Mióta Galerius betegen feküdt a nikomedeiai palotában, családtagok, tisztviselők, katonák lábujjhegyen jártak és Euporius udvarmesteri pálcája oly halkan koppant - ha nagy néha mégis szükség volt koppanásra -, mintha vastag posztóval vonták volna be a végét. A császár csöndet akart, viszont ha megrohanták az elviselhetetlen fájdalmak, úgy üvöltött, mint a vadállat, s ilyenkor a palotában mindenki visszafojtotta lélegzetét, s remegett. Egy esztendeje marta a rák, az altestén kezdte, a hasán folytatta, lassan-lassan szétrágta szervezetét. Az orvosok tehetetlenül kísérleteztek: ha külső gyógyszerekkel csillapították a fájdalmakat, belső szerveit roncsolta a sorvasztó betegség, úgyhogy a még élő test oszlásnak indult. A rothadás bűze nemcsak a palota, hanem a közeli utcák levegőjét is megfertőzte. Emberfeletti önuralomra volt szükségük azoknak, akik szolgálati ügyben kénytelenek voltak időnkint mellette tartózkodni. Április elején már olyan állapotban volt, hogy minden pillanatban várták a végét. De ha az orvosoknak az elképzelhető legerősebb szerekkel sikerült némileg csillapítani fájdalmait, akkor egyre-másra hívatta főembereit, és rendelkezett, intézkedett, parancsolt, mert világos maradt az öntudata egészen halála pillanatáig. Ilyenkor adta ki tébolyult kegyetlenséggel a halálos ítéleteket, főleg a keresztények ellen. Ezt a gyűlöletet Diocletianus ojtotta belé, anyja szította, ő maga pedig akkor is kéjelgett benne, mikor a vén szipirtyó Romula rikácsoló hangja örökre elnémult. Ha Tertullius őfényessége beszámolt a halálos ítéletek végrehajtásáról, élvezettel hallgatta, és néha megismételtette, s közben kéjesen nyögött és hörgött a gyönyörűségtől. Tertulliusnak apróra kellett részleteznie az áldozatok kínjait: a csónakokról a tengerbe dobált keresztények halálküzdelmét, kétségbeesett fuldoklását, a püffedt hullák felbukkanását a víz színén; kimondhatatlanul élvezte az isten háta mögötti phrygiai kisváros, Germe pusztulását; megtudta, hogy ennek minden lakosa keresztény: körülvétette katonasággal, felgyújtatta; a menekülő hajléktalanokat vagy visszakergették a katonák a lángok közé, vagy lenyilazták. Egy őrült ember bosszúja volt ez az élőkön azért, mert tudta, hogy neki meg kell halnia. Tertullius ilyenkor alig várta, hogy őszentsége megkapja a rohamot, azonnal hanyatt-homlok menekült. S így voltak vele a többiek is.

Április vége felé közölték Olympios tábornokkal, hogy az egyik orvos véleménye szerint az elgyengült szervezet új erőre kap, ha a beteg friss és formás fiatal lányt fektet maga mellé, s vele alszik. A császár kiadta a parancsot, hogy hozzák ágyába a legszebb nőt, akit fel tudnak hajtani. Olympios szólt Euphrosynosnak, hogy hozassa el azt a híres szép Thamart, a megszökött Constantinus villájából. Az öreg doktor készségesen kisietett a villába, elárulta az undorító tervet, és szinte hajszolta Brellicust, hogy meneküljenek. Corfulenus segítségével még aznap este kimenekült Brellicus és a szépséges Thamar a derék Turdulus présházába.

Egy óra múlva jelentkezett a tábornoknál:

- Jelentem fényességednek, hogy Thamar a férjével, Brellicus udvari titkárral együtt Alexandreiába utazott, rokoni látogatásra. Mivel azonban teljesítenünk kell őszentsége parancsát, szerezzünk az ágyába egy rabszolgalányt.

- Okos ember vagy, doktor - dicsérte meg a tábornok. - Gondoskodjál tehát lányról. Lehet kövér is, nem baj. Az se baj, ha nem éppen Venus. Őszentségének úgyis mindegy.

Az orvos szólt a rabszolgafelügyelőnek, ez meg előparancsolt egy tenyeres-talpas mosogatólányt, megmagyarázta neki, hogy őszentsége éppen őt választotta ágyasának, micsoda megtiszteltetés! A bal szemével odahunyorított neki, és a fülébe súgta: - S méghozzá nem is tesz kárt benned!

- De az a rettenetes bűz! - sopánkodott a leány.

- Bizonyosan kapsz is érte valamit - biztatta a felügyelő. - És viselkedjél engedelmesen és tisztességesen, mert különben tőlem kapsz olyan huszonötöt, hogy megemlegeted! Érted?

Máma nem a kocsissal fekszel ágyba, hanem a császárral. Becsüld meg magad.

A lány megborzongott, és engedelmeskedett. Mikor belépett Galerius hálótermébe, úgy megijedt, hogy menekülni akart, de Olympios karon ragadta, és beráncigálta a szomszéd fülkébe; ott ráförmedt:

- Mit ijedezel, te mocskos nőstény!? Bemégy, ledobod ezt a rongyot, odafekszel, és ott maradsz, amíg a szentséges Augustus kívánja. Különben széthasítom a fejedet! Indulj!

A lány átkínlódta a borzalmas éjszakát, s mikor hajnalban nyakig beszennyezve megszabadult a császári megtiszteltetéstől, egy álló óra hosszat csutakolta magát. Mikor este megint érte jöttek, kézzel-lábbal kapálódzott, s éktelenül üvöltözött: - Nem! Nem! Többet nem! Nem bírom! Öljenek meg, nem bírom!

Olympios, hogy a lány még odafent az előszobában is őrjöngött, rászólt: - Hülye! Ide figyelj! Kiutalok neked húszezer denariust, a feléért felszabadulhatsz, mehetsz, ahová akarsz, tőlem akár libáskofa is lehetsz, de most lódulj!

A lány meghökkent a fényes ajánlatra, és elszánta magát: - Mindegy. Kérem az utalványt!

Megkapta. És mindössze három förtelmes éjszakájába került, hogy megvásárolhatta szabadságát, s megkezdhette a libaárusítást.

A negyedik nap amúgy is fordulatot hozott: alighogy leszállt az éjszaka, Galerius irtózatosan üvölteni kezdett; a palota személyzete összeszaladt: orvosok, tisztek, testőrök, rabszolgák nyüzsögtek mindenütt, csak Euphrosynos ült nyugodtan az Augustus roncsa mellett; felületes vizsgálattal is azonnal megállapította, hogy a császár nem a szokásos rohama és fájdalmai miatt üvölt, hanem azért, mert a telihold - amelyet mostanig mereven bámult, lassankint egyre halványult s végül meglehetősen hirtelen - teljesen elsötétedett.

- Euphrosynos - ordította -, hol van Euphrosynos?

- Itt vagyok, szentséges császár.

- Végem van! - lihegte Galerius. - Kialudt a fény! Segítség! Sötét! Sötét!

Euphrosynos felállt, s végignézett a vonagló emberroncson: felsőteste már szinte csontvázzá aszott, szemernyi hús sem volt rajta már; altestéből a rothadás bűze áradt; takarója lecsúszott, s az orvos láthatta tömlők módjára felfúvódott combjait és lábszárait. Legyintett: - Legfeljebb három nap.

Elmúlt a lidércnyomásos éjszaka, és a császár magához rendelte Lactantiust és Sosiust; megparancsolta nekik, hogy fogalmazzanak rendeletet, amely általános kegyelmet ad mindenkinek, aki hű a császárhoz és a birodalom hagyományaihoz, tehát a makacs és megátalkodott keresztényeknek is, ha nem zavarják meg az állam rendjét örökös fészkelődésükkel, egyúttal őket is, a többi felekezetet is kötelezi, hogy szüntelenül imádkozzanak az állam és a császár életéért és épségéért. Mikor befejezte az utasítások tollbamondását, nyöszörögve fölvetette homályosuló szemét:

- Mester, mit gondolsz - fordult oda Lactantiushoz -, megjutalmaz-e az istenség jóságomért?

És a keresztények is imádkoznak-e vajon egészségemért s életemért?

- Szentséges császár - felelte Lactantius -, a keresztények akkor is hűségesen imádkoztak érted, amikor büntetted őket makacsságukért, most pedig forró imádsággal és áldozatokkal könyörögnek egészséget és gyógyulást szentséges császáruknak istenségüktől, Krisztustól.

- Heliostól? - nyögte ki Galerius, mert rosszul hallotta a nevet.

- Heliostól - hagyta rá Lactantius -, akit mi Krisztusnak nevezünk.

Másnap, április utolsó napján, Sosius és Lactantius lement a forumra, elolvasni az új és váratlan császári rendeletet. Elolvasták, bár nagy tömeg tolongott a hatósági hirdetőtábla előtt, és megállapították, hogy ez pontosan az ő fogalmazványuk.

- Jogilag és politikailag kifogástalan - jegyezte meg Sosius.

- Sajnos, hogy csak a kínok és a férgek csikarták ki belőle.

- Azt hiszem, téved kiválóságod, mikor nem veszi figyelembe, hogy a történelmi helyzetnek is szerepe van ennek az edictumnak a kiadásában. Figyelje meg kiválóságod, hogy a rendeleten három aláírás van…

- Erre nem is figyeltem - ismerte be Lactantius.

- Igen, három: Galerius, Constantinus, Maximinus Daia.

- Constantinus is aláírta? - kérdezte meglepetten a professzor.

- Erre nem lett volna mód, ellenben a császár őszentsége önhatalmúlag rendelte el, hogy a két Caesar nevét is tüntessék fel a rendeleten.

- Ennek az okát értem - mondta rá Lactantius. - Constantinus sohasem hajtotta végre az egységbontó keresztényellenes rendeleteket, s az ő országrésze békében él, virágzik, gyarapodik. Ez az a felismerés, amelyben a történelmi helyzetnek van a legnagyobb szerepe.

Megvallom, örömmel láttam a három aláírást. Kétségtelennek tartom, hogy ez jelességed műve: üdvözlöm ezért.

- Nem vagyok keresztény - mondta rá Sosius -, de ez valóban történelmi kényszerűség volt, az egység és a békesség érdekében.

Abba az undorító emberroncsba, amely Galerius néven ott rothadt és vonaglott még a császári palota bíborterítős ágyán, nemcsak egy duzzadó egészségű paraszt rabszolgalány, hanem maga a tiszteletre méltó Asklepios isten sem tudott volna már gyógyulást, erőt és egészséget sugározni. Abban a pillanatban, amikor megszakadt hitvány élete - még a rendelet kiadásának éjszakáján, fellélegzett Nikomedeia és a Kelet. Nikomedeia a képmutató gyász helyett szívesebben ült volna örömünnepeket. A keresztények kiszabadultak a börtönből, vagy előmerészkedtek rejtekhelyükről. A fórumon lobogó máglya tüzében elégett a szentséges Galerius császár. A temetés szertartásait természetesen nagy tömegek élvezték végig, de igazában csak otthon, a lakásukban, zárt ajtók mögött, egyszerű vagy pompás, de mindig vidám lakomák és borozások mellett élvezték a hű alattvalók a felszabadulást.

Nem sokáig élvezhették.

A császár halálának hírére elsőnek Licinius Augustus sietett Nikomedeiába, alig száz testőr kíséretében, de már másnap hírét vette, hogy legiói élén közeledik a főváros felé a daciai parasztlegény, Maximinus Daia, és Liciniusnak semmi kedve sem volt ujjat húzni, így hadsereg nélkül, ezzel az erőszakos és műveletlen barbárral: hazament Sirmiumba.

Maximinus elől tömegesen menekültek most is Sandario segítségével Constantinus hű emberei. Sosius és Volusianus hamarosan jelentkezett is Treviriben; Corfulenus, Lactantius és Sandario a helyén maradt, s Brellicus is úgy érezte, hogy maradnia kell: ő itt az írástudó, tőle kapja majd Constantinus a tudósításokat a keleti s különösen a nikomedeiai helyzetről.

Biztonság okáért azonban kint maradt a présházban Thamarral, mert ki tudja, mi lakik a közelgő durva daciai parasztlegényben?

A hivatalos futár két nappal előbb érkezett a galliai fővárosba, mint Sosiusék. A Sandariótól hozott tudósítást, Constantinus és Hosius után, most éppen Vecasius tanulmányozta, úgyhogy Constantinus harmadnapra már összehívatta a consistoriumot. A márványasztal mellett, Cerellius pompás festménye alatt, hatan ültek: az asztalfőn a Caesar, tőle jobbra Hosius és Concordius, balra Ruricius és Volusianus, s az asztal végén, szemben a Caesarral, az előadó, Vecasius.

- Nobilissimus - kezdte -, áttanulmányoztam a jelentést. Mintaszerű tájékoztatás. Licinius, véleményem szerint igen helyesen, azonnal távozott Nikomedeiából, amikor értesült, hogy Maximinus önhatalmúlag, tehát jogtalanul, Augustusnak kiáltatta ki magát. A diocletianusi alkotmány értelmében Licinius e pillanatban az egyetlen törvényes Augustus, tehát az ő joga a másik Augustust kinevezni. Ehelyett van még két Augustus, ám mind a kettő bitorló. A jelentés nem mulasztja el megemlíteni, hogy Maximinus máris szövetséget kötött a másik bitorlóval, Maxentiusszal. A helyzet bonyolult és veszélyes. Mind a két bitorlónak erős hadserege van, s mivel szövetséget kötöttek egymással, megtörténhetik, hogy Licinius Augustust egyszerre éri támadás Itália és Kis-Ázsia felől. Már maga a támadás is megzavarja a birodalom rendjét és nyugalmát, a határmenti barbárok azonnal vérszemet kapnak s egyszerre szakad nyakunkba a polgárháború és a külső háború. Ha pedig a bitorlók akár csak félsikert is aratnak, magában a birodalomban is felszabadítják az örökké elégedetlen, nyugtalan és lázadó elemeket. Tehát most, azonnal, csírájában kell a veszedelmet elfojtani: Keleten és Nyugaton a rendelkezésre álló legnagyobb erőkkel lesújtani a bitorlókra, győzelmünk esetén pedig egyszer s mindenkorra szakítani a diocletianusi rendszerrel!

- Helyes! Ez a célunk! - bólintott rá Constantinus.

- Nobilissimus - szólalt meg Hosius -, ebből a célból azonnal munkához kell látnunk. Licinius Augustus, Diocletianus rendszerétől örökölt nyugati Augustusunk, azt hiszem: jó barátunk. - Szavai nyomán enyhén gúnyos mosoly villant az arcokon. - Vele nem lesz nehéz szót értenünk. Már akkor, amikor cselekvésre határozzuk el magunkat, el kell küldenünk Licinius Augustushoz őfényességét, Volusianus tábornokot, mert ő ismeri legalaposabban a keleti helyzetet: a terepet, a csapatok elhelyezését és erejét, sőt a kormányzati, igazgatási és adózási viszonyokat is. Volusianus őfényességének döntő szerepe lesz a keleti hadműveletek előkészítésében. Itt Nyugaton majd a nobilissimus veszi kezébe a helyzet tisztázását.

- Természetesen! - mondta rá a Caesar. - Vecasius, kiválóságod megfogalmazza levelünket Licinius Augustushoz, Volusianus illustrissimus megviszi ajánlatunkat Sirmiumba, mindent megtárgyal az Augustusszal, és ott is marad, ameddig szükséges.

- Igenis, Caesar - hajolt meg ültében Volusianus.

- Mi pedig egy percet sem akarunk mulasztani! Azonnal felkészülünk Maxentius ellen. Azt akarom, hogy még ebben az évben végezzünk vele! Concordius tábornok intézi a hadsereg összeállítását, kiegészítését, felszerelését, begyakorlását. Hosius clarissimus a polgári előkészítést és a hírszerzést. A katonai hírszerzés a hadvezetőség dolga. Egyúttal elrendelem a legszigorúbb katonai készültséget: a fővárosban Verinus tábornok, a tartományban Concordius tábornok felelős a rendért és nyugalomért, Hispaniában és Britanniában a helytartók! Azt akarom, hogy holnaptól fogva az egész hadsereg hadiállapotban levőnek érezze magát.

Naponta várom a jelentéseket! - Fölállt, s vele együtt fölálltak a consistorium tagjai.

Miközben kifelé hátráltak, a Caesar odaszólt Hosiusnak: - Maradj!

Amikor magukra maradtak, Constantinus már nem ült le.

- Clarissimus, a gépezet megindul tehát. Nem kisebb feladat vár ránk, mint egy százezer főnyi lázadó hadsereg s egy végsőkig elszánt és elvetemedett bitorló leverése. Ebben nagyságodnak döntő szerepe van. Ha jól emlékszem, beszéltünk a hírverés jelentőségéről. Tudjuk, hogy a tömegek mindent úgy látnak, és úgy hisznek el, ahogy tálaljuk nekik. Ez lesz nagyságod feladata. A múlt havi teljes holdfogyatkozást sikeresen kiaknáztuk annak az igazolására, hogy „váratlan égi jeladás világrengető esemény bekövetkezését hirdeti”, s íme: a hold elsötétült, a nép rémülten várta a pusztulást vagy a világ végét, és majdnem közvetlenül utána meghalt a szörnyeteg Galerius. Nyilvánvaló, így hitték és hiszik, s így is van: az istenség szüntelen figyelmeztet bennünket, a vezetőket és a népeket egyaránt, a sorsdöntő eseményekre, csak meg kell értenünk jeladásait; nagyságodnak ezenfelül még az is feladata, hogy a jeleket magyarázza, és széles körökben tudatosítsa azt a magyarázatot, amely céljainknak legjobban megfelel.

- Ez a mesterségem, nobilissimus, és ezért vagyok melletted.

- Ne szakíts félbe, clarissimus! Legközelebbi feladatod nem csupán a nap és hold elsötéte-désének s az égbolt egyéb jelenségeinek megfigyelése és magyarázása, hanem az én álmaim, nappali és éjjeli látomásaim terjesztése és megfelelő tálalása a kormányzatom alatt álló egész területen, sőt Italiában és Keleten is; hozzáteszem: a danubiusi tartományokban is. Liciniusnak pontosan kell értesülnie minden olyan isteni jeladásról, amelyből megértheti, hogy ő csak egy műveletlen és jelentéktelen moesiai paraszt, én pedig Helios választottja vagyok.

- Mindent felhasználok, és mindent értékesítek, Caesar! Ha földi halandót valaha a legmagasabb polcra segítettek az istenség jeladásai, akkor te, nobilissimus, Augustus leszel.

- Egyetlen Augustus! - tette hozzá a Caesar, fejét büszkén hátravetette, átszellemült rajongás fénylett fel az arcán, s úgy érezte, hogy teste mindjárt a levegőbe emelkedik.

- Egyetlen Augustus - visszhangozta Hosius nyugodtan. - Ezzel a céllal indulunk, s ezt a célt el is éred, mert akarod!

Constantinus csodálkozott ugyan, hogy emberi hangokat hall, és a földön áll, nem pedig a levegőben lebeg, de kénytelen-kelletlen tudomásul vette a tényt; magához tért, kiegyenesedett: - Akarom! - harsogta keményen.

Ablaviusnak minden porcikája reszketett az izgalomtól, mikor megállt Hosius előszobájában.

Elérkezett hát a várva várt pillanat: a püspök hívatta. Palmatus mosolyogva intett, hogy foglaljon helyet, aztán sajnálkozva kifordította a két tenyerét: - Őszentséged ma hosszasabban lesz kénytelen szobámban időzni: a clarissimus bent van ugyan - és fejével a szárnyasajtó felé bökött -, de félóráig nem szabad zavarni, dolgozik.

Sajnállak, de addig kénytelen vagy beérni az én társaságommal.

- Ritka szerencse - vigyorgott Ablavius -, hogy élvezhetem társaságodat. Csak ne várd, hogy mulatságos történetkékkel szórakoztassalak: az én foglalkozásom száraz és rideg, sőt néha kegyetlen, a tiéd vidám és derűs.

- Tévedsz. A foglalkozásom nem vidám és nem derűs, csak a kedélyem. A foglalkozásom zord és izgalmas. De én tőlem telhetőleg megfűszerezem.

- Nőkkel, mi?

- Á, ilyesmire én nem érek rá, nekem pompás feleségem van! Én inkább a huncut, sőt borsos kis történetkéket hajkurászom, gyűjtöm, hallgatom, sőt mesélem: ez a mulatságom.

- Valakitől hallottam, hogy te hoztad Treviribe az ikrek csintalan kis történetét.

- Hoztam én mást is. Kapásból elmondok neked akár tízet is. Hallottad már a veszekedettül csinos és hűséges Arcadia történetét? Nem? Elmondom, jó? Ovinius, az állami bányászat és a pénzverés császári felügyelője a leghűségesebb főtisztviselője volt Galeriusnak; ha akármennyi pénz kellett a császárnak, ő mindig előkerítette. De magának és hiú feleségének is annyit kerített elő, amennyi kellett. Helyettese és kedves barátja azonban nem győzte kivárni, amíg rá kerül a sor; följelentette Oviniust, és a császár éppen őt bízta meg az Ovinius-ügy megvizsgálásával. A vizsgálat kiderítette, hogy Ovinius túlságosan szemérmetlenül sikkasz-tott, mire a császár száműzte, mégpedig a zordon Tomiba, s mivel a veszélyes Haemus-hegységen át kellett utaznia, megengedte, hogy a protectores, vagyis testőrök egyik szálas, bikaerejű századosa kísérje útján, s védelmezze szükség esetén a Haemus elvetemült és vérszomjas rablói ellen. Az erényes Arcadia addig sírt és könyörgött, hogy elkísérhesse imádott férjét, amíg végre megkapta az engedélyt. El is indultak, s éppen békésen ereszkedtek lefelé a félelmetes Haemus északi oldalán, amikor rablók rontottak rájuk. A rablóvezér először is agyoncsapta Oviniust, elvette tőle a biztonság kedvéért magával hozott rengeteg aranyat, és utána nyomban birtokába akarta venni az erényes Arcadia asszonyt: Ovinius neje azonban nemcsak erényes volt, hanem izmos és erős is, mint egy amazon, s a rablóvezért kétszer egymás után, jobbról és balról úgy teremtette pofon, hogy a viharedzett férfiú megtántorodott, és menten lebukfencezett a szakadékba: ez pedig annál könnyebben sikerült neki, mert a rettenthetetlen amazon a két termetes pofon után amúgy istenesen farba rúgta.

Közben a bikaszerű százados öklözte, rúgta, aprította a banda többi nyolc tagját, úgyhogy valamennyi véres fejjel, összetört csontokkal vagy éppen holtan hevert az erdei csatamezőn.

Arcadia végignézte a százados utolsó kardcsapásait, s mikor a harci zaj elcsöndesedett, odament hozzá: „Ez jó munka volt, százados”, csapott a markába elismerőn. Miután kezet ráztak, azt mondja a százados: „Félszemmel láttam, amint lerúgtad a szakadékba a rablóvezért. Nem mernék kikezdeni veled.” „Én viszont veled nagyon szívesen.” „Hogyhogy? - hökkent meg a vasgyúró százados -, hiszen rám bízták az erényedet!” „Erényem a tiéd” - adta meg magát az amazon. Miután a százados nyolcszorosan megvédelmezte Arcadia erényét, természetesen megérdemelte, hogy most aztán az egész az övé legyen. Lett is. És mikor az erénygyakorlatok után a százados meggyőzte Arcadiát, hogy az efféle műveletre sokkalta alkalmasabbak a pamlag szőnyegei és puha párnái, úgy döntöttek, hogy elhagyják a csatateret.

Előbb gondosan megkeresték Ovinius aranyakkal tömött iszákját, aztán lelkiismeretesen kifosztották a rablókat - Polluxra! Megérte! -, s végül a százados fölébresztette a kísérő katonaszakaszt - bizony azok szégyenszemre elbújtak a közeli barlangban, és még most is javában aludtak -, és indulást vezényelt. A katonák fölcihelődtek, s a mozgásra és fegyvercsörgésre a közeli törpefenyő tövébe zuhant Ovinius fölérzett. Az erényes Arcadia odalépett a bokorhoz, és kegyeletesen elbúcsúzott imádott férjétől, úgy gondolván, hogy éppen eléggé hosszú ideig imádta már az öreg totyakost, és ideje, hogy viruló harminc évével és harcra vágyó rugalmas izmaival kiaknázza az épp most megnyílt és az imént több ízben is kellemesen élvezett távlatokat. „Pihenj békén, drága férjem”, mondta a halotti szertartáshoz illő megtört hangon. Ebben az ünnepélyesen gyászos pillanatban felkönyökölt a halott, és megszólalt: „Hiszen pihennék én, csak hagynátok!” Az asszony és a százados kísértetre gondolt, és megrémült, bár ez nem volt szabályszerű feltámadás, mert mindössze annyi történt, hogy a rablóvezér elsiette a dolgot, mikor fejbe vágta Oviniust, már az asszonyra sandított, a csapás csak felületesen érte a császári felügyelőt, ez pedig ijedtében gyorsan elterült, hogy a rabló halottnak higgye. No de most? „Édes uram! - fuvolázta az asszony tőle telhetőleg lágyan - csakhogy élsz! Olyan boldog vagyok!” „Én azonban csak akkor leszek boldog, ha bizonyosan tudom, hogy az aljas rablóvezér nem mocskolta be erényedet” - ugrott fel Ovinius a tetszhalálból. „A rablóvezér? - kapott a szón az erényes Arcadia - már hogy mocskolhatta volna be, hiszen agyoncsaptam, és lerúgtam a szakadékba!” „Hála annak a magasságos Jupiternek!” - lelkendezett az öreg, aztán a századoshoz fordult: „És te mit tettél a feleségem érdekében?” „Nyolcszorosan megfizettem a rablóknak, hogy Arcadia erényét megkísértették! És hajlandó vagyok ugyanígy még százszor s ezerszer is kockára vetni életemet hű feleséged, Arcadia erényéért.” „Köszönöm, fiam”, nyögte Ovinius, s miután az aranyait tetézve visszakapta, boldogan nyúlt el a szekérderékban, s mikor megindultak visszafelé, hálája jeléül még odaszólt a századosnak: „Köszönöm, fiam! Ezentúl is vigyázz a feleségemre.” És a százados nemcsak vállalta a megtisztelő megbízatást, hanem hosszú évekig hűségesen teljesítette is.

Ablavius mérsékelten szórakozott a felszarvazott öreg esetén, mert Kyprisre kellett gondolnia: üresen és meggyőződés nélkül heherészett Palmatus elbeszélésén, és megváltásnak érezte, mikor Hosius csengetése megszabadította gyötrő gondolataitól.

Alázatos hajlongás közben sündörgött a hatalmas férfiú elé, s magában olyasmit sóhajtott, hogy az a mennyei milliomos Mercurius engedje megkeresnie ma is az ötven aranyát, mert különben rá se néz az elkényeztetett földi istennő, Kypris. Ábrándozásából Hosius térítette magához:

- Hívattalak, Ablavius, mert szükségem van rád. - „Ez jól indul, gondolta magában a kémfőnök, ez talán többet is hoz ötven aranynál!” - Mától kezdve semmi mással nem szabad foglalkoznod, csak azzal a munkával, amit én bízok majd rád. Jól figyelj, és jól jegyezz meg mindent, amit mondok. Constantinus Caesar nagy vállalkozásra készül…

- Maxentius - bökkentette közbe a kém.

- Hát ezt is tudod?

- Ebből élek, clarissimus.

- A most következő munkádból még jobban élsz majd. Feladatod: a központi hírszolgálat megszervezése. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy csak Maxentiusról van szó. Az ő legyűrése és elpusztítása csak az alapkő. Nemcsak Róma érdekel bennünket, hanem éppen úgy, sőt talán még jobban Sirmium és Nikomedeia is. Nem apró-cseprő hálószobapletykákra vagyunk kíváncsiak, hanem a vezetők és főemberek viselkedésére, terveire, nyilatkozataira, a városok és a tartományok hangulatára: mindezt pontosan ismerni akarjuk. Csak ilyesmikkel foglalkozzál, a katonai hírszerzést bízd a katonákra. Neked a tömeghangulat kipuhatolása a feladatod, s ebből a szempontból a nép legalább úgy érdekel bennünket, mint az előkelő társaság: arisztokraták, hivatalnokok, bankárok, kereskedők, nagy- és kisbirtokosok! Tudni akarjuk, hogy vélekednek, miket beszélnek, sőt azt is, hogy mit gondolnak.

- Ehhez én értek, clarissimus, és készségesen vállalom.

- Ne szólj közbe, Ablavius, mert még nem tudod, mit vállalsz. Tudniillik az, amit eddig elmondtam, még csak a könnyebbik fele a dolognak. A nehezebbiket hadd világítsam meg egy példával. Emlékszel arra a megdöbbentő áprilisi éjszakára, amelyen a telihold egyszerre csak eltűnt, és fekete éjszaka borult a városra.

- Teljes holdfogyatkozás - vetette oda józanul Ablavius.

- Te tudod, de a műveletlen nép nem tudja. Azon az éjjelen is zsúfolva voltak az utcák jajgató, üvöltöző, kétségbeesett emberekkel, síró asszonyokkal. A nők jajveszékeltek, hogy íme az istenség jele: megbünteti a Caesart is, a népet is a hatgyermekes Augusta, az istenné avatott Constantius özvegye erőszakos haláláért. Ekkor merész kísérletre szántam el magam: Ursulus és Haedonius professzort, Taliót, Vecasiust, Palmatust, Gallicanust, sőt Felix papot is kiküldtem a város különféle pontjaira, hogy utasításaim szerint híreszteljék a nép körében az elsötétedés igazi értelmét és jelentőségét: az égi jel Constantinusnak jelezte, hogy éppúgy kioltja ellenségei életét, mint az istenség a hold fényét, s egyúttal hirdessék, hogy mostantól fogva maga a Győzhetetlen Napisten semmisíti meg Constantinus ellenségeit. A kiküldöttek oly pompásan oldották meg a feladatot, hogy egy óra alatt az egész város hangulata megfordult. Ebben a munkában nagy segítségemre volt valaki, akire te talán nem is gondolsz…

- Sittius - vágta rá a kémfőnök.

- Hogy találtad ki? - kérdezte Hosius meglepetten.

- Én is vele dolgozom, clarissimus, bár ilyen hírverésügyben még nem vettem igénybe.

- Ezentúl igénybe veszed. Mert, mint az imént említettem, a közhangulat kipuhatolása a könnyebbik feladat. A nehezebbik a közvélemény irányítása, átgyúrása, kialakítása a saját céljaink és terveink érdekében. Én például az emlékezetes holdtalan éjszaka után kihirdettem, hogy a Heliostól kegyelt Constantinus Caesar, hálából a sorsdöntő égi jeladásért, tíz nap múlva pantomimust rendez a cirkuszban, gyönyörű díszletekkel; a táncjáték tárgya, bizonyára láttad, Phaethon története volt. A pompás előadás előtt, alatt és után az én embereim alaposan belegyúrták a közönségbe, és ezen a réven a főváros egész lakosságába az előadás jelképes értelmét.

- Mondhatom, clarissimus, ez fényesen sikerült. Aznap este zsúfolva volt Sittius vendéglője, és az emberek szinte versenyt magyarázták egymásnak, hogy a monda igazi értelme ez: a kormányzat gyeplőjét nem szabad heves vérű, szenvedélyes, fegyelmezetlen és hozzá nem értő emberek kezébe adni. Lám, Phaethon is gyenge volt a vad és fékezhetetlen Nap-lovak megzabolázására, el is ragadták a szekerét, amely lángba borította volna a világot, ha Helios idejében agyon nem sújtja mennykövével a könnyelmű vezetőt, úgyhogy holtan zuhant az Eridanus tomboló hullámaiba.

- Látod, Ablavius, ebben az esetben sikerült megnyergelnünk a közvéleményt. Nekem is jelentették, hogy az emberek általában rátapintottak a játék velejére, s miközben Phaethon szerepét magyarázták, minduntalan felhangzott Galerius, Maximianus vagy Maxentius neve.

De amint értesültem, több ízben elhangzott beszélgetés közben Constantinus Caesar neve is.

Nos, hát ebből a példázatból láthatod, mi lesz a munkád. Talán tudod, hogy urunknak éjjel-nappal jelenései és látomásai vannak; ébren és álmában isteni jeladásokat és utasításokat kap; állandó elragadtatásokban él, néha a levegőben lebeg, néha láthatatlanná válik: ezeket a rendkívüli jelenségeket kell terjeszteni és magyarázni, hogy végül mindenki meggyőződjék róla: Constantinus kivételes és választott kegyeltje az istenségnek, mégpedig Heliosnak, Mithrasnak, Jupiternek, Krisztusnak egyaránt.

- Krisztusnak? - figyelt fel Ablavius. - Hisz az a keresztények istene, a tiétek, és eddig tudtommal nem volt egyenrangú a mi isteneinkkel.

- Ehhez te nem értesz. Így vedd tudomásul, ahogy mondtam. Egyrészt megjelent a nikomedeiai rendelet, amely megszünteti a keresztények bántalmazását, másrészt itt, Nyugaton már az istenné avatott Constantius óta békességet élveznek. Láthatod: én mint keresztény főpap, a Caesar tanácsadója vagyok! Azt is tudnod kell, hogy az ő felfogása szerint Krisztus is napisten, vagyis azonos Heliosszal, s ha az ő nevét is felhasználjuk, a keresztény tömegeket is könnyűszerrel megnyerjük.

- Nagyságod magyarázata után most már értem.

- Hát akkor értsd meg teljes egészében a feladatokat: ezt a hírterjesztést és magyarázatot kell vállalnod, mégpedig úgy, hogy a Caesar minden jelenését, látomását és álmát a hozzátartozó hiteles magyarázatokkal együtt, közvetlenül Treviri után mindenütt az egész birodalomban megtudják, a legrövidebb idő alatt! E célból rendelkezésedre állnak az állami futárok, éppúgy, mint az állami posta minden lova és gyorskocsija, továbbá a caesareai flotta gyorshajói. A fizetésed olyan lesz, amilyenről nem is álmodtál, s ezenfelül rendelkezési alapod is lesz, mert egyeseknek a nehéz felfogását vagy makacskodását néhol aranyakkal kell majd gyógyítani.

Első dolgod megállapítani, vannak-e megfelelő embereid Rómában, Sirmiumban, Nikomedeiában, Alexandriában? Fontos még Mediolanum és Ravenna! Karthago és Corduba, valamint Britannia felvilágosítása az én dolgom; Massilia és Arelate, főleg az előbbi, mindennél fontosabb. Massilia a hírverés kulcsa: naponta rajzanak ki onnan a hajók a világ minden kikötőjébe. A nagykereskedők szeretik a nagy pénzeket, tehát zsíros állami megrendelésekkel halmozd el őket: néhány nap alatt a Földközi-tenger egész környékét eláraszthatod a legcsodálatosabb hírekkel.

- Clarissimus, mindössze három napot kérek: ezalatt megszervezem a hálózatot, felriasztom az embereimet, s a negyedik napon elindítom az első tudósításokat.

- Kezdheted mindjárt a Caesar legközelebbi álomlátásával. Tudniillik holnapután nagyjelentőségű álma lesz: maga Helios jelenik meg neki, sugárzó tizenkét ágú napkoronával fején, vakító fényözönben, mellén a szent napkereszttel, és hallja a szózatát: „Győzhetetlen”, s ezt hétszer ismétli a jelenés. Ezt maga a Caesar mondja el nekem a reggeli ébredés után. Egyszerű és érthető álom, nem kell sokat magyarázni, de azért csak magyarázd meg. Hétszeres győzelem: ez óriási fegyver a kezünkben! Mi szállítjuk a hét győzelmet, ez csak sorszámozás kérdése; ha kell, egy győzelmet kettőnek is számíthatunk. Vereséget egyszer sem szabad szenvednie! Ha egy-egy csetepatéban alulmarad, azt győzelemnek minősítjük, ha lehet, letagadjuk, ha kell; s ha nincs más választás, mélyen hallgatunk róla. Mert jegyezd meg, Ablavius, a császári hírszolgálat alapelvét: a világon csak az történt, amit mi kihirdetni vagy megírni engedünk.

- Köszönöm, clarissimus, ezt a legfontosabb tájékoztatást. Két hónap múlva Kelet és Nyugat úgy áhítja, sóvárogja és várja majd Constantinust, mint a napvallások legyőzhetetlen és felülmúlhatatlan megváltóját, a Sótért, aki letiporja a barbár ellenségeket, és megadja az arra érdemes hivőknek az üdvösséget a földön és a túlvilágon.

- Hol tanultad ezt a bölcsességet, Ablavius?

- Egyszer bent voltam a keresztény templomban, ott hallottam ezt az egész üdvözülést, Felixtől, a szobafestőtől. Igaz: ő nem Constantinust említette, hanem Krisztust, de azt hiszem, így is jó lesz.

- Jó lesz. Látom, értelmes ember vagy. Három nap múlva jelentkezel nálam. Egyelőre végy fel ötszáz aranyat a Caesar magánpénztárából, itt az utalvány.

Ablavius sűrű hajlongások közben hátrált ki a dolgozószobából, s mikor kiért Palmatus szobájába, sunyi ábrázata hirtelen földerült. Ahogy megkapta a pénzt, sietett Modestus bankjába, ám útközben eszébe jutott Vecasius bölcs oktatása, és a pénz javarészét a bankárra bízta - mégiscsak jó az a huszonöt százalékos kamat! - s mindössze ötvenet vitt haza a csodálatos Kyprisnek. Ezentúl pedig így lesz, fogadkozott. Ha megcsal, én is megcsalom! De Herculesre! nem engedem kifosztani magam! Jól is tette, mert jövedelme rohamosan gyarapodott, s ha csak egy szikrányit is enged ebből a szigorú elhatározásából, az istennő pucérra vetkőztette volna. Így azonban szépecskén dagadt vagyonkája, nyeszlett csontváza is megtelt, sőt nekigömbölyödött, jól élt a palotában is: ott volt az irodája; Sittiusnál is: ott volt a főhadiszállása. Szerette a tejes daragombócon hízott afrikai gyöngytyúkot, szalonnával megtűzdelve, és ezt a „Teve” szakácsa remekbe tudta elkészíteni. A második hónaptól kezdve már mindent megengedhetett magának, mert máshonnan is csurrantak az aranyak: az álmokat, látomásokat, jelenéseket, a szakszerű magyarázatokkal rendszeresen eladta Liciniusnak. Miért ne? gondolta magában. Mit árthat Constantinusnak az ilyen vidéki isten? Ha ez a sirmiumi Augustus esetleg veszélyessé válik, a győzhetetlen Constantinus úgyis végez vele. Addig is ezeket a moesiai aranyakat Jucundus bankjába utaltatta át Nikomedeiába.

Őszintén szólván: becstelenség volt ez a kétkulacsosság; ezt azonban jócskán ellensúlyozta az a magatartása, hogy Maxentiusnak és Maximinus Daiának semmit sem adott el: Maxentiust utálta, mert a becstelen Fausta testvére volt, s neki nem sikerült eleget keresnie a Barbatio-eseten; Maximinus Daiát pedig megvetette, mióta megtudta, hogy ez a daciai bugris merészelt házassági ajánlatot tenni Valeriának, Galerius özvegyének, aki szerencsére kereken elutasította. Ablaviusnak tehát becsületére válik, hogy ezzel a két szennyes kalandorral semmiféle közösséget sem vállalt. Ám becsület mint becsület, de ezek ketten nem is voltak számbavehető ellenfelek; titkokat, módszereket és műfogásokat csak a tohonya Liciniusnak volt érdemes eladni: Ablaviusnak megsúgta a hatodik érzéke, hogy ez lesz a legszívósabb ellenfél, ezt lehet a leghosszabb ideig kopasztani.

Tehát, amint Hosius oly találón mondta, megindult a gépezet: a jelentések a birodalom minden részéből csak úgy özönlöttek, az utasítások és magyarázatok csak úgy cikáztak minden tartományba, minden nagyvárosba, és Licinius ismételten kísérletezett látomásokkal, jelenésekkel, sőt lebegni is szeretett volna, de minden kísérlete csütörtököt mondott. Sajnos, neki nem volt Hosiusa.

Már a harmadik hónapja tartott Hosius és Ablavius nagyszabású hírverése, amikor Constantinus elhatározta, hogy sietteti a mozgósítást, nem enged több időt Maxentiusnak a felkészülésre és a felső-itáliai nagyvárosok megerősítésére, hanem szeptember elején feltétlenül elindítja a légiókat, mihelyt jelt kap az istenségtől, hogy bizonyos lehet a győzelem felől.

És most következett Hosius: éppen befejezte készülődéseit és számításait, tehát helyeselte Constantinus szándékát, s kijelentette, hogy a közeli napokban nagy meglepetések várhatók. A Caesar is, környezete is, vezérkara is, kimondhatatlan feszültségben és izgalomban töltötte a most következő napokat.

A püspök már régebben összevásárolt az üvegműhelyben egy zacskóra való üvegkristályt.

Treviriben úgy gyártották ezeket a gesztenye alakú üvegkristályokat, hogy a folyékony üveget megfestették, s azután a mindenféle színű üveg-félgömböcskéket kristályosra csiszolták.

Hosius magához hívatta a szobafestőpapot, aki ezermester hírében állt, és megcsináltatta vele Pythagoras titkos jelvényének, az ötágú csillagnak a vázát; ennek a váznak a léceire saját kezűleg erősítette rá az üvegkristályokat. Midőn Constantinus ezen a héten átment Moguntia-cumba, a XIV. legio Gemina csapatszemléjére, a püspök felhívatta Ablaviust, és az ő segítségével elhelyezte a varázserejű jelvényt a Caesar fogadószobájában, éppen szemben az ablak-kal. Az ötágú csillagot ki is próbálták: nappal meg sem látszott a fali mozaikképek színes tarkaságában, de alkonyatkor, mikor a nyugatra néző ablakokon beáradtak az alkony utolsó fényei, az ötágú csillag hirtelen felizzott, és addig szikrázott, amíg a nap utolsó sugara is ki nem hunyt.

- Mi ez? - kérdezte Ablavius.

- Ez Pythagoras ötszöge, a mágikus erejű pentagramm.

- Ki az a Pythagoras?

- Mesterem, Kaldu, az alexandriai főiskolán, azt mondta róla, hogy titokzatos és szent életű bölcs volt, a számok törvényszerűségeit kutatta, s ezekben látta meg a tökéletesség titkait. Ezt a pentagrammot a tökéletesség jelképéül alkotta meg; egy vonallal felrajzolható úgy, hogy ez a vonal önmagába visszatér, tehát kétségtelenül bűvös jel s a varázslatnak csalhatatlan eszköze.

Képzelheted, milyen hatása lesz a Caesarra, ha az alkonyodó nap utolsó fényei megcsillannak a soklapú üvegkristály felületein, és a pentagramm kigyúl, mint egy ismeretlen és csodálatos égi tünemény…

- Nagyságodnak mi a véleménye: máris értékesíthetem ezt a csodálatos találmányt? - kérdezte Ablavius, a cinkos bizalmasságával.

- Hogy képzeled? - szólt rá Hosius kissé ingerülten. - Hogy látomás legyen belőle, legalábbis látnia kell Constantinusnak! Mihelyt hazajön, gondoskodom róla, hogy kigyulladjon a nappali látomás. Azt hiszem, megrendítő hatással lesz rá.

- És akkor, nagyságod intésére, tálalhatom a pentagrammot és Constantinus elhivatottságát az egész birodalomnak. Nagyságod int, és Constantinus istenné magasztosodik…

Minden úgy történt, ahogy Hosius kitervezte. A Caesar hazaérkezése óta Ablaviust állandóan maga mellett tartotta a püspök, hogy a látomás után azonnal segítsen eltüntetni a pentagrammot. Constantinus már másnap ott ült kedves karosszékében, és a szokott módon elmélkedett, amikor egyszerre csak megvilágosodott a szoba, felvöröslött az ötágú csillag, majd fokozatosan halványodott, később alig derengett, aztán lassan-lassan egészen kihunyt.

Constantinus döbbenten meredt a falra, némán várt, hogy hátha még történik valami: legszívesebben vette volna, ha isteni szózat hangzik el, de nem tudta, melyik istenre gondoljon, mert ezt a jelet nem ismerte.

Ha kereszt lett volna, tudja, hogy az Isis és Osiris jele; ha svastika, vagyis mind a négy ágán tört végű napkerék, tudja, hogy az a Helios jele. De az ötágú csillagot nem ismerte.

Töprenkedéseiben úgy elmerült, hogy se látott, se hallott; zúgó fejjel és a furcsa fénytől elvakult szemmel már-már úgy érezte, hogy révület szállja meg, s eközben nem vette észre, hogy a kihunyt csillag észrevétlenül lesüllyed az ajtónyílást eltakaró sötétzöld függöny mögé, s nyomtalanul eltűnik. Szinte búgott a csend, elzsongította érzékeit, megbénította akaratát.

Félóráig tarthatott ez az elragadtatás; amint magához tért, erősen csengetett, hogy a rabszolgák meghallják, mert ezekben a kora esti órákban még az előcsarnokban sem tartózkodhatott senki sem; valóban legalább három perc telt bele, amíg az ügyeletes szolga meghallotta a csengetést és bevonult az égő tízlángú állócsillárral. Letette a Caesar karosszéke mellé, mereven megállt és kérdőn nézett urára.

- Hosius őnagyságát! - adta ki a parancsot.

A püspök tudta, hogy Constantinus hamarosan hívatja: a mai alkonyat tökéletes volt, a Caesarnak látnia kellett a pentagrammot; ha pedig látta, akkor kétségtelenül hitelesíttetni is akarja, hogy égi látomása volt. Hosius szerencsére eltüntette már a bűvös ötszög minden részét; a rubintos üvegkristályokat kiszedte a vázból, a léceket összetörte, azután Ablavius a maradványokat bársonyzacskóba gyömöszölte, este hazavitte, a kristályokat Kyprisnek ajándékozta, a többit pedig a szemétbe dobta. A pentagramm, mint ahogy valamirevaló látomáshoz illik, nyomtalanul eltűnt.

Constantinus izgatottan fogadta a püspököt és lelkesen, szinte átszellemülten mondta el látomását, az ötszög hirtelen feltűnését és ragyogását, végül elhalványulását és eltűnését.

Hosius a homlokát ráncolta, szemöldökeit összevonta, s látszott, hogy mélyen gondolkozik, mikor Constantinus feltette neki a kérdést, hogy mi volt ez a látomás. A püspök csak hosszú töprengés után szólalt meg:

- Nobilissimus, valóban ezt láttad? Hiszen akkor az istenség különös kegyelmében volt részed. Mert ez a jel a csodálatos és bűvös pentagramm…

- Mi az, hogy pentagramm? - kérdezte Constantinus, mivel nem tudott görögül. Ugyan Hosius sem tudott, de a varázsötszög nevét és jelentését Kaldutól rég megtanulta.

- A pentagramm az a varázserejű ötszög, amely megvédelmez a balsors ellen, és biztosítja életünk tökéletességét, sőt minden vállalkozásunk végső sikerét. Úgyszólván az élet igazi titka ez a jel, amelyet százezer ember közül legfeljebb egy, ha megláthat. Az istenség különös kedvezése és kiváltsága, ha földi ember megláthatja. A régi öregek mesélték, és sokan közülük meg is írták, hogy tudomásuk szerint eddig csak két embernek volt pentagramm-látomása, Nagy Sándornak és Augustusnak…

- Nagy Sándornak… Augustusnak… - visszhangozta Constantinus.

- Igen - ragadta meg a püspök villámgyorsan az átszellemülésnek ezt a pillanatát -, és ennek a látomásnak éppen az a különös értelme, hogy ha megjelent két eszményképednek, akkor harmadszorra éppen téged tüntet ki vele az istenség, mintha csak szóval mondaná: Nagy Sándor és Augustus világbirodalmának örököse vagy!

- Ez hát az isteni küldetés jele - mondta Constantinus, szinte révületben. - És azt is mondd meg: vajon megjelenik-e még, életem nehéz pillanataiban?

- Soha többé - felelte rá határozottan a püspök -, mert a kiválasztott történelmi hősnek egyetlen látomásból kell megértenie az istenség akaratát. Aki nem érti meg, az elmulasztotta életének legnagyobb és mindenesetre egyetlen lehetőségét.

- Én megértettem! - mondta rá Constantinus átszellemülten. Ennyi kedvező előjel s ily gondos előkészítés után a legnagyobb lendülettel és győzelmi akarattal indult meg a pompásan fölszerelt és megszervezett hadsereg Maxentius ellen. Ablavius cégéres tolvaj volt, de a hírverést remekül végrehajtotta, a legnagyobb sikerrel Italiában.

Maxentiusnak voltaképpen csak Rómában voltak elszánt hívei és csapatai; ezeket részben apja millióival hódította meg, részben a szenátus támogatásával. A nagy tekintélyű birodalmi kormányzótestület tudniillik már több mint három évtizede duzzog és sértve érzi magát, mert Diocletianus csak névleges fővárosnak hagyta meg, de a valóságos fővárosok, azaz hatalmi gócpontok javarészt Italián kívül voltak, úgyhogy az ősi szenátus tekintélyével együtt a hatalmát is elveszítette. Róma valamennyi Augustusra és Caesarra haragudott a mellőztetés miatt, és ezért szegődött Maxentiushoz, úgyhogy az ő révén megint a birodalmi főváros dicsőségében tetszeleghetett.

Rómában tehát nem fogott Ablavius buzgó hírverése, de annál nagyobb sikert aratott az italiai városokban. Róma is nyögte Maxentius garázdálkodását, de meg se moccanhatott, mert a legiók valósággal belefojtották a lelket, viszont az italiai városok, amelyek szintén keservesen megszenvedték a bitorló rémuralmát, szomjasan szívták magukba Ablavius propagandájának elképesztő csodáit és ígéreteit, és repesve várták a Helios-kegyelte szabadító érkezését.

Constantinus és hadserege azzal a törhetetlen bizakodással indult a hadjáratra, hogy Italia népe tárt karokkal várja. Ez pedig már maga fél győzelem volt.

A legiók a galliai Lugdunumban gyülekeztek, a Rhodanus-parti kikötővárosban. Ez a nagy forgalmú város volt a galliai folyami hajózás gócpontja, a kereskedők collegiumainak, vagyis szakmai egyesületeinek székhelye; jómódú polgárai főképpen borral, agyagedényekkel, vászonfélékkel, üvegtárgyakkal kereskedtek, ők szállították egész Galliának az italiai olajat, Italiába és más tartományokba pedig a fémipari termékeket és a híres agyaglámpákat; a folyami és tengeri kereskedelem révén persze a hajótulajdonosok is jól megszedték magukat.

A Fonteius és az Umbrenus kereskedőcég még az udvarnak is szállított Treviribe.

A lüktető életű és eleven forgalmú nagyvárosnál alkalmasabb helyet alig találhattak volna a Maxentius ellen mozgósított legiók gyülekezésére. Már az is lelkesítőn hatott a harcosok hangulatára, hogy a város, főleg a kikötő tömegei tomboló lelkesedéssel fogadták a Rhenus mellől, Galliából és Hispaniából szakadatlan áradatban érkező csapatokat, amelyek azon a mérhetetlen területen gyülekeztek, ahol az Arar a Rhodanusba torkollik. A szőlőkkel borított dombhajlatokról jól láthatták a katonák a gazdag nagyváros ragyogó templomait, középületeit, palotáit, s a fény és pompa mellett a szegényparasztok, rakodómunkások és matrózok ütött-kopott szennyes viskóit.

Constantinus, kíséretével együtt, magas emelvényről szemlélte a csapatok felvonulását.

Mellette állt Concordius és Talio, háta mögött a főpapok: Hosius, Oromasdes és Vettius Rufinus, Helios főpapja. A katonák hozzászoktak, hogy a hadseregben az augur és személyzete éppoly nélkülözhetetlen, mint a szakács vagy a zászlótartó, vagy az ezredes, most mégis föltűnt nekik, hogy Helios-pap, Mithras-pap, sőt keresztény pap is csatlakozott a csapatokhoz.

Nyilván azért, gondolták, mert ez egészen rendkívüli hadjárat; égi jelek és látomások előzték meg, s ezekből kétségtelen, hogy Constantinus az istenség sugallatára száll harcba, s ezért Helios-Apollo-Krisztus minden papja segíti, támogatja és imádkozik érte, csakúgy, mint a tábori augur. Ezúttal a jelek mind kedvezők, úgyhogy Aurelius Justinus, a hadsereg élén vonuló II. Italica legio közkatonája, miközben a pöfögő rézüst előtt sorba állt agyagcsajkájával a jó illatú juhhúsos kásáért, nevetve odaszólt a bajtársának: „Annyi itt a biztató jel, hogy Hercules úgyse! ha mind beválik, nem is hadjárat lesz ez, hanem séta Rómába!”

Közvetlenül a vezéri emelvény előtt sorakoztak a „pia fidelis”, azaz „megbízható és hűséges” jelzővel kitüntetett II. Italica legio önállósított zászlóaljai, amelyek a Rhenus jobb partján állomásoztak, Divitia városka táborában, Colonia Agrippinával szemben: Valerius Germanus signifer, hatalmas termetű, izmos férfi, emelte magasra a vastag tölgyfarúd felső párkányára erősített ezredjelvényt, a bronzból öntött nőstényfarkast, Róma városának az alapítás óta szent jelképét. A signifer sisak helyett bivalybőr fejvédőt viselt, még a két szarv is rajta volt, vállait és hátát bivalybőrből cserzett takaró, mellét és ágyékát bőrpajzs védte; mivel fegyvertelen volt, a legio legerősebb, legvitézebb és legügyesebb harcosainak gyűrűje tömörült körülötte az ütközetben, amikor szüntelenül és fáradhatatlanul oly magasra kellett emelnie a hadijelvényt, hogy a katonák mindenünnen jól láthassák, éppúgy, mint a centuriók keresztbenálló kék sisaktaréját. A signifer marcona külseje és jelvénye - különösen ha vadkan, sárkány, farkas, egyszarvú s más efféle szörnyeteg volt - már az ütközet elején megriasztotta az ellenséget; ha pedig megtörtént, hogy néhány ellenséges katona a csata forgatagában megközelítette a szent jelvényt, és a védőharcosok gyűrűje meglazult, a signifer nemegyszer két marokra fogta a rúdját, és a boldogabb végével csépelte a vakmerő támadókat. Valerius Germanus bőrpán-célján öt csillogó érdemérem tanúskodott róla, hogy az effajta közelharcnak kiváló mestere volt. Constantinus személyesen ismerte, és sokszor kitüntette és megjutalmazta.

Közvetlenül a II. Italica legio mellett tömörültek a Lugdunumban állomásozó legiók: a VIII.

Augusta pia fidelis és a XXII. Primigenia; utánuk a Rhenus-vidéki Castra Vetera két csapatteste, a XV. Primigenia és a XXX. Ulpia legio; aztán Novaesium helyőrsége, a XX.

Valeria, amely a kitüntető Victrix, vagyis a „Diadalmas” elnevezést viselte; a XIV. Gemina, vagyis ikerlegio, amely a Martia Victrix, vagyis „Mars diadalmas serege” címmel büszkélked-hetett; a hispaniai Legio város „pia felix”, vagyis „megbízható és szerencsés” jelzőkkel kitüntetett legiója, a VII. Gemina, s végül az I. Minervia „pia fidelis” legio, amely utóvédje volt a mintegy nyolcvanezer főnyi seregnek. Feladata az volt, hogy elkísérje a hadsereget a határig, s onnan visszatérjen állomáshelyére Lugdunumba, mert a városban csak az I.

Minerviának ezek a cohorsai maradnak majd helyőrségül.

A végtelen síkságon a signiferek magasra emelték a legiók ezüst sasait és csillogó bronz csapatjelvényeit, mikor Constantinus fölemelte jobb karját, és a katonaság meghallotta az allocutio első harsányan felzengő szavait. Ebben a pillanatban a Caesar mögött egy signifer magasra emelte a pentagrammot, amelynek vörös üvegkristályai szikrázva tündöklöttek föl az őszi napsütésben. A csapatok zúgó morajjal fogadták a soha nem látott jelvény felbukkanását, és mivel nem ismerték, titokzatos varázserőt sejtettek mögötte, és még lelkesebben, a győzelem biztos tudatában indultak meg a II. Italica pia fidelis legio után. A nyugodtan és tervszerű pontossággal menetelő hadsereg Vienna elhagyása után két ágra szakadt: az északi ág Cularo vámállomás, a déli pedig Brigantio város irányában vágott neki az Alpesek félelmetes óriás hegyeinek, amelyek ekkor már korántsem voltak járhatatlanok, mert Augustus óta itt, az Alpis Cottia gerincein kitűnően megépített hadiút húzódott Gallia Cisalpina, vagyis Felső-Italia dombos és sík területére.

A kis Segusio határváros katonai őrségét a II. Italica előőrsei egyetlen rohammal elsöpörték, s ezután már semmi akadály sem volt az első számbavehető erősségig, Augusta Taurinorum városáig. A Constantinus-hadsereg harapófogójának két ága itt csukódott össze: a város menthetetlenül áldozatul esett a XX. Valeria és a XIV. Gemina legio rohamának.

Concordius tábornok a kémjelentésekből jó előre értesült, hogy milyen ellenséges csapattestek várják Felső-Italiában. Meg is jegyezte az alpesi átkelés után a haditanácsban: - Ez a Maxentius annyit ért a haditudományhoz, mint tyúk az ábécéhez. Micsoda ostobaság szétszórni az erőit s egyes városokat védeni, ahelyett hogy a mienknél kétszerte nagyobb seregével már itt a Padus vonalán elállta volna az utunkat, és nyílt ütközetre kényszerített volna bennünket.

- Bár én egy csöppet sem félek a bitorlónak szedett-vedett legióitól - szólalt meg Terentius Titullus, a II. Italica parancsnoka -, mégis bizonyos, hogy megkönnyítette a feladatunkat. És kissé szégyellem is, hogy teljes és érintetlen haderőnkkel ilyen csipcsup osztagok ellen harcolunk.

- El sem tudom képzelni, kinek az agyában születhetett meg az a gondolat, hogy nagyvárosok védelmére lovasságot vezényeljen - jegyezte meg szakszerűen Talio.

- Méghozzá páncélos lovasságot! - vágta rá gúnyosan Concordius. - No de én méltó fogadtatásban részesítem őket!

Hogy Concordius valóban méltó fogadtatásról gondoskodott, az bebizonyult Augusta Taurinorum előtt. Ezt a nagyvárost, amely bizonyos mértékben Italia kulcsa volt - nem belülről védték, ahogy a józan stratégia elvei szerint várakat védeni kell, hanem kívülről, mégpedig barbár lovassággal, amelynek lovait és lovasait páncéllemezek borították tetőtől talpig.

Concordius, mivel kémeitől tudta, hogy ez a majdnem sebezhetetlen lovasság várja őket Augusta Taurinorum falai alatt, már Lugdunumban vasvégű bunkókkal és csákányokkal fegyverezte föl a XIV. Gemina legiót, s amint most felbukkant a páncélos lovasság, a rettenthetetlen Mars legió irtózatos lendülettel rávetette magát a lovasokra: a csákányosok a lovasok fejét verték szét, a vasbunkósok rettenetes csapásokkal összezúzták a lovak lábait, úgyhogy alig egyórás harc után az egész lovasság a földön hevert, sőt a lezuhant lovak még a lovasaikat is agyonnyomták. Ugyanezt megismételte a XIV. legio Brixia alatt is, és most már Felső-Italiában csak egy vár maradt, amely ellenállhatott: Verona.

És Verona ellenállt. Oranius tábornok, a vár parancsnoka, kétségbeesetten látta, hogy a Segusiótól kezdve megriasztott és szétvert Maxentius-csapatok maradványai mind Verona várába menekültek; fegyelmezésük és ellátásuk súlyos gondokat okozott a tábornoknak. A várba beözönlött csapatok rémülten beszéltek Constantinus látomásairól, az ötszögű csillagról, a jóslatokról, az égi seregek támogatásáról, és minden egyéb csodáról, ami szinte mesésre duzzasztotta már a Hosius-propaganda hírverését. Verona azonban kivételesen erős vár volt, és Oranius remélte, hogy akármennyire rontják a fegyelmet és mételyezik a harci hangulatot a betolakodók, sikerül megvédenie a várat.

De veszedelmesen fogyott az élelmiszer és a védők türelme és kitartása is, amit erősen megrendített az idegen elemek uszítása, és ezenfelül az ostromgépek is napról napra gyengítették a vár falait és bástyatornyait. Oranius minél előbb el akarta dönteni a mérkőzést, de Constantinus is hosszallotta az ostromot; ha Verona sokáig feltartóztatja, Maxentiusnak ideje lesz újjászervezni haderejét és kétszeres túlerejével akárhol s akármilyen váratlanul megtámadni a Verona előtt veszteglő támadó sereget. De úgy látszik: Oranius volt a türelmetlenebb, mert mielőtt még Constantinus döntő lépésre szánta volna el magát, a veronai tábornok támadott. Mégpedig nagyon ravaszul kieszelt hadicsellel.

Egy délután feltárult a vár déli kapuja, s hatalmas lendülettel kirontott a védősereg. Az ostromlók alig várták ezt a pillanatot: szemtől szembe a II. Italica tartotta fel a rohamot, balról a XX. Valeria Victrix, jobbról pedig a XIV. Martia Victrix karolta át a védőket, s Concordius már-már azt hitte, hogy hamarosan összeomlik ez a kétségbeesett kitörés, ő pedig a győztes ostromlósereggel legkésőbb egy óra múlva bevonulhat a várba.

A jogosan remélt győzelem azonban végzetes vereségre fordulhatott volna, ha Talio nem figyel föl valami egészen szokatlan jelenségre. A csetepaté kellős közepén, amikor éppen támadásra indította eddig tartalékban várakozó századát, feltűnt neki, hogy a támadó sereg háta mögött, jó messze délkelet felé, az Atesis jobb partján húzódó erdőből sűrű madárrajok röppennek föl. Egy szempillantás alatt felötlött benne az a gondolat, hogy az erdő madarait megzavarták, s bizonyára nem békés gombaszedők vagy szerelmes párok bent az erdőben, hanem kemény léptű katonák: lábuk dobog, fegyvereik zörögnek. Egy perc sem telt belé, máris ott termett Concordius mellett, és lihegve közölte vele az erdő titkát.

Constantinust értesíteni pillanatok műve volt.

- Nobilissimus - mutatott az Atesis-parti erdő felé a tábornok -, Oranius ott lappang az erdőben: meg akar kerülni bennünket!

Parancsőrtisztek rohantak a következő pillanatban, a XIV. legio kivált a kapu előtt zajló csatározásból, két részre oszlott, s a cserjés domboldalak védelme alatt készenlétben várta az erdő felől a támadást. És mikor a fák sűrűjéből kibukkant Oranius s nyomában a védősereg két zászlóalja, hogy hátba támadja az ostromlókat: a dombok mögül rájuk rontott kétfelől a XIV. legio, s olyan gyűrűbe szorította őket, hogy szinte moccanni sem bírtak. Constantinus maga vezette a rohamot, vörösen szikrázott feje fölött a pentagramm, de az ellenséget még ennél a szokatlan mágikus jelnél is jobban megriasztotta Constantinus mindent elsodró harci lendülete. Oranius a zászlóaljaival együtt holtan maradt a csatatéren, fejét levágták, lándzsára tűzték, s a XIV. legio most már ezzel a hadijelvénnyel rohamozta meg a déli kapu előtt még mindig szívósan harcoló védőket; de mikor ezek meglátták parancsnokuk véres fejét, sorra megadták magukat. Constantinus kiadta a parancsot:

- Foglyok nem kellenek!

Maxentius felső-itáliai katonáiból alig néhány tucatnak sikerült a mészárlás elől az erdőkbe menekülnie.

A Caesar aranynyaklánccal, a legnagyobb katonai kitüntetéssel jutalmazta meg Taliót.

Ezzel a győzelemmel megnyílt az út Róma felé. Maxentius a felső-itáliai védelemre tett föl mindent, s egészen Rómáig sehol sem volt már számba vehető hadereje. A győzelmi lakomán meg is jegyezte Constantinus:

- Ennek az embernek vagy elment az esze, vagy fogalma sincs a hadvezetésről. A felső-italiai baklövés után most elköveti a másodikat is: Rómában és Róma környékén vonja össze egész haderejét!

- Azt hiszem, nobilissimus - mondta rá Hosius -, már ő is tudja, hogy ezt a háborút elvesztette.

A mi feladatunk: minél gyorsabban végezni vele.

Igaz: Veronában egy hetet időztek, mert rendezni kellett a harcokban kissé megzilált csapatokat, s végig kellett nézni a győzelem örömére naponta megtartott gladiátori viadalokat.

Az amfiteátrumot Diocletianus építtette, még tíz éve sincs; a gyönyörű fehér márványépület nézőterén naponta huszonkétezer katona élvezte a válogatott gladiátorok viadalait. De akármilyen pompás szórakozást nyújtott a veronai pihenő, mihelyt a csapatokat rendbe szedték, Constantinus indulást parancsolt. Éles hangú sípok friss ütemeire vágott neki a hadsereg a hosszú útnak, mégpedig három oszlopban, védekezésül minden meglepetés ellen: a három hadoszlop állandóan összeköttetésben volt egymással. Bononiától kezdve a Via Aemilián, majd a Via Flaminián, Florentiától pedig a Via Cassián és a Via Clodián vonult a hadsereg: úgy fésülte végig Italiát, mint óriási borona. A fő erő Constantinus vezetésével a Via Clodián közelítette meg Róma környékét. Maxentius-csapatokkal egész útjukon nem találkoztak; ha egyik-másik városban netalán volt egy centuria vagy cohors mint névleges helyőrség, az nyomban nyakrafőre megadta magát. Saena város helyőrsége is egyetlen felszólításra letette a fegyvert. Constantinus a II. Italica élén bevonult a városba; hadoszlopának többi egysége a város körül húzódó hegyek és dombok tövében ütött tábort. A főhadiszállás a tanácsházban volt: a decuriók, a városka elöljárói ott rendeztek be szállást a Caesarnak, vezérkarának és testőrségének.

Másnap, miután a továbbvonulás terveit megállapították, az esti órákban kihallgatásra jelentkezett Hosius. A sorozatos álmok, jelenések, jóslatok, főleg pedig a pentagramm feltűnése óta a Caesar kissé elzárkózott környezetétől, és ritkán bocsátott maga elé valakit; Talio volt az egyetlen, akinek ezentúl is bármikor szabad volt belépnie hozzá; Fausta nem élvezte ezt a kivételes kedvezményt; sőt a nélkülözhetetlen Hosius sem, de Talio bejelentése után a Caesar azonnal fogadta.

- Nobilissimus - kezdte a püspök -, rendkívül fontos dolgokat kívánok tudomásodra hozni.

Ablavius most közölte velem, hogy római ügynökének, Alfius bankárnak egyik alkalmazottja kiszökött Rómából, és fontos híreket hozott. A katonai felderítőktől úgy tudtuk, hogy Maxentiusnak százhetvenezer gyalogosa és tizennyolcezer lovasa van; most kiderült, hogy ez túlzás. Haderejének magva, a tízezer főnyi praetorianus gárda és hat gyalogos legio, mintegy hetvenezer ember bent van a városban, tízezer főnyi lovassága és még három legio a városon kívül táboroz. Hadserege tehát nagyobb, mint a miénk, de a javarésze fegyelmezetlen kisázsiai zsoldos: ezek a garázda elemek rettegésben tartják a város lakosságát, rabolnak és erőszakoskodnak, a hadvezetőség nem bír velük, hiszen ezeket csak fegyveres harc árán lehetne megfékezni, s ez végzetes és kockázatos eljárás volna, mikor úgyszólván Róma kapui előtt állunk.

- Majd mi elvesszük a kedvüket a garázdálkodástól.

- Talán már most is észre lehetne téríteni őket, ha Alfius futárja becsempészné azt a kiáltványodat, amelyben közlöd a várossal, hogy az istenség sugallatára érkezel, a győzelem biztos ígéretével, s azoknak, akik megadják magukat, akár polgárok, akár katonák, kegyelmet hirdetsz.

- Helyeslem. Alfius terjessze kiáltványomat! A pentagramm is legyen benne.

- Ha kegyelmeskednél megengedni, nobilissimus, én mást javasolnék.

- Beszélj.

- Kegyelmes Caesar - kezdte Hosius -, mint bizonyára tudod, már hosszabb ideje foglalkozom csillagászati és meteorológiai megfigyelésekkel. E tanulmányok módszerét még ifjúkoromban tanultam meg az alexandriai főiskolán, a híres Kaldu professzortól. Megfigyeléseimet bőven volt alkalmam folytatni Cordubában, s ott rengeteg számítást végeztem a nap, a hold, az üstökösök és egyéb égi jelenségek feltűnésére és szerepére vonatkozólag. Sürgősen el kell mondanom neked, nobilissimus, hogy a közeli napokban olyan égi jel feltűnésére számíthatunk, amelynek döntő szerepe lesz ebben a hadjáratban, s utána egész további pályád alakulásában, főleg a vallási és politikai egység megteremtésében.

- Ismeretlen égi jel? - csodálkozott Constantinus. - Döntő szerepe lesz? Vajon mi lehet?

- Meteorológiai megfigyelések szerint ilyenkor, a szép nyári időszak elmúltával, mikor az égboltot vékony fehér fátyol borítja, néha fodros-réteges felhőalakzatok jelentkeznek; régen megállapították, hogy az ilyen felhők apró jégkristályokból állnak. Ennek a millió meg millió jégkristálynak a tengelyei mind egymással párhuzamosan helyezkednek el, s ha a nap fénye rájuk esik, ezt a fényt minden egyes kristály azonos szög alatt töri meg. Ha ezt a fényjelenséget a földről nézzük, a megtört fényt körnek látjuk, amely belül vöröses, kívül kékesfehér.

Néha ezek a hatszögletű jégkristályok olyan tömegben keletkeznek, hogy erős napsütésben nem egy, hanem két fénykarika mutatkozik, s néha, eléggé ritkán, az is megtörténik, hogy fényoszlopok metszik a fénykarikát, vízszintesen vagy függőlegesen, vagy mindkét irányban egyszerre. Ez a fénykereszt, ahogy a tudósok nevezik, oly ritka tünemény, hogy teljességgel igazuk van a be nem avatott embereknek, ha isteni jeladásnak tekintik. Egyébként latinul corona a neve, vagyis koszorú, ebben az esetben fénykoszorú; bár nem tudok görögül, hiszen az alexandreiai főiskolán szeretett mesterem egyiptomi és latin nyelven magyarázott nekem, de azért megjegyeztem, hogy a görög neve halos vagy halo, s a jelentése „kör, pajzs, nap-udvar”. Ez a halo, ha két fényvonal metszi, pontosan olyan, mint a Helios-papok ruházatán a napkarikába foglalt egymást metsző két vonal.

- Tehát ez a fénykereszt Helios jele? - kérdezte Constantinus.

- Annyi kétségtelen, hogy égi jel - felelte Hosius -, s ennélfogva a Napisten jele, akár Apollónak nevezik, akár Heliosnak, akár Mithrasnak, akár Krisztusnak.

- Vajon ez lehetne hát az eljövendő egységes vallás jele?

- Feltétlenül mindenki elfogadná ezt a mélyértelmű jelt, a zsidók kivételével, mert ők ragaszkodnak egykori királyuk, Dávid, hatágú csillagához. A vallási egységbe sem lehetne őket belevonni, mert nem ismerik a magasztos Helios-vallást; az ő istenük neve Adonáj, vagyis Úr, de még a főiskolán úgy hallottam, hogy tulajdonképpen szamárimádók.

- Maradjunk csak a fénykeresztnél - vágott a szavába a Caesar. - Azt mondtad az elébb, hogy a közeli napokban tűnik fel ez az égi jel. Nos, mikor?

- Megfigyeléseimből arra következtetek, hogy tíz nap múlva, mégpedig déltájban, amikor a legerősebb a nap fénye, és csak az a bizonyos vékony fátyolfelhő lebeg az égbolt egyik részén.

Akkor ragyog fel a fénykereszt. Úgy számítottam ki, hogy a halo akkor tűnik fel, amikor Róma alá érünk. Én előre kihirdetem, hogy Constantinus kedvéért Helios égi jelt mutat majd, a győzelem zálogául.

- Hogyhogy? Talán a katonák is meglátják? Az egész hadsereg? Nemcsak én? - kérdezte Constantinus meglepetten.

- Mindenki látja majd - felelte Hosius -, és az a jó, mert így az égi jel letagadhatatlan, szent bizonyosság. Mindenki látta, de mi magyarázzuk meg az értelmét és jelentőségét!

Constantinus hadoszlopa Saenából egyenesen nekivágott Clusiumnak, az ősi etruszk városnak, és innen kezdve a Via Cassián vonult Róma felé. Volsinii városka mellett pihenőt tartottak, s aztán már csak a kis Vaccanae völgymélyedésében táboroztak le, a Sabatinus tó közelében, hogy innen majd úgy déltájban nekivágjanak az utolsó útszakasznak Róma felé.

De az indulásból egyelőre semmi sem lett. Hosius intézkedésére minden csapattestben kihirdették, hogy mielőtt a hadsereg Róma alá ér, Constantinus kedvéért, a győzelem zálogául és ígéretéül, soha nem látott égi jel ragyog fel a fehér fátyolos mennyboltozaton. A katonák azóta, hogy Clusiumban az égi jel feltűnését kihirdették, izgatottan kémlelték az eget, s különösen a déli és kora délutáni órákban nyugtalankodtak. Némelyek komoran, szorongó félelemmel várták a tüneményt; mások vidáman és a biztos győzelem reményében; de voltak konok kételkedők is, akik nem voltak hajlandók elhinni, hogy az istenség csodálatos jeladásait emberek előre megjövendölhessék. Természetesen ezeknek sejtelmük sem volt a csillagászati és meteorológiai jelenségek törvényszerűségeiről. Ugyanilyen volt a hangulat a másik két hadoszlopnál is: mert mind a három hadoszlopnak kihirdették az égi tünemény minden órában várható megjelenését. Hogy azonban milyen lesz ez a tünemény, azt Hosiuson kívül csak maga Constantinus tudta.

A katonák vonakodva szedelődzködtek, a vezényszavak végighullámzottak a csapatokon, a síposok ajkukhoz illesztették hangszerük fúvókáját, és már csak az intésre vártak, amikor hirtelen felmorajlott az egész sereg: a katonák levegőbe lendített karral mutogattak az égboltra, sokan térdre vetették magukat, egyesek hangosan kiáltoztak rémületükben, s minden pillanatban várták, hogy rájuk szakad a világ, a legtöbben azonban néma megilletődéssel bámulták a meglepő fénytüneményt, és mikor mindenki tudomásul vette, hogy nem omlott össze sem az ég, sem a föld, és sem vízözön, sem tűzfolyam nem pusztította el a világot, akkor egyszerre megelevenedtek, s meggyőződtek róla, hogy a tünemény nem csapást és pusztulást, hanem isteni segítséget és győzelmet jósol annak a Caesarnak, akit az álmok, látomások és jelek - mint a pentagramm is - az istenek kegyeltjének hirdettek. És most egyszerre, átszellemülten, lelkesen és felszabadultan harsant ezer meg ezer torokból, rajongó reménykedéssel:

- Égi jel! Égi jel!

Ebben a hangulatban menetelt a hadoszlop egészen a Via Flaminia és a Via Tiburtina találkozásáig, ahol végre egyesült a másik két oszloppal, éspedig a Saxa Rubra nevű sziklás hegyig, amelyet épp vörösesbarna kőzetéről neveztek Vörös Sziklának. A jobb parton Vei volt a legközelebbi város, a Tiberis bal partján pedig az ősi Fidenae; Vei és a folyó jobb partja közt pompázott a Veientanum nevű császári birtok és villa, valamikor Augustus feleségének, Liviának a tulajdona.

Concordius ugyan vakon bízott Constantinusban, de azért bizonyos aggodalommal állapította meg, hogy seregük jócskán megfogyott. Terentius Titullus megnyugtatta: - Neked mint tapasztalt tábornoknak, nem kell mondanom, hogy erre a létszámcsökkenésre már az induláskor számítottunk. Hiszen tudtuk, hogy nemcsak az elfoglalt várakban, hanem a közép-itáliai városokban is kisebb-nagyobb megszálló csapatokat kell hagynunk. Tehát csökkent a harcosaink száma, de hozzá kell tennem: nem csökkent az ereje. Kisebb hadsereg könnyebben mozgatható, főleg ha igazi harcosokból áll. Meggyőződésem szerint a II. Italica egy centuriája többet ér, mint Maxentiusnak egy egész csürhe legiója.

- Bár tudom, hogy sohasem szabad fitymálni az ellenséget, ezúttal példát veszek önbizal-madról, és erre elsősorban az égi jel jogosít föl. Meg kell mondanom, hogy Constantinus haditerve is számot vetett ezzel a tényezővel.

- Megmondom - felelte Terentius Titullus -, hogy én a katonáim fegyelmében és vitézségében jobban bízom, mint az égi jel hangulati hatásában.

- Vedd úgy, hogy a kettő együtt mégis nagyobb erő, mint mindegyik külön-külön.

- Te pedig, kedves Concordius barátom, gondolj arra, hogy azok odaát vajon nem látták-e az égi tüneményt?

- Hogy mondod? - riadt meg Concordius. - Vajon látták-e? Ha jól meggondolom, hát Rómában éppúgy láthatták Maxentiusék, mint mi Vaccanaeban. Hiszen a nap is látható Veronában, Saenában, Rómában s akárhol egyformán.

- No látod, barátom? És ha Maxentiusék is azt hirdetik majd, hogy az égi jel az ő győzelmük záloga, és ezzel tüzelik majd katonáikat? Be kell látnod, hogy bármily erkölcsi erő is az istenség jeladása, mert én is hiszek benne, azért mégiscsak katonáink fegyelmén, harci készségén, bátorságán és győzelmi akaratán múlik a siker.

Így gondolta ezt Constantinus is. Miután vezérkarával bevonult a Veientanum villájába, az egykori Livia-villába, éjjel-nappal a várható ütközet tervein dolgozott velük, egyidejűleg pedig Róma ostromán, arra az esetre, ha Maxentius bezárkóznék a városba. A legsúlyosabb gondot az esetleges ostrom terveinek kidolgozása okozta, mert józan ésszel alig lehetett elképzelni, hogy egy hadvezér nyílt terepre vonuljon ki, ahelyett hogy bent maradna a jól védhető várban, hiszen az ilyen óriási erődítmény megvívásába már nagyon sok tehetséges és kiváló hadvezérnek beletört a bicskája.

Napokig lázasan dolgoztak, és csak az étkezések idejére hagyták abba a munkát. Egyik vacsorán megszólalt Hosius:

- A villa főkapuja fölött a márványoromzaton ezt a felírást olvastam: „Ad lauros”, és kérdezem, vajon mit jelenthet ez: „Villa a babérágakhoz”, vagy akár „babérkoszorúkhoz”. Azt hiszem, helyesen értem ezt az ősi felírást, ha győzelmünkre vonatkoztatom. Mert nyilván nem ok nélkül vezérelt ide bennünket az istenség.

- Ki tudhatja ezt jobban, mint Vecasius? - vetette föl a kérdést Concordius, aki otthon is szeretett ingerkedni az udvari titkárral, azon az ürügyön, hogy Vecasius mindent elolvasott, és mindent megtanult, sőt mi több: mindent tud.

- Nos, Vecasius - nevetett felé az aranyláncos Talio -, hic Rhodus, hic salta!

- Hosius őnagysága fején találta a szöget: az elnevezés valóban egy régi győzelemre vonatkozik, s ha ő most várható győzelmünkre magyarázza, jó nyomon jár. Hogy világosabban beszéljek, elmondom a villához fűződő mesés történetet. Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy ennek a villának más neve is van: „Villa a fehér tyúkokhoz”. Egykor Liviának, Augustus császár feleségének a birtoka volt ez a Veientanum, Livia építtette a pazar villát, s mikor Augustus feleségül vette, ide vonultak vissza élvezni a mézesheteiket. Történt azonban, hogy Augustusnak háborúba kellett mennie, s Livia egyedül maradt itt, és remegve várta, mikor tér vissza férje, s vajon győzelemmel tér-e meg. Amint tehát egy ízben itt üldögél a kertben, sas repül el a feje fölött. Livia fölnéz, s látja, hogy a sas a karmaiban tartott fehér tyúkot leejti; a sebesült állat Livia lábai elé esett, s akkor látta az Augusta, hogy babérágat tart a csőrében. A császárné elsikoltotta magát örömében: „Győzelem!”, és rögtön parancsot adott, hogy ápolják a tyúkot, és ültessék el a babérágat. A monda hozzáteszi, hogy Augustus valóban győztesen tért haza, a ledugott babérágból gyönyörű fa lett, a fehér tyúkokat pedig azóta is szaporítják és gondozzák a villában. Azóta hagyománnyá vált, hogy a császárok a győzelmük után ebben a kertben dugják földbe a diadalmenetben viselt babérágat. Azóta a diadalmi babérágakból sűrű erdő nőtt a villa körül.

- Jó volt meghallgatni ezt az ősi mondát - jegyezte meg Hosius -, legalább figyelmeztetjük majd Constantinus urunkat, hogy ne felejtse el a győzelem után elültetni a babérágat.

Constantinus tudniillik nem volt jelen az étkezéseken: a pentagramm-látomás óta egyedül étkezett; enni és inni még az étekfogó rabszolgák sem láthatták.

Ebben a szándékos és tervszerű elzárkózásban szüntelenül álmaival és látomásaival foglalkozott; elragadtatásából, rajongásából és hallucinációiból csak azokban az órákban kényszerítette vissza magát a valóságba, amikor a haditervekkel foglalkozott. De ilyenkor is keményen, szinte megszállottan ragaszkodott elgondolásaihoz, mert - így mondta - minden tervét az istenség sugallta. Most már abban a meggyőződésben élt, hogy a jelek révén közvetlen összeköttetésben van az istenséggel.

Dolgozószobáját abban a teremben rendezték be, amely valamikor Livia hálószobája volt.

Ennek a harmincöt láb hosszú és tizennyolc láb széles teremnek a falait olyan pompás falfestmények díszítették, amelyekhez képest Cerellius treviri falfestményei egy csöppet sem mutatták, hogy a festőművészet az Augustus óta eltelt háromszáz év alatt a tökéletesség magasabb fokára jutott. A treviri festmény érdekes és humoros mondai eseményt ábrázol, gazdag természeti háttérrel; a Babérvilla művésze egyetlen gyümölcsös- és virágoskerttel festette tele a terem négy falát.

Mikor egyszer Constantinus a tábornokokkal kilovagolt a Saxa Rubrához, gondosan megvizsgálni és fölméretni az esetleges csata terepét, Vecasius bevezette a dolgozószobába a püspököt:

- Nem hiszem, hogy nagyságod bárhol a világon láthatott volna ilyen tökéletes művet. Mind a négy fal ugyanannak a kertnek más-más részeit ábrázolja, mintegy folytatólagosan; az embernek az az érzése, amint a falak mentén végigmegy, mintha kertben sétálna, s éppenséggel ebben a festett kertben. Azt hiszem, az idősebb Plinius könyvében olvastam, hogy a művészet e csodájának alkotója Ludius mester, Augustus korának kiváló tehetségű festőművésze.

- Csalóka festmény - jegyezte meg Hosius -, mert a festő olyan távlatot tudott adni ennek a kertnek, hogy az ember szinte valóságosnak érzi: az imént majdnem átléptem ezen az alacsony fehér korláton meg a bokorrózsák rácsos kerítésén. A fehér korlát hellyel-közzel, szabályos távolságokban bemélyed s minden ilyen falmélyedésben egy-egy dús lombú fenyőfa zöldül, ahány, annyiféle. A korláton túl, ameddig a szem ellát, díszfák és gyümölcsfák sűrű ligete virul: babér, ciprus, pálma, közben körtefák, birsalmafák, gránátalmafák… Nézze nagyságod azt a kéktollú, sárga begyű madarat: hegyes csőrével fölvágta a vörös bélű gyümölcsöt, és vígan lakmározik rajta. De annyi ebben a kertben a madár, hogy szinte minden fára jut belőlük: ide-oda röpködnek, fölrebbennek, lehuppannak, pipiskednek, az ágakon hintáznak, csipegetik a gyümölcsöket, s az ember szinte azt várja, hogy ebben az elíziumi boldog kertben egyszerre csak elkezdenek énekelni.

- Kiválóságod tudja - szólalt meg a püspök -, hogy egy csöppet sem vagyok fogékony a képzőművészetek iránt; az én érdeklődésemet teljesen leköti a királyi művészet: a csillagászat.

De ez a festett kert, ez a buja virágzás, a rózsák, margaréták, szegfűk, pipacsok, liliomok, tubarózsák, harangvirágok, a fekete, piros, kék, zöld, sárga, fehér tollruhában pompázó madarak és főképpen az arany, piros, sárga és halványzöld színű duzzadó gyümölcsök elbűvölnek.

Szinte küszködnöm kell magammal: minduntalan szeretném átlépni az alacsony falat és leheveredni odabent a selymes, magas fűben, a fényes levelű fagyalbokor tövében…

Ebben a pillanatban madárdal csattant fel: Hosius meglepetten kapta föl a kertről a fejét.

Vecasius mosolyogva legyintett:

- Semmi, semmi. Csak az igazi madarak dalolnak. Lám, a művészet varázsa még a csillagok s a számok varázslóját is így megejti. Olvastam valahol, hogy Tiridates armeniai király, mikor Nero vendége volt, a császár meghívására kirándult ebbe a villába, s ezt a friss, sárgáspiros, duzzadó körtét annyira megkívánta, hogy le akarta szakítani; megdöbbenéséből csak az térítette magához, hogy a falat markolászta: akkor pattant le a festményről ez az ujjhegynyi darabka.

Vecasius egészségesen fölkacagott, Hosius azonban komoly maradt, mert úgy érezte, hogy a titkár az armeniai király baklövésével az ő érzéki csalódásán is csúfolódott.

- Augustus márványszobra, kint a kertben, domborműves mellpáncéljával és fölséges testtartásával maga a megtestesült uralkodói méltóság - szólalt meg nyugodtan Hosius.

- Ha a kertből jön be az ember ebbe a terembe, feltétlenül úgy érzi, hogy ez a festmény a kert folytatása. Csak éppen szebb.

- Nem - vágta el Hosius szárazon -, mindig a valóság a szebb.

Pedig Hosius voltaképpen önmagát cáfolta meg ezzel, hiszen hiába volt csillagász és matematikus, mégiscsak asztrológiával, jóslással, varázslattal, álmok és látomások csűrésével-csavarásával foglalkozott, tehát olyasmivel, aminek édeskevés köze van a valósághoz. Nem hitt ugyan természetfölötti erőkben és jelenségekben, de az volt a megingathatatlan meggyőződése, hogy az emberek hiszékenysége határtalan, tehát éppen ennek a kiaknázása révén irányíthatók legjobban.

Föl is vetette később ezt a kérdést Vecasius, mikor Ludius kertjéből lejöttek a valóságos kertbe, sőt megtoldotta egy másik kérdéssel is:

- Nagyságod Helios-hivő, így mondja. Meg is magyarázza, hogy keresztény püspök létére azért Helios-hivő, mert a keresztények istene is Helios, csak éppen Krisztus néven. Tisztelettel megkérdezem, hogyha Krisztus is Helios, mért kell neki külön vallás? Mért nem egyesülhetnek a keresztények a Helios-hivőkkel?

- Ugyanazért, amiért a napkultuszban is van külön Apollo-, külön Mithras- és külön Helios-kultusz.

- Ezek csak külsőségek - mondta rá Vecasius -, a lényeg ugyanaz.

- Miért van hát akkor három Napisten-felekezet? - vitatkozott a püspök. - Ha a kereszténység különállása akadálya a vallási egységnek, akkor a három Napisten-felekezet is az.

- Akkor viszont én szíves engedelmeddel megkérdezem, hogyha valamennyien Helios-hivők vagyunk, Constantinus urunkkal együtt, mért buzgólkodik nagyságod különösképpen a kereszténység érdekében, s mért állítja egy sorba ama zsidó Krisztust az ősi Apollóval, vagyis Heliosszal? Talán azért, mert nagyságod keresztény pap? Nagyságod szerint a kereszténység a legtökéletesebb formája a Helios-vallásnak?

- Kiválóságod fején találta a szöget: ez a meggyőződésem. A kereszténység azért a legtökéletesebb Helios-vallás, mert felvette és magába olvasztotta minden többi Helios-vallás, sőt hozzáteszem: a zsidó vallás tanításait és szertartásait. Ezért bátran nevezhetném egyetemes vallásnak, amely minden más kultusznál alkalmasabb arra, hogy a vallási egység magja legyen. Ezzel a felfogásommal, azt hiszem, leghatásosabban szolgálhatom Constantinus célját: a vallási egységet s ennek természetes következményét: a birodalom egységét.

Vecasius nem azért volt jogász, hogy ennyiben hagyja a dolgot: - Nagyságod tehát abban fáradozik, hogy a kereszténység legyen az uralkodó vallás.

Aurelianus császár, idestova ötven éve már, a Helios-kultuszban találta meg az egységesítő vallási erőt. Mért kell ezt a fejlődést megbolygatni?

- Azért, Vecasius, mert a kereszténység a frissebb és fiatalabb erő. Vegyük csak a Mithras-kultuszt: beleragadt az elavult külsőségekbe, akárcsak az Apollo-kultusz az áldozatok és szertartások megmerevedett formaságaiba. Mi a tanításaiból és szertartásaiból átmentettük és korszerűsítettük mindazt, ami nem avult el, tehát új fejlődés csírája lehet. Ezért akarom meggyőzni Constantinust is, hogy a kereszténység a legkorszerűbb Helios-vallás, és hogy a birodalom egységét csak a mi istenségünk, Krisztus tudja megteremteni.

- Ki az a Krisztus tulajdonképpen?

- Zsidó rabbi volt, új zsidó felekezetet alapított.

- Ez a kereszténység?

- Nem. A kereszténységet mi alapítjuk meg, akik összefoglaljuk benne a múlt és a jelen minden vallási bölcsességét, Krisztus neve alatt, aki a mi istenségünk.

- Nagyságod hiszi, hogy Krisztus isten, éppúgy, mint Apollo, Helios és Mithras?

- Egyiket sem hiszem. Én természettudós vagyok.

- Tehát végül is mi ez a Krisztus?

- Egy friss, fiatal és haladó mozgalom lobogója.

- Meg kell vallanom: engem mint jogászt, nagyon érdekelt mindaz, amit nagyságod mondott.

De mivel jogász vagyok, szeretem tisztázni a fogalmakat: amennyiben a kereszténység arra tör, hogy uralkodó vallás legyen, ha ezt a célt elérte, megállíthatatlanul tovább lendül, hatalmába keríti az uralkodót, s akkor már nem lesz haladó mozgalom, hanem éppen győzelmeinek és sikereinek megtartása érdekében visszatartó erővé válik, és mikor az uralkodóval együtt az uralkodást, vagyis az imperiumot, a politikai hatalmat is megszerzi, akkor éppenséggel az egykori haladó mozgalom lesz a haladás legádázabb ellensége. Csak meg akartam mutatni nagyságodnak: hová vezet a csodák, látomások és jelenések útja.

- Mindegy, Vecasius. Ha győzünk, mindegy. Mindig a győztesnek van igaza.

Ebben a pillanatban tűnt fel Constantinus és kísérete a babérerdő keskeny ösvényén, és belépett a kertbe; a tyúkok és csirkék, abban a hiszemben, hogy ez az ember most azért jött, hogy szemet szórjon nekik, eléje futottak, és nagy csapatban köréje tömörültek. Vecasius a püspökkel együtt fölállt a félkörű márvány padról, amelyen eddig ültek, és rámutatott a váratlan jelenetre:

- Íme, a babérágak és a fehér tyúkok! Ez is jelkép! Amint így látom itt urunkat, a közmondás jut eszembe: albae gallinae filius, ami ugyan annyit jelent, hogy „fehér tyúk fia”, azonban bízvást érthetjük így: szerencsefia.

Másnap reggel a „szerencsefia” sürgősen hívatta Hosiust.

- Hosius - fogadta a belépő püspököt -, az éjjel álmot láttam. Ifjú istenalak jelent meg álmomban, rámutatott az égi jelre, amelyet Vaccanaeban láttunk, és így szólt: „Ezt az égi jelt kovácsoltasd katonáid pajzsára és zászlaira is, mert akarom, hogy ezzel a jellel győzz.” Jól megjegyeztem a jelt: olyan volt, mint az égen feltűnt napkereszt, csak a két átlóját, amely egy görög X betűt mutat, középütt egy függőleges egyenes vonal metszette át. Hogyan magyarázod ezt az álomlátást, püspök? Én úgy láttam, hogy az istenalak ugyanaz az Apollo Grannus volt, aki annak idején a Vosagus völgyében, abban a kis márványkápolnában, Victoria kísére-tében megjelent nekem. Eddig rendben van, de mit jelent a napkereszten a függőleges vonal?

- Uram - felelte Hosius rövid gondolkodás után -, az ifjú isten valóban Apollo volt, galliai látomásod Apollója: helyesen ismerted föl. Azonban a napkereszt függőleges vonala arra figyelmeztet, hogy mégsem teljesen azonos a két istenalak: amaz Apollo Grannus volt, emez pedig Apolló-Krisztus, vagyis az örökkévaló és örökké sugárzó Helios keresztény alakja, az én Krisztusom. Ha a napkereszt függőleges vonalát a felső végén kissé behajlítom, a görög P betű alakját veszi fel, s így a napkereszt Krisztus nevének két első betűjévé alakul.

Nyilvánvaló, hogy ez a mi keresztény Apollónk, vagyis Krisztusunk azt kívánja tőled, hogy az ő szent nevének kezdőbetűit helyezd zászlaidra s katonáid pajzsára, az aranyfényben ragyogó napkörbe foglalva, s ígéri, hogy ha ezzel a jellel indulsz a csatába, tiéd a győzelem.

- Hosius - szólalt meg a Caesar izgatottan, s tekintetét révülten az ég felé fordította -, nekem most már úgy rémlik, hogy ott Vaccanaeban, az égi jel alatt is ezt a felírást láttam, igen, ugyanezt: „Ezzel a jellel győzz!”

- Láttad, nobilissimus? - kérdezte halkan a püspök, aki jól tudta, hogy a halo-jelenség alatt semmiféle felírás nem volt, és nem is lehetett. A jégkristályok sem a latin, sem a görög betűket nem ismerik, s éppen elég tőlük, hogy ilyen hatásos fénytüneményeket tudnak létrehozni. A püspök kérdésére Constantinus magához tért: - Most már nem is csak rémlik nekem, hanem határozottan emlékszem, hogy láttam. Te talán nem láttad, püspök? A katonák sem látták?

- Mindent láttunk, uram, csak a felírást nem - felelte Hosius, és diadalmasan folytatta: - s éppen ez vall arra, hogy a mi Krisztusunk ezt a megbízást csak neked adta!

- Valóban ez az értelme az istenség kijelentésének?

- Más nem lehet - jelentette ki határozottan Hosius. - Csak te láttad, uram, csak neked szól az égi üzenet, csak veled közölte Krisztusunk az új jelt, a győzelem titkát.

- Az istenség tehát kezembe adta a győzelem kulcsát - mondta rá Constantinus határozottan, erélyesen és magabiztosan -, ami annyit jelent, hogy nekem adta a talizmánt, amellyel diadalmaskodom ellenségeimen. Most már bizonyos, hogy a bitorlót elpusztítom, és ha még lesz ellenségem, aminthogy máris van kettő, sorra megsemmisítem valamennyit!

Elhallgatott, s tekintete révülten meredt a mennyezet stukkói felé, mintha legalábbis újra látná a tündöklő égi jelt, most már természetesen a győzelmet ígérő felírással.

Ludius festményének tarka madárkái néma bámulattal adóztak az emberi képzelet e szemfényvesztő és csodálatos játékának.

Hosius pedig, miközben mereven és szertartásosan kihátrált a teremből, ezt gondolta magában: „Íme, a varázslat hatalma! Ehhez képest gyerekjáték volt a kynonpolisi halottfeltámasztás!”

Miközben Constantinus mesteremberei lázasan dolgoztak és ezerszámra kalapálták az „istenség égi jelét”, és tucatszám festették a keresztrudas zászlókra, a labarumokra, a fénykörbe foglalt hatágú napkeresztet, Rómában mintha mindenki elvesztette volna a fejét. A szertelen és szenvedélyes Maxentius kezdte érezni, hogy ezt a hadjáratot gyökeresen elhibázta, hadserege jó részét elfecsérelte a felső-italiai harcokban, a magukra hagyott közép-italiai helyőrségeket feláldozta, Róma védelméről nem gondoskodott, s rémülten eszmélt rá, hogy ha nem akarja fegyelmezetlen, gyülevész hadseregével együtt itt a városban felkoncoltatni magát, akkor feltétlenül nyílt harcra kell kiállnia, mégpedig minél előbb, mielőtt az ellenség benyo-mul a városba. Mikor látta, hogy végzete elháríthatatlan, legalább az utolsó napokban fenékig ki akarta élvezni hatalmát, úgyhogy ez a harminckét éves fiatalember olyan gyalázatosságokra és gyilkosságokra vetemedett, amelyek mellett a gonosz és elvetemedett vén Maximianus minden undorító gaztette szinte elhalványult. Mikor Alfius futárja újból megjelent Constantinus főhadiszállásán, meglepetten látta, hogy a „Babérvilla” főkapuja fölött ott ragyog a bronzból vert hatágú napkereszt.

- Mi ez? - kérdezte - hiszen a napkereszt olyan, mint egy körbe rajzolt görög X betű, ez meg hatágú.

- Ezt a jelt mutatta az istenség Constantinus urunknak, álmában, és lelkére kötötte, hogy ezzel induljon harcba, mert ez a győzelem záloga - magyarázta a futárnak Talio.

- Egyébként rajta lesz a jel katonáink pajzsán és zászlóinkon is, megnézheted - tette hozzá Terentius Titullus. - Amennyire tőled és gazdádtól telik, fűnek-fának el kell mondani és széltében-hosszában híresztelni, hogy Constantinus olyan varázsjelt kapott az istenségtől, amely bűvös erejével feltétlenül biztosítja a győzelmet. Ügynökök, kikiáltók, piaci árusok terjesszék ezt a hírt és főleg kocsmárosok és cifralányok, mert a katonákhoz ezek férkőznek hozzá legkönnyebben.

- És mindenkit bőven meg kell fizetni - szólalt meg Hosius, aki eddig némán üldögélt a tanácskozóasztalnál, Vecasiusszal együtt. - A költségeket Ablavius letétjéből fedezzétek, és ismétlem: ne fukarkodjatok!

- Ezt a propagandahálózatot már régebben megszerveztük - jelentette a futár -, és bár nem olcsó, de jól működik. Egy nap múlva Róma másról sem beszél, mint az égi jelről, a mágikus talizmánról és Constantinus elháríthatatlan győzelméről.

- Ez tehát rendben van - szólalt meg Vecasius -, de most végre te mondd el, milyen híreket hoztál a városból? Milyen hatással volt Maxentiusra az égi tünemény?

- Maxentius nem látta, mert éppen aznap déltől estig részegen fetrengett a palotában. Mikor este annyira-amennyire kijózanodott, jelentkezett az augurok testületének feje, mert az augurok feladata volt az égi jelek magyarázata; Maxentius azonban elzavarta. Mikor aztán a főaugur nagyon istenkedett, végre az Augustus beleegyezett, hogy vékony aranyláncon függő Abraxas-amulettet viseljen a nyakában; az amulett oroszlánfejű sárkányt ábrázolt, fején hétsugarú napkorona, mellette hármas svastika és X alakú napkereszt. Bűvös erejű talizmán ez, kétségtelenül, de kérdem én: ha a császárt meg is védelmezi, mi lesz a város lakosságával s főleg a hadsereggel?

- A lakosság felszabadul, a hadsereget megverjük - jelentette ki határozottan Terentius Titullus tábornok. - Mondd meg inkább, milyen hatással volt a népre az égi jel?

- Illustrissimus, a lakosság megriadt, a nők és gyerekek kétségbeesetten sikoltoztak, a férfiak, polgárok és katonák valósággal megostromolták a mágusok és asztrológusok boltjait a Marcellus-színház és a Circus Maximus árkádjai alatt, és valóságos vagyonokat fizettek jóslatokért, amulettekért és átoktáblákért. Mondanom sem kell, hogy a legtöbben Maxentiust átkozták meg, s éjjelente rengeteg ember lopakodott fel a Palatinusra: megvesztegették az őröket, hogy ne nézzenek oda, amikor a császári palota küszöbe alá dugják a szörnyű átkokkal teleírt ólomtáblákat. Ha a tizedrésze megfogan, a bitorló gyalázatosan pusztul el.

- Megfogan - jegyezte meg szárazon Hosius.

- Mi történik még a városban? - kérdezte Vecasius.

- Maxentius, mintha a vesztét érezné, szabadjára ereszti szenvedélyeit, aljas indulatait, gyilkos ösztöneit s mindenekfelett fékezhetetlen kéjvágyát. Barbár ázsiai katonái naponta összefognak néhány fiatalasszonyt vagy lányt, a császár ágyába hurcolják őket; Maxentius kiválogatja a javát, s másnap a meggyalázott feleségeket és lányokat visszaküldi otthonukba. És az elaljasodás és gyávaság oly mérhetetlen, hogy sem polgár, sem szenátor nem akadt eddig, aki tiltakozni merészelt vagy bosszút állt volna.

- Gyalázat! - csattant fel dühösen Talio.

- Mégis akadt valaki - szólt közbe csöndesen Concordius -, igaz, hogy nem férfi, hanem asszony. Kémet fogtunk tegnapelőtt, de nem kötöttük fel azonnal, hanem előbb alaposan kikérdeztük. Elmondta, hogy egy szenátor a császár követelésére gyáván meghunyászkodott és beleegyezett gyönyörű és erényes felesége kiszolgáltatásába. A barbár zsoldosok le is mentek az asszonyért, átadták neki férje levelét, amelyben megparancsolja neki, hogy a katonákkal azonnal jöjjön föl a palotába, mert a császár vele kívánja tölteni az éjszakát. Az asszony előbb megrémült, aztán erőt vett magán, és mosolyogva kérte a katonákat, hogy várjanak néhány percet, csak a szobájába megy, felcsatolni legszebb ékszereit, hogy méltóképpen járuljon a császár elé. A katonák hiába várták vissza. Negyedóra múlva behatoltak a szobájába: ott feküdt az asszony holtan; tőrt döfött szívébe, hogy megmeneküljön a gyalázattól.

- Lucretia - jegyezte meg halkan Vecasius.

- Folytasd - fordult a futárhoz a püspök.

- A lakosság a végsőkig elkeseredett a szennyes kéjenc efféle erőszakoskodásai miatt, de még jobban felháborította ennek a veszedelmes őrültnek a véres mágiája; mindenáron szerencsés jeleket akar látni, s a papokat és más csatlósait arra kényszeríti, hogy terhes nők hasát felvágják, és az éretlen magzatból jósoljanak, vagy újszülötteket gyilkoltat meg, hogy beleik-ben keressenek a papok győzelmet ígérő jósjeleket, sőt oroszlánokat vágatott le, hogy szívüket megegye, s párolgó vérükre ráolvastasson mágusaival, és ezzel a varázslattal szellemeket és halottakat idézzen, megtudni tőlük a jövendőt. Palotájában folyik a vér, s már ő maga is valóságos kísértet: annyira gyötrik a bosszúálló démonok éjjel-nappal, hogy rémületében kiköltözött a palotájából, és lent a városban, az egyik testőrtiszt házában rendeztetett be lakást magának.

- Az elfogott kémtől tudjuk azt is, hogy a lakosság igenis fellázadt a zsarnok ellen, de vad szír és szkíta íjászaival kegyetlenül elfojtotta a zendülést: egyetlen napon ötezer embert nyilaztak le ezek a barbár zsoldosai. A legfontosabb, amit megtudtunk tőle, az, hogy csak a praetorianu-sai fegyelmezettek. Ez a tízezer főnyi testőrség engedelmeskedik neki; csak ezek a számba vehető harcosok, többi katonája csőcselék.

- Akkor fényességed bizonyára azt is megtudta, hogy végül is kitör-e hadseregével Rómából, vagy bezárkózik-e a városba? - kérdezte Vecasius.

- Természetesen hadvezetőségünk már napok óta tudja, hogy Maxentius nyílt harcra akar kiállni, sőt a haditerveink is készen vannak. Azért jártunk napokig a Saxa Rubra felé.

- Hadd jegyezzem meg, illustrissimus, hogy ő nem „akar”, hanem kénytelen ütközetre kiállni: hajtják a démonok, és hajtja a város lakossága; attól tart, hogy az elsőnél dühösebb lázadás tör ki; a nők elhurcolása, a vagyonosak kivégzése és vagyonuk elkobzása, vagyis a határtalan becstelenség, erőszakoskodás és gyilkolás miatt akkora az elkeseredés, hogy odabent nem érzi már biztonságban magát. És tetézi mindezt az egyre kínosabb élelmiszerhiány; napok múlva olyan éhínség tör ki Rómában, aminőt még nem élt meg ez a város. Hozzá kell tennem, hogy a raktárakban bőven van gabona, de Maxentius nem engedi kiosztani az éhezőknek, hanem mindent a maga katonacsürhéjének tartogat, hogy hitvány zsoldosai a faképnél ne hagyják. A raktárakat szigorúbban őrzik, mint Róma kapuit.

- Jó tudni - jegyezte meg Terentius Titullus -, hogy a győzelem után Róma népének is, a mi hadseregünknek is bőven lesz kenyere. Mert sem a nép, sem a katonaság nem lakik jól babérral: kenyér kell neki!

- S még jobb tudni - mondta rá nyugodtan Concordius -, hogy Maxentius bármely pillanatban megindulhat, tehát a támadás talán már holnapra várható. Megnyugtatlak benneteket: a Caesar parancsát ma este hirdetjük ki az egész hadseregben. A parancs értelmében holnap hajnalban csapataink elfoglalják állásaikat a Saxa Rubra dombjain, s lehetőleg a dombok mögött és az erdőben, hogy a Rómából kivonuló ellenség csak akkor vegyen észre bennünket, amikor már késő. Ma éjjel még rövid haditanácsot tartunk.

Alfius futárja fejeskáposztával megrakott parasztkocsin estefelé visszament Rómába; mikor megérkezett Alfius lakása elé, a kocsija üres volt: az éhes emberek percek alatt szétszedték a csábító s főleg nyersen is élvezhető rakományt, s boldogok voltak, hogy a kertész ügyet sem vetett rájuk, csak egykedvűen bóbiskolt a bakon, s közben-közben gépiesen suhintott egyet az ostorával. Örült, hogy hazajutott, mert a város olyan volt már, mint a felbolydult méhkas: mindenütt fáklyák lobogtak, kürtök harsogtak, vezényszavak pattogtak, katonaoszlopok meneteltek. A Via Lata volt az útvonaluk, s amint elérték a Porta Flaminia vonalát, a kürtök elnémultak, s a csapatok csendben vonultak tovább az északnak húzódó Via Flaminia holdfényben derengő szalagján.

A városfalon túl, a nagy Tiberis-kanyarban, ott ahol északnyugat felől a Via Cassia beletorkollik a folyó jobb partján húzódó Via Flaminiába, egyszerre fölfehérlett előttük a Pons Milvius tömör íve. A hidat pontosan 532 évvel ezelőtt építtette Caius Flaminius censor, a róla elnevezett nagy fontosságú hadiúttal együtt. Az ívelt hídpályát a parti hídfőkön kívül négy vaskos és zömök pillér tartotta, ezeket pedig laposan ívelő, kissé nyomott, de tömör boltozatok kötötték össze. Olyan volt ez a híd, mintha az örökkévalóság számára építették volna.

Az élen menetelő műszaki századok nem kanyarodtak fel a hídra, hanem egyenes irányban tovább haladtak a folyó bal partján, és körülbelül egy római mérföldnyire a Milvius-hídtól megálltak, és munkához láttak. A munka nem volt nehéz: a Tiberis-kanyarban jó előre lehor-gonyzott, széles fedélzetű folyami szállítóhajókat egymáshoz láncolták, s gerendákból és deszkapallókból néhány óra alatt hidat vertek a Tiberisen. A hajóhíd eléggé széles volt és erős, de mikor készen lett, még jobban megerősítették, mert a folyó ijesztően kezdett dagadni: az őszi esőzések miatt megáradt, és olyan erős volt a sodra, hogy a hidat tartó hajók vadul táncoltak a hátán.

Constantinus előreküldött felderítői az éj leple alatt az ellenség minden mozdulatát meglesték, és jelentéseik negyedóránkint szabályszerűen érkeztek harcálláspontjára: Maxentius hajóhidat veretett, s ebben a pillanatban két hídon áradt hadserege a Tiberis jobb partjára; a praetorianus gárda megszállja mind a két híd jobb és bal parti hídfőit; Maxentius lovassága átkel, nyomában a gyalogság, de mikor a sereg éle eléri a Cremera patakot, amely éppen a bal parti Fidenaevel szemben ömlik a Tiberisbe, jelentő lovasok száguldanak visszafelé, azzal a hírrel, hogy a Saxa Rubra megközelíthetetlen, mert az egész tömböt félkörben átfogja Constantinus hadereje. Mivel Constantinus harcvonalának jobbszárnya majdnem a Via Cassia vonaláig ért, Maxentius rémülten látta, hogy nem tud kijutni a síkságra, mert ha megindul a Saxa Rubra megkerülésére, Constantinus jobbszárnya azonnal átkarolja, tehát Constantinus gyorsasága és hadvezető művészete arra kényszerítette, hogy szépen besétáljon az egérfogóba.

Maxentius hadserege e pillanatban a jobb parton sorakozott föl, háttal a folyónak. Szemben vele, a dombokon és a sziklák mögül sűrű rajokban özönlöttek le Constantinus legiói: a balszárnyon Concordius, a középen maga a Caesar vezényelte a csapatokat; Terentius Titullus, a jobbszárny parancsnoka, a II. Italica élén, egyelőre nem mozdult; az ő harci feladata az volt, hogyha a Caesar és Concordius megszorítja Maxentiust, az egyetlen egérútját elállja, mert erre kellett menekülnie, hacsak nem akarta, hogy beleszorítsák a folyóba.

Amint a Saxa Rubra lejtőin lezúdultak Constantinus legiói, s élükön maga a fővezér, Maxentius katonái megriadtak: a pajzsokon és a zászlókon a fölkelő nap fényében megragyogtak a csillogó napkeresztek, s a Maxentius-katonák rémülten kiáltozták: „Az égi jel! Az égi jel!”

És amikor egyre sűrűbben rajzottak ki az erdőkből a napkeresztes zászlók és katonák, Maxentius harcosai megérezték, hogy az ellenségnek olyan talizmánja van, amelyen az ő vezérüknek semmiféle varázslata nem vehet erőt. Constantinus és Concordius egyszerre vetette harcba csapatait, s az égi jeltől megigézett Maxentius-sereg nem bírt ellenállni roha-muk vad és elsöprő erejének. Inkább öldöklés volt ez, mint csata: Maxentius már a harc első órájában látta, hogy helyzete reménytelen; a Caesar jobbszárnya és derékhada könyörtelenül ránehezedett, és ellenállhatatlan erővel nyomta a megáradt folyó felé.

A bitorló nem sokat habozott: sarkantyúba kapta lovát, és vezérkarával együtt villámsebesen nekivágott a Via Flaminiának, hogy seregével ugyanazon az úton meneküljön Rómába, amelyen jött; hadserege rendetlen gomolyagban tódult utána.

Constantinus, mikor látta, hogy az ellenség menekül, Talio kíséretében felkaptatott a Cremera jobb partján a legmagasabb dombra, s onnan nézte, merev figyelemmel, a csata utolsó felvonását. Odafordult szárnysegédjéhez, aki vezérével együtt csak percekkel ezelőtt vált ki a harcból:

- Odanézz, Talio - s a jobbszárny felé mutatott -, most nyújtja ki Terentius Titullus a jobbszárny vonalát… a II. Italica halálos biztonsággal kezdi fojtogatni az ellenség torkát… a legio a hidak felé nyúlik… a XIV. Gemina csatlakozik… most karolja át a hidakat… Az élen maga a tábornok… mindjárt becsapódik az egérfogó ajtaja.

- Nobilissimus, ha szabad megjegyeznem, ebből a gyáva hordából nem sokan jutnak el már Rómába: a II. Italica százával szorítja a folyóba a menekülőket. Vérük vörösre festi a megáradt folyó haragosan hullámzó vizét… A XIV. Gemina már a Milvius-hídhoz közeledik, elővédjei harcban állnak a praetorianusokkal… Uram, még ezt a tízezer testőrt!… aztán győztünk!

Talio izgalma a Caesarra is átragadt; lemutatott a hajóhídra: - Nézd! Mint a megkergült birkák! Ott túl a Milvius-híd s mégis mind az innenső hídnak rohan; gázolják, tapossák, taszigálják egymást… Hát nincsenek vezetőik? Hisz ezek még menekülni se tudnak! Százával hullanak a folyóba!

A hajóhíd abban a pillanatban szakadt szét, amikor Maxentius vad vágtában éppen a közepére ért: lovastul belezuhant a tarajló hullámokba.

- Nézd, uram! - mutatott le Talio izgatottan. - Ott a bíborköpeny… a császári diadém… elsodorja az áradat… kapálódzik… lova úszni akar, de a hullák elállják az útját; már a part közelébe vergődött… visszazuhan, s gazdájával együtt sodorja a víz a Milvius-híd felé…

Élők alig jutnak át az egyetlen hídon, a halottak is nehezen bújnak át zömök ívei alatt: megtorlanak a pillérek mellett, és feltornyozódnak a boltozatokig. Maxentius diadémos feje is ott lóg lefelé az egyik hullarakás tetejéről.

- Az eleje csata volt, a vége mészárlás - szólalt meg Constantinus. - És az öldöklés most a Milvius-hídfőknél folytatódik. Nézd, a praetorianusok a bal parti hídfőn is kitartanak; ezek az utolsó leheletükig harcolnak. De nem ám azért, mert hősök, hanem azért, mert nem akarnak a kezembe kerülni! Herculesre! irtózatosan megbüntetném őket árulásukért, hogy a gyalázatos bitorlót támogatták. Ez volt az egyetlen igazi csapattest Rómában, és ha itt nem mészároltatja le magát oktalan és értelmetlen önfeláldozásával, még sok gondot okozhatott volna nekem, így jobb.

Csak este végződött az ütközet, mikor már az utolsó praetorianus is összerogyott a hatalmas termetű Aurelius Justinus közkatona irtózatos kardcsapása alatt. Ez a közkatona a Milvius-híd bal parti védőcsapatával viaskodott a VII. Gemina Pia Felix hispaniai legio egyik szakaszában; már azt hitte, vége a csatának, s mehetnek vacsorázni, amikor egy sebesült praetorianus utolsó erejével combon sújtotta a kardjával, de ez volt az utolsó harci cselekedete életében, mert Aurelius Justinus mérgesen visszafordult, s egyetlen kardcsapással átmetszette a torkát.

Ekkor látta meg az „utolsó” praetorianust, aki még harcolt. Egy pillanat alatt végzett vele. Ez volt a Milvius-híd mellett leviharzott csata legeslegutolsó kardcsapása. A hispaniai legio a II.

Italica és a XIV. Gemina újjárendezett oszlopaival a hős Terentius Titullus tábornok vezetésével elindult Rómába, hogy megszállja a várost, megtisztítsa a martalócoktól, és biztosítsa a lakosság nyugalmát, addig is, amíg bevonul másnap a főerő, a Caesar vezetésével.

„Végre!”, sóhajtott fel Aurelius Justinus, és hüvelyébe csattantotta kardját. „Végre kimos-hatom a sebemet!” Letépet egy széles sávot a bőrmellvértje alól kilógó tunikájából, s úgy-ahogy kimosta sebét a folyóparton, a hullatorlasz miatt megrekedt vízben, aztán bekötözte sebét, amely egyáltalán nem volt súlyos, meg se kottyant neki. Azért kissé pihentetni akarta a lábát, leült a hídfő pillérjének tövében, s egykedvűen nézte a műszaki csapatok munkáját: a hullahegyekhez lesodródott ladikokba ugráltak, és hosszú csáklyákkal taszigálták a vízbe a hullákat. Aurelius Justinus csak nézte-nézte, hogyan apad a hullahalom, egyszer csak lekiáltott az egyik csáklyás katonának:

- Hé, testvér, vigyázz! Nem a bitorló ott az a bíborköpönyeges? Ott, a pillér mellett?

- De alighanem - kiáltott vissza a hidász, és a csáklya kampóját belevágta a hullába, aztán intett az evezősöknek, megindultak, s az egykori Maxentiust kivonszolták a partra. Épp akkor lovagolt át a Milvius-hídon Constantinus, mellette Talio, mögötte az a bizonyos Zabas, aki a leghűbb kutyája volt, s mellesleg házi hóhéra is azóta, hogy Alexandreia ostrománál megmentette az életét. Constantinus meglátta a bitorló hulláját, s hátraintett Zabasnak: - Csapd le a fejét!

Zabas teljesítette a parancsot, sőt parancs nélkül is rögtön lándzsára tűzte a diadémos fejet.

Constantinus tudomásul vette a sikeres műveletet, s megállt a bal parti hídfőben.

- Nobilissimus - szólalt meg mellette Talio -, kegyes engedelmeddel őrjáratokat küldtem ki Nomentum felé, továbbá az Anio torkolatához s onnan Fidenaebe, mert ezrével menekülnek arrafelé a bitorló katonái: összefogdostatom őket.

- Helyes - bólintott a Caesar -, s a többi a te gondod, Zabas. De nem kell személyesen végezned ezt a mocskos munkát; te csak a tisztekkel végezz, a közlegényeket bízd a szír íjászokra. Azt akarom, hogy írmagjuk se maradjon ezeknek a martalócoknak!

- Megértettem, uram - felelte Zabas, és a lándzsa meg sem rezzent a kezében.

Arelius Justinus nézte a jelenetet, hallotta a párbeszédet, de nem ismerte ezt a vörös köpenyes és vörös sisakforgós tábornokot, s bár régi katona volt, nem tudta, mi lehet az a furcsa jelvény az ezüstpáncélján. Látta ugyan a jelvényt a keresztrudakról lecsüngő rövid, négyszögletes szövetzászlókon, de a VII. legiónak nem jutott ilyesmi, ő meg csak rohamozott és vagdalko-zott, és eddig nem volt ideje megkérdezni. Mit is törődik vele? Sokkal jobban tetszett neki az aranynyaklánc a fiatal százados páncélján; sokért nem adná, ha ilyent kaphatna, csakhogy ezt nem közlegényeknek találták ki. Ajaj!

Besötétedett, mire a hidászok széthányták a hullatorlaszt, és a folyó vize átzúdulhatott a híd pillérei között. Constantinus és kísérete visszatért a villába, a legénység a harctéren heverő halottakat beledobálta a folyóba, és megkerülte a Saxa Rubra dombjait, hogy a táborban lepihenjen, miután kiadósan megvacsorázott, és a nyers sonkával tetézett kását bőven meglocsolta vörös borral. Nemsokára aludt a tábor, csak a villában voltak még mindig ébren.

Constantinus, mint az égi jelenség óta mindig, most is visszavonult, s nyugtalanul várta, hogy hátha újabb látomása lesz, lámpát sem gyújtatott, sötétben heveredett le pamlagára, és hamarosan elnyomta az álom, csak úgy, emberi módon, minden mennyei látomás nélkül.

A villában mélyen az éjszakába nyúlt az ünnepi vacsora, méghozzá Vecasius későn is érkezett, mert órákig diktálta a jelentéseket a győzelemről: Liciniusnak, Helenának, Faustának, Minervinának, a treviri hatóságoknak, a tartományi kormányzóknak, sőt Diocletianusnak és Matidiának is, s egyúttal meghívta őket a diadalmenettel kapcsolatos ünnepségekre és játékokra; egy hét alatt mindenki Rómában lehet, akire Constantinusnak szüksége van a győzelem után esedékes újjászervezésben. De máris sokan megérkeztek külön meghívás nélkül is, köztük néhány olyan ember, aki nemcsak fürdeni akart a „fölkelő nap” fényében, hanem a pecsenyéjét is meg akarta sütni a tüzén.

Ablavius hogy, hogy nem, már az ütközet előtt egy héttel bent lappangott Rómában, és Alfius jóvoltából mindenhová eljuthatott, mindent kiszimatolhatott, sőt Alfius futárja és első segédje, Apellas, még a császári palotába is bejuttatta, mikor Maxentius kiköltözött onnan. Sőt, Septimius Clarus szenátor, Maxentius orgiáinak főrendezője, ügyes mesterkedéssel a szenátusba is bevezette, mint a saját írnokát, persze rabszolgaruhában. Ablavius mindössze négy ülésen hallgatta a tanácskozásokat, s ezalatt százhét szenátor neve került a gyanúsak listájára. A jegyzékben első volt Septimius Clarus neve, s bizonyos, hogy Constantinus bevonulása után elsőnek került volna Zabas kezére, ha Alfius meg nem menti: tudniillik kereken egymillió denariusszal tartozott a bankárnak.

De azért nemcsak Ablavius tudott meg mindent másokról, hanem a Babérvillában is sok mindent megtudtak egyesek, elsősorban éppen róla. Hosius nem sajnálta a pénzt Apellastól, s ez még azt is elmondta, amit nem kérdeztek tőle. A püspök a napok óta gyűjtött adatokat épp most este jelentette Constantinusnak, azon a bizalmas külön kihallgatáson, amelyet a Caesar egészen kivételesen engedélyezett neki. Sőt, Hosius nemcsak tényeket és adatokat közölt a nobilissimusszal, hanem mindjárt javaslatokat is tett.

- Uram, holnap reggel győztes legióink bevonulnak Rómába, s én hódolattal javasolom, hogy ne mint Caesar, hanem már mint Augustus tartsd meg a diadalmenetet. Ez a rang most már jog szerint is megillet. A legiók pedig kikiáltanak.

- Püspök, tudnod kell, hogy a legióim már dicső atyám halála után kikiáltottak Augustusnak, később pedig a carnuntumi értekezlet hivatalosan is megadta nekem ezt a rangot, de én nem fogadtam el, s nem használtam az Augustus címet. Ismered felfogásomat: az ember csak akkor igazán Augustus, ha egyedül Augustus! Két Augustus mellett nem leszek a harmadik!

- Uram, bátorkodom megjegyezni, hogy Licinius hatvanöt éves, a Nikomedeiában garázdálkodó dák paraszt pedig nem számít. Liciniusszal úgyis szövetséget kötünk most: majd ő elintézi. És akkor már csak egy Augustus marad, és egy öregember élete igazán hajszálon függ, és ezt a hajszálat… el is lehet szakítani.

- Helyes az elgondolásod; Licinius jó hadvezér, könnyen elbánik azzal a kétbalkezes Daiával, őt magát pedig semlegesítjük.

- Hogyhogy, uram?

- Úgy, hogy elvétetem vele mostohatestvéremet, Constantiát. Nem éppen csinos nő; ragyás, duzzadt nyakú, püffedt arcú, azonfelül erélyes, nyelves, nagyhangú és főképp nagyravágyó: az Augusta-rangért hozzámenne egy lófülű, lófarkú, lólábú szatírhoz is; viszont Liciniusnak úgyis mindegy, hogy milyen nőt vesz feleségül.

- Szükség van erre a házasságra? - kérdezte Hosius kissé élesen.

- Persze hogy szükség van rá, hisz éppen a sógorság révén akarom ártalmatlanná tenni, így háború nélkül megszabadulhatok tőle.

- Uram, tisztelettel emlékeztetlek, hogy Maximianus apósod volt, Maxentius pedig sógorod!

Ellenségeidtől vagy vetélytársaidtól csak háború árán szabadulhatsz. A hatalomért meg kell harcolni. S ha Constantia maga volna a földre szállt Venus, Licinius akkor sem válnék őszinte barátoddá, aminthogy Fausta is ellenséged, hiába törődött bele kénytelenségből az anya-szerepbe: hiába szüli neked sorra a gyerekeket. És most hogy Maxentiusszal végeztél, nyomatékosan óvlak Fausta Augustától. Bocsásd meg, uram, hogy ilyen őszintén beszélek. Ez a kötelességem, ezért vagyok melletted.

- Igazad lehet - mondta rá Constantinus -, hiszen példáid bizonyítják, hogy az efféle házasság nem biztosítéka sem a barátságnak, sem a hűségnek. S mégis van legalább egy előnye; az, amit az imént mondtam: egy időre semlegesítjük Liciniust.

- Ebben viszont neked van igazad, uram. Csakhogy ezzel csupán elodázod a kérdés egyetlen megoldását: Liciniust is műtőkéssel kell kivágnod a birodalom testéből! A halogatás és időnyerés kérdése fel sem merült volna, ha akkor, Arelatéban, a gyerekeket is kiirtod az anyjukkal együtt. Szerencsére Theodora nem ütheti bele az orrát többé semmibe: ez csekélységem érdeme. De itt van még a három fia: három élő szemrehányás, három követelődző kérdőjel. A kérdőjelekre felelni kell, mégpedig keményen.

- Hogy érted ezt, püspök?

- Úgy, mint Arelatéban értettem.

- Nem! - tiltakozott a gyilkosság ellen Constantinus. - Akkor sem akartam, most sem akarom kivégeztetni a nyomorultakat, elvégre dicső atyám gyermekei, s főleg nem veszélyesek.

- Uram - makacskodott Hosius -, mindenki veszélyes, amíg él: apa, anya, testvér, feleség, gyermek, mindenki. Aki el akarja érni élete nagy célját, aki új világot akar teremteni, annak mindent és mindenkit el kell taposnia, aki útjában áll vagy állhat. Könyörtelenül. Minden érzelgősség nélkül!

- Tudod, hogy egy csöppet sem vagyok érzelgős, és ha kell, kíméletlenül végzek mindenkivel, aki keresztezni merészeli utamat. De ezt a három fiút egyelőre nem bántom. Csak befa-gyasztom őket. Mindegyik kap valami nyugalmas és zsíros hivatalt, és mindegyik mellé adok egy ellenőrt, egy tanácsadót, kimondom kereken: hóhért. Ez majd lehűti a vérüket, ha netalán pezsegni kezdene. Nyugodj bele, püspök, így lesz jó.

- Ha így akarod, uram, nem kardoskodom tovább az igazam, vagyis vélt igazam mellett.

Inkább megígérem, hogy olyan értelemben, mint az imént mondtad, én is egyik „hóhérod” leszek, hogy mindenféle rokonságod ellenében megvédelmezzelek.

- Számítok is hűségedre, Hosius.

- Holnap győzelmesen bevonulunk Rómába, s az ünnepélyes fogadtatás után az első szabad félórádban jelentkezik majd nálad leghűségesebb kopód, Ablavius…

- Hogyhogy? - kapta fel a fejét Constantinus. - Ablavius a városban van?

- Több mint egy hete. Látomásaid és jelenéseid leglelkesebb hirdetője, miután isteni küldetésed bizonyítékaival meghódította számodra Italiát és Rómát, úgyhogy az egész nép a város szabadítóját s a béke geniusát látja és várja személyedben, a csodatévőt és üdvözítőt. Ez az Ablavius közben fontos politikai munkát is végzett: részletes jegyzéket állított össze a gyanús személyekről, ellenségeidről, továbbá Maxentius cimboráiról és pribékjeiről. Csak Rómában több száz ilyen egyén szerepel a névjegyzékben, köztük százhét szenátor. Mi történik ezekkel?

- Irgalom nélkül kivégeztetem valamennyit. Megbízom Ablaviusban.

- Kalandos úton jutott be Rómába, Alfius bankár és Apellas számvevő segítségével.

Tanácsomra igénybe vette Silvester római püspök segítségét is, és ezért jutalom illeti meg Silvestert. Mert a római keresztényekkel együtt ő is sokat szenvedett Maxentius üldözése alatt, s már akkor hűségesebb és őszintébb híved volt, mint azok, akik most körülhízelegnek.

- A hűségért senkit sem illet külön jutalom, Silvestert sem, viszont a hűtlenségért és árulásért mindenki elveszi méltó büntetését. Megszabadítottam a keresztényeket a zsarnoktól és az üldözéstől, de éppígy megszabadítottam tőle a többi vallás híveit is, tehát minden állampolgárt. Silvestert nem ismerem, nem is érdekel, engem a vallási egység érdekel csupán.

Maradjanak hívek Helios tiszteletéhez és ne marakodjanak, mint az afrikaiak. Ha majd beszélsz vele, mondd meg neki, hogy a napkereszt, vagyis Helios nevében győztem: ehhez tartsa magát.

- Uram, Silvesternek előbb meg kell magyaráznom, hogy Helios tulajdonképpen azonos a mi Krisztusunkkal.

- Hát nem tudja?

- Uram, Silvester egyszerű ember; valamikor könyvmásoló rabszolga volt; egyébként csak ebben a foglalkozásában ragadt rá valami, mert semmiféle főiskolát sem végzett. De bizonyosra veszem, hogy megérti majd az összefüggéseket.

- Ajánlom is, hogy megértse. Egyébként gondoskodom róla, hogy a keresztény egyház is visszakapjon mindent, amit Maxentius elvett tőle. De főképp add értésére: ne azon rágódjanak, hogy Helios adta-e az égi jelt, vagy Krisztus, vagy mit tudom én, kicsoda, hanem egyet jegyezzenek meg: az égi jelt és a győzelmet hirdető látomást én kaptam, Constantinus, és csak ez a lényeges!

- Igenis, szentséges Augustus - hajolt meg Hosius, és távozott.

Constantinus most már nem tiltakozott a megszólítás ellen.

Mikor Hosius belépett a tricliniumba, félbeszakadt az élénk társalgás, és mindenki érdeklődéssel fordult felé, hiszen Constantinustól jön, aki az égi jelenések óta meglehetősen elzárkózik.

- Nos, mit mond a nobilissimus? - kérdezte Vettius Rufinus, a Helios-főpap.

- Talán úgy akartad kérdezni, perfectissimus, hogy „mit mond az Augustus?”

- Melyik Augustus? - kérdezte Vecasius, aki épp ebben a pillanatban lépett a terembe. - Kiről beszéltek, barátaim? Liciniusról vagy Maximinus Daiáról?

- Constantinusról, egregius - felelte a püspök könnyed hangon.

- Végre! - kiáltott föl lelkesen Vecasius.

- Igen - fűzte hozzá nyugodtan Gallicanus -, ő már régóta császárunk. - Aztán Hosiushoz fordult: - És honnan tudod ezt oly bizonyosan, clarissimus?

- Méltóságod bizonyára örömmel hallja, ha megmondom: tőle magától. A legiók holnap megint kikiáltják Augustusnak, mint az isteni Constantius halála után; s mint egykor Carnuntumban az uralkodók gyülekezete, most a szenátus ajánlja fel neki az Augustus-rangot és méltóságot.

- A szenátus? Maxentius szenátusa? - kétségeskedett Vecasius. - Ki mondta?

- A mindentudó Ablavius - vágta rá könnyű mosollyal a püspök.

- Hát hol van Ablavius? - kérdezte meglepetten Vettius Rufinus.

- Ma este, tán épp ebben a pillanatban, már ő fogadja Rómában a Titullus tábornok vezetésével bevonuló legiókat - felelte Hosius.

Némi kérdezősködés után kiderült, hogy Ablavius csakugyan ügyes fickó, s hírverésével és hírszerzésével a legértékesebb szolgálatot tette Constantinusnak. De hagyján, Vecasius máris másra terelte a beszélgetést:

- Én mégsem lelkesedem túlságosan ezért az ügyes fickóért.

- No, én sem - jegyezte meg Hosius.

- Nagyságodnál ez természetes ellenszenv, de nálam más: én még Nikomedeiából ismerem.

Majdnem bizonyosra merem venni, hogy amily pompásan dolgozik Constantinus urunknak, éppúgy kiszolgálja Licinius Augustust is. Nagy baj nem lehet ugyan belőle, hiszen szemmel tartjuk, Hermogenes is, én is, Volusianus is, de azért résen kell lennünk. Egyelőre irtózatos összegeket harácsolt, és még mindig tömi a zsebeit, sőt eddig Liciniustól nem is kapott nagyobb átutalást. Most kell rá vigyázni! Ma este érkezett ide Treviriből a rabszolgám, Akakos, sürgős hivatalos levelekkel - hogy ezek a hivatalos levelek Minervinától jöttek, azt nem árulta el a diplomata -, s tőle hallom, hogy Kypris, a gyönyörű rabszolgalány, a treviri aranyifjúság bálványa, kidobta a kémfőnököt a saját palotájából, mire Ablavius, oda se neki, másik villát vásárolt, az Aranyhegyen…

- És másik nőt? - érdeklődött Talio, aki eddig némán hallgatta a beszélgetést, és egyfolytában falatozott és iszogatott.

- Még nem - folytatta Vecasius -, de nem is sürgős neki. Egyelőre megvette, illetőleg egy hónapra kölcsönvette Sittius kis fuvoláslánykáját, Melissát, s majd innen Rómából visz haza új nőt. De megfogadta, hogy olyan gyönyörűt, mint Kypris, nem vesz többé. Csinosat épp eleget kaphat, hiszen annyi a pénze, hogy akár Vesta-szüzet is kaphat érte!

- De Vecasius - szólt rá Vettius Rufinus -, ezt talán mégse…

- Bocsáss meg, perfectissimus, én csak úgy értettem, hogy ő majd Vesta-szűznek hirdeti a nőt.

Hiszen az ő véleménye szerint minden a hírverésen múlik…

Jót nevettek Vecasius ügyes visszavágásán, és senki sem vette észre, hogy Hosius kissé találva érezte magát, s összerezzent: de rögtön másra terelte a beszélgetést: - Miről vitatkoztatok oly hangosan, mikor bejöttem? Csak annyit hallottam ki a hangzavarból, hogy „Aurelianus”.

- Igen, igen - felelte Vettius Rufinus -, égi jelekről és látomásokról beszélgettünk. Á, nem volt ez vita, csak beszélgetés: mindenki elmondott egy-egy adatot arra, hogy bizonyos kivételesen nagy férfiakkal milyen jelek és jelenések útján közölte akaratát vagy jóslatát az istenség.

Éppen Aurelianusról beszéltem: mikor Palmyra városát ostromolta, Zenobia királynő vezetésével a várvédők kitörtek, s úgy megszorították Aurelianus seregét, hogy a legiók hátrálni kezdtek, s már-már megfutamodtak. Ekkor Aurelianus harsányan rákiáltott a megriadt harcosokra: „Oda nézzetek!” - és kardjával a várfal irányába mutatott. A katonák megfordultak és íme, fényben ragyogó isteni férfialakot láttak a fal fölött: egyszerre fölismerték benne Heliost, de a jelenés a csatazajt is túlharsogó hangon felkiáltott: „Vissza! Tiétek a győzelem!” Az ingadozó római sereg új erőre kapott, visszafordult, tönkreverte az ellenséget, elfoglalta Palmyrát, elfogta Zenobiát. Íme, még ötven éve sincs, hogy Helios így ígért és adott győzelmet Aurelianusnak.

- Helios hathatós segítségének és égi jeladásának sok olyan érdekes bizonysága van, amit csak kevesen ismernek. Csak nemrég olvastam, hogy Julius Caesar egyik galliai csatája előtt tűzgolyó lángolt fel az égen, egyszerre vérvörösen fellobbant, és lezuhant az ellenség táborára.

Mikor pedig a diktátor meggyilkolása után unokaöccse és fogadott fia Rómába vonult, hogy átvegye a nagy Caesar örökségét, Róma uralmát, abban a pillanatban, mikor a város elé érkezett, a felhőtlenül ragyogó égbolton fénykör jelent meg, mintegy a nap mása, Helios jele és jeladása, hogy neki adja a győzelmet ellenségein. Nem kétséges, hogy most is Helios jele volt a fénykereszt, Helios égi üzenete és ígérete, s valóban Constantinus urunké lett a győzelem.

- Már Artemidoros megírta híres könyvében, hogy a napkereszt, az iráni népek ősi Helios-jelvénye, a nagy hadvezérek látomásaiban és álmaiban mindig csalhatatlan ígérete a győzelemnek. A nagy álommagyarázó megírta, milyen csodálatos álmot látott Quintus Marcius Livianus Turbo tábornok, Hadrianus császár híres hadvezére Judeában, körülbelül kétszáz évvel ezelőtt: fénykörben megjelent előtte a saját kardja, s markolatán két egymásba font betű, a görög X és P.

- Igen - szólt közbe élénken Vecasius -, a görög chrysos szó két első betűje. Ez a szó annyit jelent, hogy „arany”, s egyúttal annyit is, hogy „felséges”; nyilvánvaló tehát, hogy Helios jelzője, s eszerint a győzelem jele.

- Helyes - mondta rá Hosius -, de én inkább azt mondanám, hogy a napkeresztnek ez a két összefont betűje a mi Heliosunk, vagyis Krisztus görög nevének, a Christosnak két első betűje.

- Erről aligha lehet szó, hiszen a jelenést mindnyájan láttuk - szólalt meg végre Oromasdes is.

- Az égi jel X alakú keresztjét nem P, hanem függőleges egyenes metszette!

- Constantinus urunk másképp látta - jegyezte meg kissé élesen Hosius. - Határozottan felismerte az égi jelben Krisztusunk nevének kezdőbetűit.

- Amelyek éppenséggel azonosak a Marcius Turbo jelenésén látott kezdőbetűkkel! Vagyis a rejtett szó éppúgy lehet chrysos is, mint Christos - ellenkezett Vettius Rufinus főpap.

Hosius fölényesen legyintett:

- Hadd emlékeztesselek arra, perfectissimus, hogy Constantinus urunk nemcsak nappal látta az égi jelet, hanem a rákövetkező éjjel is: amikor sugárzó istenalak jelent meg álmában, rámutatott a csodálatos jelre, amely alatt ez a felírás ragyogott: „Ezzel a jellel győzz!” Vagyis ugyanaz a felírás, amely a nappali égi jel alatt is ott tündökölt.

- Én nem láttam felírást az égi jel alatt - jelentette ki Oromasdes -, s úgy tudom, egyikünk sem látott ilyesmit. Te talán láttad a felírást?

- Nem láttam - vallotta meg Hosius -, de Constantinus urunk bizalmasan közölte velem, hogy ő látta, nappal az égen s éjjel álmában, vagyis kétszer, és a szövege mind a kétszer ugyanaz volt. Igenis, volt felírás!

- Ha Constantinus urunk látta, akkor csakugyan volt! - jelentette ki emelt hangon Vecasius, s ezzel jelezte, hogy minden további eszmecsere fölösleges, sőt esetleg veszélyes.

De Hosiusnak még volt mondanivalója:

- Egészen bizalmasan azt is elárulta nekem urunk, hogy az álombeli ragyogó istenjelenés, mikor rámutatott a két betűre, ezt mondta: „Íme, nevem titkos betűiből látod: Krisztus vagyok!”

Ez ugyan vakmerő hazugság volt; mindenki tudta, hogy Constantinus ilyesmit nem mondott, s nem mondhatott; egyúttal azonban érezte, hogy nem tanácsos ellentmondani ennek az elszánt és gátlástalan szélhámosnak, ahogy Vecasius magában nevezgette a püspököt.

A vacsora hangulata s a beszélgetés lendülete jócskán ellanyhult, s különben is mindenkit kimerítettek az izgalmas nap eseményei. Talio állt fel az asztaltól elsőnek azzal, hogy éjjeli szolgálata van, mire Vecasius jelentőségteljesen köhintett egyet-kettőt, de a társaság néhány perc múlva szétoszlott, s a villa hamarosan elcsendesedett.

De alig harsant fel a fehér tyúkok babéros villájában az első kakaskukorékolás, máris kezdett megelevenedni a ház. Rabszolgák, lovászok, kocsisok, szakácsok, kukták dologhoz láttak már a hajnali órákban, álmos rabszolgalányok kecmeregtek elő ki tudja melyik testőr vagy úriember ágyából - aki nem óhajtotta éppen egyedül tölteni az éjszakát: mióta Constantinus itt lakik, egész kíséretével, naponta ilyenek voltak a Veientanum hajnalai. Ma azonban mégis valami különös izgalom fűtötte a villa személyzetét: a győzelmes csapatok ma vonulnak be Rómába diadalmenetben, élükön a diadalmas ütközet fővezérével, Constantinusszal, akiről már a legegyügyűbb környékbeli paraszt is tudta, hogy a mindenlátó és hatalmas Helios jelével győzött, mert a Napisten kivételesen kegyelt hőse, sőt földi mása és helytartója. Az égi jelt mindenki látta, és szent félelemmel megcsodálta; az álomlátás, a szent jel a zászlókon és pajzsokon, az égi jelenés szózata s minden egyéb, ami a felizgatott fejekből, mint mesebeli méhkasból kirajzott: végül is szentnek, csodatevőnek, istennek hirdette Constantinust.

De akármennyire szeretett volna a szomszéd falvak és tanyák népe letáborozni a villa körül, hogy közelről láthassa a csodálatos hírű hadvezért, az őrjáratok kíméletlenül eltávolítottak mindenkit a Via Flaminia közeléből, úgyhogy a szegény falusiak csak tisztes távolságból gyönyörködhettek az elvonuló legiósok tölgyfalombos sisakjaiban, mert a katonák arcát alig láthatták a vállon vitt poggyász, a fegyverzet s a lándzsák vakító hajnali ragyogásában. De voltaképpen nem is az arc voltba fontos, hanem a tömeg, a katonák zárt tömbje, az ezerfejű és mégis egyarcú legio, a hadsereg, az italiai, galliai, hispaniai, britanniai és germaniai, sőt afrikai parasztoknak ez a tömör, egynek és egységesnek érzett falanxa, amelyben a föld népe önmagát látta, a győzhetetlen népet, amely a győzhetetlen Helios égi jelének ragyogásában dicsőségesen leteperte a zsarnokot, és kivívta szabadságát…

Mikor a hadsereg megindult a Saxa Rubra melletti táborból, diadalmeneti díszben, sípok és harsonák zengésében, mikor érces és fiatal hangokon szakadatlanul harsogtak a harci és győzelmi indulók: a nép már hőst látott minden legionáriusban, s mikor a bámészkodók megpillantották az elővédek elvonulása után, a legiók élén lovagoló Concordius tábornokot, vörös vezéri paludamentummal vállán: izgatottságukban már-már hajlandók lettek volna Constantinust látni és imádni benne. Persze tévedtek, mert Constantinus ebben a pillanatban, kíséretével együtt ott állt a Babérvilla emeleti erkélyén, ezüstpáncélban, vörös vezéri köpennyel vállán, babérkoszorúval a fején. A légiók törzstisztjei megállították a menetet, s magasra emelt kardjuk egyetlen intésére felharsant a katonák ütemes kiáltása: „Constantinus Augustus! Constantinus Augustus!”

Most Concordius tábornok kardja magasba lendült, az elővédtől kezdve minden csapat megállt, s mint egetverő csatakiáltás harsogott mindenütt: „Téged kívánunk, Constantinus!

Atyánk, Constantinus! Testvérünk, Constantinus! Barátunk, Constantinus!” Az ősi hagyomány szerint nyolcvanszor hullámzott végig a hadsorokon a győztes katonák riadó zúgása, s utána még ötször, majd befejezésül még hétszer csattant fel a viharzó hangorkán: „Constantinus Augustus! Szabadíts meg ellenségeinktől! Constantinus Augustus!”

Ebben a pillanatban az erkélyen Vettius Rufinus, a Helios-főpap, térdre borult Constantinus előtt, s végrehajtotta az adoratio szertartását. Oromasdes nyomban követte példáját, utána Gallicanus, majd Vecasius s az egész kíséret. A győztes hadsereg döntött, Constantinus tehát császár, s bizonyos, hogy ezúttal el is fogadja a legiók döntését. Ezt pedig Hosius tudta legjobban, s éppen ezért ő, a keresztény püspök foglalta először szavakba az adoratio jelezte elismerést és hódolatot; ő is letérdelt, mélyen meghajolt, jobb kezével csókot hintett Constantinus felé, és érces hangon kiáltotta: „Szentséges császár, hódolunk neked!”

A csapatok tömör éljenzéssel, ütemesen zúgták rá: „Constantinus Augustus!” És szüntelen ujjongással, harci dalok éneklése közben, megindultak Concordius tábornok intésére, hogy bevonuljanak a felszabadított Rómába.

A reggeli napfényben szikrázva csillant meg a katonák pajzsán és a színes, keresztrudas labarumokon a csodatevő égi jel.

Constantinus, kíséretével együtt, lesietett az erkélyről, lóra szállt, és Talióval együtt kivágtatott a Via Flaminiára. Éppen Acilius Severus zászlóalja menetelt a villa előtt, amikor leértek az útra. Az ezredes megálljt vezényelt, s amíg az előző zászlóaljak elhaladtak, az új Augustus, kíséretével együtt, beékelődött a menetbe, és most már szüntelen ujjongás és éljenzés közben megindult a diadalmenet Róma felé.

Hangos énekszóval, sípsikoltozással és kürtrivalgással ért a végeláthatatlan sereg a Porta Flaminiához. A babérkoszorús Constantinusnál elsőnek Terentius Titullus jelentkezett egy díszbe öltözött cohors élén, amely a tábornok jelentése után ütemesen harsogta egyelőre csak hétszer egymás után: „Constantinus Augustus!” Még zúgott a zászlóalj, amikor előlépett a tiszteletre méltó Anicius Probus, a szenátus elnöke, és lelkes beszédben hirdette ki a kormány-zótestület határozatát: a szenátus megszavazta Constantinusnak a diadalmenetet és az Augustus rangot, s kéri a Caesart, aki az istenség kivételesen kegyelt földi helytartója, a legcsodálatosabb diadal hőse, az istenné avatott Constantius császár méltó fia és utódja, hogy fogadja el a császári bíbort, s ha már felszabadította a Várost, legyen jóságos, bölcs és igazságos ura az eszeveszett zsarnok rémuralma után.

Két lovas testőr rúgtatott kétoldalt Constantinus mellé; az egyik vállára kanyarította a bíborpalástot, a másik pedig ügyesen fejére illesztette a császári aranydiadémot, úgyhogy a babérkoszorú most körülölelte az aranyabroncsot, amelynek bíborszalagjai meglibbentek a könnyű reggeli szélben.

Terentius Titullus tábornok csapatai már előző este megszállták a középületeket, az utcákon még most reggel is erős őrjáratok köröztek, úgyhogy a most bevonuló legiók már csak megerősíthették a megszálló csapatokat. Concordius semmi harci feladatot nem adott nekik: harci indulók és győzelmi énekek zengése közben bejárták a város utcáit, s a lakosság mindenütt felszabadult örömmel és lelkes ujjongással köszöntötte őket, csakúgy, mint Constantinust és vezérkarát, mikor germán testőrei és a főpapság kíséretében fellovagolt a Capitoliumra, hogy bemutassa a suovetaurilia hármas áldozatát az államvallás főistenének, Jupiter Capitolinusnak, aki természetesen ősi római mása a győzelmet adó Sol Invictusnak, a győzhetetlen Napistennek. Az áldozat után Helios templomába vonult a császári menet; a kívül-belül aranyban ragyogó hatalmas templom lépcsőzetén a Napisten fehér ruhás papsága sorakozott fel.

Ilyen pompát ritkán látott a Via Flaminia városi folytatása, a Via Lata: a Porta Flaminia felől jövet jobbra az Augustus-mauzóleum roppant kör alakú tömbje és az Augustusi Béke Oltárának márványcsodája nyűgözte le Constantinus tekintetét, s főképpen a heliopolisi obeliszk, ez az ezeréves egyiptomi emlék, amelyet Augustus császár hozatott Rómába. Mikor Constantinus leszállt lováról, és Vettius Rufinus nyomában fölment a templom lépcsőjén, hogy tömjénnel áldozzon Heliosnak az oltár mindig izzó parazsán, egy pillanatra megállt a kétemeletes templomlépcső legfelső teraszán, az oszlopos előcsarnokban, és átnézett a Via Lata túlsó oldalára, a Békeoltár felé, s amint megpillantotta az obeliszket, észrevette, hogy az egyiptomi oszlop tulajdonképpen napóra mutatója: a tövében színes márványlapokból kirakott „óralapon” az árnyéka mutatja a pontos időt.

Lezajlottak városszerte az ünnepélyes áldozatok, és lezajlott a szenátus ülése is, amelyen megállapították a diadalmenet napját, az áldozatok sorrendjét, a gladiátori játékok és a cirkuszi kocsiversenyek műsorát és költségeit. Elhatározta a szenátus, hogy a győzelem megörökítésére diadalívet építtet Constantinus tiszteletére az Amphiteatrum Flavium, vagyis az úgynevezett Colosseum Palatinus-hegy felé eső oldalában, a Meta Sudans nevű örökvizű márványoszlopos szökőkút, az „Izzadó Oszlop” közelében. Végül az elmaradhatatlan hódolat következett: a szenátus megfesteti az új császár arcképét, és szétküldi az egész birodalomba, úgyhogy mind a százegy tartomány kapjon belőle s mind a négy főváros: Treviri, Mediolanum, Sirmium, Nikomedeia, s ezúttal Róma is, mert bizonyosra vették, hogy Constantinus - már csak az égi jelenés s a győzelem örömére is - a birodalom ősi fővárosába helyezi át székhelyét.

A fárasztó nap után a császár csak estefelé ért föl kíséretével a Palatinusra, hogy végre lepihenjen, de bizony ez az óhajtása csak éjféltájban teljesülhetett. Amint bevonultak a császári palotába, jelentkezett Concordiusnál a Maxentius-testőrség ott rekedt szakaszával, parancsnoka, Gavilla centurio.

- Ti mért maradtatok itt? - förmedt rá a tábornok.

- Azt a parancsot kaptuk tegnapelőtt, hogy őrizzük ezt a lakosztályt: ebben vannak a nők. - És Concordius csodálkozó pillantására hozzátette: - Ezek most kerültek volna sorra.

- Centurio, beszélj értelmesen - szólt rá a tábornok.

- Igenis, tábornok. Maxentiusnak voltak besúgói, ezek hordták a legszebb római nők címét Doryphorianusnak, legbizalmasabb rabszolgafőnökének, s miután Caesius, a számtisztje, nyomozói útján meggyőződött róla, hogy a címek valódiak s a nők szépek, kifizette nekik a fejenként megállapított tíz aranyat.

- És miféle nők?

- Csupa előkelő úrasszony; szenátorok, patríciusok, nagyurak feleségei! És egyik szebb, mint a másik!

- Nyittasd ki az ajtót.

Gavilla intett az őrtálló testőrnek, és a szárnyasajtó feltárult. Concordius csodálkozva nézett szét: a nyolc nő csupa válogatott szépség volt; színes selyemruháik, fátylaik, drágaköves aranyékszereik szinte elkápráztatták a tábornokot. Ennyi gyönyörű nőt még sohasem látott együtt; olyan volt ez a csoport, mint egy színes virágcsokor. Egyszerre csak megakadt a tábornok szeme egy viruló szép karcsú leányon: nem lehetett több tizenhat évesnél; fehér ruhájáról, a haját leszorító széles fehér szalagról és fehér fátyláról azonnal ráismert: Vesta-szűz volt.

- Ki vagy, te leány, s hogy kerültél ide?

- Vestalis vagyok, Turcia a nevem - felelte a lány, s izgalmában remegett a hangja. - Éppen szolgálatba indultam a szent tűzhöz; a Vestalis-ház kapujában ott várakozott rám a lictor, aki mindig átkísér bennünket a szentélybe; mikor leértünk, kinyitottam a kis kerek szentély ajtaját, beléptem, s alighogy hozzáfogtam munkámhoz, nyílt az ajtó, két öles termetű néger rabszolga lépett be: kóccal betömték a számat, megragadtak, betuszkoltak a bokrokban elrejtett gyaloghintóba, s megindultak velem; futólag láttam, hogy az én lictorom betömött szájjal s megkötözve ott vergődik a bokor tövében. A négerek ide hoztak: ez történt velem.

- Gyalázat! - kiáltotta felháborodottan Concordius, aztán hátraszólt: - Talio, két legionárius kísérje haza a tiszteletre méltó Vestalist! Azonnal! Turcia, szabad vagy.

A szépséges ifjú Vestalis lebocsátotta fátylát, s megindult a százados nyomában; Concordius mélyen meghajolt, amint elhaladt előtte a lány.

Aztán intett a többinek:

- Ti is szabadok vagytok, menjetek haza!

A szépasszonyok boldogan távoztak. A kapuban, Concordius rendelkezése szerint valamennyit császári gyaloghintó várta, hogy hazavigye őket otthonukba. Egy gyaloghintónak azonban nem akadt utasa. Közben tudniillik odafent az történt, hogy egy csinos, nevetős szemű asszonyka nem távozott a többivel, hanem ott maradt és kacér mosollyal simogatta végig a tábornok férfias arcát.

- Nos, szépasszony - fordult felé barátságosan Concordius -, mért nem mégy? Te is szabad vagy, nem hallottad?

- Hogyne hallottam volna, szentséges császár - felelte kacagva az asszony -, de azt szeretném megkérdezni, hogyha egyszer kegyes figyelmeddel kitüntettél, mért küldesz haza?

- Ki vagy te? - kérdezte meglepetten Concordius.

- Hát nem tudod, szentséges császár? Hiszen név szerint hívattál a palotába? Én Ennia vagyok, Saturninus szenátor felesége: a hatvanéves és totyakos szenátor húszéves felesége, s azt mondják: csinos is vagyok - fecsegett az asszonyka. - Szüleim hozzákényszerítettek a milliomos vénemberhez, aki eddig még, esküszöm, szentséges császár, nem tett kárt bennem.

Hát azért örültem kegyes meghívásodnak, mert gondoltam: végre nem hiába vártam ennyi ideig, maga a császár avat be a szerelem titkaiba. Köszönöm, szentséges uram.

Concordius szánakozó ajkbiggyesztéssel mérte végig az izgő-mozgó, viháncoló és magát kellető némbert, s egy pillanat alatt eszébe jutott a sok-sok hivatásos fuvoláslány, táncosnő, színésznő és dús aranyakért odaadón, önfeledten és viharosan szeretkező hetéra, s megállapította magában, hogy azok mind kedvesebbek, tartózkodóbbak és finomabbak voltak, mint ez az előkelő úriasszony. A csontja velejéig romlott kis „szűz” felkínálkozására némi megvetéssel, de nyugodtan válaszolt:

- Asszonyom, te nyilván azt hiszed, hogy Maxentius császár előtt állsz. Közlöm veled, hogy Maxentius már két darabban van: hulláján a Tiberis halai lakmároznak, fejét pedig lándzsára tűzve hordozzák meg katonáim, végig a városon. És tudd meg, hogy nem én vagyok a császár, hanem a szentséges Constantinus, aki legyőzte az elvetemedett bitorlót: Maxentiust. Én Concordius vagyok, az új császár tábornoka.

- Tábornok - vágott a szavába mohón az asszony -, mindegy! Engem császár hívatott a palotába, császár pedig van, s én nem hozzád jöttem, hanem a császárhoz! Fiatal ember a császárod?

- Hallgass! - kiáltott rá Concordius.

- Tábornok! - utasította rendre a fiatalasszony, és méltóságosan hátravetette a fejét - vigyázz!

Római szenátor feleségével beszélsz, nem rabszolgalánnyal. Azonnal jelents be a császárnak!

Mi is az új császár neve?

- Elhallgass végre, hitvány hetéra! - rivallt rá Concordius.

- Sértegetni merészelsz?! - rikácsolta az asszony szinte magánkívül. - Jó, lesz gondom rád, megállj! Különben is nekem mindegy, mi a császár neve! Én ma éjszaka a császár szeretője leszek, ő akarja így, s akkor jaj neked, pökhendi zsoldosvezér! Azonnal vezess a császárhoz, parancsolom!

- Talio - fordult hátra a tábornok -, dobasd ki ezt a ringyót a palotából!

- Igenis, tábornok! - tisztelgett a százados, aztán intett az előcsarnokban lebzselő rabszolgáknak. Két markos eunuch máris besietett, fölkapta a kézzel-lábbal kapálódzó nőt: hiába visítozott, kicipelték a palota elé, s odalökték Zabas hóhérlegényeinek karjaiba. Ezek az állandóan érvényes utasítás szerint Ennia kegyelmes asszonnyal is úgy bántak el, ahogy a tolakodó nőkkel szoktak: meztelenre vetkőztették, s bármily kívánatos és sokat ígérő zsák-mány volt a teste, hozzá sem nyúltak, csak két legény lefelé taszigálta a Palatinus lejtőjén, s egyre-másra jókat húzott szíjkorbácsával meztelen hátára és izgalmasan gömbölyű farára. Az előkelő Ennia megérezte, hogy ennek fele se tréfa, nekiiramodott, és eszeveszetten futott le a Via Nova lejtőjén, befordult a Vicus Tuscus nevű keskeny utcába, majdnem nekiszaladt az ősi gyümölcsisten, Vertumnus bronzszobrának, de szerencsésen kikerülte, s erejének végső megfeszítésével sikerült elérnie férjének, a vén Saturninus szenátornak palotáját. A pribékek búcsúzóul vad erővel lesújtottak agyongyötört testére, szíjkorbácsuk felhasította kívánatos combjait, úgyhogy a férfira, sőt éppenséggel a császárra éhes szűzi Ennia véresen zuhant le a szenátori palota előcsarnokának színes márványpadlójára.

Saturninus halálos ellensége volt a zsarnok Maxentiusnak, neki tulajdonította felesége megcsúfoltatását, gondosan meggyógyíttatta vértanú-feleségét, s még akkor is a Tiberisbe fullasztott bitorlót átkozta, mikor imádott felesége, a mohó kis Ennia, már régen feláldozta úgynevezett szüzességét az izmos, ifjú és fáradhatatlan Eutychusnak, a Circus Maximus ünnepelt versenykocsisának.

Vecasius legalább olyan jól szórakozott a „szűz kis Ennia” történetén, mint annak idején Treviriben a léha és felületes - ám azóta Claritas mellett dicséretesen megkomolyodott - Palmatus sikamlós történetkéin. Sajnos, ezúttal nem szórakozhatta ki magát kedvére, mert az Augustus úgyszólván negyedóránként hívatta: egyszer azért, hogy azonnal hívassa Rómába a páratlan Euporiust, az egykori nikomedeiai főudvarmestert, mivel még a perzsa király udvarában sincs nála különb vagy akár csak hozzá fogható szakértője a szentséges udvari szertartásrendnek. Annak idején barátaival együtt nagyon sokat nevetett a derék Euporius komolykodó kopogtatásain és méltóságos, mindazonáltal akaratlanul is komikus tánclépésein, de most sürgősen szüksége volt rá. Az udvari rend eddigi lazaságát nem tűrhette tovább. Már az első álomlátások óta szigorított ugyan az eddigi könnyedségén, kezdett elzárkózni az udvari emberektől, de az égi jel és az álombéli látomás óta érezte, hogy szüksége van olyan szakértőre, aki elméletileg és gyakorlatilag egyaránt érti és meg is tudja szervezni azt az udvari szertartásrendet, amely szerint a közönséges halandók érintkezhetnek Helios földi képviselőjével és helyettesével: Ezt az új rendet pedig csak Euporius tudta megszervezni.

- Perfectissimus - fordult a császár kedvelt és nagyrabecsült udvari titkárához, de nem tudta folytatni a mondókáját, mert Vecasius felkapta a fejét, és kérdőn nézett rá. A császár megértette a néma kérdést, és mindjárt meg is felelt rá: - Vecasius, mától fogva udvari tanácsossá léptetlek elő, s ennélfogva a címed „perfectissimus”. - Vecasius mélyen meghajolt, Constantinus pedig önkéntelenül is Euporiusra gondolt, mert nem tudta, vajon helyes kifejezésmódja-e a hálának, meghatottságnak és a köszönetnek ez az egyszerű, mély meghajlás. Annál határozottabban adta ki most már az utasításait: - Perfectissimus, gyorsfutárral küldd Sandario őméltóságának üzenetemet, hogy felvettem a bíbort; hogy további parancsomig maradjon a helyén, és mindenről idejében és pontosan értesítsen, végül pedig, hogy azonnal küldje hozzám Euporius főudvarmestert, aki ezentúl udvaromban teljesít majd szolgálatot.

- Megértettem, szentséges Augustus. Egy óra múlva indul a futár.

Constantinus bólintott, Vecasius letérdelt, az adoratio kötelező szertartása szerint csókot hintett jobb kezével a császár felé; Constantinus intett, mozdulatára megsuhogott arannyal hímzett, földig érő sötétvörös selyemtunikája, Vecasius fölállt, s mély hajlongás közben kihátrált a teremből.

És így folyt ez a rögtönzött és - ó Euporius! - egy csöppet sem hiteles szertartásosság órákon át. Előbb Hosiusnak adott utasításokat, hogy a templomoknak és a papságnak utaltassa ki az eddigi államsegélyeket, s ezúttal vegye be a jegyzékébe a keresztényeket is. Hosius megint szerette volna szóba hozni Silvester püspököt, de a császár a torkára forrasztotta a szót: - Mint Pontifex Maximus, elrendelem, hogy a Vesta-szüzek az eddigi államsegély kétszeresét kapják ezentúl. Erről személyesen értesítsd a Vestalis Maximát, Vibidia főnökasszonyt. Az Augustalisok testületének javadalmait is megkétszerezem: közöld a főpapjukkal, Pomponius Matho perfectissimusszal, hogy a mostani győzelmünk örömére jelentősen fokozza a császárkultusz fényét és pompáját.

- Igenis, szentséges Augustus - hajolt meg mélyen a keresztény főpap -, pontosan végrehajtom parancsaidat.

És Hosius éppen olyan szertartásosan hátrált ki a teremből, mint az imént Vecasius. De fúrta az oldalát, hogy Constantinus őt is tisztes távolban tartja magától, holott elvégre neki köszönheti… de ezt a lázadó gondolatot nem merte még itt, a szobája magányában sem továbbfűzni, hanem mire hajnalodott, olyan tervet eszelt ki, amellyel újra meggyőzi majd a császárt, hogy ő, Hosius, mennyire nélkülözhetetlen támasza kormányzatának.

Aznap is, a következő napokon is rendre folytak a kihallgatások, csak éppen kissé lassúbb ütemben, mint odafönt Treviriben. Volt az udvari tisztviselők közt egy szertartásmester, ez konyított valamit Euporius művészetéhez, mivel azonban Maxentius afféle fenegyerek volt és fittyet hányt minden ünnepélyességnek, a derék szertartásmester kissé kizökkent a tudományából, s már akkor is lámpalázt kapott, ha csak a nevét hallotta. „Marius Tremulus, kezdődnek a kihallgatások!” - szólította katonásan Talio, mire összerezzent, még aranybojtos hosszú botja is remegett a kezében; csak munkahelyén, az előcsarnokban nyugodott meg annyira, hogy méltóságosan megkezdhesse ütemes koppantásait.

A császár arcképének megfestetése Vecasius feladata volt, s a fáradhatatlan fiatal tanácsos Lucillusnak, a híres festőművésznek juttatta ezt a kivételesen megtisztelő munkát. Úgy gondolta, hogy lefesteti a császárt aranyhímzésű sötétvörös palliumban, hófehér tógában, ezüst-páncélban, bíborpalástban s minden változatban úgy, hogy fején ott legyen a babérkoszorúval övezett aranydiadém, kezében pedig a hatalom ősi jelvénye, az elefántcsontból faragott kormánypálca, a sceptrum, végében az aranygömb, azon pedig az aranysas. De Constantinus, bár mérhetetlenül hiú volt, és szerette a pompálkodást, ezúttal nem vállalta a többszöri jelmezcserét a festő kedvéért.

- Fessen le majd a diadalmeneti díszruhámban - adta ki az utasítást Vecasiusnak -, babérkoszorúsan, a sceptrummal kezemben, de a végén ne aranysas legyen, hanem aranyból vert és drágakövekkel kirakott napkereszt, fénykoszorúban. Hosius majd megadja a festőnek az égi jel pontos leírását. Ha készen lesz az arckép, bemutatod nekem, s ha jónak találom, Lucillus a segédeivel hozzáfoghat a sokszorosításához.

- Igenis, szentséges Augustus - hajolt meg Vecasius, és szertartásosan kihátrált. Constantinusnak tetszett, hogy napról napra merevedik és ünnepélyesedik a szertartásrend: Tremulus ugyanis éjszakákon át bújta a perzsa és egyiptomi szertartáskönyveket, és számos szellemes újítással és árnyalattal gazdagította az eddigi szertartásrendet. A császár azonban csak Euporiusban bízott, s türelmetlensége csupán akkor csillapodott, mikor Vecasius bejelentette, hogy az udvari pompa nagymestere három nappal a diadalmenet előtt itt lesz Rómában, és részletesen kidolgozza, sőt az udvarral be is gyakoroltatja a pazar szertartások minden mozzanatát.

Hogy Ablavius hírszerző szolgálatának és ravasz propagandájának óriási része van a sikerben, azt senki sem tudta jobban Hosiusnál. Mert ha a püspök szentté, istenné és csodatévő bűbájossá alakította és avatta Constantinust, mégiscsak Ablavius volt az, aki a tömegekkel, a műveltekkel és műveletlenekkel egyaránt elhitette, hogy a császár valóban látomásos és szent ember, a magasságos Helios kegyeltje, szövetségese és földi helytartója, akit Helios-hivők, Mithras-hivők egyképpen a magukénak vallanak. Maga Constantinus is tudta, hogy istenné válását Hosius eszelte ki ugyan, de Ablavius valósította meg gyakorlatilag: Hosius adta a nyersanyagot, Ablavius faragta ki belőle a remekművet.

Constantinus, amennyire méltósága megengedte, elcsodálkozott az új Ablaviuson, aki most itt hajlongott előtte: arca megtelt, ráncos bőre kisimult, szeplői eltűntek, fején a ritkás vörös szőrszálak helyett selymes szőke haj pompázott. Mindez a kozmetika és a fodrászművészet remeke volt; az viszont, hogy megvállasodott, hogy egykor keszeg alakja kiteljesedett, hogy pofacsontjai eltűntek, hogy sápadt és savanyú ábrázata mosolygós-derűsre gömbölyödött, annak a szerencséjének köszönhető, hogy Constantinus legmagasabb engedelmével könyékig vájkálhatott az aranyban; az aranyak egyik részét a bankba, másikat a hasába gyömöszölte, s meg is látszott rajta a nagyúri jómód; eddig zsugorgatott, most végre pazarolhatott: maga sem tudta pontosan, hány százezer aranysolidusa dolgozik a bankárok uzsoraműveleteiben. A császár észrevette az egykori nyeszlett kémfőnök kivirágzását, és még divatos hímzett tunikáján is megakadt a szeme, s elismerőn bólintott: - Valóságos udvari ember lett belőled, Ablavius, s méghozzá megemberesedtél!

Ablavius kedélyesen hunyorított egyet a bal szemével, és elmosolyodott: - Szentséges császár, mindezt annak köszönhetem, hogy megszabadultam attól a becstelen ringyótól.

A császár fölkapta a fejét, elkomorult, szemöldökeit összevonta, s a pillanat ezredrésze alatt átcikáztak a fején a legizgatottabb kérdések: „Mi ez? Miféle póri beszéd? Miféle bizalmaskodás? Lehetséges, hogy ez az Ablavius mégsem finomodott udvari emberré? Mit tehet a császár ilyen esetben? Felháborodjék? Rendreutasítsa? Vagy egyszerűen tegyen úgy, mintha nem is hallotta volna a durva szót, a hányaveti bizalmaskodást?” Egészséges ösztöne megsúgta neki, hogy ezt az utóbbi magatartást kell választania, ha meg akarja óvni méltóságát.

Persze, Ablavius is rádöbbent, hogy bakot lőtt, s hirtelenében nem tudta, hogyan tegye jóvá az elszólását. Lesunyta a fejét, s megadással várta a császár rendreutasítását. De amint a császár első szavait hallotta, nyomban földerült az arca; boldogan érezte, hogy a fenyegető vihar elvonult. Föllélegzett, s hogy arca színváltozását elrejtse, mélyen meghajolt; Constantinus első szavai meggyőzték róla, hogy ez a részben színészies, részben hódolatos meghajlás igazán helyénvaló volt. Mert az Augustus váratlanul ezt a meglepő kijelentést tette: - Ablavius, eddig is mindig bizonyságot tettél hűségedről és rátermettségedről, ám a legutóbbi hónapokban olyan értékes szolgálatokat tettél nekem és a birodalomnak, hogy különös elismerésem jeléül rendkívüli kitüntetésben részesítlek: ezennel kinevezlek Italia vicariusává.

Az új méltóságoddal kapcsolatos okmányokat, jelvényeket és utalványokat majd Vecasiustól megkapod. Mihelyt visszamegyek Treviribe, itt a palotában lesz a szállásod. De egyúttal Róma és Italia védelméről is gondoskodom: Volusianus tábornok két legio élén itt marad, s minden nagyobb város is kap helyőrséget. Ti ketten fenntartjátok a rendet, őrzitek Italia biztonságát; te magad teljes hatalommal képviselsz itt engem, minden polgári hatósággal rendelkezel, és havonta összefoglaló jelentést küldesz nekem.

Ablavius térdre borult a császár előtt, szerette volna valamiképpen megmutatni háláját és meghatottságát, de egész életében csak megalázkodni és színlelni tudott, őszinte szó nem jött az ajkára. Mégis megjátszotta a meghatottságát, művésziesen eldadogott és töredezett szavakban hálálkodott a császárnak a bizalomért; Constantinus mintha a „felelősség” szót is hallotta volna, de az ilyen fogadkozásokra ügyet sem vetett. Az ünnepélyes jelenet alatt az úr is, a szolga is gondolt magában valamit. A szolga ezt: „Végre hatalom van a kezemben, spectabilis a rangom, nem kell már tíz aranyért megalázkodnom; most aztán teleszívom magam.” Az úr pedig ezt: „Hagyd abba ezt a fogadkozást! Ha megcsúfolod a bizalmamat, kivégeztetlek. Pont!” Hangosan pedig ezt mondta:

- Mi a jelentenivalód, spectabilis?

- Szentséges császár, gondos nyomozás után összeállítottam a Maxentius-csatlósok és cimborák, valamint a gyanús, megbízhatatlan és veszélyes emberek, továbbá a rablók, erőszakoskodók, lázítok s egyébfajta közönséges bűnözők jegyzékét. A jegyzék hiteles. Engedd meg, szentséges Augustus, hogy hódolattal átnyújtsam. - Mélyen meghajolt, és a tekercset a gyönyörű erezetű citrusfaasztalra helyezte. Aztán fölegyenesedett, és folytatta: - Külön jegyzékben foglaltam össze az ugyancsak bűnös szenátorok neveit. A jegyzék teljes.

A jegyzéken százhat szenátor neve szerepelt: Septimius Clarus neve nem volt benne… Viszont Doryphorianus és Caesius neve a másik névsorból maradt ki…

A spectabilis nyugodtan folytatta:

- Valamennyi ellen kezemben vannak a bizonyítékok. Valamennyi a legszigorúbb büntetést érdemli. Szentséges császár, állíttasd őket rendkívüli bíróság elé.

- Nincs szükség bíróságra! - mondta a császár erélyesen, felvette az asztalról a nádtollat, belevágta a tintába, s erélyes vonásokkal mind a két névsort aláírta. - Mind a két jegyzéket add át Zabasnak, még ma - tette hozzá. - Teljesítse kötelességét!

- Igenis, szentséges Augustus - dadogta rémülten a spectabilis, mert arra gondolt, hogy az ilyen gyors kezű uralkodó fölöttébb veszedelmes lehet, ha egyszer például leghívebb szolgájának a neve kerülne rá efféle jegyzékre. De ijedelmét hamar elhessegette egy életrevaló ötlete, amelyet azon melegében fel is tálalt az Augustusnak: - Az ítélettel együttjáró vagyon-elkobzást, kegyes engedelmeddel, minden esetben majd magam hajtom végre.

Constantinus bólintott: Ablavius ebben a pillanatban sokszoros milliomossá dicsőült, s hogy fel ne ébredjen ebből a varázslatból, szertartásosan, ám igen gyorsan, kihátrált a teremből.

Másnap Volusianus tábornok került sorra: Constantinus kinevezte az italiai haderő főparancsnokává, s egyben megbízta a diadalív építésének legfőbb felügyeletével; ezen a kihallgatáson részt vett Hosius is, Vettius Rufinus is, Oromasdes is, Pomponius Matho is. A főpapok szertartásosan, de elkeseredetten vitatkoztak, hogy a diadalív feliratában melyik isten neve szerepeljen: Helios, Apollo, Jupiter, Mithras, Krisztus neve körül dúlt a szenvedélyes harc.

Volusianus gúnyosan, Constantinus bosszúsan hallgatta a papok szőrszálhasogatásait.

Egyelőre csak abban tudtak megállapodni, hogy az egyik dombormű ábrázolja majd a nap négyesfogatát s rajta a sugárkoronás Heliost, bal kezében a napot jelképező golyóval; a másik oldalon legyen ott a hold jelképe, Diana holdsarlós feje; minden oldalon legyenek szárnyas geniusok és Victoriák, amint koszorút tartanak a császár feje fölé.

Ebben valamennyien egyetértettek, s ekkor Volusianus elérkezettnek látta a pillanatot, amelyben elejét veheti a további meddő szófecsérlésnek: - Mivel szentséges urunk rám bízta a diadalív ügyét, hadd mondjam meg, hogy mindenekelőtt az emlékmű felépítése a fontos; én a tervek elkészítésével korunk egyik legnagyobb építőművészét, Purpureo mérnököt akarom megbízni. A tervek elfogadása és az építkezés megkezdése után állapítjuk meg majd a diadalív művészi díszítését. Én szeretném - fordult Constantinus felé -, ha örökkévalóságod hozzájárulna, hogy a domborművek a mostani dicsőséges hadjárat kimagasló eseményeit örökítsék meg: Verona ostromát, a Saxa Rubra melletti csatát, szentséges urunk bevonulását Rómába, s egyéb jelentős történelmi mozzana-tokat. Egyelőre ezekkel fogunk foglalkozni. Feliratot e pillanatban csak egyet tudok javasolni, s azt hiszem, ebben mindnyájan egyetértünk, mert kifejezi szentséges császárunk világraszóló győzelmének lényegét: „A Város felszabadítójának - A békességszerzőnek.” Azután majd ráérünk vitatkozni azon, hogy melyik isten nevét örökítsük meg a diadalív dedikációs feliratán.

- Egyiket se! - vágta rá hirtelen Constantinus, úgyhogy mindenki meglepetten fordult felé, és kíváncsian várta nyilatkozatát. - Ezen kár is vitatkozni, annyira félreérthetetlen az én állásfoglalásom ebben a kérdésben. Mivel mindenki egyetért abban, hogy Helios az egyetlen isten, akárhány néven tisztelik, úgy kell megnevezni a fogadalmi feliraton, hogy mindenki azonnal ráismerjen benne az egyetlen Heliosra. Kétségtelen, hogy ő ígérte, s ő adta meg nekem a győzelmet, soha nem látott égi jellel, csodálatos látomással és félreérthetetlen szavakkal, a diadalív feliratába tehát semmiféle istennév nem kerülhet bele, csak ez a két szó, amely világosan utal a győzelem égi szerzőjére: „Instinctu divinitatis - Az istenség sugallatára.”

A marakodó papok elnémultak, és csodálkozva bámulták a császárt, hogy ilyen bölcsen és ilyen egyszerűen oldotta meg a fogas kérdést. Csak Hosius nem csodálkozott, hiszen éppen ő tudta legjobban, hogy Constantinus, a vallási egység megteremtése érdekében tudatosan az általánosító „istenség” szót szokta használni, és ezen kívül még az összefoglaló Helios vagy Sol Invictus istennevet. Ette a méreg, hogy mindez nem jutott eszébe már jóval előbb, hiszen egyetlen szavával elvághatta volna a vitát, és nagyot nőtt volna Constantinus szemében.

Krisztusért harcolt, és megfeledkezett az istenségről.

S mikor a tanulságos tanácskozás után egyedül volt szobájában, újra fölmerült benne a régi kérdés: miért is harcol ő Krisztusért? Hiszen nem hisz benne, mint ahogy semmiféle mennyei lényben sem hisz: és hát akkor mért nem lett Mithras-hivő, hiszen úgyis mindegy, hogy melyik isten felekezetébe tartozik, ha egyikben sem hisz? Valóban: természettudósnak érezte magát, hiszen Kaldutól sok mindent tanult, matematikát, csillagászatot s főleg asztrológiát, de éppen ő maga tudta legjobban, hogy egy csöppet sem tudós. Igaz: materialista, és ez dicséretre méltó emberi magatartás, de mi szüksége van arra, hogy akármelyik mitológia mondvacsinált istene mellett kiálljon? Eddig fényesen megélt az asztrológia és mágia révén, az emberi babona jóvoltából vagyont szerzett; isten is volt közben, s éppen ez a hígvelejű hiszékenység dobta karjaiba a legszebb szeretőt; becstelen csalással mérhetetlenül meggazdagodott, egy vad és fanatikus amazon szeretője volt; százezrein keresztény püspökséget szerzett, holott erről a zsidó babonáról sejtelme sem volt; képmutató és hazug életet élt, rajongó szeretőjét megölte, hogy ne álljon útjába vakmerő terveinek - s miért?

Addig vergődött, addig gyötörte magát az álomtalan éjszakában, amíg végre megvilágosodott előtte kalandos életének rejtélye, és rádöbbent, hogy hiszen ő kezdettől fogva az élet és a hatalom teljességéért harcolt, foggal-körömmel, kíméletlenül, és sikerült megtalálnia azt az archimedesi pontot, amelyből ezt a rothadt és zűrzavaros világot kifordíthatja sarkaiból.

Sikerének titka az a felismerés, hogy a megvetett és üldözött keresztény vallás ez a kívánatos archimedesi pont, és az egységre s kiegyenlítésre törekvő Constantinus kezében van a jövő kulcsa. Ekkor habozás nélkül elindult azon az úton, amely végül is a hatalomba torkollott: ámítással, szemfényvesztéssel, mágikus és asztrológus mesterkedésekkel istenné varázsolta Constantinust. És most már világosan látta azt is, hogy mért vállalta ezt a nehéz szerepet, holott semmi sem kényszerítette rá; az éjszaka csöndjében meg is felelt rá: pusztán a játékért játszott, a kockázatért, a reménytelen sikerért, hátha rendet teremthet a világ rendetlenségében, hátha győzelemre segítheti a gyengéket, és az egyház, az üldözött egyház éppen egyik püspöke révén, nemcsak felszabadulhat, hanem az állami főhatalmat, az imperiumot is kezébe kaparinthatja. Úgy gondolta, hogy Constantinus a vallás ügyében bizonytalankodó és befolyásolható, tehát ezen a ponton kell megindítani a támadást a zűrzavaros és mindenképpen vajúdó államvallás ellen. Nagy játék volt ez is, Hosius a játékért játszott, mint a szenvedélyes kockajátékos, aki egy kissé cinikus, akinek a vagyonán kívül nincs vesztenivalója - márpedig a vagyona nem érdekli -, s akinek egyetlen célja leteperni a vaksorsot s elérni az elérhetetlen célt. Mit érdekelte őt a kereszténység? Csak a hatalom megszerzése érdekelte, a játék, a győzelem. Ez volt az élete célja. A kereszténység győzelméért harcolt a cinikus és ateista Hosius, mert fanatikusan hitt benne, hogy a győzelem gyümölcseit ő élvezi majd, s ha az egyház megszerzi a politikai hatalmat, ő következik majd: Chusi, az egyiptomi asztrológus, mágus, szemfényvesztő, szélhámos, Isis-pap, sőt Anubius isten és Alis kedvese, Lucilla szeretője, Hosius, a cordubai püspök, s övé lesz a császári bíbor és az arany diadém. Ez a vakmerő ábránd végre álomba ringatta.

Italia új vicariusának fejében is efféle vakmerő gondolatok kóvályogtak, mikor este hazatért szállására. Septimius Clarus szenátor pompás palotájába. Ablavius gondolatai ugyan egyelőre nem öltöttek határozott alakot, de mikor elgyönyörködött újonnan kapott hivatali jelvényében, mégis jóleső bizsergés csiklandozta végig testét. A jelvény fehér terítős asztalt ábrázolt; a terítő lecsüngő részén arannyal hímzett napkereszt ragyogott, az asztal lapján pedig két gyertyatartó közt az ikreket szoptató nőstényfarkas bronz mása. Tehát Róma ősi jelvénye egyúttal az ő jelvénye is: ennek a felismerésének hajlandó volt jelképes jelentőséget tulajdonítani. Megborzongott a gyönyörűségtől, de most még nem akarta végiggondolni a csábító és izgalmas lehetőségeket; mindennek eljön az ideje, egyelőre az ölébe hullott óriási hatalmat kell élveznie és kihasználnia: minden egyéb csak azután következik. De annyi már most is bizonyos, hogy egy itáliai helytartó előtt, aki méghozzá milliomos is - sőt nemsokára bizonyosan milliárdos lesz - nyitva van az út egészen a…

Megsimogatta a nyakában lógó Abraxas-láncot, és nem mondta ki még gondolatban sem a „bíbor” szót, ellenben háromszor hangosan elismételte a mindenféle csapást csalhatatlanul elhárító ősi varázsigét: arseverse. Így az ártó démonok nem férkőzhetnek hozzá, s ha valamelyik mágikus mesterkedések révén mégis besurranna, sohasem hallhatja meg a ki nem mondott szót, és nem ronthatja meg magasra ívelő szerencséjét, amelynek csillaga egyre csodálatosabb fényben ragyog.

Hosius másnap meglátogatta Silvester püspököt; jó hírrel köszöntött be: a keresztény egyház is megkapja azt az államsegélyt, amelyet a többi vallás kap. Silvester a jó hír hallatára felugrott, és boldogan kiáltotta:

- Dicsértessék a mi urunk, Jézus Krisztus! - és jobb keze hüvelykujjával láthatatlan keresztet rajzolt homlokára.

- Nincs okod különösebb örömre, Silvester - hűtötte le Hosius -, hiszen az összeg nevetségesen csekély. És én nem könyöradományokért dolgozom; én azt akartam, hogy a császár isteni eredetű, tiszta és szent vallásunkat tegye meg birodalmi vallásnak, lássa meg benne a tervezett vallási egység legalkalmasabb és legtökéletesebb formáját, és mellőzze végre a babonás és mitologikus Helios-felekezeteket. Tehát nincs okunk örülni a hitvány denariusoknak, hanem inkább gyászolnunk kell vereségünket.

- Nincs igazad, püspöktestvérem. Ne legyünk mohók. Lassan és szívósan kell kiépítenünk hadállásainkat: lépésről lépésre kell haladnunk. Ez az első lépés, az államsegély, valóságos siker. Tíz évvel ezelőtt az állam még tűzzel-vassal irtott bennünket, ma már anyagilag támogat, ami annyit jelent, hogy baráti viszonyba lép velünk, holnapután nem tud megélni töme-geink támogatása nélkül, s ha következetesek maradunk, elkerülhetetlenül egyházunk lesz az az egységes birodalmi vallás, amelyet a te császárod a Helios-vallások egységesítésével akar megteremteni.

- Boldog vagy, Silvester, hogy hiszel az efféle „békés behatolásban” - mondta rá Hosius keményen, és szürke szeme élesen megvillant. - Harc nélkül nincs győzelem, ne feledd! A harcban pedig, ha életről vagy halálról van szó, minden fegyver jó. A szent cél szentesíti az eszközöket! Constantinusnak megjósoltam és megmutattam az égi jelt, hogy Helios révén vezessem el Krisztushoz, de kudarcot vallottam: mióta ráédesedett az álombéli látomásokra és a mennyei jelenésekre sőt szózatokra, azóta szüntelen elragadtatásban és révületben él. Ebből nyilvánvaló, hogy a saját eszközeivel kell őt kezünkben tartanunk. Mivel makacs, hiú és hirtelen haragú, rábeszéléssel, meggyőzéssel vagy vitával nem tudjuk lefegyverezni, csak látomásokkal, jóslatokkal, csodákkal. Ha időnként alkalmat adok neki egy kis mágiára, sikeres csodatevésre, akkor megerősödik a bizalma bennünk, és megnő a tekintélyünk a szemében.

Érts meg, Silvester: nélkülözhetetlenné akarom tenni magam, hogy mindig rám szoruljon, ha isteni cselekményeket akar művelni, vagy akár jelenéseket látni és álmokat magyarázni. Azt akarom, hogy még ezen a héten, az ünnepélyes diadalmenet előtt, csodát tegyen; mégpedig lehetőleg látványos csodát, amelyet majd Ablavius propagandaszervezete útján értékesítünk, mint Krisztus urunk különös kegyelmét, amit a „keresztény” Constantinusnak juttatott.

Tudnál-e ebben segíteni nekem?

- Talán igen - felelte Silvester rövid gondolkodás után. - Van itt egy pannoniai testvérünk, Marcellus; Savariából zarándokolt ide, mert álombéli jelenés figyelmeztette, hogy vakságát csak Rómában gyógyíthatja meg. Marcellus azt hitte, hogy az apostolok sírjához kell zarándokolnia, de hiába ájtatoskodott hét napig egyfolytában a Via Appia mentén levő Sebastianus-kápolnában, abban a boltozatos helyiségben, ahol valamikor Péter és Pál holtteste nyugodott: csak nem kapta vissza látását. Nekem gyanús volt ez az eredménytelenség, hiszen a zarándoklók százai gyógyulnak meg abban a memoriában, bár az apostolok teste már jó ötven esztendeje máshol nyugszik. Megvizsgáltattam hát Marcellust Róma legkiválóbb szemorvosával, aki történetesen hittestvérünk: Anatolius, ez a neve, megállapította, hogy a zarándok csak ideiglenes vakságban szenved, hályogja van; könnyű műtéttel eltávolította a hályogot, a beteget sötét szobában tartja már egy hete, Merula-féle kenőccsel kezeli a beteg szemet, s eszerint néhány nap, esetleg néhány óra kérdése, hogy Marcellus visszanyerje látását. Azt hiszem, ez az ember alkalmas arra, hogy Constantinus csodálatosan meggyógyítsa vakságát.

- Keresve sem találhattam volna ennél alkalmasabb embert. Holnapután Constantinus elhagyja a palotát, hogy szemlét tartson a közeli triumphusra kijelölt csapatok felett; ritka jó alkalom ez: ilyenkor százan és százan tolonganak a főkapu közelében, hogy láthassák a „szent” Augustust, az istenség választottját és kegyeltjét, s érinthessék palástja szegélyét. Látni láthatják, leborulhatnak előtte, de nem érhet hozzá senki sem. Holnapután délelőtt vezesd oda a palota elé Marcellust. Fekete kendő legyen a szemén, s mikor a császár kilép, és megáll fent a lépcsőzeten, Marcellus kiáltson fel: „Szentséges császár, irgalom! Szentséges császár, add vissza szemem világát! Szentséges császár, tégy velem csodát!” Erre én intek, te odavezeted a vakot a császár elé, mind a ketten térdre borultok, te könyörgésre tárod karjaidat, és ezt mondod: „Szentséges császár! Krisztus nevében könyörgök én is, Silvester püspök: engedd meg kegyelmesen, hogy vak hittestvérem, Marcellus, szemére szoríthassa szentséges kezedet.” Erre a császár odanyújtja kezét, végigsimítja a vak ember homlokát és szemét, te pedig leoldod róla a fekete kendőt, mire Marcellus kitárja karjait, felugrik, s átszellemülten felkiált: „Látok! Látok! Krisztus meggyógyított! A szent császár keze meggyógyított!” Utána térdre veti magát a császár előtt, átöleli ezüstvértes lábait, és zokog, zokog boldogságában. Erre az utolsó jelenetre nem kell betanítani, ez feltétlenül magától is bekövetkezik, mivel Marcellus szentül hiszi, hogy abban a pillanatban gyógyult meg Constantinus kezétől: holott Anatolius volt a csodatevő, s a pannoniai zarándok már napok óta látott, csak nem engedték látni. Erre volt jó a sötét szoba és a fekete kötés.

Silvester egészen el volt ragadtatva a tervtől, s megígérte, hogy néhány száz hittestvérét is magával viszi a csodatételre s ezek majd egyre-másra kiáltozzák Krisztus és Constantinus nevét: „Krisztus hőse, Constantinus! Krisztus kardja, Constantinus! Krisztus jele, égi jel!”

Hosius tovább rendezte a jelenetet:

- Kétségtelen, hogy Constantinus, akit nem is volt nehéz rábeszélnem a csodatételre, túlzásnak fogja tartani ezt a keresztény tüntetést, azonnal lóra ül, és kíséretével együtt távozik, abban a szent meggyőződésben, hogy ő gyógyította meg a vakot, mivel nem óhajtom közölni vele, hogy Anatolius megelőzte. Ekkor te kézen fogod Marcellust, fölmégy vele a palota lépcsőjén, s beszédet intézel a tömeghez, ilyenformán: „Tudjátok meg, hogy ezt az embert mennyei jelenés küldte Rómába, azzal az ígérettel, hogy itt meggyógyul. Miután pedig visszanyerte szeme világát, és föltekintett a szentséges császárra, fölismerte benne az álombéli jelenés istenalakját: tehát Constantinust választotta Krisztus, a mi Napunk, hogy ennek a hívének visszaadja a nap világát. Hála a mi Krisztusunknak, hála az ő kedvelt szövetségesének, Constantinus Augustusnak!” Ennyi elég lesz, túlozni nem kell.

Aztán harmadnap minden úgy történt, ahogy kitervezték.

Egyelőre a két püspök békecsókkal búcsúzott el egymástól. Ha a kissé csúfolódó kedvű Vecasius tanúja lett volna e nevezetes látogatás zárójelenetének, feltétlenül eszébe jut az öreg Cato, aki vagy ötszáz évvel ezelőtt ilyesmit mondott a szemforgató és képmutató jóspapokról: „Csodálkozom, hogyha két haruspex találkozik, nem nevetnek egymás szemébe.”

Aznap este megérkezett a várva várt Euporius. A császár mindenekelőtt az egregius címet adományozta neki, aztán visszavonult vele, és órákig hallgatta szakszerű magyarázatait és javaslatait. Utána Euporius az udvari emberekkel gyakoroltatta az új szertartásrendet, végül a legapróbb részletekig kidolgozta a diadalmenet szertartásait.

E főbenjáró állami elfoglaltság közben csak éppen annyi ideje maradt a császárnak, hogy fogadja Lampadiust, a pénzverő igazgatóját, röviden tárgyaljon vele az újonnan kibocsátandó pénzek és emlékérmek jelképeiről és köriratairól: röviden utasította, hogy mindegyiken szerepeljen a hatágú napkereszt, valamint a szárnyas Victoria, végül a Sol Invictus név; a részleteket majd Vecasius közli vele. Ezzel visszament Euporiushoz.

A diadalmenet két embernek okozott súlyos gondokat: a főszereplőnek és a főrendezőnek.

Constantinus reggeltől estig szabókkal, fodrászokkal, öltöztetőkkel és színészekkel tárgyalt, hogy öltözetét, hajviseletét, arcfestését, testtartását az ünnepélyes és pompázatos külső megjelenés, valamint a méltóságos, sőt felséges és isteni magatartás érdekében az Euporiustól megszabott irányelvek alapján a legapróbb részletekig tökéletesítse. Euporius lelkesen felkészült művészetének erre a legnagyobb próbájára. És aki harmadnap végignézte a ragyogó diadalmenetet, megállapíthatta, hogy ilyen tökéletes, pompázó, bíborban, aranyban, a szivár-vány minden színében szikrázó győzelmi felvonulást még nem látott Róma. Euporius remekelt, önmagát múlta felül.

De ennek a tehetséges művésznek nem is a díszmenet mesébe illő pompájának a megteremtése és megrendezése volt az igazi remekelése, hanem az udvari rang- és illemkérdések ügyes, sőt néha szellemes megoldása. A rangidős Augustus, Licinius, azzal mentette ki magát, hogy ebben a télies időben legfeljebb Mediolanumig mer utazni, minden állomáson napokig kell pihennie, és csak így remélheti, hogy január végére ott lehet a tervezett mediolanumi császártalálkozón. Viszont mindenki tudta, hogy Licinius, ha mindjárt hatvanöt éves is, de egészséges, és azért nem jön el, mert úgy érzi, hogy ez túlságosan nagy megtiszteltetés volna az ifjabb Augustusnak, és még jobban megduzzasztaná amúgy is túltengő önérzetét.

Nagyobb baj ennél, hogy nem jöhet el Fausta Augusta, hiszen mindenki tudja, hogy hamarosan gyermeket vár, tehát télvíz idején nem vállalkozhatik utazásra. Viszont az egész udvar tudta, s természetesen Euporius is, hogy Fausta gyászruhában jár, Maxentiust siratja, és Ablaviusnak épp most jelentette treviri ügynöke, a derék Sittius, hogy Fausta toporzékolt, mikor a meghívást elolvasta, és Ursaciusszal, a bizalmas futárral ezt a választ küldte Rómába: „Apám és testvérem gyilkosát nem ünneplem, hanem megátkozom!” A futár az üzenetet Vecasiusnak adta át, úgyhogy Constantinus nem is szerezhetett róla tudomást, mert a levél egyelőre elsüllyedt a perfectissimus íróasztalának a legmélyebb fiókjában.

Ezeket a kínos kérdéseket Euporiusnak sikerült vagy megmagyaráznia, vagy ügyesen tálalnia, vagy kiküszöbölnie. Viszont beiktatott a diadalmenetbe olyan új és tetszetős színfoltokat, mint egy-egy britanniai küldöttség, vagy néhány megszelídített germaniai kiskirálynak és kíséretének festői csoportja. De sem Euporius, sem Constantinus nem csodálkozott - és nem csodálkozhatott! - Helena és Minervina elmaradásán: a legtökéletesebb szertartásmester sem tudott volna módot találni rá, hogy a concubina-anyát, Helenát, és a concubina-feleséget, Minervinát beiktassa az ünnepi szertartások rendjébe.

Ha a salonaei pazar márványpalota önkéntes rabja, az idestova hatvanhét éves Diocletianus történetesen elfogadja Constantinus meghívását, a legkínosabb helyzetbe hozhatta volna az új Augustust is, Euporiust is, mert a konok és keserű vénembert Rómában mégis a legelső hely illette volna meg! Constantinus ugyan titokban azt kívánta, hogy maradjon otthon a barlangjában, mégis zokonvette, hogy nem jön el. Hiszen Diocletianus mindig megbecsülte, az udvarában maga mellett tartotta, s az egyiptomi hadjáratban bőségesen alkalmat adott neki katonai képességeinek bebizonyítására s az érdemszerzésre. Azért is hálás volt a birodalomszervező hatalmas császárnak, hogy lemondásakor őt akarta megtenni Kelet Caesarjának, viszont neheztelt rá, mert óriási tekintélyével és hatalmával nem torolta meg azonnal Galerius példátlan erőszakoskodását, és nem szerzett érvényt a maga akaratának. Akkor bizony megszabadult volna a birodalom a tudatlan és tehetségtelen Maximinus Daiától, s nem kerülhetett volna sor sem Severus, sem Maximinus, sem Maxentius bitorlására és garázdálkodására. Ő ezért neheztelt az öregre, az öreg pedig nem tudta megbocsátani neki, hogy tőle nem fogadta el a carnuntumi császártalálkozó után a bíbort, hanem évekkel később, inkább győzelmes legióitól és a római szenátustól. Mikor Volusianus előtt szóba hozta az öregnek ezt a duzzogását, a tábornok, a régi hű barát, józanul megmagyarázta neki Diocletianus magatartását: - Féltékeny rád, szentséges Augustus! Féltékeny a sikereidre! Félti tőled találmányát, a négyes „monarchiát”. Hiszen kétségtelenül fülébe jutott terved: „Vallási egység, egységes birodalom.” Bosszantja, hogy régi cimboráját pereputtyostul kiirtottad, már régen megbánta, hogy „a húszéves uralkodás” elve értelmében lemondott a bíborról.

- Ebben igaza van az öregnek - szakította félbe Constantinus. - Én már a nikomedeiai lemondást is holmi színpadiasan hatásvadászó hősködésnek éreztem, Maximinus is eleget kapálódzott ellene, hiába. Ezen a ponton az öreg hajthatatlan volt, nem úgy, mint az undorító Daia-ügyben. Valóban ostobaság ilyen merev rendszerrel húsz évre korlátozni az uralkodás időtartamát, hiszen lehet, hogy egy tehetséges, sikeres, rokonszenves, népszerű s talán java-korbeli Augustust ez a vaskalapos és erőszakos rendszer éppen akkor szólít el a kormányrúd mellől, amikor a birodalom még jelentős alkotásokat várhat tőle. Viszont a másik eshetőség: mért üljön a birodalom nyakán húsz évig egy tehetségtelen, zsarnok, gyilkos, aljas és erkölcstelen Augustus?

- Igazad van, szentséges Augustus. Az egyiket kár föláldozni egy bürokrata rendszer könyörtelen Minotaurusának, a másikat meg kötelesség kiirtani azonnal, mihelyt kiderül, hogy alkalmatlan a kormányzásra, mint ahogy a magasságos Helios agyonsújtotta villámával a tulajdon fiát, Phaethont, abban a pillanatban, mihelyt észrevette, hogy tudatlanságával és hebehurgyaságával pusztulásba rántja a világot.

- Örülök, illustrissimus, hogy pontosan megérted és osztod felfogásomat ebben a rendkívül lényeges kérdésben. Hogy félti tőlem a tetrarchiát, abban igaza van, mert én meg is szüntetem ezt a fából-vaskarika-államrendszert, ezt a nevetséges monotetrarchiát! De nem értem, miért féltékeny rám? Talán azért, mert kereken huszonöt évvel fiatalabb vagyok? Mit vehetek el tőle? Az aranyban tündöklő salonaei márványpalotát? Amint behunyja a szemét, úgyis az enyém lesz! Vagy az egykori hatalmát és tekintélyét félti?

- Az életét félti, szentséges császárom. Ablavius őméltósága mindent lát, mindent hall, mindent tud; mindenütt van hírszerzője, kémje, besúgója; nem történhet semmi, nem hangozhat el szó, nem villanhat fel gondolat, hogy ne értesülne róla hihetetlenül gyorsan, mintha legalábbis a sebes szárnyú Fama, a híradás röpke istennője, hordaná hozzá pillanatonként a világ minden részéből a legérdekesebb és legizgatóbb híreket. Ablavius értesülései hitelesek és pontosak. Nos, tőle tudom, hogy Diocletianus az életét félti. Mégpedig nem Maximinus Daiatól, ettől a gyáva, semmiházi fickótól, hanem éppenséggel tőled, szentséges császárom, és Licinius Augustustól. Elhitették vele, helyesebben: elhitette magával, hogy meg akarjátok gyilkoltatni, mert úgy mered fölétek, mint fenyegető árny és élő tiltakozás hatalmatok ellen. Ablavius arra is figyelmeztetett, hogy az öreg meg akar előzni benneteket, és orgyilkosokat küld rátok; a mediolanumi találkozót tartja a legalkalmasabbnak a merénylet végrehajtására, de Ablavius résen áll, szemmel tartja a fickókat, hiszen már a nevüket is tudja, és tárt karokkal várja őket.

- Ablavius megérdemli bizalmamat, és megérdemelte a kitüntető kinevezést. Bámulatos, hogy már a nevüket is tudja! Bármilyen aljas a kivénhedt oroszlánnak ez az utolsó nekirugasz-kodása, nem félek tőle, s ha rendet teremtettem itt Nyugaton, végzek vele: megszabadítom rettegésétől. Szerencsére itt van Ablavius: bátran megyek Mediolanumba, s nyugodtan várom a felbérelt gyilkosokat.

- Szentséges Augustus, azért jó az óvatosság.

- Ide hallgass, illustrissimus: Ablaviusnak kiadom az utasítást, hogy ne várja meg a triumphust, hanem azonnal siessen Mediolanumba, és készítse el a csapdát a fickóknak.

- Szentséges császár, hódolattal jelentem, hogy Ablavius már tegnap este Mediolanumba utazott, zsebében parancsommal, hogy a helyőrség mindenben álljon rendelkezésére.

- Helyes - mondta rá a császár.

- Bár eszerint mindent megtettünk biztonságod érdekében, szentséges Augustus, mégis hódolattal javasolnám, hogy Mediolanumban a palliumod alá mégiscsak végy sodronypáncélt.

- Szükségtelen - utasította el a jó tanácsot a császár. - Egyenruhában leszek.

A diadalmenet pompája, az áldozatok fénye és gazdagsága, a pazar nyilvános lakomák s a cirkuszi versenyek és amfiteátrumi viadalok gazdag változatossága úgy lenyűgözte Róma népét, hogy hetekig úgyszólván ügyet sem vetett Constantinus legfontosabb intézkedésére, amellyel megnyittatta Maxentius raktárait. A férfiakat a játékok, versenyek, kocsmák és kivégzések izgalmai foglalkoztatták, a hetekig tartó ingyenes evés-ivás gyönyörűségei, csak a hónapok óta nélkülöző asszonyok jelentek meg naponta az élelmiszerkiosztáson, s hordták haza árva kamrájukba zsákban, kosárban, korsóban a gabonát, borsót, lencsét, hagymát, szárított halat s a mindennél fontosabb olajat és hetenként egyszer a mindenkinek járó füstölt húst vagy kolbászt, persze csak módjával. Az éhező emberek végre nyelhettek néhány jó falatot, a gyerekek nemhiába rimánkodtak kenyérért; a férfiak is megtömték a hasukat, teleszítták magukat ingyen borral: Róma népe néhány hétig boldognak képzelte magát. Mikor aztán a város élete visszazökkent a régi kerékvágásba, az emberek újra munkához láttak, s égi jelről, csatáról, győzelemről, diadalmenetről úgy megfeledkeztek, mintha semmi sem történt volna.

Csak a bőséges ingyen Saturnalia édes emlékét melengették még sokáig szívükben.

Constantinus elysiumi boldogságban hagyta ott Rómát, mikor január végén, két zászlóalj fedezete alatt, nagy és fényes kísérettel Mediolanumba utazott.

A szabályos ábrázatú, ám szakállas, kövér és tokás Licinius pontosan az ellentéte volt a magas termetű, borotvált arcú, férfias és fiatalos Constantinusnak. Ez az igazán műveletlen, de kemény katona csak épp a nevét tudta aláírni, és büszke volt arra, hogy soha életében nem olvasott könyvet. Ha legalább jó hadvezér lett volna! De környezete tudta, hogy fél a harctól, s ehelyett inkább az élvezeteket hajhássza, és hatalmában kéjeleg és tombol. Botrányos élete és kegyetlenkedése miatt szívesen ledöfték volna már a jobbérzésű tisztek és katonák, de oly kemény kézzel tartotta féken a hadsereget, főleg agyondédelgetett tízezer testőrével s a maga könyörtelen durvaságával, hogy nem akadt senki, aki moccanni mert volna. Hogy pedig az Augustusok és Caesarok ádáz tülekedésében meg tudta tartani bíborát, annak az volt a magyarázata, hogy minden veszedelmes helyzetben ösztönösen megtalálta a módját, hogy - méltósága látszatának megóvásával - beadja a derekát.

Politikai és katonai tanácsadók nem kellettek neki, mindenben maga intézkedett, a maga józan, barbár ösztöneinek sugallatára. Ennek köszönhette azt az egészséges ötletét, hogy Constantinus szellemi és katonai fölényét az új és győzelmes Augustus magatartásának, intézkedéseinek, sőt természetfölötti jelenéseinek utánzásával igyekezett kiegyenlíteni.

Mindennek azonban a barbár Moesiában, Illyricumban, Thraciában nem lehetett olyan hatása, mint a művelt Nyugaton. S még fokozta Licinius kísérleteinek kudarcát az a végzetes körülmény, hogy neki nem volt Hosiusa.

Nemcsak Volusianus tájékoztatta pontosan Constantinust a sirmiumi császár ügyeskedéséről, hanem Ablavius is, ennélfogva Hosius és Vecasius tanácsára azzal a feltett szándékkal mentek Mediolanumba, hogy túljárnak Licinius eszén, és minden eszközzel keresztülhúzzák terveit.

Mediolanumban, Gallia Cisalpinának ebben a lüktetően eleven, művelt és gazdag fővárosában, a két Augustus találkozása rendkívül ünnepélyes és barátságos volt. A helytartói palotában tartott első tanácskozás után Ablavius, Hosius és Vecasius megállapította a tanácskozás eseményeinek sorrendjét. Hosius amellett kardoskodott, hogy az értekezlet mindenekelőtt a vallási egyenjogúság kérdésével foglalkozzék.

- Constantinus urunknak kétségtelenül az a meggyőződése, hogy előbb meg kell teremteni a vallási egységet, mert ez a feltétele az egységes birodalom megszervezésének. S mivel a végső cél az egységes imperium, tehát Licinius és Maximinus kiküszöbölése, nyilvánvaló, hogy azonnal és sürgősen meg kell állapodnia a két uralkodónak abban, hogy ezentúl területükön Krisztus - Helios egységes vallása lesz az uralkodó, s ezt a birodalom minden országa és tartománya köteles elfogadni, minden tanításával és szertartásával egyetemben. Azért mondtam így: „Krisztus-Helios”, mert bizonyos, hogy Constantinus urunk éppen Krisztustól kapta az égi jelt, az álombéli jelenést, a győzelem ígéretét s magát a győzelmet. S éppen a múlt napokban ugyancsak bizonyságot tett Krisztus a mi szentséges császárunk mellett, mikor megengedte, hogy az ő nevében csodát műveljen, s visszaadja ama pannoniai zarándoknak a szeme világát.

- Clarissimus - jegyezte meg gúnyos mosollyal Ablavius -, javaslatod értelmében tehát tálaljuk ki az értekezleten Constantinus urunk tervét, hogy a vallási egységet azért kell sürgősen megteremteni, mert Constantinus urunk ennek a révén akarja megalapozni a maga monarchiáját, vagyis eltenni láb alól a másik két Augustust? Végiggondoltad ezt, clarissimus?

- Méltóságod tehát feltételezné rólam azt az együgyűséget - vágta rá Hosius kissé élesen -, hogy ilyen nyersen tálalnám ki Liciniusnak terveinket? Javaslatomban csupán Maximinus Daia kiküszöböléséről volna szó, az „egységes imperium” kifejezést pedig úgy értelmezném, hogy a monarchiát dyarchia alakjában valósítanók meg…

- S nagyságod azt hiszi, hogy ilyen szofizmával megtévesztheti a furfangos Liciniust? - kérdezte kissé fölényesen Ablavius.

- Méltóságod jónak látja szofizmának minősíteni okfejtésemet? - vetette föl a kérdést most már sértődötten a püspök, és Vecasiushoz fordult: - Perfectissimus, mielőtt a szentséges Augustus döntését kérném, hálás volnék, ha kifejtenéd véleményedet ebben a fontos elvi kérdésben.

- Módszer szempontjából tanácsosnak vélném, clarissimus - kezdte Vecasius -, ha egyelőre nem javaslatodról vitatkoznánk, hanem megállapítanók az értekezlet napirendjére kitűzött kérdések fontossági és logikai sorrendjét. Mert jogi és politikai tekintetben mi is a legfontosabb? Kétségbevonhatatlanul a szövetség Liciniusszal; ez minden megegyezésnek a feltétele.

Ha megkötöttük a szövetséget, akkor egyúttal megegyeztünk Daia kiküszöbölésében, hiszen a nikomedeiai bitorló Maxentiusnak a szövetségese volt, vagyis mindkét Augustusnak ellensége. Hogy Licinius híven teljesítse szövetségi kötelezettségét, vagyis elsöpörje mindkettőjük útjából Maximinus Daiát, annak biztosítékául Constantinus urunk feleségül adja hozzá mostohahúgát, Constantiát, viszont Constantinus, annak jutalmául, hogy az agg és immár tehetetlen Licinius hajlandó lesz Augustává avatni a nobilissimát, közös nyilatkozatban részt ad Liciniusnak a Saxa Rubra-i győzelemben s ennek minden dicsőségében, utána pedig együttesen teszik meg a lépést a vallási egység megalapozása felé azzal, hogy közös kör-rendeletben biztosítják a vallások egyenjogúságát, s minden állampolgárnak azt a jogát, hogy tetszése szerint akármelyik vallásnak híve lehet, és választott vallását szabadon gyakorolhatja.

Ebben a kereszténység szabad vallásgyakorlata is bennefoglaltatik. Javasolom, hogy ezt a tervet terjesszük Constantinus urunk elé, mert ha ő terjeszti elő, Licinius szó nélkül elfogadja, minden tartozékával együtt, hiszen a szövetség és a sógorság annyit jelent, hogy Constantinustól nem kell többé tartania.

- Én örömmel hozzájárulok a perfectissimus javaslatához - mondta rá Ablavius.

- Lényegében én is logikusnak tartom, csak azt hiányolom, hogy nem mondja ki világosan, hogy a Krisztus-vallásban egyesülnek, illetőleg beleolvadnak a többi Helios-vallások.

- Clarissimus, ez az összeolvadás fejlődés kérdése - világosította fel Vecasius -, ennélfogva szavazással aligha lehetne kimondani és megvalósítani. Ennek az eldöntését bízzuk talán Constantinus őszentségére.

- Perfectissimus, ez engem tökéletesen megnyugtat - jelentette ki Hosius -, tehát a javaslatodhoz én is hozzájárulok.

A császári értekezlet előadója Vecasius volt. Világos és pontos jogi és politikai érveléssel fejtegette a két uralkodó szövetségének szükségességét, a birodalom biztonsága és békéje érdekében, aminek biztosítását a szövetségi okmány a bitorló Maximinus Daia eltávolításában jelölte meg, s egyúttal Liciniusra bízta a büntető hadjárat vezetését.

Licinius unta a ragyogó politikai előadást, közben el is álmosodott a félhomályos teremben - sűrű téli köd ülte meg a várost -, egyórai türelmes hallgatás után megelégelte a sok bölcsességet, és megszólalt:

- Helyes, rendben van! Írjuk alá, és gyerünk ebédelni!

A két Augustus külön-külön ebédelt, mindegyik a maga szállásán: Licinius nagy társaságban, bőségesen és hosszasan, Constantinus viszont egyedül, mérsékletesen és gyorsan. Abban a pillanatban, amikor az Augustusok az asztalhoz ültek, a „Larius” fogadóban pazar díszruhában elindult Constantinus szállására Tragur, Diocletianus „rendkívüli követe”; a „Plinius” fogadóból pedig a másik salonaei követ, Jader Liciniushoz, átadni szentséges urunk fontos üzenetét a két Augustusnak. Mind a két „diplomata” hatalmas termetű és bikaerejű illír volt, nemrégiben még hivatásos gladiátor mind a kettő. Diocletianus négyszemközt adta át nekik a vérdíjat, ezer-ezer aranyat, s ugyanakkor ellátta őket utasításokkal: - Külön-külön jelentkeztek kihallgatásra. Mikor a fogadóterembe léptek, majd az adoratio után az Augustus elé kerültök, az utolsó térdhajtás után fölálltok, felé nyújtjátok a pergamentekercset, de mielőtt átvehetne, a benne rejtett tőrrel villámgyorsan szíven döfitek.

Ha a testőrök vagy tisztviselők a merénylet után el akarnának fogni, végezzetek velük. Ha mégis kézrekerülnétek, hivatkozzatok a pergamentekercsekre: mindegyiken Maximinus Daia aláírása szerepel. Ha sikerül a munkátok, megduplázom a jutalmat, ha pedig valamelyitek rajtaveszt, az az ő baja! Indulhattok!

Mind a két „követ” megkapta a vicarius-jelvényt, mind a kettő akadálytalanul bejutott a helytartói palotába: az egyik kapun Jader a vígan lakmározó Licinius, a másikon Tragur a rég pihenő Constantinus fogadószobájának előcsarnokába. Arra a jelentésre, hogy Diocletianus őszentségétől követ érkezett, mind a két Augustus bement a fogadótermébe. Ezek után mind a két Augustusnál hajszálnyira egyformán pergett le a fogadás szertartása: néhány perc alatt kiderült, hogy Ablavius van olyan ügyes rendező, mint Euporius.

Licinius főszertartásmestere szabályszerű kopogtatások közben bevezette a fogadóterembe Jader követet, aztán eltűnt; Jader megállt, s abban a pillanatban megjelent mögötte két hatalmas termetű dák testőr; odapislantott, meglátta, hogy fegyvertelenek, megnyugodott.

Jobb kezében a pergamentekerccsel megkezdte az adoratio szertartását, s már éppen a harmadik térdhajtásnál tartott, amikor valaki harsány hangon elkiáltotta magát: - Jader!

Az orgyilkos fölkapta a fejét, összerezzent; gladiátorösztöne megérezte, hogy cselvágás következik, hirtelen elhatározással talpra ugrott, kirántotta a tőrt a tekercsből, magasra emelte, s közben észre sem vette, hogy a két dák óriás ott áll mellette: lefogják, kezeit gúzsba kötik, az egyik ajtó nehéz bársonyfüggönye mögül kilép Volusianus, az iménti harsány hang tulajdonosa. Licinius elfehéredik, duzzadt ajka remeg: - Mi ez? - dadogja rémülten. Volusianus mélyen meghajol: - Szentséges Augustus, ez az elvetemült orgyilkos Jader, a gladiátor: hivatalosan Diocletianus Augustus rendkívüli követe. Amint látod, meg akart gyilkolni.

- És Constantinus? - kérdezte izgatottan Licinius.

- Szentséges császár, ő is most menekült meg, a másik orgyilkostól.

Licinius megrázta a csengőt: négy páncélos testőr lépett be, talpig fegyverben. Licinius rámutatott a gladiátorra:

- Megbilincselni! - Aztán a tábornokhoz fordult: - Volusianus, ti tudtatok e merényletről?

Constantinus tudott róla?

- Szentséges Augustus, mi néhányan tudtunk róla s gondosan előkészítettünk mindent az orgyilkosok fogadására: bele is sétáltak a csapdába. Mivel biztosra vettük, hogy a fickók a kellő pillanatban hurokra kerülnek, fölöslegesnek tartottuk, hogy előre figyelmeztessünk benneteket; úgy véltük: mindennél hatásosabb bizonyíték a tettenérés.

- S ti honnan és hogyan tudtatok meg mindent előre?

- Ablavius őméltóságától. Ő mindent tud és mindent megtud, mindenről előre gondoskodik: ő Constantinus urunk mindenlátó szeme és mindentudó diplomatája. S ezúttal nemcsak uráról gondoskodott, hanem a kötelesség és illendőség parancsa értelmében, ura barátjáról és szövetségeséről is: rólad, szentséges Licinius.

Constantinus fogadótermében már bilincsbe verten a földön fetrengett a másik „követ”, a behemót Tragur. Itt is ugyanúgy folyt le a követfogadás szertartása, azzal a különbséggel, hogy itt a függöny mögül Ablavius kiáltott rá az orgyilkosra, mikor sújtásra emelte tőrét, és két szálas germán testőr fogta le és bilincselte meg. De ezek nem voltak oly kíméletesek, mint Licinius dákjai: ezek úgy összerugdalták szöges csizmáikkal a merénylőt, hogy hosszú percekbe telt, amíg magához tért.

Negyedóra múlva a tanácsteremben állt a két megbilincselt gonosztevő. Itt ugyan nem volt szükség tárgyalásra és ítéletre, hiszen tetten érték őket, s nem volt kétséges, hogy Zabas legényei egy óra múlva mindkettőnek a hulláját odadobják a vérebeknek, ám Ablaviusnak egyelőre még szüksége volt rájuk.

Ott állt a két bilincsbe vert orgyilkos, tizenkét marcona testőr gyűrűjében, mögöttük négy hóhérlegény kötelekkel, az asztalon pedig a bűnjelek: a pergamentekercsek, a tőrök, az orgyilkosok minden holmija, középütt az aranyakkal jól megtömött két zacskó. Úgy történt ugyanis, hogy amint a két „követ” a palotába ért, a „Larius” és a „Plinius” fogadót megszállta egy-egy század katona, se ki, se be nem engedett senkit; rendőrök elkobozták, és a palotába szállították az előkelő vendégek poggyászát, hiába jajgatott a két fogadós, hogy most már ki fizeti meg nekik az urak tartozását? Mint mindenki más, a rendőrök is tudták, hogy a fogadósok és a rabszolgáik menthetetlenül meglopnak minden vendéget, tehát a jajveszékelésre rá se hederítettek.

Az asztal túlsó oldalán Ablavius ült az aranyozott császári trónszéken, mellette alacsonyabb széken az írnok, előtte a márványasztalon nádtoll, tinta, pergamen.

- Ide figyeljetek, bitangok. Tetten értünk benneteket; büntetéstek halál, jól tudjátok. Éppen ezért nincs is szükség arra, hogy vallomást tegyetek. Tudtok-e írni?

- Én le tudom írni a nevemet - felelte Jader, és mintha remény csillant volna szemében.

- Én is - jelentette Tragur.

- Nos - folytatta a tárgyalást Ablavius -, én most levelet diktálok Diocletianus Augustusnak; ha aláírjátok, kegyelmet kaptok. Elfogadjátok? Igen vagy nem?

Mind a két gyilkos boldogan mondta rá az igent.

Az írnok kezébe vette a nádtollat, bemártotta, és várakozón nézett a vicariusra. Ablavius intett neki, és kaján vigyorral diktálni kezdett:

„Szentséges császárunk, Diocletianus! - Hódolattal értesítünk, hogy a két Augustus tegnap szövetséget kötött, állítólag Maximinus Daia ellen; de hitelesen megtudtuk, hogy a szerződésnek titkos záradéka is van, s ebben a te elpusztításodat jelölik meg első feladatuknak.

Megkíséreltük a két Augustus meggyilkolását, de itt mindent előre tudtak, úgyhogy azonnal elfogtak bennünket, s mi kénytelenek voltunk bevallani, mégpedig a kínpadon, hogy a te megbízásodból akartuk megölni a két császárt. Bosszút akarnak állni rajtad, menekülj. Jader.

Tragur.”

- Írjátok alá! - rivallt rájuk Ablavius, s miután aláírták, így folytatta: - Megígértem, hogy kegyelmet kaptok, állom a szavamat: nem korbácsoltatlak véresre, nem vonatlak kínpadra, hanem kegyelemből csak megfojtatlak benneteket.

A két orgyilkos felüvöltött, de a hóhérlegények bámulatos ügyességgel nyakukra hurkolták a kötelet, egyet-kettőt csavartak rajta; a követeknek annyi idejük sem maradt, hogy hörögjenek: lomha nagy testük egyet-kettőt rándult, aztán élettelenül elnyúlt a mozaikpadlón. A hóhérok kivonszolták a hullákat, a testőrök távoztak, Ablavius a futárt hívatta: - Azonnal indulsz Salonaeba, ezt a levelet átadod Diocletianus őszentségének, egy napig ott vársz, hogy történik-e valami; ma hétfő, csütörtökre itt légy, várom a jelentésedet. Indulj!

A futár meghajolt, elsietett, Ablavius magához vette a két zacskó aranyat, és mint aki jól végezte dolgát, visszavonult lakosztályába.

Vacsora után, miközben a nap eseményeiről beszélgettek, odafordult Hosiushoz: - Clarissimus, azt hiszem, hogy ma nemcsak a két orgyilkost végeztük ki, hanem Diocletianust is.

- Hogy érti ezt méltóságod?

- Csütörtökön érkezik vissza a futárom Salonaeból, s méghozzá igen érdekes hírrel, biztosíthatom nagyságodat.

- De honnan tudhatja méltóságod, hogy mi történhet csütörtökig?

- Sok mindent tudok és mondhatok én, ha nem utasítanak el fölényesen, mint nagyságod annak idején Treviriben.

Hosius az ajkába harapott, és ezt gondolta magában: „Rejtélyes ember ez, tehát veszedelmes.

Lehetséges, hogy ez a tanulatlan besúgó a jövőbe lát? Vagy csak szélhámoskodik? Úgy, mint én, amikor a gyönyörű kis Zoist feltámasztottam? Eh, majd elválik!”

- Ó, az nem elutasítás volt - mondta a vicarius csípős megjegyzésére -, csak egyszerű félreértés.

- Bizonyára - helyeselt Ablavius mézesmázos mosollyal -, hanem, sajnos, most be kell mennem Constantinus őszentségéhez, hogy jelentést tegyek neki a mai eseményekkel kapcsolatos intézkedéseimről.

Kissé gúnyosan meghajolt, és udvariasan faképnél hagyta a püspököt.

A vicarius Liciniust is ott találta Constantinus szobájában, s a két Augustus között ott ült Constantia, Constantinus féltestvére, Licinius jövendőbelije. Ablavius azonnal ráismert ragyás és kissé duzzadt arcáról; gőgös, szinte ellenszenves tekintetéről. A vicarius hódoló tisztelgésére fölényes és hideg fejbiccentéssel válaszolt, mintha máris Augusta volna. Ablavius úgy bosszulta meg magát, hogy többé rá se hederített.

- Szentséges Augustusok - fordult a két császárhoz -, futárom már útban van Ariminium felé, s holnap este Salonaeba érkezik, és átnyújtja Diocletianus Augustusnak azt a levelet, amelynek szövegét másolatban megőriztem; kegyes engedelmetekkel felolvasom.

- Olvasd - mondta rá Constantinus.

Ablavinus felolvasta a levelet; mikor Jader és Tragur neve is elhangzott, Constantinus elégedetten bólintott, de Licinius tétován bámult rá: nem értette meg Ablavius kaján mester-fogását. A vicarius folytatta jelentését:

- Az orgyilkosok aláírták a levelemet, egy perccel utána megfojtattam őket. Mély hódolattal fölvetem a kérdést: mit tehet Diocletianus Augustus, miután elolvasta a fölbérelt gyilkosok levelét? A gyilkosok rávallottak, s ha levelet írhattak neki, nyilván élnek, és még sok mindent kifecseghetnek; az Augustusok szövetséget kötöttek, éppenséggel az ő elpusztítására, elfogják, diadalmenetben meghurcolják, kivégeztetik, mint most a bérgyilkosait, figyelmeztetik, de menekülhet-e? És hová? Talán Daiához, akit mellőzni akart? Érezni fogja, hogy kelepcébe esett. Ő, a birodalom újjászervezője, húsz évig a világ korlátlan ura, a jellemtelenek és gyávák utolsó fegyveréhez folyamodott, az orgyilkossághoz! Egyetlen gondolata lesz: menekülni legalább a szégyen, a gyalázat, a megaláztatás, a kivégzés elől! Mit tehet tehát? A tények könyörtelen logikája öngyilkosságra fogja kényszeríteni.

- Igazad lehet, vicarius - mondta rá Constantinus. - Jól ismerem őt: kemény és rideg ember, önmaga iránt is kíméletlen, ezt bebizonyította a lemondásával. S ha úgy érzi a leveled elolvasása után, hogy valóban csapdába került, s kockán forog becsülete és méltósága: bizonyára beválik a következtetésed, vicarius.

Licinius lassankint megértette az összefüggéseket, s most már úgy érezte, hogy hozzászólhat Ablavius jelentéséhez:

- Én sajnálom az öreget, hogy vénségére elvesztette a fejét, s odáig süllyedt, hogy újra a bíbor után nyúlt, pedig annak idején keményen megbélyegezte Maximinus bitorlását. Vajon mért kívánta meg újra a hatalmat? Lehetséges, hogy félt tőlünk? Éppen tőlünk? De akármi volt az oka, sohasem mertem volna feltételezni róla, hogy ilyen nemtelen eszközhöz nyúl. Nyilván igaza van a vicariusnak, hogy az öreg, a levél elolvasása után, végez magával. Legalább megszabadulunk egy nyugtalankodó és nyugtalanító kísértettől.

Constantinus rábólintott uralkodótársa szokatlanul értelmes fejtegetésére, aztán odafordult a vicariushoz:

- A futár visszaérkezése után azonnal várjuk jelentésedet.

Ablavius szertartásosan kihátrált a szobából.

A másnapi császári tanácskozás sem tartott tovább egy óránál. Ezalatt a jegyzőkönyvbe vették, hogy a szövetség biztosítékául Licinius Augustus feleségül veszi Constantinus Augustus húgát, Flavia Julia Constantiát.

- Ez rendben van, aláírom, vállalom a házasságot, sőt megtiszteltetésnek veszem a nobilissima bizalmát, mivel azonban, hogy úgy mondjam, a nagyapja lehetnék jövendőbeli feleségemnek, nem vállalhatom, hogy utódokkal tudom majd megörvendeztetni. Valljuk meg: aggastyán vagyok, körülbelül egykorú Diocletianusszal, az utódlás biztosítása céljából szeretném megnyerni Constantia nobilissima beleegyezését egykori concubinámtól született kisfiam, Licinianus törvényesítéséhez.

- A nobilissima nevében kijelentem, hogy beleegyezik - mondta rá Constantinus.

Ezzel Constantia az öreg Augustus jegyese lett. Licinianus örökbefogadását, illetőleg törvényesítését persze Vecasius azzal a megokolással vette bele az okiratba, hogy „…mivel az Augustus és az Augusta különben sem óhajtanak gyermeket…” Így a kis Licinianus törvényesen nobilissimus lett, vagyis a császári ház tagja, s eszerint egyenrangú Constantinus fiaival. Mert Crispus már nem volt az egyetlen: Constantinusnak majdnem egyidőben született az első fia Faustától: Constantius; és a „csodálatos mellű” Matidiától is fiú született: Constantinus, akinek a boldog apa nyomban születése után a Caesar-rangot adományozta; Fausta fiáról, Constantiusról, egyelőre mintha nem is vett volna tudomást. Faustáról csak úgy beszéltek a treviri udvarban, hogy „a mostoha”, mert igen ridegen és gyűlölködőn szokta emlegetni a kis Crispust.

Éppen ezért Constantinus intézkedett, hogy Lactantius azonnal menjen Sandario segítségével Treviribe, és vegye át Crispus nevelését. A kisfiú sorsa ezzel jobbrafordult. Constantinus tudta ugyan, hogy Lactantius keresztény, de megbízott benne mint hűséges hívében, és a keresztény vallást különben sem tartotta egyébnek valamiféle ártalmatlan Helios-felekezetnél. Crispus nevelése tehát nem okozott neki gondot: mihelyt Lactantius megérkezik, a „mostoha” uralmának is vége szakad. Viszont valami egészen különös, szinte megmagyarázhatatlan sóvárgással vágyott Arelatéba, Matidiához, az új kis Caesar anyjához, akit hónapok óta nem látott. Eszébe sem jutott, hogy Minervinával a kis Crispus születése óta is csak minden szent időben váltott, kelletlen találkozásokon, egy-egy közömbös szót.

Türelmetlenül várta, hogy véget érjen a császártalálkozó, s mivelhogy Licinius is unta a jogi és politikai fejtegetéseket, a szabad vallásgyakorlat kérdésében szinte percek alatt létrejött a megegyezés: a határozathozatal sokkal rövidebb ideig tartott, mint a határozat írásbafoglalása, pedig ezt a világos fejű és felülmúlhatatlan Vecasius fogalmazta meg. Vecasius észrevette mindkét Augustus türelmetlenségét: Licinius siettette a házasságkötést, hogy minél előbb hazavihesse Sirmiumba ifjú feleségét, és élvezhesse a csúnyácska, de duzzadó keblű és izmos testű Constantiával a nászéjszaka esetleges örömeit, mert ha „a szentséges házaspár nem is óhajt gyermeket”, mint Vecasius tapintatosan megfogalmazta, azért csoda mégis történhetik, márpedig Licinius - ha más értelemben is - a csodatevésben is szerette volna utánozni Constantinust, főképpen a nászágyban.

Constantinus is türelmetlen volt, mert alig várta, hogy a gyors liburna elröpítse Arelatéba, isteni keblű szeretőjéhez, akihez az utóbbi hónapok embertelen erőfeszítése után vadul vágyakozott. Bár semmiféle lírai érzelgős hajlandóság nem volt benne, úgy kívánkozott Matidia ágyába, mint a mesebeli „boldog szigetekre”, ahol legalább kis időre megpihenhet. De Vecasius kénytelen volt bevallani magának, hogy ő is türelmetlenül sóvárog az aranyhegyi békességre, a szelíd és mégis oly szenvedélyes asszonyra, az egyetlenre, akit a hegyek fia életében szeretett, s aki most már holta napjáig az egyetlen marad.

Vecasius egész éjszaka dolgozott a rescriptum, vagyis körrendelet szövegén, s mikor a másnap délelőtti záróértekezleten felolvasta, az Augustusok lelkesen köszöntötték, s még Licinius is úgy érezte, hogy történelmi jelentőségű eseménynek lett részese.

A fogalmazványt a chartularisok gondosan előkészítették a sokszorosításra, a válogatott könyvmásolók, a librariusok pedig néhány nap alatt több száz példányban leírták, újra meg újra átolvasták, a hibákat kijavították, s végül a magister aulae - aki egyszemélyben az udvari szertartásrend legfőbb ellenőre s az udvari posta főnöke volt -, ez idő szerint a fontoskodó és nagyképű Palladius, magához hívatta a singularis, vagyis lovas futárok parancsnokát, Geganius centuriót, nevetségesen kiegyenesítette cingár termetét, és mintha főzőkanalat nyelt volna, peckesen előrelépett óriási márványasztala mögül, és miközben ádámcsutkája fel-le ugrándozott, kappanhangon kiadta a parancsot:

- Geganius, holnap útnak indítod a húsz legügyesebb lovasfutárt, mindegyik magával visz húsz példányt a mediolanumi rescriptumból, és előre megállapított terv szerint kézbesíti a kormányzóknak, tartományi helytartóknak és kerületi főnököknek. A császári leirat értelmében mindezek kötelesek intézkedni, hogy a fennhatóságuk alá tartozó terület minden közigazgatási szerve gondoskodjék a hirdetmény kifüggesztéséről, és haladéktalanul kezdjen hozzá végrehajtásához. Külön futár vigyen példányt Hispellumba, ahol Constantinus őszentségének és a Flavius-családnak temploma van, egy másik futár pedig Karthagóban a hatóságokon kívül adjon példányt a Constantinus-kultusz főpapjának, az Augustalis-testület főnökének. Megértettél, Geganius? - kérdezte a centuriótól, oly megsemmisítő fölénnyel, mintha legalábbis a Saxa Rubra-i csata haditervét közölte volna vele.

- Igenis, perfectissimus, megértettem - felelte katonásan Geganius, aki egyébként az egész singularis-testülettel együtt kitűnően szórakozott a nagyképű Palladius kakaskodásán.

A singularisok még el sem indultak, máris megérkezett a futár Salonaeból, és azonnal jelentkezett Ablaviusnál.

- Spectabilis - kezdte beszámolóját -, engedd meg, hogy élőszóban tegyem meg jelentésemet: Diocletianus Augustus már nem tudott írásban válaszolni a levélre.

Ablavius izgatottan lépett oda a futárhoz, mellen ragadta, és rákiáltott: - Mi történt? Beszélj!

- Diocletianus Augustus még kedden, rögtön megérkezésem után fogadott, katonásan egyszerű kis szobájában. Elolvasta a levelet, összegyűrte a markában, és az ajkába harapott. Aztán nyugodtan, színtelen hangon ezt kérdezte: „Kivégezték őket?” „Igen.” - feleltem. „Hogy jutottál a levelükhöz?” „Utolsó kívánságuk az volt, hogy írhassanak szentségednek; odaren-deltek hozzájuk egy chartulariust, lediktálták a levelet, aláírták, s utána a hóhérok azonnal végeztek velük. A levelet a magister aulae kiadta a futárirodának, s végül engem bíztak meg vele, hogy kézbesítsem. Parancsolod, szentséges Augusta, hogy megvigyem válaszodat?”

„Kinek? A bíborpalástos gyilkosoknak? Igen, ez a válaszom!” Ezzel lekapcsolta nyakáról a borvörös kis borostyántokot, félretolta a fedelét, s rámutatott, aztán a fehér port kiöntötte belőle az asztalon levő vizespohárba, felrázta, s a vizet fenékig kiitta. Aztán már csak ennyit mondott: „Elég volt mindenből, torkig vagyok az élettel!” Ezzel végigzuhant a padlón, egyet-kettőt hörgött, a szeme fennakadt, vége volt. A folyosón egy lélekkel sem találkoztam, két perc alatt leértem a palota kikötőgátjához, beugrottam a futárhajómba, a liburna nekivágott az Adria sima vizének, s úgy süvöltött végig a tengeren, mint a nyíl. Esküszöm a Styx vizére, spectabilis: így történt. Diocletianus halott.

- Holnap jelentkezzél nálam, kivételesen dús jutalmat kapsz.

És Ablavius boldogan sietett be az Augustushoz, azzal a hírrel, hogy megölte Diocletianust.

Constantia és Licinius házasságkötési szertartásait még megvárta Constantinus, aztán - alighogy Licinius hálókocsiba ült, s az új Augusta oldalán elindult Mediolanumból - Constantinus máris rohant a császári hálókocsin Genuába, s a kikötőben horgonyzó liburnáján Arelatéba. Másnap már Matidia karjaiban pihente ki a hatalomért vívott katonai és politikai harcok fáradalmait. Constantinus kimondhatatlanul élvezte Matidia friss és duzzadó testét, sőt talán kedvességét és rajongását is, gyönyörködött fiában, a kis pufók Caesarban, de hamar beleunt az egyhangúságba, sőt Matidia vakító és rugalmas kebleinek élvezésébe is: nemegyszer azon kapta magát, hogy Thamarra gondol.

Minervina néha még eszébe jutott, de Fausta soha: gondolt rá, hogy illenék meglátogatni feleségét és fiát, de végül is kiverte fejéből ezt a tervet. Ez pedig annál jobban elkeserítette és felingerelte az Augustát, mert az ezerszemű Ablavius - kellő megokolással és hódolattal - közölte vele, hogy Constantinus őszentsége makkegészséges, és mihelyt kipihente fáradalmait Arelatéban, azonnal visszatér Rómába. Fausta toporzékolt dühében, hogy ez a „gyilkos” így megalázza, és csak annyira sem érdemesíti, hogy az ő testén elégítse ki állati gerjedelmeit.

Az Augustusok elutazása után végre a kíséret visszatérhetett Rómába, tehát visszatért a legfontosabb személyiség is: Ablavius. Diocletianus halála hírét kereskedők és hajósok sokkal hamarább meghozták Rómába, mintsem a hivatalos salonaei futár megérkezhetett volna. A salonaei palotában óriási volt a fejetlenség; a nagy császár holttestét bebalzsamozták, teljes császári díszbe öltöztették, így ravatalozták fel a palota ragyogó márványcsarnokában. A környék népe sűrű sorokban zarándokolt a fekete bársonnyal borított ravatalhoz, amelyre a márványterem tetőnyílásán át csak úgy záporoztak a napsugarak, s megszikráztak a halott császár drágaköves aranydiadémján; bíborpalástja szinte lángolt ebben a vakító ragyogásban.

A salonaei testőrtábornok csak most indította el a futárokat a három Augustushoz, s legalább két hétbe telt, amíg Licinius és Constantinus, fényes kísérettel és óriási testőrséggel megérkezett Salonaeba s megtarthatták az ünnepélyes temetést. Maximinus Daia nem jelent meg, egyrészt azért, mert mostohaanyjáról álmodott, és egyiptomi álomfejtői megmagyarázták neki, hogy a mostohaanya szerencsétlenséget jelent, másrészt pedig - és főképpen - azért, mert féltette a bőrét. Pedig nem ártott volna, ha elmegy, mert Salonaeban alkalma lett volna kiszimatolni Licinius és Constantinus megállapodását, hogy még a nyáron végeznek a nikomedeiai bitorlóval - azaz hogy csak Licinius végez, Constantinus csak nézi, persze úgy tessék-lássék segíti is, katonával, hadianyaggal, pénzzel, s alig várja a győzelmét, hogy csak egyetlen ellenfele maradjon a színpadon: hű szövetségese, Licinius, aki egyúttal sógora is, mint ahogy sógora volt Maxentius is. Viszont tudjuk, hogy a sógorság semmi ellen sem biztosíték.

Őszintén szólván Licinius nem túlságosan örült a salonaei megállapodásnak, hogy nemsokára félbe kell szakítania úgynevezett mézesheteit, de nem térhetett ki a háború elől, főleg Constantia miatt: hadd lássa az Augusta, hogy van olyan csatatér, ahol ő ma is kifogástalanul kemény legény! Constantia ugyan ismételten megdicsérte házastársi erőfeszítéseiért, de Licinius érezte, hogy ez csak finom asszonyi tapintatosság.

Rómában erről a titkos salonaei megegyezésről még semmit sem tudtak, Constantinus csak egyetlen bizalmas barátjának árulta el: Volusianusnak, aki azonban néma maradt, mint a sír, de titokban annál szívósabban dolgozott a Maximinus elleni hadjárat tervein és javaslatait naponta megvitatta az Augustusszal; a jóváhagyott tervekkel személyesen szaladt fel Sirmiumba Liciniushoz, akiben a pompás tervek tanulmányozása közben újra felpezsdült a katonavér és Volusianus látogatása idején szüneteltette is szerelmi csatáit, annál szívesebben, mert ezek jobbára csúfos kudarccal végződtek, s különben is észrevette, hogy vérszegény, halvány, s hogy úgy mondjuk: elméleti sikerei alig érdekelték az Augustát. Viszont a kissé semleges, ám okos és erélyes Constantia annál szívesebben hallgatta a hadvezéri tanácskozásokat és terveket.

Csodálatos, de így történt, hogy Ablavius sem Rómában, sem Sirmiumban nem szimatolt ki semmit sem a hadikészülődésről s kémeinek még Volusianus utazásai sem tűntek fel, hiszen a tábornok már azelőtt is huzamosabb ideig tartózkodott Licinius udvarában. Ablavius beérte ügynökeinek szokványos jelentéseivel, hogy „semmi újság”, annál inkább, mert egészen belekábult történelmi dicsőségébe, hogy az ő szellemes ötlete ölte meg az öreg Diocletianust.

Vecasius ugyan, alighogy visszaérkezett Rómába, és értesült Ablavius hőstettéről, kissé gúnyosan megjegyezte: „Ablaviusnak valóban történelmi érdeme, hogy meggyilkolt egy kísértetet”, s ezért aztán a vicarius meg is orrolt, mire Vecasius így magyarázkodott: „Kísér-teteket meggyilkolni fontosabb, mint élő embereket; mert ha élőket gyilkolunk meg, azokból is kísértetek lesznek, és csak annál több hazajáró lélek gyötör bennünket.” Ebbe a magyarázatba aztán a vicarius is belenyugodott.

De nem is annyira Diocletianus halála foglalkoztatta már az ősi főváros népét és az udvart, mint inkább a mediolanumi császári körrendelet, a nevezetes rescriptum, amelyről még mindenütt élénken vitatkoztak, és a legcsodálatosabb, hogy még Hosius sem volt vele megelégedve.

- De hát mi a kifogásod ellene, püspöktestvérem? - kérdezte tőle Silvester, legközelebbi találkozásukon. - Hiszen az okmány kimondja, hogy mindenki azt az istenséget tisztelheti, amelyiket akarja, vagyis a császárok kihirdették a szabad vallásgyakorlat jogát, azért, mert így is ki akarják nyilvánítani hálájukat az istenség iránt, amely biztosította győzelmüket.

- Ez csupa általánosság - ellenkezett Hosius.

- Már hogy volna általánosság, kedves testvérem, hiszen egyetlen más vallást sem említ meg név szerint, csak a mi szent vallásunkat, amikor kötelezi a helytartókat és a kormányzókat, hogy gondoskodjanak a keresztény egyházközségek ingatlanainak s minden egyéb vagyontárgyának haladéktalan visszaadásáról, mégpedig egyelőre minden kártérítés nélkül: bár megígéri, hogy akik önként visszaszolgáltatják a jogtalanul elvett vagy nekik juttatott vagyont, a két Augustus kegyelméből kártérítésre tarthatnak számot. Persze, értem én: itt nem az egyéni keresztény tulajdonról van szó, hanem a közösség, az egyház tulajdonáról.

- És neked, Silvester, ezzel ki lehet szúrni a szemedet?

- Talán keveselled, testvérem? Íme, a körrendelet corporatiónak minősít bennünket, vagyis államilag elismert testületnek, amelyet nemcsak védelmez az állam, hanem jogokkal is felruház: egyházunk ezentúl mentes a közterhektől és szolgáltatásoktól, megkapta az öröklés jogát, ezenfelül éppúgy részesül államsegélyben, mint akár a Helios-egyház, akár az Augustalisok, akár a tiszteletre méltó Vestalisok. Óriási eredmény ez, püspöktestvérem, s javarészt neked köszönhető. Vagy azt hiszed, hogy a vak Marcellus meggyógyításának nincs része benne?

- Hogyne volna, Silvester! Legalábbis annyi része van benne, mint az égi jelnek, vagy Constantinus álmának és pentagramm-látomásának. Mindent elismerek, de…

- De kevés neked? - vágott szavába a római püspök.

- Kevés - vágta rá keményen Hosius. - Én többet akartam, és többet vártam. Hiába ígérgetnek akármit, már ebben az okmányban ki kellett volna mondani, hogy az állam egyetlen és egyúttal mindenkire kötelező Helios-vallása, hiszen értesz engem, a kereszténység.

- Mondtam már neked, püspöktestvérem, hogy egyelőre érjük be kevéssel. Én nem sokat olvastam életemben, nem is tanultam eleget, mint te, szeretett testvérem a Krisztusban, hanem a múltkor egyik tudós hívemtől hallottam, hogy a nagynevű Augustus császár ezzel a figyelmeztetéssel szokta fékezni heves vérű híveit: „Festina lente”, amit ma így mondhatnánk: lépésben haladjunk, türelmesen, nyugodtan, s bizonyára előbb érünk célba, mint ha rohannánk, s esetleg már feleúton kifulladnánk.

- Jó, jó - hagyta rá Hosius -, én sem vagyok forrófejű és hebehurgya, de most éppen a csoda után, szerettem volna fülönfogni a szerencsét. Jó, igazad lehet, talán még várnunk kell a végső győzelemre. Hát rendben van, én várok. De addig is dolgozom és harcolok. De értsd meg, Silvester: én így vagy úgy, de győzni akarok! Én, Silvester, a magam és mindnyájunk érdekében, a hatalmat akarom!

Hosius révülten nézett a püspökre, de nem a jámbor szakállas öreget látta, hanem a távoli célt, amelyért oly megszállottan és konokul harcolt. Silvester megrémült püspöktársa átszellemült s egyúttal démoni tekintetétől, lehajtotta fejét, s mintha ördögűző igéket mormolna, halkan ezt suttogta - miközben magasra emelte jobb karját, és ujjaival háromszor a kereszt mágikus jelét írta a levegőbe:

- A mi urunk, Jézus Krisztus nevéért és dicsőségéért, úgy legyen!

Ezúttal is békecsókkal búcsúzott egymástól a két püspök, és ismét becsületükre vált, hogy egyik sem nevette el magát.

De Hosius, ahogy előre megmondta, harcot, győzelmet és hatalmat akart. A mediolanumi hirdetményt nagy csoportok olvasták egész Rómában, s minden csoportban akadtak titokzatos egyének, akik mindenféle „hiteles” híreket terjesztettek és ügyesen, szájról szájra adták tovább értesüléseiket, hogy Constantinus tulajdonképpen keresztény, ezt bizonyítja a hirdetmény is, hiszen különben mért nevezné meg a körrendelet külön és csak egyedül a keresztény vallást?

A Helios-vallások hívei tudták, hogy a mediolanumi határozat célja a vallási béke helyreállítása, mert ha egyszer kimondták a vallások egyenjogúságát és a vallásgyakorlat szabadságát, akkor rövidesen helyreáll az egység is, hiszen az állam nem lesz kénytelen folytonosan a keresztény kérdéssel foglalkozni.

Viszont Hosius jól fizetett keresztény ügynökei, akik a suttogó propaganda minden eszközével szívósan és fanatikusan dolgoztak, végül is felizgatták a keresztény tömegeket azzal, hogy a régi államvallás ideje lejárt; sem templomaira, sem papjaira nincs már szükség, mert Krisztus vallását tette meg Constantinus az uralkodó vallássá. Hosius egy bizalmas beszélgetésben megpróbálta az Augustust rávenni, hogy fogadja Silvester püspököt, s hármasban fogalmazzanak olyan rendeletet, amely magyarázza és kiegészíti a mediolanumi határozatokat, s kimondja az eddigi államvallás papi testületeinek feloszlatását, s templomai átadását a keresztény egyháznak: a vallási egység teljes és tökéletes megvalósítása érdekében.

- Hosius - hűtötte le Constantinus a püspök heveskedését -, mindig szívesen várom és kérem tanácsaidat, s azért ragaszkodom hozzád, mert nagyszerű terveim végrehajtásában szükségem van rád. De a mediolanumi megállapodáshoz ragaszkodom! S nem veszed észre, hogy tervezett javaslatod éppen a megállapodás lényegét, a vallások egyenjogúságát szüntetné meg?

Nem, ehhez nem járulok hozzá! Silvester püspököt akkor láttam, az emlékezetes csodatétel napján, a palatinusi palota kapujában: megtette alattvalói és papi kötelességét, egyelőre nincs rá szükségem! Egy keresztény püspök elég nekem! Egyik vallásnak sem akarok kedvezni a másiknak a rovására. Tárgyilagos maradok! Mondd meg annak az öreg papnak, hogy nem fogadom!

- Szentséges Augustus, engedelmesen közlöm vele elhatározásodat, s hódolattal könyörgök, engedd felhívnom figyelmedet arra, hogy a keresztény tömegek esetleg félremagyarázzák a hirdetményt, és fanatizmusukban üldözik majd az államvallás híveit. Ezért volna szükség a hirdetmény világos magyarázatára.

- Figyelmeztetlek, Hosius - felelte a császár keményen -, hogy minden önkényeskedést, erőszakoskodást, hatalmaskodást, rablást, fosztogatást, gyújtogatást, akár keresztények követik el, akár mások, lázadásnak minősítek! Figyelmeztesd erre hittestvéreidet. Mert előre megmondom: mindenféle lázadást irgalmatlanul vérbe fojtok!

Bólintott. Hosius tudta, hogy vége a kihallgatásnak, és szertartásosan távozott.

A következő napokban hol itt, hol ott, előfordultak lázongások és erőszakoskodások: fel-uszított keresztény csoportok egyes Helios-papokat bántalmaztak, egy Apollo-kápolnát felgyújtottak, egy Mithras-áldozatot megzavartak s egy Isis-templom kincstárát kirabolták. Az aedilisek különös éberséggel figyelték az ilyen kilengéseket és minden alkalommal, csodálatosképpen, kézre kerítették a tetteseket, aminek igen egyszerű a magyarázata: a császár Ablaviusra bízta a megfelelő intézkedések végrehajtását.

A Hosius kihallgatása után következő héten Ablavius személyesen ítélkezett ötvenkilenc lázadó felett. A tárgyaláson kiderült, hogy az ötvenkilencből csak huszonöt volt keresztény, a többi felbérelt tüntető; hogy ki bérelte fel őket, nem tudták; egy Tetradius nevű sírásót emlegettek, az beszélt velük. De ezt az embert nem sikerült előkeríteni. A vicarius bölcsen és egyszerűen oldotta meg a kérdést: mind az ötvenkilencet kivégeztette.

Ez az első megtorlás kemény volt ugyan, mégsem vágta útját a keresztény túlzók nekivadult erőszakoskodásának; ezentúl nem nagy csoportokban támadtak, hanem kettesével-hármasával rohanták meg a kis Mithrasszentélyeket, Apollo-kápolnákat, keresztúti félisten-fülkéket, sőt egyszer éjjel a capitoliumi nagy Jupiter-oltárt is lerombolták és beszennyezték. Csakhogy Ablavius a fontosabb templomokat és oltárokat erősen felfegyverzett aedilis osztaggal őriztette, főképp éjjel. A rombolás zajára kirohantak rejtekhelyükről a fegyveres őrök, az egész kis csoportot levágták ott a helyszínen, hullájukat bedobálták a Cloaca Maximába. Ez a kisebbségi terror csak akkor szűnt meg, amikor a merénylőket már nem végezték ki, hanem eladták rabszolgának keleti vagy északi barbár földbirtokosoknak és bányatulajdonosoknak. A keresztények, akik a mediolanumi kiáltvány utáni propagandától vérszemet kaptak, most alaposan megriadtak és begubóztak; viszont az államvallás hívei, akik a terror miatt mágikus jelvényeiket, eszközeiket, könyveiket, sőt a házi istenek szobrait is eldugdosták, amulettjeiket elásták, most újra nekibátorodtak, újra mertek áldozatokat bemutatni, otthon és a nyilvános oltárokon, sőt az asztrológusok és mágusok boltjait is újra látogatták, leginkább a Circus Maximus és a Marcellus-színház árkádjai alatt: horoszkópokat kértek, átoktáblákat és amuletteket vásároltak, s az egyiptomi és kaldeus varázslók ráolvasásait és csodatételeit újra bőkezűen megfizették.

Persze, nemcsak Ablavius erélyes intézkedései fojtották meg a keresztény túlzók vakbuzgó garázdálkodását, hanem maguknak a higgadtabb - s főleg vagyonosabb - keresztényeknek a rosszallása is: a szegényeknek nincs vesztenivalójuk, tehát bízvást lázadozhatnak; a gazdag félti a birtokát, a vagyonát, a palotáját és kincseit, tehát biztonságot, nyugalmat, békét akar: sohasem milliomosok kezdeményezik a forradalmakat. S ezek a mérsékeltek annál könnyebben lecsillapíthatták a szenvedélyeket, mert a babona, mágia, jövendőmondás és csodatevés Krisztus vallásának is elengedhetetlen velejárója volt: amulettek, talizmánok és hókuszpókuszok nélkül a legbuzgóbb keresztény sem élhetett abban a világban, amelyben démonok, kísértetek, ártó szellemek és gonosz csillagzatok veszélyeztették az emberek egészségét, vagyonát, nyugalmát és életét. Akár keresztény volt valaki, akár más vallás híve: ha tojást vagy csigát evett, étkezés után összetörte a héját, az átok és megbabonázás ellen; ha skorpió támadta meg, csak rá kellett olvasni a „kettő” szót, és a csípése nem ártott; ha jót kívánt valakinek, le kellett szorítani a hüvelykujját a másik négy ujjával, hogy „fogjon” a jókívánság; villámláskor Helios, Apollo, Mithras és Krisztus híve egyaránt nyelvcsettintéssel hárította el a veszedelmet; de kiszámíthatatlan kár és veszedelem származhatott abból is, ha valaki két kezének ujjait összekulcsolja, ha térdeit átfogja kezeivel vagy egyik lábát keresztbe-veti a másikon. Helios-hivők, keresztények, zsidók egyformán hittek bizonyos szavak varázserejében, főleg ha ezek érthetetlen s ennélfogva titokzatos erejű szavak voltak. Nemcsak a ficamot vagy a derékfájást lehetett ilyen ráolvasásokkal meggyógyítani, hanem némely bűvös varázsige a szerelmi hódításnak is hatalmas eszköze volt. Hosius életében ugyan, még Chusi korában, csődöt mondott egy ilyen szerelmi varázsige, viszont bebizonyosodott, hogy a varázsigéknél sokszor hatásosabbak bizonyos jól bevált varázseszközök.

Így vagy úgy, de az asztrológiában, varázslatban és babonában az egész birodalom minden népe és vallása egy volt, és sohasem szakadozott felekezetekre, mint a vallások s legfőképpen a Krisztus-kultusz. Voltak ugyan, akik megmosolyogtak bizonyos ősi hiedelmeket, mint Vecasius vagy Talio, s mindenekfelett Hosius, de egyiknek sem jutott volna eszébe - s legkevésbé Hosiusnak - tagadni a horoszkópok végzetes hitelességét vagy a látomások, jelenések és jövendölések lehetőségét és érvényességét.

Egyszer vacsora után Talio észrevette, hogy Vecasius folyton hunyorgat, s mind a két szemgolyója vörös. A százados elmosolyodott:

- Mi bajod, Vecasius? Talán nagyon belenéztél valakinek a szép szemébe?

- Sajnos, igen: egész éjjel Gaius Institutió-ival kacérkodtam. Anicius Ingenuus, az Augustus orvosa megállapította, hogy szemgyulladásom van.

- Az ellen nagyszerű orvosságot tudok - nevetett a százados -, mégpedig: egy kis darab papiruszra írd rá az R és A betűt, lenfonállal kötözd össze, és akaszd a nyakadba; de éppilyen hatásos, ha eleven legyet kötözöl fehér vászonkendőbe, és azt akasztod a nyakadba.

- No én ugyan nem fogok legyet, hanem inkább feloldok egy darabkát ebből a rúdból, mégpedig tojásfehérjében, s ezzel a puha kenőccsel gyógyítgatom majd a szemem. Anicius doktor rányomta a bélyegzőjét is: „Alcimii paccianum”, s utána a maga nevét: „Anic. Ing.” és a kenőcs mai elnevezését: „Collyr.”, mert a „paccianum” szót, amely még a hírneves Celsustól származik, ma már senki sem érti; ellenben mindenki tudja, hogy mi a myrrhacollyrium. Ma még csak kétszer kentem meg vele a szememet, s máris enyhült a gyulladás. Az az Alcimius, mint a doktor elmondta, híres szemorvos volt ezelőtt száz évvel a pannoniai Savariában. Azt is megtudtam, hogy legyet sohasem rendelt.

Nagyot nevettek, s ezúttal Hosius is velük nevetett:

- Igazad van, Vecasius, hogy megveted az ostoba és hiszékeny tömeg babonáit. Én mindig nevettem a bűbájosokon és hókuszpókuszokon, de ezek oly mélyen belegyökereztek az emberekbe, századok, sőt évezredek óta, hogy szinte kiirthatatlanok. Ide hallgassatok: a múltkor azt mondom Silvesternek, az öreg püspöknek: „Testvérem, a hajad és szakállad csapzott és torzonborz, így nem állhatsz ki már a gyülekezet elé. Hívasd el a borbélyt!” Azt mondja erre Silvester: „Püspöktestvérem, sajnos, nem tehetem: hajat és szakállat nyíratni csak az újholdtól számított tizenhetedik vagy huszonkilencedik napon szabad, mert máskülönben vagy meg-kopaszodik az ember, vagy állandó fejszaggatást kap. Márpedig ma még csak az újhold utáni tizedik napnál tartunk”.

- Lám, a kereszténység sem szüntette meg az ősidők óta szívósan uralkodó és mételyező babonát! - jegyezte meg Vecasius.

- Nem, perfectissimus - felelte rá Hosius -, ilyen csodát nemcsak a kereszténység nem tehet, hanem a legtökéletesebb Helios-vallás sem.

- Hát akkor az emberiség örökké a sötétségben és tudatlanságban fog botorkálni? - szólt közbe Talio.

- Csak addig, amíg a józan ész és a természet törvényeinek megismerése ki nem irtja az emberekből a rettegést, a vakhitet és a csodavárást - mondta rá a püspök igen józanul.

- No és az égi jel, amelyet éppen nagyságod használt fel a tömeg babonás hajlamainak hizlalására? - kérdezte gúnyos mosollyal Vecasius.

- Az égi jel természettudományos valóság, nem csoda és nem babona - magyarázta a püspök. - Hogy mi a vallási és politikai egységesítés eszközéül felhasználtuk, az csak józanságunkat és előrelátásunkat bizonyítja. Ez pedig, perfectissimus, véleményem szerint éppenséggel nem a tömeg babonás hajlamainak hizlalása, hanem a leghatásosabb küzdelem a babona ellen, mert például az égi jelről kiderült, hogy valóságos esemény hiteles előjele volt: az istenség figyelmeztetése és biztatása; annak vette a hadsereg is, tehát bátran elmondhatjuk, hogy a katonák győzelme ennek a természeti tüneménynek logikus következménye volt. Hogy pedig Constantinus urunk ezt a jelenséget az istenség jeladásának minősíti, az nem változtat az én megállapításom tudományos hitelességén, hiszen tagadhatatlan, hogy az égi jel forrása a nap, vagyis Helios, vagyis Krisztus. Tehát el kell ismerned, hogy itt szó sincs babonáról, és ha így magyarázzuk a természeti tüneményeket, akkor előbb-utóbb leküzdi a babonát a józan ész és a természettudományos világnézet.

Zűrzavaros szofizmái után diadalmasan nézett Vecasiusra, aki keményen állta a tekintetét, és egészen halványan elmosolyodott:

- Nagyságod bizonyára egyetért velem abban, hogy ehhez a kijózanodáshoz még hosszú évszázadok kellenek. Hiszen még a legkiválóbb szellemek közt is sokan rabjai a babonának, s még ennél is nagyobb baj, ha egyesek furfangos logikával megpróbálják tudománynak tüntetni fel a babonát.

- Szerencsére a szemfényvesztőket nem nehéz megkülönböztetni az igazi tudósoktól - szólt közbe Talio, hogy ő is csípjen egyet Hosiuson.

- Örülök, hogy sikerült mindkettőtöket meggyőznöm - bólintott Hosius, mert a két fiatalember megjegyzését elismerésnek vette, s még halványan sem érezte ki szavaikból a fullánkos gúnyolódást.

Constantinus viszont nem volt kíváncsi semmiféle magyarázkodásra: rendíthetetlenül hitt a csodákban, jelekben, látomásokban és álmokban, és megsértődik, ha valaki „tudományosan” be akarta volna bizonyítani neki, hogy mindehhez az úgynevezett istenségnek semmi köze sincs. A győzelem után, főleg Diocletianus öngyilkossága óta, még makacsabbul hitt isteni küldetésében, mint azelőtt; egyre jobban elzárkózott környezetétől, megközelíthetetlen magányosságban élt, mint földre szállt isten, Sol Invictus földi mása…

Mivel pedig a földre szállt istent a hadi fáradalmak s a nyugtalan és egészségtelen életmód következtében újra gyötörni kezdte a köszvény, Anicius Ingenuus ezúttal merész kísérletre szánta el magát: Tiburba küldte az Augustust, hogy vegyen hét fürdőt az Aquae Albulae kénes vizében, s ha nem használt, hét nap múlva menjen vissza még hét fürdőre. A második sorozat használt, Constantinus boldog volt, hogy nem kell hazamennie, mert ha ez a fürdő nem használt volna, Anicius doktor feltétlenül hazaküldi, hogy Aquae Sextiae áldott vizében keresse a gyógyulást.

Aquae Albulae jóvoltából teste fölfrissült, és most már nyugodtabban várta Licinius indulását a meglepetésszerűen kirobbanó háborúba. Elhatározta, hogy a győzelem után (mert Volusianus bizonyára mindent elkövet a győzelemért) csak annyi ideig marad Rómában, amíg hitelesen megbizonyosodik Licinius szándékai felől: Ablavius és Sandario révén ugyanis pontos híreket kap Licinius minden napjáról és órájáról. Constantia Augusta is szívesen küldött volna jelentéseket - hiszen hálás volt bátyjának, hogy Augustává tette, de nagyon félt Liciniustól…

Ebben a nyugodt, bár kissé mégis izgalmas és feszült várakozásban sűrűn kezdték görcsös fejfájások és szédülések gyötörni. Anicius mindenféle orvossággal próbálkozott, még piócákkal is, ide eredménytelenül. Végre egyik éjjel furcsa álma volt: szárnyas geniust látott, fején sugárkoronával, kezében bottal, amelyre kígyó tekeredett fölfelé; a jelenés fölött aranyfényű M betű lebegett.

Sokáig törte a fejét a jelenés értelmén, s bár volt érzéke az isteni jeladásokhoz, és szinte várta már, hogy végre jelentkezzék égi szövetségese, Helios, most nem boldogult az álombeli jeladás megfejtésével. Egy pillanatra felvillant benne a gondolat, hogy talán Matidia… de mit jelent a botra tekerődző kígyó? Vagy talán Minervina? Talán beteg a kis Crispus? Azt azonnal futárral jelentették volna… Végre beletörődött, hogy igénybe veszi Hosius segítségét, hiszen tudós férfiú, csillagász, és az alexandreiai főiskolán egyebek közt az álomfejtés tudományát is megtanulta…

Késő este volt már, rabszolgák fényesen égő bronzlámpákat aggattak az álló lámpatartók karjaira, s eltűntek. Euporius koppantott aranyrojtos fekete botjával, mégpedig ötöt, mert a clarissimusokat öt koppantás illette meg. Hosius hibátlan szertartásossággal közeledett Constantinushoz, s az adoratio után Euporius egyetlen koppantására fölegyenesedett.

Miután a főszertartásmester távozott, a császár elmondta álmát Hosiusnak. A püspök néhány percnyi időt kért, hogy jól megfontolhassa nyilatkozatát, mert annyi bizonyos, hogy nem szabad tévednie. Szemöldökeit összevonta, homlokát ráncolta, vékony ajkait összeharapta, aztán lassan, ütemesen beszélni kezdett:

- Szentséges császár, a sugárkoronás genius kétségtelenül Heliost jelképezi, tehát az álombeli jeladás tőle származik; a genius kígyós botja Asklepios isten jelvénye, világosan mutatja, hogy betegségről van szó: Helios tehát valamely betegség miatt küld üzenetet. Volt az utóbbi időben súlyosabb betegséged? - Hosius nem árulhatta el, hogy tud a császár fejgörcseiről, mégpedig az udvari szállongó pletykákból, mert Anicius a hippokratesi orvosi eskü parancsa szerint semmit sem árult el az Augustus betegségéből. A császár megmondta, hogy irtózatos fejgörcsök kínozzák, mire a püspök tovább magyarázta az álmot: - Ezek szerint az M betű a betegség gyógyítóját vagy gyógyszerét jelenti; Artemidoros könyve szerint a „mágus” szó rejlik mögötte, vagyis az egész így együtt az istenségnek azt az utasítását közli veled, szentséges uram, hogy ügyes és tudós mágust kell hívatnod betegséged gyógyítására.

- Ismersz ilyen mágust? - kérdezte a császár némi gondolkodás után.

- Többet is, szentséges Augustus, de valamennyi közt a legtudósabb és leghíresebb a perzsa Peteesio. Ha kívánod, holnap reggel ide rendelem.

- Minél korábban legyen itt!

Constantinus bólintott, Hosius szertartásosan kihátrált.

Másnap reggel a perzsa, kellő szertartásossággal, Anicius doktor és két testőr kíséretében belépett az Augustus fogadószobájába. A császár aranycsattal összefogott, gazdagon hímzett bársonytunikát viselt, kétoldalt két-két földig érő keskeny bíborsávval; párnázott bronz karosszékben ült, szemlátomást szenvedett, de ügyelt a méltóságos magatartásra: emberfeletti erőfeszítéssel türtőztette fájdalmát. A perzsa földig borult előtte, keleti szokás szerint átölelte lábait: megérezte a császár ereinek izzó lüktetését.

Fölkelt, kiegyenesedett, fölemelte varázspálcáját; az állatkör jegyeivel hímzett sárga palástján meghullámzottak a fekete rojtok, tornyos fekete bársonysüvegjén felszikrázott az arany napkereszt. Az oldalán csüngő táskából mágikus jelekkel díszített sárga selyemzacskót vett ki, abból pedig jókora fehér golyót viasszal, szezámolajjal és nadragulyagyökér porával összegyúrt kámforgyanta volt a golyó anyaga. Peteesio a táskájából kivett ólomtányérkára tette a golyót, apró üvegből néhány csepp ecetet öntött rá, a kámfor párologni kezdett. A mágus hosszasabban rajta tartotta a golyót a császár csuklóján, az ütőereken, aztán bekente vele a varázspálcát, és hétszer végigsimította vele a beteg lüktető halántékát. Aztán lehajtotta fejét, tekintete a messzeségbe révedt és átszellemülten, szinte révületben, kongó hangon, hieratikus ünnepélyességgel elkezdte mormolni az érthetetlen varázsigéket - miközben a pálcával mágikus jeleket rajzolt a császár feje körül:

„Iao Israma Abaoth Neicharoplex Iao Thestenothri Abaoth Semeseilam.”

Hétszer egymás után elgajdolta a rejtélyes szöveget, s mikor elvégezte a mágikus szertartást, megint odaborult Constantinus elé, megint átölelte lábait s érezte, hogy az erek lüktetése máris meglassúdott. Fölkelt, s térden állva adorálta a császárt, most szólt hozzá először: - Iao Abaoth s a mindenható Aión és a csodatevő Abraxas nevében rendelem, Iao, Israma Semeseilam, hogy a gyógyító golyó egész éjjel maradjon szentséges fejed közelében.

Istenséged legkisebb szolgája teljesítette szent kötelességét, s elbocsátásért esedezik.

Anicius csak bámulta ezt a szúrós szemű, fekete férfit; Hippokratesre és Galenusra gondolt a hókuszpókuszok alatt, s mikor meglátta a császár átszellemült és megilletődött arcát, elszégyellte magát és lecsüggesztette a fejét. Ebben a fejben homályos gondolatok kavarogtak a babonáról és a tudományról, s mire kiért a többiekkel együtt az előcsarnokba, sikerült megfogalmaznia magában a nagy jelenet tanulságát: „Íme, ugyanezt a kámforkészítményt használtam én is, és a császár fejgörcsei nem enyhültek, viszont a varázslónak, a szuggesztív tálalás révén sikerült a gyógyítás! Hát Galenus hiába élt és tanított?” - gyötrődött magában, de senkivel sem mert őszintén beszélni erről a felháborító kuruzslásról, mivel nem kockáztathatta jól jövedelmező udvari orvosi állását.

Általában jól ismerte Constantinus szervezetét, azzal is tisztában volt, hogy a császár legnagyobb baja a magas fokú hisztéria, az idegfeszültség, az eksztázis sóvárgása, s az isteni kegyelmek, sugallatok és kiváltságok monomániája. Ebből pedig a megszállott egyént senki sem gyógyíthatja ki. S ő nem is akarja kigyógyítani, a császár még örül is, ha csődöt mond az orvostudomány: azonnal boldogan hívja a csodatevő mágusokat…

Másnap reggel Constantinus makkegészségesen ébredt (természetesen! jegyezte meg magában gúnyosan Anicius Ingenuus), s innen kezdve álmai és látomásai megsűrűsödtek: most már egyetlen révületben élt, s az isteni magatartás és átszellemülés volt a természetes magatartása.

Álmait és látomásait már csak ritkán közölte környezetével: ő közvetlenül érintkezett az istenséggel, értette szándékait és jeladásait, és már igen ritkán volt szükség arra, hogy mások magyarázzák látomásait.

Egyszer azonban megrendítő jelenése volt: a római forumon látta a saját szobrát, kezében labarummal, amelyen ott ragyogott az arannyal hímzett égi jel. Ezt értette. Csak az volt a különös, hogy a szobor élt, sőt intett neki, és lemutatott a fórum kövezetének színes márvány-lapjaira. Odanézett, s íme: az egyik malachitlap darabokra tört, szétomlott, s a helyén sudár pálmafa tolakodott ki, egyre magasabbra nőtt, a templomok oromzatai fölé terebélyesedett, s végül óriási s érett gyümölcsfürtöket sarjasztott legyezőszerű levelei tövében.

Ezt a csodálatos jelenést, amelynek elvégre ő maga volt a főszereplője, s méghozzá a csodapálma gyümölcseit is ő maga szakította le, sem Hosius, sem más szakértő nem tudta s nem is merte megmagyarázni. Végül is Talio oldotta meg a főbenjáró kérdést. Másnap, a szokásos reggeli kilovagláson szóba hozta az álombeli jelenést: - Szentséges uram, ne kísérletezzünk senkivel se: itt van a praenestei Fortuna-templom, menjünk oda: annak a jóslatai és magyarázatai hitelesek.

- Holnap reggel kimegyünk - mondta rá Constantinus.

Praeneste isteni volt, a hegyen épült városka pompás nyaralói, hűvös ligetei jóleső enyhülést adtak Róma áporodott és fülledt levegője után; a hegyről remek kilátás nyílt a Soracte havas csúcsára és Ostia felé a kéken hullámzó tengerre, de a legnagyobb élmény mégis a hegyoldalban épült ősi Fortuna-templom volt, Italia leghíresebb jóshelye. Beléptek a félkör alakú pazar oszlopcsarnokba, aztán a szentélybe s némi titokzatos szertartások, sőt meglehetősen hosszadalmas várakozás után, behívták őket a főpap legbelső szentélyébe. Ha azt hitték, hogy nagyképű és kenetes magyarázatok következnek, tévedtek. A főpap áldásra tárta karjait, intett, hogy lépjenek közelebb, és összecsavart papiruszdarabkát nyújtott át Constantinusnak: abban volt a látomás megfejtése.

Kint a napvilágnál kibontották a papiruszt. Egyetlen szó volt rajta: „Győzelem”.

A praenestei főpapnak több száz ilyen papiruszlapocskája volt, és jóslataira meg álomfejtéseire azért kellett órákig várakozni, hogy a szentély irattárából ezalatt a segédei kikereshessék a jelentkező személyre vonatkozó adatokat, s a főpap ezeknek az alapján válassza ki a megfelelő papiruszt. Ismeretlen emberek semmitmondó papiruszcédulákat kaptak, ha semmiféle adat sem szerepelt róluk a nyilvántartásban, ám Constantinusról mindent tudtak Fortuna papjai, már azóta, hogy a nikomedeiai Tyche - Fortuna görög testvére - beleavatkozott az életébe. A főpap pontosan tudta, hogy Constantinus az, aki előtte áll, hiszen már előző este megkapta Hosius üzenetét az Augustus jelenéséről és másnapra tervezett praenestei kirándulásáról. A jelenés megfejtése akkor sem lehetett volna világosabb és kedvezőbb, ha maga Constantinus lett volna Fortuna főpapja: hiszen minden haditénye győzelem volt, főleg az égi jel óta, és ha egyszer-másszor valami jelentéktelenebb csetepaté balul ütött ki, azt bölcsen agyonhallgatta a hírverés. Constantinusnak, Sol Invictus hősének, sohasem volt szabad alul-maradnia…

Persze, a jóslat egyszerűbb volt, mint a győzelem, hiszen még nem tudhatta pontosan, hol és hányszor kell győznie. Még aznap este magához rendelte Volusianust, a régi hű barátot: ez volt az egyetlen ember, akinek a társaságában valamicskét fölengedett merevsége.

- Volusianus, ezt hoztam Praenestéből - szólalt meg, és kiterítette az asztalon a kis papiruszlapot: - „Győzelem!”

- Ezt én is meg tudtam volna jósolni - bólintott a tábornok.

- Magam is tudom, hiszen Vaccanae óta égi szövetségesem és hű kísérőm Sol Invictus. Inkább az érdekel, hogy melyik győzelemre célzott Fortuna?

- Minden következő csatádra, szentséges Augustus, legelőször is Maximinus Daia leverésére.

Mert Licinius csak névleges fővezér lesz ebben a hadjáratban: a terv a tiéd, tehát tiéd lesz a győzelem.

- Ez magától értetődik - felelte a császár -, de engem nem is Daia aggaszt, hanem minden más, amit nem láthatunk előre. Lám, Maximinus váratlanul lázadt fel, Maxentius váratlanul vette fel a bíbort, s ki hitte volna, hogy a vén Diocletianus orgyilkosokat küld rám? A birodalom szervezete fertőzött, minden méreggócát gyökeresen ki kell tisztítani: ne éktelenítsék el fenséges arcát, hol itt, hol ott, undorító pörsenések. Egyre határozottabban érzem, hogy nem elegendő csupán a gennyes fekélyeket kioperálni, Daiát és Liciniust, hanem még a lehetőségét is el kell venni mindenféle ellenkezésnek vagy éppen lázadozásnak.

- Igazad van, szentséges Augustus. S éppen azért, nem tartanám tanácsosnak, túlságosan nagy hatalmat adni egy-egy kormányzó, helytartó, tábornok vagy bármelyik főember kezébe. A hatalom legyen egészen a te kezedben, szentséges uram! A hatalomtól már sokan megkótya-gosodtak, s végül is elvesztették a fejüket.

- Kikre gondolsz, tábornok? - kérdezte a császár szigorúan.

- Személy szerint még senkire sem, de meggyőződésem, hogy még sok „Daia” és „Maxentius” van a birodalomban, akinek bíborra vásik a foga.

Constantinus gondolataiba mélyedt, kis ideig elrévedezett, nem felelt Volusianus megjegyzésére. Hirtelen felállt: ez annyit jelentett, hogy vége a kihallgatásnak.

Mikor magára maradt, rendkívüli nyugtalanság vett erőt rajta, s egész nap és egész éjjel az a gondolat gyötörte: vajon kire vagy kikre gondolhatott Volusianus. Ki az, akinek túlságosan nagy hatalmat adott a kezébe? Ki az, aki veszélyeztethetné uralmát? Sandario? Ugyan!

Esztelenség! - Talán Aradius, Treviri városparancsnoka? - Ugyan! Éppoly rendíthetetlen híve, mint Sandario! - Vagy Ruricius? - Az ugyan nem lázad fel, amíg Helena rabságában van, moccanni sem merne! Hiszen tudja, hogy sejtek valamit! - Dalmatius? - Nem lehetetlen! Igen, Hosius megmondta, hogy még az írmagját is ki kell irtani Theodora egész pereputtyának!

Szerencsére ott van mellette Matidia: vigyáz a kis Constantinusra és rám is! - De hátha éppen Crispus? - Erre a gondolatra izgatottan felugrott, keze ökölbe szorult. Lehetetlen! - csillapította magát. - Hiszen ott van mellette Lactantius! És Minervina! De hátha éppen Minervina bujtogatja, mert annyiszor és oly súlyosan megsértette szerelmét és önérzetét is „férje”.

Elegendő volt csak Faustára és Matidiára gondolnia, főképpen arra, hogy ennek fiát, a kis Constantinust az apja mindjárt születésekor Caesarrá nevezte ki, Crispus pedig még most sem az, holott tizenhárom éves, tribunus primi ordinis, és sikeresen harcol a Rhenus mentén a vad germán törzsek ellen! Minden lehetséges! - Elöntötte a méreg, hirtelen megfogamzott benne az elhatározás: felkapta a csengőt, erélyesen megrázta.

- Talio - mondta a besiető szárnysegédnek - holnap indulunk Treviribe! Intézkedjél!

- Parancsodra, szentséges Augustus!

Az utazás technikai és katonai terve régóta készen volt; csak neki kellett lendíteni, s máris megindult a gépezet: az előőrsök, a biztosító századok, a zászlóaljak, a testőrség, az udvar, a kíséret, a hintók, a hálókocsik, a hátaslovak, a társzekerek, a rabszolgák, a műszaki csapatok és az erős utóvédek. Sokkal bonyolultabb feladat jutott Euporiusnak, de egyetlen éjszaka fáradságos munkájával sikerült pompásan kidolgoznia a császári utazás szertartásrendjét.

Olyan remekművet alkotott, hogy a perzsa király világhírű főszertartásmestere is megirigyelhette volna.

Miután a császári menet elvonult, Ablavius betelepedett a palatinusi palotába. Mikor este egyedül maradt pazar hálószobájában, s végigheveredett keleti selyemszőnyegekkel leterített ébenfavázas pamlagán, ebben a császári pompában hirtelen pajzán gondolatai támadtak.

Eszébe jutott a szépséges Chrysomallo, majd a tökéletes testű, ám csontja velejéig romlott Kypris, és arra gondolt, hogy hiszen korlátlan hatalom van a kezében; tulajdonképpen Italia királya, élet és halál ura, milliói dolgoznak Alfius uzsoraüzleteiben, és bizonyos, hogy hatalma és vagyona révén Italia minden szép nője, akár asszony, akár leány, abban a percben az övé lehet, amikor akarja. Előbb a kívánatos kis Melissára gondolt… igen, igen, a nő remek, bizonyos szempontokból Kyprisnél is különb… de: kárán tanul az okos ember; nem szabad beleragadni egy nőbe soha, hiszen annyi gyönyörű nő van a világon, mint csillag az égen… s ha Italia és Róma legszebb női közt válogathat, nevetséges volna vidékről ide hozatni egy kis fuvoláslányt… Kinevetnék előkelő barátai! Eszébe jutott Apellas, a bankár segédje, a jól bevált kém és hírszerző: talán jó volna vele tanácskozni nőügyben… Nem, nem, hessegette el magától ezt az ötletet; nem ejthet csorbát helytartói méltóságán… Egyszerre eszébe jutott a „szűz” Ennia botránya, s abban a pillanatban már hívatta is a rabszolgafelügyelőt: - Doryphorianus, te tudtommal szerelmi ügyekben bizalmasa voltál a hitvány bitorlónak.

Nekem is szükségem van rá, hogy pontosan tájékozódjam a főváros előkelő köreinek erkölcsi és politikai nézeteiről és magatartásáról, s úgy vélem: az ilyen hírszerzést legtanácsosabb nőkre bízni. Te bizonyára jól ismered az előkelő társaság bennfentes, csinos, ügyes és szemfüles asszonyait: vajon kit ajánlanál arra a szerepre, hogy hírszerzőm legyen? Persze, jól megfizetem, ezt megígérheted neki.

- Spectabilis - szólalt meg a felügyelő rövid gondolkozás után -, annak, akit én ajánlok neked, nincs szüksége pénzre: dúsgazdag szenátor a férje, s méghozzá öreg és totyakos, az asszonyka pedig ifjú, heves vérű, és minden túlzás nélkül mondhatom: gyönyörű.

- Ki az?

- Ennia, Saturninus szenátor felesége. Ha megengeded, spectabilis, ma estére nevedben meghívom ide a palotába.

- Meghívhatod, de figyelmeztesd előre, hogy rendkívül bizalmas feladatokra kívánom őt alkalmazni. Majd megvizsgálom, tud-e a maga idején beszélni, a maga idején cselekedni, és a maga idején hallgatni: ha igen, ő lesz a legértékesebb munkatársam.

- Spectabilis, már eleve biztosíthatlak, hogy Ennia a legeslegbizalmasabb munkát is tökéletesen és teljes megelégedésedre fogja elvégezni; beszélni is tud, hallgatni is, főleg pedig cselekedni.

Mindezeket a részleteket Eutychustól, a versenykocsistól tudta a rabszolgafelügyelő; azonban a szépasszony izmos szeretőjének a nevét bölcsen elhallgatta Ablavius előtt.

Magától értetődik, hogy Ennia bevált. Kettős feladatát kifogástalanul teljesítette: kielégítette a versenykocsist is, az államférfiút is; és mérhetetlenül hízelgett a hiúságának, hogy hiába szégyenítették meg annak idején - amit talán már el is felejtett Róma -, végül mégis a császári ágyban csillogtathatta utolérhetetlen és csillapíthatatlan szerelmi művészetét.

…Volusianus pedig figyelt: hetekig és hónapokig figyelte és figyeltette Ablavius hivatali tevékenységét, visszaéléseit és packázásait, és figyelte a hírhedt Ennia egyre szemérmetlenebb úrhatnámságát és beleavatkozását a kormányzás politikai és anyagi ügyeibe egyaránt. Itt Rómában, utolsó kihallgatásán, azt mondta ugyan Constantinusnak, hogy személy szerint senkire sem gyanakszik, de a fejlemények napról napra jobban megerősítették névtelen gyanúját: igen, már akkor is Ablaviusra gondolt; már akkor is veszélyesnek érezte, hogy az Augustus túlságosan nagy hatalmat adott a kezébe… És meglehet, hogy Hosius is megfordult a fejében egy pillanatra, hiszen misztikusan sötét befolyása Constantinusra talán még veszélyesebbé válhatott, mint Italia újdonsült vicariusának hangos és tüntető „császárkodása”…

Mindegy. Itt Rómában ő maga vezet majd naplót Ablavius viselt dolgairól, a püspököt meg, odafent az északi fővárosban, majd szemmel tartja Vecasius meg Talio, s talán többen is azok közül, akik rendíthetetlen hívei Constantinusnak. Hosiusnak persze egyelőre nem sokat árthattak volna, hiszen a körmönfont álkeresztény asztrológus és varázsló úgyszólván teljesen hatalmában tartotta az Augustust. De Rómában egyre halmozódtak a terhelő adatok a cordubai püspök ellen is, főképpen azóta, hogy Volusianus hírszerző irodája teljes egészében földerítette a Marcellus-csoda történetét: Anatolius sikeres hályogműtétét, valamint Silvester és Hosius szövetkezését a szemfényvesztésre, vagyis Constantinus csodatételére.

Mióta az udvar visszaérkezett Treviribe, ott is életbe lépett a legszigorúbb udvari szertartásrend: Talio volt az egyetlen, aki minden bejelentés nélkül, sőt minden szertartásosság nélkül bármikor beléphetett akár az Augustus magánlakosztályába is. Helena és Minervina, sőt Fausta is csak a legkörülményesebb szertartások árán juthatott a császár színe elé, és Constantinus csak a tökéletes adoratio végrehajtása után méltatta megszólítására még a családtagokat is; a merev szabály alól még Crispus sem volt kivétel. Az uralkodó már csak teljes császári díszben fogadott mindenkit: napkoronákkal hímzett aranyos dalmatikában, aranyszegélyes bíborpalástban, drágaköves diadémmal a fején, bal kezében a császári jogarral, amelyen a villámokat markoló birodalmi aranysas pompázott. Ilyenkor a folyosókon, az előcsarnokban, a fogadóteremben a díszegyenruhás, ezüst sisakos, ezüst lándzsás testőrök valóságos ércfala meredt föl a hódolók előtt, legtöbbször a protectores lateris divini, vagyis „a császár szentséges személyének védelmezői”, szálas germánok, a legkiválóbb minősítésű katonák, néha pedig a „candidatus”, vagyis úgynevezett fehér testőrség, amelyet maga Constantinus szervezett a legvitézebb barbárokból: hűségükben és fegyelmezettségükben, valamint testi erejükben vakon megbízott. Ezek voltak a négyféle testőrség legszemrevalóbb és legdaliásabb egységei: vörös szegélyes fehér tunikájuk fölött fehér bőrpáncél feszült, derekukon fehér kardszíj, lábukon magas szárú fehér fűzős bőrcsizma, fejükön fehér bőrsisak, rajta az ezüstveretű napkereszt, kardjuk, lándzsájuk, hosszúkás pajzsuk színezüst. Mikor tízéves uralkodásának évfordulóját ünnepelte a császár, és a díszszemlén elvonult előtte ez a pompás gárda, büszkén mutatott rá, és Volusianusnak - aki az ünnepségre feljött Rómából, és most látta először ezt a fehér fényekben sugárzó új testőrséget - odasúgta:

- Mennyei hadsereg!

Amint ott ült fehér lován, a császári arany- és bíbordíszben, maga is olyan volt, mint a káprázatos ragyogásban földre szállt hadisten.

Ilyennek látta Matidia is, aki minden engedély és bejelentés nélkül megérkezett az ünnepre, s magával hozta a kis Constantinust is, a dajkájával együtt és Elpist, kedves kis rabszolgalányát, hogy pedig férfikísérőjük is legyen, Fanio századost. A társaság Sittius fogadójában szállt meg: Matidia semmiképpen sem volt hajlandó a palotában jelentkezni, csak a századost küldte oda, éspedig Hosiushoz, hogy jelentse megérkezésüket. Fanio hiába járt, a püspök is a díszszemlén volt: ezt Palmatustól tudta meg. Közben azonban Sittius megbízottja a szemlén is hozzá tudott férkőzni Hosiushoz, és értesítette Matidia és kísérete megérkezéséről. Matidia végignézte az ünnepséget, ismeretlenül, utána pedig Sittius gyaloghintóján visszatért a fogadóba. Alighogy átöltözött, Fanio máris látogatót jelentett: Hosius volt.

- Nobilissima - kezdte a püspök túlzott hódolattal, mert Matidiának nem járt a nobilissima címzés -, örömmel köszöntelek Treviriben, Constantinus urunk nevében is. Bizonyára sajnálja majd, hogy nem értesítetted, s nem a palotában szálltál meg, de én majd intézkedem, hogy még ma…

- Te csak semmit se intézkedjél, püspök - tiltakozott Matidia -, nem költözöm át a palotába, nem óhajtok egy fedél alatt lakni az Augustával. Én megkaptam az Augustustól a legnagyobb jutalmat és kitüntetést: kisfiunkat nyomban születése után Caesarnak nevezte ki. Ilyesmivel nemcsak Fausta, de még Minervina sem dicsekedhetik! Köszönöm nagyságod szíves készségét, de nem óhajtom igénybe venni. Különben is már holnapután reggel visszautazom Arelatéba.

Barátságosan bólintott Hosius felé, meleg mosolya felfénylett fiatal arcán, s amint megmozdult, két fölséges keble megrezzent kék selyempallája alatt, mint két friss gyöngyvirág. A püspök megértette, hogy a leányasszony ezúttal kisemmizte valamiből - egyelőre maga sem tudta, miből -, mert ösztönösen megérezte, hogy Matidia nem a tízéves ünnepségre jött fel Arelatéból, hanem más, fontosabb oka volt rá. Egész vagyont adott volna érte, ha Matidiából kicsalhatta volna a titkát; a „nobilissima” azonban, úgy látszik, féltékenyen őrizte azt; mert hogy titka van, azt csalhatatlanul megérezte a püspök, valamint azt is, hogy ő kicsöppent belőle.

Fanio másnapra bejelentette Matidiát a nagyhatalmú Hermogenesnél: a spectabilis kitűzte a császári fogadás óráját, és Matidia a kitűzött időpontban ott állt az aranyban ragyogó földi isten előtt. A szertartásos adoratio után Constantinus egyetlen intéssel eltávolította Euporiust is, a testőröket is, és közelebb hívta Matidiát.

- Nobilissima, hallgatlak.

Matidiát mélyen meghatotta a kitüntető megszólítás: sírva fakadt.

- Ne sírj - csillapította a császár részvétlenül -, beszélj. Eljöttél az évfordulóra, szép tőled.

Elhoztad a kis Constantinust is?

- Elhoztam. Sőt mondhatnám, hogy az ő érdekében jöttem.

- Hogyhogy? - kérdezte Constantinus halvány érdeklődéssel.

Matidia odaomlott a császár trónszéke elé, és kitört belőle a zokogás: - Nem is annyira jöttem én, szentséges Augustus, mint inkább menekültem. Hallgass meg, szentséges uram! Anastasia, a féltestvéred, az isteni Constantius és a gonosz Theodora leánya, tudod, engedelmes és szelíd kislány volt, de a férje, Bassianus, vad, szenvedélyes, zabolátlan fiatalember, duhaj borivó, s azóta, hogy kinevezted ezredessé s az argentoratumi VIII. Pia Fidelis Constans, „megbízható, hűséges és rendíthetetlen” legio parancsnokává, fejébe szállt a dicsőség, és fellázadt uralmad ellen…

- Micsoda? - riadt rá Constantinus, és felugrott a trónszékből.

- Fellázadt - folytatta nekipirulva Matidia -, helyőrségével nagy titokban megindult Argentoratumból, s most úton van Massilia felé, hogy onnan lecsapjon Arelatéra, és a császári székhelyen felvegye a bíbort. Szentséges Augustus, ments meg minket, mentsd meg a fiadat!

Bassianus csak egy hete indult el a Vosagus hágóin át, s még Vesontiót sem érte el. Fanio százados mindent tud, Bellenus ezredes elindult… én nem tudom - zokogta a lány izgatottan -, szentséges Augustus, hallgasd meg Fanio századost…

Constantinus csengetett:

- Talio - parancsolta a szárnysegédnek -, Fanio századost azonnal hozzám! A nobilissima kíséretével együtt átköltözik a fogadóból a palotába! Concordius tábornok és Hosius püspök negyedóra múlva ugyancsak hozzám!

- Igenis, szentséges Augustus - tisztelgett Talio, és távozott.

A császár egy pillanatra megfeledkezett a kötelező merev isteni fenségről: izgatottan és szenvedélyesen pattogta parancsait, sőt Matidiát magához vonta, és köszönetképpen ezt mondta neki, minden különösebb ellágyulás nélkül:

- Ma este Talio majd bekísér a lakosztályomba, hozd el megmutatni a fiamat is, aztán veled akarom tölteni az éjszakát.

Matidia a boldogságtól szédülten támolygott ki a fogadóteremből.

A haditanács rövid ideig tartott: Fanio pontos katonai tájékoztatója után Hosius kért szót: - Szentséges uram, hódolattal emlékeztetlek régi megállapításomra: a sógorok nemcsak megbízhatatlanok, hanem egyúttal esküdt ellenségeid is. Tanácsom változatlan!

Constantinus haragtól vörösen fordult Concordiushoz:

- Tábornok! Fényességed azonnal indul a Lugdunumban állomásozó I. Minervia legióval, útját vágja a lázadónak, csapataival együtt elfogja. Tárgyalás nincs, kegyelem nincs! Concordius: magaddal viszed Zabast! Hat nap múlva, mire Helios napja felvirrad, itt akarom látni Treviri forumán a hitvány Bassianus lándzsára tűzött fejét!

- Szentséges Augustus - jelentette a tábornok -, a parancsot teljesítem!

Faustát majd szétvetette a düh, amikor másnap a rabszolgalányok révén részletesen értesült Matidia és Constantinus szerelmes éjszakájáról. De hiába törte a fejét, hogyan bosszulja meg magát, hogyan alázza meg a legújabb „ágyast”: Constantinus a fejedelmi éjszaka után napokig feléje sem nézett, Matidia pedig, a császár utasítására, harmadnap egész kíséretével hazautazott Arelatéba.

Közben Concordius tábornok kifogástalanul teljesítette kötelességét.

Mire Matidia visszaérkezett Arelatéba, Concordius rendet és békességet teremtett Argentora-tumban is, másutt is. Bassianus lándzsára tűzött fejét óriási tömeg bámulta Treviri forumán; rémülten és borzongva suttogtak a császár véres kezéről, amely túlságosan kegyetlenül sújtott le erre a forrófejű és hőbörödött császári suhancra, s egész Galliában futótűzként repült végig a váratlan és rettenetesen megtorolt lázadás tanulsága: Constantinus nem tűr semmiféle fickándozást! A rablott bíbornak vér az ára! Constantinus jól tudta, hogy ezzel a sógorgyilkos-sággal Dalmatius esetleges ágaskodását is megbénította.

Mikor néhány nap múlva Matidia találkozott Theodora gyermekeivel, feltűnt neki, hogy Dalmatius, a legidősebb, nem visel gyászruhát. Anastasia keservesen zokogott, rikácsolva idézte a bosszúálló Fúriákat, bátyja azonban rendreutasította: - Anastasia, mérsékeld magad! Viselkedésed lázadás és felségsértés! Én mint censor, köteles vagyok beszámolni a szentséges Augustusnak nemcsak a köznép, az előkelők és a tisztviselők hangulatáról és nyilatkozatairól, hanem a császári család tagjainak magatartásáról is. Hát úgy vigyázz magadra, különösképpen pedig a nyelvedre!

Dalmatius jól ismerte Constantinus hirtelen haragját, véres kezét; anyja „öngyilkossága” óta megtanult lapulni, óvatoskodni; örült a fényes hivatalnak, tekintélyének, hatalmának s nem utolsósorban a megdicsőült atyjától örökölt hatalmas vagyonnak, és szent rémülettel s bölcs önfegyelemmel megölte magában a szentségtörő - ám időnkint makacsul fel-feltörő - gondolatot, hogy Constantiusnak tulajdonképpen ő a törvényes születésű, tehát jogos örököse, Constantinus pedig a szentséges Augustus, csupán fattyú, tehát bitorló.

Bölcsen intézték a magasságos istenek - hálálkodott magában -, hogy sem filozófusok, sem kémek nem láthatnak bele gondolatainkba! Szerencse, hogy nincs itt az a sötét Hosius, aki belelát a jövőbe, az istenek s a csillagok titkaiba és a vesékbe is!

Hosius azonban alig két hét múlva váratlanul ott termett Arelatéban. Dalmatius kitért előle: másnap hajnalban többhetes hivatalos munkára elutazott Massiliába.

A püspök azonban nem kémkedni jött a déli fővárosba, hanem azért, mert a császár megbízásából részt kellett vennie a keresztény püspökök és papok tanácskozásán, az úgynevezett zsinaton, amelyet Orosius massiliai püspök hívott össze Arelatéba, a császári székhelyre. A galliai, hispaniai és nyugat-afrikai egyházközségeknek mintegy negyvenhárom küldöttje gyűlt össze a Rhodanus menti szép városban. Hosiust meglepte a különben is mozgalmas város szokatlan élénksége; a negyvenhárom küldött legalább háromszáz főnyi kíséretet hozott magával: írnokokat, gyorsírókat, jegyzőket, titkárokat, rabszolgákat; a fogadók zsúfolva voltak szekerekkel és emberekkel, a fogadók szakácsai és csaposlegényei alig győzték a munkát, s mi tűrés-tagadás, a hivatásos és műkedvelő „fuvoláslányok” több idejüket vették el a zsinati küldötteknek és kíséretüknek, mint a hivatalos tárgyalások.

Pedig a tárgyalások igazán nem voltak unalmasak, inkább zajosak, veszekedősek, gorombák, szenvedélyesek - persze legtöbbször a kenetes békesség és a képmutató testvéri csókok leple alatt! - ám mi volt mindez a kocsmai és az úri hetérák szenvedélyéhez, őrjöngő öleléseihez és jól megfizetett, tehát őszinte csókjaihoz képest! Az ifjabbak és a férfiak fenékig kiélvezték a pompás városban kínálkozó mindennemű testi gyönyörűségeket, az öregebbek pedig a város és a környék kénes fürdőiben gyógyítgatták reumától, köszvénytől dagadó, csúztól csomósodó rozoga testüket. Arelatéban, úgy látszik, mindenki jól járt.

Csak a zsinat nem. Először is a negyvenhárom küldött alig fért el az apró templomban, hiszen a háromszáz főnyi arelatei keresztény egyházközségnek is csak úgy volt elegendő, hogy harminc hívőnél több még a legnagyobb ünnepeken sem verődött össze a templomban.

Másodszor azért járt rosszul a zsinat, mert minden küldöttnek máson járt az esze, nem a nagyon komoly és fontos tárgysorozaton. Legjobban Hosiusnak tűnt föl ez a felelőtlen magatartás:

- Testvérem, mondd meg, mi az oka ennek az eszeveszett papi handabandázásnak, nemtörődömségnek, mértéktelenségnek és mohóságnak? - tette föl a kérdést Marinus püspöknek mindjárt az első látogatásán.

- Ennek az az oka, püspöktestvérem, hogy a mediolanumi császári nyilatkozat óta hittestvéreink, de főleg papjaink és püspökeink java része úgy érzi, hogy megszűnt minden egyházi probléma, nincs már semmi baj, a kereszténység szabad, vallásának gyakorlása, vagyona és vagyonszerzése császári védelem alatt áll, tehát, hogy úgy mondjam, ahogy egyesek gondolják: „Szabad a vásár!” A megpróbáltatások és vértanúságok ideje lejárt, itt az ideje, hogy élvezzünk is valamit az életből! Vocius lugdunumi püspök például, egyik leghangosabb résztvevője a zsinatnak, ezt mondta nekem ma egy hete, mikor szóvá tettem előtte a zsinati küldöttek laza erkölcseit: „Marinus, ne prédikálj nekem! Nem óhajtok eltemetkezni bizonyos hibbant agyú aszkéták vagy szemforgató farizeusok kedvéért! Nem azért voltunk háromszáz évig a föld alatt, hogy most ezek a víz alá nyomjanak bennünket!”

- No és ez a Vocius valóban a „föld alatt” volt? Üldözték? Szenvedett?

- Püspöktestvérem - felelte nyugodtan Marinus -, az utolsó húsz évben egész Galliában mindössze negyvenkilenc ember halt úgynevezett vértanúhalált: azért mondom, hogy „úgynevezett”, mert ezeknek több mint a fele körözött vagy halálraítélt útónálló, gyilkos, rabló, tönkrement vagy züllött egyén volt, és ilyen szennyes öngyilkosság révén akart megdicsőülni.

Vocius még ezek közé sem tartozott, sohasem volt a föld alatt, sohasem üldözték, sohasem szenvedett. Mint Lugdunum úgynevezett aranyifjúságának vezére, vadul habzsolta az élvezeteket, dorbézolt, szeretkezett, szórta a pénzt, s mikor mindene elúszott, bűnbánó alázattal megjelent Petulinus püspöknél, megkeresztelkedett, s alig néhány hét múlva felvétette magát a papi rendbe: így bújt, nem a föld alá, hanem az egyház védőpajzsa alá, hogy megmeneküljön hitelezőitől. Jogász volt, jó szónok, élelmes ember: tíz év múlva ő lett Lugdunum püspöke!

- Ilyen szélhámosból hogy lehetett püspök? - kérdezte Hosius vakmerően, mintha sejtelme sem volna róla, hogyan lehetnek szélhámosokból püspökök.

- Úgy, mint sok más szélhámosból - felelte Marinus gyanútlanul. - Persze, jófejű ember, s ha éppen ideje van rá, beleszagol a teológiába, de például Cyprianust alig ismeri: megrekedt a montanista Tertullianusnál.

Hosiusnak kezdett a társalgás kissé kellemetlenné válni, hiszen ő is Tertullianusnál rekedt meg, de még nem tudta, mi a montanizmus. Gyorsan elbúcsúzott a püspöktől, és hazament.

A palotában meglepetés várt rá: megérkezett Treviriből két jegyzővel Sosius, akit Constantinus mint nyugodt és tapasztalt diplomatát azért küldött a zsinatra, hogy megfigyelje az embereket, jegyeztesse a tárgyalásokat és az egyéb eseményeket; mellesleg jelentést kell majd tennie a kis Constantinus helyzetéről és Theodora gyermekeinek viselkedéséről is, főképpen pedig Anastasia magatartásáról.

A két clarissimus együtt vacsorázott. A vacsora fénypontja az óriási, tizenöt font súlyú tengeri rák volt; izmos fiatal rabszolga hozta be, domborművű nehéz ezüsttálon. A páncéljából ki-hámozott állat gömbölyű, fehér húsú teste, mint csábító sziget emelkedett ki a cappari-bogyókkal ízesített tejsűrű zöld pistacium-mártásból. Oly remek volt, s úgy elteltek vele, hogy a vajban sütött s mézzel és mákkal behintett gyöngytyúkmellből már csak ímmel-ámmal eszegettek. A gyümölcsnél tartottak, amikor egyszerre csak muskotályillatot éreztek: a sárga ruhás rabszolgafiú vörös mázas amforából éppen bort töltött a kristályüveg vegyítőedénybe, aztán mind a két vendég csiszolt üvegpoharát teletöltötte színborral, és halkan, mind a kettőnek külön, megmondta a bor nevét:

- Alba Helvia.

Ez volt a leghíresebb galliai bor: aranysárga, zamatos, tüzes. Sosius némán élvezte, a püspök ereiben azonban fickándozni kezdett a vér. Elpisre gondolt, akit nemrégiben látott Sittius fogadójában, a második pohárnál - pedig ezt már vízzel keverve itták - Matidia ringó-remegő rugalmas keblei kísértették: pajzán és vakmerő ábrándok csiklandozták végig szikár, szinte kiaszott testét, de Sosius komolysága láttán megzabolázta buja képzeletét, s már semmi más nem maradt a nemes bor hevületéből, csak annyi, hogy a püspök a szokottnál jóval beszédesebbé vált. S minél többet fecsegett, Sosius annál komolyabban hallgatott.

- És a pletyka nem is pletyka, clarissimus - folytatta a püspök a tájékoztatást -, mert igaz. A zsinati küldöttek s kísérőik viselkedése léha, gyalázatos, erkölcstelen. Igaz, hogy ha meglátnának bennünket ennél a pazar lakománál, ránk is azt mondhatnák, hogy dorbézolunk és tivornyázunk. Csakhogy mi először is nem vagyunk zsinati „atyák”, másodszor pedig, ugyebár, itt szó sem lehet semmiféle erkölcstelenkedésről, bár mindketten nőtlenek vagyunk, s nekünk, nemdebár, igazán nem volna tilos egy kis csintalankodás?

Jót nevetett, s egy pillanatra még az Isis-templom izgalmas és gyönyörűséges éjszakái is fölédesedtek emlékezetében, s hahotázás közben azt is elképzelte: hogyan kacarászna a kis Elpis, ha valamelyik éjszakán kedvére csiklandozhatná ifjú s bizonyára még hamvas testét…

Sosius hallgatott.

- Pedig tudod te is, clarissimus - karattyolt tovább Hosius -, hogy halálosan komoly ügyben kell dönteniök: kíméletlen egyházi intézkedéseket kell tenniök a nyugati tartományokban egyre jobban elburjánzó eretnekségek ellen. Ehelyett eszeveszetten dőzsölnek, és szemérmetlenül szeretkeznek. Például Vocius, lugdunumi püspök, az egykori aranyifjú, miután torkig telt Arelate szépasszonyaival és hetéráival, épp a napokban egy csinos, lányos képű, göndör hajú, rózsás arcú, talán tizenkét éves kis rabszolgafiút vásárolt magának; mindenhová magával viszi, simogatja, nyalja-falja, csókolgatja, az éjszakákat pedig végigfetrengi vele illatos ágyában. Igaz, hogy a kisfiú olyan, mint az Olymposról földreszállt Amor isten: hamvas rózsaszín bőre, káprázatos teste, és mint Vocius mondja: utolérhetetlen szerelmi művészete magát a vén Jupitert is megőrjítené! Blattius Vetus tribunus, a palotai testőrosztag parancsnoka, mikor végighallgatta Vocius rajongását, ajánlatot tett neki, hogy megveszi a gyereket: ad érte ötvenezer denariust! Óriási összeg, főképp ha ezer denariusa sincs valakinek, mint ahogy a tribunusnak nem volt. Vocius azonban kevesellte, százezret kért; Blattius hajlandó volt ezt is megadni, ha megmutatja neki a gyereket, azt hiszem: Mellitus volt a neve. Nos, Vocius fel is vitte ezt a mézeskét a tribunus lakására, s mikor Blattius javában mustrálgatta és tapogatta, berontott egy szakasz legionarius; vezetőjük, egy tejfölösszájú centurio rárivallt Vociusra: „Ezt a kölyköt az erkölcsrendészet parancsára letartóztatom! Vigyétek! Szakasz, indulj!” Blattiusra ügyet sem vetettek, Vocius tiltakozni szeretett volna, de nem mert, a gyönyörű kisfiút elvitték, Vocius soha többé nem látta; nem is láthatta, mert a kis Mellitust a tribunus kint rejtegette a Rhodanus túlsó partján, éppilyen célokra épített szerény villájában; egy szakasz testőr védelme alatt. Az erkölcsrendészet főnöke régi kebelbarátja volt Blattius-nak, aki az ő jóvoltából így jutott hozzá a százezer denariust érő „mézeskéhez”, ingyen!

Hosius harsányan nevetett a mulatságos kis történeten; Sosius megfigyelte, hogy a tekintélyes püspök és császári tanácsadó csámcsogva élvezi ezt a malackodást. Nem is nevetett vele most sem: hallgatott.

- És képzeld csak, clarissimus - ömlött a szó a püspökből -, a zsinat másnapi ülésén Vocius dörgedelmes szónoklatot vágott ki a papok dorbézolása és erkölcstelenkedése ellen; szenvedélyesen bizonygatta, hogy „éppen az egyházi férfiak laza és léha életmódja az oka az eretnekségek rohamos térfoglalásának. Vessünk hát véget a papok kicsapongásának, tobzódásának, zabolátlanságának és fékevesztett mohóságának, mégpedig a legszigorúbb egyházfegyelmi intézkedésekkel!” A szónok diadalmasan körülnézett: mindenki találva érezte magát, az elnöki székben bóbiskoló Orosius meglepetten kapta föl a fejét, és a halotti csöndben egyszerre csak belereccsent Salamus karthagói pap kissé borízű hangja: „Kezdd magadon!”

Fergeteges hahota hömpölygött végig a templomon, és fokozott erővel csattant vissza az alacsony boltozatról; a küldöttek felugráltak, kitódultak az előcsarnokba, s miután kedvükre kikacagták magukat, elszéledtek, hogy folytassák szokott napi szórakozásaikat; mindössze öthat püspök meg pap maradt a templomban, javarészt a zord Britannia egyházközségeinek küldöttei, köztük az ősz szakállú, tiszteletre méltó Eborius, Eboracum püspöke, hogy imádkozzanak a többiekért. Buzgóságuk és imájuk, mint előrelátható volt, kárba veszett.

Hosius, ismét csak szokása ellenére, jóízűt nevetett; lehet, hogy a jámbor britanniai papokon mulatott, de lehet, hogy még mindig Salamus közbeszólása csiklandozta. Mindegy, elég az hozzá, hogy Sosius most sem kacagott, de még egy arcizma sem rándult meg, hanem komolyan és mereven szegezte szemét a püspökre, s végre megszólalt, szelíden, ám határozottan: - Nagyságod, amint látom, rendkívül mulatságosnak tartja a zsinattal kapcsolatos tarkabarka és néha csiklandós komédiákat, én azonban szeretném szíves figyelmét felhívni Constantinus őszentsége utasítására, amelynek értelmében minden erőnkkel elő kell mozdítanunk, hogy a zsinat okos határozatokat hozzon az eretnekségek leküzdésére. A szentséges Augustus, az állam teljes hatalmával biztosítja a legfőbb egyházi testület határozatainak erélyes végrehajtását, hogy mindenféle egységbontó irányzatnak és felekezetnek még az írmagját is kiirthassuk.

Én magam Helios-hivő vagyok, és fütyülnék a keresztények ádáz marakodására, de az Augustusnak az az álláspontja, hogy a felekezetek harca végül is politikai romboló erővé fajul, és veszélyezteti a birodalom egységét. Mikor most kioktatott teendőimről, az átkos afrikai donatista lázadást hozta fel például a felekezeti békebontás végzetes politikai következményeire.

A püspök úgy tett, mintha nem vette volna észre a császári tanácsos színtelen szavaiban rejlő szemrehányást, sőt rendreutasítást, hanem hirtelen hangot és hangulatot váltott, a bor hevületét emberfeletti erővel lefojtotta, s mintha eddig nem is ő szórakoztatta volna csintalan történetkékkel s a zsinat kicsúfolásával Sosiust, egyszerre beleilleszkedett a diplomata komoly fejtegetéseinek sodrába:

- Clarissimus, személyes tapasztalatból igen jól ismerem a donatista eretnekséget, amely már hosszú évekkel ezelőtt államfelforgató mozgalommá fajult, és súlyos gondokat okoz a szentséges Augustusnak. Éppen ezért csodálkozom, hogy a zsinat mindeddig félvállról vette egyetlen feladatát, a nyugati eretnekségek leküzdését. Annak idején megakadályoztam a fő donatista uszító, Silvanus betörését Hispaniába, de mióta az isteni szózat Constantinus urunk személyi szolgálatára elhívott, a gyalázatos eretnekség mégis beszivárgott a nyugati tartományokba. Én azonban tudom a módját, hogyan kell kivágni a birodalom testéből ezt a rákfenét.

- Bölcsen tenné nagyságod - jegyezte meg finom gúnnyal Sosius -, ha a donatizmus ügyében szerzett gazdag tapasztalatait előadná a zsinaton; sőt én nagyságod helyében már régen előadtam volna, hogy helyes irányba tereljem a tanácskozásokat.

- Nagyságod viszont elfelejti - vágott vissza a püspök -, hogy nem vagyok tagja a zsinatnak: nincs egyházközségem.

- Azonban mint Constantinus urunk külön megbízottja, bármikor felszólalhat nagyságod.

- Clarissimus, közölhetem veled, hogy ezt a felszólalást a zsinat záróülésére tartogatom, annál inkább, mert kissé alaposabban óhajtom tanulmányozni a montanista kérdést.

- Ettől a fáradságtól szívesen megkíméllek, clarissimus, mert miként te a donatizmust közelről ismered, én, mivel hosszú évekig Keleten teljesítettem szolgálatot, alaposan megismertem a montanizmus múltját és jelenét, céljait és módszereit, s mindenről készségesen tájékoztatlak, ha kívánod.

Hogy kívánta-e Hosius? Hogyne kívánta volna, hiszen a mai vacsorának épp ez volt a főcélja, mivel sejtelme sem volt Montanosról és eretnekségéről.

- Lekötelezel, clarissimus - felelte udvariasan -, mert szívesen egészíteném ki könyvekből szerzett ismereteimet egy közvetlen tanú értékes tapasztalataival és vallomásaival.

- Hosius - kezdte a császári tanácsos -, bizonyára sok mindent tudsz abból, amit most elmondok, de talán fölfedezel benne eddig ismeretlen érdekes adatokat is. Nos, ez a Montanos, a felekezet alapítója, kereken száz évvel ezelőtt élt a kisázsiai Phrygiában. Előbb Kybele papja volt, majd kereszténnyé lett; rajongó, üdvösségre sóvárgó, túlzó, szinte állandó révületben élő ember volt. Egyszer úgy érezte, hogy megszállta a „szellem”, s ekkor ráébredt, hogy ő próféta; innen kezdve bűnbánatot hirdetett, hogy a hívők tiszta lélekkel fogadhassák Krisztust, akinek visszatérése minden pillanatban várható. Lenyűgöző, sugallatos egyéniség volt ez a Montanos, prófétálásával másokat is révületbe ejtett és csakhamar ezrével támadtak rajongó hívei; s mivel valóságos férfiszépség volt, Phrygia és Mysia legszebb női szegődtek hozzá, átszellemült imádattal és szerelemmel. Ő a legszebbek közül kiválasztotta a két leggyönyörűbbet: az egyik, Maximilla, csodálatos szőke szépség volt; a másik, Prisca, fekete, s üde és friss, mint az erdők vadvirága. Ezt a két szépséget maga mellé vette, együtt prófétáltak, együtt lakott velük, székhelyén, a kis Pepuza faluban, ahová isteni kinyilatkoztatás utasította; a látomás azt is elárulta, hogy Pepuza lesz az új vallás szenthelye, s a világvég kezdetén ide száll le az új Jeruzsálem. Nappal együtt prédikált mind a két rajongó nővel, ezrével sereglettek köréjük a megbabonázott, üdvösségváró egyszerű és műveletlen emberek, úgyhogy a kis Pepuza, és vele együtt a szomszédos Tymion, hamarosan Kis-Ázsia legforgalmasabb zarándokhelyévé fejlődött; éjjel pedig Montanos, a szent, a mennyei átszellemülések után földöntúli tomboló és emésztő kéjekben élvezte két asszonyával a földi szeretkezés utolérhetetlen gyönyörűségeit.

És Montanos nemcsak a prófétálást győzte fáradhatatlanul, hanem a szeretkezést is.

- Mind a két nővel? - kíváncsiskodott Hosius.

- Hogyne! Sőt a legenda ezt is kevesellte, és hat szeretőt költött az isteni próféta ágyába, ami persze csak azt bizonyítja, hogy százával lehettek nők, akik rajongtak a daliás és szép Montanosért, szívesen prófétáltak volna vele nappal, hogy éjjelente az ágyában élvezhessék a szent ember öleléseinek gyötrelmes édességeit. De ez a mennyei kegy csak a két szent prófétaasszonynak jutott: Maximilla és Prisca tökéletesen kielégítette Montanos szerelmi éhségét. Délelőtt együtt ébredtek, s pazar reggeli után fölvették izgató és bizsergető meztelenségükre a durva daróccsuhát, s hárman háromfelé elindultak prófétálni, fancsali képpel, szemforgató ájtatossággal: hirdetni a világ végét, a bűnbánatot, az önmegtartóztatást, a vezeklést a túlvilági üdvösségre sóvárgó, ám itt a földön nyomorgó, szegény, nyomorult, éhes embertömegeknek.

- De hisz ez képmutatás! - kiáltott fel Hosius.

- Clarissimus - mondta rá nyugodtan a császári tanácsos -, gyakorlatilag minden vallás képmutatás, minden pap képmutató és hazug, mert ha hinné a mítoszoknak, babonáknak és szofizmáknak azt a rendszerét, amely minden vallás lényege, s ezt őszintén feltárná hívei előtt, elmehetne koldulni. Tehát képmutatásra kényszerül, hogy elhitesse hazugságait.

- De hisz magad mondtad az imént, hogy hivő vagy, Helios-hivő.

- Clarissimus, ne zavarjuk össze a fogalmakat! Először is nem vagyok pap, nem prédikálok, nem végzek hókuszpókuszokat, tehát nem kell hazudnom. Másodszor állapítsuk meg nyugodtan és tárgyilagosan: Helios-hivő vagyok ugyan, de annak semmi köze sincs a valláshoz, mert az politika.

Nemhiába diplomata ez a Sosius, gondolta magában a püspök - érti a csűrést-csavarást! No majd mindjárt meglátjuk! Kap még egy fogas kérdést:

- Montanos kettős életét még csak megértem - szólalt meg a püspök: kissé szégyellte magát, hogy Sosius éles logikájával rápirított; ezért nem is felelt az okoskodására, hanem vissza-kanyarodott a szent prófétához. - Megértem, mert nagyszabású szélhámos: megnyergeli az emberi butaságot és hiszékenységet, s ezen a réven szerez magának vagyont, jólétet, nőt. No meg kivételes képességei révén is. De a nőket nem értem: a nők vallási rajongása őszinte szokott lenni, hiszen szerves következménye korlátoltabb és alacsonyabbrendű szellemi képességeiknek. Viszont sehogy sem tudom megérteni, hogy ha átszellemült vallási rajongásuk sodorta őket Montanos szektájába, hogyan adhatták rá a fejüket, hogy éppen vele, a szent emberrel folytassanak ilyen lealacsonyító bűnös viszonyt, s méghozzá hármasban! Akárcsak a perzsa király, aki egész sereg remek nőt tart az ágyasházában? Nem fér a fejembe, hogyan egyeztethető össze ez a kettő: nappal a mennyei révület kéje, éjszaka a földi kéjek révülete?

Erről persze a kis Alis őszintébben tudott volna beszélni, Sosiusnak azonban nem voltak adatai a püspök múltjáról, tehát tárgyilagosan felelt a kérdésre: - Ha megengeded, clarissimus, szívesen közlöm veled ennek a látszólagos ellentmondásnak azt a magyarázatát, amelyet Lactantius professzortól hallottam, még Nikomedeiában, mikor egyszer az újplatonikusok révületeiről, látomásairól, jövendöléseiről és csodáiról beszélgettünk. Sorra vettük a nagymester Plotinos s a nagy tanítvány Porphyrios és a ma is élő ragyogó tehetségű Iamblichos idevágó nézeteit, s a vallási rajongásnak, különösen pedig a nők vallási rajongásának a legelfogadhatóbb magyarázatát a platoni tekintélyű Porphyriosnak a keresztények ellen írt nagy művében találta meg a nagytudományú professzor, aki szóban és írásban keményen harcol ugyan a nagyhatású filozófus éles, szellemes, gúnyos polémiája ellen, de eléggé tárgyilagos ahhoz, hogy elismerje Porphyrios óriási tehetségét, félelmetes tudását s egyes részleteredményeinek meglepő újdonságát és helyességét. Én ugyan nem értek egyet mindenben Porphyrios magyarázataival, de jogász létemre nem is vagyok illetékes filozófiai kérdésekben nyilatkozni, mindazonáltal tárgyilagosan, minden megjegyzés nélkül ismertetem veled a nagy filozófus állásfoglalását a vallási rajongás kérdésében. Lactantius útmutatása nyomán magam is elolvastam ezeket a fejtegetéseket, eredeti görög szövegükben.

Ezt írja Porphyrios: „A keresztények vallási rajongása semmiképpen sem azonos a platonikus filozófia eksztázisával, mert nem pszichológiai elmélyülésen és filozófiai megismerésen alapszik, nem a világegyetem egységének és összefüggéseinek ismeretén, nem a fény és az istenség azonosságán, hanem zavaros babonákon, főleg a zsidó szentkönyvek sekélyes mitológiáján. A keresztények vallási rajongása tehát megalapozatlan, s nem irányítható tudatosan, mint a platonikusok átszellemülése, mert nem épül szilárd filozófiai rendszeren.

Ebből pedig logikusan következik, hogy mondvacsinált, külsőségekben kimerülő, vagyis nem őszinte, hanem képmutató magatartás. Az efféle mesterséges eksztázis minden pillanatban előidézhető, holott a valóságos platonikus eksztázis csak óriási lelki erőfeszítés, valamint tökéletes elmélyülés révén érhető el. A keresztény eksztázis csak hitvány utánzata ennek, célja pedig a tömegek megtévesztésével összetoborzott szekták alapítása, hogy a főkolomposok ezekkel a látványos, ám híg hókuszpókuszokkal hírnevet, népszerűséget, földi javakat és élvezeteket biztosítsanak maguknak. A rajongó keresztény nők képmutatása még rosszabb, veszélyesebb és ártalmasabb, mert ennek a forrása nem lelki vagy jellembeli törés vagy eltévelyedés, mint a férfiaknál - akik néhány hibbant agyú öreg kivételével mind szélhámosok -, hanem testi betegség, mint a nagyhírű orvos, Galenus, a négy temperamentumról és a spermáról írt műveiben kifejtette. Megállapításai után ma már bizonyos, hogy a nők effajta lelki sérülése idegrendszerük megbomlásának következménye, ennek pedig két oka lehet; a túlfeszült vagy a csökkent nemi érzékenység. Az előbbi esetben a túlzott szexualitás a rajongásban s a vele kapcsolatos nemi őrjöngésben tombolja ki magát; az utóbbi esetben pedig a csökkent szexualitás a vallási rajongásban keres kárpótlást, az elérhetetlen, sőt utált nemi élvezetekért. Azonban mind a két típus megegyezik abban, hogy hazug és képmutató: az első azért, mert ezzel a vallási rajongással akarja biztosítani és állandósítani nemi gerjedelmeinek tökéletes kielégülését; a második pedig azért, hogy hazugsággal, képmutatással, gyűlölködéssel és önzéssel leplezze és szépítse ezt a testi fogyatkozását. Hangsúlyozom azonban, hogy mindez csak a keresztény rajongókra vonatkozik, mert a platonikus eksztázis tiszta forrásokból fakad, és a platonikus rajongóktól, akár férfiak, akár nők, tökéletesen idegen mindennemű hazugság, képmutatás, önzés vagy gyűlölködés.”

Hosius meglepetten hallgatta ezeket az új ízű fejtegetéseket. Mivel nem tudott görögül, sem Galenust, sem Porphyriost nem olvasta, és a keresztény rajongás okaival és magyarázatával éppoly kevéssé foglalkozott, mint az újplatonikus eksztázissal. Sőt a kis Alis furfangos meghódítása óta semmiféle misztikum nem érdekelte. Gondolataiból a császári tanácsos hangja riasztotta fel:

- Constantinus Augustustól hallottam, alig néhány napja, mikor ellátott utasításokkal ezzel a zsinattal kapcsolatban, hogy a donatisták és a montanisták egyaránt misztikus mesterkedésekkel mételyezik a tömegeket, s éppen ezért egyformán veszélyeztetik a birodalom egységét és békéjét. Ő nagyon jól ismeri a donatistákat, de a montanistákat talán még jobban.

Éppen ezért felháborította, hogy Montanos eszeveszett eretneksége Galliába és Hispaniába is átszivárgott, éppúgy, mint Areios tanítása, talán Karthagón keresztül. Igaz is - bökött a homlokára -, majd elfelejtettem: mikor Montanos telhetetlen és őrjöngő szeretőiről beszélgettünk, Constantinus őszentsége említette, hogy a donatisták közt is volt vagy van ilyen nekivadult vakbuzgó, rajongó nő, bizonyos Lucilla. Te jártál Karthagóban, clarissimus, nem ismerted?

- Nem - felelte Hosius szemrebbenés nélkül.

- Kár - jegyezte meg szárazon a császári tanácsos -, mert ha ismerted volna, egy kortárs vallomásából alkothatnék magamnak képet az ilyen rajongókról! De ha nem ismerted, hát nem ismerted! Constantinus őszentsége azt is tudta, hogy ez a Lucilla mérhetetlen vagyonát részben a dühödt és őrjöngő donatistákra, részben pedig a szeretőire költötte. Ez az elszánt amazon lehetőleg minden éjszakára másik szeretőt vásárolt magának: Karthago fiatalsága abban az időben gyöngyéletet élt. Íme, igaza van Porphyriosnak: ez a Lucilla is meg akarta váltani a világot, mint Montanos és a szeretői, s éppúgy, mint azok, ő is a fertőben fetrengett.

Sosius természetesen azt is megtudta a császártól, hogy a püspöknek viharos viszonya volt Lucillával, de úgy tett, mintha elhinné szemérmetlen hazugságát. Hosius viszont a kalandorok ösztönével megérezte, hogy a császári tanácsos mindent tud. Igyekezett tehát elterelni a beszélgetést Lucilláról.

- No, és mi lett a nagyerejű szent Montanosból? - kérdezte könnyedén a püspök.

- Montanosból pátriárka lett, jós, látomásos és csodatevő, vagyis szent, és mikor mozgalma az egész birodalomban elterjedt, s a hivatalos egyház szóban és írásban elkeseredetten harcolt ellene, akkor épp az ő malmára hajtotta a vizet: a pátriárkához annál jobban dőlt a pénz, és özönlött a nő. És bár két prófétája közül az egyik, az isteni szőke Maximilla, „belefulladt a kéjek tengerébe”, hogy egy kiváló költő kortársunk, a karthagói Nemesianus versét idézzem…

- Hosius önkéntelenül összerezzent, Sosius észrevette, de rendületlenül folytatta elbeszélését… vagyis minden isteni révület ellenére meghalt, Montanos sohasem pótolta más nővel, de nem is volt szüksége rá, mert Prisca, az erdei vadvirág szívósabb, rugalmasabb és főleg telhetet-lenebb volt, mint a megdicsőült Maximilla.

- S meddig bírták a vallási és szerelmi őrjöngésnek ezt a vad iramát? - érdeklődött a püspök.

Sosius halványan elmosolyodott:

- Halálukig, clarissimus. Ez pedig akkor következett be, amikor az egyház és az állam rájuk uszította minden kopóját: papokat és katonákat egyaránt. Szerencsére Montanos és Prisca épp ebben az időben belerokkant a prófétálásba és a szeretkezésbe is. Egyszer katonacsapat rohanta meg házukat, a fanatikus hivők agyonverték a katonákat, a két prófétát megölte az izgalom. Oda temették a két vénséget az immár örökre ifjú és szépséges Maximilla mellé.

Sírjuk zarándokhely lett, Pepuza mágikus erővel vonzotta a világ rajongóit. Végre egész zászlóalj rontott rá a rajongó felekezet szent falujára, nem volt védekezés: az őrjöngő montanisták magukra gyújtották a templomot, a katonák viszont kihányták a sírból a három szentet, s még a sírboltot is lerombolták. Pepuza elpusztult, a montanisták a zord phrygiai hegyek barlangjaiban találtak menedéket, az ostoba és átkos, sőt mondhatnám: barbár eretnekség ma is él, és Constantinus urunk még mindig kénytelen küzdeni ellene.

- Kiirtja őket a donatistákkal együtt, bizonyosra veszem - jelentette ki a püspök.

- De csak akkor, ha a zsinat hivatására ébred, s ha mi is megtesszük kötelességünket. Úgy vélem, clarissimus, kimozdíthatnád a kátyúból a megrekedt zsinatot, ha megtartanád rég várt beszédedet.

- Tájékoztatásod után nem lesz nehéz felkészülnöm rá, clarissimus - bólintott Hosius.

- Még szeretném felhívni a figyelmedet valamire, clarissimus: az a gyanúm, hogy a zsinati küldöttek közt donatisták és montanisták is vannak. Ez a Vocius például… Jó volna a beszédeddel kiugrasztani a nyulat vagy a nyulakat a bokorból.

- Nem hinném ugyan, hogy eretnekek idemerészkedtek volna, de ha a gyanúd alapos, minden erőmmel segítek leleplezni őket.

Erre azonban nem került sor. A zsinaton még öt napig folyt a meddő szószátyárkodás és handabandázás, a hatodikon a császári tanácsos újra felszólította Hosiust, hogy erélyes beszéddel vessen véget az ostoba huzavonának, s mikor a püspök csak hímezett-hámozott, és megint halogatta a felszólalást, Sosius cselekedett.

A másnapi ülésen, a tomboló hangzavar és rikácsolás kellős közepén felpattant a templom kapuja, tizenkét testőr élén megjelent Bellenus ezredes, megállt, és harsány hangon elkiáltotta magát:

- Helyet a szentséges Augustus képviselőjének!

Sosius a testőrök sorfala közt felment az elnöki emelvényre. Hosszú ujjú, földig érő, arany babérlevél hímzéssel szegélyezett vékony bíborsávos fehér tunikájának aranycsatja megcsillant a jobb vállán. A díszruhás chartularius odanyújtotta neki a pergamentekercset, s miután felgöngyölítette, olvasni kezdte a császári leiratot: - Én, Caius Flavius Valerius Claudius Constantinus Augustus, az Arelate városában eredménytelenül együtt ülésező keresztény zsinatot ezennel feloszlatom, s mivel működése veszélyezteti a közerkölcsöt és a közbékét, kötelezem a küldötteket, hogy azonnal térjenek vissza egyházközségükbe, azoknak kivételével, akiket a hatóság gyanús üzelmeik kivizsgálásáig, ideiglenesen letartóztat. A győzhetetlen napisten áldása óvja birodalmunkat, és övezze dicsőséggel fegyvereinket.

A chartularius összegöngyölítette a pergament, Sosius emelt fővel, méltóságos testtartással lelépett az emelvényről, és egyetlen szó nélkül távozott a templomból. Az öreg Orosius hápogott megdöbbenésében, be sem tudta rekeszteni az ülést, a küldöttek fejvesztetten szétrebbentek, de hiába: hét gyanús papot még aznap letartóztatott a rendőrség. Vocius is köztük volt.

Hosiust úgy érte ez a császári intézkedés, mint a villámcsapás. Amint Treviribe érkezett, azonnal bemutatta az Augustusnak tervezett zsinati felszólalásának kéziratát: az uralkodó minden megjegyzés nélkül vette át a kéziratot, és szó nélkül elbocsátotta a püspököt. Hosius úgy érezte, hogy sürgősen helyre kell billentenie megrendült tekintélyét.

Mivel szorgalmasan számon tartotta a várható égi jelenéseket, tudta, hogy március 15-re teljes napfogyatkozás várható, tehát kihallgatásra jelentkezett a császárnál, rendkívül fontos és sürgős ügyben. Mielőtt megszólalhatott volna, Constantinus ezzel fogadta: - Nagyságod Arelatéban megfeledkezett utasításomról, és nem vetette latba egész tekintélyét a keresztények egysége érdekében, holott nagyságod fellépése és kivételes tekintélye észre téríthette volna a zsinatot, amely nem vette komolyan kötelességét, és elposványosodott.

Nagyságod kitűnően megszerkesztett beszédtervezete, amelyet Vecasius perfectissimus felolvasott nekem, írott malaszt. Mindazonáltal ezt a taktikai hibát hajlandó vagyok elfelejteni, mert nem nélkülözhetem nagyságod értékes szolgálatait. Íme, máris itt az alkalom a hiba jóvátételére: mi történjék az Arelatéban letartóztatott donatista- és montanista-gyanús küldöttekkel?

Hosius egyetlen szóval válaszolt:

- Zabas!

Constantinus meghökkent:

- Hát ha nagyságod ilyen világosan látta egyesek aljasságát, mért nem igyekezett meggyőzni vagy megfélemlíteni és visszarettenteni őket?

Hosius mélyen meghajolt:

- Mert tudtam, szentséges Augustus, hogy a bonyolult és zűrzavaros helyzet végleges tisztázásának csak egy hathatós eszköze van: Zabas.

Constantinust lefegyverezte a püspök rideg könyörtelensége; úgy érezte, hogy ez az ember most is megértette őt; ez az ő módszere is: minden fontolgatás, habozás és érzelgősség nélkül gyökeresen kiirtani a mételyt. Hogy közben esetleg egy-egy ártatlan ember feje is lehull, oda se neki!

Negyednap Zabas Arelatéba utazott, s mind a hét letartóztatott egyént kivégezte. A propaganda jóvoltából két hét múlva minden nyugati tartományban tudták, hogy államfelforgatásra szövetkezett donatista és montanista összeesküvést lepleztek le, s a bűnösöket halálra ítélték és kivégezték.

Ablavius remekelt, Constantinus hálás volt, Hosius megdicsőült, a montanizmust és a donatizmust kiirtották. Egy véres kéz meredt a birodalom fölé: a szentséges császár keze…

Hosius kiaknázta ezt az idegfeszültséget, és újból kihallgatásra jelentkezett a császárnál, mert mindenáron értékesíteni akarta a közelgő napfogyatkozást. Constantinus azzal fogadta, hogy csodálatos álmot látott az éjjel: óriási mezőn véres kezű arató kaszálta a mákvirágokat; sorjában hullottak a virágfejek, csak három nem akart ledőlni semmi áron: nem fogott rajtuk a kasza; a véres kezű arató megállt, fölnézett a napra, s ebben a pillanatban a napbolygó lecsapott az egyik mákfejre, aztán a másikra, a harmadik fölött ragyogva megállt. - Én már értem az álmok beszédét: a győzhetetlen napisten ezzel az álommal utasít, hogy a „másik kettőt” kaszáljam le, s tegyem a magam fejére Helios sugárkoronáját. Nemde így van ez, Hosius?

- Pontosan ez az értelme az álmodnak, szentséges uram. Egyedül kell maradnod! Minden lázadó és minden versenytárs fejét le kell vágnod, mint ahogy levágattad a megátalkodott zsinati papok gőgös fejét, s megmutattad: így jár az, aki megbontja a birodalom egységét!

Helios álombeli utasítása értelmében meg kell ismételned, szentséges uram, ezt az érvágást: két mákfej még büszkén emelődik az égnek, kíméletlenül le kell törni mind a kettőt!

- Tudom - mondta a császár -, hiszen kezdettől fogva ez a célom. Felkészülök, megvárom a kedvező alkalmat, s akkor lecsapok!

- De nem egyszerre, szentséges Augustus! Hadd beszéljek nyíltan: intézzük úgy, hogy előbb Licinius végezzen Daiával, aztán majd gondoskodol róla, hogy a sógor mákfeje is lehulljon. S méghozzá minél előbb. Sürgősen! Égi jel int erre hamarosan.

- Miféle égi jel? - kapta fel a fejét a császár.

- Pontosan három hét múlva - jelentette Hosius kissé ünnepélyesen -, a déli órákban elsötétül a nap, s halotti homály borul a földre, de csak a birodalom keleti felében, főképp Daia országrészében. Helios ezzel a félreérthetetlen tüneménnyel jelzi, hogy Daia hatalmának hamarosan bealkonyul. Hódolattal javaslom, hogy ügynökeinkkel azonnal árasszuk el egész Kis-Ázsiát, indítsuk el a suttogó propagandát, s terjesszük a közelgő végzetes égi jeladás hírét, természetesen azzal a hozzáadással, hogy Licinius nyomban az égi jel feltűnése után támadásra indul Nikomedeia ellen. Ez ugyan nem igaz, de Maximinus elhiszi, mágusai és papjai megfélemlítik, s majd mindenáron meg akarja előzni Liciniust: így rohan a vesztébe.

- Elfogadom a tervet - mondta rá Constantinus, és ellentmondást nem tűrő hangon hozzátette: - a propagandát Ablaviusra bízom.

Hosius megint pórul járt: másnak - s éppen gyűlölt vetélytársának - kaparta ki a gesztenyét a parázsból; viszont az elsötétedést mégiscsak ő jósolta meg, s ez is elévülhetetlen érdeme marad, akárcsak a napkereszt felragyogása Vaccanae egén.

Azonnal futár ment Volusianusért, és alighogy Treviribe érkeztek, összeült a haditanács.

Constantinus bejelentette, hogy a helyzet kulcsa Ablavius kezében van; a vicarius máris megkapta a parancsot; kereskedőnek, papnak, vándorfilozófusnak, mágusnak álcázott ügynökei máris indultak Keletre. A propaganda eredménye néhány hét múlva megmutatkozik.

Volusianusnak egészséges ötlete támadt:

- Szentséges Augustus, javaslom: siettessük mi is a fejleményeket. Bízd meg Sandario vicariust, hogy jelentkezzék Maximinusnál, s állítólagos kémjelentések alapján hitesse el vele Licinius támadó szándékát, egyúttal pedig javasolja neki a rajtaütésszerű támadást a gyanútlan Licinius ellen. Egyidejűleg Marius és Corfulenus is értesítendő a tervről Ablavius ügynökei útján, hogy Daiát és az udvart, amikor csak módjuk van rá, ilyen értelemben befolyásolják.

- Elfogadom - hagyta jóvá Constantinus a javaslatot. - Hozzáteszem: Volusianus, innen egyenesen Sirmiumba mégy, tájékoztatod Liciniust, átalakítod a haditervét, készenlétbe helyezed a hadseregét; meg se moccansz, engeded Maximinust bevonulni Thraciába, hadd fürödjék a meglepő rajtaütés dicsőségében, aztán valahol Adrianopolis környékén részesítsd méltó fogadtatásban.

- Parancsodra, szentséges Augustus!

- Még egyet. Carnuntumból rendeld magadhoz a XIV. „Győzelmes Mars” legiót, és parancsnokát, a hős Musius tábornokot bízd meg a derékhad vezetésével. Mihelyt az élcsapatok csetepatéja véget ér, Musius azonnal törjön előre és rettenthetetlen legiójával csapjon le magára Maximinusra. Ez a roham szíven döfi az ellenséget, s ekkor te lépsz sorompóba, és saját terveid szerint semmisíted meg Daia óriási hadseregét. Azt akarom, hogy győzzetek.

- Helios nevében győzünk, szentséges Augustus.

- A győzelem után a napkeresztes arany nyaklánccal tüntetlek ki, téged is, Musiust is.

Volusianus mélyen meghajolt, tisztelgett és távozott, az egész haditanáccsal együtt.

A császár parancsoló kézintéssel egy pillanatra visszatartotta Concordiust: - Tábornok, elkezdhetsz dolgozni a Licinius elleni hadjárat tervein!

Constantinusnak igaza volt, Maximinus néhány hét alatt mindent elvesztett: a csatát, hadseregét, bíborát, családját: Ablavius propagandahadjárata fényesen sikerült, Constantinus és Volusianus haditerve bevált, a 70 000 főnyi ellenséget alig félakkora erővel megverték, szétszórták, Daia menekült, maradék seregével megpróbált még Kis-Ázsiában ellenállni, végül is kétségbeesésében öngyilkos lett. A győztes Licinius kivégeztette Maximinus feleségét, nyolcéves fiát, hétéves leányát, s egy füst alatt mindjárt Severianust is, Severus Augustus fiát és Candidianust, Galerius fiát, akit Valeria nevelt. Valeria nem volt hajlandó lemondani vagyonáról Licinius javára, ez tehát bosszút esküdött ellene, mire az özvegy Augusta parasztruhában elmenekült.

A tervek beváltak: az utolsó előtti mákfej is lehullt, a napfogyatkozás, vagyis Helios jóvoltából. Volusianus és Musius megkapta az aranyláncot, Licinius pedig bevonult Nikomedeiába.

A főváros és Kis-Ázsia helyzetén semmit sem változtatott a felszabadulás: a véres kéz tovább dolgozott - miután minden esetleges trónkövetelőt lekaszált -, s mindössze annyi különb-séggel, hogy ez már nem Maximinus Daia, hanem Licinius keze volt.

Sőt mindjárt a bevonulás után kiderült, hogy Licinius nem is a nekivadult Daia, hanem szinte egyenes vonalban, az őrjöngő Galerius rémuralmát folytatja: a vagyonos emberek egyre-másra menekültek a fővárosból, távoli birtokaikra, villáikba, az óvatosabbak a feleségüket is magukkal vitték. Az óvatosság nem ártott: Licinius már a második héten ágyába hurcoltatta egy nagykereskedő feltűnően csinos feleségét, miután hitelesen meggyőződött róla, hogy Constantia sehogy sem tud lelket verni jócskán petyhüdt testébe. Az Augusta sem hagyta magát: a harmadik héten tisztelgett nála Eusebios, a főváros keresztény püspöke: a zömök, tagbaszakadt, szenvedélyesen hangoskodó férfi megtetszett az Augustának; a püspök nem volt válogatós: alaposan beavatta Constantiát a szeretkezés titkaiba: Licinius szánalmas kísérletezése és kudarcai után az Augusta mohón vetette bele magát a szeretkezés gyönyörűségeibe s nemcsak Liciniust, hanem a Győzhetetlen Napistent is cserbenhagyta az arianus Eusebios eretneksége, azaz hogy fáradhatatlan és szenvedélyes szerelmi művészete kedvéért.

Brellicus a második héten megint „Alexandreiába” küldte az imádott szépséges Thamart, vagyis elrejtette Turdulus szőlejének barátságos kis présházában…