A egyiptomi „kutyaváros”, Kynonpolis egyik félreeső utcájában, nagy kert közepén, szinte hozzáférhetetlenül bújt meg, bokrok és fák sűrűjében, a híres asztrológus és mágus, Kaldu háza. Magas kőfal övezte a kertet, a háznak egyetlen ablaka sem volt, ajtaja is csak egy, erős, pántos vaskapu és vasajtó, mind a kettőn furfangos szerkezetű zár. Két marcona véreb vigyázott a kapura, a kertre, a házra, a harmadik a tetőt őrizte, mert odanyíltak a széles, vaskeretes üvegablakok, amelyeken át a szobák a világosságot kapták. Jaj volt annak, aki arra vetemedett volna, hogy vakmerően megközelítse a titokzatos házat, és kilesse Kaldu titkait és mesterkedéseit. A csillagjóslás, a horoszkópszerkesztés, a mágia, varázslat és bűbájosság módszereit, jelszavait és évezredes, szent és nagyerejű igéit kegyetlenül titokban kellett tartani, hiszen e szertartásos, tudóskodó, titokzatos és nagyképű mesterkedés révén gazdagodtak meg az asztrológusok, és tartották rettegésben a tudatlan és tudós, de mindig babonás embereket.

A mester csak egy embert avatott be titkaiba: egy Hosius nevű fiatalembert, s talán azért éppen őt, mert származása, egyénisége és életmódja szokatlanul rejtélyes volt; ha ilyesmik felől kérdezősködtek a kíváncsiak, vagy kétértelmű válaszokat adott, vagy egyáltalán nem felelt. Egyesek szerint perzsa kereskedők hajóján jött gyermekkorában, a hajó visszament, s őt otthagyták Myoshormosban, aztán valami gazdag egyiptominak a szeretője volt jó sokáig: legénykorában eladták rabszolgaként egy balzsamozónak, és ezután évekig múmiákat balzsamozott és pólyázott: ezen a réven megismerte a gyógyfüveket, mérgek és ellenmérgek titkait, úgyszólván kitanulta az orvostudományt. Mások azt mondták, hogy néhány éve még a szent krokodilusokat etette Arsinoében, s akkor még Chusi volt a neve; mások viszont határozottan amellett kardoskodtak, hogy színgörög s az apja vándorfilozófus volt, aki erkölcsprédikáció közben nemcsak ízes kiszólásokkal, hanem mindenféle hókuszpókuszokkal is szórakoztatta hallgatóságát. Elég az hozzá, hogy semmi bizonyosat sem tudtak róla, s a homályt ő maga sem sietett eloszlatni soha. Ha valaki netán ezt kérdezte tőle: „Te ugyebár Hathor istennő fia vagy?” - annak is efféle választ adott volna: „Megmondja a szerelem istennője, ha helyesen adod fel a kérdést.”

Mivel sehogy sem boldogultak vele, belenyugodtak, hogy olyan, amilyen, és beérték annyival, hogy a nagy tudományú és mindenható asztrológus tanítványa és bizalmasa. Rebesgették azt is, hogy szeretője a babiloni mágusnak, de ezt a legtöbben kétségbevonták, azzal, hogy az ilyen mogorva és zárkózott ifjú aligha lehet alkalmas csintalan és vidám szerelmi pajzánkodásra.

Kaldu mester megállapította hamarosan, hogy az ifjú felszippantott valahol egy kis növény-tani, állattani és orvostudományi tájékozottságot, egyébként azonban szervesen műveletlen.

Miért, miért nem, a magányos öreg elhatározta, hogy maga mellé veszi tanítványnak, s embert és tudóst farag belőle.

- Hosius - mondta a fiatalembernek, az elsőévi oktatás végén -, a mágiából már eleget tudsz: ismered a mindenható Iao nevét, az Abraxas-amulettek, a varázsszavak és rontó démonok erejét, az átoktáblák pusztító hatalmát, a macskaarcú Osiris és a mindent elemésztő Seth-Typhon gonosz és gyilkos dühét, varázsigéiddel megállítod a fölkelő Heliost. Én tehát, mielőtt az asztrológia tudományára megtanítanálak, ezennel mágussá avatlak. Vedd fel az állatkör és a bolygók jegyeivel telehímzett hófehér mágusköpenyt, borotváltasd fejedet kopaszra, és menj ki a csodára éhes emberek közé.

És Hosius elindult. Egy gazdag papirusztermelő palotájában, az elsötétített teremben megidézte magát Apollót; néhány nap múlva óriási tömeget látott tolongani a népszerű jegyző, Nechthosiris háza előtt; a nép jajveszékelt, a házból kihallatszott egy nő hangos zokogása: Tamalis, a jegyző felesége kétségbeesetten siratta viruló tizenhárom éves kislányát, Zoist.

Amint a tömeg észrevette Hosiust, egyszerre száz meg száz kar emelkedett könyörgőn a levegőbe:

- Segíts, Chusi, segíts!

Hosiust egyiptomi nevén szólították. Megérezte, hogy a tömeg csodát vár. Tudta, hogy most vagy soha, de csodát kell tennie!

Bement a házba. A tömeg elhallgatott, és halotti csöndben, idegfeszítő izgalomban várta, sóvárogta, akarta a csodát. Odabenn az anya Hosius lábai elé vetette magát: - Osiris szentséges nevére könyörgök, add vissza őt nekem.

Hosius megvizsgálta a kislány élettelen testét, s előbb hangosan imádkozott a fölkelő naphoz, majd halkabbra fogta a hangját, és sokáig érthetetlen varázsigéket mormolt. Félrelebbentette a lányka ingét, s lassan, komolyan, elmélyülten simogatta és tapogatta a bal mellét. Megállapította, hogy Zois tetszhalott.

Leakasztotta válláról a táskáját, háromféle keserű füvet szedett elő, szétmorzsolta tenyerén, s gondosan elkente a port a leányka mellén és ajkain. Aztán fejére nyugtatta a kezeit, megint érthetetlen varázsigéket suttogott, újra szétdörzsölte a fűmorzsalékot a lány mellein és főleg ajkain, és ezt a mágikus kézrátételt háromszor megismételte.

Egyszerre csak Zois eltüsszentette magát, teste megrázkódott, kinyitotta nagy fekete szemét, meglátta anyját, és boldogan felsikoltott.

- Mama! Mama!

Hosius ezen a feltámadáson tízezer ezüstdrachmát keresett.

Sikerei alapján a mester méltónak ítélte arra, hogy beavassa az asztrológia tudományába, helyesebben: művészetébe. Ahhoz azonban, hogy előre meg tudja mondani az emberek sorsát, és ebből a célból felállíthassa horoszkópjukat, meg kellett ismerkednie a csillagos ég titkaival és törvényszerűségeivel, a csillagképekkel, az állatkör jegyeivel, a nap, a hold és a föld egymáshoz való viszonyával, a nap- és holdfogyatkozások, az üstökösök és az égi fénytünemények bekövetkezésének kiszámításával. Mesterétől megtanulta az asztronómiával kapcsolatos bonyolult matematikai számításokat, és míg egyfelől a horoszkópokból fényesen megélt, másfelől az égi fényjelenségek törvényszerűségeit oly alaposan megismerte, hogy megfigyelései és képletei segítségével csalhatatlanul meg tudta állapítani jó előre a nap-vagy holdfogyatkozás, üstökös, csillaghullás vagy bármely égi fénytünemény megjelenésének idejét.

Egyébként sem Homérost, sem Vergiliust nem olvasta, és Cicerónak még a nevét sem hallotta.

Viszont csalhatatlanul meg tudta állapítani bárkinek a horoszkópját a nativitásból, vagyis abból, hogy születésének napján, órájában és percében milyen volt a nap, a hold, a bolygók és az állatkör jegyeinek konstellációja: állása, egymáshoz való viszonya, csillagászati fokokban és percekben. Ebből a tudományból pedig jobban meg lehetett élni, mint akármiféle irodalomból.

Minden horoszkópja sikerült, minden jóslata bevált, csak egyszer mondott csődöt a tudománya, de akkor olyan végzetesen, hogy váratlanul döntő fordulatot adott az életének.

Kaldu mester már visszavonult a magánéletbe, jeles tanítványa, Hosius is bőségesen megszedte magát, s éppen azon rágódott, hogy itt az ideje abbahagyni ezt a szakadatlan hajszát - hiszen az emberek valósággal megszállottan kutatták jövendőjüket, és hajszolták a csodát -, és talán jó volna a vidám és zajos fővárosba, Alexandreiába költözni, s ekkor eszébe jutott a kívánatos és kemény mellű Zois, akit feltámasztott: ezt a kislányt kellene magával vinnie! Már éppen azon gondolkodott, hogy megkéri - hiszen boldogan hozzáadnák ilyen tudós és gazdag férfiúhoz -, amikor meglátott a piacon egy karcsú termetű, fekete hajú fiatal nőt, áttetsző fátyolruhában, könnyű vörös selyemköpennyel a vállán; egy rabszolgalány papirusznádból font színes ernyőt tartott a feje fölé, legyezőjét másik fekete rabszolgalány vitte, s előtte és utána két-két hatalmas termetű, izmos etiópiai rabszolga lépkedett: négy félelmetes gárdista, bár itt a főváros közepén igazán nem volt szükség ilyen testőrségre.

Túlzás lett volna gyönyörűnek vagy akár csak szépnek is mondani a nőt, de volt valami a testtartásában, a mozgásában, a tekintetében, a révült és mégis öntudatos mosolyában, ami Hosiust az első pillantásra elbűvölte és lenyűgözte.

- Ki ez a nő? - fordult oda versenytársához, a város másik népszerű mágusához. A két kopasz fejű, fehér ruhás mágus némi feltűnést keltett: ha két ilyen tudós és nagyhatalmú varázsló beszélget, annak sohasem lehet jó vége. Az emberek elhúzódtak mellőlük. A másik mágus, Zachlas, elmosolyodott:

- Téged érdekelnek a nők? Megakadt a szemed rajta, mi? Orrod tőle fokhagymás. Tudod, ki ez? Alis, a híres serfőző, Totoes leánya s egyúttal a dúsgazdag Patarbemis bankár felesége.

Fölöttébb erényes asszonyka, megközelíthetetlen… Csak nem akarod megkaparintani?

- Dehogynem! - vágta rá minden nagyképűsködés nélkül Hosius - hisz éppen ezért kérdeztelek meg.

- Figyelmeztetlek, hogy Alis nemcsak erényes, hanem ezenfelül vakbuzgó Isis-hívő.

Esküszöm Iaóra: ezen nem fog semmi varázslat!

Hosius eleget tudott. Férjes asszony, megközelíthetetlen, nem fog rajta a varázslat, Isis-hivő: ennyi elég volt neki, hogy megállapodjék a követendő taktikában.

Másnap teljes mágusi komolysággal megjelent Patarbemis házában. A bankár nem volt otthon, a rabszolga bevezette az asszony fogadószobájába. Alis megismerte a csodatévőt, hiszen Zois feltámasztása óta mindenki hódolattal és áhítattal emlegette, és már éppen meg akarta kérdezni, hogy mit kíván, amikor Hosius mereven megállt előtte, szúrós tekintetét a fiatalasszony tágra nyílt nagy fekete szemébe mélyesztette, és megszólalt suttogó és kísérteties hangon, sejtelmesen-titokzatosan:

- Nepherieri!

Ez volt a nagy szerelmi varázs, amelynek az a feltétele, hogy aki végre akarja hajtani, három napig ne érintkezzék nővel, áldozzon tömjént az oltár parazsán, menjen be az imádott nőhöz, akit meg akar hódítani, és nézzen a szemébe, és hétszer egymás után mondja ki Aphrodite titkos nevét: Nepherieri, ami annyit jelent, hogy „Bűbájos szem”. Ha hét napig naponta hétszer végzi ezt a varázslatot, a nő, mint a kezes bárány követi majd mindenhová.

Alis csak ennyit mondott a hókuszpókuszra:

- Nem értem.

Hosius eltávozott, és ezt gondolta magában: „Majd megérted a hetedik napon!”

De a hetedik nap sohasem következett el, mert az erényes Alis elmondta a titokzatos esetet férjének, úgyhogy a mágust nem engedték be többé a Patarbemis-házba.

Negyvenkét „Nepherieri” ilyképpen bennerekedt Hosiusban: ez a sokszor bevált varázsige éppen nála mondott csődöt.

„Sebaj, gondolta magában a mágus, ha így nem, akkor másképpen!” És Isisre gondolt.

Egyúttal kimondhatatlanul boldog volt, hogy ez a kudarca titokban maradt.

Egyelőre sehol sem szerepelt, csak járt-kelt a városban, törte a fejét, hogyan üsse nyélbe az Isis-tervet. Tanulóévei alatt Kaldu megismertette vele a misztériumvallásokat: Kybele, Adonis, Mithras, Isis kultuszát, magasztos tanításaikat és rejtelmesen jelképes szertartásaikat, s mestere tanítása révén meggyőződött róla, hogy ezekhez képest a kereszténység nem egyéb, mint egészen alantas és zűrzavaros zsidó babona; művelt emberhez, asztrológushoz méltatlan együgyűség.

Hazamenet még jobban foglalkoztatta egy Isis-terv. Hogyan is fogjon hozzá? Valamiképpen sikerült megismerkednie Amosis pappal, az Isis-kultusz kynonpolisi főpapjával, és rövidesen meg is barátkozott vele. Nem telt bele két hét, és a nagy terv teljesen kialakult benne. Alis máris az övé, gondolta magában, s előre érezte a diadal édes ízeit.

Ugyanis Amosis főpap tanácsára belépett az Isis-papok rendjébe: harmadnap a város társadalma sajnálattal értesült róla, hogy Hosius, a nagyszerű asztrológus, elköltözött, és vissza se jön többé. Ezt el is hitte mindenki, hiszen a díszes szertartási ruhában, arcán Anubis isten sakálképű álarcával a vesékbe látó Kaldu sem ismerte volna fel. Csak három hét kellett hozzá, hogy az újdonsült Isis-pap belemelegedjen szerepébe, máris hozzáfogott ravasz terve végrehajtásához. Mindenekelőtt ötvenezer drachmát adott Amosisnak.

A legközelebbi ünnepen, a himnusz eléneklése után, szokás szerint elkövetkezett az istentisztelet legáhítatosabb jelenete: a főpap megállt az oltár magas lépcsőzetének legfelső fokán, az állatálarcokat viselő fehér ruhás papság kétoldalt felsorakozott a lépcsőkön, a templom hosszúkás hajójában áhítatosan felvonult a menet: elöl egy nő, a szent Urenis-kígyóval, utána egy másik a lótuszvirággal, aztán következett a szent könyvtekercs, utána karcsú szenteltvízamfora s a menet végén három nő, fejére vont fátyollal; rázták az ezüst sistrumot, hogy jelezzék: itt a legszentebb pillanat. A csilingelésre a sorban álló papok meglóbálták füstölőiket: szállt az illatos tömjén kékes füstje, meglengtek a gránátalma-ágak, aztán egyszerre minden elnyugodott, szinte megmerevedett, csak a sistrumok csilingeltek ezüstösen.

És ebben a pillanatban mindenki térdre hullt, a főpap a nyakában lógó aranyhímes stólával két kézre fogta a drágakövekkel kirakott színarany kelyhet, és magasan a feje fölé tartotta: így mutatta fel a hívőknek Isis szent és üdvözítő vizét. Mindenki áhítatosan fejet hajtott, s amint Amosis leeresztette a kelyhet, megzendült a titkos értelmű Isis-himnusz, és a sistrumok csilingelése elhallgatott.

A sakálfejű Hosius azonnal felismerte az ezüstleples és lótuszvirágos nőben szerelmét, Alist, de most nem ő volt a fontos, hanem a szobalánya, Tamystha. Egyelőre ez a kis fekete rabszolgalányka lett a főszereplő; mert Amosis tanácsára ezzel küldik majd az első üzenetet Alisnak. Tehát a himnusz zengésében Hosius az álarc mögül odasúgta a főpapnak: - A harmadik sistrumos lány. Tamystha.

A főpap, mintha a szertartás szerint hajtana fejet, rábólintott.

Miután a papság kivonult az öltözködő szobába, Amosis magához intette az oltárszolgát.

- Sépa, amint a himnusz elvégződik, s a hívők távoznak, visszatartod a harmadik sistrumos lányt, Tamystha a neve, és megmondod neki, hogy ha mindenki eltávozott, jöjjön be hozzám.

A templom is, a szoba is üres volt már, amikor Tamystha belépett a főpaphoz. Reszketett.

- Tamystha - szólalt meg a főpap -, szent és titkos üzenetet bízok rád. Meg kell mondanod úrnődnek: Anubis isten beleszeretett, és azt kívánja, hogy mostantól fogva vele töltse estéit és éjszakáit, mégpedig itt a templomban, a szent szertartási ruházatok és templomi eszközök szobájában. Megértetted?

- Igenis, megértettem, szentséges főpap. Megmondom asszonyomnak, hogy holnap este jöjjön ide szentségedhez.

- Ostoba! Azt mondd meg neki, hogy Anubis isten belészeretett, és ágyába kívánja, tehát holnap este sötétedéskor jöjjön ide a templomba, Anubis isten várja.

- Igenis, szentséges főpap.

- És jól jegyezd meg: senki más meg ne hallja az isten üzenetét! Nehogy kifecsegd! Ha elárulod a sakálfejű isten titkát, a rettenetes Seth-Typhon hetvenkét démonával halálra kínoztat, végül pedig megöl, s még azt is megtiltja, hogy sírba temessenek.

- Szentséges főpap, ki se mondd ezt a szörnyűséget! Nem, nem! Dehogy árulom el a titkot!

Térdre vetette magát, átfogta a főpap lábait, s könnyű sírdogálásban megremegett. A jóságos főpap fölemelte az ifjú és rugalmas leánytestet, érezte két kemény mellét, és egy csöppet sem szentséges ötlet villant meg a fejében.

A kis Tamystha hazasietett, s mikor asszonya megszidta, hogy miért maradt el tőle, elmondta nagy élményét, s átadta az isten üzenetét. A hígvelejű asszonykán édes borzongás futott végig: eddig csak férje öleléseit élvezte, de akármilyen lelkesen magasztalta szépségét az ölelkezések elragadtatott pillanataiban Patarbemis, most meggyőződött róla, hogy ő nemcsak szép és gyönyörű, hanem a legszebb nő a világon, hiszen egy isten kívánta az ágyába! Büszke volt erre a kitüntetésre, és mint erényes asszonyhoz illik, azonnal közölte férjével Anubis isten óhaját. Patarbemis felvilágosodott embernek hitte magát, fölényesen elmosolyodott felesége hiszékenységén, s úgy gondolta, hogy a dolog egy csöppet sem aggodalmas: jobb, ha felesége istennel hál, mint ha földi ember csábítaná az ágyába, mert ez az Anubis-ügy csak holmi papi szemfényvesztés lehet, hogy néhány ezer drachmát kicsikarjanak tőle. Meg aztán annyira bízott felesége erényében, hogy meggyőződése szerint ezt az asszonyt még egy isten sem csábíthatja el. Beleegyezett hát az istenkalandba, azzal a feltétellel, hogy Tamystha is vele megy, és reggel majd hazakíséri. Persze, a rabszolgák sorra kíváncsiskodtak, hogy hova is megy este asszonyával, és miért, mire Tamystha szép rendben mindent kikotyogott: teljesen megfeledkezett a félelmetes Seth-Typhon és a hetvenkét gyilkos démon várható bosszújáról.

Sötétedett. A templom ligetében senki sem járt. Félénken megnyitották a szentély kis oldalajtaját, és beléptek. Elfogódottan álltak meg a félhomályban. Egyszerre csak valahonnan felbukkant a főpap fehér alakja, hozzájuk lépett, kézen fogta őket, s odavezette az Isis-szobor elé. A koromsötétben megálltak, mind a ketten remegtek, csak a főpap állt nyugodtan.

Hirtelen derengeni kezdett: fölnéztek. Az Isis-szobor fején, a két tehénszarv között, megragyogott a holdkorong, szeme és szája vörösen felizzott, jobb karját Alis felé emelte, s amint rámutatott a fiatalasszonyra, meglengett jobb kezében a hurkos életkereszt. Majdnem földbe gyökerezett a lábuk, amikor a szobor felől szózat hallatszott: - Anubis választottja, vár az isten!

Alis reszketett izgalmában, a főpap erősen megszorította a kezét, fölvezette a lépcsőn: az Isis-szobor mintha elmosolyodott volna. Amint fölértek, a szentély jobb oldali ajtaja magától felcsapódott, s Alis az odabent derengő halvány világításban nem látott mást, csak a puha szőnyegekkel és párnákkal magasan feltornyozott pamlagot.

A főpap rámutatott a pamlagra, a fiatalasszony odament, leült és várt. Szeme lassankint megszokta a félhomályt, s mintha gyümölccsel megrakott kristálytálat és karcsú borosüveget látott volna a kerek asztalon: mellettük smaragddal kirakott két aranyserleg csillogott halványan a gyér mécsvilág rőt fényében. Alis ott ült a pamlagon, és várt. Szíve a torkában dobogott.

Egyszerre felsikoltott: meglátta az istent. Honnan kerülhetett elő, nem is sejtette. Az ajtó nem nyílt meg, neszt sem hallott, de az isten itt áll előtte, földig érő, arannyal dúsan hímzett fehér talárban, jobb kezében a horgas életkereszt, baljában hosszú kormánypálca, és a feje…

Szentséges Isis, ne hagyj el!… a feje félig fekete, félig arany sakálfej, két hegyes füle magasra fölmered… közelebb lép, megáll a pamlag előtt… s ekkor hirtelen kilobban a mécsvilág, a szobára sötétség borul.

Alis érzi, hogy két izmos kar fonja át remegő testét, lefejti róla a ruhát, s az isten máris ott fekszik mellette, sem arany, sem más ruha nincs rajta, forrón magához öleli az asszonyt, már csókolja, az asszonyka boldogan érzi, hogy a feje már nem sakálfej, az arca szabályos emberarc… igen, hisz az isten mindent megtehet… érzi, hogy így Patarbemis sohasem csókolta…

Mikor magához tért, az isten már nem volt mellette. Elszomorodott, mert titokban azt remélte, hogy örökké tart ez a mámoros éjszaka. Az isten nesztelenül és észrevétlenül tűnt el, éppúgy, mint ahogyan jött. Odafent, a mennyezet alatt kis ablak tejüvegén betapogatódzott a szobába a hajnali derengés; Alis az opálos fehérségben észrevette, hogy a gyümölcsből is, a borból is jó sok hiányzik. Hát ettek is, ittak is? Sem erre nem emlékezett, sem arra, hogy hányszor sikoltott ezen a csodálatos éjszakán. Boldog volt. Vajon lesz-e még ilyen éjszakája?

Szentséges Isis! villant az eszébe, hiszen haza kell mennie! Gyorsan felöltözött, a borostyántokból elővette szépítőszereit, felfrissítette arcát, ékszereit felcsatolta, és várt. Mélységes csönd. Vajon miért nem jön a rabszolgalánya? Hol lehet Tamystha?

Tamystha is éppen most öltözött, mégpedig a főpap hálószobájában. Miután Amosis bebocsátotta Alist az isten nászszobájába, kézen fogta a kislányt, és ezt mondta neki: - Gyermekem, most velem jössz - és megindult vele egy hosszú folyosón, és egyenesen a hálószobájába vezette. - Tamystha, ma velem töltőd az éjszakát.

- Igenis, szentséges főpap - mondta rá a kislány engedelmesen, és rendkívül megtisztelve érezte magát, mint mindig, ha akár az öreg Totoes, akár az ifjú Patarbemis, akár más úr az ágyába hívta. Már tizenhárom éves korában belenyugodott, hogy a rabszolgalánynak ez a sorsa, s nem is panaszkodott miatta. Sőt, az azóta eltelt három év alatt rájött az ízére, és jelentősen tökéletesítette szerelmi művészetét. A főpap nagyon meg volt elégedve a lányka tehetségével és ügyességével és a maga szokatlanul kiváló teljesítményével. Reggel tíz ezüst drachmát dugott a lány pénzes táskájába. Tamystha hálásan tekintett föl rá, kezet csókolt neki, és megkérdezte:

- Meg voltál elégedve a kis Tamysthával, szentséges főpap?

- Nagyon - felelte Amosis kegyesen, és még tíz ezüst drachmát ajándékozott a lánykának. Az öreg serfőző és az ifjú bankár minden ilyen éjszaka után csak öt drachmát adott. Mintha összebeszéltek volna! Lám csak, a főpap, hogy megbecsülte! Hiába, urak a papok.

Végre kopogtattak a nászszoba ajtaján; Alis felugrott, ajtót nyitott, s frissen és csinosan ott állt a főpap előtt.

- Anubis isten ma este is vár - súgta Alisnak. A fiatalasszony arca átszellemülten felragyogott.

Boldogan elmosolyodott, és lehajtotta a fejét:

- Legyen meg az isten akarata.

Alist annyira elfoglalta a maga gyönyörű élménye, hogy csak nagy sokára jutott eszébe megkérdezni:

- Hát te hol voltál reggelig, Tamystha?

- A főpap őszentsége ágyában. Nem is olyan öreg, mint amilyennek mutatja magát. És reggel megmondta, hogy nagyon meg volt elégedve velem. És húsz ezüst drachmát adott. És asszonyom, ha szabad megkérdeznem: milyen volt az isten?

- Csodálatos! - felelte Alis, és hazáig már mindig csak mosolygott. S mikor otthon a férje megkérdezte, megint kissé fölényesen, hogy milyen is volt az istennel töltött éjszakája, Alis az ajkára tette a mutatóujját, és úgy suttogta: - Csitt, Patarbemis, egy szót sem szabad beszélnem róla! Ne is kérdezz! Csak annyit mondhatok, hogy aki egyszer megízlelte az isten szerelmét, annak többé nem kell földi férfi hitvány és tökéletlen ölelése.

- Az enyém se? - kérdezte kihívón Patarbemis.

- Nekem igen, nekem kellene, de meg kell kérdeznem az istent, hogy szabad-e?

- Ehhez semmi köze sincs az istennek - csattant fel a férje erélyesen. - Ma éjjel csak azért is én veszlek az ágyamba!

- Nem lehet, édesem, mert ma éjjel is meghívott az isten. És ha csak nem akarom, hogy egész családommal együtt elemésszen a rettenetes Seth-Typhon és a hetvenkét démon bosszúja, el kell fogadnom a meghívást. Mindig hű voltam hozzád, és az isten bizonyára holnap sem szennyezi be erényemet! Egy istenben csak megbízhatunk? Én legalább vakon megbízom benne.

- Én pedig benned, Alis. Egyébként Seth-Typhon ellen úgysem tehetünk semmit! Legyen meg a rettenetes isten akarata!

Meg is lett. Az éjszaka megint csodálatos volt. Anubis isten szinte fölülmúlta önmagát, viszont a főpap - elvégre hatvan felé közeledett, éjfél után csütörtököt mondott, és atyai gondossággal áttelepítette a kislányt a mellékszobába. Tamystha legalább jól kialudta magát, s reggel megint megkapta a húsz ezüst drachmát. Így ment ez két hétig egyfolytában zavartalanul, mindössze azzal a különbséggel, hogy a főpapot kissé megviselte a virrasztás, és a fáradhatatlan és szomjas kis Tamysthának megmagyarázta, hogy mostanában csak minden negyedik éjszakáját áldozhatja neki, mert a közbeeső éjszakákon az egész papsággal együtt hajnalig imákat és könyörgéseket kell mondani a szentséges Isis tiszteletére.

„Értem, gondolta magában a tűzrőlpattant kislány, akárcsak az öreg Totoes. Ha velem töltött egy kiadós éjszakát, utána négy napig nyög - ő nem mondja, hogy imádkozik -, és csak azután elevenedik meg újra, és hív az ágyába! És mindig csak öt drachmáért! Ez a vén kopasz kéjenc legalább minden negyedik nap ide adja a húsz ezüst drachmát! Vajon mit kaphat asszonyom az istentől?”

Hamarosan kiderült, hogy ez a titokzatos és túlvilági szerelem a szerencsétlen Anubis istennek jóval többe került húsz ezüst drachmánál.

Két hétig nem volt semmi baj: az isten fáradhatatlanul élvezte a sorozatos nászéjszakákat, végül azonban kiderült, hogy Anubis isten sincs vasból, és bár a nekitüzesedett Alis már akár az éjjel-nappali szolgálatot is vállalta volna, Anubis az egyik forró éjszaka kellős közepén titokzatosan közölte az asszonykával, hogy Osiris kifürkészhetetlen végzéséből ezentúl csak minden negyedik éjszaka találkozhatnak. A kis Alis tombolt, hogy három napig parlagon kell hevernie, de mit tehetett Osiris végzése ellen? Mindössze annyit, hogy férjét nem engedte magához; viszont Patarbemis úgy oldotta meg a kérdést, hogy ezeket az éjszakákat a mohó és felgyulladt kis Tamysthával élvezte végig.

De Tamystha közben fecsegett is. Az isten nászéjszakáiról ugyan semmit sem tudott, de Totoes és Amosis példája megtanította arra, hogy csak ember lehet az, aki alig kétheti szerelmeskedés után kénytelen „lélegzetet venni”, vagy ahogy a szentséges főpap mondta „imádkozni”. Ezt a következtetését az egyik mérsékelten mámoros éjszakán - hiszen tudta, hogy mindössze öt ezüst drachma lesz a jutalma művészetének - kifecsegte Patarbemisnek. Az egykor fölényes, ám lényegileg együgyű férjnek ez végre szöget ütött a fejébe, s elhatározta, hogy az első „isteni” nászéjszaka előtt valamiképpen bejut az Isis-templomba, és végére jár ennek a szentséges szerelmeskedésnek. Ezt azon nyomban közölte Tamysthával, aki mindent elmondott asszonyának. Alis pedig magának az istennek, mivel épp aznap este esedékes volt az isteni nász.

Alighogy Anubis megjelent, és megkezdte isteni tevékenységét, Alis az első gyönyörök után magához vonta a szerelmes Anubis lázakban égő fejét, és a fülébe súgta: - Szerelmes istenem! Megtudtam, hogy a férjem, a szentségtörő Patarbemis, ma éjjel a rendőrséggel akar ránk törni, hogy megbizonyosodjék róla: ki is az az isten, akivel itt, Isis templomában, az éjszakáimat töltöm. Kérlek tehát, mutasd meg isteni hatalmadat, és büntesd meg a vakmerő támadókat.

- Micsoda? - riadt meg az isten -, rendőrséggel törnek ránk? Karhatalommal egy istenre? No majd én megmutatom nekik!

És mielőtt a fiatalasszony magához tért volna, az isten elrohant. Amosis is tudta már, hogy támadás készül a szentély ellen, s ezért mikor Hosius berohant a szobájába, nyugodtan fölkelt a lányka mellől, és kemény hangon, a helyzethez egyáltalán nem illő komolysággal adta ki az utasítást Hosiusnak:

- Szedd össze minden cókmókodat, fogd kézen a nőt: a nászszoba végében keresd meg a titkos lépcsőt, menjetek le az alagútba, azon át pillanatok alatt lent vagytok a Nílus-parton, ott bárka vár rátok, a kormányos ezzel a jelszóval jelentkezik: „Anubis”, beszálltuk, reggelre a tengerparton vagytok, s akkor nyitva előttetek a világ: oda mégy az erényes asszonykával, ahová akarsz. Én mindent gondosan előkészítettem; nekem fontos, hogy megóvjam szentélyünk jó hírnevét!

Amosis még egy verset elénekelt a csintalan kislánnyal, és csak akkor hagyta abba a szertartást, amikor már dörömböztek a szentély vasajtaján. A szent szüzet letérdeltette az Isis-szobor elé, amely ezúttal némán tűrte a többszörös szentségtörést; aztán kinyitotta a kaput, s a fáklyás őrjárat élén berontó Patarbemist kitárt karokkal fogadta, fejét lehorgasztotta, és mély sajnálkozással, siralmas hangon közölte a férjjel, aki immár az istenség sógora lett: - Eltűnt Alis, erényes feleséged. Az isten magához vette!

- Legyen meg az isten akarata - szólalt meg Tamystha az Isis-szobor előtt. Patarbemis odalépett hozzá, kézen fogta és hazavitte. „Még szerencse, gondolta magában, hogy ezt a tüzes kislányt meghagyta nekem az isten.”

Hosius és Alis bárkája hajnalban szerencsésen kiért a tengerre.

Az a fél esztendő, amelyet a földre szállt isten a szemérmes kis Alisszal Afrikában töltött, embert, sőt egészen új embert faragott belőle.

Amikor Alexandreiába ért, gyorsfutárral azonnal levelet küldött Amosisnak, hogy Didas bankárral rögtön utaltassa át Massiliába, Papiskos világhírű bankházába a nála elhelyezett hatszázezer drachmáját. Ennél persze jóval többet hozott az elmúlt évek alatt az asztrológia és a mágia: néhány százezer drachma azonban ráment a szélhámosságok nélkülözhetetlen bűntársaira, akik a csodákat előkészítették, a hírverésre, az Isis-papok pénzelésére például a legutolsó szerelmi kaland alkalmából, meg aztán a költséges nagyúri életmódra. Hosius úgy gondolta, hogy az Isis-papi méltóságot csak néhány hétig viseli, s ha jóllakott az erényes asszonykával, faképnél hagyja Isist a papokkal szemben.

De Tyche istenasszony másképpen határozott: a durva férj karhatalommal tört rá, tehát ha nem akart házasságtörés miatt börtönbe kerülni, istenhez méltón el kellett tűnnie, s el kellett tüntetnie az asszonyt is. Nem így gondolta, de ha már így esett, bele kellett nyugodnia, különben Alis elárulhatta volna. De egyelőre jó is volt így; a fiatalasszony tökéletesen kielégítette isteni vágyait, s boldog volt, hogy a földre szállt Anubisnak már nincsen sakálfeje. Jól éltek a mindenféle kényelemmel berendezett óriási háromsorevezős hajón, amelynek neve történetesen épp Isis volt; rengeteg indiai, arábiai és egyiptomi árut vitt: selymet, illatszert, márványt, gabonát és persze az árukhoz tartozó nagykereskedőket. Ezek egész nap ettek-ittak, kockáztak, alkudoztak és veszekedtek, s nemsokára Hosius is közéjük keveredett.

Bár mind a ketten egy szál ruhában menekültek, s csak épp egy köpenyt sikerült nyakukba kanyarítani az utolsó pillanatban, Hosiusnak szerencsére megvolt a pénzes táskája, s benne az ötvenezer drachma, amelyet épp a végzetes éjszaka után kellett volna átadnia Amosisnak, megegyezés szerint; csak Alexandreiából tudta közölni Amosisszal, hogy ezt az összeget fizettesse ki magának Didasszal. Most az volt a fontos, hogy ki tudta fizetni a hajóút s az ellátás árát Leptis Magna kikötőjéig. Már a hajón nyélbeütött néhány üzletet a nagykereskedőkkel, Leptis Magnában folytatta a vásárlást és eladást, úgyhogy mikor a hajó egyhónapi be- és kirakodás után folytatta útját Karthagó felé, Hosiusnak ötven talentum, vagyis háromszázezer drachma csörgött a pénzestáskájában s ugyanekkora összegről szóló utalvány Papiskos bankjához.

Ugyanis már induláskor elhatározta, hogy Massiliában telepedik le, egyelőre Alisszal együtt, aki mesterségbeli segédje is lesz, mert ebben az óriási forgalmú kikötővárosban újra az asztrológia s a mágia művészetét fogja folytatni. Hogy a keletiek minden maszlagját beveszik, azt már tudta, éppígy bizonyosra vette, hogy a rómaiak kapva kapnak újfajta jóslatain, varázslatain és csodáin, hiszen éppoly babonásak, rajongók, csodavárók és hiszékenyek, mint akár az egyiptomiak.

Hosius nagyon meg volt elégedve az út eredményével; amint Leptis Magna mögöttük maradt, naponta magyarázgatta Alisnak az asztrológia tudományát, hiszen ebből fognak megélni Massiliában! Ellenben a mágia titkaiból csak keveset árult el: nem akarta kiszolgáltatni magát senkinek. Leptis Magnából már úgy indultak el, hogy Alis talpig selyembe öltözhetett, és annyi ékszert aggathatott magára, amennyije Patarbemis idején sohasem volt.

- Hiába - sóhajtott fel boldogan, mikor mindennap új és pazar selyemruhában jelenhetett meg a fedélzeten -, aki isten, az isten!

- Alis, az igazi isten nem én vagyok, hanem a világszellem: Hermes Trismegistos. Én csak voltam isten; s maradok is, ameddig hiszel bennem. De meg kell mondanom, hogy Hermes Trismegistos segített ahhoz a hatalmas vagyonhoz, amelyet azóta szereztem, amióta elkövettem veled az Anubis-csodát.

- Azóta is folyton elköveted, te varázsló! - nevetett Alis.

- Jól figyelj, Alis - mondta komolyan Hosius -, gondolnunk kell a jövőre is. Egyelőre mindössze néhány százezer drachmánk van, mi az? Azt akarom, hogy Massiliában bőségesen megszedjük magunkat. Meg sem állok addig, amíg többszörös milliomos nem leszek!

- Isten vagy, neked ez is bizonyosan sikerül.

- Ha okosan, hidegen és könyörtelenül intézzük pénzügyi és emberi dolgainkat, igenis minden sikerülni fog.

Hajnalodott, mikor az „Isis” megkerülte a Mercurius-hegyfokot, s az óriási öbölben feltűnt Karthagó vára, a Byrsa, s amint a nap fölkelt, kibontakozott az óváros és partján a mozgalmas kereskedelmi kikötő. A hajó orrán csillogott a rézveretű sárkány, a mögötte sorakozó kabinok kezdtek megelevenedni. A kereskedők nyakrafőre igyekeztek megelőzni egymást, mert aki előbb száll partra, előbb kap teherhordókat, előbb rakhatja ki áruját, előbb kap raktárhelyi-séget, s előbb kezdheti a kereskedelmi csarnokban az adásvételt, az alkudozást, a hajszát az aranyért. Nem is számított vérbeli kereskedőnek, aki Karthagóban nem tudta jócskán meg-szedni magát.

Nos, a hajó kereskedőutasai vad tülekedés közben rég a parton ordítoztak, sürögtek-forogtak, tolongtak és rohangáltak, Hosius pedig nyugodtan odaintett egy matrózt, levitette vele a poggyászukat, a parton fogott két teherhordót, rámutatott az útiládákra, s kiadta az utasítást: „Dido”. A Dido nevet még a hajón hallották az egyik nagykereskedőtől: ez volt a félmilliós város legjobb és legdrágább fogadója. Alisszal beült egy kétszemélyes gyaloghintóba, s elindultak. Még hallották, hogy az Isis tarka zászlói csattognak a friss reggeli szélben, még fülükbe csengett a kikötő tomboló hangzavara, aztán a forumon át elkanyarodtak a cirkusz és az amfiteátrum mellett és a dombokon, virágzó olajfaligetek és kertek közt felkapaszkodtak a Magalia nevű újvárosba. Széles utcákon, ötemeletes paloták és pazar kertek közt haladtak; az egyik kaptatón a teherhordók megpihentek, a fekete bőrű gyaloghintóvivők szinte egyszerre mutattak le a tengerre, majd újra felkapták a párnázott-aranyozott hintót, s alig néhány perc múlva megálltak egy oszlopos fehér palota előtt. Hosius bőségesen megfizette a rabszolgákat, mire azok földig hajoltak, s mindenáron meg akarták csókolni kezeit és lábait. Hosius a legalázatosabbikba jól belerúgott, erre mind elkotródtak. A fogadós a kapuból látta a jelenetet, kezeit dörzsölte, és halkan odasúgta a mellette álló számvevőnek: - Igazi úriember!

Megálltak a háromemeletes fogadó előtt. Az épületet pálmák, citrusfák, babérfák és fügefák üdezöld koszorúja övezte, kapuja fölött virított a vörössel festett fölírás: „Fogadó Dido királynőhöz”, az első emelet erkélye mögött a terjedelmes falmezőt színes és mozgalmas festmény foglalta el: „Aeneas partraszállása.”

- Azt a szobát akarom! - mutatott fel Alis az erkélyre.

Naphamo, a fogadós lelkesen sürgött-forgott körülöttük, főképpen amikor meghallotta, hogy a legdrágább lakosztályt választották. A fogadós mély hajlongások közben mutogatta meg a csakugyan kényelmes és pazarul berendezett szobákat. Ilyen fogadó persze csak a nagy forgalmú kikötővárosokban volt, talán tíznél se több az egész birodalomban; a közepes fogadókban aprók voltak a szobák, gyenge az ellátás, sok a hamisjátékos, a fuvoláslány és a hetéra. Itt minden csupa előkelőség volt, finomság, mézesmázos alázatoskodás és szolgálatra készség. A berber Naphamo szabad római polgár volt, megtollasodott egykori rabszolga, a maga bőrén tanulta meg, hogyan is kell bánni a rabszolgákkal. Szemének egy-egy rebbenésével, egy-egy halk szóval irányította őket, mint a hadvezér a seregeit.

- Kegyelmes uram - hajolt meg az új vendég előtt az emeleti erkélyes nagy szobában -, íme, ez a fogadószoba, ott mellette az ebédlő, emitt jobbra a hálószoba, parancsolj megtekinteni. - Bevezette őket a hálószobába: pazar kényelem, dagadó párnák, puha takarók, süppedő keleti szőnyegek. Aztán tovább hajlongott: - Erre méltóztassatok; itt a fürdőszoba, márványkád, hideg és meleg víz, kéz- és lábápolás: van egy szakértő eunuchom, egész Karthagóban a legügyesebb, mert én lányokat nem tartok, kegyelmes uram! A rabszolgáim percre pontosan végzik a munkájukat, parancsod szerint, de kettő azért mindig itt áll majd az ajtód előtt: egyet tapsolsz, abban a pillanatban belép, s máris rohan kívánságodat teljesíteni. És most mit parancsolsz, kegyelmes uram?

- Reggelit, langyos fürdőt, utána gyaloghintót - rendelkezett Hosius.

- Szolgálatodra, kegyelmes uram.

A rabszolgák negyedóra múlva felhordták a reggelit; tengeri rák, gyöngytyúkmell, libamáj, tojás és sonka tornyosult az asztalon; a rabszolgák nesztelenül nyújtották az ezüst tálakat hol a kegyelmes úrnak, hol a kegyelmes asszonynak, egy göndör hajú rabszolgagyerek édes és egyben erős messanai bort töltögetett a kristályserlegekbe.

Elkészült a fürdő, a rabszolgák eltűntek, Alis belépett a fürdőszobába. Egy darabig lubickolt és pancsolt a kádban, aztán csend lett odabent, majd megnyílt az ajtó, s Alis kidugta a fejét, és kedveskedő hangon kiszólt:

- Gyere be csak, kegyelmes uram - és elkacagta magát. Hosius belépett: - Nos? Siess, be kell mennünk a városba. Hannóval kell tárgyalnom. Fontos.

- És ez nem fontos? - mutatott a széles és puha pamlagra Alis.

- Ez is fontos - szabadkozott Hosius -, de Hanno sürgősebb.

- Nekem ez a sürgősebb! A hajón olyan rossz volt: szűk kabin, keskeny és kemény ágy… No igazán - nyafogta -, játsszunk istent.

Hosius megadta magát istenhivatásának.

Csak egy óra múlva indultak a fogadó pazar gyaloghintóján a forumra. Hanno, a pun bankár, megfelelő kötelezvény ellenében átvette az óriási összeget, biztosította a tizenkét százalékos kamat pontos fizetését, és elkönyvelte az összeget Hosius Leptis Magna-i elefántcsont-nagykereskedő számlája javára.

Hosius tehát egyelőre tekintélyes és vagyonos nagykereskedővé vedlett. Nem volt más dolga, mint körülnézni és tájékozódni. Most könnyű volt a dolga: messze elkerült Egyiptomból, itt senki sem ismerte, az elmúlt hosszú hetek alatt a haja is kinőtt, levetette a földig érő fehér talárt, és térden alul érő ujjas tunikát viselt, ujjai az alsó szegélyén hímzett borostyánfüzérrel vagy körkörös és meandersávokkal, fölötte pedig új divatú tógát, ugyancsak hímzett szalag-díszekkel körös-körül; a mellen művészi módon összeráncolták, a mell közepén tenyérnyi széles sávba kényszerítették, s a bal vállon ezüst csattal összefogták; a tunika ezüstpitykés bőrövén lógott az elmaradhatatlan pénzestáska, amelyet a tóga jobb oldalt lehulló ráncai teljesen eltakartak.

A földre szállt Anubis isten eltűnt, s a karthagói társadalomban felbukkant helyette Hosius római polgár, s egyelőre Leptis Magna-i elefántcsont-nagykereskedő.

Hazamenet az Isis-templom előtt haladtak el, s mindketten egyszerre néztek ki a gyaloghintó ablakán: a templom lépcsőzetének alján mindkétfelől egy-egy szobor állt, alacsony talapzaton; jobb oldalt Osiris, fején lótuszkoronával, bal kezében kampós bottal, jobbjában korbáccsal; bal oldalt a sakálfejű Anubis: ezt igazán jól ismerték! Alis elkacagta magát, és belecsípett Hosius combjába. A „kegyelmes úr” fölényesen elmosolyodott.

Akármilyen féltékenyen őrizte is Hanno az üzleti titkokat, néha mégis elejtett egy-egy szót bizalmas barátai előtt; efféle közlései elsősorban Naphamót, a fogadóst nyugtatták meg vendégének személye felől, s meggyőzték, hogy valóban előkelő és igazi úriember. Ezt egyébként tapasztalta is a „Didó” fogadósa, mert Hosius eddig is fizetett, mint a köles. Ezek után következett a fogadós révén néhány kiadós üzleti ismeretség és természetesen néhány kiadós üzlet, úgyhogy Hosius vagyona egy év alatt megháromszorozódott. Most már több ízben vendégséget is rendezett pazar tricliniumában, s bár gazdag fiatalemberek és csinos asszonyok sokszor vettek részt ezeken az előkelő és dús lakomákon, s bár a gazdag Hosiust a hiú és kalandra éhes asszonyok, Alist pedig a mohó és könnyen szerelmes fiatalemberek egyre-másra megkörnyékezték, Hosius mindig udvariasan hűvös maradt, Alis pedig továbbra is olyan szemérmetes és hozzáférhetetlen úrasszony, amilyen csak egy nagyon gazdag ember szeretője - azaz hogy felesége - lehet. Az úgynevezett asszonyi hűség általában a jólét napfényében virágzik: a szegénység elhervasztja a hűség és a szerelem legszebb virágait is.

De Hosiust sem a vagyon, sem a társadalmi rang nem elégítette ki; sem az, hogy százezres üzleteket ütött nyélbe, s vagyona egyre gyarapodott, sem az, hogy tisztelet, sőt hódolat kör-nyékezte: többre vágyott. Fájt neki, hogy itt senki sem ismeri különös és kiváló képességeit, csupán ügyes és szerencsés kereskedőnek tartják, s még arra sem gondolnak, hogy ez a kivételes szerencse nem csupán véletlennek vagy bizonyos üzleti szimatnak köszönhető, hanem elsősorban páratlan emberismeretének, amit pedig éppenséggel a mágiának és az asztrológiának köszönhetett. Hiszen neki fogalma sem volt az elefántcsont-kereskedelem üzleti fogásairól, sem a sericai selymekhez, sem az indiai fűszerekhez nem értett, s mégis vagyont szerzett ezzel az alantas mesterséggel. Megállapította tehát magában, hogy a kereskedelemhez, tehát a vagyonszerzés egyik biztos eszközéhez, elsősorban nem szakértelem kell, hanem emberismeret.

És tárgyilagosan megállapította azt is, hogy ezzel az ösztönös és csalhatatlan emberismeretével jóval többet érhet el annál, amit egy „megtollasodott kereskedő” rangja jelent.

Szerephez, sőt fontos szerephez kell jutnia a társadalmi és az állami életben is. S hogy valóban hozzájusson ehhez a szerephez, az nála csak elhatározás és akarat kérdése volt, aminthogy az volt nagykereskedői és milliomosi pályafutása is.

Innen kezdve tudatosan és szívósan munkálkodott ezen a más irányú érvényesülésén; az erényes Alis, a „megközelíthetetlen feleség”, napokig, sőt hetekig parlagon hevert, és őszintén szólván unatkozott, mert Hosiust néha egész nap nem látta. Mindazonáltal hiába legyeskedtek körülötte a legcsinosabb, legszellemesebb és leggazdagabb fiatalemberek, egyik sem tudott eljutni az ágyáig, de még csak a szobájáig sem. Akadt olyan is, aki a „Nepherieri”-varázslattal próbálkozott. Alis a szemébe kacagott, és röviden csak ennyit mondott neki: - Hülye!

Viszont Hosius időnkint tökéletesen teljesítette isteni kötelességét, s ilyenkor Alis megbékélt sorsával, s türelmesen és mindig erényesen várta a legközelebbi isteni jelenést. Hosius azonban már messzi vizeken repült, dagadó vitorlákkal, és a szerelmes vidéki asszonyka egyre kevésbé érdekelte.

Hanno egyik nagyszabású vacsoráján értékes új ismeretségekre tett szert: ezek között a legnevezetesebb volt maga a tartományi helytartó, Tiberianus, s helyettese, Nemesianus, akiről már ott a vacsorán megtudta, hogy kiváló költő. Hosiusnak új pályáján az volt az első sikere, hogy a helytartó meghívta a palotájába. Ez a látogatás több volt, mint afféle szokványos helytartói fogadás; Tiberianus ebédre is ott tartotta; hármasban ették végig a pazar lakomát Nemesianusszal, egész délután boroztak és beszélgettek a palota oszlopos erkélyén, és a rabszolgák nem győztek csodálkozni, hogy Tiberianus vacsorán is ott marasztotta vendégét.

Hosius, mikor este hazavitette magát, olyan jókedvű volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Ezen az éjszakán több ízben isteni kegyeiben részesítette az erényes Alist.

A helytartói vendéglátás csak a kezdet volt; legközelebb Nemesianus hívta meg vacsorára.

Kettesben voltak, egészen őszintén beszélgettek, úgyhogy Hosius sok mindent megtudott, ami döntő fontosságú volt jövő pályája szempontjából.

Miután a gyümölcsöt is felhordták a rabszolgák, távoztak, csak egyetlenegy maradt a tricliniumban, a bortöltögető: ez azonban süketnéma volt, úgyhogy a legbizalmasabb dolgokról is nyugodtan beszélgethettek. Nemesianus odafordult vendégéhez: - Hosius, a múltkor Tiberianus vacsoráján olyasmit mondtál, hogy te csak afféle műkedvelő kereskedő vagy. Hogy lehet műkedvelő az, aki alig két év alatt milliós vagyont keresett, csak itt Karthagóban?

- Nézd, Nemesianus, sikereim titka az, hogy engem igazán sem a pénz, sem az áru nem érdekel, csak az emberi butaság.

- Hogyhogy? - hökkent meg a házigazda. - Hát ebből meg lehet gazdagodni?

- Csakis ebből lehet. Ha el tudom hitetni a kereskedőkkel, hogy az indiai bors ára fél év múlva kétszerese lesz a mainak, mert Indiában a közeli hónapokban szokatlanul nagy és pusztító esőzések lesznek, vagy azt, hogy a mostani nyáron esedékes gyilkos szárazság miatt a rhodosi rózsatermés egyötödére csökken, tehát ha valaki most vásárol egy metretés rózsaolajat, jövőre ötszörös áron adhatja el: akkor nyert ügyem van. Annyi borsot és rózsaolajat adok el, amennyit akarok és olyan áron, ahogy akarom!

- És honnan tudod, hogy itt vízözön lesz, amott meg szárazság? És ha kiderül, hogy nem igaz?

- Ez teljesen mellékes. Az a fő, hogy az emberek elhiggyék. Mire kiderül valami, már megkötöttem az üzleteket. S akármi derül ki, a kereskedők a drágán vett árut mindig nyereséggel fogják továbbadni. Ez az üzleti élet két titka: egyik a hírverés, másik a haszon. Unom.

- Mivel én semmit sem értek az üzlethez és az üzleti fogásokhoz, mondd meg: honnan tudod, hogy hol s mikor milyen idő lesz?

- A csillagokból.

- Hát asztrológus vagy?

- Az alexandreiai főiskolán csillagászatot tanultam - hazudta Hosius szemrebbenés nélkül. - Márpedig a Nap, a Hold, az állatkör jegyei és a csillagok ezerféle kapcsolata, együttállása vagy szembenállása irányítja a természet és az emberek sorsát.

- Bámulatos! - lelkendezett a költő. - S ezzel a tudománnyal a kereskedésre adod a fejedet, ahelyett hogy elmennél professzornak?

- Miért? - mosolyodott el Hosius. - Hogy megtanítsak másokat a titkaimra? Az embereket nem tanítani kell, barátom, hanem vezetni. Már úgy értem, hogy félrevezetni. Az emberi hiszékenység határtalan; a bölcs ember, ha eléggé rideg, könyörtelen és számító, úgy szerez vagyont és hatalmat, hogy megnyergeli az emberi butaságot.

- Gondolod, hogy a hatalom megszerzésének és birtoklásának is a propaganda a leghatásosabb eszköze?

- Nem a leghatásosabb, hanem az egyetlen és csalhatatlanul biztos.

- Mondasz valamit - szólt közbe elgondolkozva Nemesianus. - Horatius egyik költői levelében olvastam, hogy aki el akarja sózni az áruját, az teli szájjal bömbölve dicsérje, akármilyen silány. Megveszik. Ismered ezt a híres verssort, ugye?

Hosius hírét sem hallotta Horatiusnak. Nyugodtan felelte: - Úgy van! Igaza van! Ezt mondtam én is. A hírverés csalhatatlan!

- De megállj csak! És a római birodalom? A mi hatalmunk? Az is propaganda eredménye?

- Hogyne! Csak épp nem a bömbölő teli száj, hanem a fegyver propagandája.

- Ugyan! Hiszen ha igazad volna, akkor épp az ellenkezője volna az eredménye: a fegyverrel, a gyilkolással elriasztottuk volna magunktól a népeket, holott éppen meghódítottuk és megszelídítettük a barbárokat!

- Úgy van! De csak azért, mert győzött a fegyverek propagandája. És bizonyos, hogy ha elvileg nem is, de a valóságban mindig a győztesnek van igaza.

- Ezt Curtius Rufusnál olvastam valahol. Igazad lehet. Sőt ha jól meggondolom: igazad van!

- Hogy mennyire igazam van, azt egy tegnapi tapasztalatom bizonyítja. A forumon jártam déltájban, amikor láttam, hogy felmegy a szószékre egy szikár, csontos, égő szemű, izgatott férfi; vörös szegélyes hosszú fehér ruhájáról és rojtos bő ujjú bíborsávos köpenyéről meg a nyakában csüngő oltári törülközőről, a stóláról, rögtön megismertem, hogy keresztény pap.

Csak néztem, néztem ezt a furcsa egyént, s amikor elkezdett szónokolni, megálltam, és jó darabig hallgattam a szónoklatát. Ha ott vagy véletlenül, barátom, tapasztalhattad volna a propaganda hatalmát. Eleinte csak egyedül álldogáltam ott, de nemsokára tízével, százával verődtek össze az emberek, férfiak, nők, gyerekek, s a tömegben egyre-másra felhangzott a „Deo laudes” kiáltás.

- Aha! - szólt közbe Nemesianus. - Ez a donatisták köszöntése és harci jelszava! Az a pap Silvanus volt, a demagóg donatista izgató!

- Hát igen, föl is izgatta a tömeget, amely már legalább kétezer főnyire szaporodott. S mit gondolsz, miket bömbölt ez a megdühödött népszónok? Hogy csak Donatus hívei a tiszták, a szentek, az igazak! Hogy csak ők a valódi, az igazhivő katolikusok! Hogy a hivatalos egyház hívei bálványimádók, az ördög szövetségesei, árulok! Hogy Caecilianus karthagói főpap s általában a hivatalos egyház tisztátalan árulók tömege, amely elfogadja a Napisten hitét valló államegyház anyagi és erkölcsi támogatását, nyilván távolabbi céljai érdekében: hogy megszerezze a politikai hatalmat! „Mi jogon avatkozik bele az államhatalom az egyház ügyeibe?

Mi jogon meri az uralkodó elítélni a donatista egyházat, a szentek, a tiszták egyházát, amely egyedül őrizte meg szeplőtelenül az ortodox, az eredeti és hamisítatlan keresztény tanítást? A tiszták egyháza tiltakozik az állam beavatkozása ellen, és semmiféle anyagi támogatást sem fogad el az államtól, még a szegények részére sem! Követeljük az eretnek Caecilianus eltávolítását! Donatus a mi püspökünk!” A népszónok már szinte önkívületben üvöltött, és csak rekedten tudta kinyögni az utolsó szavakat: „Bonis bene! Minden jót a jóknak!” A tömeg utána mormolta a köszöntést, de aztán meghullámzott; öklök, kalapácsok, furkósbotok lendültek a levegőbe, s előbb szórványosan, majd sok ezer torokból, tömören zúgott fel a donatista harci kiáltás: „Deo laudes! Istennek dicsőség!” Látod, Nemesianus, ez a propaganda hatalma! Nem bizonyos, hogy igazuk van, de ez a lázító úgy felhangolta őket, hogy tűzbe mennének ezekért az agyrémekért!

- Valóban agyrémekért vitatkoznak, harcolnak, sőt gyilkolnak. A vitájuk szakasztott olyan, mint a szofisták szőrszálhasogatása. Minden római csak mélységes megvetéssel szemlélheti ezt a gyűlölködő és üvöltöző marakodást. Ismered te a kereszténységet?

- Őszintén szólván, keveset tudok róla. Valami zsidó felekezet volt, aztán elszakadt a zsidóságtól, hogy úgy mondjam: önállósította magát, és én Alexandreiában úgy láttam, hogy elszemtelenedett: megtagadta a császár geniusának tiszteletét, holott ez a birodalom fennmaradásának és virágzásának egyik legfőbb biztosítéka. Ezek a fanatikus zsidók, már én csak így nevezem őket, vakon rohannak a halálba, ha elítéli őket a törvényes bíróság a császárkultusz megtagadásáért, vagyis felségsértésért…

- Akárcsak az itteni „szentek” - szólt közbe Nemesianus. - Ezek ítéletre sem várnak. Ostoba, értelmetlen és céltalan fanatizmussal belerohannak a legionáriusok lándzsáiba, akkor is, ha a katonák csak le akarják csendesíteni vad izgalmukat, s egyáltalán eszük ágában sincs gyilkolni. Tegnap is próbálkoztak ilyen önkéntes vértanúsággal; Silvanus szónoklatától megvadult a tömeg, s az izrael-dorongokkal meg akarta rohanni Caecilianus házát. Verinus, a katonai parancsnok, rohamot vezényelt a csőcselék ellen, és a katonák csak nagy nehezen bírták meghiúsítani a sorozatos öngyilkossági kísérleteket.

Nemesianus elnevette magát, Hosius pedig nyugodtan folytatta: - Annak idején szemtanúja voltam egy Dioskuros nevű állami tisztviselő kivégzésének. Ez az ember egyszerre csak megvadult. Senki sem kérdezte, de ő hangosan rikácsolta és üvöltözte az utcákon, hogy „keresztény vagyok! Átok Jupiterre! Átok a császárra!” És természetesen letartóztatták, Culcianus helytartó elé állították. A bíróság, a rendőrség és általában a hatóság, még a katonai parancsnok s a császárkultusz főpapja is igyekezett mindenáron megmenteni, hiszen különben rokonszenves és kifogástalan tisztviselő volt, négy kisgyerek apja, de hiába!

Magyarázgattak neki, türelmesen húzták a tárgyalást, kérlelték, hogy térjen észre, már szinte könyörögtek neki, de ő megátalkodottan visszautasított minden józan érvet, sértegette az isteneket és a császárt. A helytartó végül is megsokallta az istenkedést, és elüttette az ostoba tökfilkó fejét.

- Mi itten még az ilyen makacs hülyéket sem végeztetjük ki, inkább börtönbe zárjuk: ott rohadjanak meg, ha kedvük tartja! Néha persze le kell nyisszantani egy-egy tökfejet, de ez ritka kivétel: nem szívesen szaporítjuk a vértanúikat, mert az ilyesmi csak az ő malmukra hajtja a vizet. Jól mondta az a nagyszájú Tertullianus…

- Ki az? - szólt közbe Hosius.

- Itt volt pap Karthagóban vagy száz évvel ezelőtt, éppolyan izgága, mint ez a Silvanus; de azt jól mondta: „Minél többet lemészároltok közülünk, annál többen leszünk: termő mag a keresztények vére.” Meg is jegyeztük ezt a figyelmeztetését: nem vágjuk le a sárkány fejét, nem akarjuk, hogy hét nőjön a helyébe.

- Nem olvastam ezt a Tertullianust.

- Menj be Tryphon könyvkereskedésébe, a forumon van, Hanno banküzlete mellett, ott bizonyosan megkapod.

- Meg is veszem, mert erről a mérges zsidó babonáról még csak annyit tudok, hogy Alexandreiában is pártokra szakadoztak, és folytonosan olyan semmiségeken marakodnak, mint az itteniek. Ott egy Areios nevű pap izgatja a népet, s azzal henceg, hogy csak az ő tanítása igaz és hiteles. Persze, többet nem tudok róla.

- Ismerjük a jómadarat! - kiáltott fel gúnyosan Nemesianus. - Ez azt találta ki, hogy a vallásuk alapítója, bizonyos Krisztus nevű zsidó, nem isten, ahogy az ortodoxok hiszik, hanem csak istenhez hasonló hérosz. Hisz voltaképpen igaza van, mert ostobaság az olyan tanítás, hogy az egy isten tulajdonképpen kettő, vagy mit tudom én: három, viszont határozottan egységbontó minden tanítás vagy mozgalom, amely új meg új felekezeteket teremt és uszít egymásnak.

Kormányzatunk ezért támogatja azt az irányzatot, amely vallási téren is az egységet akarja.

- Mégis, mi lehet az oka, hogy ezek a keresztények folyton pártoskodnak? Lám, a Helios-vallásban nincsenek egymásra acsarkodó felekezetek, ezek közt pedig lépten-nyomon, új tanítások bukkannak fel?

- Ők egymást kölcsönösen eretnekeknek bélyegzik: Areios is eretnek, Donatus is eretnek az ortodoxok szemében: Ott Alexandreiában legalább csak a szájukat jártatják, dühösen csaholnak egymásra, Galerius pedig egyformán tizedeli őket, itt Nyugaton veszedelmesebb a helyzet, mert a hírhedt Donatus, Bagai főpapja fellázította a parasztokat, még a colonusokat is, továbbá a rabszolgákat, a kisiparosokat, általában a szegény embereket, mégpedig nem csupán az ortodoxok ellen, hanem egy füst alatt a nagybirtokosok, a gazdagok, a hatóságok, s végső fokon Róma ellen. Ez pedig már nem eretnekség, hanem lázadás.

- Mért nem veri le a katonaság?

- Egyelőre igyekszünk féken tartani, de ilyen óriási területen lehetetlenség megvédeni minden vidéki birtokot, villát, palotát. Erősítéseket kell kapnunk.

- De mért nem végzitek ki a fő uszítókat? Ezt a Silvanust meg azt a bizonyos Donatust meg a főfő gyilkosokat?

- Mondtam, hogy ha egy fejet levágunk, hét nő helyette. Évekig tart az ilyen járvány: dúlás, fosztogatás, gyújtogatás, rablás, gyilkolás, aztán egyszer csak kidühöngi magát, és megszűnik.

Hiszen emlékszel a bagaudalázadásra, az is ilyen volt.

Nem, Hosius erről sem tudott semmit. De már ma este is sokat tanult. Megjegyezte azt az elvet, hogy az állam - bár a keresztényeket egyformán megveti - mégis inkább az ortodoxokat támogatja a donatisták ellenében, mert azok a rend és az egység hívei, s ezért az állam, legalábbis itt, Nyugaton, egész hatalmával melléjük áll. Persze, ez az egész hatalom sem valami nagy, de legalább hatalom. Inkább eszmei, mint anyagi erő, de fokozható, annyi bizonyos. Hosius ezentúl alaposan foglalkozott a vallási bomlás és gyűlölködés, valamint a vallási béke és egység kérdésével. Erősen feltette magában, hogy meg kell találnia a megoldást.

Másnap mindenesetre megvásárolta Tryphonnál ama nevezetes Tertullianusnak Hitvédelem című könyvét, és hetekig elmélyülten tanulmányozta. Csupa együgyűség, gondolta magában, alantas szofisztika, játék a szavakkal, ügyvédi szófacsarás. Ez bizony elbújhat Kaldu bölcsessége mellett, Artemidoros nagy műve pedig, az álmok tudományos magyarázatáról, valóságos kinyilatkoztatás ehhez a szószátyárkodáshoz képest. Artemidoros műve volt eddig az egyetlen könyv, amelyet elolvasott, mert ennek jó hasznát vette mágus korában.

De nem hetekbe, hanem hónapokba telt, amíg végére járt a tömören és nehéz stílusban írt könyvnek. Mikor elmondta róla a véleményét Caecilianus főpapnak, ez megvetően legyintett: - Eretnek.

„Ez is eretnek?” tűnődött magában Hosius. „Hát akkor ki nem eretnek?” vetette föl a kérdést, és mindjárt meg is felelt rá: „Nem eretnek, aki nem keresztény.” És mivel eszerint Hosius nem volt eretnek, Caecilianus nagyon kedvesen és szívesen elbeszélgetett vele, amikor megismer-kedtek Tiberianus ünnepi ebédjén, amelyen a város gazdag és előkelő társadalma szinte teljes egészében jelen volt, köztük természetesen a keresztény főpap is.

De Nemesianus révén eljutott Hosius a dúsgazdag Lucilla palotájába is. Ez a nő legalább olyan rejtélyes egyéniség volt, mint Hosius. Özvegynek adta ki magát, óriási birtokai voltak Afrikában, rengeteg pénze „dolgozott” Hanno bankjában, pompás palotájában pazar lakomákat rendezett, s mióta összekülönbözött Caecilianus főpappal, ez a palota lett a donatisták karthagói főhadiszállása. Bámulatos hálózat szálai futottak itt össze, innen irányították a vidéki agonisztikus mozgalmat, a circumcelliók garázdálkodásait, és semmit sem lehetett ellenük tenni, hiszen a városban semmi jelentősebb rendzavarást nem követtek el, persze kordában tartotta őket Verinus tábornok legiója!

Ebben a politikai boszorkánykonyhában Lucilla mindenekelőtt a saját pecsenyéjét sütötte meg. Jóvágású, kemény testű, nyers beszédű, jó borivó és telhetetlen férfifaló volt Lucilla: Karthagó fiatalsága a lábainál hevert: a korlátlan eszem-iszom, a bőven ömlő pénz és a fulladásig csillapíthatatlan szeretkezés lenyűgözte Karthagó egész aranyifjúságát: azt rebesgették, hogy - ha akarta - minden éjjelre más-más fegyverforgató férfit fektethetett az ágyába. De nem akarta, mert vigyázott a jó hírére: csak hetenkint váltogatta a szeretőit.

Lucilla mindazonáltal ezt is unta, s mikor egyszer Hosius a vendége volt, majdnem csak vele foglalkozott, még Nemesianust is elhanyagolta, ámbár a költő is a szeretői közé tartozott, már legalább három éve, azóta hogy Lucilla - állítólag Hispaniából, ide érkezett. Nemesiusnak kellemes volt ez a viszony, mivelhogy legfeljebb negyedévenkint egyszer került sorra, és így elviselhető volt, sőt kissé érdekes és izgalmas, a tenyeres-talpas amazon vámpírszerű szeretkezése. Nemesianusnak becsületére vált, hogy nem fogadott el tőle pénzt, és nem írt hozzá verseket…

A férfias külsejű és komoly nagykereskedőre nyomban szemet vetett a nyughatatlan özvegy.

És amikor Hosius zord tirádákat idézett Tertullianusból, az asszony egészen odavolt.

- Melyik istentelen vallásnak a híve vagy, Hosius? - kérdezte tőle, mikor a lakoma után együtt ültek bizalmas kettesben. - Tudom, hogy nem vagy keresztény, de akkor hogyan ismerheted a nagy karthagói lázadót, akire ezek a bálványimádó Caecilianusék azt mondják, hogy eretnek?

Olvastad?

- Olvastam, asszonyom, sőt alaposan tanulmányoztam. Látom, hogy kemény legény volt, sőt lázadó. Szeretem a lázadókat.

- És hát miért tanulmányoztad? Honnan jöttél? Ki vagy? Nekem meg kell mondanod! Nekem mindent el kell mondanod - parázslott fel a nő szeme -, mert én akarlak! Ma éjjelre velem maradsz! Akarom!

Az már aztán Lucilla titkos művészete volt, hogy hogyan tartotta ott Hosiust úgy, hogy senki sem vette észre. Hosiusnak fontos volt ez a kaland, s mire a vízóra elfújta az éjfélt, már Lucilla hevert az ő lábainál, s nem megfordítva: az éhes és mohó özvegy három hétig senki mást nem engedett az ágyába, csak Hosiust. Évek óta ez volt az egyetlen ember, aki tökéletesen kielégítette. Hiába: aki isten, az isten!

- No és a feleséged mit szól hozzá, hogy hetek óta nem alszol vele? - kérdezte Lucilla egy mámoros hajnalon.

- Vár - felelte nyugodtan Hosius. - A feleségnek mindenesetre az a kötelessége, hogy várjon.

Hogy várjon a sorára. És főképpen az én feleségem olyan jámbor és jóhiszemű, hogy mindig azt mondja: isten vagyok!

- Igaza van! - búgta szenvedélyesen Lucilla. És aztán egészen reggelig semmit sem beszéltek már.

Mikor néhány hét múlva Hosius újfent a helytartónál vacsorázott, megint csak Nemesianus társaságában, hűségesen elmondott mindent, amit a „mézeshetek” alatt Lucillából kicsiklando-zott: hogy a dúsgazdag özvegy, mérhetetlen anyagi áldozatok árán, áttelepíti az agonisztikus mozgalmat Dél-Hispaniába is, és bizonyosra veszi, hogy szívós munka és harc árán sikerül Hispanián és Gallián át szíven döfni az ortodoxoknak kedvező kormányzatot, s Afrika felszabadítása után biztosítani a „nagy” Donatus tiszta és szent egyházának uralmát. És Hosius azt is elárulta, hogy Lucilla a hispaniai mozgalom vezetésére éppen őt szemelte ki, mégpedig a szerelmes éjszakák jogán.

Tiberiusnál ezúttal nagy társaság volt együtt: Nemesianuson kívül megjelent Caecilianus főpap és Ursus afrikai főszámvevő is. Ettől tudta meg Hosius, hogy melyik afrikai ortodox egyház és pap részesül úgynevezett „államsegély”-ben, és ekkor értesült Constantinus Caesar egyházpolitikájáról: támogatni az ortodox keresztényeket, hiszen az ő vallásuk is lényegileg Helios-kultusz, és az egység érdekében kiküszöbölni Areiost, Donatust is, s ily módon levágni az agonisztikus mozgalom fejét. Katonát nem adhatott erre a célra, hát legalább pénzt adott, mégpedig bőven. Az afrikai ortodox egyházakban és papokban nem a meggyőződés, nem a hitbuzgóság és nem a hívek áldozatkészsége tartotta a lelket, hanem Constantinus pénze.

- Rendkívül aggasztó mindaz, amit Lucilla révén a donatisták terveiről megtudtál - fordult a házigazda Hosiushoz -, és én arra kérlek, hogy tartsd fenn vele továbbra is a jó viszonyt.

Constantinus Caesar bizonyára hálás lesz érte, ha vállalod ezt az összekötőszerepet. Nem illik ugyan ilyen úriemberhez a kettős játék, de szükség törvényt bont. Itt az állam biztonságáról van szó! Salus reipublicae suprema lex, olvastam Cicerónál, s ez az elv minden eszközt megnemesít és szentesít.

- Nem szakítottam Lucillával, bár őszintén szólván borzadok ettől a némbertől - mondta rá Hosius. Viszont egy szóval sem célzott rá, hogy undorodik a kétszínű szereptől, amelyet vállalt, hiszen ez volt az életeleme. - Időnként lemegyek majd hozzá, hiszen utasításokat kell kapnom tőle. Éppen ezért, hogy feltűnést ne keltsen a mi barátkozásunk, jobbnak tartanám, hogy ezentúl az én lakásomon vagy Hanno barátunknál találkozzunk.

- Helyes - szólalt meg Nemesianus -, nem árt az óvatosság. Lucillának is vannak kémjei.

Nekem például nagyon gyanús ez a Nabor nevű pap, aki otthagyta a donatistákat, visszatért az ortodox egyházba, de nem papnak, hanem hogy szabadságát megőrizze, iskolát nyitott.

- Én már figyeltetem is - jegyezte meg halkan Caecilianus. Utána Tiberianus szólalt meg: - Én pedig holnap futárt indítok Septimius Bassus hispaniai kormányzóhoz, s értesítem a készülő veszedelemről, és megkérem, hogy erősítse meg a Gades-Malaca-Illiberris-Nova-Carthago vonalat, mert itt várható az agonisztikusok átszivárgása; ezenfelül pedig rendeljen el katonai és rendőri készenlétet bent a tartományban, hogy minden megmoccanást csírájában elfojthasson; végül pedig intézkedjék, hogy az az öt liburna, amelyet Caesarea hadikikötőjéből Gadesbe küldök, a legszigorúbban ellenőrizze a Fretem Gaditanum hajóforgalmát.

- Hogy pedig tökéletes munkát végezhessünk - kezdte Hosius halkan, és az egész társaság fölfigyelt: vajon milyen meglepetést tartogat még számukra ez a kissé még mindig rejtélyes ember -, én figyelmetekbe ajánlom újból mindazt, amit egyszer már elmondtam a minap, mégpedig, ha jól emlékszem Nemesianus barátomnak…

- A propaganda hatalmáról? - kérdezte a költő.

- Így mondtam: „A hírverés csalhatatlan” - helyesbítette Hosius.

- De mi köze a hírverésnek a donatisták ellen tervezett rendszabályokhoz? - kíváncsiskodott Nemesianus. Hosius pedig azonnal megfelelt a kérdésre: - Pontosan annyi köze van hozzá, mint Silvanus üvöltözésének a donatista lazításhoz. Ha például Caecilianus főpap a szószékről kihirdetné, hogy a most következő vasárnaptól számított háromszor hét, azaz huszonegyedik napon pontosan déli tizenkét órakor a Nap tündöklő ábrázata elhomályosul, sötétség borul a földre, a fekete napkorong körül zöldes lángocskák lobognak, mint egy fénykorona, és megtörténik az a csoda, hogy délben feltűnnek a csillagok az égen, akkor azt hiszem, csak annyit kellene hozzátenni, hogy íme, isten ezzel figyelmezteti a megátalkodott és gyilkos donatistákat, hogy alázzák meg magukat, és térjenek meg, mert bűneik miatt ennél is szörnyűbb megtorlással sújthatja őket, sőt az ártatlanokat is.

Caecilianus - fordult most a főpaphoz a tudós csillagász -, hozzá kell tenned, hogy ezt mennyei jelenés közölte veled; s azt is bízvást kihirdetheted, hogy a sötétség Alexandreiától, Leptis Magna és Karthago vonalán egészen a gandesi tengerszorosig fog végighúzódni, s maga Karthago városa teljes tizenkilenc percig fog szenvedni, szorongani és jajveszékelni a félelmetes sötétségben. Égi jel, isteni intés, hogy mi várhat az agonisztikusokra, a circumcelliókra, s általában az istentől elrugaszkodott donatistákra.

- És te varázsolod el a Napot? - kérdezte ijedten Ursus.

- Műveletlen embereknek varázsigékkel és titokzatos hókuszpókuszokkal körítve tálalnám ezt a csemegét, de itt megmondhatom, hogy a varázsló a hold, de a csoda csak olyankor sikerül neki, ha újhold idején földközelben van éspedig pontosan a nap és a föld között. Hogy ez a konstelláció mikor kezdődik, s mikor ér véget, azt csillagászati számításokkal pontosan meg lehet állapítani. Én kiszámítottam.

- És nem lehet tévedés? - kérdezte kissé szorongva a főpap.

- Caecilianus - nyugtatta meg Hosius -, erre mérget vehetsz. Ezek természettudományos tények és pontos számítások. A tények és a számok nem hazudnak.

- És te ezt akármennyi időre előre ki tudod számítani? - tamáskodott a főpap.

- Akár száz évre előre is.

- Hiszen akkor óriási és félelmetes hatalom van a kezedben!

- Csak annyi, mint akármelyik csillagásznak.

- Hosius - szólalt meg most a helytartó -, ezzel a tudományoddal nagy szolgálatokat tehetnél Constantinus Caesarnak, vagyis az államnak. Évek óta itt élsz, tövéről hegyére ismered a donatisták aljasságait, tudod, hogy itt már nem úgynevezett eretnekségről van szó, hanem veszedelmes lázadásról a birodalom rendje, békéje és kormánya ellen, Constantinus Caesar ellen: fontos állami érdek volna, hogy átköltözzél Hispaniába. Ott is éppenséggel a nagy és gazdag Corduba, a tartományi kormányzó, bíróság és szenátus székhelye az a pont, ahol meg kellene telepedned, s részben gátja lehetnél az Afrikából esetleg fölfelé hömpölygő szennyes áradatnak, részben pedig állandó összekötőnk lennél, és Septimius Bassus útján mindig tájékoztatnád a Caesart az afrikai helyzetről.

- Én is éppen erre akartalak kérni, Hosius - szólalt meg a főpap -, mert az ortodox egyháznak is fontos érdeke, hogy tájékoztassa a hispaniai hivőket az igazi keresztény egyház itteni szenvedéseiről és megpróbáltatásairól. Vagyoni helyzeted megengedi az átköltözést, hiszen elvégre semmi sem köt Afrikához… Van egy elgondolásom, régen melengetem már magamban… de mielőtt közölném, megkérdezlek: melyik vallás híve vagy?

Hosiusnak csak épp a szeme rebbent meg a kérdésre; nyugodtan felelte: - Mithras titkos tiszteletének beavatottja vagyok, pater rangban.

- Ez jó. Az én elgondolásom ugyanis az, hogy vedd fel a keresztséget, légy a mi hívünk, sőt vállald el a papi méltóságot, hiszen pater vagy, s a mi papjaink neve is pater. S egyébként úgyis hamarosan meglátod, hogy a két vallás lényegileg azonos.

- Caecilianus - szólalt meg Hosius -, ennek semmi akadálya sincs, ha úgyis azonos a két vallás, és a keresztények Krisztusa éppúgy Napisten, mint az én Mithrasom. Engem a vallás, őszintén szólván csak annyiban érdekel, hogy Helios vagyis Sol Invictus-e az isten, vagy sem.

Szívesen leszek éppen ezért akár keresztény is, de egy kérdésben meg kell nyugtatnotok engem. Az az aggodalmam, hogy ez az agonisztikus mozgalom nem annyira vallási nézet-eltérések kirobbanása, hanem inkább társadalmi forradalom. Ahogy mondani szokták: a pohár betelt, a tömegek elkeseredése kicsordult. Hogy a forradalom kirobbantására vallási ürügyet kerestek s találtak, az már semmit sem változtat a lényegen. Én azt hiszem, hogy a nép elnyomorodása, szegénysége, úrgyűlölete az oka ennek a forradalomnak, s nem utolsósorban az afrikai népek szabadságvágya és feneketlen gyűlölete a gyarmatosítók ellen. Róma legalább tízféle adóval nyomorítja meg az afrikai parasztokat, napszámosokat, iparosokat s valamennyi közt a legsúlyosabb, a chrysargyrum, az iparosok, kereskedők, kézművesek átka, a kereset és jövedelem után, s ezt még a hetérákon is kegyetlenül behajtják; a parasztokat az indictio nyomorítja meg, vagyis a birtok értéke, a rabszolgák, az állatok, a fölszerelés, továbbá az ingatlan jövedelme után kivetett pénzbeli adó és természetbeni beszolgáltatás. Hát még az aurum coronarium, a császárnak trónralépésekor átnyújtott aranykoronára beszedett adó: minden község, város, tartomány köteles megvenni a hódolati aranykoszorút, s ennek az árát is a legszegényebbek fizetik. Egyszer Verinus tábornok egyik zászlóalja lement Bagaiba, a forrongások egyik tűzfészkébe rendet teremteni; megragadtam a ritka jó alkalmat, velük mentem. A tömeg ugyan moccanni sem mert, de folyton hangosan szidalmazta és átkozta az adóhivatalnokok, adókivetők, adószedők és végrehajtók valamennyi fajtáját, és sűrűn hallottam az elkeseredett ordítozást: „Hát a papság? Miért adómentes? Fizessenek a papok!” Itt a baj gyökere!

- Azt óhajtod, Hosius - felelte rá a helytartó -, hogy nyugtassunk meg. Hát én megnyugtathatlak. Mindenütt vannak nyugtalan, elkeseredett, dologkerülő, eladósodott, fegyelmet nem tűrő, elégedetlen elemek, tönkrement colonusok, börtönből szabadult gonosztevők, bűnözők, egyszóval a nép söpredéke! És magától értetődik, hogy a rabszolgák javarésze, ha módja van rá, s megszökhet, ezekkel tart. Ezek az elemek nyomorodtak el, ezek az úgynevezett elszegényedett, kiuzsorázott emberek, az efféle iparosok, kereskedők és kézművesek lázadoznak ősidők óta az adók ellen. Csak az alja nép lázadozik folyton: ez az életeleme.

- Tiberianusnak igaza van. Be kell látnod, Hosius, hogy ennek a lázadásnak is a szegénység és gazdagság kibékíthetetlen ellentéte az oka - fejtegette Ursus. - Ezt én világosan megfigyelhetem hivatali munkám közben is. Viszont az én rabszolgáim elégedettek, eszük ágában sincs lázadozni, sőt mondhatom: boldogok.

- Ezt én is elmondhatom a rabszolgáimról, sőt a mozaikműhelyem kézműveseiről és napszámosairól is - csatlakozott Caecilianus a főszámvevő felfogásához. - Megrendítené a társadalom alapjait, ha megszüntetnők a különbséget gazdag és szegény, úr és szolga, vezér és alárendelt között. A mi Krisztusunk mondotta: „Szegények mindig lesznek köztetek.” És ezzel szentesítette a társadalmi rangfokozatok törvényét. Ha ezt a törvényszerűséget meg-bontjuk, vagy éppen megszüntetjük, széthull az emberi társadalom, amelyet pedig pontosan ezek az egymásnak feszülő erők tartanak egyensúlyban.

- Hogy pedig a papság - szólalt meg újra Tiberianus -, éspedig a Helios-, Mithras-, az Isis-, az Augustalis-, a keresztény és a zsidó papság, és általában minden papság adómentes, az érthető és természetes, hiszen pótolhatatlan szolgálatot tesz az államnak éppen azzal, hogy igyekszik isteni törvényekkel és parancsokkal fékentartani az említett felforgató elemeket. Sőt azt mondanám: szerencse, hogy korunk felvilágosodott államvezetése végre felismerte, hogy a kormányzat legszilárdabb alapja a trón és az oltár szövetsége. Mert minden vallás történelmi hivatást tölt be, támogatja az államot és az uralkodót a béke megőrzésére és a nép boldogítására irányuló nehéz munkájában.

- Örülök, hogy fölvetettem ezt a kérdést. Felvilágosításaitok megnyugtattak. Hiába, a magamfajta csillagász és matematikus járatlan a bonyolult társadalmi jelenségek megítélésében. Most majd hitelesen megcáfolhatom azokat, akik esetleg ilyenféle érvekkel és okokkal akarják magyarázni vagy netán igazolni ezt az állam- és egyházellenes forradalmat, odaát Hispaniában.

- Ilyen nehézségeid nem lesznek Hispaniában. Corduba lesz az állomáshelyed, s ott az öreg Acacius püspök hathatósan segít majd mindenben - nyugtatta meg Caecilianus.

- És Septimius Bassus kormányzó nem kevésbé - tette hozzá Tiberianus.

…Néhány hét múlva az újonnan felavatott keresztény pap, Hosius, roppant vagyonának felét átutalta Massiliába, Papiskos banküzletébe, másik felét pedig Cordubába, Sentius bankjába. Jó széllel utaztak, kényelmes hajón, Nova Carthago kikötőjében hálókocsiba szálltak, s amint megérkeztek a Baetis-parti fővárosba, Hosius a legfinomabb fogadóban vett szállást: két külön szobát.

Mert Alis ekkor már úgy szerepelt, mint a húga.

Az öreg Acacius, Corduba keresztény főpapja, vagyis püspöke vékonyka, sovány, töpörödött, szinte összeaszott emberke volt, lehetett vagy kilencven éves. Fehér hajának java kihullt, hófehér szakállánál és bajuszánál fehérebb volt ráncos arca, de ebből, a halottas fehérségből vidáman és mosolygósan csillogott ki türkizkék szeme. Ebben a gazdag és ragyogó fővárosban, ahol a mérhetetlen gazdagságot mérhetetlen szegénység árnyékozta be, talán Acacius püspök volt a legszegényebb ember. Híveinek adományaiból éldegélt szűkösen, mivelhogy csekélyke jövedelmének javarészét kiosztotta az özvegyek, árvák, munkanélküliek, s általában a nála is szegényebbek között. Ha igazuk van a stoikus bölcseknek, hogy az igénytelenség a boldogság titka, akkor Acacius bizonyára boldog lehetett.

És a püspök valóban boldog volt. Abban a jámbor hitben élt, hogy az ő szegénysége jóváteszi a gazdagok minden önzését és szívtelenségét. S a ragyogó főváros palotáinak fényében s gazdag embereinek fényűzésében az ő kopott és szegényes kis háza mégis olyan volt, mint a jóság és megelégedés szigete; menedékhelye mindazoknak, akik éheznek, szomjaznak vagy vigasztalásra szorulnak. És Acaciustól, a rajongó és átszellemült aggastyántól senki sem távozott vigasztalás nélkül.

Mikor Hosius belépett hozzá, és meglátta a tiszteletre méltó öreget, szinte megdöbbent: úgy rémlett neki, hogy a súlyos főpapi díszruha minden pillanatban agyonnyomhatja a törékeny aggastyánt. De Acacius friss volt, rugalmas és eleven. Hosiusról persze mindent tudott, hiszen Caecilianus futárja már legalább két hete meghozta a kimerítő tájékoztatást az új papról, életéről, anyagi helyzetéről és múltjáról - már tudniillik amennyit erről Karthagóban meg-tudhattak. Tehát dúsgazdag ember; tudós csillagász, politikai érdekekből pap; húga voltaképpen a felesége; Mithras-hivő, tehát Constantinus Caesarnak bizonyosan kedvére való. „Ez mind jó”, gondolta az öreg püspök és tárt karokkal fogadta vendégét, aki persze azt sem tudta, hogy most térdre kellene borulnia és a püspök áldását kérnie.

Acacius mégis megáldotta, kezeit a fejére tette - jelképesen, hiszen a válláig sem ért új papjának -, és elmormolta kenetesen a megfelelő varázsigéket.

Tetszett neki a fiatal férfi, amint ott állt előtte egyszerű papi talárjában, komoly arccal, még az acélos, szinte kegyetlen szürke szeme is tetszett neki; arra gondolt, hogy ez a kemény tekintet erős akaratra vall, éppúgy, mint a karvalyorr, a domború koponya és az előreugró homlok. Ez az ember jó támasza lehet az ő gyengeségének és puhaságának.

Mindent tudott róla, de soha egyetlen szót sem árult el értesüléseiből. Sem Hosiusnak, sem másnak. Ha az egyház érdeke úgy kívánja, hogy Hosius pap legyen, s éppen itt Cordubában, legyen! És Acacius az öregkor bölcsességével megoldotta a kérdést: maga mellett tartotta, felhasználta az egyházigazgatás munkakörében, de papi teendőket, istentiszteleteket, szertartásokat sohasem bízott rá. A püspökház egyik szobájában Candidus diakónus dolgozott, a másikban Acacius, s most Hosiusnak is a maga szobájában adott helyet: együtt dolgozott vele egyházpolitikai és fegyelmi ügyekben, ezenfelül Hosius intézte az egyház anyagi ügyeit is. A cordubai keresztény egyház „anyagi ügyeit” ebben az egy szóban lehetett összefoglalni: szegénység. Az új pap nem volt hajlandó a hitvány garasokkal vesződni: nagyvonalúan oldotta meg a kérdést; bőven adott pénzt Acaciusnak, külön szegényalapot létesített, a betegeknek, öregeknek, ellátatlanoknak és árváknak otthont rendezett be, a munkaképes szegényeknek munkát szerzett, s egyik legelső dolga volt, hogy emeletes püspöki palotát építtetett, a Basilica, vagyis a törvényház mögött, egy csöndes kis utcában. A püspöki irodán kívül négy lakás volt a palotában: az egyik az övé, a másik a húgáé, a harmadik Candidusé, a negyedik pedig Acaciusé, aki most már kényelmesen és gondtalanul élt: Hosius pénze legalább négy évvel meghosszabbította az életét.

Az új palota még ebben a virágzó és ragyogó tartományi fővárosban is feltűnést keltett. Pedig ez nagy szó, mert a Basilica, a Helios-templom, Magna Mater, vagyis Kybele szentélye, a tartományi szenátus palotája oly művészi és pompás épület volt, hogy akár Rómába is beillett volna. Az egymást keresztező két széles főutcán császárszobrok sorakoztak, a nagy Augustustól kezdve egészen Diocletianusig, a forumon pedig egymással szemben két fehér márványtemplom ragyogott: az egyikben a mennyei uralkodót, Heliost imádták, a másikban a földi istent, a mindenkori császárt. Ezeknek a templomoknak a papjai éppenséggel nem voltak olyan szegények, mint a keresztény főpap.

Gazdag város volt Corduba. Sentius bankárnak bizony nem Hosius volt a legvagyonosabb ügyfele, mert Baetica tartomány nagybirtokosai, juhtenyésztői, rézbánya-tulajdonosai nem egymilliós, hanem sokmilliós összegeket kamatoztattak Sentiusnál, s nem mindig a törvényes tizenkét százalékkal, hanem - ha valakinek nagyon kellett a pénz - akár negyven százalékkal is. Ilyen feltétellel kapott kölcsönt Britannia tartomány kormányzata is, akárcsak kétszázötven évvel ezelőtt a város híres szülöttétől, Seneca filozófustól.

Ebben a városban sok híres tanár, költő, író és művész élt, de Hosius még nagyobb örömmel tudta meg, hogy Corduba a birodalom nyugati felében a csillagászati számítások sarkpontja; ennélfogva ha itt csillagászati megállapításokat akar végezni vagy égi jelenségeket megjósolni, képleteit és számításait módosítania kell. Ez pedig fontosabb volt neki, mint megfo-gadni Septimius Bassus tanácsát, hogy olvassa el a város nagy fiainak műveit: az idősebb Seneca szónoklattani példatárát, fiának, a filozófusnak erkölcsprédikációit és Lucanusnak a pharsalosi csatáról írt hőskölteményét. Neki elegendő volt Kaldu csillagászati tudománya, Artemidoros tudós könyve az álmokról, a keresztény tudományból pedig beérte annyival, amennyit Tertullianus könyvéből tanult.

Alis mindezeknél nagyobb nevezetességét fedezte föl Cordubának: a világhírű aranyművesek műhelyeit és boltjait; a szemkápráztató fülbevalók, drágakövekkel kirakott csatok, filigrán művű nyakláncok és karperecek jóval többe kerültek Hosiusnak, mint ha megvette volna a város híres szülötteinek valamennyi művét hártyavékony Isis-papiruszon, aranyozott elefánt-csontvégű tekercseken. Alis egyik éjjel meztelen testére vette fel minden ékszerét: olyan káprázatos volt, mint egy Perikles korabeli arany-elefántcsont istennő-szobor. Például Isis. De erre Hosius már gondolni sem akart.

Septimius Bassus kormányzó szívesen fogadta, s ő is mindent tudott róla: Tiberianus levele kimerítőn tájékoztatta. Szókimondó, harsány beszédű, erélyes, javakorabeli férfi volt a kormányzó: ő bizony nem titkolta, hogy ismeri Hosius karthagói viselt dolgait, s azt is tudja, ki az úgynevezett húga, sőt elárulta, hogy a csinos Alis aranyékszer-vásárlásáról is értesült: az a bizonyos aranyműves, Laminius, állandó besúgója volt; ez azt is tudta, hogy a többi aranyművesnél ki s mit vásárolt. De magától értetődik, hogy Sentius bankár főkönyvének az adatait is részletesen ismerte, viszont Laminiust és Sentiust a saját kémeivel figyeltette.

Hosius azonnal megérezte, hogy nagyratörő terveiben ez az ember lehet a legjobb segítőtársa.

- Barátom - mondta a kormányzó -, nekem az egész életrajzodban legjobban tetszik a napfogyatkozás megjövendölése. Nem tudom, értesültél-e róla, mekkora rémületet okozott a donatisták közt Caecilianus fenyegető jóslata. Előtte és utána hetekre megbénult az agonisztikus mozgalom, s Karthagóban százával tértek meg az úgynevezett eretnekek.

- Vajon az a nagyszájú Silvanus is megtért?

- Annak nem maradt ideje ilyesmire. Lucilla, ez az ordas némber, mégis megkísérelte Hispania fellázítását, és Silvanust három társával együtt átdobta Baeticába. Persze, nem számított a szigorú határzárra: gyors kémhajóink nyakoncsípték a hajójukat, s hiába álcázták magukat kereskedőknek, és hiába hoztak magukkal bőséges árukészletet s főleg aranyat, minden a mi zsákmányunk lett, velük együtt. A négy fickót zsákba varrták tengerészeink, követ a nyakukba, be a tengerbe! Jelentették nekem, hogy a főcsahos, az a Silvanus, még a zsákban is úgy üvöltött, mint a sakál. A vízben azonban elhallgatott.

- Azt hiszem, kegyelmes uram - jegyezte meg Hosius -, hogy ezzel az erélyes eljárással, úgy mondhatnám, kivágtad a lázadás nyelvét. Mert ez a Silvanus a véres szájú ordítozásával, a szó szoros értelmében megvadította az embereket.

- Miért tűrte hát Tiberianus?

- Nem akart újabb vértanúkat szállítani a mozgalomnak. Ezek az agonisztikusok is olyanok, mint a vérebek. Ha vért szagolnak, még jobban nekivadulnak. És odaát óvakodni kell a vértanúszaporítástól. Hadd üvöltsenek - mondta Tiberianus -, de a vértanúságból nem esznek!

- Mondd meg végre te, barátom - kérdezte Bassus -, hiszen szakértő vagy: tulajdonképpen mért marakodnak azok odalent?

- Őszintén szólván, nem tudom. Talán ők maguk sem tudják, hiszen minden tanításuk, minden vitájuk szőrszálhasogatás. A filozófiájuk alantas, és főleg nem egyértelmű, s ez az oka, hogy a tételeiket mindenki másképp magyarázza, igazában: csűri-csavarja. Ezért van a keresztények közt annyi csoport, irányzat, felekezet, vagy ahogy ők nevezik: eretnekség.

- Mért mondod, hogy ők? Hiszen te is keresztény vagy. Sőt, keresztény pap!

- Kegyelmes uram, ha Tiberianus helytartó mindent megírt rólam, akkor azt is tudnod kell, hogy én csak afféle hirtelen sütetű keresztény vagyok, és ebből az egész furcsa és zűrzavaros vallásból csak annyit tudok, amennyit Tertullianus könyvében olvastam, és még annyit, amennyit a kereszténység a Mithras-vallásból átvett. Merném mondani, hogy ebből tákolták össze az egész tanításukat, sőt, a szertartásaikat is. Mert meg kell mondanom, hogy én a Mithras-kultusz pater rangú beavatottja vagyok.

- Tudom - szólt közbe nyugodtan Bassus, aki viszont éppúgy semmit sem tudott Hosius zavaros és viharos régmúltjáról, mint akár Tiberianus, akár Caecilianus, akár Lucilla, akár az egész Afrika, Kynonpolis kivételével.

- Akkor azt is nyilván tudod, kegyelmes uram, hogy én csak olyan mondvacsinált keresztény pap vagyok; mondjuk: politikai pap.

- Politikai pap? - visszhangozta Bassus. - Új fogalom.

- Új hivatás - helyesbítette Hosius. - Úgy tudom, hogy már Aurelianus óta az egységes birodalmi vallás, a Helios-kultusz általános elfogadtatása a kormányzat célja. „Egységes vallás, egységes birodalom!” Ezt a bölcs politikai elvet először Diocletianus rúgta fel, amikor négy részre szabdalta a birodalmat, mert így, négyfelé osztva a felelősséget, kényelmesebb volt kormányozni; másodszor pedig a keresztények próbálták meg felrúgni, amikor szembe-szegültek az egységesnek szánt állami kultusszal.

- Ebben igazad van - szólt közbe a kormányzó -, mert mi lett az eredmény? Egyfelől az Augustusok és Caesarok örökösen acsarkodnak egymásra, sőt háborúskodnak is, másfelől a kereszténység nemcsak a Helios-vallást támadta meg, s a vallási egységet is veszélyeztette, hanem maga is felekezetekre szakadozott.

- Úgy van! - helyeselt Hosius. - Én meglehetősen ismerem a kereszténység megoldhatatlan belső ellentmondásait; láttam engesztelhetetlen gyűlöletüket egymás iránt, ugyanannak a Krisztusnak a nevében, s akkor feltámadt bennem a hivatástudat: segítenem kell Constantinust a vallási és birodalmi egység megteremtésében.

Bassus csodálkozva nézett rá:

- És ezt hogyan képzeled?

- A te segítségeddel, kegyelmes uram - felelte vakmerően Hosius.

- Megálljunk csak! - vágta rá a kormányzó erélyesen. - Elég ehhez Constantinus Caesar? Mert Licinius Augustusnál, Galerius Augustusnál és Maximinus Daia Caesarnál fabatkát sem ér az én szavam.

- Ehhez elég Constantinus Caesar!

- S hogy képzeled, újra kérdezem, ennek a hatalmas tervnek a végrehajtását?

- Ha számíthatok a segítségedre, kegyelmes uram, s időt is engedsz rá, hogy tervemet kidolgozhassam, annak idején részletesen előadom neked: mi is volna a módja a politikai és vallási válság megoldásának.

- Rendben van, barátom - zárta le az eszmecserét a kormányzó. - Constantinus urunk minden ügyében számíthatsz segítségemre.

Hosius otthon kissé ridegen elhárította Alis szerelmes közeledését, és egész nap s egész éjjel magába mélyedten töprengett és tervezgetett. Alig néhány hét múlva ráébredt, hogy a vállalt feladatra eddig nem készült fel alaposan. Hiszen mi is volt ő? Asztrológus és mágus; csillagjós és varázsló, vagyis - négyszemközt önmagával bevallhatta: - szélhámos és világcsaló. Egész múltjából csak az volt igaz, amit Kaldutól tanult; minden egyebet, a Mithras-kultusszal együtt, csak úgy futtában szedett fel: az Isis-kultusztól a kereszténységig minden csak felületi máz volt rajta. És amikor ezt fölismerte, szívósan és szenvedélyesen elkezdett olvasni és tanulni; továbbra is dolgozott az agg püspök és a fiatal Candidus mellett, egyébként mindentől és mindenkitől elszigetelte magát, legfeljebb a kormányzót látogatta meg néha-napján. Alistól lelkileg és testileg egyszer s mindenkorra elszakadt.

Évekig szívósan, kitartón, zárkózott magányosságban tanult, olvasott: jogot, filozófiát, vallási elméleteket, államtudományt, s még a stratégia és taktika elméletével is megismerkedett, sőt már Cyprianus egykori karthagói püspök műveit is elolvasta, és az afrikai latin bibliafordítás, az Itala tanulmányozásával is évekig foglalkozott. Lassankint végképpen megerősödött benne az a meggyőződés, hogy a kereszténység is Helios-vallás, és ennélfogva csak a keresztény-ségen belül kell véget vetni a pártoskodásnak és széttagoltságnak, meg kell szüntetni az úgynevezett eretnekségeket, s akkor valóban helyre lehet állítani a birodalom vallási egységét, már akár Helios vagy Mithras, vagy akár Krisztus lesz az egységes napvallás főistene, hiszen úgyis mindegy: nem a név a fontos, hanem a lényeg.

De még elmélyült munkája közben is megengedett magának egy kis fényűzést: néha foglalkozott asztronómiai számításokkal; kipróbálta, mennyire válnak be a cordubai sarkpontról végzett számításai. Néhány holdfogyatkozást sikerült előre megállapítania: jóslatai beváltak.

Egyszer az derült ki a képleteiből, hogy néhány hét múlva üstökös jelenik meg az égbolton, és hetekig látható lesz. Ezt a jóslatát Septimius Bussusnak ajándékozta, megvesztegetésül. A kormányzó a Helios-főpappal hirdettette ki a közelgő égi jelenséget, s mikor valóban bekövetkezett, s beigazolódott az is, hogy hatalmas csóvája a kihirdetés szerint csakugyan huszonhárom napig egyfolytában tündöklik az égbolton, éjjelente nemcsak a Helios-hivők, hanem egész Corduba és Baetica népei ámulattal és megilletődötten magasztalták a Győzhetetlen Napisten bölcsességét és mindentudását. Váltig találgatták, mit jósolhat vajon ez az egészen csodálatos és rendkívüli égi jelenség, s ekkor Hosius egyeseknek, bizalmas barátainak, s elsősorban Septimius Bassusnak, főképpen Kaldu csalhatatlan tudománya alapján, az egész birodalmat megrengető és újjáalakító eseményeket magyarázott ki az üstökös megjelenéséből.

Septimius Bassus szemében nagyot nőtt a „politikai pap” tekintélye; s mikor az öreg Acacius kilencvenkét éves korában meghalt, a kormányzó egész tekintélyét latba vetette, hogy az egyházközség ne az ágrólszakadt Candidust, hanem a dúsgazdag és tudós Hosiust válassza püspökké. Magától értetődik, hogy a nagybirtokos, gazdag és befolyásos keresztény egyház-községi tagok segítségével, némi anyagi áldozatok árán, sikerült is Hosiust egyhangúlag megválasztatni Corduba püspökének. Nagy tervei érdekében kellett neki ez a rang: egyébként a püspöki teendőket továbbra is a derék Candidus végezte. Hosius, egész püspöksége alatt egyetlenegy szertartást sem végzett, egyetlenegy prédikációt sem tartott. Valóban politikai pap volt, felülállt minden valláson és felekezeten, még a sajátján is.

Negyvenkilenc éves volt, amikor - tízéves cordubai tartózkodása után - a kormányzóval egyetértésben elérkezettnek látta az időt arra, hogy hozzáfogjon nagy terve megvalósításához.

Hetekig ismertette Bassusszal a tervét, megkapta tőle a szükséges ajánló leveleket, vagyonát Sentiusszal átutaltatta Massiliába, Alisnak azonban bőven hagyott pénzt; őt magát pedig a kormányzó gondjaira bízta.

A szegény Alis élete és szépsége virágában maradt „özvegyen”. Hiába sírt, hiába könyörgött, hogy az „isten” vigye magával, Hosius csak annyit mondott neki: „Várj meg, visszajövök.” De Alis ösztönös női sugallattal megérezte, hogy az imádott férfit örökre elveszítette. Hosius távozása után ugyan a város aranyifjai azt képzelték, hogy „szabad a vásár”, és személyesen is, ügyes kerítőnők közvetítésével is, pazar ajánlatokkal halmozták el, sőt akadt olyan is, aki feleségül kérte a püspök „húgát”, de Alis erénye rendíthetetlen maradt. Candidus, az „ideiglenesen távollevő” püspök helyettese nem győzte magasztalni Hosiushoz írt leveleiben húga feddhetetlen erényességét.

Mikor a püspök elbúcsúzott Bassustól, és rábízta a „húgát”, még ezt mondta neki: - Sajnálom, de végleg szakítanom kell vele. Fel kell áldoznom őt, mert magasabb célok szolgálatába szegődöm, s minden nagyszerű hivatásban, amely egész embert követel, csak nyűg a nő.

- Mégis - próbálkozott Bassus, bár meggyőződés nélkül -, nem vihetnéd magaddal? Ahogy tudom, tizenöt éve hű feleséged: vidd magaddal, hiszen máshol is lehet a húgod.

- Nem tehetem. Ekkora ellensúlyt nem vehetek a nyakamba. Pótolhatatlan és csodálatos szerető volt, egyúttal azonban az utolsó is. Ha célt akarok érni, le kell mondanom róla, s ha róla lemondtam, az annyit jelent, hogy a nőt örökre kiküszöböltem az életemből.

- Sajnálom a kis Alist, de tisztelem elhatározásodat. Tőlem telhetőleg igyekszem majd gondját viselni. De bizonyos, hogy keserves gyötrelem lesz az élete.

- Mielőtt végképpen itt hagynám, az az utolsó kívánságom, hogy bár az a magasságos Helios minél előbb szabadítaná meg magányosságától és szenvedésétől. Értesz engem.

- Megértettelek, Hosius.

…Másnap a püspök Nova Carthagóban hajóra szállt, harmadnapra pedig kellemes tengeri utazás után, megérkezett Massiliába.

Corduba szabályos és kissé vidékies élete után a nagy világváros forgataga szinte megszédítette Hosiust, pedig már Alexandreiát és Karthagót is megjárta. A Földközi-tengernek ez a nagy forgalmú kikötője, itt nem messze a Rhodanus-torkolat keleti ágától, egyúttal hatalmas erősség is volt: az örökké zakatoló és zúgó parti műhelyekben vadul tombolt a munka, a tengerjáró óriáshajók és a parti vitorlások és halászbárkák szakadatlan nyüzsgésében a világkereskedelem szívdobogása lüktetett. Hosius hajójáról, mikor befutott a kikötőbe, a hegyoldalba épült város olyan volt, mint egy színház lépcsőzetes nézőtere, a tömör falak és a zömök bástyatornyok koszorújában. Hosius csak épp annyi időt töltött a városban, hogy meglátogathatta Orosius püspököt és Papiskos bankárt. Orosius tájékoztatta a „nyugalmazott” császár, Maximianus örökös nyugtalankodásáról, mert bizony az öreg még mindig garáz-dálkodik és bátran, sőt vakmerőn bitorol egyes császári jogokat. Azt hitte, hogy ha a lányát rásózza a Caesarra, új veje majd tényleges hatalmat vagy legalábbis hatáskört ad neki, de úgy látszik: Constantinus nemigen szíveli az öreget. Megnyugtatta egyúttal Hosiust, hogy keresztényüldözés nincs, mert a Caesar nem tűrné, hogy a vallási békét bárki is megzavarja ilyen ostoba hóhérkodással.

Papiskos bankár irodájában óriási volt a forgalom, de a bankár faképnél hagyta a hajósokat és nagykereskedőket, s hódolattal és készségesen tárgyalt előkelő üzletfelével, a püspökkel; bemutatta elszámolásait, és Hosius elégedetten állapította meg, hogy pénze átlagosan harminc százalék kamatot hozott. Nagyobb összeget átutaltatott Treviribe, s máris indult az állami postaállomásra, beült a hálókocsiba; az első nagy állomáson, Aquae Sextiae-ben pompásan megvacsorázott, a hálókocsiban jól kialudta magát, reggel frissen ébredt Arelatében, nagyot sétált a Rhodanus két partján épült városban; elgyönyörködött a pompás amfiteátrum és a színház márványtömbjében, a mozaikokkal ékes fürdőépületben, amely bízvást vetekedhetett volna Aquae Sextiae-vel: természetes forró gyógyvize áldásos orvossága volt minden ízületi bántalomnak, zsábának, köszvénynek, csúznak. Könnyen megtalálta Marinus püspök házát a túlsó parton, a város csöndesebb felében. Marinus alázatos hódolattal fogadta híres püspök-társát: tudott mind a két égi csodájáról, roppant vagyonáról és különleges kormányzói megbízatásáról. Személyesen ismerte Constantinust, nem győzte magasztalni Hosius előtt, de annál nagyobb gyűlölettel beszélt Maximianusról, erről a tanulatlan és durva, teljesen műveletlen, szenvedélyes és kegyetlen természetű illyriai katonáról, aki azonban katonának kitűnő volt, tisztnek, majd tábornoknak és hadvezérnek páratlanul tehetséges.

- A legnagyobb baja - jellemezte Marinus - az, hogy nem fér a bőrében. Mikor a fia, az a züllött Maxentius, az apja egész vagyona árán kikiáltatta magát Augustusnak Rómában, az öreg is fölvette nyomban a bíbort, de hamarosan összeveszett a kalandor csemetéjével, és faképnél hagyta. Akkor az öreg Diocletianus leparancsolta róla a bíbort, de ő csak füstölög magában, és mohón lesi az alkalmat, hogy feltámadhasson.

- Hogy újra kikiáltassa magát? A saját veje ellen?

- Már amennyiben Constantinust a vejének lehet nevezni…

- Hogy érted ezt? - figyelt fel Hosius.

- Megsúgom. Úgy, hogy az öreg császár veje tulajdonképpen egy Barbatio nevű katonatiszt, akinek viszonya volt a nobilissimával, mire a tisztecskét egyszerűen eltüntették, mert Maximianusnak az volt a megmásíthatatlan követelése, hogy a leánya feleségül menjen Constantinushoz: úgy tervezte, hogy a veje gyorsan „elintézi” Liciniust, s újra őt teszi meg Augustusnak. Harmadszor!

- Mért éppen őt? - kérdezte Hosius. - Mért nem önmagát?

- Ez a természetes és józan kérdés föl sem merült az öregúr tökfejében. Hiába kitűnő hadvezér, hiszen tudod, hogy egyebek közt a bagaudákat is ő verte le, azért ma is éppolyan bárgyú, mint akár negyven évvel ezelőtt. Hallottad az igazgyöngyök történetét?

- Nem én.

- Elmondom neked ezt is, mert jó, ha mindent tudsz. Akkoriban, van már talán negyvenöt éve is, a legiók megint megverték a perzsákat, s Maximianus közlegény, vakmerőn vagdalkozva, berontott a perzsa táborba, s ott is egyenest a perzsa király sátrába; a perzsák fejvesztetten menekültek. „Utánuk!”, hangzott fel odakint a győztes legionáriusok diadalordítása. Hát az üldözésből Maximianus sem akart kimaradni, uccu neki vesd el magad, kirohant a királyi sátorból, de hogy mégis maradjon valami emléke, felkapott az asztalról egy rikító, vörös szattyánbőr zacskót. Odakint rohanás közben belenyúlt, kivett belőle egy marék halványfehér gömböcskét: nem is sejtette, mi lehet, hát kiszórta az egészet, és csak a gyönyörű bőrzacskót tartotta meg. Az igazgyöngy, amit eldobott, legalább hárommillió ezüst drachmát ért…

- Ezt úgy is lehet magyarázni, hogy megveti a kincseket - mosolyodott el Hosius.

- Hogyne! Ha kezében van a hatalom, fél marék igazgyöngyért is elüttet egy fejet, akárkié. Ezt is jó tudnod. És azt is, hogy minden vallás iránt közömbös, de a keresztényeket utálja. Nem irigyellek, hogy el kell menned hozzá. S ne csodálkozz, ha gorombáskodik veled.

- Én épp ellenkezőleg azt hiszem, hogy kedvemet keresi majd. Hiszen tudja, hogy a Caesarhoz megyek, s nyilván azt akarja, hogy csupa jót mondjak róla Treviriben.

Maximianus azonban sem goromba nem volt, sem a kedvét nem kereste Hosiusnak: szenvedélyesen beszélt, s inkább izgatottan és kimérten, de nem olyan durván, mint rendesen.

Mikor Hosius átadta neki a kormányzó ajánlólevelét, belenézett, visszaadta, és felugrott a karosszékéből:

- Nem kell! Könyv nélkül tudom! Mindent tudok! Azt is, miért mégy a Caesarhoz.

- Szentséges Augustus - hajolt meg Hosius könnyedén -, az afrikai donatista zavargásokról kívánom tájékoztatni.

- Ez az ürügy, persze! Inkább mondd meg, mi jutott eszébe annak az alattomos Septimius Bassusnak, hogy éppen keresztény papot küld követségbe politikai ügyben?

- Szentséges Augustus, nyilván azért küldött engem, mert jól tudja, hogy én inkább politikus vagyok, mint pap. Mondta is: bizonyos benne, hogy én világosabban adom elő az eseményeket és az összefüggéseket, mint egy jogász. Igaz, hogy jogász is vagyok. Meg filozófus is meg csillagász is.

- Ezt mind tudom. Éppen azért meggyőződésem, hogy veszedelmes ember vagy. Megtudom én, mit főztetek ki odalent azzal a kétszínű Bassusszal, ne félj!

Már szenvedélyesen járt föl-alá a teremben, s egyszer csak megállt Hosius előtt: - Jól nézz körül itt a palotában, te pap, s amit látsz és amit megtudsz, jelentsd majd Treviriben a vőmnek. Hadd tudja meg, hogy itt nem folyik ellene semmiféle aknamunka. De tudja meg, hogy Licinius kinevezését helytelennek és igazságtalannak tartom…

- Ha szabad megjegyeznem, én is.

- No látod? - kapott a szón Maximianus. - De mióta hálátlan fiam beugratott abba a római kalandba, s mióta vőm lett Constantinus, visszavonultam mindentől. Ő odafent Treviriben nyugodtan alhatik. Én meg se moccanok. Se pénzem, se katonám. A fiammal pedig bánjon el Licinius vagy akár a vőm, nekem mindegy.

- Ők mind a ketten nagyon jól tudják, hogy Maxentiust csak igazi nagy hadvezér győzheti le.

Róma kemény falat. Aki könnyelműen beleharap, könnyen belevásik a foga!

Maximianus megértette, hogy a püspök bókolni akart neki. Rögtön lépre ment: - És ők mért nem látják ezt ilyen világosan? Mért mellőznek engem? Mért állítanak félre?

Mért kárhoztatnak tehetetlenségre? Holott nekem gyerekjáték volna leteperni a lázadó Rómát, a rakoncátlan fiammal együtt! Talán tudod, hogy nem vagyok érzelgős?

- Tudom, szentséges Augustus. S ha szabad megjegyeznem, illő alázattal azt mondanám, hogy méltatlan mellőzésedben nem ők a bűnösök…

- Hát ki? - csattant fel Maximianus.

- Engedelmeddel: Diocletianus Augustus őszentsége.

- Ez csak részben igaz - csapott az asztalra az Augustus, és kivörösödött az arca. - Constantinus legalább annyira ludas benne, mint az öreg, odaát Salonaeban. Hát mért adtam hozzá a lányomat? Fausta különb embert is kaphatott volna, persze… - Kissé elakadt. Dühösen beletúrt a torzonborz szakállába, aztán tovább zuhogott a szóáradat: - Ha messziről jöttél is, talán tudod, hogy a vőm egy concubina fia, tehát tulajdonképpen fattyú…

- Szentséges Augustus… - próbált ellenkezni Hosius. De Maximianus letorkolta: - Hallgass, te pap! - Ezt úgysem cáfolhatod meg. Ő is nagyon jól tudja, hogy én emeltem fel a császári családba ezzel a házassággal. Tehát kutya kötelessége volna kiemelni engem ebből a tespedésből, felhasználni hadvezéri tehetségemet… s a többit csak bízza rám! Az én kardom megszabadítaná minden ellenségétől!

„De egy megmaradna neki, a legveszedelmesebb: éppen te!” - gondolta magában Hosius, és meghajolt:

- Meggyőződésem, szentséges Augustus, hogy kardod ma is győzhetetlen.

- No lám, te is tudod, pedig csak pap vagy!

- Szentséged engedelmével mindezt megpendítem a Caesar előtt.

- Hát csak ügyesen, ha igazán politikus vagy! De előbb tisztelegj a mostohalányomnál, az istenné avatott Constantius özvegyénél, aki itt él a palotámban, mind a hat gyerekével.

Hozzáteszem: mind a hat törvényes! Beszélj csak Theodorával; a szerencsétlen özvegy Augusta majd kiegészíti az én jellemzésemet.

Theodora fogadótermében Matidia várta, Maximianus távoli rokona: árva lány volt, az Augustus adott neki otthont itt a palotában. Senki sem foghatta volna rá, hogy csinos, de az egészséges, szép mosolyú és karcsú termetű lány mégis tetszett a férfiaknak. Már elmúlt húszéves, és még mindig nem ment férjhez, viszont az udvari emberek is hiába próbálkoztak nála, Matidia hozzáférhetetlen volt; nemcsak tudta, hogy mivel tartozik az Augustusnak, hanem félt is tőle. Még nem felejtette el, mi lett Barbatio sorsa.

- Treviribe mégy, Hosius? - kérdezte az Augusta. - Constantinushoz?

- Igenis. Augusta.

- Hát akkor el kell mondanom neked bizonyos dolgokat, hogy jó előre alaposan megismerd a Caesart, akihez mint hallom, politikai küldetésben mégy. Elbizakodott és erőszakos ember ez; politikája a durvaság és kíméletlenség. Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy érdekli a te politikai tájékoztatásod. Csak egy érdekli őt: a hatalom. Ezért kapaszkodott, hogy megkapja feleségül Faustát: azt hitte, hogy ezzel a házassággal máris vállára hull a császári bíbor. Hiába mondtam én az Augustusnak, hogy óvakodjunk ettől a veszedelmes, önző embertől, hiába rimánkodott a szegény kis Fausta, hogy ne kényszerítsék hozzá, mostohaapám mindenáron érvényesítette akaratát, amelynek bizonyosan az az elgondolás volt a hajtóereje, hogy a hatalom maradjon meg Constantius családjában, amely így egyúttal azonosul a mi családunkkal. Ennek az elgondolásnak pedig hiteles alapja van: még Aurelianus császár megkérdezte egyszer a mindentudó druidákat, vajon utódai kezében marad-e a hatalom. A druidák kissé rejtélyesen feleltek: „A birodalomban mindig legdicsőbb lesz a Claudius-utódok neve.” Azóta megértettük ezt a jóslatot, hiszen bizonyára tudod, hogy istenné avatott férjem bebizonyította, hogy ő a híres Claudius Gothicus császár leszármazottja.

- Erről nem tudtam, Augusta, de felvilágosításod után kétségtelennek tartom.

- Nos hát: ezért adta hozzá mostohaapám szegény kis Faustát, nem pedig a Caesar szép szeméért! Szegényke, boldogtalan.

- Augusta, engedd megjegyeznem, hogy az állam, a politika és az uralkodóház érdekei fontosabbak az egyéni boldogságnál vagy boldogtalanságnál.

- Elhiszem - mondta rá Theodora izgatottan -, de mégiscsak gyalázat és durva sértés, hogy egy ilyen fattyú, aki belecsöppent a császári családba, a nászéjszakáján hozzá sem nyúl a feleségéhez, hanem megvetően faképnél hagyja! És nyugodtan elmegy a szeretőjéhez!

- Ez történt? - kérdezte Hosius szárazon.

- Ez, mégpedig szóról szóra így, ahogy elmondtam - sziszegte az Augusta, és a gyűlölet fekete-vörös lángjai gyúltak ki sápadt, csontos arcán.

- És ki volt az a bizonyos szerető, akit többre becsült Fausta nobilissimánál?

- Ki lehetett más, mint régi ágyasa, Minervina? Ezt a ledér nőt még Nikomedeiából cipelte ide magával. Megmondom neked, Hosius: valóságos erkölcsi fertő az ott fent Treviriben. Helena ágyas, Minervina ágyas, most született fia, Crispus, fattyú, aminthogy fattyú az apja is! És itt vannak az én törvényes gyerekeim: Dalmatius, Julius Constantius, Hannibalianus, és hát ezek nem számítanak? Hát már csak a fattyak számíthatnak ebben a birodalomban?

- Augusta, könyörgök, fékezd elkeseredésedet. Atyád, a dicső Maximianus Augustus, bizonyára szintén számot vetett azzal a ténnyel, hogy Constantinus Caesar nem törvényes származású, s lám mégis hozzáadta, vagy amint méltóztattál mondani: hozzáerőltette Fausta nobilissimát; a törvényesség és törvénytelenség fogalmát a politikai követelmények szabják meg, Augusta, s ebben az esetben nyilván Maximianus Augustus sem tartja célszerűnek firtatni, vajon fattyú-e Constantinus, és fattyú-e a fia, Crispus.

- Annyi bizonyos - mondta rá indulatosan Theodora -, hogy ti papok meg filozófusok meg jogászok, valahányan vagytok, egy kis csűrés-csavarásért nem mentek a szomszédba.

- Augusta - hajolt meg Hosius ismételten -, amit mondtam, kegyes engedelmeddel, az pontosan egyezik Maximianus Augustus felfogásával.

Theodora mérgesen összeszorította ajkait, s úgy sziszegte: - Majd elválik!

Treviriben a postaállomáson Palmatus várta a püspököt gyaloghintóval, s egyenesen a palotába mentek: Palmatus fölvezette a vendéget a lakosztályába, s közölte vele, hogy a Caesar csak másnap fogadhatja; addig is pihenje ki magát, nézzen körül a palotában, s ismerkedjék új környezetével.

Persze, Ablavius jelentkezett nála elsőnek. Voltaképpen nem volt semmi lényeges közölnivalója, csak a kíváncsiság hajtotta Hosiushoz. Olyan messziről, Cordubából, sőt Karthagóból nem sikerült értesüléseket szereznie, nagyon sokba került volna, Kypris pedig nagykanállal ette a pénzt. Mindenáron szeretett volna érdemeket - és ezen a réven persze aranyakat - szerezni: ezért volt sürgős megkörnyékeznie Hosiust.

A püspök természetesen tudta, hogy Ablavius a kémfőnök, de nem is sejtette, hogy mit akar belőle kicsikarni, hiszen elvégre egy urat szolgálnak!

- Lássuk a medvét! - szólt oda Palmatusnak. - Bocsásd be!

Hosius szinte megijedt, mikor beóvakodott az ajtón a ráncos bőrű, szeplős, vörös hajú és ijesztőn sovány Ablavius. Mélyen meghajolva közeledett, kiálló pofacsontjai mintha mozogtak volna izgalmában, vértelen, vékony ajkai torz mosolyra ferdültek.

- Hódolattal és tisztelettel köszöntöm nagyságodat a nobilissimus palotájában és természetesen: környezetében. Boldog vagyok, hogy ezentúl ily kiváló férfiú mellett dolgozhatom.

- Figyelmeztetlek, Ablavius, hogy én nem tartozom a kémirodához. Egészen más a hivatásom.

Sajnálom, de nem dolgozhatsz mellettem. Különben is: messzi idegenből jöttem, semmit sem tudok az itteni emberekről és viszonyokról, tehát beláthatod, hogy mindenekelőtt tájéko-zódnom kell. Márpedig azt hiszem, hogy senki sem tájékoztathatna alaposabban, mint maga a nobilissimus.

- Ez kétségtelen - mondta rá alázatosan Ablavius -, ám bizonyos személyekről én is szívesen adnék felvilágosítást, bár igazán nem szeretném, ha tolakodónak tartanál…

- Be kell látnod, hogy a magamfajta világlátott ember legszívesebben mégiscsak a saját tapasztalataira és megfigyeléseire támaszkodik. Igazam van? - kérdezte kissé élesen.

- Nagyságodnak feltétlenül igaza van - húzta be a nyakát a kémfőnök.

- Mindazonáltal, ha fontos közölnivalód van, meghallgatlak!

Ablavius ebben a pillanatban megelevenedett:

- Elsőnek itt van ez a Felix, a keresztény pap. Képzelje nagyságod: szobafestő! Hogy lehet ilyen tudatlan ember a főváros keresztény egyházának papja?

- Isten végtelen bölcsességéhez képest mindnyájan tudatlanok vagyunk.

A kémfőnök nagyot nyelt.

- Nagyságodnak meg kell mondanom, hogy írni is alig tud, azonfelül pedig feleséget tart, és feltűnően barátkozik a „Teve” fogadó tulajdonosával, Sittiusszal.

- Nézd, Ablavius - intette le a püspök -, ez engem nem érdekel. Ha az egyházközségnek kifogása van Felix ellen, válasszon helyette más papot. Te keresztény vagy?

- Nem, nem! Dehogy! - sietett tiltakozni Ablavius.

- Hát akkor téged sem érdekelhet az ügy! Ne foglalkozzál vele.

- Igenis, szolgálatára nagyságodnak. De Helena Augusta bizonyára érdekel?

- Caesarunk édesanyja természetesen érdekel, s különösen most, hogy elvesztette dicső férjét, Constantiust, bizonyosan nehezen viseli gyászos özvegységét…

- Hát igen… gyászos… - hümmögte Ablavius - ámbár…

- Nos? - szólt rá erélyesen Hosius.

- Ámbár… előbb-utóbb a legnagyobb gyászra is megjön a vigasztalás…

- Hát persze, hiszen itt van a nobilissimus…

- És a nobilissimus hű embere, Ruricius őfényessége… Ő is segít megvigasztalni…

A püspök meghökkent. Eszébe jutott az „erkölcsi fertő”.

- Ez viszont a Caesar dolga. Sem rád, sem rám nem tartozik! - szólt rá keményen a püspök. - Megértetted?

- Igenis, szolgálatára nagyságodnak - nyögte ki Ablavius. Sehogy sem fért a fejébe, hogy az ilyen becses értesülésért mért nem kap rögtön legalább egy zacskó aranyat. Hát mi kell ennek a milliomos püspöknek, ha ez se kell neki?

- Van még valami közölnivalód? - kérdezte szárazon Hosius.

- Minervina nobilissima, a Caesar előbbi felesége, a kis Crispus anyja…

- Annak ki a szeretője? - förmedt rá a püspök. A kémfőnök nem tudott semmit: Vecasius ravaszabb és ügyesebb volt, mint Helena.

- Polluxra mondom, senki!

- S hátha mégis van valakije? - ingerkedett Hosius.

- Akkor én tudnék róla. Minervina nobilissima oly hozzáférhetetlen, mint egy Vesta-szűz.

- Végre, hogy jót is mondtál valakiről!

- Alázattal közlöm nagyságoddal, hogy szolgálataim jutalmát rendszerint közvetlenül szoktam megkapni, s mindig aranyban.

Hosius úgy tett, mintha nem hallotta volna a szemérmetlen követelődzést.

- Ha szükségem lesz rá, majd hívatlak - közölte vele ridegen, és intett, hogy távozhat.

Ablavius úgy érezte magát, mint annak idején, mikor a szentséges Galerius üres kézzel bocsátotta el.

Hosius másnap kihallgatáson jelent meg Constantinusnál. Amint ott álltak egymással szemben, néhány pillanatig egyik sem tudott megszólalni: a Caesart éppúgy lenyűgözte a püspök acélosan villogó szürke szeme, sasorra, hatalmas koponyája és domború homloka, mint a püspököt a Caesar magas termete, simára borotvált arca, oroszlántekintete és bikanyaka. Sőt meg is tetszettek egymásnak. „Ez lesz tehát a római birodalom jövendő ura!” - gondolta magában a püspök, és keményen összeszorította ajkait. „Ez hát a varázsló, aki majd segít megalapítani az én birodalmamat!”, gondolta a Caesar, és kifeszítette a mellét.

Aztán valami különös dolog történt: Constantinus leültette a püspököt, pontosan a keresztre feszített Cupido alá, maga pedig szembeült vele, s kisvártatva megszólalt: - Tudod, miért jöttél hozzám?

- Septimius Bassus őkegyelmessége azért küldött, hogy politikai és vallási kérdésekben, szükség esetén, rendelkezésedre álljak.

- Septimius Bassus azért küldött, mert én kértem, hogy küldjön hozzám.

- Nobilissimus, rendelkezzél velem.

- Nem rendelkezem. Nem szolgának kértelek, hanem munkatársnak. Én katona vagyok, hát bizonyos ügyekben szakértőkre van szükségem. Jogi szakértőm Vecasius, te leszel a vallásügyi és politikai szakértőm. Te keresztény vagy, ugye?

- Keresztény püspök vagyok, nobilissimus, Corduba püspöke. De voltaképpen Mithras-hivő, sőt beavatott; a misztériumokban pater patrum a rangom - hazudta még most is Hosius, mert meggyőződése szerint egy jó hazugság sokszor többet ér a legkristályosabb igazságnál is.

- Mindegy - legyintett Constantinus -, tökéletesen mindegy, hogy az egyetlen Helios-vallás sokféle változata hogyan nevezi magát. Felőlem lehet Jupiter, Osiris, Mithras, Krisztus híve akárki, én tudom, s velem együtt már Aurelianus óta minden művelt ember tudja, hogy csak egy isten van: Helios, a győzhetetlen napisten!

- Nobilissimus - szólalt meg Hosius -, hogy mennyire egyetértek veled, annak legcsattanósabb bizonyítéka, hogy Mithras-főpap létemre keresztény püspök vagyok.

- Ez a kettő éppúgy összefér, mint annak a keresztény papnak a magatartása, aki emellett még hét másik vallásnak vagy misztériumnak is papja volt. Értesültem, hogy a keresztény püspökök illiberrisi közgyűlése, amit ti zsinatnak neveztek, szigorú határozatokat hozott, hogy keresztény papoknak tilos más vallás papi tisztségét betölteni. Véleményem szerint csak rövidlátó, kicsinyes és elfogult emberek hozhattak ilyen határozatot. Szegények, sajnálom őket! Nem tudják, hogy a kereszténység is Helios-vallás!

- Bámulom éleslátásodat, nobilissimus, és minden erőmmel rajta leszek, hogy ez a felvilágosodott és tudományosan is igazolható felfogás minél szélesebb rétegekben elterjedjen.

Szerencsének tartom, hogy dicső atyád példájára te sem hajtottad végre sem Diocletianus, sem Galerius, sem Licinius rendeletét, hogy a keresztényeket pörbe kell fogni, elítélni s lehetőleg írmagostul kiirtani. Végre ott tartunk, hogy az egyik Helios-vallás nem akarja eltörölni a föld színéről a másik Helios-vallást!

- Eszem ágában sem volt soha akár egyes embereket, akár csoportokat, akár felekezeteket megbüntetni vagy üldözni a meggyőződésükért. Még azért sem büntetek meg senkit, ha nem hajlandó tömjént áldozni a császár geniusának oltárán. Ezt a régebbi jogászok felségsértésnek minősítették, de Vecasius kifejtette nekem, hogy ez elavult felfogás. Ha egyszer nem minősül szentségtörésnek az, hogy valaki sohasem áldoz Jupiternek vagy Junónak, vagy Vestának, vagy akár Heliosnak, jogi következetlenség volna felségsértésnek bélyegezni azt, hogy valaki nem áldoz a császár geniusa előtt. Én úgy kerülöm ki az összeütközést, hogy sem keresztényt, sem mást nem szólítok fel, s még kevésbé kényszerítek az adoratio effajta módjára.

- Ha megengeded, nobilissimus, őszintén megmondom, hogy Diocletianus őszentségének ezt a kemény, sőt kíméletlen keresztényellenes eljárását egyetlen tárgyilagos jogász, sőt egyetlen művelt ember sem helyeselte, s még ennél is ellenszenvesebb volt az a gyűlölet és kegyetlenség, amellyel ezt a rendeletet Galerius Augustus végrehajtotta. Mi odalent a tartományokban, Afrikában és Hispaniában is, aggódva figyeltük az erőszakos rendszabályok elfajulását.

- Magam is mindig helytelenítettem erőszak alkalmazását vallási ügyekben; az ilyen rendszabályok hatástalanok, másfelől pedig megbontják a politikai egységet is.

- Kitűnő karthagói helytartód, Tiberianus, ha jól emlékszem, így nevezte a más meggyőződésűek gyilkolását: „vértanútermelés”. Én Tertullianus felfogását vallom: minden mozgalom győz, amelynek vértanúi vannak!

- Úgy van! Én sem akarok vértanúkat. Éppen Tiberianus jelentéséből látom, hogy nyugodt magatartása meghozza gyümölcseit: az agonisztikus mozgalom lanyhul, mert nem szállítunk neki vértanúkat. Pedig megérdemelnék azok a nekivadult lázadók, hogy halomra gyilkoltassuk őket, hiszen már-már a birodalom rendjét és egységét veszélyeztetik!

- Valóban a legfőbb érdek a birodalom egységének a fenntartása. S ennek kapcsán hódolattal javaslom, hogy ezen a ponton is szakíts Diocletianus rendszerével. Ne forgácsoljuk szét a hatalmat, hanem inkább egyesítsük egy uralkodó kezében! Augustus példájára gondolok, nobilissimus. S mivel meggyőződésem szerint te vagy az egyetlen, aki erélyesen össze tudnád fogni ezt a széthulló birodalmat, kötelességed mindent megtenni az egység érdekében.

Constantinus felkapta a fejét: hisz ez az ember az ő legtitkosabb gondolatait visszhangozza.

Jól megérezte, hogy éppen ezt az embert kell maga mellé vennie segítőnek és tanácsadónak.

- Meg is teszek mindent - mondta rá keményen -, mert valóban kezdettől fogva ez a tervem és elhatározásom. Már azóta, hogy figyelem ezeknek a durva és műveletlen „uralkodóknak” zsarnokoskodását, harácsolását, gyilkolását. Magam akarok uralkodni! És ehhez hű harcosokra van szükségem. Ezért hívtalak ide. Számítok rád, Hosius.

- Nobilissimus, meglátod: nem csalódol bennem.

Hosius külön irodát kapott Constantinus lakosztálya közelében; Palmatus lett a személyi titkára. A tartományokból érkező jelentések mind ebbe az irodába kerültek, miután Concordius és Hermogenes az egész anyagot rendezte és osztályozta. Az udvari tisztviselők meglepetten érezték, hogy erős kéz fogta meg a gyeplőt: a munka irama meggyorsult, a munkafegyelem megerősödött. Vecasius meg is jegyezte mosolyogva, hogy egyszerre vége lett annak a világnak, amelyben a hivatalnok urak úgy csoportosíthatták a semmittevést, hogy lázas tevékenységnek lássék.

Harmadnap a püspök meglátogatta Minervinát, sokáig gyönyörködött az izmos és rózsás arcú kis Crispusban, aztán hosszan elnézte Minervina barna haját, dióbarna szemét, puha száját, hosszú és sűrű szempilláit, de amikor meglátta erősen kipirosított arcát és száját, és megérezte az egész testéből áradó liliomillatot, hirtelen eszébe jutott a szerelmes kis Alis, aki ugyancsak erősen kendőzte és illatosította magát - bár éppoly kevéssé volt rá szüksége, mint Minervinának - és elfordult, mintha még az emlékét is el akarná felejteni egykori istenségének.

Nézte-nézte még egy darabig a gömbölyű karocskáival céltalanul hadonászó kisfiút, és megszólalt:

- Nobilissima, gyönyörű gyerek! Büszke lehetsz rá.

- Az apja felé se néz! Vajon gondol-e rá? A fiára? A fia jövőjére?

- Bizonyos lehetsz benne, hogy gondol rá, és már most is a kis Crispus jövőjének él.

Nobilissima, én máris úgy tekintem ezt a kisfiút, hogy Constantinus után ő lesz a birodalom ura.

Minervina hálásan pillantott fel a püspökre:

- Hallottam, hogy Karthagóban egyszer megjósoltad a ragyogó Helios elsötétedését, és jóslatod bevált. Adná az a magasságos Helios, hogy ez a mostani jövendölésed is igaz legyen.

- Higgyed, nobilissima, hogy most nem elsötétedést, hanem ragyogást jósoltam. Csillagász vagyok, tudod. Már Cordubában megkaptam a kis Crispus horoszkópjához szükséges adatokat. Venus csillagzata alatt született, a Bika jegyében, akár a szentséges Diocletianus.

Nagy császár lesz belőle.

- Hosius, boldoggá tettél! S a Caesar is tudja ezt?

- Nemcsak tudja, nobilissima, hanem akarja is. És ez a fontosabb!

Egy óra múlva Minervina boldogan újságolta Vecasiusnak a kis Crispus horoszkópját és Hosius jóslatát. Vecasius arca elborult, s ennek láttán kihunyt Minervina mosolya is.

- Mi bajod egyszerre, Vecasius?

- Én nem hiszek vakon a horoszkópokban, kedvesem. Lehet, hogy igazat mondanak, de ha az istenné avatott Constantius három fiára gondolok, mégis aggodalmak támadnak bennem.

Theodora Augusta most sem titkolja senki előtt, hogy Constantinus fattyú, tehát csak bitorolja a caesari rangot, mert ez voltaképpen az ő „törvényes” fiát, Dalmatiust illeti! Ezek után elképzelheted, kedvesem, hogy Crispus ellen meg éppen foggal-körömmel fog küzdeni, mint egy nőstényoroszlán.

- Hát akkor majd én megharcolok a fiamért!

- Csak egyet nem szabad elfelejtenünk, kedvesem. Azt, hogy Theodorának olyan hatalmas szövetségese van, akivel nem mérkőzhetünk.

- Ugyan ki az?

- Senki más, mint Fausta. Mondjuk meg: a törvényes feleség.

- De nem is él vele házaséletet, hiszen tudjuk.

- Ma nem. De két-három év múlva? Előbb-utóbb minden szerelem s minden Barbatio elsüllyed a feledés Lethe-vizében, s előbb-utóbb minden gyümölcs megérik. És akkor leszakítják.

Minervina elsírta magát, s Vecasius nyakába borult.

- Vecasius, kedvesem, nagyon kegyetlen vagy.

- Viszont nagyon jó, ha legalább egyikünk józan marad, és nem ábrándozik. Arra gondolok, hogy Constantinusnak Faustától gyermekei is születhetnek. Erre nem gondoltál? Mármost: van Crispus, van Dalmatius, és lesz még Faustától, vagy esetleg mástól, ki tudja hány? Tehát fölösleges ábrándozni és siránkozni is. Egy a kötelességünk: minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy a sárkányfejeket levágjuk, Crispus fejét viszont megőrizzük, arra az időre, amikor majd rátehetjük a diadémet. Igazam van?

- Neked mindig is igazad volt, kedvesem, s olyan jó, hogy úgy vigyázol Crispusra és rám, s olyan jó tudni és érezni, hogy elválaszthatatlanul hozzád tartozom!

- Nekem pedig még jobb, hogy ez így van. Tudod, kedvesem, hogy én messziről jöttem, a vadvirágos nagy hegyek aljából, a zordon és mesés Daciából, és talán mondtam is már neked, hogy ott a havasok alján kemény emberek sarjadnak, kevés szavú, meleg mosolyú és hűséges szívű emberek, de tudnod kell róluk, hogy ezek csak egyszer és egyet szeretnek életükben, s ezt az egyet halálig híven és megmásíthatatlanul. S én így szeretlek.

Boldogan pihentek el a csöndben, amelyet úgy hangolt lággyá és dallamossá a kis Crispus halk és egyenletes lélegzése, mint a fáradt madárpihegés.

Ablavius ugyan semmit sem tudott Minervina viszonyáról és tájékozatlansága igazán Vecasius érdeme volt - ám annál többet Helenáról. És ha nem torkolja le Hosius idejében, ki tudja, mi mindennel fröcskölte volna be az Augustát. Helena egy csöppet sem volt óvatos, azt hitte, hogy a rejtett fali fülkével minden legcsekélyebb gyanút is elterelt magáról. Ruricius pedig sokkal jobban élvezte új és izgalmas szerelmét, hogysem eszébe jutott volna óvatoskodni. Teljes biztonságot adott neki az a tudat, hogy a Caesar anyját senki sem merheti meggyanúsítani, Constantinus viszont semmit sem tehet, mert ki is vállalkoznék arra, hogy besúgja neki a már éppenséggel nem fiatal Augusta viszonyát? Nos, Ablavius éppen ennek az elbizakodottságnak köszönhette, hogy mindent megtudott.

De sajnálattal kellett ráébrednie, hogy ezt az aranyat érő titkot nem sikerült értékesítenie; Hosius megvetéssel visszautasította, s most már a Caesarnak sem fecsegheti el, hiszen Hosius vagy megelőzi, vagy megcáfolja, sőt az is lehetséges, hogy a titok leleplezése után Constantinus minden teketória nélkül eltéteti láb alól. Esze ágában sincs kifecsegni egy titkot, amelyért nemhogy nem kap aranyat, hanem ráadásul még a fejét is lenyisszantják.

Hosiusnak azonban nem is volt szüksége Ablaviusnak sem a titkaira, sem a fejére: már a legelső beszélgetés után tisztában volt ezzel a jellemtelen és mohó zsarolóval. Csak hadd fickándozzék, csak hadd halászgasson a zavarosban: eljön az ideje, amikor ez a hitvány fej nem is éretten, hanem rothadtan hull a sárba. Ha Constantinus bizonyos régi szolgálatokért hálás neki, s megtartja ügynökének, ám legyen, ő azonban könyörtelenül figyeltetni fogja.

Palmatusnak a püspök titkos előjegyző könyvében külön lapot kellett nyitnia Ablavius üzelmeinek s mindennemű viselt dolgainak megörökítésére. Az isteni Kyprisnek is ezen a lapon szorítottak helyet. Szép kis erkölcsrajz lesz ebből, mire a lap betelik!

Mikor negyedórás várakozás után Claritas jelentette, hogy az Augusta várja Hosiust, a püspök már nagyon sokat tudott; Ruricius az előcsarnokban annyit fecsegett, hogy akaratlanul is leleplezte magát, csak le kellett vonni a következtetéseket összevissza locsogásából. S amikor a látogató belépett a fogadóterembe, s megpillantotta a tökéletesen kifestett, beillatosított, pazarul felékszerezett asszonyt és e káprázatos csillogás fölött a selyemfényben tündöklő dús szőke hajkoronát, szinte megzavarodott. Ez annak a kemény, erős, céltudatos, harminchárom éves uralkodónak az anyja? Ez a páva? Ez a huszonöt éves fiatalasszony? S ahogy beszélgetett vele, és figyelte arcát, szemjátékát, művészi mosolyát, kezei s lábai moccanásait, tökéletes teste rezzenéseit, kemény keblei friss feszülését a selyemruha alatt: ellenállhatatlanul ez a szó kívánkozott az ajkára: „Hetéra!” Természetesen uralkodott magán, de már csalhatatlanul megbizonyosodott felőle, hogy Ablavius gyanúsítása egyáltalán nem gyanúsítás, hanem kézzelfogható valóság.

Egy másodperc alatt elhatározta, hogy ennek a párnak is lapot nyittat abban a bizonyos könyvben. Egyelőre azonban tisztelettel meghajolt.

- Hosius, igaz-e, hogy keresztény vagy?

- Igaz, Augusta. Sőt keresztény főpap vagyok, a cordubai egyház püspöke.

- Ó, ez nagyon érdekes - csicseregte Helena kislányosan. - Én még sohasem láttam keresztény főpapot. A fehér talárod olyan, mint a Helios-meg a Mithras-papoké. De mért nincs a melleden a sugaras napkorong?

- Mi nem viseljük.

- Kár, mert az aranyhímzés nagyon szép volna ezen az egyhangú fehérségen. Hát ez a hosszú és bő rojtos ujjú, bíborszegélyes köpeny micsoda?

- Ez a dalmatica, Augusta. S végül ez az arannyal hímzett keskeny törülköző itt a nyakamban - folytatta Hosius, hogy véget vessen a kérdezősködésnek -, ez az istentiszteleti cselekményeknél használt szertartási törülköző.

- Érdekes - fuvolázta Helena -, én szeretnélek egyszer templomi szertartás közben megnézni.

Én még semmiféle templomban nem voltam, papokat is csak körmenetekben vagy a templomok előtti oltároknál láttam, mikor áldozatot mutattak be. A kereszténységről meg csak annyit tudok, amennyit istenné avatott férjemtől, Constantius Augustustól hallottam. Ő a Helios-vallás híve volt, s azt mondta, hogy a keresztények ateisták, s folyton a világ végét várják, mert minél előbb szeretnének az Elysiumba kerülni, a boldogok szigetére. Ha csakugyan erre sóvárognak, kétségtelenül ostobák, mert ezt az életet kell kiélveznünk, nem pedig a nagyon is kétséges túlvilágot. Egyszer régen hallottam, itt a palotában valamelyik professzortól ezt a bölcs mondását: „Egyél, igyál, szeress: a halál után nincs semmi gyönyörűség.” Ez okos beszéd. Én nem értek ugyan a filozófiához, de azt hiszem, hogy ez a mondás a bölcsesség netovábbja.

- Kegyes engedelmeddel, Augusta, hadd jegyezzem meg - szakította félbe Hosius a műkedvelő bölcselkedést -, hogy az életben vannak ennél a háromnál magasabbrendű és komolyabb kérdések és feladatok is.

- Ez, amit mondasz, nyilván az élettagadó, zordon és búskomor keresztény filozófia. Erről mondták istenné avatott férjem udvarában, hogy „rabszolgák és barbárok bölcsessége”. De ne vedd magadra - nevette el magát Helena -, mert tudom, hogy te szabad és művelt ember vagy, tehát nem is vallhatsz ilyen sötét elveket. Isteni férjem nem is gyűlölte a keresztényeket, inkább sajnálta. Az öreg Diocletianus Augustus adott ki olyan rendeletet, hogy ki kell irtani őket, hogy megmentsük Rómát. Istenné avatott férjem egyet sem gyilkoltatott meg, és a fiam sem! Büszke vagyok rájuk, mert nem szeretem a gyilkolást és a halált, csak az életet!

- Augusta, dicsérem jóságodat és nemeslelkűségedet, és emelkedett felfogásodat csak annyival egészíteném ki, hogy a halált sem szabad hallatlanra vennünk, mert a halál gondolata, vagyis bizonyossága tanít meg arra, hogy mindennek, az élet gyönyörűségeinek és szenvedéseinek egyformán van határa, s kívánatos, hogy ez mérsékletre intsen, és szabályozza magatartásunkat.

- Hallod-e, te püspök, keresztény prédikációt akarsz tartani nekem? - kacagott közbe Helena. - Szívesen hallgatlak, érdekel a furcsa felfogásod, de én javíthatatlanul életimádó vagyok.

Tudom, tudom, hogy egyszer én is meghalok, de mondd meg őszintén… nézz rám, és mondd meg: nem gyalázat-e, nem jóvátehetetlen merénylet-e elpusztítani a természetnek ezt a remekművét?

Büszkén kiegyenesedett, finom ujjait hullámzó mellére szorította, mandulametszetű türkizkék szemében elysiumi mosoly villant. A tökéletes görög szépségnek ez a tündöklése valósággal elnémította Hosiust. Csak nagy nehezen bírt megszólalni: - Tárgyilagosan kijelentem, Augusta, hogy nemcsak merénylet volna, hanem bűntény!

Szerencsére a természet jobban szeret alkotni, mint pusztítani, és bizonyára százszor is meggondolja, mielőtt hozzád merne nyúlni. De ez oly távoli lehetőség, hogy bennem egyáltalán föl sem merül. Ha rád nézek, Augusta, csak az örökzöld babérfák hervadhatatlan és mindig friss virulására tudok gondolni - fejezte be Hosius, oly szárazon és szakszerűen, mint egy matematikus.

Helena elégedetten bólintott:

- Bár tudós vagy és főpap, mestere lehetsz a szónak is, úgy látom. Megdicsérlek szép szavaidért s főleg azért, hogy ily finom érzéked van az igazi szépség iránt, még most, öregkorodban is.

Pontosan egyidősek voltak.

- Augusta, bizonyara azért élvezem társaságodban a szépség és az ifjúság ragyogását, mert Arelatéban, ahonnan jöttem, az irigység, a gyűlölet és a bosszúvágy kígyói sziszegtek körül.

- Theodora? Mi?

- Igenis. Mert Maximianus Augustust nem is kell említenem, hiszen öreg, tehetetlenül konok és kegyetlenül acsarkodik mindenkire, aki fiatalabb, és akinek hatalom van a kezében. Ha csak két legiót kaphatna a keze alá, bizonyára felforgatná, tűzbe és vérbe borítaná az egész birodalmat. Ha szabad őszintén beszélnem, Augusta, megmondom, hogy az elaggott és fogatlan oroszlán rekedt hörgése ez csupán, de nem szabad elfelednünk, hogy a karmai még épek. És szerencse, hogy Constatinus nobilissimus felkészülten figyeli a kivénhedt oroszlán fészkelődését.

- Theodora a veszedelmesebb, azt akarod mondani?

- Pontosan azt, Augusta. Halálosan meg van sértve, mert nem a kiskorú Dalmatius lett Caesar, hanem Constantius első fia, a kiváló hadvezér és talpig férfi Constantinus. Legszívesebben megfojtaná egy kanál vízben is a nobilissimust. Meg téged is, Augusta, meg Minervina nobilissimát, sőt legszívesebben a kis Crispus nobilissimust, a birodalom reménységét.

- Ugyan miket beszél rólam? - kíváncsiskodott Helena.

- Szennyes rágalmai nem érnek fel hozzád, Augusta.

- Különben hagyjuk - legyintett Helena. - Úgyis el tudom képzelni. Hiszen ez az asszony csupa keserűség meg savanyúság meg irigység meg gyűlölködés; hárpia és fúria egy személyben, s bár hat gyereke van Constantiustól, bátran nevezhetném vénkisasszonynak meg aggszűznek, ha a természetére és jellemére gondolok. Te tárgyilagos ember vagy, hát bizalmasan elmondhatom neked, hogy istenné avatott férjem csak azért vette feleségül, mert a vén Diocletianus rákényszerítette: csak ezzel a feltétellel adta meg neki a nyugati Caesar rangot.

Ez a fúria pedig, ahelyett, hogy mind a tíz ujját megnyalta volna örömében, szinte utálta Constantiust, aki őmiatta lemondott rólam, értsd meg: rólam! Tudom, hogy ez az aggszűz csak kénytelenségből s mindig fanyalogva tűrte Constantius közeledését, és nagyon csodálom, hogy istenné avatott férjem hat gyerekkel ajándékozta meg, ahelyett, hogy már a nászéjszakáján szélnek eresztette volna…

- Bocsásd meg, hogy közbeszólok, Augusta - mondta rá Hosius -, de a nászéjszakáról eszembe jut valami, ami talán érdekel téged is. Theodora Augusta tudniillik felháborodottan közölte velem, hogy Constantinus Caesar, mikor, ugyancsak kénytelen-kelletlen, feleségül vette Faustát, a nászéjszakáján hozzá sem nyúlt, hanem faképnél hagyta és elment a szeretőjéhez, mármint Minervina nobilissimához.

Helena indulatosan felcsattant:

- Ezt meri mondani az a szemérmetlen hazug némber? No, hát én elmondom neked annak a nászéjszakának a hiteles történetét. Vajon tudod-e, hogy az úgynevezett szegény kis Fausta kézzel-lábbal tiltakozott a házasság ellen, hiszen akkor, amikor Maximianus kieszelte ennek a házasságnak a tervét, az ártatlan kis Fausta már jó néhány hónapja szeretője volt egy fiatal és csinos tisztnek?

- Augusta! - csodálkozott el a püspök. - Mit kell hallanom!

- A színtiszta valóságot. Persze, a tisztecske úgy számított, hogy ennek a kis békának a révén legalábbis tábornok lesz belőle, ha ugyan nem több! Viszont egészen más vége lett a kalandnak: Maximianus rövid úton eltüntette a fickót; egyébként Barbatio volt a neve. Egyszerűen eltűnt, hiszen értesz engem… Fausta sejtette, hogy apja a gyilkos, de Constantinust azzal gyanúsította magában, hogy legalábbis bűntárs. Mondanom sem kell, hogy a Caesar volt az egyetlen, aki semmit sem tudott felesége eszeveszett szerelmi kalandjáról.

- Mindenki tudta, és senki sem figyelmeztette a nobilissimust? - kérdezte Hosius, oly ártatlan ábrázattal, mintha Marinusszal sohasem beszélt volna életében.

- Ha egyszer a tisztecske eltűnt, mi szükség lett volna a figyelmeztetésre? Ez a házasság éppolyan politikai kényszer volt, mint istenné avatott férjem házassága Theodorával. De ez eddig nem is nagyon érdekes. Az érdekesség csak a nászéjszakával kezdődik. Ezt aztán hitelesen tudom, mégpedig a legjobb forrásból, gondolhatod. Tehát: mikor az új házasok egyedül maradtak, és Constantinus birtokába akarta venni feleségét, csak éppen férji kötelessége és joga alapján, a kis béka váratlanul nekitámadt a Caesarnak, a sarokba bújt, védekezett, és egyre csak azt rikácsolta: „Takarodj innen! Hozzám ne nyúlj! Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos!”

Constantinus csodálkozott, hogy miért nevezi őt gyilkosnak: jóhiszeműen azt hitte, hogy szüzessége gyilkosa ellen védekezik a körmönfont kis bestia, de amikor elkezdett rúgkapálni, toporzékolni, karmolni s végül a kezébe is vadul beleharapott, a Caesar megsokallta a nászéjszaka ilyfajta gyönyörűségeit, ellökte magától a tomboló és tajtékzó fiókfúriát, és rákiáltott: „Hát akkor maradj magadra, átkozott vipera!” - és faképnél hagyta. Ezen az éjszakán ide jött hozzám, beszélt velem, s én vagyok a tanúja, hogy nem Minervinával töltötte a nászéjszakát, amihez joga lett volna, hanem másvalakivel, s egyszer majd ezt is elmondom neked. S mindezt azért közöltem veled ily részletesen, hogy lássad: Theodora minden szava hazugság, és csak egy vágy él benne: Maximianust és vele együtt Constantinust megsemmisíteni!

- Augusta - szólalt meg Hosius némi töprengés után -, nagy szolgálatot tettél a nobilissimusnak, hogy ezt a rémtörténetet ilyen bizalmasan elmondtad nekem. Jó lesz a nobilissimusnak, hogy én is tudom. S bizonyosra veheted, hogy ez az elvetélt nászéjszaka nem marad bosszulatlanul.

Hosiusnak ugyan egyelőre sejtelme sem volt róla, hogyan álljon bosszút annak idején majd az alattomos, makacs és gonosz kis Faustán, de nem is volt ideje gondolkozni rajta. Mert alighogy megérkezett a palotába, már ott várta Ursacius, a bizalmas rendkívüli futár, Septimius Bassus sürgős levelével.

A kormányzó mélységes részvéttel közölte a püspökkel, hogy „húga”, a hűséges kis Alis, hirtelen meghalt. Mivel Septimius Bassus annak idején „megértette” Hosiust, az a magasságos Helios válóban megszabadította Alist magányosságától és a hiábavaló szenvedéstől, Hosiust pedig a múltjától.

A püspök ezen az éjszakán egy szemet sem aludt.

Hiába csapolta meg Constantinus ismételten a germánok forró vérét, a Rhenus jobb partján tanyázó törzsek szakadatlanul fészkelődtek; hol itt, hol ott csaptak rá a római limesre, a castellumok és burgusok őrségeit nemegyszer megriasztották, sőt néha meg is ugratták.

Constantinus nem tűrhette tovább ezt az állandó feszültséget, és különben is szerette volna már minden figyelmét Rómára fordítani, hogy minél előbb végezhessen legelszántabb és legveszélyesebb nyugati ellenfelével, a bitorló Maxentiusszal. Miközben azonban Concordius javában dolgozott az Italia ellen tervezett hadműveletek előkészítésén, a harcias frankok megszervezték és szövetségbe tömörítették a kis rabló törzseket, s már valóságos háborút indítottak a megszálló római hadsereg ellen.

Constantinus ezúttal véglegesen le akart számolni a lázadókkal. Novaesium, Colonia Agrippina és Mogontiacum táboraiból összevont két légiónyi haderőt, kiegészítette megfelelő számú műszaki csapatokkal, és három cohors lovassággal. Coloniából indult, és hadserege széles ívben megkerülte a lázadó barbárok harci fészkeit s az egységes hadviselésben járatlan frankokat és csatlósaikat lassú ütemben, tervszerűen és szívósan kanyarította harapófogóba, hogy az egész hordát beleszorítsa a Rhenusba. Már egy hónapja folytak a hadműveletek, két-naponkint érkeztek a palotába a harctéri jelentések, és Concordius már ezekből is világosan látta, hogy a Ceasar - akárcsak Britanniában és Galliában, ott Germániában is végleges rendet teremt.

Otthon, Treviriben Hosius intézte a politikai ügyeket. Vecasius naponta lejött az Aranyhegyről a palotába, hogy kettesben átnézzék, értékeljék és elintézzék a naponta érkező britanniai, galliai, hispaniai és afrikai jelentéseket.

- Tessék - szólalt meg Vecasius, és odanyújtotta az afrikai jelentést Hosiusnak -, nagyságod bizonyára meglepődik azon a híren, hogy a donatisták megint elszemtelenedtek.

Hosius végigolvasta Tiberianus jelentését, és csak azután szólalt meg: - Nem tudom, meddig bírjuk még tartani azt a felfogásunkat, hogy ne adjunk vértanúkat a mozgalmuknak. Pedig mindenáron vérfürdő nélkül kellene megszüntetni a lázadást.

- Mért olyan nagy baj, ha vértanúkat „termelünk” nekik? Annak idején Spartacusékat írmagostul kiirtották, s mi lett az eredmény? Megszűnt a lázadás. Silvanusékat a tengerbe fojtotta Septimius Bassus, s mi baj lett belőle? Elhallgattak. Szeretném Tiberianust rábeszélni az erélyesebb elbánásra. Persze, előbb meg kell erősíteni az afrikai helyőrségeket, s aztán elbánni, a főkolomposokkal. Ha a sárkánynak mind a két feje porba hullt, a teste megdöglik, nemde? Semmiféle Donatusra meg Lucillára nincs szüksége a római birodalomnak!

- Attól tartok, hogy magában Karthagóban vérfürdő lenne a vége, a vidéken pedig nem csillapulna a lázadás, hiszen azoknak a hordáknak nem kell már vezér. Már a mozgalom belső feszítőereje hajtja őket.

- Javaslom nagyságodnak, hogy amint a Caesar befejezi a germaniai hadjáratot, kérjünk tőle döntést az afrikai lázadás megszüntetésének módszerei tárgyában. Nekem csak az nem fér a fejembe, hogy mért éppen csak a kereszténység szakadozik mindig és mindenütt felekezetekre, vagy ahogy ti mondjátok, eretnekségekre, a többi vallás mért marad egységes? Mért nincsenek Mithras-eretnekek meg Helios-eretnekek meg Isis-eretnekek? Ennek, azt hiszem, az a magyarázata, hogy a mi vallásaink mind Helios-vallások: a Győzhetetlen Napisten kultusza egyesíti valamennyit. A keresztény eretnekségeknek csak akkor volna értelme, ha minden felekezet más istent vallana és tisztelne. De a ti eretnekeitek ugyanazt a Krisztust istenítik, akit ti magatok imádtok, tehát ugyanannak a Krisztusnak a nevében gyűlölködtök és gyilkoljátok egymást! Ez pedig nemcsak a vallási egység megbontása és meghiúsítása, hanem valóságos merénylet a Caesar-tervezte birodalmi egység ellen is.

- Azt hiszem, Vecasius, hogy ebben a kérdésben nemcsak egymással, hanem a Caesarral is egyetértünk, annál inkább, mert ami nálunk eretnekség, nálatok is az, hiszen Helios, Apollo, Mithras, Krisztus ugyanaz. A mi Krisztusunk is Helios, hiszen egyik prófétánk azt mondja róla, hogy „világosság a sötétségben és az igazság Napja”; egyik kiváló egyháztanítónk, Cyprianus, aki kereken ötven évvel ezelőtt halt meg, ezt írja Krisztusról: „Ő a mi Napunk, igazi Napunk.” Mint jogász, bizonyára ismered Tertullianus hitvédelmi művét. Nos, ebben írja, mégpedig több mint száz évvel ezelőtt: „Sokan hiszik, hogy a Nap a mi istenünk.”

- Hiszen akkor ennyivel is kevesebb akadálya van az egységnek!

- Sőt ez az egység már meg is van, csak tudatosítani kell az emberekben. Akkor egyszerre megszűnik minden úgynevezett eretnekség.

- Alig hinném, hogy a nekivadult agonisztikusok meghallgatnák ezt a józan magyarázatot - jegyezte meg Vecasius.

- Nem is prédikációt kellene erről tartani, hanem megfelelő irodalmi és közéleti propagandával rámutatni a Napvallások azonos elemeire. Mithras és Krisztus születésnapja egyformán december huszonötödike, Adonis halála és feltámadása azonos a keresztény húsvéttal, a mi Krisztusunk halálával és feltámadásával, a mi angyalaink a ti geniusaitok, a mi szentjeink és vértanúink a ti félisteneitek és héroszaitok, és ezek még csak a külsőségek! A fontos a Helios-hit azonossága, a Sol Invictus Mithras erkölcstana, mert ez is, minden szertartása is azonos a mieinkkel. Ezek az igazi biztosítékai egység megvalósításának.

- Örülök, hogy nagyságod ily világosan és józanul ítéli meg a helyzetet, s még ennél is jobban örülök, hogy mindezt egy kereszténytől, s méghozzá főpaptól hallom. A nobilissimusnak mindez egyúttal tudományos segítség is lesz a közvélemény meggyőzésében és a keresztényellenes hangulat megfordításában. Persze, ehhez az is szükséges, hogy a keresztény vezetők és tömegek minél előbb változtassanak merev magatartásukon.

- Ebben a tekintetben majd megteszem a magamét.

Vecasius éppen egy új tekercset bontott fel, amikor belépett a szolgálatos testőrtiszt, és jelentette, hogy gyorsfutár érkezett Arelatéból, és sürgős bebocsátást kér.

A futár Marinus püspök levelét hozta; a püspök sebtében értesíti Hosiust, hogy Maximianus váratlanul felvette a bíbort: mindössze száz testőre volt, azokkal kiáltatta ki magát Augustusnak, hirtelenében összetoborzott még néhány száz embert, s ezzel a gyülevész haddal megindult Massiliába, közben ez a szedett-vedett „hadsereg” fosztogat és rabol, így tartja el magát; Maximianus két nap múlva megérkezik Massiliába, addigra ott lesz Nicaeából az a hat cohors, amelyet Maxentius küld hozzá. Ezzel a néhány ezer emberével azonnal Treviri ellen támad. Villámgyors csapással akar lesújtani Constantinusra. Marinus sürgős és erélyes intézkedést kér.

Hosius csengetett, s a belépő Palmatust leültette az asztalhoz.

- Levelet diktálok!

Tömör levél volt; alig néhány mondat s a lényege: Concordius megy átvenni a hadműveletek befejezését, a Caesar azonnal jöjjön, hogy csírájában elfojthassa a vakmerő lázadást.

Concordius és Talio fegyveres kísérettel még hajnal előtt megérkezett a főhadiszállásra: éppen akkor vezették Constantinus elé a teljesen levert lázadás elfogott vezérét, Genobaud frank királyt. Concordius és Talio jelentésének hallatára a Caesar felugrott, bilincsbe verette a lázadó vezért, átadta Concordiusnak, egy légiót maga mellé vett, és vágtában megindult vele egyenesen Massiliába.

Talio vitte meg a hírt Hosiusnak, hogy a Caesar egyenesen Massiliába sietett, és remélhetőleg két nap alatt, erőltetett menetben oda is ér, úgyhogy Maximianust is, Maxentius cohorsait is méltó fogadtatásban részesítheti.

Hosius és Vecasius négy napig izgatottan várta Massiliából Constantinus futárját. De már Concordius is bevonult Treviribe a győzelmes germaniai hadjárat harcosaival, hadifoglyaival és zsákmányával, s még mindig hiába vártak. Már arra gondoltak, hogy sürgősen útnak indítják Taliót Massiliába, mert gyötörte őket a bizonytalanság és az aggodalom Constantinusért, amikor végre a hetedik napon megérkezett a futár.

Csakhogy nem Massiliából, hanem Arelatéből.

Vecasius naponta megjelent a püspök dolgozószobájában; minden eshetőségre fölkészültek.

Concordius a főváros melletti táborokban együtt tartotta a csapatokat, amelyek a tábornokkal együtt izgatottan várták a hírt a Caesar massiliai rajtaütésének sikeréről. Ugyanilyen feszült várakozásban élt Hosius és Vecasius is. Munka közben, talán a negyedik napon, egyszerre csak megszólalt Vecasius:

- Megvan!

- Ugyan mi van meg? - kapta fel a fejét Hosius.

- Azt hiszem legalább, hogy megvan a magyarázata Maximianus államcsínyének.

- Nos? - nézett rá várakozóan a püspök.

- Eszembe jutott, hogy hiszen Fausta nobilissima pontosan négy héttel ezelőtt Arelatéba utazott „apja látogatására”. Erről mindnyájan tudtunk, nagyságod is, én is, a Caesar is, mivel azonban máskor is meglátogatta apját, ennek az utazásának sem tulajdonítottunk jelentőséget.

Az a feltevésem, hogy az elmúlt hetek alatt főzték ki és ütötték nyélbe ezt az aljas tervet, abban a hiszemben, hogy a Caesart egészen lefoglalják a nehéz germaniai harcok, s mire hazaérhet, Trevirivel együtt egész Gallia már rég Maximianus kezében lesz.

- Elszámították ugyan magukat, de a feltevésed valószínűnek látszik. Hiszen odalent együtt volt most az egész viperafészek: Maximianus, Theodora, Fausta. És ezektől minden kitelik.

Csak azon csodálkozom, hogy Maxentius kibékült apjával - jegyezte meg Hosius.

- Én elképzelhetőnek tartom ezt is. Csak el kellett hitetni az apával és fiával, hogy az imádott Barbatiót a Caesar gyilkoltatta meg; továbbá elhitetni velük, hogy Faustát mellőzte, és faképnél hagyta a nászéjszakán, s erre nyomban egymás keblére borult a két gonosztevő.

- Valóban így történhetett. De gondolkozzunk tovább: ha Constantinust leverik, mert az elszánt Maxentius esetleg öt legiót is vezényelhet Massiliába, akkor Fausta Arelatében marad, s ott várja meg, hogy a két bitorló végezzen a férjével. Valószínű ez, Vecasius?

- Annyira valószínű - felelte az udvari titkár -, hogy nagyságod feltevése után most látom már a másik eshetőséget is: ha viszont Fausta hazasiet, akkor Caesar győzött, ugyebár!

- Így gondoltam. S bizonyos vagyok benne, hogy így is lesz!

Látszik, hogy józan és logikusan gondolkozó férfiak mérlegelték az eseményeket, és következtettek a várható fejleményekre, mert a hetedik nap igazolta elgondolásukat. Ennek a hetedik napnak a reggelén - az egész éjszakai hálókocsi-utazástól fáradtan megérkezett Fausta, és azonnal pihenőre tért: Vecasiusnak, mikor délelőtt meghallotta a püspöktől, hogy a nobilissima megérkezett, fölcsillant a szeme:

- Itt van, úgy, ahogy elgondoltuk.

- Constantinus tehát győzött - magyarázta Hosius -, és a futárja hamarosan itt lehet.

- Úgy van - bólintott Vecasius -, mert vad versenyfutás lehetett az! - Kétségtelen, hogy Fausta abban a pillanatban megszökött Arelatéből, amikor a levert Augustus segédtisztje, az utolsó előtti pillanatban cserbenhagyta urát és lóhalálában menekült, előbb Arelatéba, s miután közölte Faustával és Theodorával a vereség hírét, eszeveszetten tovább vágtatott szülőváro-sába, Burdigalába, hogy észrevétlenül meglapuljon a nemzetközi kikötőváros áttekinthetetlen forgatagában. Fausta senkinek sem szólt, késő este felült az állami posta külön hálókocsijára, és rohant, hogy Constantinus a világért se találja ott az arelatei palotában! Mire Treviribe ér a Caesar, első mérge elfüstölög, gondolta magában az alattomos kis fúria, s ő már itthon úgy tehet, mintha az apja lázadása elől menekült volna. Elvakult gyűlöletében azt képzelte, hogy könnyen túljár Constantinus eszén.

Csakhogy a Caesar azonnal átlátott a szitán, s amit nem talált ki magától, azt - némi kínvallatás után - szép sorjában bevallotta neki Theodora. Az özvegy Augustát egyelőre a lakosztályába záratta, és szigorú őrizetben tartotta: még bent a termeiben is testőrök vigyázták minden lépését. Nem először történik ez vele, gondolta magában, s most abban reménykedett, hogy Fausta kiszolgáltatása árán megmenti a maga bőrét.

Constantinusnak azonban egyelőre fontosabb dolgai voltak. Mindenekelőtt futárt indított Treviribe, s közölte - elsősorban Hosiusszal és Concordiusszal -, hogy Maximianust leverte, beszorította Massiliába, a Maxentius-cohorsokat hihetetlenül gyors és egészen váratlan rajtaütéssel meglepte és tönkreverte: hírmondó is alig maradt belőlük. Közölte azt is, hogy Augustust foglyul ejtette, és egyelőre az arelatei palotában őrizteti, egyben megparancsolta Concordiusnak, hogy Faustát, abban a pillanatban, amint megérkezik - ha ugyan nem Rómába szökik Treviri helyett -, vegye a legszigorúbb őrizetbe.

A részleteket már Orosius püspök bizalmas jelentéséből tudta meg Hosius. A massiliai püspök tudósítása egy hét múlva érkezett meg. Kiderült belőle, hogy Maxentius cohorsait a villámgyorsan érkező Constantinus gondos felderítés után, Telo Martius és az Argenteus folyócska között, késő este lepte meg, éppen akkor, amikor javában sütötték a zsákmány birkahúst, és vedelték a környéki pincékből rablott bort. Constantinus fegyelmezett legiói valósággal elsöpörték a gondatlanul lakomázó és iddogáló Maxentius-katonákat: jó részüket az Argen-teusba vagy a tengerbe szorították, a többit levágták; nem is csata volt ez, hanem mészárlás!

Orosius azt is megírta, hogyan esett el Massilia, és hogyan került fogságba a bitorló.

Constantinus kora reggel egy kikiáltóval a nyugati főbástya párkányára hívatta Maximianust, és a sáncárok partjáról barátságosan fölszólt neki:

- Ugyan mi jutott eszedbe, Augustus? Ki bántott téged, s mi bajod esett, hogy ilyesmire adtad a fejedet? Igazán méltatlan a te múltadhoz és tisztes korodhoz ez a gyűlölködés, ez az alattomos lázadás; hadd mondjam meg neked: ez az orvtámadás!

- Hordd el magad innen! - rivallt rá Maximianus. - Mentsd a nyomorult életedet, amíg nem késő! Amíg a fiam katonái fel nem koncolnak, bitorló!

- Csillapodjál, Maximianus - felelte Constantinus még mindig nyugodtan -, és tudd meg, hogy fiad katonái az Argenteus medrében vagy a tenger fenekén, vagy Telo Martius mezején hevernek: mind a hat cohorsát megsemmisítettem, az utolsó emberig! Tedd le a fegyvert, Maximianus, add meg magad! Számíthatsz kegyelmemre! Legalább az életedet mentsd meg, ha már a becsületedet eljátszottad!

- Még te beszélsz becsületről? - tajtékzott Maximianus. - Te? Te fattyú, te bitorló, te gyilkos!

Ne hazudozz! Látom is már Maxentius cohorsait! - Odaintett a mellette álló tribunusnak: - Fúvass riadót! - Azok, akiket látott, Constantinus katonái voltak.

Hátat fordított Constantinusnak, de ebben a pillanatban a bástyatornyokból kirohantak a falakra a Caesar legionáriusai, nekitámadtak Maximianus zsoldosainak, levágták vagy a vár árkába hajigálták valamennyit, s a meglepetésében ide-oda szaladgáló és üvöltöző vénembert megragadták, megkötözték, és akárhogy rúgkapált, ordítozott és átkozódott, keményen lefogták, és Constantinus elé hurcolták.

Akkor már a várat s az egész várost megszállták Constantinus katonái. Constantinus maga is bent volt, s vezérkara élén a bazilikában várta a lázadó Augustust, akit minden katonája elhagyott: megkötözve s egyedül állt a győztes Ceasar előtt.

Orosius azt is megírta, hogy hogyan sikerült a várost szinte kardcsapás nélkül s méghozzá ily látványosan elfoglalni. Alig derengett a hajnal, Constantinus hadikövete, fehér zászlóval megjelent a keleti kapu előtt. Bebocsátották, s ekkor a mintegy százfőnyi őrség parancsnokának átnyújtotta a Caesar felszólítását, hogy nyissák meg a kaput, a mellékelt pergamenre írják fel a nevüket, s ő a meghódolás fejében bőven megjutalmazza és hadseregébe fogadja valamennyiüket, méghozzá mindenkit a jelenleginél eggyel magasabb rendfokozatban. Az őrség katonái és parancsnokai összenéztek, s nem is tanácskoztak sokat: Maximianus helyzete reménytelen volt, hát örömmel csatlakoztak a győztesekhez; aláírták a pergament, és megnyitották a kaput. Mikor Maximianus riadót fúvatott, akkor már minden kapu Caesar birtokában volt, s a városban levő egész helyőrséget lefegyverezték. S mindez olyan csendben történt, hogy Maximianus semmit sem hallott belőle.

Constantinus egy csöppet sem volt nyugodt és barátságos, mikor eléje vezették a megkötözött Augustust. Fölényesen végigmérte a dühében reszkető és vonagló öreget, aztán ráförmedt: - Kezemben vagy, vén gonosztevő! Alattomos orvtámadó, lázadó! Ez volt az utolsó vakmerő kalandod. Tépjétek le róla a bíbort!

Maximianus összekötözött két keze a magasba lendült, s aztán Constantinus felé nyúlt, nem lehetett tudni: könyörögni akart volna-e vagy lesújtani. Két markos legionárius ebben a pillanatban leszaggatta az öreg válláról a császári bíborpalástot.

- Caesar, ezt a megaláztatást! - hörögte, és ajkai remegtek. - Ezt megkeserülöd!

- Én pedig most utoljára megkegyelmezek hitvány életednek! De megmondom: vigyázz magadra! Egy moccanás és véged! Vigyétek!

A legionáriusok megragadták és elvitték, egyenesen Arelatéba, ott bezárták a palota egyik szobájába; őt a szobájában, ajtaját a folyosón tíz-tíz katona őrizte. Erősen le kell fogni a fenevadat, hogy többé soha ne garázdálkodhasson.

Ennyi volt Orosius levelében.

- Szerény véleményem szerint - szólalt meg Hosius -, most egy csapásra végezni kellene mind a hárommal. Ez politikailag a legszerencsésebb pillanat. És kétségtelenül a közvélemény is természetesnek találná, és helyeselné a kivégzésüket. Később nem lenne időszerű. Pedig meg kell szabadulni tőlük, annyi bizonyos.

A püspök nyugodtan, szemrebbenés nélkül mondta ki a halálos ítéletet.

- Tettenérés esete forog fenn - tette hozzá Vecasius a jogi minősítést.

Concordius, a katona, nem volt ennyire vérszomjas.

- Maximianust csakugyan ki kell irtani, mint a veszett kutyát! Nincs értelme tovább bajlódni vele - vélekedett Concordius. - A két nő nehezebb eset: Theodorának hat gyereke van; Fausta ellen pedig csak ő vallott, nyilván azért, hogy mentse a saját bőrét; Fausta elvégre a felesége…

- Nem is olyan bizonyos - jegyezte meg Vecasius, és elmosolyodott.

- Constantinus nem érzelgős ugyan, s bizonyára nem is riad vissza egy kis vértől - szólalt meg újra a püspök -, hiszen tudjuk, hogy a vér a hatalom legjobb kovásza, de ha tán megsajnálná a hatgyerekes viperát, vagy „szűzi” feleségét, én nyomatékosan figyelmeztetni fogom, hogy első a hatalom, és csak utána következik a könyörület; mert ha megfordítja a sorrendet, a hatalmat egyszer s mindenkorra elszalasztja. Márpedig a hatalom egysége fontosabb a birodalomnak, mint két gyűlölködő, engesztelhetetlen és vérszomjas nő rongyos élete.

- Én mindenesetre őrizetben tartom Faustát. Mikor közöltem vele Constantinus parancsát, az arca lángba borult, ajkait harapdálta, fekete szeme szikrát hányt, aztán büszkén fölvetette a fejét: „Fényességed túllépi a hatáskörét! Egy nobilissimát nincs joga letartóztatni!” „Viszont kötelességem a nobilissimus parancsát teljesíteni” - feleltem nyugodtan. „Majd én megmutatom - csattant fel Fausta -, csak jöjjön haza Constantinus! Esküszöm, megtáncoltatlak benneteket!” - és már toporzékolt. „Ebbe nincs beleszólásom, nobilissima!” Meghajoltam, kimentem, és változatlanul szigorú őrizetben tartom. Elég, ha annyit mondok, hogy az őrség parancsnoka Talio.

Már több mint három hete nem érkezett hír Constantinustól, amikor egy este Ablavius meglátogatta a villában Vecasiust. A kémfőnök nyilván megint szeretett volna eladni valamit vagy esetleg valakit. Vecasius a dolgozószobában fogadta, amelyet csupán egy nehéz függöny választott el Minervina szobájától, úgyhogy Minervina minden szót hallhatott, amit odaát beszélnek. Ablavius sunyi hajlongással közeledett Vecasius asztalához.

- Kiválóságodat bizonyára érdekelné, ha közölném az Arelatéból frissen érkezett híreket.

- Nem hinném - mondta rá a titkár, és vállat vont. - A nobilissimus minden fontos ügyről értesít bennünket.

- Igen, de tudtommal már legalább két hete egy sornyi híradás sem érkezett tőle.

- De mástól érkezett - vágta rá Vecasius, és szúrósan a szemébe nézett.

- Én is valaki mástól kaptam az értesüléseimet - hunyorított bizalmasan Ablavius. - És hátha nem egyeznek az értesüléseink?

- Pletykák nem érdekelnek - mosolyodott el Vecasius. - Ilyesmiket itthon is lehet gyártani. Ha politikai híreid vannak, azokat előadhatod, de csak Hosius őnagyságának.

Ablavius könyörgően nézett a titkárra:

- Kiválóságod a tanú rá, hogy én már igen fontos szolgálatokat tettem a Caesarnak, sőt bízvást mondhatnám, hogy megmentettem az életét.

- Ez igaz - ismerte el Vecasius -, meg is kaptad érte a jutalmadat, sőt a Caesar itt is alkalmazott, a régi beosztásodban, a régi zsíros fizetéssel. Mit akarsz még?

- Kiválóságod kétségtelenül bölcsen tudja, hogy az emberiség javarésze nem a fizetésből él, hanem az úgynevezett mellékesből. És Constantinus Caesar engedélyezte, hogy külön értesüléseimet az udvari pénztár esetenként ötven arannyal jutalmazza.

- Erről az intézkedésről tudok. Az ilyen természetű utalványokat Hosius önagysága állítja ki.

Nála kell jelentkezned a friss híreiddel - közölte szárazon a titkár.

- Hogy is mondjam? - dadogta zavartan Ablavius - igen, voltam már nála, de akkor ridegen közölte velem, hogy csak akkor jelentkezzem az irodájában, ha hívat. Azóta se hívatott. Hát akkor hogyan éljen meg az ember?

- Kevesebbet kell költeni a nőre - nevette el magát Vecasius. - Vagy pedig Kypris fedezze a selymeit, ékszereit és egyéb fényűzéseit a saját keresetéből.

Ablavius meglepetten kapta fel a fejét:

- Hogyhogy? Hisz nincs szegénykének semmi keresete.

- Ablavius! Ajánlom, fogadj egy jó nyomozót, és az könnyűszerrel megállapíthatja majd, hogy hány gazdag öregúr és tékozló fiatalember látogatja a csinos Kyprist, amíg te híreket hajkurászol, és lihegve kergeted az aranyakat. A nő jóval többet keres, mint te, de azért az orrodnál fogva vezet, és valósággal kiszipolyoz.

Ablavius kissé megtántorodott, ajkai elferdültek, gyér vörös hajszálai égnek meredtek.

Csontos ujjaival görcsösen megkapaszkodott a nehéz márványasztalban: - Megölöm a bestiát! - hörögte elfúló hangon.

- Dehogy ölöd meg. Semmi értelme sincs. Verd el jól, és naponta vedd el a magánkeresetét, vagy inkább add el. Ilyen csinos nőt jó áron vesznek meg.

- Nem tehetem - nyöszörgött a kémfőnök -, nem tehetem! Meg kell mondanom, hogy halálosan szerelmes vagyok bele, s ő is imád. Élni sem tudnék nélküle. Kiválóságod nem is sejti, milyen irtózatos nagy szerelem ez! És bizonyos, amit kiválóságod mondott? vagy kitől hallotta?

- A verebektől - felelte mosolyogva a titkár.

- Jaj nekem! - nyögte Ablavius.

- Bizony jaj neked, hogy mindenkiről mindent tudsz, csak a saját agancsaidat nem látod meg.

- Akkor hát még többet kell szereznem, még jobban el kell halmoznom Kyprisemet minden drágasággal. Beláthatja kiválóságod, hogy minden aranyra szükségem van, és ha nem akar meghallgatni engem, akkor is kimondom - már rikácsolt -, kimondom én, hogy odalent Arelatéban a Caesart nem az uralkodói kötelesség tartja, hanem… - és nyelt egyet.

- Hanem? - pattant fel székéből Vecasius.

- …hanem - folytatta most már szinte tajtékos mohósággal Ablavius -, hanem Matidia.

A másik szobában halk, alig hallható sikoltás, vagy inkább ijedt lehelet szakadt fel Minervina torkából. Vecasius fölemelte jobb kezét, csöndre intette Ablaviust, és halkan kérdezte: - Hogy mondod? Matidia? Ki az?

- Maximianus távoli rokona. Azt hiszem, Theodora mellett teljesít szolgálatot. Az emberem, aki tegnap érkezett Arelatéból, Sittiusnál azt mondta nekem, hogy jó nő.

- Jó, hogy említetted Sittiust. Neki add el Kyprist. Ő ad legtöbbet az ilyen szép lányért. Úgy sincs már régóta friss nője. De addig is, hogy mégse menj el üres kézzel, átnyújtom ezt az ötven aranyat. - Biccentett, átadta a selyemzacskót, s ezzel végét vetette a kihallgatásnak.

Ablavius boldogan távozott, bár nagyon sajnálta, hogy Vecasius olyan türelmetlen volt, hiszen ő legalább még ötven aranyat érő ízes mondanivalót tartogatott a begyében. Sebaj, gondolta magában, Matidia majd gondoskodik még újabb érdekességekről, s remélhetőleg Constantinus is; a mai érvágás sikerült ugyan, csak ennek a Kyprisnek a szemérmetlensége fúrta az oldalát.

Megállj, füstölgött tovább, kibabrálok veled: ezt a mai ötven aranyat nem kapod meg, ha a fejed tetejére állsz, akkor se!

Reggel hatkor, a kellemesen eltöltött éjszaka után, odaadta neki a selyemzacskót.

Vecasiusnak természetesen legelső dolga volt értesíteni Hosiust az arelatei viszonyról, amit időközben megerősített Marinus püspök bizalmas levele. Gondolkodóba esett: ki tudja, miféle sötét terv lappang amögött, hogy épp Maximianus egyik rokonának sikerült behálóznia a Caesart. Már eleve gyanús volt neki Constantinus hosszú arelatei tartózkodása, most meg már félt, hogy Constantinust ezen a réven hatalmukba kerítik ellenségei. Viszony vagy nem viszony: mindegy! A Caesar nem maradhat a viperafészekben! Elhatározta, hogy leutazik Arelatéba, mégpedig a jó katona és hűséges ember, Talio kíséretében.

Arelatéban azonban egyelőre nem látszott veszélyesnek a helyzet: Maximianusnak egyetlen embere sem volt már, Constantinus testőrei valósággal megszállva tartották a palotát és a várost, a két fejedelmi gonosztevőt pedig oly kemény és kegyetlen rabságban tartották a testőrök, hogy ellenőrzés nélkül meg sem moccanhattak, akárcsak Fausta Treviriben.

Constantinus tudta, hogy vigyáznia kell magára. Katonái az utolsó zugig átkutatták a palotát: sem ember, sem fegyver nem maradt a falak között, még a csatokat és öveket is elkobozták, még a konyhát is külön őrizték, különben is csak Constantinus saját szakácsai és kuktái dolgozhattak a konyhán. Theodora és Maximianus annyira el volt szigetelve, hogy még egymással sem beszélhettek, sőt Theodora még a gyerekeivel sem érintkezhetett.

De valakinek mégiscsak kellett törődnie Theodora három fiával és három kislányával, ha egyszer Constantinus nem akarja mind a hatot kiirtani. Erre a feladatra pedig senki más nem lehetett alkalmasabb, mint Maximianus rokona, az árvalány Matidia; neki pedig, éppen a gyerekek miatt, naponta akadt tárgyalnivalója a Caesarral.

Constantinus már hat napja tartózkodott a palotában, s a két város megerősítésével, a rend helyreállításával annyi dolga volt, hogy alig maradt ideje azon töprenkedni, hogy mi is legyen a három áruló családtag sorsa. Végre az első szabad este levelet diktált, és röviden értesítette Hosiust s egyúttal többi hű emberét is az eseményekről. Utána, mikor a futár útnak indult a levéllel, úgy döntött, hogy három nap múlva hazatér, s tanácsadóival egyetértésben dönt az elvetemült merénylők sorsáról.

Másnap azonban történt valami.

Estefelé bejött hozzá Matidia, mindenféle ügyekkel: az egyik gyerek nyűgösködött, orvost kért Constantinustól, a legnagyobbik az anyjához akart lemenni mindenáron, a csúnya kis Constantia véresre karmolta az egyik testőr szemét: mint a vadmacska, úgy rohant rá, s a mutatóujját megharapta, s tízféle egyéb ilyen apró-cseprő üggyel untatta a Caesart, akinek sokkal végzetesebb és komolyabb gondolatok rajzottak a fejében.

De amíg a lány beszélt, kezdett fölfigyelni rá. Nem a szépsége ragadta meg, hanem a szelíd mosolya és kedves hangja, s még valami ritka testi adottsága: frissen és keményen domborodó és amellett lágy vonalú, gyönyörű keble. Az ilyen kebel mindig lázba hozta Constantinust, és most is egy csapásra meghódította. Hosszú hetek, sőt hónapok óta nem ölelt nőt, nem volt senkije, de ha lett volna, akkor sem ért volna rá foglalkozni vele. S most itt áll előtte ez a karcsú termetű, egészségesen piros arcú, s mindenekfelett csodálatos keblű nő, és Constantinus egyszerre úgy érezte, hogy tűz fut át az erein; érzékei felgyulladtak, megfogta Matidia karját, kissé magához vonta mosolygó arcát, rögtön utána érezte rugalmas két melle bársonyos tapadását, erősebben ölelte magához, és odavonta a puha pamlagra, Matidiával forgott a világ, mosolygós arcán vad lángok lobogtak, s már csak a Caesar, az isteni férfi, az elérhetetlen hódító remegő hangját hallotta:

- Kislányom… édesem…

A Caesar szerelmi szókincse, Thamar óta újra elapadt.

Matidia azonban szavak nélkül is földöntúli elragadtatásban élvezte magányos élete első és legnagyobb csodáját.

Ezért nem bírt hazamenni Constantinus, s ezért maradt volna ki tudja meddig odalent, s ráadásul Matidia az ötödik héten édes titkot súgott a fülébe, s bár nem fűzött hozzá mélyértelmű álomlátást, Constantinust éppúgy lángba borította és boldogította új szeretőjének szégyellős és szerelmes vallomása, mint annak idején átszellemült remegése és rajongása azon a bizonyos nikomedeiai délutánon, amikor még azt hitte Minervina, hogy Constantinus valóban a férje. Minervina halkan felsikoltott nemrégiben a Matidia név hallatára: ismerte a lányt; furcsállotta, hogy „férje” ráfanyalodott erre a hervatag vidéki nőre; „a Caesar ízlése határozottan romlik”, állapította meg némi kárörömmel; s boldog volt, hogy Vecasiusnak senkije sem lesz őutána: ezt éppoly bizonyosan érezte, mint azt, hogy előtte sem volt senkije.

Hát még milyen boldog lett volna, ha tudja, hogy Matidiának is éppúgy mellőzés lesz a sorsa, mint neki. Ő már ismerte Constantinus természetrajzát: ha a nő tökéletesen kielégítette, sőt ha netalán apasághoz segítette: betöltötte hivatását, mehet. Bele kell nyugodni ebbe, szerette volna megmondani Matidiának. De minek? Ez a nő se inge, se gallérja; és ha Constantinus egy Minervina után! szerelmére érdemesítette, hát hadd szenvedje végig ez a vidéki nő is azt, amit ő végigszenvedett! S majdnem bizonyos, hogy neki nem lesz Vecasiusa!

Viszont a hatodik héten az orvosok megállapítása szerint már kétségtelenné vált, hogy Matidiának gyermeke lesz. Constantinus határtalanul boldognak érezte magát, s mivel a jelentésekből megnyugvással látta, hogy Treviriben rend van és Hosius, Concordius, Vecasius és Ruricius, nemkülönben Hermogenes, kifogástalanul intézi az államügyeket - zavartalanul élvezte új ízű és friss apaságát, s esze ágában sem volt hazautazni.

Ennek a könnyelműségnek azonban kellemetlen következményei voltak, és a szeretkezésbe merült férfi észre sem vette a legveszélyesebb tünetet: a palota fegyelme fokról fokra lazult.

Senki sem tudta, ki adott parancsot bizonyos enyhítésekre, de mindenki szentül hitte, hogy maga a Caesar. A rabszolgalányok és eunuchok szabadon kezdtek ki s be járni Maximianushoz és Theodorához, sőt előfordult, hogy ők ketten is többször sétálhattak és beszélhettek egymással: s bár mindez továbbra is szigorú testőri felügyelet alatt folyt le, a titkos jeleket, halk szavakat és jeligés üzeneteket még egy egész testőrezred sem figyelhette és érthette volna meg.

De bebizonyosodott, hogy egy szerelmes nő jobban és sikeresebben tud vigyázni az emberére, mint akár egy egész testőrezred.

Matidia már több ízben figyelmeztette a Caesart a fegyelem lazaságára és a palotában egyre jobban megélénkülő nyüzsgésre és a sok gyanús susmogásra. A Caesar csak legyintett: - Kislányom, egy szúnyog sem röpülhet ki a palotából, senki és semmi nem jöhet be, sem ember, sem üzenet.

- És ha idebent próbálkoznak valamivel?

- Ugyan kik? A két fogoly? Az eunuchok, a rabszolgalányok? Kedvesem, ne törődj vele.

De bizony Matidia törődött. Mióta egyszer bizalmas rabszolgalánya, Elpis, az órákig tartó hajbodorítás és díszítés közben, szakadatlan fecsegés során kibökkentette, hogyha ő volna…

- Ha ki volnál? - érdeklődött Matidia. A lány megszeppent, de beszélt: - Ha én a helyedben volnék, úrnőm, nem tudnék nyugodtan aludni.

- Micsoda? Mit beszélsz? - fordult felé Matidia oly hirtelen mozdulattal, hogy Elpis kezéből kiesett a borostyánfésű, amelyet éppen bele akart tűzni úrnője feltornyozott hajába.

- Én csak annyit mondhatok, amennyit a testvéremtől hallottam.

Testvére, Niké, Theodora rabszolgalánya volt, s most már rendszeresen bejárt hozzá.

- Mit hallottál? Beszélj! - türelmetlenkedett Matidia.

- Azt… Niké azt mondta… - tétovázott a rabszolgalány -, hogy neki gyanús ez a folytonos jövés-menés az Augusta szobájába meg a folyosókon… meg minden.

- Mi az a minden? - faggatta tovább Matidia.

- Csak így mondta. Úgy látszik, nem tud többet. Csak gyanús neki.

- Ide hallgass, Elpis. Tudj meg mindent. Tőle is, mástól is. Mindenkiről, de főképpen az Augustáról és az Augustusról. Érted? Hogy mit suttognak, miben sántikálnak, ki ellen fújják a kígyókövet? Mindent tudni akarok! Érted?

- Értem, úrnőm, és mindent megtudok, amit lehet, csak ne érjen semmi baj, se téged, se a Caesart…

- Ha valami gyalázatosság készül, s te idejében megtudod és elmondod nekem, indiai selyemruhát kapsz tőlem meg arany karperecet meg bíborszínű borostyán illatszertartót meg mindent, amit kívánsz, te is meg Niké is.

- Úrnőm, én mindent megteszek, de semmit sem kérek érte.

- Nem kell jutalom vagy ajándék? Elpis?

- Úrnőm, én szeretlek, és hálás vagyok neked: te mentettél meg, mikor egyszer a vén szatír Maximianus erőszakkal az ágyába akart hurcolni.

- Kedves vagy, Elpis, és én majd kitalálom, hogyan viszonozzam a hűségedet és jóságodat.

- Nekem már az is jutalom, hogy téged szolgálhatlak. Szegény kis testvérem, nagyon sokat szenved az Augustától, s mióta fogoly, még durvábban bánik vele. Sőt veri is. Bizonyos, hogy Niké mindent megtud, s el is mond mindent. Aztán itt van Ischyrion bácsi, az öreg perzsa eunuch, nagyon szeret engem, attól is sokat megtudhatok: Theodora Augusta, három nappal ezelőtt, megkorbácsolta az öreget valami semmiségért; megszégyenítette, és véresre verte.

Ischyrion bácsi mindent megtudhat, hiszen valósággal édesapjuk a rabszolgáknak; úgy szeretik, mintha fiai volnának. Úrnőm, ha elbocsátasz, én azonnal beszélek a jóságos Ischyrion bácsival.

- Menj, kis Elpisem, s ne feledd, hogy izgatottan várlak. Tyche vezéreljen utadon.

Elpis valóban mindent megtett, s ezenfelül Tyche istenasszony is rámosolygott. Aznap este csak annyit jelentett úrnőjének, hogy Niké nyomon van, Ischyrion bácsi pedig holnap szabad-napos, és akkor majd mindent elmond, amit megtudhatott.

Másnap aztán olyan hajmeresztő orgyilkosság tervét árulta el Matidiának, hogy a szegény szerelmes lány szinte elájult izgalmában, egyre csak szorongatta Elpis kezét, magához ölelte a rabszolgalányt, s el sem engedte addig, amíg Constantinus haza nem érkezett.

Esteledett. Matidia, mihelyt a Caesar behívta a szobájába, kulccsal bezárta mind a két ajtót, Constantinus nyakába borult, és egyszerre kitört belőle a rég visszafojtott sírás. A férfi meglepetten nézett rá, az állánál fogva maga felé fordította a lány fejét, úgy kérdezte: - Mi történt, kislányom? Miért sírsz?

- Meg akarnak gyilkolni, Constantinus!

- Mi az? Mit beszélsz? - ragadta meg a Caesar a két karjánál fogva, és riadtan nézett rá, mintha álmából rázták volna fel. - Meggyilkolni? Engem? Itt?

- Itt, pontosan itt a szobádban, három nap múlva, Sol Invictus napjának éjjelén.

- Kicsoda? Mi ez? És honnan tudod, édesem?

- Mindent elmondok, hallgass meg - és újra elsírta magát, de a Caesar biztatására és sürgetésére lassan-lassan megemberelte magát és elmondta az aljas merénylet tervét. - Tudod, hogy a vasárnap estét Theodora gyerekei mellett töltöm, felügyelek a dajkákra, a rabszolgalányokra, és csak éjféltájban tudok lejönni hozzád! Ezt azonban Theodora is tudja, hiszen mióta engedékenyebb vagy, meglazult a fegyelem, jönnek-mennek a palotában még ismeretlen emberek is, akárki beszivároghat, a testőrök sem ismerhetnek mindenkit személyesen. Figyel-meztettelek rá, emlékszel?

- Igen, igen - ismerte be Constantinus idegesen -, de csak folytasd.

- És azt is tudják, hogy amíg én nem jövök vissza, te nem zárod magadra az ajtót. És erre alapították a tervüket…

- Kik? Hát mondd meg végre!

- Gondolhatod: Maximianus és Theodora. Tehát: az éjféli őrváltás mozgalmas perceiben, a gyéren megvilágított folyosón, egyszerre csak lelkendezve megjelenik az Augustus, és bebocsáttatást kér a Caesarhoz, azzal az ürüggyel, hogy rettenetes álmot látott, a Caesart veszedelem környékezi, azonnal beszélnie kell vele. A borzalmas álomlátás ürügye alatt a folyosói mozgolódásban könnyű lesz bejutnia. A szobában is csak egyetlen pisla mécses ég, Maximianus az ágyadhoz lép, és markolatig döfi a szívedbe a tőrt. Néhány percig tart az egész, az Augustus visszatér a szobájába, s mikor én megérkezem és fölfedezem a gyilkosságot, nyilvánvaló, hogy engem gyanúsítanak meg: hiszen én szabadon mozoghatok a palotában, akármikor magamhoz vehetem valamelyik katona tőrét… - Constantinus mellére borult, és zokogva folytatta: - És te nem élsz, és nem védelmezhetsz meg! És akkor hiába van a keblem, ebben az ezüst tokban egy morzsa a kősziklából, amelyből Mithras született, s hiába van ott a bullán aranyzománcból a lángsugaras Napkerék s mellette a görög varázsige… olvasd csak, még sohasem mutattam neked az amulettemet… - szétnyitotta sárga selyempalliumát, kivillant csodálatos keble, kihúzta az aranyláncon függő ereklyetartót, s magához húzta Constantinus fejét - …nem, nem, sötét van, majd én elmondom, hiszen könyv nélkül tudom: „Győzhetetlen Napisten, reggel-délben nappal-éjjel őrizzed Matidiát!” Hát lehetséges, hogy ez is hiábavaló? - sikoltotta, és görcsösen belecsimpaszkodott Constantinusba.

- Kislányom, nyugodj meg - csillapította a Caesar. - Helios megvédelmez és megőriz téged is, engem is. Csak nyugodj meg, édesem. Három napunk van még! Bízzál bennem. És most pihenj le, de előbb megvacsorázunk, jó?

Elpis hozta be a vacsorát, s titokban kérdő pillantást vetett úrnőjére; Matidia könnyedén biccentett. Nyers sonkát ettek, almát és sajtot, mindenből keveset; Constantinus ételben-italban nagyon mértékletes volt; ma bort sem ivott. Elpistől csak annyit kért, hogy gyújtsa meg a négylángú állócsillárt, s mikor a lány kiment, gondosan bezárta mind a két ajtót, leült az asztalhoz, s amíg Matidia levetkőzött és lefeküdt, ő megpróbálta rendbeszedni viharzó gondolatait.

Az őrség csizmái egyenletesen koppantak a folyosó márványkockáin; Constantinus hallgatta a szabályos koppanásokat, a kilencórai őrségváltás halk vezényszavait, néha-néha egy nevet, egy figyelmeztető szót, egy jegyzetet firkantott az előtte heverő papiruszra, aztán ledobta az asztalra a nádtollat. Erre a halk neszre fölfigyelt Matidia, a bélelt bársonytakaró lehullott róla, miközben felült, Constantinus megpillantotta márványfehér tökéletes kebleit, fölkelt, elfújta a csillárt, csak az éjjeli mécses égett már, s ebben a gyér világításban fölvette a tollat, bemártotta, lefirkantotta ezt a nevet: Zabas… ledobta cipőjét, ruháit, s már türelmetlenül és égő izgalommal odabújt Matidia mellé…

De eljött a reggel, a világosság, a kijózanodás: Constantinus már kora délelőtt az íróasztalánál ült, s vele két tisztje, a galliai származású Bellenus ezredes és a fiatal Fanio százados: mind a kettő részt vett a germaniai hadjáratban és a massiliai csetepatéban.

A Caesar elmondta nekik a merénylet tervét, és tanácsukat kérte. A heves vérű Fanio azt javasolta, hogy azonnal végezzenek velük.

- Mind a kettőt megfojtani és a hullákat kidobni a kutyáknak! Elég volt ebből az örökös fészkelődésből, cselszövésből, összeesküvésből, hiszen már ott tartunk, hogy a Caesar élete még itt, a saját palotájában is egy hajszálon lóg! Tűrhetetlen!

- Valóban felháborító, hogy a nobilissimusnak, hiába nyüzsög itt körülötte száz meg száz testőr, magának kell lelepleznie a tervezett merényletet! Javaslom, hogy mindenekelőtt vonjuk felelősségre Blattius Vetus tribunust, a palotai testőrség parancsnokát! Vétkes könnyelműség volt eltűrni azt a fegyelmetlenséget, ami itt lábrakapott!

Constantinus fölkapta a fejét, Bellenus hirtelen elhallgatott. A Caesarban felvillant a gondolat, hogy ebben a fegyelmetlenségben voltaképpen nem Blattius tribunus a ludas, hanem ő maga, az ő felelőtlen szeretkezése, határtalan önbizalma és az a fölényes hiúsága, hogy az ő szent személyére úgysem merhet kezet emelni senki sem! Blattiust azonban megbünteti, határozta el hirtelen. Észrevette a csöndet, s intett Bellenusnak: - Folytasd!

- Fanio bajtársammal ellentétben azt javaslom, hogy ne hirtelenkedjük el a dolgot. Ha már most lefogjuk a két bűnöst, mindent letagadnak, s még talán a nobilissimust is meggyőzik róla, hogy rabszolgák pletykája az egész, s ők ketten olyan ártatlanok, mint két kis hófehér bárányka. Nem szabad elkövetnünk ezt a könnyelműséget, nem szabad szájukba rágnunk a menekülésnek ezt a könnyű módszerét.

- Mit tegyünk hát? - sürgette Constantinus türelmetlenül.

- Ebben a pillanatban nincs ellenük bizonyíték, tehát ne zavarjuk őket: hadd szolgáltassanak ők maguk bizonyítékot önmaguk ellen. Az egyetlen helyes módszer, véleményem szerint, tetten érni őket! Csak hajtsák végre a gyilkosságot…

- Ezredes! - csattant fel Constantinus - mit beszélsz?

- Hallgass meg, nobilissimus. Ha jól értettem, Maximianus személyesen óhajt meggyilkolni téged az éjszakai őrségváltás perceiben. Hát rajta, gyilkoljon! Bemegy a szobába, odatapogatódzik az ágyadhoz, meggyőződik róla, hogy benne fekszel… vállas, jól megtermett testes, vastag embert éreznek ujjai a sötétben, bal kezével odatapint és jobbjával teljes erejéből beledöfi szívébe a tőrt. Mi résen állunk, a gyilkosság pillanatában betoppanunk… és egyszerre csak ott állsz előtte, nobilissimus. Elképzelheted a rémületét, amikor fölmered előtte az imént meggyilkolt áldozat!

- Eddig jó - bólintott Constantinus. - Most már csak azt mondd meg, ki lesz az, aki helyettem meggyilkoltatja magát?

- Az áldozat megvan - nyugtatta meg az ezredes. - Van egy eunuchom, nagyjából olyan termetű, mint te magad: őt éri majd a megtiszteltetés, hogy feláldozza magát érted. Háromszor szökött meg; fosztogatott, rabolt, gyilkolt, harmadszor is elfogattam, s tudja, hogy nyakán a kötél. Megmondom neki, hogy a Caesar kénytelen fontos katonai ügyben egész éjjel távozni a palotából, de erről senkinek sem szabad tudnia. „Ide figyelj, Onesimos, mondom majd neki, úgyis majdnem egyforma testalkatúak vagytok, erre az éjszakára neked kell az ágyába feküdnöd; ha sikeresen játszod a szerepedet, nem fojtalak meg, pedig jócskán rászolgáltál, hitvány gazember! Fölveszed a Caesar földig érő, arannyal hímzett ujjas tunikáját, nálam jól megvacsorázol, bort is kapsz bőven, az éjjeli őrváltás előtt egy órával az ágyában fekszel, jól kialszod magad, reggelre semmi bajod.” A fickó mindent megkap, amit ígérek neki: pompás vacsorát, bort bőven, bele jó erős álomport, hogy ne kíváncsiskodjék, s ne fickándozzék, pedig ezt nem is ígértem meg, továbbá nem fojtatom meg, s az is igaz, hogy reggelre semmi baja!

Ezt a módot javasolnám, nobilissimus: semmibe sem kerül, biztos és hatásos.

- Helyeslem és elfogadom - mondta rá Constantinus. - Fanio, holnap gondoskodjál róla, hogy Zabas itt legyen.

- Igenis, nobilissimus - mondta rá a fiatal tiszt katonásan, de magában mosolygott, mert már előre élvezte a vasárnap éji remeknek ígérkező tragikomédiát.

Tudta, hogy Zabas a nobilissimus leghűségesebb alkalmazottja, megbízható, titoktartó, ügyes és rettenthetetlen: ő a hóhér. Most Massiliában dolgozik: néhány makacs lázadót kell még véglegesen lecsendesítenie.

Zabas azonban abbahagyta fontos állami munkáját, és másnap szerencsésen megérkezett Fanióval együtt az arelatei palotába.

Egy nappal a nagy jelenet előtt másvalaki is megérkezett a palotába: Hosius. A Caesar hosszas hallgatása nem hagyta nyugton: meg kellett győződnie róla, mi és ki tartja itt már idestova második hónapja. Meg is győződött róla abban a pillanatban, amint Constantinus lakosztályába belépett. Egy tüneményes nő állt előtte, feszesen a testéhez simuló vörös selyemruhában, nyakában háromszoros korallfüzér, homlokán széles aranyszalag, mint egy diadém, fején nyolcszoros csigavonalban tornyosult vékony vörös szalaggal átfont hollófekete haja, s a hajtorony tetején aranyháló fogta össze a fodrászművészetnek ezt a csodálatos remekét; arca hófehér és élénkpiros, mint a művésziesen festett márvány istenarcok a templomokban; s valóban egy régen látott Venus-szobor jutott eszébe, mikor a ritka-tökéletes és hetykén feszülő két fiatalos mell a szemébe villant; a derekán magasra övezett aranypánt még jobban kiemelte hibátlan teste szépségét.

- Úrnőm, ha nem ismernél, megmondom, ki vagyok: Constantinus Caesar bizalmas tanácsadója, Hosius keresztény püspök. - Alig észrevehetően meghajolt. - Ha jól sejtem, te Matidia vagy, a nobilissimus… rokona? - Matidia enyhén bólintott. - Engedd meg, úrnőm, hogy megkérdezzem: ismered-e Arborius tolosai professzort?

- Ismertem - válaszolta meglepetten a lány -, magam is tolosai vagyok. Miért kérdezed?

- Eszembe jutott Arboriusnak egy verse, amelyben tetőtől talpig leírja városa legszebb és legtökéletesebb asszonyát. Ez a vers jutott eszembe, amikor megláttalak. Ismered a verset?

- Rólam írta Arborius - mondta halkan Matidia.

- Nos, úrnőm, nem azért jöttem, ez csak úgy eszembe jutott, amikor megláttalak. Voltaképpen azért jöttem Arelatéba, hogy megtudjam, ki az, aki az uralkodói s a katonai hivatásnál és kötelességtudatnál is erősebb, és nem engedi el innen Constantinust? Most már tudom.

Matidiát egészen zavarba hozta ennek a szikár, szúrós szemű, mosolytalan férfinak a beszéde: mintha szemrehányást érzett volna ki belőle. Még az imént ezt mondta magában: „Milyen udvarias ember!” Most azonban megváltozott a véleménye; nem tudta, mit mondjon neki.

Mentegesse magát? Ő? Constantinus „rokona, leendő gyermekük anyja? Hiszen Constantinus már azt is megígérte, hogy ha fiú lesz, Constantinusnak fogják nevezni! Hagyja őt békén ez a zordon ember, aki el akarja szakítani tőle nagyszerű kedvesét!

Császári udvarban nevelkedett, megérezte, mit kell felelnie: - Nagyságod megérti, hogy politikai kérdésekben nem nyilatkozhatom, s nem is kívánok nyilatkozni. Meg kell kérnem nagyságodat, szíveskedjék megvárni a nobilissimust, az udvarmesteri hivatalban közlik majd, mikor érkezik haza, s a legelső kihallgatáson szíveskedjék eléje terjeszteni az ilyen természetű kérdéseket.

Könnyedén biccentett, háta mögött szétvált a nehéz bársonyfüggöny, és Hosius arra eszmélt föl, hogy a függöny összecsapódott, s Arborius versének úgynevezett „legtökéletesebb szépségét” elnyelte. Úgy lobbant el, mint a szalmaláng - csendült meg emlékében egy régi szerelmes vers hasonlata… Hol is hallotta ezt a verset? Igen, igen, egy asszony olvasta föl neki régen, mikor az ő szerelméről beszélt, nagyon régen… És a kis Alis merült föl emlékezetében.

Abban a pillanatban megrázkódott, megkeményítette arcát, és kiment a teremből.

Délután már ott ült Hosius a Caesar dolgozószobájában. Constantinus örült is, nem is a püspök látogatásának.

- Nem vártalak - szólította meg a Caesar -, mindazonáltal szívesen látlak. - Türelmetlenek vagytok, mi? Nem gondoljátok, hogy a germaniai harcok és Maximianus orvtámadása után rám fér egy kis pihenés?

- Nobilissimus, őszintén megmondom: nincs időd pihenni. Galerius haldoklik, Maxentius támadásra készül, Fausta ügye nincs tisztázva… egy percre sem szabad engedned az iramból. S ma délben értesültem Bellenus ezredestől, hogy újra jelentkeztek az ízületi bántalmaid…

- Igen, s méghozzá nagyon fájdalmasan. Tavasszal három hétig voltam gyógykezelésen Aquae Bormonis fürdőjében, s most ez az esős és nyirkos ősz kiújította a nyavalyát.

- Szerencsére nem látszik meg rajtad, nobilissimus.

- Anicius Ingenuus, az orvosom, azt mondja, hogy a baj megvan, s ha nem gyógykezeltetem, veszedelmessé fajulhat. Most három hétre elküld Aquae Sextiaebe.

- Három hét? - visszhangzott Hosius. - Sok. Treviriben mindenféléket fecsegnek.

- Akár sok, akár nem sok, odamegyek! Meg kell gyógyulnom! És ha fecsegnek, hát fecsegjenek! Majd elhallgatnak, vagy elhallgattatom őket. Matidián rágódnak, mi?

- Beszéltem Matidiával, nobilissimus. Megértettem, hogy mért nem sietsz haza.

- Ha mindent akarsz tudni, hiszen azért jöttél, megmondom: gyermekünk lesz.

Hosius meghökkent. Ez nem volt benne a terveiben. De megfegyelmezte magát.

- Ez nem baj, nobilissimus, nem is fontos. Galerius, Maxentius és Fausta fontosabb.

- Rájuk kerül a sor, ne türelmetlenkedjél! Még három napot itt töltök, aztán elmegyek Aquae Sextiaebe, természetesen Matidiával, azután pedig elbúcsúzom tőle is, a reumámtól is, és akkor következhet a politika és a háború! Így határoztam.

- Nobilissimus, ehhez szabom majd a terveimet. Csak éljen még legalább egy hónapot Galerius, akkor van időnk fölkészülni a halálára, illetőleg a halála utáni terveinkre.

- Elél az még a tavaszig is, az ilyen gonosztevők szívósak.

- Akárcsak az elpusztíthatatlan Maximianus meg Theodora, meg…

- Jó, hogy említed őket. Holnap este érdekes tragikomédiának leszel tanúja. Bellenus semmit sem mondott róla?

- Bellenus csak annyit mondott, hogyha érdekes újságot akarok hallani, forduljak hozzád. Ő katona, nem beszélhet.

- Helyes, majd én beszélek.

És részletesen elmondta a püspöknek a tervezett orgyilkosság, és az utána következő leleplezés tervét. Hosiust megdöbbentette Maximianus és Theodora elvetemültsége, de még jobban meglepődött, hogy az aljas tervet Matidia leplezte le.

- Tehát Matidia? - tűnődött, mintha egyedül volna. - Igen, az istenség műve ez! Azért vetette utadba ezt a nemes leányt, hogy téged megőrizzen a veszedelmektől.

- Valóban az istenség sugallta Matidiának az éber őrködést életemen és sorsomon. El kell mondanom neked, hogy már hetek óta látomásaim vannak s nemcsak éjjel; nappal is. És gyötrő látomások. És az a félelmetes, hogy egyiket sem tudom megfejteni! Ez bosszantó!

Egyik éjjel láttam álmomban Hekatét, a varázslatok és kísértetek istennőjét, de mind a három alakját nem, hanem csak egyet: ennek az egyik kezében fáklya volt, fején phrygiai sapka, másik kezében kígyó és tőr. Máig is hiába töröm a fejem, hogy mit jelenthet.

- Alexandriai tanárom, Kaldu tanítása szerint a phrygiai sapka keleti származást jelent. Csak megemlítem, hogy Theodora keleti származású. A kígyó és a tőr pedig világosan beszél. De nem szeretném elhamarkodni a dolgot: előbb tudnom kell, hogy álom volt-e ez, vagy pedig jelenés.

- Kétségtelenül jelenés, hiszen semmi sem történt, csak láttam. Láttam, aztán szétfoszlott a semmibe.

- Ha jelenés volt, akkor nem tudok egyebet mondani. Amennyire egykori tanárom, Kaldu tanításából ismerem Artemidoros könyvét, erről semmit sem ír; igaz, hogy nem a jelenésekkel, hanem az álmokkal foglalkozik.

- Majd megkérdezem Treviriben Haedonius professzort. Egyébként tőle hallottam, hogy a nemrégiben elhunyt Porphyrios filozófusnak van egy könyve az álombéli jelenésekről. Ha tudnék görögül, szívesen elolvasnám - mondta Constantinus. - És azt is Haedoniustól tudom, hogy ez a Porphyrios vastag könyvet írt a keresztények ellen. Te talán ismered is, Hosius?

- Nem ismerem, hiszen én sem értek görögül. De ha ellenünk írt, akkor kétségtelenül támadta a vallási egység mindennél fontosabb elvét - jegyezte meg a püspök.

- És nem ismerte fel, hogy a ti vallásotok istene is Helios - jelentette ki Constantinus. - De még sok minden van, amit nem értek. Egyik éjjel, képzeld el, önmagamat láttam, amint a levegőben lebegtem, fénykoszorúval a fejem körül: amint ráismertem arcomra, eltűnt a jelenés.

- Ez az előttem ismeretlen Porphyrios nélkül is érthető: Helios az emberek fölé emel, és dicsfénnyel övez.

- Ebben igazad lehet, de csak a te magyarázatodból értettem meg a jelenés titkát. Igen, már az Apollo-jelenés óta érzem, hogy az istenség választottja vagyok; talán éppen Helios küldöttje, hogy megdicsőítsem őt s helyette uralkodjam a földön. Hiszel-e ebben, te püspök?

- Ha nem hinnék benne, és főleg benned, nobilissimus, nem hagytam volna ott püspöki hivatalomat, s nem jöttem volna hozzád, hogy emberi erővel is szolgáljam az istenségtől sugallt küldetésedet.

- Valóban az istenség ujjmutatása, égi jel, hogy éppen neked kellett hozzám jönnöd, aki magasabb ihletésből felismerted, hogy ugyanazt akarod, amit én: a Helios-vallások egyesítését és ennek segítségével a darabokra töredezett birodalom egységbe kovácsolását.

- Meg kell mondanom azonban, nobilissimus, hogy nem elegendő, ha mi ketten ismerjük égi küldetésünket és földi hivatásunkat, minden munkánk csak úgy lehet hatásos, ha a tömegeket jelekkel, csodákkal és jelenésekkel, érthető és kézzelfogható égi utasításokkal is meggyőzzük isteni rendeltetésedről: arról, hogy a Győzhetetlen Helios választottja vagy.

- Maguktól kell felismerniük bennem az istenség küldöttjét és földi mását! - vágta rá Constantinus átszellemülten. - Meg kell mondanom neked, püspök, hogy nappal is szüntelenül égi jeladások ébresztenek és riasztanak. Nemrégiben munka közben kissé elfáradtam, szerettem volna néhány percet pihenni, nem gyújtottam meg a csillárokat. Ezekben az őszi hónapokban korán sötétedik; én ültem a karosszékemben, s gondolattalanul belebámultam a sűrű esti szürkületbe, amikor egyszerre csak erősen sivító szélfúvás csap az arcomba, fel-ugrom, de azonnal visszazuhanok a karosszékembe, de a fényforrást nem látom… már éppen csengetni akarok, hogy gyújtsanak világot… felállok, a fény kihuny, de mikor megindulok az asztal felé, újra visszazuhanok, egy lépést sem tehetek, mert minden oldalról lángtenger vesz körül. Akkor felismertem, hogy ez is égi jeladás volt… És rettenetesen idegesít, gyötör, sőt kétségbeejt, hogy nem ismerem az értelmét!

- Ez nem is fontos, nobilissimus - nyugtatta meg a püspök. - Csak az a fontos, hogy szüntelenül kapod az égi jeladásokat. Ez a lényeg. De meg kell mondanom, hogy minden égi jeladás hiábavaló, ha nem értékesítjük. Mit ér az Apolló-látomás, mit érnek az álombéli jelenések, mit érnek a megdöbbentő nappali víziók, ha csak mi tudunk róla? Nobilissimus, ne kutassuk az isteni megnyilatkozások értelmét; érjük be, hogy az istenség figyelmeztetett valamire, de fejtörés meg tépelődés helyett minden égi jeladást azonnal híreszteljünk, terjesszünk; színezzünk; és egy pillanatig se engedjük elhamvadni, élesszük és fújtassuk körülöttük a hírverés tüzét, hogy az egyszerű és műveletlen tömegek is higgyenek kivételes elhivatottságodban, isteni küldetésedben. Váljék meggyőződésükké, hogy csodálatos álmaid, jelenéseid és látomásaid vannak, emberfölötti hatalommal irányíthatod az emberek és a népek sorsát, és csodát is akkor művelsz, amikor akarod, ha ezzel is az istenség akaratát szolgálhatod. Ezt kell hirdetnünk, céltudatos és ügyes propagandával, mert ha mindez akár százszor is igaz, a tömegek csak akkor hiszik el, ha jó hírverés szakadatlanul és szívósan a fülükbe harsogja. De a leglényegesebb: neked magadnak kell közölnöd a környezeteddel a látomásaidat, jelenéseidet, álmaidat s a csodákat is, ha veled vagy körülötted történnek. Igazi hitele akkor van minden ilyen rendkívüli eseménynek, ha embereid arra hivatkozhatnak, hogy tőled magadtól hallották.

- Hát majd elmondom nekik. S elsősorban azoknak, akik hisznek bennem.

- Elsősorban Ablaviust kell igénybe venni: ő a leghangosabb hírharang. - Persze, jól meg kell fizetni, de megéri, hiszen Gallicanus, Oromasdes, Talio, Concordius s annyi más, meggyőződésből vállalja majd a hírverést; Vecasius kevésbé, mert ő hisz ugyan benned, de kissé, hogy úgy mondjam: túlságosan józan, pedig az ilyen propagandának a kritikátlan vakhit, rajongás és megszállottság az első és fő követelménye. Ezek a tulajdonságok, esetenként ötven aranyért, mind bőven megvannak Ablaviusban.

- Igazad van, elsősorban őt használjuk fel.

- S bizonyos vagyok benne, hogy néhány hét múlva Maxentiustól kezdve Galeriusig minden úgynevezett uralkodó reszket majd tőled, mert egyik sem tudja jelekkel és látomásokkal bizonyítani isteni küldetését. S azt hiszem, hogy uralkodói elhivattatásodnak legcsattanósabb bizonyítékát akkor adod, ha szétroncsolod ezt az arelatei boszorkánykonyhát.

- Zabas már itt van.

- És hány viperának zúzza szét a fejét?

- Maximianusét.

- Kevés - jegyezte meg hidegen Hosius. - Amíg a méregkeverő Theodora él, nem lesz nyugtod. Lám, egyszer már megkegyelmeztél neki, s mi az eredmény? Újra kezdi gyilkos acsarkodását, és százszor is újrakezdené, ha nem segítenél Atroposnak, a Párkának, aki elvág-ja az emberi életek fonalát, s aki kétségtelenül minden uralkodónak a legnélkülözhetetlenebb munkatársa. Afféle túlvilági Zabas.

Constantinus elmosolyodott, és csak némi töprengés után szólalt meg: - Hat gyereke van.

- Én mind a hatot megfojtatnám az anyjukkal együtt. Ki merne megbotránkozni vagy tiltakozni? Ki merne felelősségre vonni?

- Atyám geniusa - felelte halkan a Caesar.

- Nem hinném, hogy atyád dicső geniusa helyeselné, ha elvetemült özvegye viszont téged irtana ki, első fiát, büszkeségét! A rákfenét a tulajdon testemből is kivágom.

- Igen, meg kell tennem! - határozta el magát Constantinus. - Csak a hat gyermek sorsa aggaszt. Tudom, hogy ez a fúria már ellenem uszította Dalmatiust, hogy bitorló vagyok, fattyú vagyok, s a kisfiú a jogos és törvényes örököse isteni atyámnak. De ezzel még csak meg-birkózom. Véleményem szerint rám nézve mind a hat gyerek ártalmatlan, meg aztán a testvéreim, ha mostohatestvérek is. Igaz, hogy Theodora viszont a mostohaanyám…

- Nobilissimus, az efféle érzelmesség vagy érzelgősség a lírai költők fegyvertárába való, mi ellenben józan politikusok vagyunk. Ha valaki keresztezi a terveinket, akár császár, akár gyerek, akár asszony, elsöpörjük az utunkból!

- Nem, a gyerekeket mégsem! - tiltakozott Constantinus, majd némi töprengés után újból fölvetette a kérdést: - Csak hová tegyem őket? Treviribe nem vihetek ennyi gyereket, itt pedig ki viseli gondjukat?

- Ha már mindenáron meg akarod kímélni a nyomorult életüket, hát itt van Matidia - jegyezte meg a püspök fanyarul. - Ha elmégy, úgysem lesz egyéb dolga.

- Igazad van, ez a helyes megoldás.

- De ez nem minden - makacskodott a püspök. - Zabas holnap megszabadít a két legmér-gesebb viperától, s én azt kérdezem, mi lesz a harmadikkal?

- Csak nem Faustát gondolod?

- De éppen őt!

- Igen, igen, de hát kivégeztessem a saját feleségemet?

- Ezt más uralkodó is megtette már, csak gondolj Messalinára! A Messalina-feleséget, ha már a nyakadba akasztották, habozás nélkül ki kell irtani. Főképp, ha nem is a feleséged.

- Honnan tudod? - szólta el magát Constantinus.

- Ha egyszer a bizalmas tanácsadód vagyok, mindent kell tudnom.

- Nem, nem! Ezt mégsem! Vannak bizonyos erkölcsi törvények…

- …amelyeket csak te tartasz meg, nobilissimus - vágott a szavába Hosius. - És mit akarsz?

Együtt élni vele? Hogy egyszer mégis megadja magát neked, és úgynevezett „törvényes” gyerekeid szülessenek? Hiszen az ellenségeid úgyis folyton fattyúnak csúfolják Crispust, ez lesz a sorsa Matidia gyerekének is, hát kérdezem: érdeked-e, hogy esetleg „törvényes” fiú-örököseid szülessenek?

- Hosius - felelte a Caesar erélyesen -, ha egyszer kezemben a hatalom, én szabom meg, ki lesz az örökösöm. Nem számít sem Dalmatius, sem a Faustától esetleg születendő fiam, hiszen íme, én is „törvénytelen” fiú vagyok, s dicső atyám akaratából mégis én lettem az utóda. És nem tanultam jogtudományt, de egyszer beszélgettem erről Vecasiusszal, a kitűnő jogásszal, s tőle tudom, hogy a gyermekek törvényessége és utódlási jogosultsága nem a jogászok paragrafusain és szőrszálhasogatásán dől el, mert semmiképpen sem jogi kérdés, hanem hatalmi kérdés vitathatatlanul!

- Hagyján - jelentette ki erre Hosius -, hiszen a törvényesség ügyét elintézheted hatalmi eszközeiddel, de magadat hogyan védelmezed meg Fausta ellen? Nekem is, neked is egyelőre ez a fontosabb, hiszen az örökösödés kérdése hol van még? Meg kell mondanom, hisz azért vagyok melletted: Fausta a te átkod és végzeted. S bár nem vagyok jós, de olvasok a csillagokban: Faustát előbb-utóbb a te kezedtől éri el végzete!

- Most még elviszi szárazon. Ha nem sikerül betörnöm, természetesen elbánok vele, mint mindenkivel, aki belém harap!

…És eljött a Győzhetetlen Napisten napjának estéje. A palota folyosóján koromsötét volt már, mindössze imitt-amott égett, vagy csak inkább pislogott néhány sárga fényű mécses: ebben a gyászos félhomályban az ember a saját apját sem ismerte volna meg. Tízlépésenkint testőr állt a falpillérek tövében, valahol csizmák koppanása hangzott, ütemesen.

A fojtott és nyomasztó csöndben egyszerre csak széles vállú, magas, testes férfi bukkant fel valahonnan; hímzett talárja és bíborsávos köpenye szinte világított a vaksi éjszakában; lassan, de kemény léptekkel haladt, föl sem nézett. Mikor a Caesar lakosztálya elé ért, a két testőr szétvetett lábakkal vigyázzba merevedett, és tisztelgett a lándzsájával. Az ajtó kinyílt, aztán becsukódott, Constantinus tehát bement; a testőrök, megkönnyebbülten, kényelmes testtartás-ba ereszkedtek, az egyik nekidőlt a márvánnyal borított pillérnek.

- Sehol semmi nesz. A palota elpihent.

Lomhán cammogtak a percek, a testőrök is kezdtek elálmosodni; alig várták az éjjeli őrváltást, hogy vége legyen a szolgálatnak.

- Jó neki - bökött a fejével az ajtó felé az egyik. - Bár én fekhetnék az ágyában, és ő állna itt a helyemen!

- Még talán nem is alszik - mondta rá a bajtársa. - Te sem aludnál, ha olyan jó nő volna az ágyadban!

Valahol messze végre tülkölt a vízóra, a két testőr vigyázzba állt, mint a folyosón végig valamennyi, a folyosó vége felől egyre közeledtek a súlyos lábdobbanások, zörögtek a fegyverek, vezényszavak csattantak egyszerre háromfelől is, testőrök nyüzsögtek, altisztek és tisztek parancsokat osztogattak, fojtott hangon ugyan, de a lábdobogás, fegyvercsörgés, jövés-menés, állandó mozgolódás zaja, így együtt mégis tompán zúgó morajjá erősödött. Ebben az összevisszaságban lépett ki a szobája ajtaján Maximianus, bíborszegélyes tunikában, és egyenesen Constantinus lakosztálya felé tartott. Épp ebben a pillanatban váltották az őrséget: az egyik távozott, a másik most közeledett: Maximianus nyugodtan bement az ajtón. Az egyik altiszt látta ugyan, de ügyet sem vetett rá: elvégre a Caesar lakosztályába csak bemehet az Augustus?

A folyosó végre elcsöndesedett, a palotára ráborult az éjszaka némasága. Elvétve hallatszott még egy-egy lándzsa vagy kard zörrenése, egy-egy tompa koppanás, aztán semmi…

Percekig úgy búgott a folyosó, mint a tengeri trombitacsiga vastag, bibircsókos héja, ha üres.

És ebben az álmosító egyhangú zúgásban a két testőr hirtelen vad rikoltozásra figyelt föl: valaki üvöltözött odabent a Caesar lakosztályában. Először csak tagolatlanul hangzott a rikácsolás, mintha őrült ordítana, de a tébolyult kiáltozás egyre közeledett, s most már az ajtón keresztül is tisztán hallották az eszeveszett visítozást: - Megöltem a bitorlót! Megöltem a fattyút! Bosszú! Bosszú!

- Bosszú, apám! Bosszú! - hangzott a sikoltás egy közeli ajtóból, amelyben felbukkant egy pillanatra Theodora eltorzult arca. A testőrök azonnal visszatuszkolták a szobájába.

Ugyanakkor, éppen Constantinus ajtajával szemben, nesztelenül feltárult a szárnyasajtó, és a szobából négy férfi lépett ki. A testőrök vigyázzba álltak, mikor megpillantották Constantinust, de nem törhették a fejüket, hogy ki lehet odabent az az őrült, s kit ölhetett meg. A Caesar odalépett a saját lakosztálya ajtajához, vele Bellenus és Fanio, s utánuk két férfi, egy szikár, hosszú taláros, zord arcú ember és egy vállas, izmos, vörös tunikás vidám képű legény.

Ezeket a testőrök sem ismerték.

Az egyik Hosius volt, a püspök. A másik Zabas, a hóhér.

Mikor megálltak a Caesar lakosztálya előtt, akkor már egészen közelről hallották a tébolyult üvöltést:

- Megöltem a bitorlót! Megöltem a fattyút!

Az ajtó kicsapódott, és a küszöbön magából kikelve, vörösen izzó ábrázattal, vad tűzben villogó szemmel, a véres tőrrel kezében megjelent Maximianus, kirohanásra készen, és újra kezdte az üvöltözést:

- Megöltem a bitor…

De torkán akadt a szó: a bitorló, a fattyú, akit épp most gyilkolt meg, ott állt előtte, mozdulatlanul; kegyetlenül fagyos arccal, mintha csakugyan halott volna. Csak a szeme élt: szúrós, hideg tekintete úgy döfött Maximianus szemébe, mint az acélpenge. A merénylő megtorpant, megtántorodott, a véres tőr kihullt a kezéből, élesen csendült a márványpadozaton. Maximianus elfehéredett, tagolatlan hörgés tört fel a torkából: - Nem, nem… Constantinus!… - és ezzel, mintha menekülni akarna végzete elől, megfordult és visszarohant a szobába, Bellenus és Fanio utána; kisvártatva, Hosius intésére, valahonnan négy rabszolga lépett be utánuk, kezükben fényesen világító üvegezett kézilámpával, nyomukban a vörös tunikás Zabas. Az öreg egy darabig tétován futkározott ide-oda, újra meg újra visszakerült a halott rabszolgához, irtózattal elrohant mellőle, végül nekifutott a négy rabszolgának; ezek hirtelen fölemelték lámpájukat, Maximianus önkéntelenül odalépett: a világosságban fölmeredt előtte a vörös tunikás hóhér kissé gúnyosan mosolygó ábrázata.

Most már menekülni akart, elszántan, mindenáron menekülni. Félrelökte a négy rabszolgát, és rohanvást az ajtó felé vetette magát; de Zabas vasmarka azon nyomban lefogta mind a két karját. Keményen elkezdte tolni az ajtó felé, az öreg rogyadozó térdekkel vánszorgott előtte.

Amint az ajtóig értek, felüvöltött, és megpróbált visszafordulni, de moccanni sem bírt.

Zabas kitolta az ajtón, s odaállította Constantinus elé: a tőr ott hevert a padlón kettejük közt.

A Caesar megszólalt:

- Azonnal vedd föl!

A hitvány gyilkosnak minden porcikája reszketett. Görnyedezve lehajolt, nyögött, hörgött, alig bírt föltápászkodni; a hóhér segítette talpra.

Egy perc múlva mindnyájan bent voltak Maximianus szobájában. Constantinus intett Zabasnak, de előbb a rabszolgákat kiparancsolta. Maximianus ott állt a négy férfi karéjában, a hóhér még mindig keményen lefogta.

- Becstelen gyilkos! - szólalt meg Constantinus könyörtelenül hideg hangon. - Most minden aljasságodért megfizetsz! Melyiket választod: a tőrt vagy a kötelet?

- Nem! Nem! - hörögte a nyomorult, és összerogyott. Zabas talpra rántotta.

- Zabas - intett Constantinus -, végezz vele!

Hosius fölemelte a kezét:

- Bocsáss meg, nobilissimus, hiányzik valaki.

- Fanio - szólt oda Caesar a tisztnek -, Theodorát!

Három perc múlva, hátrakötözött kezekkel, betámolygott az Augusta. Meglátta apját, Constantinust, a hóhért: mindent tudott. Velőtrázó sikoltással rá akarta vetni magát Constantinusra, de a centurio lefogta:

- Apám! - üvöltötte a méregkeverő. - Gyilkos, gyilkos! Fattyú! - sziszegte Constantinus felé, fogait vicsorgatta, körmei összehorgadtak, s ha ebben a pillanatban szabad, ráveti magát Constantinusra, mint a hiúz.

- Elég volt! - csattant fel a Caesar hangja. - Előbb végignézed gyilkos apád apoteózisát, aztán te következel. Zabas! - intett a hóhérnak.

Zabas összekötözte a vén bűnös kezeit és lábait, meglapogatta a hátát, és barátságosan biztatta, miközben a szoba végébe noszogatta:

- Gyerünk, öreg! Csak nyugodtan!

Leültette az emelvényre, amelyen mindössze egy kis asztal állt, rajta kristályváza, benne három szál fehér rózsa. Az öreg még ültében is rogyadozott, feje előrecsuklott.

- Fel a fejet, öreg! - szólt oda neki barátságosan a hóhér, s villámgyorsan nyakára tekerte az ujjnyi vastag kenderkötelet, két végét marokra fogta, egyet rántott rajta, s a következő pillanatban Maximianus élettelen teste úgy hullott a padlóra, mint a rongy.

- Jaj, apám! - sikoltotta Theodora, s már éppen újra tátotta a száját, hogy még néhányszor elrikoltsa a jól ismert „gyilkos” és „fattyú” szót, de egy hatalmas tenyér betapasztotta a száját.

Hosius odamutatott a vén gonosztevő hullájára, elismerően bólintott Zabas felé, és halkan odasúgta Bellenus ezredesnek:

- Mesteri munka volt!

Zabas folytatta munkáját: odalépett a toporzékoló és rikácsoló Augustához, kezeit-lábait összekötözte, s durván ráförmedt:

- Előre!

Zabas nyugodt és békés természetű ember volt. Gyilkossal, lázadóval, rablóval, házasságtörővel, gyújtogatóval s egyéb becsületes gonosztevővel emberségesen bánt el, de a méregkeverőt gyűlölte és utálta. Theodora abban reménykedett, hogy vele is oly gyorsan végez, mint mostohaapjával. De hamarosan tapasztalta, hogy mi a különbség Zabas művészetében a nyíltan támadó gyilkos és az alattomos méregkeverő között.

Mikor Zabas vasmarokkal lenyomta a dobogóra, még visongott és vonaglott, de már csak félig aléltan bírta elnyöszörögni a „Dalmatius” nevet. Aztán lehunyta a szemét, és várta a hóhér kötelének halálos szorítását. A kötél valóban megfeszült, de a halál késlekedett. Theodora fuldoklott, zihált, a teste rángott, de élt, érezte a hóhér mozdulatait, leheletét, lépéseit, és mikor másodszor is nyakába hurkolódott a kötél, újra végigszenvedte az első fojtogatás kínjait, fulladozott, vonaglott, hörgött, a hóhér észrevette, hogy kékül az arca, s erre hirtelen abbahagyta a műveletet. Csak harmadszorra végzett a bestiával, akkor is lassan. Művész volt; tudta, hogy mikor lobban ki az áldozat öntudata: akkor szakszerűen egy utolsót szorított a kötélen, és Theodora teste odazuhant a másik gonosztevő hullája mellé.

- Ez, ha lehet - jegyezte meg halkan Hosius -, még tökéletesebb, finomabb, és hogy úgy mondjam: kidolgozottabb munka volt.

- Nagyságodnak van érzéke az árnyalatok iránt - bókolt az ezredes.

Zabas odalépett Constantinus elé:

- Nobilissimus, végeztem.

- Még nem - intett a Caesar és odamutatott Theodorára. - Ezt vigyétek fel a palota tetejére, és dobjátok ki az utca kövezetére.

Miközben Zabas odajárt, Hosius ezzel a javaslattal fordult a Caesarhoz: - Nobilissimus, mint már ismételten bátorkodtam hangsúlyozni, minden politikai ténykedésben igen fontos a megfelelő hírverés, vagy mondjuk így: tálalás. Ebből a célból javasolom, hogy ezt a másik hullát akasztassuk a csillár kampójára. Így maga ez a tény bizonyítja majd, hogy az Augustus öngyilkos lett, mert nyilván félt, hogy lázadása miatt a győztes Caesar ki-végezteti. Viszont mindenképpen megmagyarázhatatlan, hogy Theodora Augusta mért vetette le magát a palota tetőteraszáról; az orvosok pillanatnyi elmezavarral magyarázzák végzetes cselekedetét.

Másnap, Arelatéban is, Treviriben is, ilyen szövegű hivatalos közleményt függesztettek ki a hatósági hirdetőtáblán.

Ugyanakkor Zabas, a kormányzat leghűségesebb támasza, talpköve és oszlopa, száz arany jutalommal a pénzes zacskójában, visszautazott Massiliába, hogy ott folytassa áldásos tevékenységét.

Nemhiába bízott Anicius Ingenuus, a tudós orvos, Aquae Sextiae-ban, Constantinus ízületi fájdalmai már az első hét végén enyhültek. Az orvos teljes pihenést ajánlott, minden izgalomtól eltiltotta betegét, a katonai és állami ügyektől is, úgyhogy mindent a tábornokok és a helytartók intéztek, teljes felhatalmazással. Bellenus ezredes volt a védőpajzsa, s oly gondosan óvta nyugalmát, hogy még Matidiát is ritkán bocsátotta be hozzá. Különben is meggyőzte a Caesart, hogy a lánynak Arelatéban a helye, hiszen legfontosabb dolga Theodora árváinak gondozása.

- Ezredes, ügyes taktikus vagy - dicsérte meg az orvos, mikor Matidia elutazott. - Most már teljesen bizonyos a gyógyulás.

- Bár a nőből is kigyógyulna - jegyezte meg Bellenus -, mert véleményem szerint már nincs szüksége rá: Matidia leleplezte az összeesküvést, ezzel betöltötte hivatását.

- Gyermeke lesz a Caesartól, és ez is jó - állapította meg Anicius -, mert tapasztalatom szerint ilyenkor már nem érdeklik a nők. Sőt, mivel Crispus már megvan, azt hiszem, hogy ezúttal a születendő gyermek sem érdekli.

Az orvosnak igaza volt: Constantinus többet nem is kérdezősködött Matidia felől, a „fejedelmi keblű” nő levelei és jelentései pedig nyomtalanul eltűntek Bellenus süllyesztőjében. Viszont Constantinus a kitűzött három hét alatt annyira kigyógyult a kínzó nyavalyából, hogy a reumája innentúl évekig nem jelentkezett. Hálából vert arany fogadalmi koszorút helyezett el Apollo Medicus, a Gyógyító Napisten kápolnájának márványfalán.

Bevonulása Treviribe valóságos diadalmenet volt: cserfakoszorús díszszázadok fogadták, az iparoscollegiumok s egyéb testületek küldöttségei, a papság, a főtisztviselők s az udvari hivatalok képviselői. Constantinus még nem ülhetett lóra, orvosa féltette az éghajlatváltozástól is, a nyirkos őszi levegőtől is; a császári posta hálókocsijában maradt, csak éppen felhúzatott egy-egy keskeny függönysávot a kocsi mindkét oldalán. A tömeg látta, hogy méltóságos testtartásban, komoly, átszellemült, fenséges arccal fogadja a város hódolatát.

Ablavius hol az udvari tisztviselők, hol más testületek csoportjában lépkedett; figyelt, fülelt, szimatolt; leste a szavakat, az arckifejezéseket, sőt mintha az emberek agyvelejébe akart volna beleszagolni. A végén csüggedten állapította meg, hogy ezekben a fejekben nincs semmi más, csak méztől csepegő, kissé elémelyítő hódolat. Ezen pedig, sajnos, nem lehet keresni.

A főiskola küldöttségében egymás mellett lépkedett Ursulus, a latin retorika tanára és Haedonius, a görög irodalom professzora.

- Mit szólsz hozzá, Haedonius mester? - súgta oda kartársának Ursulus.

- Mint egy isten - felelte rá a görög professzor.

- Azért két öngyilkosság, egyetlen éjszakán, kissé sok, nemde?

- Ahogy vesszük - mondta rá Haedonius és vállat vont. - Viszont csak nézz oda, Ursulus - és odaintett fél szemével a bíborpárnás fogat felé -, éppen elég ahhoz, hogy valaki földi halandóból istenné dicsőüljön.

A két tudós és egyúttal epés professzor összemosolygott.

Ezt az egészet azonban Ablavius, sajnos, sem nem hallotta, sem nem látta. Pedig ezzel bizonyosan sikerült volna a pénzes zacskójába ugrasztani egy egész ménesre való aranycsikót.

Nemcsak Treviri közönsége értesült a hatósági hirdetményből az arelatei tragikus éjszakáról, hanem - igaz, hogy más úton - a házi őrizetben tartott Fausta is. Ez a „más út” Hosius volt.

Alighogy megérkezett Arelatéból, Talióval bement a nobilissima szobájába. A két testőrt kiküldte az ajtó elé, a másik kettőhöz. Fausta a terem sarkában lapult, mint az ugrásra kész vadmacska. Mikor meglátta Hosiust, fekete gyűlölet lobbant a szemében.

- Mit akarsz? - rivallt rá a püspökre. Hosius közelebb lépett hozzá, de Fausta jobb karját előrenyújtotta, és most már rikácsolt: - Vissza! Ne merészelj közelebb jönni!

- Nyugtalan vagy, nobilissima - szólalt meg Hosius kimérten, szárazon, hidegen. - Pedig jó volna, ha lecsillapodnál. Olyan dolgokat kell közölnöm veled, amik feltétlenül érdekelni fognák. - A püspök, hatásvadászat céljából, ravasz kis szónoki szünetet tartott, aztán halkan, hangsúlytalanul, kiszámított lassúsággal folytatta: - Tudniillik Arelatéból rossz híreket hoztam.

Fausta fölfigyelt. Vajon mit főzött ki ez a gonosz démon odalent? Amíg ő itt senyved méltatlan és megalázó őrizetben: ki tudja, mit művelt férje és ez a varázsló Arelatéban? Azóta, hogy Constantinus elől sikerült ide menekülnie, semmit sem tud; szinte légmentesen elzárta a világtól ez az elvetemedett keresztény varázsló! Egy pillanatra felvillant fejében az a lehetőség, hogy hátha Constantinus rajtavesztett az élet-halál játékon… De ez a Hosius azt mondta, hogy épp a nobilissimus parancsára tartják őt őrizetben! Mi történhetett, szentséges Apollo? Mégis meg kell hallgatnia ezt az alattomos bálványimádót. Amennyire alacsony termete megengedte, kihúzta magát, fejét fölszegte, aztán leült a bársonypárnás karosszékbe, és hetykén-fölényesen, csak úgy az állával odaintett a püspöknek: - Beszélj!

És Hosius beszélt. Mindent elmondott. Maximianus elfogatásától kezdve az összeesküvés színpadias leleplezéséig, de természetesen megfelelő „tálalásban”: sikerült rávennie Constantinust, hogy még egyszer utoljára, megkegyelmezzen az Augustusnak is, Theodorának is. De mind a ketten megelőzték a jóságos Caesar kegyelmét: Maximianus rettegett a szégyelletes kivégzéstől, s még a merénylet leleplezésének éjszakáján felakasztotta magát a függőcsillár horgas kampójára.

- Olyan volt, mint ez - mutatott a kampóra, amely a mennyezetről lógó vékony vaslánc végében himbálódzott, mintegy embermagasságban. Minden teremben volt ilyen kampó: ezekre akasztották a rabszolgák sötétedéskor a soklángú csillárt, amelynek lángjait odakint gyújtották meg. - Amint látom, itt is van ilyen kampó…

És elhallgatott. Fausta görcsösen megkapaszkodott mindkét kezével a karosszék karfájában, és idegesen harapdálta duzzadt ajkait. Vékony teste megvonaglott, belső izgalom rázta. De erőt vett magán, és még mindig remegve, kissé fojtott hangon felcsuklott: - Nem hiszem! Nem lehet igaz!

- Esküszöm, nobilissima, hogy ez a szín igazság. Én magam láttam lógni a kampón.

Fausta nem sírta el magát, nem sikoltozott, néhány percig némán, szinte megkövesedett arccal meredt a szeme a levegőbe, fejében gyilkos gondolatok rajzottak. Hosius felhasználta ezt a pillanatot:

- Nobilissima, nincs vége. Theodora Augusta, mikor értesült atyátok borzalmas végzetéről, egy ellenőrizetlen pillanatban felrohant a palota tetőteraszára, s a mélységbe vetette magát…

- Irtózatos! - nyögte Fausta, és bár nem sírt, kezeibe temette arcát. De a varázsló nem hagyta nyugton:

- A nobilissimusnak vérzik a szíve, hogy mindketten ily elhamarkodottan meghiúsították kegyelmét. Sajnos, nem tudjuk feltámasztani őket. Ők saját elhatározásukból végrehajtották magukon a büntetést, amelyet, bármennyire rászolgáltak, a Caesar kifogyhatatlan kegyelméből elkerülhettek volna… Rólad… - és most megint gonosz kis szünetet tartott -, rólad csak annyit mondott, hogy Theodora jegyzőkönyvbe foglalt vallomása szerint elszánt bűntársuk voltál; s ellened szól az is, hogy éppen előle menekültél! Még hozzátette, hogy majd itt Treviriben dönt a sorsod felől. Várd meg nyugodtan, az ő kegyelme határtalan! Nehogy valami jóvátehetetlen könnyelműségre szánd el magad!

A kampó felé sandított, egyúttal mereven meghajolt, és Talióval együtt távozott.

Faustának az elkövetkező hetek alatt bőven volt alkalma felkészülni a védekezésre minden vád, minden támadás, minden erőszak ellen. Éjszakákon át töprengett, s nemhiába: rátapintott a helyes módszerre: ezt az embert csak az érzékisége révén lehet megszelídíteni. Elhatározta, hogy férjét, akit a nászéjszakán visszautasított és megalázott, most majd elcsábítja. Ha megszédül, és megtartja vele utólagosan az elmaradt nászéjszakát, akkor nyert ügye van, egyszer s mindenkorra hatalmába keríti ezt az erőszakos, bikanyakú, minden nőre éhes férfit… Ezen a réven egyelőre megmenekül a „kampótól”, legyűri ezt az aljas és démoni varázslót, és végül megszerzi a teljes győzelmet: véresen és gyönyörűségesen bosszút áll Barbatióért.

Constantinus, a diadalmas bevonulás után három napig feléje sem nézett Faustának; csak jelentéseket hallgatott, állami és katonai ügyeket intézett. Ezután is lefoglalták ugyan minden percét, de végtére mégiscsak beszélnie kellett Faustával, hiszen ítélkeznie kell fölötte, és Hosius épp tegnap sürgette, hogy húzza ki végre a méregfogát ennek a legádázabb viperának is. Igen, igen, gondolta magában; egyszer úgyis végére kell járni ennek a kínos ügynek, mégis halogatta a dolgot. Fausta remegő izgalomban leste-várta, mikor közelednek már a Caesar keményen koppanó léptei. Egy teljes hétig kellett várnia férje látogatására.

Minden este más ruhába öltözött, másképp festette ki arcát, másképp bodoríttatta fényes fekete haját, más illatszert használt; fejtartását, karjai és vállai mozgatását, szájának és arca rózsaszín gödröcskéinek puha mosolyát százszor is gyakorolta nagy üvegtükrében; a hátán ólomöntvénnyel bevont s hajlított üvegfelület kissé eltorzította szabályos vonásait, mozdulatait azonban hitelesen tükrözte.

A szemle végén mindig meg volt elégedve magával, s napról napra türelmetlenebbül várta férjét, a reménybeli nászéjszakára. Nagyot dobbant a szíve, mikor végre vasárnap este belépett a szobájába a Caesar. Ijedten látta, hogy a férfi arca komoly és hideg, Fausta tehát rögtön rohamra indult. Könnyedén meghajolt, felvillantotta legszebb mosolyát, ebbe az arca gödröcskéi is belenevettek. Felnézett a vállas férfira, s belső izgalomtól elfúló hangon köszöntötte:

- Üdvözöllek, nobilissimus.

- Ülj le, Fausta - kezdte Constantinus szárazon s máris leült -, beszélnem kell veled.

- Igen, nobilissimus - felelte rá az asszony, de állva maradt. Constantinus voltaképpen csak most nézte meg; ötödik éve a felesége, de a balvégzetű nászéjszaka óta soha még egy negyedórát sem töltött vele, s főképpen sohasem méltatta arra, hogy meg is nézze. „Ejnye - cikázott át Constantinus fején, amint végigröppent szeme a nem magas, de arányos, izmos kis testen, a karcsú bokától a dús fekete hajtoronyig, - ejnye, ez a kis béka, hogy nekicsinosodott!”

Egy pillanat ezredrésze alatt végigtapogatta szakértő szeme az asszony feketén izzó nagy kerek szemét, sűrű szemöldökét, nemes metszésű orrát, duzzadt érzéki ajkait, hosszúkás szabályos arcát, hattyúnyakát, és szinte szomjasan tapadt rá a ruha vörös selyme alatt feszülő fiatalos mellére. Megborzongott, és hirtelen visszarántotta magát az érzéki varázslatból.

- Ülj le, mondtam már! - és intett Faustának. Az asszony leült, halvány és félénk mosoly lebegett az ajkain, két kezét ölében nyugtatta, fejét kissé félrebillentette, s úgy nézett Constantinusra, mint egy megriadt kismadár. - Röviden végezhetünk - folytatta a férfi komolyan és hidegen. - Remélem, tudod, miért vagy őrizetben?

Fausta ártatlanul lesütötte a szemét, és hallgatott.

- Hosius közölte veled, hogy Theodora rád vallott: bűntársuk voltál!

- Hazugság! - vágta rá tompa, fénytelen hangon az asszony, és megvillant a szeme.

- Ugyan! Arelatéban voltál, mikor a lázadás tervét kifőzték, és te nem tudtál róla? Veled nem beszéltek? Meg sem kísérelték, hogy beavassanak az összeesküvésbe? Apád sem?

- Dehogynem! Megkörnyékeztek, de én mindent visszautasítottam.

Constantinus meglepetten kapta föl a fejét.

- Mi mindent? - kérdezte gúnyosan.

- Azt, hogy menjek Massiliába, és a te nevedben hirdessem ki parancsodat: Maximianus vegye fel a bíbort, és veled együtt vonuljon Licinius ellen - hazudta az asszony halkan, s oly ártatlan arcot öltött magára, mint egy ma született hófehér bárányka.

- És te? - faggatta tovább a férje.

- Megtagadtam - felelte csöndesen, de határozottan.

- Hát még?

- Apám arra kért: menjek Rómába, Maxentius nagyon szeret, és rá tudnám venni, hogy legalább négy légiót küldjön Massiliába, mert csak így verheti le a bitorlót; s ha ez nem sikerül, mind a hármunk élete veszélyben forog. Ezt is megtagadtam!

- De miért?

Fausta lesütötte a szemét, várt egy-két percig, csak azután felelt, szégyellősen: - Mert szerettelek!

Constantinus arca vérbe borult, de megemberelte magát s gúnyosan odavágta: - Szerettél? Hát a nászéjszakán?

- Ó, akkor éretlen tacskó voltam. Szégyellem magam. Bocsáss meg érte. - Szeméből kövér könnycsepp buggyant; selyemkendőt húzott ki az övéből, és könyörgőn nézett a férjére.

De Constantinus nem adta meg magát:

- Hagyjuk ezt az érzelgést! Inkább magyarázd meg, hogyha mindez így történt, mért nem mondtad el nekem?

Faustát egy pillanatra sem hagyta el a hidegvére: tudta, hogy az életéért viaskodik ezzel a könyörtelen bikanyakúval. Kissé szomorkásan, kissé durcásan, kissé elcsukló hangon felelte: - Mert alighogy ideértem, éppen a te parancsodra házi őrizetbe vettek. És azóta sem tudtam beszélni veled… Aztán bágyadtan, sírósan, elhalón utánapityegte: - Sajnos…

És legszebb mosolya úgy ömlött Constantinus arcára, mint nyári nap forró aranypatakja. A Caesar testén kéjes borzongás hullámzott végig. Fölállt, szembenézett az asszonnyal: - Fausta, mennem kell. Majd még beszélünk erről.

- Ahogy kívánod, nobilissimus - fuvolázta az asszony, miközben felállt, és jelképesen meghajolt.

Constantinus mögött összecsapódott a függöny, és kattant az ajtó kilincse. Fausta, mintha csak erre várt volna, kiegyenesedett, arcán felfénylett a győzelem mosolya, belevetette magát a karosszékbe, érzéki ajkai szétnyíltak, mint feslő virágszirmok, s torkából, mint a halk madárcsicsergés, úgy buggyant fel a gyöngyöző kacagás…

Másnap újra beszélgettek „erről”, vagyis Fausta bűnügyéről, de Constantinusnak már alig volt mondanivalója, hisz egyre jobban bízott az asszony ártatlanságában. De mikor a körmönfont kis démon azt hitte, hogy már teljes a győzelme, Constantinus fölkelt, és csak ennyit mondott: - Majd holnap még beszélgetünk.

Mikor távozott, Fausta az ajkait harapdálta, oly dühösen, hogy kiserkedt a vére. Szikrázó szemmel nézett a Caesar után, két keze görcsösen ökölbe szorult.

Constantinus harmadnap este is bement Faustához, de ekkor már, úgy látszik, teljesen meggyőződött felesége ártatlanságáról, mert többé semmit sem beszélgettek. A harcnak ez az első szakasza Fausta győzelmével végződött.

Hosiust ette a méreg, mikor másnap délben, a palotai pletykák gondos meghallgatása után, a szemfüles Palmatus jelentette neki, hogy Constantinus reggelig a felesége ágyában tartózkodott, s ma délelőtt már meg is szüntette a nobilissima házi őrizetét.

- Bizonyára nem mondok újságot nagyságodnak, ha elárulom, hogy végre! annyi szűzi esztendő után lezajlott a nászéjszakájuk.

Palmatus bizonyára óvakodott volna a csúfolódástól, ha tudja, hogy Constantinus nászéjszakája, annak idején - éppen drága felesége, a kis Claritas jóvoltából, reményen felül kiválóan zajlott le.

Mert ha tudja, akkor ezt kellett volna gondolnia magában: „Furcsa világ ez, érdekes világ! Itt vannak ezek a nők: Fausta, Helena, Minervina, mindegyiknek legalább két nászéjszakája volt, sőt Helena Augustának ki tudja hány! Így van ez jól!” De nem gondolkozhatott és nem fecseghetett, mert Hosius egyetlen zord pillantással kiparancsolta a dolgozószobájából.

NEGYEDIK RÉSZ

A JEL