Az őröknek, bár a százados meglett korú és tapasztalt emberekből válogatta őket össze, nem volt ínyükre, hogy egy keresztre feszített varázsló tetemét őrizzék, amikor ki tudja, miféle boszorkányok meg sírrablók ólálkodhatnak körülöttük. Ahogy közeledett az éjszaka, egyre rosszabbul érezték magukat. Maradék bátorságuk is szertefoszlott, amikor egyik bajtársuk, aki larisszai születésű volt, thesszáliai varázslatokról szóló rém históriákkal traktálta őket. Végül még nyomatékosan megjegyezte:
– És ezek nem hazugságok vagy üres mendemondák ám, bajtársak!. Mert fiatal mostohaanyám is boszorkány volt, mint már meséltem nektek. Pán igazi leánya, és kisgyerek koromban én is kavargattam az üstjét.
Le se merték hunyni a szemüket. Pár lépésnyire a sírüregtől tüzet raktak, amellett gubbasztottak, és sűrűn kortyolgattak a magukkal hozott borból.
Egyszer csak észrevették, hogy valamiféle homályos alakok imbolyognak a távolban. Minden bátorságukat összeszedve rájuk ordítottak, de választ nem kaptak.
– ők azok, fiúk – motyogta az altiszt, indiai korallból faragott phallikus amulettje után tapogatózva.
Mennyi idő lehet még hátra virradatig? kérdezgették egymástól szorongva.
– Larisszában ritkán jelennek meg a saját alakjukban jegyezte meg a thesszáliai. – Varázskenőcsök segítségével menyétté vagy macskává változtatják magukat, és így minden nyíláson át tudnak bújni. A holttest végtagjainak levágásához nem használnak sem kést, sem borotvát. Csak a fogaikkal dolgoznak, amelyeket külön erre a célra nagyon élesre fennek. Figyeljetek mindent, ami kicsi és kúszik. Dobjatok égő üszköt mindenre, amit mozogni láttok...
– Pszt! – szakította félbe az altiszt. – Hallottátok?
– Mi az? Mi volt ez?
– Nyöszörgés a sírüregből.
A többiek még a lélegzetüket is visszatartva füleltek, rémült borzadállyal. De nem hallottak semmit.
Amikor elsőt kukorékoltak a kakasok, ismét remegni kezdett a föld. A távolból recsegés, ropogás, robajlás hallatszott. A katonák úgy érezték magukat, mintha tutajon volnának, amelyet erős hullám taszított meg.
– Odanézzetek! Odanézzetek! – üvöltött fel valamelyik. Az a széles szikla, amellyel még az este elzárták a sírüreg száját, kilódult helyéből, és a lejtőn megindulva egyenesen feléjük gördült. A katonák rémült ordítozással ugrottak félre: a szikla keresztülgörgött a tábortűzön, szanaszét szórta a lángoló fadarabokat, az üszkös parazsat, s felborította a boroskorsót. Ezt már a harcedzett veteránok idegei sem bírták elviselni. Futásnak eredtek; és a Ioppe-kapuig meg sem álltak.
Kik voltak azok a távolban imbolygó titokzatos alakok, akiket a katonák láttak? Mária, Jézus anyja; Mária, a királynéja; Mária, a Hajbodorító; továbbá János, Péter és három kénita törzsfőnök. Egymást váltogatva őrködtek, mivel nem bíztak abban, hogy a rómaiak kellő éberséggel őrzik a sírt. Amikor a tábortűz hirtelen kialudt, a katonák pedig riadt futással elrohantak mellettük, értetlenül ordítozva, őket is magával ragadta a félelem, kivéve Máriát, a Hajbodorítót.
Megdöbbenve néztek egymásra:
– Mi történt? Látta valaki?
János, aki a rómaiak közelében feküdt egy tövisbokor mögé rejtőzve, most odament hozzájuk, és remegő hangon jelentette:
– A sírüreg száját elzáró szikla legördült, és legázolta a tábortüzet.
– Nagy a veszély, nagyon nagy – mondta erre Mária, a Hajbodorító. – Ki jön velem felszítani a tüzet és mellette őrködni hajnalig?
A kéniták szabadkoztak: – Nem kell újra tüzet rakni. Elég világosságot ad a hold.
És különben is, holdfénynél legjobb nem beavatkozni az ilyen dolgokba.
– Féltek, mert elgurult a kő?
– Maguktól szoktak-e elmozdulni a kövek?
Mária, a Hajbodorító elszántan odament a tábortűzhöz, ismét halomba rakosgatta a még parázsló fadarabokat, és letérdelve felszította a lángokat. Majd felállt, és megindult a sírüreg felé. A tűz imbolygó fénye halványan bevilágított a barlang belsejébe. Mária azt várta, hogy a test a kőlapon fekszik. Ám a kőlap lábánál egy alacsony fehér alak állott.
– Ó! Ó! – sikoltott fel Mária. – Nézzétek, hol áll! Nézzétek!
– Mit látsz? – kiáltotta Péter.
– Fej nélküli kísértetet a kőlap lábánál. A holttest eltűnt.
Péter feléje iramodott, de csak lassan bírt mozogni, mert a rettenetes veréstől még minden porcikája sajgott. Így hát János, aki vele egyszerre indult el, hamarább ért a sírüreghez. A tűzből kiragadott égő fadarab rőt fényénél bekémlelt, s látta, hogy a szellemnek vélt alak nem más, mint egymásra rakott halotti ruhák halmaza.
Amikor Péter is odaért, János közölte vele felfedezését:
– A rómaiak rászedtek minket! Valaki betört a sírba, és csak a halotti ruhákat hagyta itt.
Péter habozás nélkül belépett a barlangba, s körülnézett. Mindjárt feltűnt neki valami – az, hogy a rablók gondosan összehajtogatták a halotti vászonleplet, és. azt a kőlap felső végére tették, a fejkendővel együtt.
Közben a többiek is felértek, és egymás után bemerészkedtek a sírüregbe. Egyikük sem tudta, mit kellene most tenni. Mivel azonban a katonák fegyverüket, köpenyüket, főzőedényeiket otthagyták, végül is úgy döntöttek, hogy megvárják visszatérésüket.
A katonák meg is jöttek virradatkor, és legott heves szóváltás kezdődött az altiszt meg Péter között; egymást vádolták sírrablással. Péter megmutatta Pilatus parancsát, amelyben kiadta a holttestet, és megfenyegette az altisztet, hogy feljelenti a századosnak.
Az altiszt gúnyosan nevetett:
– Még több verésre áhítozol, Simon Barabbás?
A kéniták aztán közbeléptek, és összebékítették a két civakodót. Hosszas tanakodás kezdődött, amelyet végül is azzal a megállapítással zártak le, hogy a jelenlevők egyike sem lophatta el a holttestet; eltűnését természetfölötti okok idézték elő, és semmit sem lehet tenni az ügyben.
Mire ebben megegyeztek, fényes nappal lett. Mindenki visszaindult a városba, csak Mária, a királyné maradt sírdogálva a sír mellett.
Egyszer csak egy férfi tűnt fel a Jeremiás-barlang kertje felől. Köpenyét szorosan a teste köré vonta, saru nem volt a lábán. Mária mellé lépett, és megkérdezte: miért sír.
– Ellopták valakinek a testét, akit szerettem. Te vagy a Jeremiás-barlang felügyelője? Nem tudnál tanácsot adni, hol keressem?
– Mária!
Az asszony úgy meredt rá, mint aki kísértetet lát. A férfi Jézus volt.
– Uram, hát mégis legyőzted a Halált?
Át akarta kulcsolni a térdét, de ő hátralépett.
– Ne érints olyan valakit, aki keresztfán függött. Most hagyj el engem, kedves. Eredj vissza a Városba, és mondd el a tanítványaimnak, hogy élek.
Mária kábultan sietett a megbeszélt találkozási helyre – abba a szobába, amelyet Nikodémus bocsátott Jézus és a tanítványok rendelkezésére a húsvéti ünnepek időtartamára –, és az izgatottságtól fuldokló hangon törtek ki melléből a szavak:
– Él! Jézus él! Péter, a saját két szememmel láttam őt! A te köpenyed volt rajta. Megismertem a vállrészre varrott foltról.
Péter ugyanis a tűznél hagyta köpenyét, amikor Mária, a Hajbodorító sikoltozására felsietett a sírüreghez, aztán ottfelejtette.
– Asszony – mondta szemrehányóan János –, nem vagy eszednél. Egyszer már csalóka játékot űzött velünk a képzelet, amikor szellemnek néztünk egy halom halotti ruhát.
– De én igazán láttam őt!
Nem hittek neki, és mérgesen elküldték.
Nem sokkal Mária távozása után maga Jézus lépett nesztelenül a szobába. A tanítványok majd szörnyethaltak rémületükben.
Jézus arcán félmosoly játszadozott, amint ott állt az ajtó mellett, egyik kezét a kilincsen nyugtatva. Olyan gyermekre emlékeztetett, aki éjszaka felkel ágyából, belép abba a szobába, ahol szülei vendégekkel ülnek együtt, s nem tudja, hogy milyen fogadtatásra számíthat.
Péter kővé dermedten bámult rá, csak a száját tátogatta, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Tádé ájultan rogyott a padlóra.
Tamás volt az első, aki végre meg tudott szólalni:
– Ha te vagy Jézus, engedd, hogy megérintselek. Meg akarok győződni róla, hogy nem valami démon jelent meg előttünk.
– Nézz a kezemre. Tekints a lábamra. De ne érintsd meg azt, ami átkozott.
– Ha átkozott vagy, hadd legyek veled együtt én is átkozott. Hiszen engem a te ikertestvérednek szoktak nevezni – mondta Tamás, és gyengéden megérintette a szögektől átvert tenyereket.
Jézus így szólt tanítványaihoz:
– Gyermekeim, azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőletek. Kis idő múlva utoljára fogtok látni, majd újabb kis idő elteltével sokkal világosabban fogtok látni engem, mint eddig.
– Hová mégy, Uram? – kérdezte Fülöp.
– Az én Atyámnak házában sok lakóhely van – mondta Jézus, majd Péterhez fordult: – Simon, Jónának fia, jobban szeretsz-é engem ezeknél?
– Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged! – monda Péter.
– Legeltesd az én bárányaimat... Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem?
– Igen Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged.
– őrizd az én juhaimat!... Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem?
– Uram, te mindent tudsz. Te tudod, hogy én szeretlek téged.
– Legeltesd azokat a bárányokat, és juhokat, amelyeket tévútra vezettem.
– És az Isten Országa? Közel van-e mindezek után?
– Húsvét előestéjén megtanultam valamit: azt, hogy Isten Országát nem lehet erőszakkal elfoglalni.
– De arra számíthatunk, hogy ezer évig fogunk élni?
– Bizony, bizony mondom néked, amikor ifjabb valál, felövezed magadat, és oda mégy vala, ahová akarád; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet, és más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod. De vajon nincs-e megírva: „...ha a Seólba vetek ágyat, ott is jelen vagy, Uram!” Most pedig kövess engem!
Péter, aki még mindig zavarodott volt a félelemtől, megkérdezte:
– János is jöjjön?
– Mi közöd hozzá? Te kövess engem!
Nesztelenül lesuhant a lépcsőkön. Péter utánatámolygott, majd a többiek is mind, kivétel nélkül. Követték Jézust a sötét, szűk utcákon, keresztül a város keleti kapuján, lefelé a meredeken a Kedron völgyébe, majd a gyaloghídon át fel az Olajfák Hegyére. Úgy tűnt nekik, hogy amikor lassabban mentek, ő is lassabban ment, amikor pedig jobban kiléptek, ő is meggyorsította lépteit – úgyhogy sohasem érték utol, de nem is vesztették el a szemük elől. Amikor később visszaemlékeztek erre az útra, azt találták benne a legkülönösebbnek, hogy Jézus nem sántított.
Elhaladtak a Gethsemáné mellett, és még magasabbra hágtak. A csúcs közelében egy buckán három nőalak állt egymás mellett: Mária, Jézus anyja, Mária, Jézus királynéja és még egy igen magas nő, akinek fátyol takarta el az arcát. Mindhárman intettek Jézusnak – olyan egyszerre, mintha egyetlen kéz hívó mozdulata lett volna –, s ő mosolyogva ment feléjük. De még mielőtt elérte volna őket, hirtelen támadt köd sűrű fátyola borult a hegyre, s mire eloszlott, Jézus és a három nő már nem volt ott.
A tanítványok egyiküket sem látták többé. Jézus azonban gyakran megjelent álmukban, sőt néha nappali látomásokban is. Egyszer, miután visszatértek Galileába, olyan tisztán látták őt a tóparton, amint parázson pisztrángot sütött, hogy szinte hallották a sistergést, és érezték a sülő hal szagát.
Itt látszólag véget ér Jézus története, de az ebjonita püspök kijelentette nekem:
– Nem, nincs vége. Jézus a halál legyőzése folytán tovább él mint földhöz kötött Hatalom. A Seólba való bebörtönzéstől felmentetett, de még nem emeltetett fel a Mennyekbe. A Jónak Hatalma ő, bűnbánatra és szeretetre beszéli rá az embereket, míg ellenben minden más földhöz kötött Hatalom (az egyetlen Illés kivételével) rossz, gonosz, és bűnre meg halálra beszéli rá az embereket. Azokban a napokban sem a kegye« jámborság, sem a gonoszság nem volt általános Izraelben. Ezért Isten Országát nem lehetett megvalósítani. De megvalósul majd a végén, amikor legyőzetik a Nőstény; akkor Jézus valóban ezer esztendeig fog uralkodni, és az egész világ engedelmeskedik neki. Ismét megkoronázzák, de akkor a királynéja méltó lesz az ő erényeihez: nem érzéki, nem ragyogó pompával felcicomázott, hanem szerényen öltözködő, finom, fehér gyolcsruhát viselő asszony. A bölcsesség hét lámpása fog állandóan égni a Király trónusa előtt, körülötte fekszenek majd őrzői gyanánt a Horeb állatai, mind a négyen, és dicséretét éneklik szüntelen. És a rontó Tenger nem lesz többé. Addig azonban Izraelnek sajátos népnek kell maradnia. Szétszóródva fog élni, és üldöztetéseket fog szenvedni, de végül a tizenkét törzs egyesül majd Jeruzsálemben.

TÖRTÉNELMI KOMMENTÁR

A Jézus születésével kapcsolatos probléma újszerű megoldásának első gondolatát az Apostolok Cselekedeteinek tizenharmadik része sugallta. Ebben azt olvassuk, hogy Sergius Paulus, Ciprus római helytartója elámult azon, amit Pál és Barnabás beszélt neki Jézusról. Nem láttam semmi okát, hogy általában kétségbe vonjam e történet igazságát, bár Hilgenfeld feltevése is hihetőnek tűnik, mely szerint az eredeti verzióban Barnabás gonosz ellenfele, Barjézus – más néven Elimás, a varázsló – valójában nem volt más, mint maga Pál. És tudtam, nem csekély dolog kellett ahhoz, hogy felkeltse egy római helytartó ámulatát, mivel Claudius császár igen gyakorlatias gondolkodású helytartóinak legfőbb bíráskodási elve a jogcím volt. Így például, ha valaki a zsidók királyának hazudta volna magát, követőit olyan ember bűnrészeseinek kategóriájába sorolták volna, akinél lopott állami tulajdont találtak. A legkevésbé sem valószínű, hogy Sergius Paulus akár a legcsekélyebb mértékben is érdeklődött volna vallási és etikai elméletek iránt. Az Apostolok Cselekedeteiben egyetlen utalást sem találtunk arra, hogy keresztény hitre tért volna. Ε megfontolások alapján kezdtem mérlegelni azt a rendkívüli kedvezményt, hogy Pilatus magánkihallgatást engedélyezett Jézusnak, amiben rendszerint csak római polgárjoggal rendelkező személyek részesülhettek; továbbá azt a merőben szokatlan titulust, amelyet a helytartó egyenes parancsára Jézus keresztfájára szögeztek. Ezek az összefüggő problémák, illetve a belőlük adódó logikus következtetések – az Egyiptomiak szerint való evangélium és az ősevangélium bizonyos passzusaival egybevetve – annyira meghökkentettek, hogy egy ideig nem is tudtam, mit kezdjek velük. Vázlatosan elmondtam feltevéseimet Sir Ronald Storrsnak, a tudós klasszika-filológusnak és orientalistának, aki történetesen – hogy úgy mondjam – hivatalos utóda volt Sergius Paulusnak is, Pilátusnak is. Jóllehet maga nem foglalt állást feltevéseim mellett, az ő bátorításának köszönhetem, hogy végül is nekifogtam könyvem megírásának. Mindamellett tisztában vagyok azzal, hogy a mi korunkban sokkal kevésbé érdekli az embereket, ki volt Jézus születését illetően, mint az, hogy miket cselekedett és mondott. Remélem, a kritikai figyelem inkább könyvem későbbi fejezeteire összpontosul majd – kiváltképpen azokra a részekre, amelyek arról szólnak, miként próbálta Jézus beteljesíteni Deutero-Zakariás próféciáját. Szerintem ez az egyedüli lehetséges magyarázata az elfogatását közvetlenül megelőző rendkívüli eseményeknek.
Ha részletesen meg akarnám indokolni a könyvemben levő nem ortodox nézeteket, a kommentárok kétszer-háromszor akkora terjedelműek volnának, mint maga a könyv, és megírásuk éveket venne igénybe. Így hát elnézést kérek, amiért erre a feladatra nem vállalkoztam. Mert vegyük például a hatodik fejezetben leírt ijesztő jelenést, amelyet Zakariás pap látott a Szentélyben. Ennek megindokolásához nem lett volna elegendő Epiphanioszt idézni a Mária származása című, elveszett gnosztikus evangéliummal kapcsolatban („amelyben borzalmas és halálosan szörnyű dolgok vannak”); Epiphaniosz ugyanis a fő forrásom arra a históriára vonatkozóan, amelyet rendszerint Tacitusnak egy titkos levita szamárkultuszról szóló, téves információkon alapuló közlésével hoznak összefüggésbe. Az sem volna elegendő, ha Apiónt idézném, aki egyetlen forrásom az edomita Zabidosz és a dórái arany szamárfej maszk történetére vonatkozóan; tudniillik senki sem vonja kétségbe Josephus szavahihetőségét, amikor ezt a históriát mint történeti valótlanságot elveti – holott meglehetősen tisztességtelen módon még azt is tagadja, hogy Edomban létezett egy Dóra nevű helység. Én mindkét valószínűtlennek tűnő történetet azon az alapon fogadtam el, hogy véleményem szerint Heródes Messiásnak képzelte magát, és megkísérelte feltámasztani Széth-Tüphón ősrégi vadszamár-kultuszát; ezt pedig csak úgy lehetne megindokolni, ha az elismert szaktekintélyek hosszú sorát idézném, és terjedelmesen kommentálnám nézeteiket. Azután itt van Dr. M. R. James, aki szerint a Mária származásában Zakariás története sértő célzatú rágalmazás, amely kapcsolatban áll a keresztre feszített szamarat ábrázoló, korai időszakból való graffitókkal. Én viszont az utóbbiakat nem karikatúráknak fogom fel, hanem jámbor zsidó-keresztény ábrázolásoknak, amelyek Jézust a Dávid Fia Messiással azonosítják; a rabbinisztikus irodalomban ennek a Messiásnak a szamár, a József Fia Messiásnak pedig a bika (ökör) volt a szimbóluma. Ez a vita megint csak hosszadalmas kritikai érvelésekre kényszerítene.
Vagy hadd említsem meg a Kimondhatatlan Nevet, amelyet a Toldoth Jésu (Jézus élete) zsidó hagyománya szerint Jézus jogtalanul és illetéktelenül használt, amikor feltámasztotta Lázárt. Én eredeti kutatómunkám alapján rendeztem el a betűket. Először az ábécé eredetéről szóló azon közlést tanulmányoztam, amelyet Hyginus mítoszköltő hagyott hátra (277. Mese), majd a Névre vonatkozó különféle találgatásokat vettem tüzetes vizsgálat alá, amelyeket Alexandriai Kelemen, Origenész, bübloszi Philon és mások műveiben találtam. Véleményem szerint sem a Név, sem a Jehova-kultusz nem sémita eredetű, de ennek bizonyításához is legalább száz oldal kellene. Még bibliográfiát sem állítottam össze, mivel az inkább hatásos lenne, semmint segítene. Beérem azzal, hogy biztosítom olvasóimat: történetemben minden fontos elem valamely tradíción alapul – még ha gyengécske is az a hagyomány –, és a szokottnál nagyobb erőfeszítéssel törekedtem a történelmi háttér hiteles megrajzolására. Kutatásaim olyan területekre vittek engem, amelyek egyébként nagyon távol esnek tőlem. Így például az Aranyborjú és a Bölcsesség Hét Oszlopa misztikus jelentését főleg a gnosztikus – végső soron esszénus – titkos tanoknak ama töredékeiből következtettem ki, amelyek Calder Hearings of the Scholarshipben és a régi ír tanköltészet más elegyes műveiben, valamint a tizenharmadik századi walesi Llyfr Coch o Hergestben őrződtek meg. És e maradványok teljes értelme csak a babilóniai asztrológia, a talmudista spekulációk, az etióp egyházi liturgia, az Alexandriai Kelemen által írt homiliák, a Plutarkhosztól származó vallástanulmányok, valamint a bronzkorra vonatkozó legújabb archeológiái kutatások fényében fejthető meg.
Írás közben semmi olyan szándék nem vezetett, hogy megbántsam az ortodox katolikusokat, akik természetesen figyelmen kívül hagyhatják könyvemet mint olyan történetet, amelynek semmi köze a hitükhöz. A katolicizmus ugyanis megváltoztathatatlan logikájú gondolatrendszer, mivel azon alapszik, hogy az evangéliumokban említett sok esemény meghaladja az emberi értelmet, ennélfogva azokat minden kételkedés nélkül el kell hinni. Jóllehet én elutasítom ezt a kiindulópontot, könyvemből ki fog derülni, hogy tisztelem Jézust, mert nem ismert megalkuvást, állhatatosabb és hűségesebb volt Istenéhez, mint amennyire azt a legtöbb keresztény elismeri.
Ha az ember úgynevezett felfrissítő módszerrel akar történeti regényt írni, vagyis az idő tudatos felfüggesztésével, intuitíve igyekszik feltárni rég elfelejtett eseményeket, akkor hozzá kell szoknia ahhoz, hogy teljesen korabeli fogalmakban és kifejezésekben gondolkodjék. Ezt legkönnyebben úgy lehet elérni, ha az ember mintegy belebújik egy képzeletbeli szerző bőrébe, aki elmondja a történetet. Az ilyen elképzelt figura sok tekintetben ugyanazt a funkciót tölti be, mint egy építészeti rajz előterében az a korhűen felöltöztetett alak, amely arra szolgál, hogy a szemlélő helyesen lássa, érzékelje az épület nagyságát, arányait, korát és földrajzi fekvését. Úgy döntöttem, hogy a dekapoliszi öreg Agaboszt választom szócsövemnek, aki időszámításunk 93. évében írt. Nem akartam olyan fiktív személyt választani, aki időbelileg közelebb állt Jézushoz, mivel a szinoptikus tradíció (vagyis Máté, Márk és Lukács evangéliuma) és az igaznak tűnő történet közötti eltérések magyarázatot igényelnek azzal a politikával kapcsolatban, amelyet az egyház Jeruzsálem eleste után folytatott.
Jézus alakjának reális megrajzolásában talán nem az a legnagyobb akadály, hogy titkos történetének nagy része elveszett, hanem a későbbi, János evangéliuma néven ismert propagandairat befolyása. Igaz, János evangéliuma az eredeti hagyományból olyan értékes töredékeket tartalmaz, amelyek nem találhatók még a szinoptikus evangéliumokban, de mégis kritikai fenntartásokkal olvasandó. Gyanúnkat csak megerősíti a metafizikai jellegű prológus, mivel ennek semmi értelme sincs az eredeti szövegösszefüggésben; valamint az, hogy a szerző szándékosan úgy ír, mintha fogalma sem volna a zsidó ügyekről; s hogy alexandriai görög retorikus stílusát igazságtalanul olyan bölcsnek és költőnek tulajdonítják, aki sohasem bánik pazarlóan a szavakkal.
Az a mód, amellyel Jézus születésének problémáját megoldani igyekeztem, kizárja a szűztől való születés misztikus doktrínáját. Ez sok, egyéb tekintetben nem vallásos keresztény érzületét nyilván sérteni fogja, jóllehet e doktrína a második századnál korábbra nem vezethető vissza, s amellett összeegyeztethetetlen a Rómabeliekhez írt levél 1. részének 3. versével, a Zsidókhoz írt levél 7. részének 14. versével, továbbá a Galáciabeliekhez írt levél 4. részének 4. versével – ezek a dokumentumok pedig régebbiek bármelyik kanonikus evangéliumnál. Justinus Martyr ismerte fel elsőként, hogy a szűztől születés eszméje értékes eszköz Jézus istenségének bizonyítására és a pogány istenekével egyenlő dicsőítés lehetőségére; s ilyen értelemben írt róla A keresztények védelme című, filozofáló jellegű munkájában (139-ben). És jó szolgálatot tett a korai keresztényeknek, mivel felmentette őket minden olyan gyanú alól, hogy ők a dávidi monarchia feltámasztására törekednének. Ezt világosan bizonyítja a Dávid-ház tagjainak üldöztetése Traianus és Domitianus császárok alatt. A keresztények azonban nem voltak tudatos hazugok, és Jézus csodálatos születésének merész teóriája sohasem érvényesülhetett volna, ha a származását nem borította volna már előbb is a titokzatosság fátyola. Így aztán ez látszott az egyetlen lehetőségnek, hogy összeegyeztessék az ellentmondásos hagyományokat: egyfelől azt, hogy József nem volt Jézus apja, bár házassági szerződést kötött Máriával (Máté 1: 18-19); másfelől azt, hogy Jézus „Törvény alatt lett”, vagyis törvényes származású volt. Azért kellett törvényes származásúnak lennie, hogy „a Törvény alatt levőket megváltsa” (Galaciabeliekhez 4: 45).
Nem lehet semmiféle bizonyítéknak tekinteni Máté legkorábbi szövegét (1: 16), amelyet csak nemrég fedeztek fel, s amely szerint József nemzette Jézust. Véleményem szerint egy ebjonita betoldásról van szó, amelynek az volt a célja, hogy megvédje Jézus törvényes származását a kereszténység ellenségeivel szemben, akik – mint például a római Celsus (élt 170 körül) – azt a rágalmat költötték róla, hogy egy görög katona fattya volt. Az ebjoniták a következő nehézség előtt álltak: ha Mária már megkötötte a házassági szerződést Józseffel, amikor József megtudta terhességét, a zsidó törvény szerint (Mózes ötödik Könyve, 22: 13-21) a gyermek fattyúnak számított volna még abban az esetben is, ha a házasság nem jön létre, és Mária időközben titkos házasságot kötött valakivel. De az említett betoldás mint megoldás nem szerencsés, mivel ellentétben áll a kanonikus szövegben utána következő két verssel, amely hihetően mondja el József zavarát. És még valami: a betoldás teljesen értelmetlenné teszi a Pilátus előtti kihallgatás történetét. Másfelől a szűztől való születés doktrínájának – mivel manapság senki sem hisz abban, hogy Hermész isten Zeusz Igéje, Héraklész és Dionüszosz Zeusz fiai – napjainkban nincs már akkora ereje a vallási vitákban, mint Justinus korában. A protestáns országokban az a felfogás dominál, hogy Jézus mindenekfölött morális példakép volt; ennélfogva erényeinek utánzására – hogy így fejezzem ki magam – nem hat ösztönzően az olyan doktrína, mely szerint nem volt a szó közönséges értelmében vett ember, és nem találtatott benne semmiféle emberi gyarlóság. Igaz, sok szent komolyan vette a doktrínát, s példájuk alapján azzal lehet érvelni, hogy ha Jézust csupán embernek tekintik, tekintélye ezzel jelentős mértékben csökken. De a néptömegek előtt napjainkban így vetődik fel a két lehetőség: Jézus vagy a természet szokásos rendje szerint született, vagy pedig valami olyan misztikus lény, mint Perszeusz vagy Prométheusz.
Könyvem tizenkilencedik fejezetében Jézus és Mária között hosszú párbeszéd folyik. Ez zavarba ejtheti azokat az olvasókat, akik nem ismerik jól a Bibliájukat vagy a bibliai szövegek eredetét. Én itt a korai történeti könyvek összeállításával kapcsolatban új elméletet konstruáltam: azokhoz a részekhez, amelyek mondjuk az i.e. kilencedik században még nem léteztek, később ballada vagy epikus próza formájában különféle anekdotákat toldották. Ezek az anekdoták olyan régi rituális szentképek szándékos félremagyarázásán alapultak, amelyeket a zsidók akkor zsákmányoltak, amikor Hebront elfoglalták „Kheth fiaitól”, bárkik voltak is ezek. Hasonló félremagyarázási technikát – nevezzük ikonotrópiának – alkalmaztak a régi Görögországban, hogy megerősítsék az olümposzi vallási mítoszokat azoknak a minószi mítoszoknak a rovására, amelyeket ki akartak szorítani.
Vegyük például Pasziphaé („Aki mindenkinek fénylik”) és a bika természetellenes közösülését, amelyből a Minotaurosz nevű szörnyeteg született. Nos, ennek a görög mítosznak az alapja minden valószínűség szerint egy kultikus festmény volt, amely azt ábrázolta, hogy Minósz, Knosszosz királya (bikafejjel festették) szakrális házasságot köt a holdistennő megszemélyesítőjével; e szertartás alatt bikát áldoztak. Az a mítosz, amelyben Zeusz bika alakjában elrabolja Európét (a „Szélesarcút”), az előbb említett kultikus kép párjára vezethető vissza – egy példányát a régészek megtalálták Midea közelében, egy prehellén sírban –, amelyen ugyanez az istennő bika hátán ül. Vagy egy másik példa: Oidipusz („Dagadt lábú”) és a Szfinksz, aki öngyilkosságot követett el, miután Oidipusz megfejtette az általa feladott rejtvényt. Ennek a mítosznak alapja egy olyan kép, amelyen a Sánta Király (Héphaisztosz) imádja Thébai Hármas Istennőjét, miután megölte elődjét, Laertészt. A találós kérdésből („hajnalban négy láb, délben két láb, napnyugtakor három láb”) arra lehet következtetni, hogy az előbb említett képhez egy másik is csatlakozott, amelyen egy apró gyermek, egy életerős ifjú és egy botra támaszkodó öregember volt látható – aminek az volt a jelentése, hogy a Hármas Istennő a bölcsőtől a sírig uralkodik az emberen. Az ikonotrópia módszerének alkalmazói nem torzították el, nem másították meg az ilyen idegen kultikus képeket, hanem azokat az eredeti kultusszal szemben ellenséges értelemben magyarázták. De ha az ember megfordítja a dolgot, s átkölti az olümposzi vagy jahveista patriarchális mítoszokat olyan matriarchális mítoszok kifejezési módjában, amelyeket már kiszorítottak – az ilyen eljárás merőben váratlan eredményekre vezet. Itt van például az a visszataszító történet, amelyben Lótot elcsábítja tulajdon két leánya. Ez a história azt tükrözi, hogy az izraeliták ellenséges viszonyban voltak Moábbal és Ammonnal, mivel ezek a törzsek állítólag az említett vérfertőző közösülésből származtak. Ám az undok mítosz ártatlan történetté válik, amikor visszaállítják eredeti ikonikus formájába: nem lesz egyéb, mint az a jól ismert kép, amely a gyászoló Íziszt és Neftiszt mutatja a hanyatt fekvő, ithüphallikusan ábrázolt Ozirisz ravatalánál, szőlőfürtökkel feldíszített lugasban; mindkét nőalak lábánál egy-egy fiúgyermek kuporog. Lót és a szodomiták története ugyanazt a régi kultikus képet sugalmazza, amelynek alapján Hérodotosz azt az ikonotropikus elbeszélést költötte, hogy a szkíták Askalonban kifosztották Astarténak, a szerelem istennőjének templomát. „Αz istennő – írja Hérodotosz – végzetes büntetéssel sújtotta ezeket a szkítakat utódaikkal egyetemben: asszonyi betegséggel” – amin a homoszexualitás értendő. Az eredeti kultikus kép azonban valószínűleg egy törvényesen megengedett kutyapap-orgiát ábrázolt, amelynek hátterében áldozati füst gomolygott. A jeruzsálemi szodomita orgiák elfojtására Jósiás, a „jó király” (i.e. 637-608) – vagy Hilkia, vagy Sáfán, vagy bárki volt is a reformátor – Mózes Ötödik Könyvének 22. részébe tilalmi rendelkezést iktatott be, amelynek értelmében férfiak nem viselhetnek női ruhát. Az a sóbálvány, amellyé Lót felesége változott, feltehetően egy fehér obeliszk, Astarte szokásos oltára volt a képen; Lót leánya pedig, akit a csőcselék megerőszakolt, alkalmasint szakrális prostituált lehetett. Jósiás király tiltotta meg, hogy ilyen prostituáltak bevigyék bérüket az Úrnak házába. Ugyanabban a szövegrészben (Mózes ötödik Könyve, 23: 18) szerepel „az eb-bér” is, amelyet szintén tilos bevinni a templomba; ez nyilván a kutyapap vagy szodomita keresménye. A rokon szíriai kultuszokban mind a szakrális prostituáltak, mind a kutyapapok a templom kincstárának adományozták azt a pénzt, amelyet az ilyen orgiákon szereztek.
Meg kell még jegyeznem, hogy könyvem szereplői között többen olyan történeti feltevéseket hangoztatnak, amelyek nem minden esetben hitelesek. Ilyen például a millenniumok és főnixkorszakok elmélete, amelyet Simon, Boéthosz fia fejteget; vagy Manethónnak az a véleménye, hogy Jeruzsálemet az elűzött hikszosz királyok alapították; vagy az az általános nézet, amely szerint az Énekek Énekének szerzője Salamon király. Mindez nem lényeges; az a hatás a fontos, amelyet a hipotézisek az eseményekre gyakoroltak. És valahogy nem volt kedvem Agaboszt az ilyen tévedések korrigálására elegendő szakismerettel felruházni.
E z úton is mélységes hálámat fejezem ki barátomnak és szomszédomnak, Joshua Podrónak, aki a kezdet kezdetétől fogva kritikai kommentárjaival segítségemre volt a történet héber arameus vonatkozásainak kidolgozásában, valamint unokahúgomnak, Sally Gravesnek, aki a görög-római részek kidolgozásához nyújtott hasonló segítséget. Nélkülük nem jutottam volna előre. Ugyancsak hálás köszönetemet fejezem ki dr. George Simonnak, aki a passió-történethez nyújtott fiziológiai magyarázatokat.

R. G.
Galmpton-Brixham S. Devon

UTÓSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ

A Jézus királyt Angliában írtam, a második világháború két utolsó évében. Célom az volt, hogy irodalmi vetületben, a költészet eszközével rajzoljam meg Jézus történetét. Az első század utolsó éveinek nézőpontját tükrözi: egy vallásos keresztény mondja el, akit türelmetlenné tettek az őskeresztény egyház ellentmondásos, következésképp, megbízhatatlan dokumentumai. Sok hivő előtt vált nyilvánvalóvá, hogy Jézus minden életszentsége ellenére is ember volt, nem pedig isten; és ha a nép elismerte Messiásnak vagy felkent királynak, akkor Jézusnak okvetlenül valamilyen törvényes jogalapja volt erre a címre.
A rómaiak természetesen nem akarták elismerni Jézus jogigényét, mert amikor Jézus a férfikorba lépett, Júdea már római császári provincia volt. Pontius Pilátus helytartó kormányozta, aki még pénzeket is veretett a saját nevében. Ha a korabeli jogi normák szerint Jézus trónigénye valóban autentikus volt, akkor csak Heródes király legidősebb fia, Antipatrosz lehetett az apja. Antipatroszról tudjuk, hogy apja és uralkodótársa, Nagy Heródes ölette meg, öt nappal saját halála előtt.
A könyvemhez csatolt „Történelmi Kommentár”-ban is idézett szövegekből arra következtettem, hogy több keresztény vélekedett így. A Jézus király megjelenése óta azonban Joshua Podró-nak, a héber, arameus és szír nyelvek kiváló tudósának segítségével újra megvizsgáltam ezt a történeti problémát. A kérdés tüzetesebb tanulmányozása után arra a meggyőződésre jutottam, hogy egy alternatív megoldás is lehetséges, ha Jézus trónigénye a római birodalom törvényeivel ellentétben héber próféciákon alapult. 1952-ben The Nazarene Gospel Restored (A helyreállított nazarénus evangélium) címmel Joshua Podróval közösen kiadtunk egy tanulmányt, amely az evangéliumok és az idevágó korai szövegek részletes vizsgálatával foglalkozik. Nem könnyű könyv az átlagolvasó számára, mert alaposan ismerni kell hozzá mind a görög-római, mind a héber-arameus-szír forrásokból származó biblia-történetet. A mű Angliában és az Egyesült Államokban jelent meg, és mindkét országban elfogyott, de második kiadásra nem kerülhetett sor, főleg a katolikus és a protestáns egyházi körök nem hivatalos cenzúrája miatt... Angliában még a könyvtárakban levő példányok sem hozzáférhetőek a nagyközönség számára. A „veszedelmes művek listáján” szerepelnek, a pornográf irodalmi termékek között, és csak különleges engedéllyel olvashatják megbízhatónak ítélt személyek.
Szeretném remélni, hogy a Jézus királyt érdeklődéssel fogadják Magyarországon és más szocialista országokban, s utána szívesen olvassák majd el a The Nazarene Gospel Restored tanulmánykötetet is. Az ateizmus nem elég. Az egyházellenesség nem elég. Azoknak a reális tényeknek a megismerésére van szükség, amelyek e rendkívüli történet – a kereszténység eredete és felemelkedése – mögött rejlik.

R. G.
Deyá, 1968

HERÓDES CSALÁDFÁJA

Megjegyzések:
1. Ebben a családfában csak a jelen kötetben megemlített családtagok nevét soroltuk fel. teljesebb családfa található Josephus Flavius: A zsidók története (Gondolat kiadó, Bp. 1966) függelékében, a 350-351. lap között.
2. Heródes király kivégzett fiainak nevét kurzív szedés, a fejedelmi, ill. királyi rangra emelkedetteket NAGYBETŰS SZEDÉS jelzi. ~ házastársi kapcsolat.

A KIADÓ UTÓSZAVA

Robert Graves, a római Claudius császár elképzelt önéletrajzának hazánkban is jól ismert szerzője, a világsikert aratott Görög mitológia és Héber mitológia írója ebben a könyvében – mint ő maga is találóan megállapítja – „irodalmi vetületben, a költészet eszközével” akart képet adni Jézusról. Ez a könyve tehát – a sajátos műfajú Claudius-életrajzhoz hasonlóan – a szigorúan tudományos igények felől nézve kevesebb a szakszerű és kritikai feldolgozásnál, de mégis több a szokványos történelmi regénynél. Nem „tudományos monográfia”, és nyilván nem tart igényt arra, hogy eredményeire, a benne kifejtett elképzelésekre, történeti és vallástörténeti rekonstrukciókra s az író egyéni elgondolásaira és kombinációira a jövőben tudományos forrásként hivatkozzanak, egyéni álláspontját a „tudomány” (amúgy sem egységes) eredményeként tartsák számon. De több – nem az irodalmi igény, hanem a hitelesség igénye szempontjából – a történelmi regénynél. Legtöbb megállapításának, még a látszólag legfantasztikusabbnak is, megvan az Arany János által megkövetelt „epikai hitele”. Siessünk hozzátenni: ez nem azt jelenti, mintha minden esemény úgy történt (vagy történhetett) volna, mint a szerző megírja – csupán azt, hogy ezeket az eseményeket már az ókor vagy középkor egyik vagy másik forrása is úgy képzelte el, vagy sejtette, amint ebben a műben olvashatjuk. Nem az itt olvasható történések, hanem az ezeket elképzelő emberi fantázia, s a fantázia képeit kitermelő vallásos, filozófiai, mitikus és politikai hiedelmek, képzetek voltak egykor reálisak.
Szerzőnk azt a feladatot tűzte maga elé, hogy a Jézusról szóló mitikus jellegű elbeszélésekből részben azoknak racionális magvát kihámozza, másrészt pedig kialakulásuknak vallástörténeti hátterét megrajzolja. Kiindulópontja amelynek helyességén természetesen lehet vitatkozni, de elvi jogosultságát alig lehet elvitatni – elsősorban az, hogy Jézusnak az egyházi hagyományban kialakult alakja aligha válhatott volna olyan páratlanul jelentős történeti hatóerővé, ha e képzetek mögött valamilyen reális történeti valóság nem rejtőznék, ha a mítoszok ködén keresztül nem lehetne egy valóságosan élő és valóban rendkívüli történelmi egyéniségnek körvonalait felismerni. De szerzőnk ennél egy lépéssel tovább megy. Természettudományos alapokon álló világnézete ugyan lehetetlenné teszi számára, hogy a mítoszoknak tudományos ismereteinkkel szemben álló csodás mozzanatait elhiggye –, de feltételezi, hogy az egyes mitikus vonások csak azért tapadhattak Jézushoz, mert egyéniségében, sajátos életkörülményeiben, tanításaiban és sorsában, magatartásában és önmagáról való elképzeléseiben voltak olyan titokzatos vonások, homályos mozzanatok, amelyek mintegy fogózói, kiindulásai lettek a mitikus értelmezésnek és felnagyításnak. Pontosabban és konkrétabban: Jézus csodás – a természet és biológia minden törvényével szemben álló – születésének mítosza (melyet szerzőnk természetesen nem tud elhinni) csak azért alakulhatott ki, mert származásának és születésének valóban voltak homályos mozzanatai, csodás gyógyításainak híre csak azért terjedhetett el, mert egyéniségének szuggesztivitása révén egyes pszichikai eredetű megbetegedéseket valóban „csodálatos” gyorsasággal és eredménnyel gyógyított; legközelebbi tanítványai azért hihették Messiásnak, mert ő maga is annak vélte magát, és magatartásával – sőt, a mártíromságnak valóságos kierőszakolásával – ő maga is ezt sejtette velük. Még a feltámadásáról szóló hagyomány sem merő mítosz, hanem olyan rejtélyes eseményeken alapul, amelyeket a környezetéhez tartozó asszonyok túlfűtött képzelete – fantasztikus, de érthető módon – értelmezett ekképpen.
Szerzőnknek ez a kettős kiindulópontja kettős írói feladatot jelentett a számára: egyfelől a mítoszok mögül kibogozni a feltételezése szerint valóságban is felfedezhető homályos, rejtélyes mozzanatokat, másfelől pedig újjáéleszteni, írói eszközökkel is érthetővé, szinte érzékelhetővé tenni azt az ősi titkos hagyományok, tanítások és misztikus spekulációk bűvöletében élő környezetet, amelyben a rejtélyesből – misztérium, a különösből csoda, a valóságból – mítosz lett.
A probléma: a mitikus Krisztus mögül a történelmi Jézus alakjának rekonstruálása – a történettudomány kérdése: megoldásán napjainkban nem csökkenő mennyiségben áradó szakirodalom foglalkozik anélkül, hogy akárcsak az alapvető kérdésekben is egységes és kikristályosult, végleges és korszerű álláspont alakult volna ki; a probléma látásának módja és megoldásának elvi alapjai szerzőnknek mint gondolkozónak egyéni szellemi tulajdona; a megoldás módszere azonban már az írónak a szépirodalmi alkotás mércéjével megítélendő alkotása.
A tőlünk időben és térben oly távoli, társadalmi valóságában, természettudományos ismereteiben és gondolkodásának módjában olyannyira különböző környezetbe való belehelyezkedést könnyíti meg az a fikció, hogy ez az életrajz egy, a közeli Dekapolisz területén, az itt leírt eseményeknél néhány évtizeddel később (az evangéliumok kialakulása idején) élő, a kereszténység tanításait és hagyományait némi fenntartásokkal ugyan, de elfogadó szerzőnek, az elképzelt Agabosznak műve. Ami a mai ember számára hihetetlen és elfogadhatatlan – az Domitianus kortársa számára még hitelesnek tűnő történeti hagyomány lehetett. Ez az irodalmi fikció – a Claudius-önéletrajz szerzőjének kedvelt és szerencsés ötlete – felmenti a XX. századi szerzőt az alól, hogy kételyét és kritikáját szóhoz juttassa olyan eseményekkel szemben (s ezzel olvasóját mintegy „elidegenítse” művének hőseitől), amelyeknek realitását Domitianus kortársa még bízvást elfogadhatta.
Ne feledjük természetesen, hogy Agabosz szavain keresztül mégis korunk egyik jelentős írója és gondolkodója szólal meg – az évezredes múlt újjáélesztése az ő kutatásainak és elmélkedéseinek eredménye. A mai olvasó – akár a kritikai történettudomány alkotásain csiszolódott, akár az evangéliumi hagyományokon nevelkedett ítélettel közelíti meg a munkát – nemegyszer kapja fel csodálkozva a fejét: hiszen sok minden újnak, meghökkentőnek vagy éppen hihetetlennek fog tűnni a számára. Hogy Jézus Antipatrosznak, Heródes fiának Máriával kötött titkos házassága révén királyi vérből származott, és Júdea trónjának törvényes várományosa volt; hogy híveinek egy misztikus csoportja őt pályája kezdetén nyíltan királyként köszöntötte, és királlyá kente fel – szerzőnk leleménye. Így teheti érthetővé egyfelől Jézus származásának ellentmondó és homályos mozzanatait, másrészt így képes megmagyarázni a kereszten elhelyezett feliratot: INRI – Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum (a „názáreti” Jézus, a zsidók királya), amely a zsidók „valóságos” (nem pedig elképzelt vagy hamis) királyának tünteti őt fel. Még merészebbnek tűnik szerzőnknek az a feltevése – amely egy apokrif evangélium homályos utalásán alapszik, hogy Jézus formálisan megházasodott, éspedig Lázár és Márta egyik húgát, Máriát vette feleségül. Mindezek és számos ezekhez hasonló konstrukció – az író egyéni gondolatai, feltevései, amelyekkel az evangéliumi elbeszélések hézagait akarja írói eszközökkel s a történelmi regény írója számára megengedett (sőt elkerülhetetlen) fantázia segítségül hívásával kitölteni.
A rekonstrukciók másik csoportja annak a vallásos-misztikus elképzelésekkel zsúfolt gondolati háttérnek megrajzolására vagy inkább megéreztetésére törekszik, amelyben a zsidó-kereszténység létrejött. Ebben a világban amely roppantul emlékeztet Thomas Mann ókori keleti embereinek társadalmára a szavaknak, tetteknek, szándékoknak sokszorosan bonyolult rezonanciája van. Heródes nemcsak király akar lenni – hanem népének Messiása is; amikor az általa épített szentély falát sasokkal ékesíti, nemcsak a római impérium jelképe előtt hódol, hanem titkoltan a Napisten előtt is, kinek szent állata a sas; még elsőszülött fiának kivégzésekor is úgy érzi – nemcsak a trónbitorlás veszélyét hárította el, hanem az elsőszülöttek feláldozásának ősi – a Bibliában megtiltott, már-már elfeledett, de atavisztikus reminiszcenciák homályában továbbélő – törvényét is megvalósította. Jézus azért érzi magát az atyaisten fiának, mert az egykori nagy termékenységi és anyaistennő, a Ráháb, Asera, Astarte neveket viselő matriarchális istenasszony alantas, anyaghoz-szexualitáshoz tapadt kultuszának uralma alól akarja megszabadítani az embereket. Ez a szemlélet ismét több szo katlan értelmezésnek válik forrásává: a „Hajbodorító” Mária (Mária Magdolna) nem egyszerű kicsapongó asszony volt hanem az anyaistennő kultuszának megszállott papnője, s a belőle kiűzött démonok jelentik Jézusnak az „anyaistennő” fölött való végleges és teljes diadalát. A szerző ez esetben is az író szemével látja és értelmezi, s írói eszközökkel fejezi ki a tudomány egy jól megalapozott eredményét. A vallástörténeti kutatásnak ma már általánosan elismert nézete az, hogy a Földközi-tenger medencéjében élő népek legkorábban – még a matriarchátus idején kialakult istenalakjai közé tartozik a Nagy Földanyaistennő képzete, aki egy személyben megtestesítője az emberi, állati és növényi termékenységnek és szaporodásnak, szerelemnek, születésnek és egyben halálnak, elmúlásnak is; istennője a termőföldnek és úrnője a Föld mélyén rejtőző alvilágnak. Szerzőnk maga is, más munkáiban – így főként Görög és Héber mitológiájában – rendkívüli gonddal és éles elmével kutatta ennek az egykor „mindenek felett uralkodó” istenasszonynak nyomait a történeti idők olyan istennőiben, mint a mezopotámiai és szíriai Istar-Astarte, az egyiptomi Ízisz, a kisázsiai Magna Mater-Kübelé, a föníciai Anat, az Ótestamentumból ismert „Ég istennője”, a görög Héra, Démétér, Artemisz, Aphrodité (a sort folytathatnánk), de felismerte elhalványult emlékét olyan mitikus szörnyetegekben, mint a mezopotámiai Tiámat, az ótestamentumi Tehóm és Ráháb, akit „Jahve döfött át kardjával” és olyan, már csaknem emberivé (sőt, nagyon is emberivé!) alacsonyult mitikus személyiségekben, mint Éva, „minden élők anyja”, vagy a görög Pandora, a „mindent adományozó”. Az író egyéni látásmódja ott ragadható meg, ahol feltételezi, hogy ezek a neolitikumban keletkezett, a további fejlődés során kialakult vallásrendszerekből azonban már kiküszöbölt vagy csak halavány nyomokban, megkövesedett emlékekként meglevő hiedelmek és szertartások a felszín alatt eleven, tömegeket mozgató erőként hatottak időszámításunk első évtizedeiben is.
A meglepőnek tűnő egyéni ábrázolásmód harmadik – s az előbbieknél nem kevésbé jelentős – összetevője szerzőnknek mélységes humanista és megértő szelleme. A legenda hajlamos az embereket tökéletesen igazakra, szentekre, fél- vagy egész istenekre, mártírokra, és velük szemben gonoszokra, a Sátán adeptusaira, az ősgonosz földi képviselőire osztani. Felfedezhető – igaz, esetenként igen finom árnyalással ez a szemléletmód az evangéliumokban is. A farizeusok, az írástudók, a főpapok, élükön Annással és Kajafással s az emberi aljasságot megtestesítő áruló, Júdás – mind a szinte öncélú gonoszságnak egy-egy típusát fejezik ki. Szerzőnk mindent és mindenkit megért, és rendkívül szubtilis lélektani elemzéssel érezteti, hogy voltaképpen senki sem akarta igazán Jézus vesztét: a farizeusok, a templomi papság többsége nem volt Jézusnak ellensége, Kajafás, Annás és a papi törvényszék tagsága nem akarta megölni. Pilátus a legszívesebben megkegyelmezett volna, de még Júdás is csak Mestere titkos parancsát akarta úgy teljesíteni, hogy azért bántódása ne essék; nem az árulása feletti lelkiismeretfurdalás, hanem megcsalatása miatt érzett fájdalma kergeti öngyilkosságba. Mindez sok vonatkozásban erőteljes írói eszközökkel kifejezett újszerű szemlélet – és ha néhol egy-egy, az író által hitelesnek elismert evangéliumi mozzanat ezáltal illogikussá vagy érthetetlenné válik, ez csak annak tanúsága, hogy írónk mély lélektani beleélése és itt-ott alkalmazott „mélylélektani” módszere sem tüntethette el az evangéliumi történetábrázolásnak valóban meglevő logikai gyengéit és ellentmondásait. Ezeknek teljes kiküszöbölésére a bennük elmondott események hitelességével szemben még következetesebb, kíméletlenebb kritikára lett volna szükség.
Kutató szenvedély, egy filozófiai történetértelmezés igénye és egy nagy írónak a valóságot mintegy újjáteremtő, új életre hívó alkotó képzelete egyesül ebben a munkában; nem természetfölötti csodákat véghez vivő istenfiúként, hanem saját korának rendkívüli sorsú és rendkívüli egyéniségű gyermekeként, egy fantasztikus elhivatottság megszállottja – és ugyanakkor mélyen etikus gondolatok hirdetőjeként mutatja be történelmi-költői látomásának hősét, Jézust.
Kiadóvállalatunk úgy véli, jó célt szolgál akkor, amikor ezt a munkát –· egy jelentős író egyéni látásmódjának értékes dokumentumát a magyar olvasóközönség számára ismét hozzáférhetővé teszi.

MAGYARÁZÓ JEGYZETEK

Abarisz (i.e. VIII. sz. [?] – szkíta származású mitikus csodatévő és igehirdető, aki Apollón tiszteletét terjesztette az északi területeken, a szkíta és hüperboreus népek között.

Abner – Nér fia (i.e. 1000 körül), Saul rokona; harcolt Dávid ellen, de később meghódolt előtte. Az eredményes tárgyalások után azonban Jóáb, Dávid hadvezére vérbosszúból megölte.

Agénór – több mitikus hős neve. A különböző görög mítoszok számos azonos nevű (és eredetileg talán egymással is azonos) hérosza közül legismertebb az, akinek családfáját Apollodórosz adja meg Bibliothéké c. művében (II. 1,4 és III. 1,1). Eszerint Zeusz és Io kapcsolatából született Epaphosz, az ő lánya: Libüé, ennek fiai Poszeidón istentől: Agénór és Bélosz. Agénór gyermekei: Europe, Kadmosz, Phoinix és Kilix. A mitikus családfában könnyű felfedezni az egyiptomi, föníciai és kisázsiai elemeket. A görög mükénéi kor több dinasztiája származtatta magát Agénórtól, így az argoszi és thébai uralkodóház.

Akháb (i.e. 871/70-852/51) – Izrael királya, Omri fia. Uralkodását az arameusok és asszírok elleni váltakozó sikerű harcok töltötték ki. Felesége, Jézabel hatására uralma alatt erősödött a Baál-tisztelet Izraelben. Az ótestamentumi történeti hagyomány szemében ő volt a leggy űlöltebb királyok egyike.

Akrisziosz – Argosz mitikus királya, aki már anyja méhében veszekedett ikertestvérével, Proitosszal. Leánya, Danáé az aranyeső képében megjelenő Zeusztól fiat fogant, Perszeuszt, aki nagyapját egy halotti játékon diszkoszával agyonütötte.

Alexandrosz Jannaiosz – a Hasmoneus-uralkodócsalád tagja (i.e. 104/103-76). Szüntelen hódító háborúi során kiterjesztette állama határait. Heródes nagyapját, Antipatroszt (vagy Antipaszt) ő nevezte ki Idumaea helytartójává, s ezzel megalapozta ennek a családnak politikai hatalmát. Éles ellentétben állt a farizeusokkal, akik több felkelést szerveztek ellene; ezeket csak kegyetlen vérontások árán sikerült levernie. (Uralkodásának történetét lásd: Joseph us Flavius: A zsidók története, XIII. 12-15. fej.)

Anáimok (anávim, szó szerint: alázatosak) – zsidó vallási irányzat az i.e. V-III. században, amely a szegénységet és alázatosságot vallási erény nek tartotta. Bizonyos tekintetben az esszénusok előfutárainak tekinthetők; ezért az esszénusok és a velük rokonszenvezők is nevezhették magukat anáimoknak, alázatosoknak.

Antigonosz – a Hasmoneus-család utolsó, királyságot viselő sarja, aki i.e. 40-37 között parthus támogatással szerezte meg Júdea trónját. Heródes római seregek segítségével verte le és foglalta el tőle Jeruzsálemet.

Antigonosz (szókól, megh. i.e. 264) – híres zsidó törvénytudó.

antilopbika – szerzőnk így fordítja a héber re'ém szót, amely valamely nagy testű szarvasmarha fajtát jelent. Károli fordításában hol „bivaly”, hol pedig „bölény” néven szerepel. Főként költői szövegekben, Jahve hatalmas voltának érzékeltetésére fordul elő.

Antiokhosz, IV. (Epiphanész, i.e. 174-163) – a Szeleukida-birodalom uralkodója, hadat indított Egyiptom ellen, de a rómaiak visszarendelték. Mint Palesztina ura, eltiltotta a zsidókat templomi szertartásaiktól. Vele szemben indult meg a Makkabeusok felkelése, amely végül Judeában megdöntötte a Szeleukida-uralmat.

Antiokhosz, VII. (Euergetész Szidétész, i.e. 139-129) – Szeleukida-uralkodó. I.e. 135-ben megostromolta Jeruzsálemet, Hürkanosz János kérésére azonban békét kötött. A parthusok elleni háborúban esett el. Halálával megkezdődött a Szeleukida-birodalom rohamos és teljes szétesése.

Apollodórosz (i.e. II. sz.) – híres athéni grammatikus. Az istenekről írott 24 könyvből álló műve a görög mitológia foglalatát adja, és ebben a vonatkozásban a mai kutatásnak is fontos forrása.

Arauna – jebuzeus származású jeruzsálemi férfi; az ótestamentumi legenda szerint egy pestisjárvány után az ő szérűje felett jelent meg a megbocsátást jelentő angyal; Dávid király e földet megvásárolta, és oltárt épített rajta Jahve tiszteletére (vö. Sám. II. 24:16. skk.).

Ariszteasz – az alexandriai zsidó hagyomány szerint II. Ptolemaiosz Philadelphosz király (i.e. 283-246) zsidó vallású tudós bizalmasa. Az uralkodó kezdeményezésére és támogatásával fordították le görögre Mózes öt könyvét; ez a fordítás az ún. Septuaginta („A hetven fordító munkája”) (vö. Josephus: A zsidók története, XII. 2, 1. skk.). A neki tulajdonított ún. Ariszteasz-levél mondja el a fordításnak mondái elemekkel tarkított történetét.

Athrongész – Josephus Flavius elbeszélése szerint (A zsidók története, XVII. 10, 7) egyszerű pásztor, aki a Heródes halála utáni években felvette a királyi címet, sereget szervezett, és egy ideig katonai sikereket ért el a rómaiak ellen. Lehet, hogy hívei őt tartották a „harcias” messiásnak.

Boái (a. m. Úr) – Szíria és Palesztina szent helyein (forrásoknál, hegytetőkön, szent fáknál stb.) tisztelt istenségek közös neve. A kánaáni teológia a különböző helyi Baálokat (pl. Baál-zebúb ~ Belzebub, Baál-peór ~ Belphegor stb.) egyetlen Baál (termékenységisten) megszemélyesítéseinek tekintette.

babilóniai fogság – i.e. 586-ban Nabukodonozor, Babilónia királya felégette Jeruzsálem városát és a Templomot, s a zsidók nagy részét Babilóniába telepítette át. Kürosz perzsa király, miután megdöntötte az újbabiloni birodalmat, megengedte a zsidóknak, hogy visszatérjenek hazájukba, és felépítsék a Templomot. A Templom lerombolása és felépítése közötti időszakot (i.e. 586 – 516) nevezik babilóniai fogságnak.

Barzillai – gileádi (a Jordántól keletre élő) nemzetség feje, aki Dávid királyt fiának, Absolonnak lázadása idején támogatta; leszármazottai Salamon udvarában is befolyásosak maradtak (Sám. II. 17:27).

Béliál – az ótestamentumi héber nyelvben béli-ja'al, a „haszontalan”, romlott, káros dolog vagy személy, egyben minden haszontalanságot, hitványságot stb. kifejező elvont fogalom. A későbbi zsidó vallásos elképzelések ezt az elvont fogalmat megszemélyesítették Béliál vagy Beliár néven; ily értelemben a Sátán egyik neve. „Béliái fiai”: a gonoszság követői.

Bélosz – a görög mitológiában Poszeidón és Libüé fia, Agénór testvére, Danaosz atyja.