Robert Graves
JÉZUS KIRÁLY
(Tartalom) (Térképek)

Az Egyiptomiak Szerint Való Evangéliumban Sálom megkérdezte az Úrtól: „Meddig fog tartani a halál uralma?” ő így felelt: „Ameddig ti, asszonyok gyermekeket fogtok szülni...” Sálom újabb kérdést intézett hozzá: „Akkor hát én jól tettem, hogy nem szültem gyermekeket?” ő ezt válaszolta: „Minden növényből egyetek, csak a keserűt ne egyétek...” Amikor pedig azt tudakolta Sálom, hogy mikor válnak ismeretessé azok a dolgok, amelyek felől kérdezősködött, imigyen felelt neki az Úr: „Amikor ti, asszonyok a szemérem köntösén tapodtok, és amikor a kettőből egy lesz, és amikor a hím és a nőstény viszonyában nem lesz többé sem hím, sem nőstény...” És ugyanazon Evangéliumban mondotta a Megváltó: „Én azért jöttem, hogy leromboljam a Nőstény műveit.”

Alexandriai Kelemen
(Stromata, III.)

...Kommentátorok Edom gonosz királyságával kapcsolatban említik Jesu-ha-Nocrit [azaz Jézust], mivelhogy az volt az ő népe... Egy húsvét előestéjén felakasztották... Közel volt a királysághoz [ti. utódlás tekintetében].
Balaam, a Sánta [azaz Jézus] harminchárom esztendős volt, amikor Pintiasz, a Rabló [Pontius Pilatus] megölte... Úgy mondják, hogy anyja fejedelmektől és uralkodóktól származott, de ácsokkal keveredett.

Lexicon Talmudicum.
„Abarbanel” alatt és babiloni
Talmud Zanhedrin 106b, 43a, 51a.

ELSŐ RÉSZ

Első fejezet
EGYÜGYŰEK

Én, a dekapoliszi Agabosz, Alexandriában kezdtem írni ezt a művet, Domitianus császár uralkodásának kilencedik évében, és Rómában fejeztem be, ugyanezen uralkodó kormányzásának tizenharmadik esztendejében. A csodatévő Jézus históriája ez, Heródes zsidó király országának törvényes örököséé, akit Tiberius császár uralkodásának tizenötödik évében halálra ítélt és kivégeztetett Pontius Pilatus, Júdea fő-kormányzója. Jézus számos tette közül korántsem a legkevésbé csodálatos az, hogy bár annak rendje-módja szerint keresztre feszítették, és hóhérai hivatalosan megállapították halálát, majd sírboltba helyezték – két? nappal később visszatért Jeruzsálembe, galileai barátaihoz, és bebizonyította nekik, hogy nem kísértet; majd búcsút vett tőlük, és ugyanolyan titokzatos módon eltűnt. Jézus királyt (mert jogosult volt erre a címre) istenként imádja egy szekta, amelynek tagjai pogány-khrésztianoszok néven ismeretesek.
Í gy szokták általában nevezni a khrisztianoszokat, a Krisztus-hívőket, vagyis „a Felkent Király követőit”. Khrésztianosz annyit jelent, mint „a Khrésztosz vagy Jó Ember követője”. A „jó” itt egyszerű, egészséges, őszinte, tiszta, kedvező, szerencsés értelemben veendő – tehát e kifejezés kevésbé kelt gyanakvást a hatóságokban, mint a „khrisztianosz” elnevezés. A „khrisztosz” szó ugyanis kihívást sugalmaz a császár ellen, aki kifejezésre juttatta azt a szándékát, hogy egyszer s mindenkorra kiirtja a zsidó nacionalizmust. A „khrésztosz” szót persze becsmérlő értelemben is lehet használni, mivel hiszékenyét, egy ügyűt, ostoba fajankót is jelent. „Khrésztosz ei! – Micsoda együgyű fickó vagy te!” Pontius Pilatus mondta ezt megvetően Jézusnak a keresztre feszítés reggelén. Mivel a keresztények kérkednek az ő együgyűségükkel, amelyet közülük a legőszintébbek a végletekig visznek, eltűrik, hogy a világ ugyanúgy megvesse őket, ahogyan Jézus királyt, és nem utasítják vissza „az együgyűek” elnevezést.
Ezt a hitet eleinte csak zsidók vallották, ők azonban olyan képet alkottak maguknak Jézusról, amely nagyon eltért a pogány-khrésztianoszok által népszerűsített képtől. A palesztinai zsidók köréből a Jézus-hit átterjedt a más vallású népek között szétszórtan, ún. diaszpórában élő zsidóságra, amelynek közösségei a világ majd minden országában megtalálhatók: Babilóniában, Szíriában, Görögországban, Itáliában, Egyiptomban, Kisázsiában, Líbiában, Hispániában. Ma már nemzetközi ez a vallás, és hívei között határozottan a nem zsidók vannak többségben. Tárzusi Pál, a látnok ugyanis, aki a nem zsidókból álló szakadár felekezetet vezette, és maga is csak félig volt zsidó, kész örömmel fogadta be egyházába azt az igen sok, „istenfélők” néven emlegetett, zsidó hitre tért pogányt, akik visszariadtak a körülmetéléstől meg a júdaizmus rituális szigorától, s ezáltal nem válhattak Ábrahám tiszteletbeli fiaivá. Pál kijelentette: a körülmetélés nem szükséges az üdvözüléshez; maga Jézus sem tulajdonított jelentőséget a zsidó szertartási törvényeknek azon az alapon, hogy Jehova, a zsidó Isten előtt többet nyom a latban az erkölcsi érték, mint az aprólékos rituális pontosság. Pál még azt is hirdette, hogy Jézus (akivel egyébiránt sohasem találkozott) feltámadása után elrendelte, hogy testének szimbolikus evése és vérének jelképes ivása állandó szent szokás legyen a khrésztoszi egyházban. Ez az „eukharisztia” néven ismert rítus ügyesen megépített hídként köti össze a júdaizmust a görög és szíriai misztérium-kultuszokkal – mármint azokkal, amelyekben a hivők Tammúz szent testét szentségként eszik, és Dionüszosz szent vérét szentségként isszák. És ezen a hídon a konvertiták – az új hitre térők – ezrei mentek át. A zsidók-hrésztianoszok azonban bálványimádásnak bélyegezték és elvetették az eukharisztiát. Mint istenkáromlást elvetették azt a pogány-khrésztianosz nézetet is, hogy Jézus ugyanolyan viszonyban áll Jehovával, mint például Dionüszosz isten Zeusszal, aki őt Szemeié nimfával nemzette. Egy nemzett istennek – mondják a zsidók – logikai szükségszerűséggel anyjának is kell lennie; márpedig Jehova sohasem enyelgett sem nimfákkal, sem istennőkkel.
A dolog a következőképpen áll. A zsidóság elhitette magával, hogy a Földközi-tenger partjain élő népektől egy nagyon fontos szempontból különbözik – abban, hogy sohasem hódolt sem a Nagy Hármas Holdistennőnek, akit a közhit a mediterrán fajok ősanyjának tart, sem pedig másféle istennőknek vagy nimfáknak. Állításuk azonban tarthatatlan, mivel szent könyveikben világos nyomai vannak korábbi vallási kötelmeiknek, nevezetesen azokban az elbeszélésekben, amelyek héroszaikról: Ádámról, Noéról, Ábrahámról, Jákobról és Mózesről szólnak. A babonás emberek éppen a Holdistennő kérlelhetetlen haragjának és bosszújának tulajdonítják, hogy a civilizált népek között talán a zsidóknak jutott a legnyomorúságosabb sors – szétszóródtak, hazátlanok, gyanakvás veszi őket körül. Mert a Holdistennő ellen irányuló vallási mozgalomban a zsidók vitték a főszerepet nemcsak a saját hazájukban, hanem mindenütt, ahol közösségeik voltak. Azt hirdették, hogy Jehova a világmindenség egyedüli ura, az Istennőt pedig holmi démonnak, boszorkánynak, ringyók királynőjének, parázna lidércnek és fő-fő bajkeverőnek bélyegezték.
Jehovát – ez világosan kitűnik – valamikor a Nagy Istennő odaadó, hűséges fiának tekintették, aki mindenben engedelmeskedett neki, és kegye folytán elnyelte a rivális istenek és istenecskék egész sorát – a terebintusistent, a villámistent, a gránátalmaistent, a bikaistent, a kecskeistent, az antilopistent, a borjúistent, a delfinistent, a kosistent, a szamáristent, az árpaistent, a gyógyítás istenét, a holdistent, a Sirius-csillag istenét, a napistent. Később (ha szabad magam így kifejezni) pontosan azt tette, amit római megfelelője, a capitoliumi Jupiter cselekedett: mennyei szentháromságot formált magából és a Hármas Istennő két tagjából, név szerint az Oroszlánok Anatjából és a Galambok Aserájából, akik Juno és Minerva megfelelői. A Holdistennő harmadik személy, akinek neve Seól, visszavonult, hogy az alvilági tájakon uralkodjék, mint a görög Hekaté. A legtöbb zsidó szerint még most is ott uralkodik, mert azt mondják: „Jehova nem szól bele a Seól dolgaiba”, s idézik a száztizenötödik zsoltár szavait: „Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászállanak a csendességbe.” Jupiter azonban – akinek felesége és korábban anyja, Juno, ma is a női ügyek egyedüli intézője és akinek az úgynevezett leánya, Minerva, mind a mai napig minden szellemi tevékenység fő védnöke –, nos, ez a Jupiter, aki maga kétnemű, sohasem gondolt olyasmire, amit Jehova tett, mielőtt még fogságba hurcolták Babilóniába: arra tudniillik, hogy két istennőtársát eltaszítsa, s magányos dicsőség tündöklő ragyogásától övezetten próbáljon uralkodni férfiakon és nőkön egyaránt. Az olümposzi Zeusz sem merte ezt megtenni. Mint mondják, valamikor Zeusz is odaadóan engedelmes fia volt a Hármas Istennőnek, de később megdöntötte uralmát, miután férjét, Kronoszt megfosztotta férfiasságától. Ám a női dolgok intézését átengedte a feleségének, Hérának, a nővérének, Demeternek, valamint leányainak: Artemisznek, Aphroditénak és Athénénak. Időnként bizonyára szigorú volt hozzájuk (ha hinni lehet a mítoszköltőknek), de nélkülük nem tudott kielégítő módon uralkodni. Mind a rómaiak, mind a görögök megegyeznek abban, hogy isten istennő nélkül fogalmi képtelenség; a zsidók azonban tagadják ezt.
Ezékiel próféta könyvének egyik, meglehetősen obszcén passzusában megtalálható Jehova szakításának okmánya két istennőtársa ellen, akik ott Oholá és Oholibá néven szerepelnek. Mindazonáltal a háromság felbomlatlanul megmaradt a felső-egyiptomi Elephantine zsidó templomában, egészen az ötszáz évvel ezelőtti időkig.
Senki sem értheti meg Jézus történetét, ha azt nem az égi patriarchátusra vonatkozó zsidó megszállottság fényében szemléli. Mert nem szabad elfelejteni: Jézus minden látszat ellenére, még az eukharisztikus rítus látszólagos támogatása ellenére is gyermekkorától fogva hű maradt Jehovához, és egyetlenegyszer sem vétett az iránta való tisztelet ellen. Sálomnak, a bábaasszonynak, aki őt a világra segítette, ezt mondta egyszer: azért jött, hogy lerombolja a Nőstény műveit. Elfogadta a „Dávid fia” címet – Dávid király volt az, aki megszilárdította a zsidó monarchiát, rávette Anat papnőit, akik addig nemzetségek és törzsek büszke fejedelemnői voltak, hogy legyenek az ő királyi háremének asszonyai, s érjék be ezzel. És Második Ádámként Jézus azt a feladatot tűzte maga elé, hogy megsemmisíti a bűnt, amit a patriarchális legenda szerint az Első Ádám követett el, mivel bűnös módon hallgatott feleségének, Évának csábító érveire.
Hogy vajon a férfiak és a nők egymáshoz való viszonyának örök problémájára jobb megoldás-e a patriarchátus, az apajogú társadalom, mint a matriarchátus, az anyajogú társadalom, vagy pedig azok a különféle kompromisszumok, amelyeket a civilizált népek elfogadtak és gyakorolnak – ki tudná eldönteni? Itt én csak azt tartom szükségesnek feljegyezni, hogy a zsidók történelmük egy bizonyos kritikus szakaszában elhatározták: szent rítusaikban papnők többé nem vehetnek részt. A nők – úgymond – zavaró, nyugtalanító hatással vannak a vallási életre: beleviszik a szexuális elemet, ami elkerülhetetlenül azzal a következménnyel jár, hogy a misztikus eksztázis erotikával keveredik. Ε nézet mellett nyomós érvek szólnak, mivel az ünnepségek idején szokásos szexuális szabadosság lazítja a családi élet kötelékeit, és bomlasztja a társadalmi rendet. De a zsidó elméletnek volt egy politikai oldala is: az a nép, amely a világ útkereszteződéseinél telepedett meg, csak úgy remélhette fennmaradását, ha szigorúan ragaszkodik ősi szokásaihoz, ha kerüli az idegenekkel való keveredést, amelybe szerelmes és fényűzést kedvelő királynők meg papnők szokták bele vinni alattvalóikat. Mindazonáltal a zsidók, akik csak részben keletiek, sohasem voltak képesek teljesen alárendelt helyzetben tartani asszonyaikat, következésképpen sohasem tudták Jehovát azzal a tisztasággal szolgálni, amelyet hirdetnek és vallanak. A Nagy Istennő, akihez eredetileg Palesztina földje tartozott, minduntalan elgáncsolja és ostobaságokra csábítja őket. Legkorábbi neve Belili volt, amit ők Béliálnak ejtenek ki; az utóbbi végromlást, végpusztulást jelent. Miután elpártoltak az Istennőtől, egy ideig lelkiismeretfurdalást éreztek, és Jeremiás próféta, aki abban az időszakban élt, feljegyezte, hogyan vélekedtek némelyek: „Füstölőáldozatot viszünk az ég királynéjának, és néki italáldozattal áldozunk, miképpen cselekedtünk mi és a mi atyáink és a mi királyaink és a mi fejedelmeink Júda városaiban és Jeruzsálemnek utcáin, mert akkor beteltünk kenyérrel, és jó dolgunk volt, és semmi rosszat nem láttunk. De amióta nem áldozunk többé az ég királynéjának füstöléssel, és nem viszünk néki italáldozatot: mindenben szűkölködünk, és fegyver és éhség miatt emésztetünk.” A zsidók többsége azonban szilárdan kitartott elhatározása mellett.
Érdemes meglátogatni az Istennő tiszteletre méltó templomát Hierapoliszban, az Eufrátesz felső szakaszának szíriai partján, azon a vidéken, amelyet a bibliai legenda Ábrahám és Izsák ősatyák történetéhez kapcsol. Ott egy Dionüszosz – Apollón – Zeusz-féle, bikán lovagoló Napisten házasságra lép anyjával, a Holdistennővel, aki oroszlánon ül, és kígyót szorongat a kezében. Az Anyaistenség uralma alatt álló hármas istencsoport harmadik személye egy bizonytalan, kétnemű istenség, akinek szent állata a galamb. A templom, amelyben jósnők és eunuch papok teljesítenek szolgálatot, Kelet felé néz; kapuin kívül két óriási phallikus oszlop áll, amilyenek Salamon Templománál voltak; belül csupa arany és drágakő és márvány minden. A rítusok nagyon bonyolultak, van azokban házasság előtti prostitúció fiatal nőknek, öncsonkítás fiatal férfiaknak; a többiek számára közbenjárások, átkok, dicsőítő himnuszok, italáldozatok, vallási célú tisztító szertartások, tömjénégetések, birka-, kecske- és gyermekáldozatok; terebintusfákra akasztott élő áldozati állatok megégetése; jövendölések szent halakból és izzadó szobrokból. A hagyomány szerint a templomot Deukalión (a zsidók Noénak nevezik) építette a Holdistennő tiszteletére, miután az Ázsiát elárasztó vízözön végre leapadt. Deukalión emlékére egy akácfából készített szent bárkát helyeztek el, és vizet csorgatnak egy földhasadékba, amelyen keresztül – mint mondták – a nagy vizek visszahúzódtak.
A kánaániták, akiket Izrael fiai Józsua vezérletével meghódítottak és leigáztak, ennek az istennőnek a hívei voltak. Maradékaik most is ragaszkodnak a terebintusfa, a galamb és a kígyó kultuszához, mind a mai napig árpakalácsokat sütnek az istennő tiszteletére, s még mindig szokás náluk, hogy a fiatal leányok szent prostitúció révén gyűjtik össze a hozományukat.
Elismerem annak politikai célszerűségét, hogy bizonyos, Jézus születésével és származásával kapcsolatos, figyelemre méltó tényeket eltitkolnak a tömegek elől, és azokat csupán a khrésztianoszok legbelső, beavatott köre ismeri. Türelmes és tapintatos kérdezősködés révén fedeztem fel e körülményeket. Ha ezek a császár elé kerülnének, aligha lehetne őt hibáztatni gyanakvásáért, amely szerint a khrésztianoszok másvilági vallási kommunizmusa nem egyéb, mint a harcos zsidó monarchizmus leplezése. Elismerem Pál azon elhatározásának célszerűségét is, hogy az új hitet a lehető legnagyobb mértékben igyekezett különválasztani attól a régibbtől, amelyből eredt. Valótlanság lenne azt állítani, hogy a zsidóság mint nép elutasította Jézust, másrészt viszont tény, hogy a zsidó nacionalisták gyér maradványai Jeruzsálem eleste óta a pogány-khrésztianoszokat éppúgy utálják és gyűlölik, mint a zsidó-khrésztianoszokat. Az utóbbiak ugyanis szerintük nagy bűnt követtek el, amikor gyáván és hazafiatlan módon nem akartak részt venni a Szent Város védelmében, hanem elhagyták Judeát, és a Jordánon túl, Pellában telepedtek le.
A zsidó-khrésztianoszok szigorúan ragaszkodtak a Törvény betűjéhez első vezetőjük, Jakab alatt (Jeruzsálem püspökére gondolok, aki Jézus féltestvére volt). Nem voltak gyávák, csak éppen bűnnek tartották a háborúskodást; mivel maga Jézus jövendölte meg Jeruzsálem végzetét, meg is siratván a Várost, aligha lehetett azt várni tőlük, hogy a falak védelmezésével kockára tegyék örök üdvösségüket. Miután Titus elfoglalta Jeruzsálemet, sokan közülük úgy döntöttek, hogy megtagadják a júdaizmust, mivel kettős hátrányuk származott belőle: a rómaiak keményen bántak velük mint zsidókkal, a zsidók pedig megvetették őket mint árulókat. De Jézust persze nem akarták megtagadni. Mit tegyenek hát? Módosítsák elveiket, csatlakozzanak a pogány-khrésztianosz egyházhoz, amelynek Fülöp apostol volt az első vezetője, s amelyet Fülöp halála után korábbi ellenségük és üldözőjük, Pál szervezett újjá – ugyanaz a Pál, aki egykor Jakabot lehajította a templom lépcsőin? Ez annyit jelentene, hogy egyesülnének a különböző osztályokból származó, különböző helyzetű körülmetéletlen, rituális tekintetben tisztátalan khrésztianoszokkal, akik közül alig akad egynéhány, aki pár héber szót ismerne, s akik valamennyien úgy vélekedtek, hogy a mózesi Törvényt hatályon kívül kell helyezni.
Nehéz választás volt, és csak kevesen döntöttek a hősiesebb út mellett, vagyis hogy hívek maradnak a Törvényhez. A pogány-khrésztianoszok alkalmazkodtak a hozzájuk csatlakozókhoz, mivel Jakab már nem élt, Pál sem élt, Péter sem élt. Jézus pedig olyan tanítást hagyott rájuk, hogy bocsássanak meg ellenségeiknek. Nagyon fontos volt, hogy a testvéri szeretet vallását ne bontsák meg méltatlan széthúzások. Bár a körülmetélés problémáját többé fel sem vetették, elvi engedményekkel hidalták át azt a szakadékot, amelyet ez a kérdés támasztott közöttük. Sőt mi több, a pogányok a rosszat jóval viszonozták – ahogyan ők mondták –, kisegítették a júdaistákat anyagi nehézségeikből. Tudni kell ugyanis, hogy Pálnak az ősi egyházzal való perlekedése főleg pénzügyi természetű volt. Pál a kisázsiai megtértektől nagy summa pénzt gyűjtött össze, és egy epileptikus transzban átélt égi látomásra hivatkozott, amely – úgymond – feljogosította őt az apostoli tisztségre. Igényét hidegen elutasították mondván, hogy a szellem adományát nem lehet pénzen megvásárolni, és hogy a látomása illetlenül nagyravágyó.
A kompromisszumnak – mint minden egyezkedésnek – megvoltak a maga hátrányai. Közöttük a legnagyobbat az jelentette, hogy az egymással rivalizáló tradíciók egyesítése folytán az apróbb ellentmondások egész tömege került a Jézus életére és tanításaira vonatkozó hivatalos elbeszélésbe. A két csoport között a galileai Péter apostol követői játszották a közvetítő szerepét. Ez a Péter – elég különös módon – megtért zelóta, fanatikus rajongó, vagyis harcos nacionalista volt, akit Jakab követői azért utasítottak el, mert Pál követőivel érintkezett, Pál követői meg azért, mert Jakab követőivel is kapcsolatot tartott. Amint Jézus előre látta, végül is a Péter-féle kősziklán alakult meg az egyház: az oltáron elhelyezett kis táblácskákon, a diptychonokon most Péter neve megelőzi Pálét.
Senkit se vezessenek félre azok a rágalmak és vádak, amelyeket az egyházak formális kibékülése ellenére a római khrésztianoszok ma is terjesztenek általában a zsidók, de különösen a farizeusok ellen. A pogány-khrésztianoszok azzal vádolják a zsidókat, hogy egyetemlegesen elvetették Jézust. Ismétlem: a zsidók egyáltalán nem tettek ilyesmit. Jézus tanítványai mind zsidók voltak. A zsidó-khrésztianoszok tisztes szektát alkottak Júdeában és Galileában egészen az úgynevezett „pellai kivonulásig”. Ezt megelőzően magától értetődőnek tartották, hogy részt vegyenek a templomi kultuszban és a zsinagóga életében. Ami korántsem meglepő, hiszen maga Jézus is így cselekedett, és a szamáriai Sekhemből való asszonynak világosan megmondta: „Αz üdvösség a zsidóktól jön.”
Azzal is vádolják a zsidókat, hogy a béth dinben, a vallási főtörvényszéken megtartott formális tárgyalás után hivatalosan kereszthalálra ítélték Jézust. Nem csináltak ők semmi effélét. Aki csak némileg is járatos a zsidó törvényes eljárásokban, az nagyon jól tudja, hogy nem a béth din ítélte Jézust halálra, hanem római katonák feszítették keresztre Pontius Pilatus parancsára.
Ami a farizeusokat illeti, akik a vádaskodók szerint Jézus legádázabb ellenségei voltak, nos, az igazság a következő. Jézus sohasem bélyegezte meg ezt a felvilágosult szektát a maga teljes egészében, hanem csupán egyes olyan tagjait ostorozta, akik a magasrendű morális követelményekhez méltatlanoknak bizonyultak, vagy olyan kívülálló személyeket, akik farizeusnak hazudtak magukat. Főleg pedig azok ellen kelt ki, akik kötetlen beszélgetésen és vitán alapuló tanítási módszerét mintegy megnyergelve a forradalmi jellegű kijelentések csapdájába akarták őt csalogatni. Mert az igazi farizeusok figyelemre méltó emberséggel enyhítették a régi mózesi Törvény szigorú rendelkezéseit, és ugyanazokat az erényeket hirdették, illetve gyakorolták is, amelyekről a pogány-khrésztianoszok most azt állítják, hogy kizárólagosan khrésztianosz eredetűek. A farizeusok erkölcskódexét először nem sokkal a számkivetettség után fogalmazták meg annak az eredeti ároni papságnak az ivadékai, amelyet Salamon király uralkodása alatt magas tisztétől megfosztottak a bitorló cádokiták, más néven szadduceusok. Mivel illetményben nem részesültek, és hivatalos kötelességek sem terhelték őket, képesek voltak szellemi, lelki erények finomítására anélkül, hogy azok politikai színezetet kaptak volna. A farizeusokat megbélyegző Jézus – mily képtelenség! Olyan ez, mintha Szókratészt úgy tüntetné fel valaki, hogy általában megbélyegezte a filozófusokat –, mert bizonyos szofisták érvelését hibáztatta.
A szükségképpen politikával is foglalkozó szadduceus papságnak vajmi csekély érzéke volt ahhoz a sajátos szellemi küldetéshez, amelyet a zsidóság egésze magáénak érzett. Mindig hajlandók voltak idegeneknek messzemenő engedményeket tenni, szándékosan elhomályosítva népük sajátosságait. Amikor a farizeusok – akiknek neve „elkülönülő”-t jelent, olyan embereket, akik elkülönítik magukat a tisztátalan dolgoktól – a Makkabeusok vezérletével és a nép támogatásával vallási felkelést szerveztek a zsidóságot elgörögösíteni törekvő Szeleukidák, Nagy Sándor szíriai utódai ellen, a szadduceusok hatástalanná tették egész művüket. A későbbiek során rábeszélték az első Makkabeusok utódait, hogy ismét nyissanak egy kis kaput a hellenizmus, az elgörögösítő törekvések előtt. A farizeusok meggyőződése szerint csakis a vallási szabadság védelmében lehet fegyvert fogni. A szadduceusok azonban sutba dobták ezt az elvet. Ennek bizonyítéka, hogy a kis királyság később támadó háborúkat viselt Edom meg Szamária ellen, s rovásukra növelte saját területét.
A pogány-khrésztianoszok, akik szerint Jézus súlyos bírálatokkal illette a mózesi Törvényt, nem veszik észre, hogy csupán helyeslően idézte Hillélnek, a legnagyobb tiszteletben álló farizeus tanítómesternek kritikai megjegyzéseit. És olvasóim tudomására kívánom hozni, hogy bizonyos távol eső szíriai falvakban, ahol zsidó-khrésztianoszok és zsidók ma is békességben élnek egymás mellett, a khrésztianoszok részt vehetnek a zsinagógái istentiszteleten, és a farizeusok alszektájának tekintik őket.
Elismerem, hogy Jézus idejében a farizeusoknak különféle csoportjai voltak. Mint Jézus hangsúlyozta, az anyagi jólét gyengítő hatással van a lelki fogékonyságra; sok farizeus csak névlegesen volt az, mivel elfelejtette a Törvény szellemét, és csupán betűjére emlékezett. Általában azonban a szellem diadalmaskodott a betű fölött, és a farizeusok legkonzervatívabb rétegét alkotó esszénusok a szellemiséget jobban valósították meg és a szeretet erényeit emberibb módon gyakorolták, mint a mai khrésztianosz közösségek bármelyike, amely a maga fegyelmét nem pontosan az esszénusokéról mintázta meg.
Az olvasóban bizonyára felvetődik a kérdés: miért terjesztik a vádaskodók ezeket az állításokat, ha szemernyi igazság sincs bennük? A válasz egyszerű. A még meglevő zsidó-khrésztianoszok ma sem hajlandók isteníteni Jézust, mivel a zsidók számára csak egyetlen Isten létezik. De nem csupán erről van szó! A pogány-khrésztianoszok nem tudnak héberül, ennélfogva a júdaisták nagy előnyben vannak a Jézusra vonatkozó messianisztikus jövendöléseknek, valamint Jézus összegyűjtött morális tárgyú beszélgetéseinek, fejtegetéseinek és nyilatkozatainak magyarázását illetően. Ez féltékenységet és haragot szült. Olyan igazságok, amelyek az olümposzi hitben nevelkedett pogány szemében merőben eredeti és újszerű fényben ragyognak, a júdaista számára a farizeizmus logikai fejleményeinek tűnnek.
Egy római khrésztianosz szeretetlakomán, ahol mint vendég voltam jelen, az egyik hivő lelkendezve harsogta:
– Figyeljetek, fivéreim és nővéreim Krisztusban, örömhírt mondok tinéktek! Jézus begöngyölte a Mózesnek adott Tízparancsolat tekercsét, s azokat két saját parancsolatával váltotta fel. Az egyik: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” A másik: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.”
Nagy taps.
A mellettem ülő, aki júdaista volt azelőtt, kissé rám hunyorított, majd szárazon megjegyezte:
– Igen, testvér, ezt jól mondotta a Krisztus! És mostanában úgy hallottam, hogy azok a cudar zsidó másolók ellopták az ő bölcsességét, és a Tízparancsolatot túlszárnyaló egyik parancsát becsempészték Mózes ötödik Könyvének hatodik részébe, a másikat pedig Mózes Harmadik Könyvének tizenkilencedik részébe.
– Isten bocsássa meg tolvaj gonoszságukat! – kiáltotta egy jámbor matróna az asztal túlsó végéről. – Meg vagyok róla győződve, hogy a farizeusok keze volt a dologban!
Nem akartam zavart kelteni. Így hát nem emlékeztettem őt arra, hogy Jézus dicsérő szavakkal szólt a farizeusokról. „Bűnbánatra nem szoruló igazaknak” meg „orvosra nem szoruló egészségeseknek” nevezte őket. A tékozló fiúról szóló példázatában pedig róluk formálta meg a tisztességes, jóravaló fiú típusát, aki otthon maradt: „Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd.”
A khrésztianosz egyházközösségekben csakúgy, mint az orfikusoknál – a görög misztérium-kultusz beavatottjainál – és más vallásos társulatokban, főként dráma formájában tanítják a titkos tanokat. Ez a vallási igazság közvetítésének kétségkívül ősi és nagyszerű módja, de bizonyos hátrányai vannak olyan esetben, amikor a dráma alakjai nem annyira mitikus, mint inkább történeti személyek, és amikor a hivők szó szerinti igazságnak fogják fel azt, ami csupán drámai kitalálás. Itt fekszikelőttem a Jézus születéséről szóló drámának az egyiptomi egyházban manapság használatos egyik másolata. A dráma főszereplői: Gábriel arkangyal; Mária, Jézus anyja; Mária unokatestvére, Erzsébet; Erzsébet férje, Zakariás pap; Mária férje, József; három juhász; három asztrológus; egy bába, Sálom; Heródes király; végül Anna, a prófétanő és Simon, a pap. A darab egyszerűen, de ügyesen van megírva, és mint hitbuzgalmi irodalmi termékben semmi kifogásolnivalót nem találok benne. Célja annak bizonyítása, hogy Jézus a zsidók által várt Messiás, sőt az az Isteni Gyermek, akinek eljövetelét megjövendölték az ősrégi görög, egyiptomi, kelta, örmény és indiai misztériumok. Példának megemlítem, hogy a darab harmadik jelenete elsötétített színpadon kezdődik, amely a betlehemi istállót ábrázolja.
A Kakas (kukorékolva): „Krisztus megszületett!”
A Bika (bőgve): „Hol?”
A Szamár (ordítva): „Betlehemben!”
Mellesleg szólva ezek a teremtmények nem Aiszóposz meséiből kölcsönzött sajátos karakterek, hanem szent állatok. A kakas a lelkeket vezető Hermész és a gyógyító Aszklépiosz szent szárnyasa. Szétkergeti az éjszaka sötétjét, ő az újjászületett Nap hírnöke. Az olvasó talán emlékszik rá: mielőtt Szókratész kiürítette a méregpoharat, egyik barátjának megmondta – majdnem utolsó szavai voltak ezek –, hogy egy kakast ígért Aszklépiosznak. Gondolom, a feltámadásba vetett reményének adott kifejezést. A kakas Jézus kínszenvedésének történetében is szerepel, s ma Jézus feltámadása előhírnökének tekintik, bár véleményem szerint ez túlzás. A bika meg a szamár a két megígért Messiásnak – József Fiának és Dávid Fiának – szimbolikus állata; a khrésztianoszok mindkét Messiást Jézussal azonosítják. „A barmok és a szamarak lábai” kifejezést, amely Ézsaiás Könyvének harminckettedik részében fordul elő, a zsidó kommentárok egyértelműen a két Messiásra vonatkoztatják.
De térjünk vissza a színdarabhoz. Az állatok rövid párbeszéde után megvirrad, és a nappali fényben láthatóvá válik a Szent Család. A Szűzanya és a Gyermek a hagyományosan ismert pózban: az anya kék köntöst és ezüstcsillagokból álló koronát visel, a kisded jászolban fekszik; a delphoi meg az eleusziszi misztériumokban a jászol szintén a bölcső szerepét tölti be. Kissé távolabb a szakállas József támaszkodik a botjára. Fejét nem ékesíti korona, testét nem fedi bíborköntös – ő az igaz lelkű, derék ember típusa, aki erényessége jutalmaként az isteni megvilágosultság kegyében részesült. A távolból egyre erősödő zene: dob és síp hangja hallik. Három örvendező juhász lép a színre; éppen olyanok, mint az Ida-hegyi pásztorok, akik a kisded Zeuszt imádták... Vagy (ha szabad elárulnom) mint a pásztornak öltözött misztérium játék-vezetők azon az adventi szertartáson, amelyről az eleusziszi misztériumok kapták a nevüket; amikor fáklyafényben behozzák a szűztől született kisdedet, s közben ezt kiáltják: „Örvendezzetek, vigadjatok, mert megtaláltuk a mi Királyunkat, a Tenger Leányának Fiát, aki ebben a kosárban feküdt a folyóparti nádasban!”
Nos, én nem firtatom annak a tradíciónak az igazságát, hogy a kisded Jézust jászolba fektették, meg hogy pásztorok mentek imádására. De a jelenet többi részét nem szabad betű szerint igaznak venni, hanem inkább „filozófiai értelemben igaznak”, hogy azzal a kifejezéssel éljek, amelyet Arisztotelész használ Poetikájában. És – jóllehet forrásaim megbízhatók – nem állíthatom teljes határozottsággal, hogy Jézus születésének története úgy, ahogy én elbeszélem, minden részletében pontos. De szeretnék hangsúlyozni valamit. A görög szobrok és kerámiák szakértője rendszerint helyre tudja állítani egy csonka műalkotás hiányzó darabjait. Vegyünk példának egy fekete alakos vázát, amelyben Orpheusz alvilág járásának valamelyik jelenete van ábrázolva. Ha ott látjuk rajta a Danaidákat korsóikkal, és mellettük egy alaktalan foltot, de efölött a szakértő felfedez némi szőlőfürt-maradványokat, két görcsösen feléjük nyújtott emberi ujjat, a háttérben pedig egy kietlen sziklát, neki ennyi már elég: képzeletben már látja a szomjúságtól epedő Tantaloszt, és látja Sziszüphoszt, amint a roppant sziklát görgeti felfelé. Az én rekonstruáló munkám sokkalta nehezebb, mivel nem mítoszról, hanem történelemről van szó. Mindazonáltal Jézus története születésétől fogva oly közeli párhuzamban marad ahhoz, amit eleve elrendelt mitikus mintának lehet nevezni, hogy számos esetben meg tudtam sejteni bizonyos eseményeket, amelyeknek tényleges megtörténését később történeti kutatásaim igazolták. Ezért merem remélni, hogy elbeszélésemnek azok a részei, amelyek történetileg nem bizonyíthatók, még sincsenek teljesen igazság híján. Így például Jézus és Perszeusz, a hérosz – a szörny Medúza legyőzője – alakjában igen sok a közös vonás; ezért Jézus története szempontjából is fontosnak látszik Akrisziosz királynak az a szándéka, hogy megölje a gyermek Perszeuszt. Ez az Akrisziosz Perszeusznak a nagyapja volt.
Alkalmam volt végignézni egy másik vallásos drámát is, amely Jézus kínszenvedéséről és haláláról szól. A khrésztianoszok nagy gonddal vigyáztak, nehogy megsértsék a rómaiakat, s ebbéli igyekezetükben a színlelés valóságos mesterművét alkották meg. Kizárólag olyan eseményeket vittek színre, amelyek e kínos alkalom kapcsán a nyilvánosság előtt hangzottak el vagy történtek. Ennek folytán Pilatus gyalázatos magatartása egyenesen nagylelkűségnek tűnik, és a bírói ítélettel végrehajtott gyilkosság egész ódiuma áttételes módon a zsidókra hárul, akiknek szószólója a darab szerint a főpap.
Ám attól is óvnom kell olvasóimat, hogy huszonnégy karátos aranynak fogadják el a zsidó iratokat. Egyedül csak a héber költők rapszódiáit, az úgynevezett „prófétai könyveket” lehet gyanakvás nélkül olvasni – a többi irat szövegét alighanem meghamisították a papi szerkesztők. De még a „prófétai könyvek” többségének keletkezési idejét is helytelenül, pontatlanul adják meg, és olyan szerzőknek tulajdonítják, akik nem jöhetnek számításba. Az ilyen tudománytalan praktikákat a zsidók így igazolják: „Mindegy, hogy valami jó dolgot nem az mondott, akinek a szájába adták. Az a fő, hogy üdvös legyen.” A zsidók történeti könyvei és törvénykönyvei részint a véletlen, részint a kiadási manipulációk folytán idővel olyannyira korrumpálódtak, hogy még a legagyafúrtabb tudósok is képtelenek lennének kibogozni az összegubancolt szálakat és helyreállítani az eredeti szöveget. Mégis, ha a héber mítoszokat egybevetjük a kánaáni népi mítoszokkal s a zsidó történelmet a szomszédos népek történelmével, általános képet nyerhetünk a Jézus titkos története szempontjából legfontosabb régi eseményekről és törvénykezési szokásokról, amelyeket itt mind figyelembe kell venni.
Milyen rendkívüli ez a történet! Rabja vagyok a könyveknek, valósággal habzsolom őket, de meg kell mondanom, sohasem olvastam hozzá fogható históriát. És ha a pogány-khrésztianoszok a bálványimádást határozottan tiltó zsidó Törvény ellenére istenként imádják Jézust, ha szubsztanciáját vélik magukba fogadni a szimbolikus eukharisztiában, s ha így beszélnek róla: „Hozzá hasonló sohasem volt előtte, a jövőben sem lesz, ameddig ő vissza nem tér a földre!” – nos, a vallásos zsidóktól eltekintve, ki vehetné ezt rossz néven tőlük? Újszülöttként jászolban feküdt, koronás királlyá lett, önként szenvedett a kereszten, legyőzte a halált, halhatatlanná vált: ez volt a világ legtiszteletreméltóbb királyi családjából sarjadt legutolsó és legnemesebb ivadék sorsa.

Második fejezet
RÉKÁB GYERMEKEI

Anna, az Áser törzséből való Fánuel leánya, már hatvanöt éve özvegy volt. Mivel azonban férje annak idején sok adománnyal támogatta a Templomot, s mivel maga is ájtatos lélek lévén, szinte éjjel-nappal a Templomban, az Asszonyok Udvarában tartózkodott, tiszteletre méltó hivatallal bízták meg –, ő lett a templomi szüzek gyámanyja. Ezek a hajadonok a Templom leányai voltak, s Anna nevelte őket: engedelmességet és alázatosságot csöpögtetett beléjük, zenére, táncra, fonásra, hímzésre, háztartási ismeretekre oktatta őket. Valamennyien Áron leányai voltak, vagyis az ősi levita nemesség tagjai; szüleik többnyire azért szentelték őket a Templomnak, hogy elkerüljék a méltatlan házasságkötés eshetőségét. A templomi szüzek számára mindig lehetett jámbor, gazdag és jó családból származó férjet találni. Nemzetségük tanainak ismeretébe a gyámanya vezette be őket, akit a főpap megbízottja levizsgáztatott, hogy kellően ismeri-e a templomi szertartásokat, s egyben magaviseletének feddhetetlenségét is ellenőrizte. Azt azonban nem várták el tőle, hogy tökéletesen értse a vallási tanítást, ezt nem is lehetett megkívánni egy asszonytól. Mióta a leviták Esdrás vezetésével visszatértek a babilóniai fogságból, nem engedték meg Áron leányainak, hogy papnők lehessenek, mint azelőtt. A többi nővel együtt ők sem léphettek be a Szentélybe; csak az Asszonyok Udvarában tartózkodhattak, amelyet tömör fal választott el a Szentélytől, meg a tágas Férfi Udvarban, amelyet Izrael Udvarának is neveztek.
Anna mindig halk, ájtatos kántáló hangon beszélt a papokkal meg a templomszolgákkal, de amikor egyedül volt a növendékeivel, a felsőbbség hűvös hangnemét használta velük szemben.
A hajadonok között Miriam volt a legidősebb, akit a khrésztianoszok Máriának neveznek. Egyetlen gyermeke volt a levita Joakimnak, aki az úgynevezett Dávid Örökösei vagy Királyi Örökösök közé tartozott. Miriam ötesztendős korában került a templomi szüzek közé, és ugyanazon a napon született, amelyen a kőművesek dolgozni kezdtek Heródes király templomán. Ez a nagyszerű építkezés évről évre többet nyelt el a rozoga, viharvert régi Templomból. Az utóbbit Zorobábel templomának nevezték, és Salamon király egykori templomának romjaiból épült, de idegen seregek több ízben is elfoglalták, és sokat vesztett tekintélyéből azóta, hogy Antiokhosz Epiphanész szíriai király megszentségtelenítette. Az új építkezés kezdetétől tizenhárom esztendő telt el. Azalatt elkészült a központi Szentély – Jehova Udvara és a Papok Udvara –, úgyszintén a két belső udvar nagyobbik része. De még további hetven év kellett ahhoz, hogy az építők befejezzék a Pogányok Udvarát meg a kerítésfalakat. Az új templom kétszer akkora alapterületű volt, mint a régi, és a hegytető déli oldalán nagyarányú alapozó munkálatokat kellett végezni, hogy elegendő hely legyen.
Annára rábíztak bizonyos mennyiségű festett lent, amit az egyiptomi Péluszionból hozattak. Fonalat kellett belőle sodorni a Szentek Szentjének nevezett szent helyiség függönyéhez, amelyet minden évben újjal cseréltek ki. Ezt a feladatot egyedül a templomi szüzek végezhették el. Anna sorsolással döntötte el sorjában, hogy idősebb növendékei közül kik fonják a bíbor, a skarlát, a lila meg a fehér fonalat, mert ez megtiszteltetésnek számított. A bíborszín Miriámnak jutott; emiatt irigykedtek rá a többiek, és ingerkedve „kis királynőnek” csúfolták, mivelhogy a bíbor királyi szín. Anna azonban rájuk szólt:
– Lányok, hasztalan berzenkedtek a sorsolás ellen, mert abban az ég akarata nyilvánult meg. Gondoljatok arra, hogy rajta kívül ki viseli köztetek a Miriam nevet? Senki. És vajon nem Miriam, Mózes királyi nővére lejtett-e társnőivel diadalmi táncot a bíbor tenger partján?
A második sorsolásban a skarlátszín szintén Miriámnak jutott. Anna, hogy elejét vegye a többiek irigykedésének, tüstént megjegyezte:
– Lehet-e csodálkozni rajta? Van-e köztetek még valaki, aki Kochebából való?
Kocheba falu Dávid csillagáról kapta nevét, és Dávid örökösei birtokolták.
Az egyik hajadon, akinek Thámár volt a neve, megkérdezte:
– De anyám, a skarlát fonal nem a parázna nők jele?
– Thámár kérdezi ezt tőlem? Az egyik Thámár, Hérnek, Júda elsőszülött fiának felesége nem paráználkodott-e apósával? A másik Thámár nem paráználkodott-e a testvérbátyjával, Amnonnal, Dávid elsőszülött fiával? És most egy harmadik Thámár nem azért sóvárog-e a skarlát fonal után, mert úgy akar cselekedni, mint amazok?
– Van-e feljegyzés arról, anyám – kérdezte higgadtan a fiatal leány –, hogy a két Thámár megbűnhődött vétkeiért? Hogy meddők maradtak, vagy hogy megkövezték őket?
– Most más idők járnak, gyermekem. Ne gondold, hogy ha az első Thámár nyomdokaiba lépsz, akkor majd egy másik Dávid dicső ősanyjai közt fognak téged emlegetni.
– Anyám – szólalt meg most Miriam –, engedd meg, kérlek, hogy Thámár segítsen nekem megfonni a skarlátot. Annak a skarlát fonalnak az emlékére, amelyet Thámár, Hér felesége kötött Zerákhnak a csuklójára. Zerákh a mi közös ősünknek, Perecnek volt az ikertestvére. Már az anyaméhben azon civakodtak, hogy melyikük legyen az első.
A lila és a fehér len két másik szűznek jutott. Hogy a fonás zavaró surrogását ne lehessen hallani a Templomban, a négy leány magánházakban látott munkához. Miriámot unokanővérénél, Lüsziánál, az emmauszi József leányánál helyezték el. József felesége – aki már nem élt – Miriam anyjának legidősebb nővére volt. Négy fiat és két leányt szült Józsefnek. Lüszia, az idősebbik leány egy jeruzsálemi bíborkereskedőhöz ment feleségül, aki szintén az Örökösök közé tartozott. A Templom közelében laktak, a Híd túlsó oldalán. Ebbe a házba járt el reggelenként Miriam és Thámár; ott fonogattak egész nap, majd este együtt tértek vissza a Hídon meg a Szép Kapun keresztül a templomi szüzek otthonába, az Asszonyok Udvarába.
Elmondom Miriam születésének történetét. Anyjának, Hannának tízévi házassága után sem született gyermeke, ami nagy szomorúsággal és szégyennel töltötte el a lelkét. Ilyen körülmények között férjének, Joakimnak a gazdagságában sem tudta örömét lelni. Joakim minden esztendőben, az arra kijelölt napon Kochebából Jeruzsálembe utazott, hogy adományt ajánljon fel a Templomnak. Nemes származása és gazdagsága folytán rendszerint ő vezette az ajándékhozók sorát, Izrael virágokkal hímzett, hosszú babilóniai díszruhába öltözött előkelőit. Amikor aranyait egymás után belehulla jtotta a pénzgyűjtő perselybe, ezt szokta mondani:
– Amit a jövedelmemből adok, azt a népnek szánom. Ezeket a pénzdarabokat azért dobtam be. De a többi, amit most dobok be, már a vagyonomat csökkenti. Ez az Urat illeti. Így kérem bocsánatát, ha olyasmit cselekedtem volna, ami helytelen, ami visszatetsző az ő szemében.
Joakim, a főtörvényszék bírája, farizeus volt. Nem tartozott a „váll”-farizeusok közé, akiket azért neveznek így, mert úgy járnak-kelnek, mintha vállukra akasztották volna saját jó cselekedeteik teljes listáját. Nem volt számítgató farizeus sem, aki folyton ezt latolgatja magában: „Erényeim most többet nyomnak a mérleg egyik serpenyőjében, mint bűneim a másikban.” Sőt azt sem lehetett róla mondani, hogy a takarékoskodó farizeusok fajtájából való, akik így okoskodnak: „A vagyonomból félreteszek valamicskét jótékonykodásra.” Joakim az istenfélő farizeusok közé tartozott, akik ennek az emberszerető szektának a döntő többségét alkotják: a khrésztianoszok gúnyosan beszélnek róluk, de csak azért, mert szellemi téren sokat köszönhetnek nekik, s ez a tény gyűlöletet kelt bennük.
Abban az esztendőben, Heródes uralkodásának tizenhetedik évében, szintén ott várakoztak a Templomban Izrael előkelői, hogy a meghatározott időpontban az adományok ládájához járulhassanak. Joakim mögött Rúben állott, Abdiél fia, aki a szadduceusok régi iskolájához tartozott. Nemrég perelte Joakimot egy kút miatt, amely a hebroni hegyekben volt, de a pert elvesztette. Bosszantotta az a gondolat, hogy Joakim bőkezű adományában tulajdonképpen a kútnak is nagy szerepe van, hiszen értékes, bővizű kút az, még rekkenő nyáridőben is ezer birka itatására elegendő. Nem bírta türtőztetni magát, és jó hangosan, hogy mindenki hallja, ilyen szavakkal támadt az előtte állóra:
– Joakim szomszéd, miért tolakodtál a sor élére? Miért kérkedsz azzal, hogy te különb vagy mindnyájunknál? Minket, Izrael előkelőit, gyermekekkel áldott meg az Úr. Vannak fiaink, akik olyanok, mint az élettől duzzadó fiatal fák, és leányaink, akik olyanok, mint egy pompás palota finom faragványdíszei. Mindannyiunknak vannak gyermekeink, csak neked nincsenek. Magtalan vagy. Az Úr nemtetszése ugyancsak súlyosan nehezedik a fejedre, hiszen mindenki tudja, hogy az utóbbi három évben három fiatal, egészségtől viruló ágyast vettél magadhoz, és mégis száraz fa maradtál, amelyen nem zöldültek ki friss hajtások. Alázd meg szívedet, farizeus, és eredj hátrább a sorban.
– Bocsáss meg nekem, Rúben szomszéd – válaszolta Joakim –, ha a kút miatt magamra haragítottalak. Mert gondolom, ez az oka, hogy szemrehányást teszel nekem, nem pedig valami durva törvénysértés, hiszen tudtommal ilyet nem követtem el. Remélem, nem veszed semmibe a bíróságnak döntését?
Rúben fivére, aki tanúként szerepelt a kútperben, s aki ott állt hátrább a sorban, bátyja védelmében ezt mondta:
– Joakim szomszéd, nem szép tőled, hogy fölényeskedsz a bátyámmal, amiért az Állkapocs Kútjának ügyében te maradtál fölül. Miért nem felelsz neki egyenesen arra, amit gyermektelen segédről mondott?
– Az Úr tiltja nékem, hogy bárkivel odaálljak vitatkozni a Templom szent hegyén, és hogy rossz gondolatoknak adjak helyet a szívemben – mondta szelíden Joakim. Majd Rúbenhez fordult:
– Mondd meg nekem, Abdiél fia, sohasem voltak-e Izraelben olyan tiszteletre méltó emberek, akik gyermektelenek maradtak haláluk napjáig?
– Mutass nekem olyan helyet a szent szövegekben, amely mérsékli annak az isteni parancsnak az erejét, hogy növekedjünk és szaporodjunk. Ha tudsz ilyent mutatni, ám maradj meg az első helyen. De úgy gondolom, hogy még a nagy eszű Hillél sem tudna neked ilyen kibúvót keresni.
Most már a sorban mindenki felfigyelt a szóváltásra. Csendes nevetés és halk pisszegés támadt; majd Joakim felemelte a kőpadlóról két pénzes zacskóját, és szégyenszemre beállt a sor legvégére.
Kudarcának híre villámgyorsan elterjedt a Templom udvaraiban. A tudós tanítómesterek, akiket az emberek megkérdeztek a dolog felől, egyöntetűen így vélekedtek:
– Jól tette, hogy átengedte a helyét. Mert ilyen szöveg valóban nincs a szent iratokban, áldassék az Úr neve!
Joakim szokásos szavai kíséretében adta át adományát, és a kincstárnok áldást mondott rá, mint rendesen. Utána azonban Joakim úgy találta, hogy társai kerülik, mintha olyan teremtmény volna, aki balszerencsét hozhat rájuk. Már éppen haza akart indulni szomorú szívvel, amikor odalépett hozzá egy templomszolga, üdvözölte, és halkan az alábbiakat mondta neki:
– Egy prófétanő üzenetét hozom, kegyes jótevő. Ne térj most vissza Kochebába, hanem maradj itt egész éjjel, és imádkozzál. Reggel pedig menj ki a pusztaságba, Edom felé. Csak egy szolgát vigyél, és utazásod közben minden szent helyen alázd meg magad az Úr előtt, csak sáskababot egyél, csak vizet igyál, tartózkodj a kenőcsöktől, az illatszerektől, az asszonyoktól, és addig folytasd utadat déli irányban, amíg jelt nem kapsz az Úrtól. A sátoros ünnep utolsó napján, amely utazásod kezdetétől számítva a negyvenedik nap lesz, légy újra itt, Jeruzsálemben. Lehetséges, hogy az Úr meghallgatja fohászodat, és megmutatja kegyelmét.
– Ki az a prófétanő? Azt hittem, nincs többé ilyen Jeruzsálemben.
– Áser leánya, egy öreg és ájtatos özvegy, aki sokat imádkozik és böjtöl Izraelért.
Joakim egy kivételével hazaküldte szolgáit, s az éjszakát a Templomban töltötte, és térden állva, buzgón imádkozott. Hajnaltájt szolgája kíséretében nekivágott a pusztaságnak: nem vitt magával más eledelt, csak egy zsákocska sáskababot, italnak pedig tiszta vizet egy kecskebőr-tömlőben. Az ötödik nap reggelén, amikor átlépte Edom határát, sátorlakó rékábiták, más néven kéniták egy csoportjával találkozott össze. Ezzel a kánaánita törzzsel a zsidók még Mózes ideje óta szövetséges viszonyban voltak. Joakim udvariasan üdvözölte őket, majd tovább akart menni, de a kéniták főnöke marasztalta:
– Napnyugta előtt nem találsz vizet, uram, hacsak nem hajszolod állataidat a forróság óráiban is, ez pedig kegyetlenség volna. Meg aztán ma este kezdődik a szombat, amikor Törvényed tiltja az utazást. Légy Rékáb Gyermekeinek vendége, amíg véget nem ér a szombat.
Joakim elfogadta a meghívást. A rékábiták, akik mellesleg szólva kovácsok voltak, egy völgyben mindjárt felverték sátraikat. A közelben némi víz is akadt. Amikor Joakim levette burnuszát, amely a hőségtől meg a portól védte fejét-arcát, a főnök meglepődve kiáltott fel:
– Ó, hiszen mi ismerjük egymást! Te vagy a kochebai Joakim, akinek gabonaföldjeire szoktunk menni minden évben, télen, hogy lantjainkat pengetve magasztaló énekeket zengedezzünk az Úrnak. Fiatal férfiaink és asszonyaink pedig táncot lejtenek a te termékeny földeden, meg imákat mondanak, hogy jól sarjadjon a vetés, és dús, tömött kalászok érlelődjenek.
– Most ismerlek csak fel! – örvendezett Joakim. – Te vagy Kéna, Rékáb Gyermekeinek főnöke! Igazán örülök, hogy a véletlen így összehozott bennünket. A te embereid javítgatják az én munkásaim ásóit, kapáit, sarlóit, ágnyeső késeit, katlanait és üstjeit. Kiváló munkát végeznek. De nem én szoktalak titeket meghívni, hogy földemen végezzétek el mezei vallási szertartásaitokat, hanem a tiszttartóm, ő kánaánita, én meg izraelita vagyok.
Kéna felnevetett:
– Nekünk, kánaánitáknak, régebbi jussunk van a földhöz, így hát természetes, hogy mi tudjuk legjobban, milyen szertartásokat fogad szívesen a termőföldek istensége. Gondolom, nincs okod panaszkodni a termésre!
– Az Úr fölöttébb bőkezű volt hozzám – felelte Joakim. – És ha a ti közbenjárásotok is nyomott valamit a latban, ennek el nem ismerése hálátlanság volna tőlem. De hát hogyan tudhatom én azt, tartozom-e nektek köszönettel, vagy sem?
– A tiszttartód tisztességesen megjutalmazott minket. A magtáraidból jó néhány zsák gabonát adott nekünk. És ha te nem is tudod, mennyit ér a segítségünk, mi azért jóindulattal vagyunk irányodban. Ennek a jele az is, nemes Joakim, hogy három nappal ezelőtt megálmodtam a jöveteledet. Azt álmodtam, hogy eljöttél, és népemnek ajándékoztad az Állkapocs Kútját, Kusán mellett. Ugyanazt a kutat, amely miatt Rúben, a szomszédod neheztel rád. Nekünk adtad önként, örökre. Nagyon szívesen adtad, mert azt mondtad, olyan boldog vagy, hogy szíved majd kiugrik a helyéből. Még olyasmit is mondtál, hogy akár hét ilyen kutat is örömest adnál, ha lenne neked, a belőlük itatott birkanyájakkal együtt.
Joakim kelletlenül vonogatta a vállát:
– Némely álmok Istentől jönnek, nemes Kéna, mások azonban a Gonosztól származnak. Hogyan tudnám én megmondani, mit tartsak a te álmodról?
– Úgy, ha türelmesen várakozol.
– Hány napig kell türelmesnek lennem?
– Még harmincöt hiányzik a napok megjelölt számából. Így mondta az álom.
Itt a megígért jel, gondolta Joakim. Kéna álma... Igen, máskülönben honnan tudná Kéna, hogy őt a prófétanő negyvennapi útra küldte?
Azon az estén, a fekete kecskeszőrből szőtt sátorban, Joakimnak nem kellett mentegetőznie, amiért nem iszik bort. A rékábiták ugyanis nem birtokolhatnak szőlőföldet, sőt a szőlőfürtnek sem a levét, sem a magját, sem a héját meg nem ízlelhetik – csupán évente egyszer ehetnek szőlőt, ötnapos ünnepük alatt, amikor simára borotválják a koponyájukat. Joakimot tehát nem is kínálták meg borral. Hanem amikor Kéna észrevette, hogy vendége hozzá sem nyúlt a külön neki sütött gyenge báránypecsenyéhez, a pisztáciával ízesített kis mézeskalácsokhoz meg az illatosított aludttejhez, aggódva kérdezte:
– Csak nem vagy beteg, nemes Joakim? Vagy talán finomabb ételekhez vagy szokva? Avagy netán akaratunk ellenére megbántottunk valamivel, hogy nem akarsz együtt enni velünk?
– Nem, nem! De köt egy fogadalmam. Adass nekem sáskababot, és meglátod, milyen mohón eszem majd abból.
A szolga sáskababot hozott neki. Étkezés után csendesen üldögéltek. Később egy fiatal férfi, Kéna nővérének fia, elővette lantját, és hangszerét pengetve énekelni kezdett. Egy Hanna nevű asszonyról jövendölt, Dávid egyik örökösének feleségéről, aki majdan gyermeket fog szülni, és gyermekének híre-dicsősége fényesen ragyog majd sok-sok nemzedéken keresztül. Hanna egy lesz az ezüst arcú Sárával, aki sokáig meddő maradt, és csak nevetett, amikor az angyal azzal biztatta Ábrahám atyát, hogy asszonya gyermeket fog szülni neki. Hanna egy lesz a göndör fürtű Ráchellal, aki hasonlóképpen meddő volt eleinte, de aztán József és Benjámin patriarcha anyja lett, s így az izraelita nép fiainak-leányainak számtalan ezrei tisztelik benne ősanyjukat.
A lant szelleme megszállta az énekes lelkét. Az ifjú szinte óriássá nőtt a hallgatók szemében, amikor hangnemet váltva egy csodálatosan erős és ügyes vadászról, egy vörös hajú királyról kezdett énekelni, aki háromszázhatvanöt daliás harcos élén vágtatott a csatába; gyors szamarak vontatta harci kocsiján éppen errefelé, ezen a határon száguldott keresztül, elkergette a bitorló óriásokat Hebron szép völgyéből meg a mamréi tölgyesből, amelyet Ráháb annyira szeretett. Ruháit borfoltok festették pirosra, oldalán párducok ugrándoztak, lehelete édes volt. Delfinbőrből való lábbelit viselt, kezében fenyőpálcát tartott, vállát őzbőrből készült köpeny takarta. Nimródnak hívták. De másik neve is volt: Jérakhméel, a Hold Kedveltje.
Majd többször egymás után ezeket a szavakat énekelte a kénita:
– Dicsőség, dicsőség, dicsőség Edom földjének, mert a Szőrös visszajön újra, hogy széttörje a jármot, amellyel sima bőrű testvére, a csaló, leigázta!
Azután abbahagyta az éneklést, de még halkan tovább pengette a húrokat. Joakim megkérdezte tőle:
– Ez a Nimród, akit az imént magasztaltál, csak nem ugyanaz a Nimród, akiről a Szentírásban van szó?
– Én csak azt éneklem, amit lantom sugall nekem – mondta a kénita, majd így folytatta jövendöléseit: – Nimród egyszer még visszatér. Felszárnyal a magasba, nyolc griffszárnyon repülve, és haragjától füstölögnek a hegyek... Nimród ő, akit a három királynő ismer. Kiáltsátok: ah! – Nimródra, aki Jérakh-méelnek neveztetik. Kiáltsátok: ah! – a három királynőre, akiknek mindegyikét háromszor negyven szűz udvarhölgy koszorúja veszi körül! Az első királynő szülte és nevelte őt; a második szerelemmel szerette és megölte; a harmadik bebalzsamozta és nyugovóra helyezte a Csigavonalas Házban. Lelkét a harmadik királynő bárkája a vízen át visszavitte az első királynőhöz. Öt napig tartott az akácfabárka útja a vízen. Öt napig tartott az utazás a Meg Nem Születettek Országából. A Születés Városáig öt nap volt az út. Öt tengeri állat vontatta a bárkát zene hangjaira. Ott a királynő megszülte őt, és nevezé Jérakhméelnek, a Hold Kedveltjének.
Aztán a Napról énekelt, aki három, egyenként százhúsz napos egyiptomi évszakot leírva teszi meg szent esztendejének pályáját. Nyár derekán romboló szenvedéllyel perzsel, majd egyre gyengülve halad tovább, a téli napfordulón elér a még hátralevő öt naphoz, átszeli a szakadékot, és ismét megindul visszafelé; akkor gyermekké, a saját fiává válik, akinek Jérakhméel a neve. Jérakhméel is, Nimród is Kozinak, az edomiták szőrös, vörös napistenének volt a megszólítása. A sima arcú izraeli holdisten azonban rég kiszorította, és elbitorolta tőle a dicsőséget. Ez a cselekmény Jákob és Ézsau mítoszában tükröződik, és világosan felismerhető a zsidók kalendáriumában. A zsidók az esztendő futását már a Holddal számítják, nem pedig a Nappal, mint a régi időkben.
– Arról a gyermekről énekeltél, akit majd Hanna fog szülni – szólalt meg Joakim. – Fiú lesz-e, vagy lány? Erről mondj jövendölést.
A kénita, akinek arcán még a lant szellemének ihletése sugárzott, így válaszolt:
– Ki tudná megmondani, hogy a Nap lett-e előbb vagy a Hold? De ha a Nap lesz a gyermek, legyen a neve Jérakhméel, mint a Napé. Ha pedig a Hold lesz, annak nevét viselje, és legyen Miriam.
– Nálatok Miriam a Hold neve?
– Költőink sok nevet adtak neki. ő Lilith és Éva és Astarót és Ráháb és Thámár és Lea és Rachel és Mikál és Anat. De Miriam olyankor, amikor csillaga este szerelmesen kiemelkedik a sós tengerből.
Joakimot kétség fogta el:
– Látom, hogy a hangszered antilop villás szarvából készült. Az antilop nem tisztátalan állat. De miből vannak a húrok meg a húrfeszítő peckek? Lehet-e bízni a jövendöléseidben?
– A lantom antilop szarvából készült, a sánta mester csinálta.
A húrokat sziklai borz háromszögletes fogai tartják. Maguk a húrok vadmacskabélből vannak sodorva. Ti a borzot is, a vadmacskát is tisztátalan állatnak tartjátok. De ezen a lanton ilyen húrok és ilyen peckek voltak már a levita törvények előtti időkben is, amikor Miriam játszott rajta. Tiszta volt akkor, és tiszta most is, Rékáb Gyermekei kezében.
Joakim nem kérdezősködött tovább, hanem amikor a fiatal kénita letette hangszerét, emelt hangon, ünnepélyesen kijelentette:
– Halljad, költő, és légy a tanúm! Ha az Úr megáldja feleségem méhét – mert magam a Dávid örökösei közé tartozom, és őneki Hanna a neve –, és ha asszonyom gyermeket szül, akkor a törzseteknek ajándékozom az Állkapocs Kútját, ahogyan nagybátyád, Kéna álmodta, és annyi juhot adok, amennyi a feleségem és az én éveimnek száma – ez most kilencven. A gyermeket pedig Istennek szentelem, a Templomban fog nevelkedni, akár Jérakhméel lesz, akár Miriam. Erre is légy a tanúm.
Csodálkozó felkiáltások, tetszésnyilvánítások fogadták Joakim szavait. Kéna ékkövekkel díszített puzdrát ajándékozott unokaöccsének.
– Édes énekeddel nagy gyönyörűséget szereztél mindannyiunknak – dicsérte meg a fiatalembert.
Azután maga vette kezébe a lantot, és siratódalt énekelt Tubálkáinról.
– Tubál ivadékai vagyunk, Tubálkáint gyászoljuk és siratjuk! Szarufaragó volt és ács; aranyműves volt és drágakőcsiszoló; ezüst műves volt és ónműves. Ő adott nekünk kalendáriumot, ő foglalta össze törvényeinket. Siratjuk Tubáit, a hatalmast, akinek ivadékaiból oly kevesen maradtak meg! Nehéz lett a sorunk azóta, hogy a szőrös férfi Nap eltűnt a hegyek mögött, és egy sima orcájú férfi Hold jött fel egyedül. De azért még ma is skarláttal, bíborral és fehérrel tiszteljük Ráháb Anyánkat; még nincs minden elveszve, nem vagyunk az a halálra ítélt nép, aminek látszunk. Nem Tubái ivadéka-e Káleb? Kutya képében őrizte nagybátyjának, Jábálnak juhait; kutya alakjában fedezte fel a bíborhalat másik nagybátyja, Jubál számára. Káleb Tubáinak tökéletes megtestesítője. Uralkodott, hatalma megdőlt, ismét uralkodott, és egyszer megint uralkodni fog. Amikor eljön az óra, amikor a Hold Szüze fogan az ő méhében, amikor újra megfogamzik a Nap Fia Káleb személyében, amikor Jérakhméel bocrai skarlát ruhát ölt magára, és Edom bátor férfiai ujjonganak örömükben – akkor ismét nagy nép leszünk, mint a régi időkben.
Kéna elragadtatott szavai annyira távol estek a zsidó Szentírás gondolati körétől, hogy Joakim jámbor iszonyattal igyekezett azokat elméjéből kirekeszteni; de azért udvariasságból bólintott egyszer-egyszer.
A kénitákkal maradt még, akik lassan vándoroltak észak felé. Amikor pedig a negyvennapos időszak már majdnem letelt, barátságban elvált tőlük, és reménykedő szívvel sietett vissza Jeruzsálembe.

Harmadik fejezet
MIRIAM SZÜLETÉSE

Amikor Joakim szolgái visszatértek Kochebába, csupán ennyit tudtak mondani Hannának:
– Urunk megparancsolta, hogy jöjjünk haza, csak az istállószolgát tartotta vissza. Úgy gondoljuk, valami utazásra határozta el magát.
Úrnőjük faggatására aztán elmondták, milyen megaláztatásban volt része Joakimnak a templomi kincstár ajtaja előtt. Hanna mélységesen elszomorodott, és így szólt Judithoz, a kis szolgálóhoz:
– Hozd ide a gyászruhámat.
– Jaj, úrnőm, csak nem halt meg valamelyik rokonod?
– Nem, de gyászolni akarom azt a gyermeket, akit soha meg nem szülök. És gyászolni akarom a férjemet is, aki egyetlen szó nélkül elhagyott engem. Félek, azért ment el, hogy csinos ágyast, sőt talán másik feleséget keressen magának.
Judit vigasztalni próbálta:
– Te még fiatal vagy és szép, a gazdám pedig öreg. Ha betegségbe esik és meghal, akkor.a levirátus-törvény szerint a fivére köteles téged feleségül venni és gyermekeket nemzeni az ő emlékezetére. Márpedig ő húsz évvel fiatalabb a férjednél, erős, derék férfi, akinek ágyékából már eddig is hét szép gyermek született.
– Az Úr őrizzen meg attól – felelte Hanna –, hogy én valaha is a férjem halálát kívánjam. Sohasem sajnált tőlem semmit, és igaz lelkű, jámbor ember.
Tövig lenyírta a haját, és gyászruhát öltve bánkódott. Így telt el négy szombat.
Egy kora reggel Judit lelkendezve sietett be Hannához:
– Úrnőm, nem hallod, hogyan lármáznak és zenélnek odakünn az utcákon? Nem tudod, hogy már itt a sátoros ünnep? Vesd le gyászruhádat, és szomszédaink társaságában menjünk Jeruzsálembe. Ott majd megszállunk a nővérednél, és megüljük a szeretet ünnepét.
– Hagyj magamra bánatommal! – mondta haragosan Hanna. De Judit nem tágított:
– Úrnőm, minden faluból felmennek rokonaid az ünnepre, és ha nem találkozol velük, ha elmulasztod a híreket, a pletykákat, tudom, hogy egy évig fogod bánni. Mire jó a nyomorúságot nyomorúsággal tetézni?
– Mondtam már, hogy hagyj békén – ismételte Hanna, de most már szelídebb hangon.
Judit még jobban nekibátorodott, kezét csípőjére rakta, szétvetett lábakkal odaállt úrnője elé, s újra rákezdte:
– A bírák idején élt egy asszony, őt is Hannának hívták, és gyermektelen volt, mint te. És mit cselekedett? Nem gubbasztott ám gyászosan otthon, mint valami vén bagoly a bozótban. Felment az Úr fő szentélyéhez, amely akkor Silóban volt, hogy megünnepelje az újévet, és ott evett-ivott, leplezve bánatát. Utána átölelte a szentély egyik oszlopát, és gyermekért imádkozott az Úrhoz. Némán és elszántan fohászkodott, szinte küzdött, mint aki mindenáron első akar lenni a birkanyíró-versenyben. Éli főpap, az én gazdám őse, látta, hogy ajkai mozognak, és vonaglik a teste. Először azt hitte, hogy részeg. De az asszony elmondta neki nagy bánatát, hogy meddő, és hogy emiatt a szomszédok lenézik, gúnyolják. Éli ekkor azt mondta neki, hogy másnap nagyon korán, még pirkadat előtt jöjjön vissza imádkozni a szentélybe, és meglátja, majd jóra fordul minden. Hanna szót fogadott, és kilenc hónapra rá csodálatos gyermeket hozott a világra. Valóban csodálatosat, mert az lett Sámuel, a próféta.
– Hozz nekem tiszta ruhákat – mondta hirtelen elhatározással Hanna. – Alkalomhoz illő darabokat válogass ki, mert mégis elmegyek Jeruzsálembe. És te is velem jössz.
Alig mondta ki ezeket a szavakat, a pap magas tenorhangja csendült fel a falu főutcáján:
– Keljetek fel, és menjünk fel Sionba, az Úrnak Házához! Még aznap útnak indultak, fehér szamarak vontatta kocsin.
Joakimnak hat pár fehér szamara volt, és Hanna most a legjobb két állatot fogatta a kocsi elé. Hamarosan utolérték azokat a kochebaiakat, akik néhány órával előbb indultak el: gyalogszerrel bandukoló, ünneplőbe öltözött férfiakat, nőket, gyermekeket, vállukon kosarakkal, amelyekben a Templomnak szánt ajándékokat vitték: szőlőt, fügét, galambokat. Előttük egy kövér áldozati ökröt hajtottak; szarvait bearanyozták, és fejére olajágakból font koszorút tettek. Az ünnepi menet élén fuvolások haladtak. Júda minden faluja ugyanilyen módon hódolt Jehovának, s az utakon porfelhő kavargott. Jeruzsálem lakói kivonultak a város kapu elé, sorfalat álltak, és üdvözlő kiáltásokkal fogadták az érkezőket.
A város utcái erdőhöz hasonlítottak. Zöld ágakkal és gallyakkal díszítették fel a názakat; mindegyik városkapunál, minden téren és minden háztetőn lombsátrakat állítottak fel. A piacokon rengeteg élő állatot és szárnyas jószágot kínálgattak az árusok, és kezeskedtek róla, hogy mindegyik megfelel az áldozati előírásoknak. De árultak gyümölcsöt, édességeket, bort is; mindenütt kisfiúk szaladgáltak, nyalábszámra árusítva a thürszoszokat meg a birsalmagallyakat. Ezekre szükségük volt mindazoknak, akik részt akartak venni az égőáldozatok oltárát körüljáró, örvendező processzióban: jobb kezükben thürszoszt, baljukban birsgallyat vittek.
Judit megkérdezte Hannától:
– Úrnőm, igaz-e, hogy ez az ünnep emlékezés arra az időre, amikor őseink a pusztában vándoroltak Mózessel, és nem kőházakban, hanem lombsátrakban laktak? Nehezen tudom elhinni, hogy a pusztában olyan sok lombos fa lett volna.
– Igazad van, leányom. Ezen a hegyen már évszázadokkal Mózes születése előtt is megülték az ünnepet. De meg ne mondd senkinek, hogy tőlem hallottad, mert úgyis letagadnám.
– Úgy látom, az én úrnőm többet tud a papoknál. Hadd kérdezzek még valamit. Miért kötik a thürszoszokat három növény: a fűzfa, a pálmafa és a mirtusz gallyaiból? És miért van az, hogy a pálmát mindig középre, a mirtuszt jobbra, a füzet balra rakják?
– Nem tudok többet a papoknál, de én legalább elmondhatom neked, amit tudok. Ez az ünnep a Gyümölcsök Ünnepe, Éva Teliholdjának Ünnepe. Egyszer, még az Édenben, amikor telihold világított, ősanyánk, a Második Éva mirtuszvirágot szakított, beszívta illatát, és azt mondta: „Ez a fa jó lesz a szerelem lugasának”, mert Ádám csókjaira vágyott. Majd leszakított egy pálmalevelet, legyezőt hajtogatott belőle, mondván: „Itt van egy legyező, mellyel fel lehet szítani a tüzet”, mert akkor Ádám még csak úgy szerette őt, mint nővérét. Ezt a legyezőt elrejtette. Azután letépett egy pálmaágat, amelynek még nem bomlottak ki a levelei, és azt mondta: „íme, egy királyi pálca. Odaadom Ádámnak, s így fogok szólni hozzá: »Ezzel a jogarral kormányozzál engem, ha akarod.«” Végül ágakat tépett le egy fűzfáról, amelynek piros volt a kérge, és lándzsahegy alakú volt a levele, és azt mondta: „Ezekből a vesszőkből bölcsőt lehet fonni.” Mert az új hold bölcső alakúnak tűnt, és Éva gyermekre vágyott.
– Hát a birsalmafagallyakat miért viszik a menetben, úrnőm?
– Úgy mondják, Éva anyánk birsalmát adott enni Ádámnak. Ezáltal kényszerítette olyan szerelemre, amilyenre sóvárgott.
– No és a birsalma csillaga, amit gyermektelen asszonyok szoktak enni abban a reményben, hogy...
– Annak nincs semmi hatása – vágott közbe Hanna. – Hét esztendő óta minden ünnepen eszem olyat, és minden imádságot elmondok hozzá.
– Azt mondják, hogy a korkürai birsalma mindegyiknél hatékonyabb.
– Hát nagyon tévednek. Két ízben hozattam onnan birsalmát, egyszer magáról Makriszról. Kidobott pénz volt.
Judit sajnálkozva hümmögött.
– Mindent megpróbáltam – sóhajtott Hanna. Egy ideig némán ültek a kocsiban.
– Azt hallottam egy nagyon öreg jebuzeus asszonytól – törte meg a csendet Judit –, hogy az Első Éva ültette azt a bizonyos fát a Paradicsomkertben, meg hogy Ádám szakította le a tiltott gyümölcsöt, és ezért az Első Éva kikergette őt a kertből.
– Hallgass! – szólt rá elvörösödve Hanna. – Az a vénasszony bizonyosan részeg volt. Te pedig visszaélsz bizalmammal. Ne halljak tőled többé efféle veszedelmes mendemondákat, megértetted?
Judit csak nevetett magában, mivel maga is jebuzeus volt.
A jebuzeuzeusok alkották Jeruzsálem legszegényebb rétegét. A kánaánita őslakók ivadékai voltak, s mivel jó szolgáknak és cselédeknek bizonyultak, a zsidók elnézték nekik bálványimádó babonáikat. Ezen az ünnepen titokban még mindig Anat istennőt imádták, akiről Bethánia falu kapta a nevét, és akinek szent nőstény oroszlánjától származott Júda törzse; húsvétkor, a kovásztalan kenyér ünnepén pedig Anat meggyilkolt fiát, Tammúzt, az Árpakéve Istenét gyászolták.
Hanna nővére szívesen fogadta vendégeit. Letelepedtek a lapos háztetőn felállított lombsátorban, és himnuszokat énekeltek, történeteket meséltek, tereferéltek egészen éjfélig. Másnap kezdődött az ünnep. Ezen az első napon bűneik engeszteléseképp egy kecskebakot, továbbá két kost, tizenhárom aranyozott szarvú ökröt és tizennégy bárányt áldoztak fel. A kecskebak az elmúlt évet jelképezte, a két kos a nyarat meg a telet, a tizenhárom ökör a tizenhárom újholdat, a tizennégy bárány egy-egy hónap első tizennégy napját, amikor még fiatal a Hold. Mindegyik állattal együtt lisztet és olajat meg sót is áldoztak, hogy a lángok kékes színben lobogjanak.
Majd a Nők Éjszakája következett. A Templomban, az Asszonyok Udvarában magas, négykarú, aranyozott gyertyatartókat állítottak fel, és papok meg leviták trombiták hangjaira fáklyatáncot lejtettek a lobogó gyertyák körül. Közben ritmikusan rázták thürszoszaikat, először a négy égtáj, majd a zenit felé. Ezeket a mozdulatokat valamikor régen Anat tiszteletére végezték, így mutatván meg az istennő hatalmát jelentő piramis öt pontját; most azonban Jehova tartott igényt minden tiszteletadásra.
Estefelé Judit így szólt Hannához:
– Úrnőm, menjünk most az Asszonyok Udvarába, utána meg vegyüljünk el az utcán a vigadozók között.
– Az Udvarba elmegyünk, de utána visszajövünk ide, ebbe a házba. Mivel elutazott a férjem, nem tudom, hová, illetlenség lenne tőlem, ha az utcákon kószálnék veled, és azt a látszatot kelteném, hogy önfeledten szórakozom.
– De hát Éva holdja csak egyszer süt ki évente. Itt vannak az alkalomhoz illő ruhák, amelyeket parancsodra kiválasztottam a cédrusfa ládából.
Hanna a ruhákra pillantott, s felismerte menyasszonyi öltözékét. Ezt viselte az esküvőjén, tíz esztendővel ezelőtt. Mereven Judit szemébe nézett, és szigorúan kérdezte:
– Miféle bolondság ez, te leány? Judit elvörösödött:
– A szokás azt kívánja tőlünk, hogy ma vígan legyünk, és öltsük magunkra legszebb ruhánkat. Ez a te legdrágább ruhád, és melyik nő érezhet nagyobb örömet, mint az, aki menyasszonyi ruháját viseli?
Hanna gyengéden babrálgatta a tarka hímzéseket, és csak nagy sokára szólalt meg:
– De lányom, hogyan öltözhetek én menyasszonynak? Hiszen már tíz éve asszony vagyok.
Ezt azonban olyan hangon mondta, amelyből kisejlett, hogy szívesen engedné magát meggyőzni.
– Ha a menyasszonyi ruhádat veszed fel – bizonygatta Judit –, senki sem fogja feltételezni rólad, hogy férjes asszony vagy. Így aztán kedvedre szórakozhatsz az utcákon.
– De hiányzik a fejdísz. A molyok kirágták a gyapjút, ezért félretettem a kijavítandó holmik közé.
– Van itt egy másik, és ez még szebb, mint amaz volt. Fogadd el ajándékul a te Juditodtól, aki teljes szívéből szeret téged.
Hanna rápillantott a gyöngyökkel szegélyezett, arany és skarlát fonallal hímzett, bíborszínű fejdíszre, és szigorú hangon kérdezte:
– Kitől loptad ezt a szép holmit?
– Nem loptam én senkitől. Mielőtt hozzád kerültem, az én uramnak egyik nőrokonát, Jemimát szolgáltam, aki ékszereket meg ruhákat örökölt a mostohaanyjától. Amikor elmentem tőle, megdicsért kötelességtudásomért, és ezt a fejdíszt adta nekem. Azt mondta: „Ezentúl a kochebai Joakim házában fogsz szolgálni, aki Dávid Örökösei közül való. Ezzel a fejdísszel talán megnyerheted új úrnőd kegyét, vagy meglágyíthatod a szívét, ha esetleg megneheztelne rád. Én nem származom királyi vérből, úgyszintén te sem. Ezért mi nem viselhetjük ezt a holmit.”
Hanna szeméből kibuggyantak a könnyek. Hatalmas erővel rohanta meg a vágy, hogy felvegye a ruhát meg a fejdíszt. De még mindig nem merte rászánni magát.
– Meddig akarod még megalázni magadat, úrnőm?
– Ameddig az én kettős bánatom tart. Csekély dolog-e, hogy gyermektelen vagyok? Csekély dolog-e, hogy hirtelen elhagyott a férjem?
Judit vidáman biztatta:
– Mosd meg az arcodat, fesd ki (szemedet sínai rézporból készült zöld festékkel, dörzsölj nárdusolajat a kebleid közé. Oltsd magadra a menyasszonyi ruhát meg ezt a királyi fejdíszt, és menjünk el innen, de gyorsan, amíg a ház népe odafent lakomázik.
– Eredj a szemem elől! – kiáltotta mérgesen Hanna. – Sohasem vetkeztem a férjem ellen, és annyi év után most kezdjem el? őrültség... Te alighanem valakitől kölcsön kaptad ezt a fejdíszt, hogy szégyenemre kicsalogass vele a vigadozó sokadalomba... A szerelmesedtől, aki azt akarja, hogy cinkosod legyek a féktelen mulatozásaidban.
– Az Úr a tanúm, hogy a fejdíszt istenfélő, jámbor asszonytól kaptam! Arra ingerelsz, hogy dühös szavaidra átkokkal feleljek? Meg is tenném, ha átkokkal észre téríthetnélek. De önteltség lenne többet mondanom, amikor az Úr maga átkozott meg azzal, hogy elzárja méhedet, és termékeny nővéreid rajtad köszörülik nyelvüket.
Ezzel kirohant a szobából.
Hanna kezébe vette a bíbor fejdíszt. Fő ékessége egy ezüst holdsarló volt, amely arany- és skarlátszálakból hímzett, hatágú Dávid-csillag köré ívelődött. Anat istennő aranypiramisa volt ez, amelyet a skarlátszínű háromszög kapcsolt egybe. A csillag mindkét oldalán hímzett mirtuszgallyacskák, csengettyűk, cédrusfák, fésűskagylóhéjak, gránátalmák ékeskedtek – a királynői hatalom jelképei. Hanna sokáig nézegette a fejdíszt, majd hirtelen elhatározással a homloka fölé illesztette, de ugyanabban a pillanatban eszébe villant: kurtára nyírt hajához sehogy sem illik e remekmű. Az ágy mellett észrevett egy nagy, kerek kosarat, amelyet Judit tett oda. Aranyszőke, bodrozott fürtű egyiptomi paróka volt benne. Felpróbálta – éppen a fejére illett. Újra felkötötte a fejdíszt, majd elővette rézből csiszolt tükrét, és megszemlélte magát: „Igaza van Juditnak – gondolta. – Még fiatal vagyok, még szép vagyok.” Képmása biztatóan – Gyere ide, Judit! – kiáltotta elragadtatva Hanna. – Gyere gyorsan, nézd, milyen gyönyörű fészket találtam!
Nem kapott választ. Kissé csodálkozva visszament az ajtóhoz. Az ajtó be volt reteszelve, Judit pedig eltűnt. De Hanna mégsem volt fogoly, mert az ajtót belülről reteszelték be. Tűnődve visszament a lugashoz. Ott egy homályos sarokban meglátott egy bíbor kelmével letakart heverőt, amelyet az imént nem vett észre. Végignyúlt rajta, fejét egy puha vánkosra hajtva, jóleső érzéssel felsóhajtott, és felmosolygott a verébfészekre.
Azután behunyta szemét, és imádkozni kezdett, némán és elszántan, ahogyan egykor a névrokona fohászkodott Silóban. Amikor ismét felpillantott, komoly tekintetű, szakállas férfi hajolt föléje. Olyan ragyogó pompával volt öltözve, hogy valamely istenség követének látszott. Nyakáról kék zsinóron tojás alakú ékszer függött alá, tizenkét különböző színű, csillogó drágakőbe foglalva. A kövek csak úgy szikráztak a gyertyafényben. A férfi megfogta Hanna jobb csuklóját, és mély zengésű hangon így szólt:
– Fohászod meghallgatást nyert, Hanna. Fogd ezt a serleget, és idd ki az Ünnep Urának tiszteletére.
– Ki vagy te, uram?
– Én szolgája vagyok annak, akiről meg vagyon írva: „Megveti a Város sokaságát.”
– És mi az a tojás formájú ékszer a nyakadban, uram?
– Amikor a gyermektelen sunamita asszony ugyanezt kérdezte Elizeus prófétától, ő így válaszolt neki: „Isten embere, kérdezd meg fejdíszed ezüstholdját.” Most pedig igyál, amiképpen a sunamita asszony is ivott.
Kezébe adott egy serleget. Hanna a szájához emelte, és engedelmesen ivott. Édes bor volt, fűszeres illatú, kesernyés utóízű. Úgy tűnt, hogy csodálatos zenét hall, bár sehol sem látott zenészeket. Majd hirtelen kialudtak a gyertyák, és vibráló fáklyák szórták fényüket, nyolcszöget formálva. Az ismeretlen egy lótuszmagot helyezett Hanna ajkai közé, mondván:
– Egészben nyeld le ezt a magot, Mikál leánya. Meg ne sértsd a fogaddal, mert egy emberi lelket fogadsz magadba.
Hanna lenyelte a magot. Kisvártatva elzsibbadtak tagjai, és ájulás környékezte. Füle zúgni kezdett, mintha tengeri vihar tombolna körülötte; a földkerekség kifordult sarkaiból, és a csillagok őrült táncot jártak; a Hold és a Nap iszonyatos robajjal egymásba rohant. Majd egy forgószél felkapta őt, az égbe repítette – és attól a pillanattól fogva nem tudott többé semmiről.
Amikor magához tért, saját ágyában feküdt a nővére házában, és, este volt, az ünnep második napjának estéje. Összeütötte tenyerét, hívta Juditot. A lány az ágyához sietett, és sírt örömében.
– Úrnőm! Úrnőm! Már azt hittem, meghaltál, olyan mély ájulásban feküdtél. Egy teljes éjszakát meg egy egész napot aludtál át.
– Hogyan kerültem ide? – kérdezte Hanna még mindig kábultan.
Judit tágra nyílt szemmel bámult rá.
– Hogyan kerültél ide? Nem értem, mit kérdezel, úrnőm.
– Azt kérdezem, hogyan jöttem vissza. Nélküled találtam haza abból a babérfás kertből?
– De úrnőm! Egy teljes éjszakán és egy egész napon át itt feküdtél mozdulatlanul azóta, hogy ezt a tükröt a kezedbe vetted.
Hanna csak akkor vette észre, hogy nem a menyasszonyi ruha van rajta, hanem az, amelyikben Jeruzsálembe utazott. A fejéhez nyúlt – nem volt azon sem paróka, sem fejdísz. Nagyot sóhajtott:
– Az Úr irgalmas volt hozzám. Nagy kísértést éreztem, és talán téged is bűnbe sodortalak volna, ha akkor velem jössz.
– Isten őrizz! Nem tudom, mire gondol az én úrnőm.
– Ehelyett azonban – folytatta Hanna – csodálatos álom lett a jutalmam. Azt álmodtam, hogy kimentem a házból a menyasszonyi ruhámban, aranyfürtös parókával meg azzal a királyi fejdísszel, amelyet te kínáltál fel nekem. Mentem, mentem, míg végül egy babérlugasba értem. Arany kandeláber gyertyái ontották a fényt. A lugasban ezüstből készült fészket láttam, tele arany verébfiókákkal. Lefeküdtem egy kerevetre, és buzgón imádkoztam. Egyszer csak megjelent az Úr egyik angyala, nevemen szólított, és azt mondta, hogy könyörgésem meghallgatásra talált. Illatos bort adott inni, meg egy lótuszmagot, hogy nyeljem le egészben, és valamilyen forgószél a harmadik égbe ragadta föl az én lelkemet.
– Csodálatos egy álom, úrnőm! Bárcsak örvendetes jövendölésnek bizonyulna!
Együtt imádkoztak, buzgón könyörögve az Úrnak. Majd Hanna a szolgáló lelkére kötötte:
– Ne szólj az álmomról senkinek.
– Tudok én titkot tartani, úrnőm.
– Kedves és hűséges cselédem voltál mindig, meg is jutalmazlak érte. Még mielőtt hazaindulunk Kochebába, veszek neked három rőf finom kelmét meg egy szép köpenyt.
– Hálásan köszönöm, úrnőm, de én már megkaptam jutalmamat bőségesen mindenért, amit netán tehettem érted.
– Amiért ilyen szerényen feleltél, hat rőf kelmét kapsz tőlem, és a köpenyen kívül egy pár sarut is veszek neked.
Pedig Judit az igazságot mondta. Már visszavitte a királyi fejdíszt meg a parókát Annának, a templomi szüzek gyámanyjának.
– Szent Anya – mondta neki –, itt vannak azok a holmik, amelyeket rám bíztál. Dicsérj meg, ha úgy tetszik, és ismerd el, hogy jól teljesítettem parancsaidat.
– Megdicsérlek, leányom – válaszolt Anna –, és anyád még a mai napon húsz aranyat kap, hogy jóravaló férjet szerezhessen neked. De ha te bárkinek csak egyetlen szóval is elárulod, mit cselekedtél az éjjel, rettentő halállal pusztulsz el családoddal együtt.
– Tudok én titkot tartani.
Elmúlt a sátoros ünnep. Kochebában Hanna egy reggel odament Joakimhoz, és a fülébe súgta:
– Férjem, azt hiszem, várandós vagyok.
Joakim furcsán nézett rá, majd némi hallgatás után csak annyit mondott:
– Szólj megint, ha majd biztos leszel a dolog felől. Nem hiszem, hogy lenne valami.
Egy hónappal később, araikor visszatért Jerikói útjáról, Hanna ezzel fogadta:
– Férjem, most már biztosan tudom, hogy áldott állapotban vagyok.
Átkarolta Joakim nyakát, és örömkönnyekre fakadt.
Joakim meg is lepődött, meg nem is. Tüstént magához hívatta tiszttartóját, és meghagyta neki, hogy áldozatra válogasson ki hibátlan állatokat – tizenkét bárányt, tíz borjút és húsz gödölyét. Ezeket másnap szekéren Jeruzsálembe vitte, és a Templomnak ajándékozta. Gesztusát azzal indokolta, hogy szerencse érte. De nem mondta meg, hogy milyen szerencse.
Még kételyek mardosták, amikor a Papok Udvarának lépcsőihez közeledett. De azért á templomi szertartásoknak megfelelően fellépkedett rajtuk – oly fürgén, mintha egy várost akarna megrohamozni. Közben ezt gondolta: „Ha az Úr valóban kegyes volt hozzám, és meghallgatta könyörgésemet, akkor azt meg fogom látni a főpap süvegének aranylapján, amely a homloka fölött van.”
Azon a napon ugyanis maga a főpap teljesített szolgálatot, mivel újhold ünnepe volt. Ott állt az áldozati oltárnál, amikor Joakim elébe járult, hogy engedélyt kérjen az áldozat bemutatására. Közben merően nézte az aranylapot, hogy az fényes-e vagy homályos. Amikor látta, hogy szinte vakítóan ragyog, örömrepesve gondolta: „Most már tudom, hogy vétkeim megbocsáttattak, és az Úr meghallgatta könyörgésemet és feleségem könyörgését.”
A főpap készségesen megadta az engedélyt, nevén szólította Joakimot, s megkérdezte tőle, hogy békesség honol-e a szívében.
Egy pap átvette a templomszolgáktól Joakim áldozati állatait. A rúgkapáló állatok láttán a pap megjegyezte, hogy kitűnő erőben vannak. Majd egymás után végzett velük: fejüket északi irányba fordította, rövid áldást mondott, átvágta a torkukat, vérüket ezüstedényben felfogta, és az oltár köré locsolta. Utána a tetemeket levita mészárosokra bízta. Azok márvány asztallapokon ügyesen kimetszették a belső részeket, és tüstént megmosták az udvaron álló medencében; majd kivágták az áldozati darabokat a combból, azután pedig a mellrészt meg a jobb lapockát, amely mellékjövedelemként a levitákat illette meg. Az áldozati darabokat belekbe csavartak, és két réteg hájba burkolták. A pap az áldozati darabokat sorjában arany tálra helyezte, szentelt tömjénnel és sóval meghintette, mezítláb felvitte az oltár enyhén emelkedő feljáróján, s rövid imát mondva rádobta az áldozati tűzre. A lángok abban a pillanatban magasra csaptak. A füst egyenesen gomolygott fölfelé, nem kavargott fojtón közvetlenül az udvar szintje fölött, mint ahogy ez télidőben gyakran előfordult. Joakim ezt is kedvező jelnek tekintette.
A pap közölte vele, hogy szolgáival elvitetheti a megmaradt húst, de ő nem tartott igényt rá.
– Nem, nem – mondta –, legyen a maradék a templom-szolgáké. Szerencse ért, és nem akarok semmit visszavenni abból, amit áldozatul szántam.
Boldogan, könnyű szívvel távozott a templomból. Útközben véletlenül összetalálkozott Rúbennal, és igen nyájasan köszöntötte. De nem szólt neki semmit; nem akart idő előtt dicsekedni, nehogy a felesége elvetéljen, vagy nyomorék gyermeket hozzon a világra.
Teltek-múltak a hónapok. Nyár derekán Hannát vajúdási kínok lepték meg, és leánygyermeket hozott a világra. Amikor karjába vette az újszülöttet, és meggyőződött róla, hogy épkézláb csecsemőt szült, túláradó boldogsággal kiáltott fel:
– Az özvegy nem özvegy többé, és a gyermektelen asszony anya immár! Ki szalad el a szomszédba, hogy megmondja Rúben gúnyolódó feleségének, hogy milyen szép gyermeket szültem?
– Nem, ne menjen senki – mondta Joakim. – A kicsi csak most született, még nem lehet tudni, életben marad-e.
Mivel azonban lelkiismeretes ember volt, azonnal elküldött két szolgát a rékábita Kénáért, hogy a törvényes formaságok szerint neki és népének ajándékozza az Állkapocs Kútját, és emellé még kilencvenkét juhot is adjon.
Egy héttel később Kéna tanúk kíséretében megérkezett a Kármel hegyéről. Elkészítették és hitelesítették az ajándékozásról szóló okiratot. Kéna unokaöccse lantját pengetve lágy hangon próféciákat énekelt. Kéna barátságot esküdött Joakimnak, mondván:
– Ha akár neked, akár feleségednek, akár a gyermeknek bármikor is szüksége lenne a segítségünkre, ezek a sátrak a ti sátraitok, és ez a nép a ti népetek.
Miután visszatért legelőire, titokban egy asszonyt menesztett Annához, a templomi szüzek gyámanyjához. A sorshúzásért és a jóslatért ajándékot küldött neki: vésett művű egyiptomi ékszereket, edomi, barna kalcedonból faragott sorsolókupát meg egy fehér vászonkendőt, amilyet a sorsolásnál szoktak használni.
Mindenki elégedett volt – a házakban lakók éppúgy, mint azok, akik sátrakban éltek.