmul felszabadítlak. Visszamehetsz hazádba, népedhez, szüleidhez.

Pipara nem köszönte meg a császári kegyet, hanem izgalomtól remegő hangon, kissé felindultan felelte:

- Én szeretnék itt maradni a palotában… Úrnőm, Constantia mellett… és melletted…

Ez az ellenkezés, ez a nyílt vallomás, éppoly vakmerőség volt, mint Licinius megfenyítése.

Euporius majd elsüllyedt szégyenletében, s izgatottan kopogni kezdett; egyszer csak rémülten vette észre, hogy négyet koppantott: forgott vele a terem, úgy érezte, hogy menten összedől a világ.

De Constantinus nyugodt maradt. Már a harmadik koppantásra beszélni kezdett, s ezzel helyrebillentette a megzavart világrendet. Most még szárazabb és közömbösebb volt a hangja, mint az imént:

- Holnap indulsz a császári posta különkocsiján!

Pipara úgy támolygott ki a teremből, mint az alvajáró.

Constantinus méltóságosan fölszegte a fejét, üres tekintete a semmibe révedt, felségesen, megközelíthetetlenül.

A diadém hidegen csillogott a homlokán.

A császári palota oszlopos előcsarnokában, a főkapuval szemközt, a széles, sima falmezőn, lelkesen dolgozott Lucillus, a festőművész. Fatokba szorított szénrudacskával rajzolta a falra a Constantinustól megrendelt nagyszabású falfestmény vázlatát. Az egyik oszlop tövében kopasz fejű, karvaly orrú, szikár férfi állt; összehunyorította szúrós szürke szemét, de így sem sokat látott: az állvány mögül érthetetlen girbegörbe vonalak feketéllettek a szemébe, és még Lucillust, a festőt is alig nézhette meg jól, annyit cikázott föl-le az állványzat létráin.

Egyszer aztán lejött, letelepedett az oszlopos csarnok egyik márványpadjára, elővette iszákját, és falatozni kezdett. A szikár alakot megismerte: Hosius volt: de most észrevett mellette egy másik nézőt is, akit még sohasem látott, de nem is láthatott. Ez az ember szintén fehér, földig érő tunica talarist viselt, fölötte szabályosan ráncolt palliumot. Pontosan az ellentéte volt Hosiusnak: kövérkés, puha, löttyedt arcú, vastag ajkú, folyton mosolygó, ősz hajú emberke; szüntelen hajlongott, alázatoskodott, összedörzsölte hájas kezeit. Hosius tegnap óta ismerte: ez is Eusebios volt, ez is keresztény, ez is ariánus, akárcsak a másik Eusebios; sőt ez is püspök, a palesztinai Kaisareia vagy római nevén Caesarea Augusta, görögül Stratonos Pyrgos, a régi és híres kikötőváros püspöke. Tegnap tisztelgett Constantinusnál, kenetes szólamok, szemforgató áradozások és kiadós talpnyalogatások kíséretében; Hosius mindjárt a kihallgatás után sokáig beszélgetett vele, és alaposan kiismerte; megállapította, hogy egyik jellemző tulajdonsága a gátlástalan hazudozás - ezt a cordubai püspök mint szakértő, csalhatatlanul fölismerte -, másik az émelyítő hízelkedés; harmadik a megállíthatatlan fecsegés. A festő nyugodtan és jó étvággyal falatozott, rá se hederített a papokra - Hosius azonban megszólította:

- Mi lesz ebből, Lucillus?

- Ha vázlatot rajzolok, amint láthatod, akkor nyilván falfestmény - vetette oda félvállról a művész.

- És mit ábrázol a festmény? - kíváncsiskodott a püspök.

- Az Augustustól azt a parancsot kaptam, hogy ezen a falon fessem meg a Liciniuson aratott győzelmét; az ábrázolás legyen jelképes. Hát én most próbálkozom: egymás után rajzolom fel, és mosom le a vázlat vonalait: mert hát hogy is lehet egy győzelmet szimbolikusan ábrázolni?

- No és végül mi lesz belőle?

- Honnan tudhatom én azt előre? Ismered Horatius csúfolkodását: a festő szépasszonyt kezd festeni: gyönyörű a feje, a nyaka, a keble, a dereka, s mire a művet befejezi, akkor látja, hogy a szépség undorító halfarokban végződik! Emlékszel rá, ugye? - és jóízűt nevetett.

Nem, Hosius sohasem olvasta Horatiust.

- Találtál már szimbólumot? - faggatta tovább a püspök a festőt.

- Nagy keservesen kiagyaltam valamit - felelt Lucillus és nagyot harapott a hagymájából: - egy napkeresztes hős lándzsával keresztüldöfi és a mélységbe taszítja a lábainál vonagló sárkányt.

Ezt rajzolgatom most.

Erre megszólalt a kaisareiai:

- Kedvesem, nyilván eltaláltad őszentsége elképzelését - és mosolyogva dörzsölgette össze puha kezeit -, mert ő bizonyosan Izaiás próféta nevezetes jövendölésére gondolt: „Az Úr majd meglátogatja kemény, nagy és erős kardjával a Leviátánt, a tekergő kígyót, a tengeri sárkányt pedig megöli.”

- Testvérem, Eusebios - szólt közbe Hosius -, biztosíthatlak, hogy Constantinus őszentsége hírét sem hallotta Izaiásnak, ennélfogva nem is gondolhatott rá. Inkább talán a sárkányölő Jasonra vagy Heraklesre gondolt. Tudniillik a mitológiát ismeri, és a sárkányölő hős valóban az ő méltó szimbóluma lehetne.

Lucillus közben befejezte a falatozást, összekötözte iszákját, félretolta, aztán összecsapta a kezeit, és harsányan fölnevetett:

- Hallod-e, clarissimus, ti papok, sőt keresztény papok, mert az öltözetéről ítélve, az a kövérkés úriember is pap, ti keresztény papok így fújjátok föl a bolhát elefánttá, így kerestek csomót a kákán, így bonyolítjátok az egyszerű dolgokat, így csűritek-csavarjátok problémává és vitává a teljesen világos és egyszerű tényeket! Megbocsáss, clarissimus, művészember vagyok, nincs kedvem a szőrszálhasogatásokhoz és a meddő vitatkozáshoz; ám ti, úgy látszik, az ilyen légből kapott és hajuknál fogva előrángatott problémákon szerettek rágódni, hogy ne mondjam: rágcsálni, mint a régi rétoriskolák mesterei a mondvacsinált agyficamaikon.

- Lucillus - szólt rá Hosius, hogy kissé megvédelmezze a keresztény papokat -, tiszteletlenül beszélsz velünk.

- Ez lehetséges - felelte könnyedén a festő -, de az iménti vitátok semmiféle tiszteletet sem ébresztett bennem irántatok. Hogy pedig ne vitatkozzatok tovább hiába, megmondom: Constantinus őszentsége sem Izaiásra nem gondolt, sem Heraklesre vagy Jasonra, mert a sárkányölő hős ábrázolása egyes-egyedül az én ötletem volt, az Augustus még nem is tud róla!

Vállára vetette az iszákját, vissza se nézett az elképedt haruspexekre, és fütyörészve s mosolyogva lépkedett a létrákon fölfelé.

Mire Fausta megérkezett a gyermekekkel, jó néhány hónap múlva, a festmény is elkészült: talpig ezüstben ragyogó hőst ábrázolt, abban a pillanatban, amint már halálra döfte lándzsájával irtózatosan vicsorgó ellenségét, a lábainál vonagló, pikkelyes testű, tűzokádó sárkányt, és irtózatos erővel a mélységbe taszítja. A mozgalmas, száz színben pompázó festmény mestermű volt: ezt a szakértők egyhangúan elismerték. De elismerte Constantinus is, amikor ünnepélyesen megtekintette, és hátraszólt kíséretéhez, elsősorban Talióhoz - aki ma viselte első ízben tribunusi díszegyenruháját, az aranylánccal: - Ez még szebb, mint Ámor keresztre feszítése Treviriben.

Corfulenust nem szertartásos ünnepélyességgel fogadta a császár, hanem magánkihallgatáson: ezt a kiváltságot eddig csak Talio élvezhette. Corfulenus mindazonáltal mély meghajlással közeledett a császárhoz, térdet hajtott, de Constantinus megfogta a karját, és fölemelte. Mikor nem ragyogott szertartási díszben, mikor nem játszotta a földre szállt isten szerepét: egy-egy pillanatra ember is tudott lenni.

- Corfulenus, hűséges öreg bajtárs, kelj föl, ülj ide mellém, hiszen annyi mindenről kellene beszélgetnünk. Idestova húsz éve már, hogy nem láttalak. Megöregedtünk, öreg bajtárs.

Corfulenusban kemény csatát vívott egymással a hódolat és az elérzékenyülés. A hódolat kerekedett felül:

- Szentséges Augustus - felelte az egykori őrmester minden érzelgősség nélkül -, mindent megőriztem, amit rám bíztál. Licinius szívesen elkobozta volna birtokaidat, de csak az utolsó pillanatban talált jogcímet a rablásra, azt, hogy a haza ellensége vagy. Elkésett. Viszont Jucundusnál elhelyezett millióidhoz sem nyúlhatott, mert készpénzvagyonodat Constantia Augusta letétjeként helyeztem el nála. Az Augusta nem tudott róla, s máig sem tudja.

- Corfulenus, öreg bajtárs, ma elveszed évtizedes hűséged jutalmát; vagyonom kezelése alól fölmentelek, add át a gazdasági ügyek intézését a derék Feriknek, mert te más beosztásba kerülsz: kinevezlek, tribunusi rangban, a fehér testőrség parancsnokának.

Az új tribunus azt sem tudta, hogyan támolygott ki a császár fogadószobájából.

Faustát, a testőrszázad élén, már az új parancsnok, Corfulenus fogadta. Amint az Augusta bevonult az oszlopos előcsarnokba, megállt, és érdeklődéssel szemlélte a pompás falfestményt. És amit senki sem vett észre, ő észrevette: - Hosius - fordult a püspökhöz, aki a festményt mutogatta és magyarázta neki -, ez ki? - és rámutatott a sárkányölő hősre.

- Ez, Augusta, szentséges férjed; a sárkány az áruló Licinius; ez a két ifjú pedig a két kis nobilissimus: Constantius és Constans.

- És hol vagyok én? - kérdezte élesen Fausta.

Hosiusban megfagyott a vér: erre a kérdésre nem tudott felelni. Bölcsen vitatkozott a mitológiai kérdésekről a kaisareiai kenetes locsogóval, de nem tudott hozzászólni a szimbolika olyan rejtett titkaihoz, hogy vajon Fausta miért és kinek az utasítására maradt ki ebből a történelmi szimbolikából?

Fausta nem szívesen jött el Treviriből: a chrysopolisi tengeri győzelem dicsőségével hazatérő Crispus daliásabb, csinosabb és kívánatosabb volt, mint annak előtte. Az asszonyban annál tüzesebben lángolt a vágy, minél jobban kerülte őt Crispus: majdnem mindig úton volt a Caesar, hol Galliában, hol Hispaniában, hol Britanniában, és ha nagy ritkán hazajött a fővárosba, szinte megtalálhatatlan volt: vajon az Aranyhegyen járt, vagy barátainál, vagy bezárkózott legbelső szobáiba, senki sem tudta. Fausta úgy lesett rá, mint a párduc az áldozatára, de csak véletlenül sikerült a közelébe kerülnie, s ilyenkor minden asszonyi furfangját latba vetette, hogy simogathassa kezét, arcát vagy izmos karjait, s közel hajolhasson hozzá, hogy az ifjú láthassa testének a ruha kivágásán át feltáruló kívánatos és ingerlő titkait. De Crispus unta már ezt a zaklatást; egyszer-másszor ugyan ilyesmit gondolt magában: „Eh, mit! Leteperem, alaposan kielégítem úgy, hogy megemlegeti, aztán faképnél hagyom, elutazom valamelyik tartományba, vissza se jövök addig, míg el nem megy Nikomedeiába.” Ennek a dühös ötletnek két akadálya volt: az egyik, hogy nem akarta meggyalázni apja ágyát, a másik, hogy egy csöppet sem kívánta a nőt. Amikor így hozzádörgölőzött, kellette és mutogatta magát s néha orvul meg is csókolta a füle mögött vagy akár a száján is, anyai gyöngédség címén, Crispus néhány pillanat múlva fölállt, udvariasan mentegetőzött, hogy hivatalos ügyben hívják, tisztelettel meghajolt, és távozott. Ilyenkor Fausta mindig önmagának tett szemrehányást, hogy megint elszalasztotta az alkalmat. Mért nem rohanta meg a gyönyörű ifjút, vadul, mint egy párduc, mért nem fonódott rá a testére, letéphetetlenül, mint egy kígyó.

És mikor Crispus megint elutazott, az asszony tombolt, őrjöngött, ökleit harapdálta; gyermekeit gyötörte vagy elzavarta; rabszolgáit kegyetlenül megkínozta s minden apró hibáért véresre korbácsolta, főképp a fiatal és csinos rabszolgalányokat, és mindig elsőnek a kis germán fodrászlányát: ez a Britta kifogástalanul értette a mesterségét, és bár igazán nem lehetett csinosnak mondani - jóllehet nyúlánk termete, duzzadt érzéki szája, lángoló vörös haja és tejfehér bőre a palotabeli urakat sorra megigézte -, két megbocsáthatatlan tulajdonsága sértette és bosszantotta az Augustát: tizenhat éve és megmagyarázhatatlan vonzóereje; halálos bűne pedig az volt, hogy szépen fésülködött és öltözködött, vagyis tudatosan hangsúlyozta testi előnyeit, hogy magára vonja a férfiak figyelmét. Már odáig fajult a dolog, hogy egy kerti ünnepségen, amelyen Britta is felszolgált, úgy látszik, még Crispust is megigézte szemérmetlen viselkedése és öltözködése; ennek már lehet egy esztendeje is. Crispus odafordult a mellette ülő Vecasiushoz és félhalkan a fülébe súgta: - Remek nő!

Vecasius megértőn bólintott.

Crispus ugyan akkor még nem érdekelte olyan értelemben, mint azóta, bár a kacér kis Britta sikere akkor is bosszantotta, és csak most eszmél rá, hogy tavaly óta mi minden történhetett.

Magasságos istenek! hiszen ez a germán bestia bizonyosan Crispus szeretője azóta! Hát ezért veti meg Crispus, őt, az Augustát! Ezért utasítja vissza kedveskedését, szerelmét! No ezt megkeserülöd, te zöld szemű démon! Mert a kis Brittának zöld szeme volt, ámbár túlzás és semmiképp nem illik rá a „démon” elnevezés. Mégis ekkor kapta az első korbácsütéseket, szín ártatlanul.

Már-már levelet írt Crispusnak, de nem tudta, merre jár; ehelyett levelet kapott Constantinustól, hogy azonnal induljon Nikomedeiába. Mostanig halogatta az indulást, abban a reményben, hogy Crispus hamarosan megérkezik, és akkor ő egy percig sem tétovázik: fölfedi szerelmét, őrjöngő vágyát, halálos és csillapíthatatlan szenvedélyét, s megmondja, hogyha nem hallgatja meg, öngyilkos lesz! Csak egy éjszakára sikerüljön az ágyába csábítani ezt a csodálatos ifjút, biztatta magát Fausta, többé soha és senki sem tudja elszakítani tőle, mert irtózatos szerelmi akaratával, az asszonyi bujaság minden művészetével úgy felgyújtja és lenyűgözi érzékeit, hogy örökre magához bilincseli, feloldhatatlanul.

De hiába volt minden, Crispus nem érkezett meg, mert nem akart megérkezni. Fausta, ímmelámmal ugyan, de fogcsikorgatva és szitkozódva végre is kénytelen volt útra kelni. És alighogy betette a lábát a nikomedeiai palotába, máris vérig sértették: a „bikanyakú” lefelejtette őt, éppen őt, a történelmi győzelmet megörökítő falfestményről! Igaz, hogy Crispus sincs rajta, holott ő vívta ki a shrysopolisi fényes győzelmet - talán mindkettejükre féltékeny ez a hiú és elbizakodott ember? Hiszen ez jó, mert akkor legalább ő is osztozik Crispus sérelmében.

Ez azonban csak az első sértés. A másik most következett, és naponta, illetőleg éjjelente megismétlődött: Constantinus többé egyetlen éjszakát sem töltött vele. Mi ez? Megveti újra kivirágzó és kívánatos testét, amely most emésztő és új tüzekben ég? Nem bánta ugyan, hogy békén hagyta, de a sértés azért csak sértés maradt. Egészen más lett volna, ha Constantinus közeledik hozzá, és ő utasítja vissza!

De következett a harmadik sértés: megérkezett Nikomedeiába az az ember, akit még Constantinusnál is jobban utált: Ablavius. Mióta fiatal szeretőjét, az isteni és felejthetetlen Barbatiót „ismeretlen tettesek” eltüntették, azóta szüntelenül töprengett rajta, ki lehetett a gyilkos: Maximinus-e, Constantinus-e, Maxentius-e? Végre is, évek múlva kikottyantották a rabszolgák, hogy a gyilkosság értelmi szerzője ez az Ablavius volt, ez a jöttment krétai rongyszedő! Persze, Constantinus nem tud meglenni az ilyen elszánt és sötét árulók nélkül, akik gonosz gazdájuk egyetlen intésére bármely pillanatban méregkeverőkké és orgyilkosokká aljasodnak.

Elfelejtette már, hogy egy bizonyos régi méregkeverésben másokat vádoltak és ítéltek el, nem Ablaviust.

Ez az undorító áruló és besúgó a győzelem óta még magasabbra emelkedett: Italia vicariusából Kelet praefectus praetoriója lett, az illustrissimus címmel, itt sürög-forog a palotában, mindent besúg az Augustusnak, s még ő, az Augusta is kénytelen lesz „fényességed”-nek szólítani. Ó, milyen jó is volna most Treviriben… Crispus talán ott is van már… nincs megfigyelő, nincs besúgó… boldogan élhetnének a gáttalan, mámorító és tomboló szeretkezésnek.

Fausta úgy élt a palotában, mint egy csendes őrült; magában beszélt, hadonászott, néha parancsokat osztogatott olyanoknak, akik nem is voltak jelen: a rabszolgalányok legsűrűbben a Britta nevét hallották. Nevettek rajta. A császárnak nem jelenthették, megmondták hát Corfulenus tribunusnak, a fehér testőrség parancsnokának, aki állandóan a palotában teljesített szolgálatot. A tribunus beküldte hozzá Aetiost, a palota nagytudományú orvosát, Fausta azonban nem tűrte, hogy megvizsgálja, hanem háromperces beszélgetés után kiutasította. Az orvos csüggedten jelentette kudarcát Corfulenusnak:

- Három perc alatt levizsgázott az Augusta, bár nem engedte megvizsgálni magát. Súlyos idegbaj. Nem gyógyíthatom, mert kiutasított.

- Sose búsulj, doktor. Én nem vagyok orvos, de mióta Euphrosynos bácsi elmondta a kis Pelagia történetét, tudom, mi az orvossága az ilyen betegségnek.

- Ki az az Euphrosynos?

- A palota orvosa volt, amíg meg nem halt. Fiatalabb éveiben személyesen adta be az orvosságot a ficánkoló nőszemélyeknek: mindenkit meggyógyított. Később megfosztották az orvosságától, de ez hosszú történet, majd máskor mondom el.

Lett volna a palotában sok ügyes fiatalember, aki meggyógyíthatta volna Faustát, Corfulenus meg is próbálkozott: a legfiatalabb, legizmosabb és legcsinosabb tiszteket osztotta be az Augusta mellé szolgálattételre - a testőrtisztnek még éjjel is ott kellett tartózkodnia a császárné hálószobájának ajtajában, hogy egyetlen csöngetésre vagy parancsra azonnal jelentkezzék, de Faustának egyik sem kellett. Megszállottan csak Crispust kívánta, s még jó, hogy zavaros monológjaiban nem ejtette ki a nevét!

Ha Ablavius őfényessége ráért volna foglalkozni a folyton izgatottan reszkető és vonagló Augusta csillapíthatatlan nyugtalankodásának okával, Polluxra! egy hét alatt kiderítette volna, hogy mi a baja a fiatalosan ficánkoló asszonynak, s módot talált volna rá, hogy varázslattal, isteni jelenéssel vagy akármilyen furfanggal az ágyába juttassa Crispust. Úgyis útjában volt a fiatalember, s éppígy útjában volt Hosiusnak is: mind a ketten ki tudták volna mesterkedni, hogy Constantinus rajtakapja őket a szeretkezésen, de Ablavius nem ért rá, Hosius pedig inkább azzal foglalkozott, hogy milyen ürüggyel és milyen módszerrel törje ki a nyakát a pökhendi és pimasz praefectus praetoriónak.

Ablavius csakugyan nem ért rá olyan apró-cseprő ügyekkel foglalkozni, mint amilyen egy öregedő asszony szerelmi éhsége. Magas hivatalát annak köszönhette, hogy elődje, a gőgös és dúsgazdag nagyúr, Tertullius, csúfosan megbukott. Az adrianopolisi ütközetben sietett megadni magát, abban a reményben, hogy a győztes azonnal a kegyeibe fogadja, de Sandario felvilágosította a császárt, hogy Tertullius őfényessége az utóbbi években elszántan kiszolgálta mind a három ádáz ellenségét, Galeriust, Maximinust és Liciniust, tehát legokosabb lesz hűvösre tenni. Azóta Tertullius a börtönben elmélkedhetik a szerencse forgandóságáról, Ablavius pedig, az új praefectus praetorio, a kis-ázsiai közigazgatás átszervezése mellett arra is talált időt, hogy kielégítse régi vadászszenvedélyét: a jó kopó szívósságával szimatolta Constantinus ellenségeinek minden lépését. Most a vadász csillapíthatatlan szenvedélyével és úgyszólván magánszorgalomból, éppen a Licinius-ügynek akart végére járni, jóllehet a nyomozás és hírszerzés hivatalosan nem tartozott hatáskörébe. A kémeknek olyan szoros gyűrűje fogta körül Thessalonikében az agg, de örökké nyugtalan Liciniust, hogy nem mondhatott, nem tehetett, s úgyszólván nem is gondolhatott semmit, amit Ablavius azonnal meg ne tudott volna.

Meg is tudott mindent, sőt amit megtudott, meg is toldotta egy kis mesével, ha kellett. Egy esztendő sem telt bele, és Ablavius kihallgatásra jelentkezett azzal, hogy egészen rendkívüli ügyben óhajtana tisztelegni az Augustusnál. Constantinus, egészen kivételesen négyszemközt, dolgozószobájában fogadta, egyszerű adoratio árán. De bíborpárnás trónszékén ült, diadémmal a fején, bíborpalásttal a vállán. Intett Ablaviusnak, hogy beszélhet.

- Szentséges Augustus, Liciniusról óhajtok jelentést tenni.

- Meghallgatlak - mondta rá a császár közömbösen.

- Régóta gyanakodtam rá, nem bíztam őszinteségében, s egyre az a gondolat nyugtalanított, hogy előbb-utóbb követi Maximianus példáját, és felveszi a bíbort; de ha csak fenekedik és áskálódik ellened, akkor is veszélyes, mert a fenevad ketrecben is csak fenevad. Áttörhetetlen kémhálózattal fontam körül, némelyik ügynököm szakácsnak, kertésznek, favágónak álcázta magát, s éjjel-nappal a házban tartózkodott, de voltak embereim az őrszázad konyháján és iparosműhelyeiben is. Kémeim megerősítették gyanúmat: Licinius elképesztő ügyességgel a kémgyűrű kellős közepében megszervezte az összeesküvést a törvényes Augustus ellen, s már csak három hétre volt szüksége, hogy kirobbantsa a lázadást Moesiában, elsősorban a Danubius menti barbárok között. Terve szerint a macedoniai, illyricumi, pannoniai és thrakiai legiók azonnal csatlakoznak hozzá, kikiáltják Augustusnak, felveszi a bíbort, és a győzelem reményével indulhat ellened, mivel hadsereged békelétszámon van, és jó időbe telik, amíg mozgósíthatod.

- Hetvenhat éves, tönkrevertem, egyetlen katonája sincs, ki sem mozdulhat Thessalonikéből, és a bíborról ábrándozik! - legyintett Constantinus gúnyos megvetéssel. - Valóban, szakasztott Maximianus! Bizonyítékaid?

Ablavius erre is felkészült:

- Íme, szentséges Augustus, leteszem lábaid elé ezt a néhány tekercset, ezekben összefog-laltam a megfigyelés, valamint a nyomozás eredményeit. Hivatalszobámban, feltörhetetlenül lezárt vasládában őrzöm az ügyre vonatkozó leveleket, jelentéseket, vallomásokat és jegyzőkönyveket.

- Fényességed holnap minden iratot bemutat Marius Brellicus őméltóságának, ő mindent gondosan átvizsgál, mérlegel, holnapután pedig jelentést és indítványt terjeszt elém!

- Parancsára örökkévalóságodnak.

- Most pedig röviden mondd el, mi történt, s hogyan sikerült leleplezni az összeesküvést?

- Egyik legügyesebb emberem, akit feltűnés nélkül sikerült bejuttatni kapusnak abba a házba, ahol Liciniust őrzik, azt a feladatot kapta, hogy mindenkit figyeljen meg, aki belép a házba, persze az őrség engedélyével, s mindent jegyezzen föl: nevüket, foglalkozásukat, jövetelük célját, s minden mást, amit fontosnak ítél. Nos, ez a Nevitta, egyébként tolmács a palotában, valóságos nyelvtehetség; nemcsak latinul, görögül, továbbá perzsa és arab nyelven beszél, hanem beszéli az illyricumi, thrakiai és moesiai barbárok nyelvét is, hiszen maga is moesiai származék. Nevitta észrevette, hogy már hónapok óta jár Liciniushoz egy dardaniai paraszt, bizonyos Natuspardo, és minden alkalommal sajtot ad el neki, de a katonáknak is. Nevitta megfigyelte, hogy ez a Natuspardo zsákban hozza a sajtkorongokat, de Liciniusnak mindig a saját elemózsiás tarisznyájából veszi ki a neki járó sajtot. Ezentúl Nevitta, többi emberemmel együtt úgy intézte a dolgot, hogy Natuspardót, amint megérkezett, megetették, megitatták, s mikor kissé felöntött a garatra, a tarisznyájából kivették a sajtot, másikat csempésztek a helyébe, s a Liciniusnak szánt sajt Nevitta kezébe került. A tolmács minden alkalommal bekísérte a parasztot Licinius szobájába, ahol is fültanúja volt beszélgetésüknek. „Hoztál levelet?” kezdte a bukott császár. „Igenis, uram, benne van a sajtban” - felelte Natuspardo.

Csakhogy a levél már Nevitta kezében volt. Minden további alkalommal szemrehányást tett Licinius, hogy a sajtban nem volt levél. „Nem értem, uram - vakarta a fületövét Natuspardo -, pedig beletették, és én a sajtkorongot a saját tarisznyámban hoztam, senki sem férhetett hozzá!” A negyedik alkalommal már nem volt szükség erre az alakoskodásra, mert Nevitta elolvasta a sajtba rejtett leveleket, s megtudta belőlük, hogy Licinius megállapodott Bainobaud moesiai törzsfőnökkel vagy királlyal, ahogy a barbárok nevezik, hogy hol és mikor robbantják ki a felkelést: egy cohors lovas érkezik majd Thessalonikébe, minden katona sisakján a napkereszt, felsőbb parancsra hivatkozva kiszabadítják Liciniust, és elvágtatnak vele Durostorumba, a barbár király székhelyére. Ennek a cohorsnak a vezére pedig Martinianus lesz, akit Licinius, az adrianopolisi vereség után, kétségbeesésében Caesarrá nevezett ki.

- Mi az? - csattant fel a császár ingerülten. - Hát ez a bitang még él?

- Szentséges Augustus, kinevezése után megszökött, és nyílegyenesen a barbárokhoz menekült, s éppen Durostorumba. Nos, megbízottaim mindent pontosan jelentettek nekem: tudjuk a tervet, ismerjük az időpontokat, már csak örökkévalóságod parancsára várunk.

- Ki az a durostorumi király - kérdezte a császár.

- Bainobaud, hű emberünk - felelte gúnyosan Ablavius.

- Holnapután kiadom a parancsokat - jelentette ki az Augustus, és bólintott. A kihallgatásnak vége volt.

Hosiusnak igaza van: az egész pereputtyával együtt már régen meg kellett volna fojtanom.

Igaza volt, mikor a sógorokról beszélt! Igaza volt, hogy Theodora valamennyi kölykét ki kell irtani! Hogy lehet az - hogy mikor az egész világ egyetlen ura vagyok, rector totius orbis, ahogy a feliratok harsogják -, hogyan lehetséges az, hogy sötétben bujkáló patkányok lázadozzanak ellenem? Most aztán nincs irgalom!

Harmadnap Marius megtette jelentését, az okmányok hitelesen, napnál világosabban igazolták Ablavius adatainak helyességét. Constantinus kiadta a parancsokat: azonnal két cohors indul Durostorumba, letartóztatja és Thessalonikébe kíséri Bainobaudot, Natuspardót, Martinianust, innen Nikomedeiából Ablavius ugyancsak Thessalonikébe megy, s magával viszi a lázadó császár tízéves kisfiát, Licinianust; mihelyt odaér, utasítja az őrszázad parancsnokát, hogy bilincseltesse meg a vén bűnöst, aki dardaniai sajtkorongokkal akarta agyonverni törvényes uralkodóját. Pedig Constantinus megkegyelmezett neki, s íme, ő ezzel hálálta meg! Ezúttal nincs kegyelem senkinek! Ablavius parancsot kapott, hogy vigye magával Zabast.

A kis Licinianus az egész hajóúton tisztelettel nézte a hatalmas termetű izmos hóhért, és megpróbált játszani vele, mert még nem tudta, hogy két nap múlva ez a sötét bácsi fogja megfojtani.

Constantia persze, a hóhérnál is sötétebb nikomedeiai Eusebios unszolására, kihallgatást kért az Augustustól, és rimánkodott - bár minden meggyőződés nélkül -, hogy még egyszer kegyelmezzen meg a „vén eszelősnek”.

- Honnan tudod, hogy halálra ítéltem? - szólt rá Constantinus.

- Hallottam - felelte Constantia hirtelen zavarában, hiszen Eusebiost nem nevezhette meg, de aztán igyekezett helyesbíteni feleletét: - azaz hogy gondoltam… vagyis féltem… - A máskor oly határozott, erélyes, sőt nyelves asszony dadogott, mert maga sem tudta, mért rimánkodik a vén roncs életéért, holott se testének, se lelkének nem kell. És vajon Eusebiosnak mért fontos ez? Nyilván politika - villant fel fejében a magyarázat, de egy pillanatig sem gondolkozott rajta tovább, mert máris hallotta Constantinus rideg és kemény hangját: - Nobilissima, figyelmeztetlek: ne pártfogold, és ne védelmezd esküdt ellenségeimet, mert könnyen megtörténhetik, hogy téged is elküldelek a cinkosok thessalonikéi összejövetelére!

Constantia rémülten összerezzent, s a császár intésére lassú hátrálással távozott a teremből.

Constantinus dühtől eltorzult arccal nézett utána, és megint a hideg, rideg és könyörtelen Hosius jutott az eszébe.

Néhány nap múlva elégedetten hallgatta végig Ablavius jelentését a thessalonikéi hóhérmunkáról. Zabas megint remekelt: miután Martinianust, Bainobaudot és Natuspardót „elintézte”, Licinius következett volna, de a hóhérnak volt érzéke a finom árnyalatok iránt.

Előbb a kis Licinianust fojtotta meg, gondosan kidolgozott, kissé hatásvadász, de elismerésre méltó munkával, aztán minden élvezet nélkül és ennélfogva gyorsan végzett a nyöszörgő, jajveszékelő és kapálódzó Liciniusszal; ez az utolsó művelete a szakmai tudás teljesen tárgyilagos és tökéletes remeklése volt.

Constantinus, a sikeres kivégzések után megkönnyebbülten hajtotta fejét álomra, és szendergés közben ezt gondolta magában: „Ellenségeimet kiirtottam… Most már csak a fiaimtól kell óvakodnom!”

S nyugodtan, álomlátás, jelenés, lelkiismeretfurdalás nélkül, pompásan átaludta az éjszakát.

Egyedül maradt!