Negyedik fejezet
AZ A VALAKI

Joakim és locsogó természetű sógora, Kleopasz, halkan beszélgetett a kochebai kútnál, az eperfa alatt. Gondosan ügyeltek arra, hogy ki ne ejtsék Heródes király nevét. Mindig csak így emlegették: „ő” vagy „az az ember”, vagy „az a valaki”; legfeljebb egyszer-kétszer célzott rá Joakim e szóval: „az edomita”. Ezen a helyen ugyan nem kellett félniük, hogy Heródes sokfelé nyüzsgő besúgóinak valamelyike kilesi megjegyzéseiket, de már megszokták az óvatosságot. Tudták, hogy Heródes olykor a haját faszénnel feketére festi, arcvonásait elváltoztatja, közönséges ruhába öltözik, és mint saját maga fő-fő kéme, kimegy a nép közé.
– Ahhoz képest, hogy egy bizonyos valaki fölöttébb erőszakos és önfejű, meglepően türelmesen szövögeti terveit – mondta Kleopasz. – Hány éve is annak, hogy először ült a nyakunkba?
– Bizony, már több mint huszonöt esztendeje.
– Többnek tűnik. Ha nem gyűlölném őt annyira, mint Istenünk titkos ellenségét, még talán csodálni is tudnám politikai ügyességét és erélyes kormányzását, amely mégiscsak békét és bizonyos fokú jólétet hozott Izraelnek.
– Jólétet? – fakadt ki Joakim. – Annak csak árnyképét, de nem igazi jólétet! A palota a kunyhó rovására gazdagodott, a díszruhákat a paraszt vére festette vörösre. És békét, azt mondod? Római béke az, amelyet a mészárlást túlélőkre erőszakoltak.
– Igaz, igaz – helyeselt neki Kleopasz. – Sohasem szabad elfelejtenünk, hogyan támadt a Szent Városra az az istentelen, hogyan hánytak kardélre dühöngő katonái a szűk utcákban öregeket, gyermekeket, asszonyokat. Bár azt színlelte, hogy fékezi a gyilkosokat, mégiscsak ő volt annak a veszett fenevad bandának a vezére. És sohasem szabad elfelejtenünk azokat a vezető embereket, akiket azért gyilkoltatott meg, mert hűségesek maradtak Antigonosz királyhoz, a Makkabeushoz, és akiknek elkobzott kincseivel megtöltötte a ládáit. Negyvenötöt öletett meg, köztük Fineást is, a nagybátyámat. Ezt soha nem lehet kitörölni az emlékezetünkből. Mégis, nem különös-e, hogy bár szívünk mélyén tudjuk: az edomita a mi Istenünk ellensége, oly kevés nyílt törvényszegést vethetünk a szemére? Az alexandriai törvény tudók, akiket külön azért tart, hogy tetteit igazolják, még a rókánál vagy a kígyónál is ravaszabbak.
– Hallom, hogy a fosztogatókról kiadott rendelete ügyében megint jogi diadalt aratott.
– Az ám.
– Beszélj nekem erről, kedves Kleopaszom. Én csak a szolgáimtól hallottam egyet-mást pletykáim róla.
– Nos, mint te is értesültél, húsvét hetében fényes nappal számos betörés történt Jeruzsálemben, majd purimkor még több házat fosztottak ki. Mindez egyetlen nagy betörőbanda műve volt. A gazemberek néhány csodálatos fogást csináltak; ugyanis olyankor osontak be, amikor az egész háznép a Templomban imádkozott, és rendszerint csak egy vénségtől megrokkant cseléd maradt otthon. Az ünnepek idején persze rengeteg idegen nyüzsög az utcákon, és ha a tolvajok egyszer már kijutottak zsákmányukkal a házból, egyszeriben nyomuk veszett. Az áldozatok minden esetben olyan edomiták, görögök és egyiptomi zsidók voltak, akik annak az embernek a pártjához tartoznak. Ez természetesen nagyon bosszantotta az illetőt. A múlt héten kiadott egy rendeletet, amelynek értelmében a fosztogatóktól – feltéve persze, hogy rájuk lehet bizonyítani a bűn elkövetését – el kell kobozni minden vagyonukat, és örökre száműzni kell őket. A főtörvényszék elnökei megrökönyödtek. Tüstént tiltakozó küldöttséget menesztettek ahhoz a bizonyos valakihez, és kifejtették, hogy a rendelet szöges ellentétben áll a mózesi Törvénnyel.
– Igazuk is volt. A lopás vétkében elmarasztalt személy – bizonyos kivételektől eltekintve – az eltulajdonított érték négyszeresét köteles megfizetni. Ha erre nem képes, úgy hat esztendőnél nem hosszabb időre el lehet adni rabszolgának. De csak zsidónak szabad eladni, idegennek nem, hogy továbbra is tagja maradhasson a gyülekezetnek.
– A küldöttség – folytatta Kleopasz – azzal érvelt, hogy az országból száműzött személy elszakad a gyülekezettől, és még az ünnepekre sem térhet vissza, amikor minden zsidónak kötelessége részt venni a nyilvános ájtatosságokon.
– Pontosan erről van szó!
– Az illető is azt mondta. „Pontosan erről van szó – válaszolta a küldöttségnek. – A betöréseket mindig ünnepnapokon követték el, éppen ezért meg kell akadályozni, hogy olyankor tolvajok tartózkodhassanak a Városban. Rendeletem Béliál fiai ellen irányul, akik ahelyett, hogy a többiekkel együtt vallásos buzgalommal imádkoznának a nyilvános ájtatosságokon, szöges ellentétben a vallással, betörnek olyan emberek házába, akik a Templomban tartózkodnak.” A küldöttség tovább tiltakozott: „De egy bűnöst száműzni az országból egyetlen garas nélkül annyi, mint idegenben eladni őt rabszolgának, és ez homlokegyenest ellenkezik a Törvénnyel.” „Nem úgy van – mondta az az ember. – Mózes idejében a sivatagi tábor határain túl még nem voltak izraelita közösségek. De most az Úr népéből országomon kívül éppen annyian laknak, mint országom területén, vagy még többen. És ha vannak köztük olyanok, akik nem imádhatják az Urat az ősi módon, arról én nem tehetek. Gyakran közbenjártam érdekükben, nem is sikertelenül. Hát csak menjenek a tolvajok az Alexandriában, Damaszkuszban, Babilóniában, Pontoszban élő rokonaikhoz, vagy ahová akarnak, de országomban nem vagyok hajlandó megtűrni őket.” A küldöttség tagjai felkiáltottak: „ Jól mondta Dávid, hogy inkább legyen az Úr házának ajtónállója, mint a pogányok legkényelmesebb sátrának lakója!” „Melyik tisztességes ember nem ezt akarná? – mondta erre az a bizonyos valaki. – De a nyolcadik parancsolat a leghatározottabban kimondja: »Ne lopj.« És a lopás a parancsolatokban együtt szerepel a szombatnap megszegésével, a házasságtöréssel, a gyilkossággal, a bálványimádással, az istenkáromlással, a varázslattal, a hamis tanúzással – tehát mindazokkal a bűnökkel, amelyeknek halál a büntetése. Tudós férfiak, nem gondoljátok, hogy helytelen az a felfogás, hogy a tíz parancsolat közül a nyolcadikat a halálbüntetéstől vagy a megbecstelenítéstől való félelem nélkül meg lehet szegni?” Erre a küldöttek mélyen meghajoltak, hogy fejük majdnem a padlót érte, és alázatosan így szóltak: „Kik vagyunk mi, hogy firtassuk a Törvény bölcsességét?” „Menelaosz – mondta ekkor az a valaki –, hozd elő nekem a Törvény régi tekercsét! Keresd meg benne a tolvajlásra vonatkozó részt!”
– Milyen jól utánzód! Akárcsak őt magát hallanám.
– Nos, Menelaosz, az a hitvány hájtömeg, odadöcögött a könyvespolchoz, és matatni kezdett a málladozó papirusztekercsek között. Szuszogó hangon felolvasott egy passzust Mózes Második Könyvéből. Ezt a részt senki sem ismerte. Az áll benne, hogy aki ünnepnapon betör szomszédja házába, halállal büntetendő, mivel nemcsak a szomszédját károsította meg, hanem az Urat is megbántotta. Az a bizonyos valaki az alábbi szavakkal bocsátotta el a küldöttséget: „Hallottátok a szót. És vajon az én törvénytekercsem tekintélye nem nagyobb-e a tiéteknél, tudós férfiak? Olvassátok el a címét. Nem Ezékiás király uralkodásának idejéből való-e? Nem vitte-e Egyiptomba az az óniás főpap, akinek egyenes ági leszármazottjától kaptam értékes ajándékként? Bizony, tartok tőle, hogy a gondatlan kezelés és a hanyag másolás folytán hiányosak a ti tekercseitek.” Ezek után a rendelet érvényben maradt. Senki sem meri hamisítással vádolni az illetőt, sem azt nem merészeli nyilvánosan felhozni a betörők védelmében, hogy az egyiptomiak kifosztása nem bűn, meg hogy az Úr keresztülhajította saruját Edom fölött, rabságra vetvén ezáltal az edomitákat.
– Testvér – mondta Joakim –, nagyon jó, hogy efféle gyerekes érvek nem hallatszanak. A mi tudós tanítómesterünk, Hillél arra intett bennünket, hogy tegyünk különbséget Istenünk különleges és általános parancsolatai között. Különleges parancsot kaptak őseink akkor, amikor az Úr elrendelte, hogy fosszák ki azokat, akik őket kirabolták és szolgaságba hajtották. De nem szörnyűség ezt úgy értelmezni, hogy manapság is nyugodt lélekkel szabad megcsalni és meglopni az egyiptomiakat? Az Edomra vonatkozó szöveget is hamisan, összefüggéseiből gyalázatosan kiszakítva idézik. Egyszer, valamikor évszázadokkal ezelőtt az Úr haragja felgerjedt Edom ellen, de ez nem jogosítja fel napjainkban a betörőket arra, hogy elvigyék edomita személyek értéktárgyait. Ami pedig a rendeletet illeti, majd elválik, meglesz-e az az elrettentő hatása, amelyet a szerzője remél tőle. De az újítás nem tetszik nekem. Inkább köveznék halálra a gazembereket a szombat megtörése miatt. Behatolni egy lezárt házba – kétségtelenül munka, mint ahogyan a harcolás is az. Harcolni pedig ünnepnapon szigorúan tilos. De hogy a tolvajokat száműzetésre ítéli az edomita, tűrhetetlennek találom.
– Mondd csak, Joakim testvér, miért nevezed őt edomitának? Hiszen te is jól tudod velem együtt, hogy bár Edomban született, éppoly kevéssé Ézsau ivadéka, mint jómagam.
– Azért nevezem edomitának, hogy ne legyek kénytelen tisztesebb névvel illetni. Igen, én is tudom, hogy nagyapját még gyermekkorában magukkal hurcolták bizonyos edomita rablók, akik megrohanták és kifosztották a filiszteusok földjén fekvő Askalont. A gyermek apja, aki a helybeliek által tisztelt ocsmány napisten papja volt, nem tudta megfizetni az igen nagy összegben megszabott váltságdíjat. Így hát a fiú ott maradt a rablóknál, és edomitaként nevelkedett fel. De ha csak afféle közönséges filiszteus gyerek volt, miért követeltek érte ekkora váltságdíjat? És amikor felnőtt, miért emelték őt oly magas polcra az edomiták? És később miért kereste kegyeit Makkabeus Alexandrosz Jannaiosz király? A gyerek apja az Isten Rabszolgája volt, de ez a kifejezés a filiszteusoknál általában valamely fogságba esett vagy odamenekült papi testület tagját jelölte. Állíthatod-e teljes bizonyossággal, hogy filiszteus volt? A damaszkuszi Nikolaosz azt írja, hogy ama bizonyos illetőnek az ősei betlehemi kálebiták voltak, és Esdrással együtt tértek vissza Babilóniából.
– A damaszkuszi Nikolaosz közismert hazudozó!
– Nikolaosz kiváló ügyvéd, s mint ilyen, lelkiismeretfurdalás nélkül csűri-csavarja az igazságot, de azt sohasem tapasztaltam nála, hogy történeti tényekkel mesterkedett volna. És lehetetlen-e, hogy az az ember valóban betlehemi kálebita, és atyái az Ocsmányság bál ványait szolgálták azokban az időkben, amikor kiestünk a kegyelem állapotából? Olyan valószínűtlen az a feltevés, hogy a makkabeusi háborúk idején a papok bálványaikkal a filiszteusok földjére menekültek, ahol szívesen fogadták őket?
Kleopasz kétkedően hümmögött:
– Bárhogyan történt is, rossz óra volt az, amelyben Alexandrosz Jannaiosz király barátságot kötött annak az embernek a nagyapjával, aki egymás után gyilkoltatta le a Makkabeus-ház utolsó férfi sarjait.
A két sógor egy darabig némán tűnődve forgatta elméjében a történteket. Azután Kleopasz szólalt meg ismét, mivel eszébe jutott Mariamménak, Heródes Makkabeus-vérből való feleségének halála:
– Ott voltam, amikor annak a bizonyos embernek a feleségét kivégezték. Ó, ki tudná leírni a szépségét! Egy hősi faj utolsó, ragyogó virága volt ő. Sáron rózsája dudva hozzá képest. De féreg tanyázott a vérében. Anyja, akit vele együtt ítéltek el, őrjöngve vádolta, hogy ledérsége pusztulásba sodorta mindkettőjüket. Tudom, némelyek szerint azért beszélt így Alexandra, mert azt remélte, hogy leánya becsülete árán megmentheti saját életét. De az én fülemben igaz csengésük volt szavainak. Sajnos, ezt kell mondanom! Mariamme túlságosan is dölyfösen viselkedett ahhoz, hogy ártatlannak lehessen őt tartani. Haj, Joakim, a házasságtörés olyan bűn, amelyre bocsánatot vagy mentséget nem lehet találni. Igaz, hogy Mariamme férjének lelkén szárad az asszony apjának, fivérének, nagybátyjának és tiszteletre méltó, megcsonkított nagyapjának halála. Meg aztán két ízben, mielőtt veszélyes útra indult, olyan parancsot hagyott hátra, hogy ha nem térne vissza, öljék meg a feleségét. De azért legyünk igazságosak hozzá. Sohasem emelt kezet Mariamméra, sohasem ripakodott rá, és az asszonynak kötelessége lett volna őt tisztelni, mint törvényes férjét és gyermekeinek apját. Egy asszony engedelmeskedjék a férjének, és maradjon hűséges annak ágyához, bármi sérelem érte. Mert legyen bár az asszonyok legjobbika, mégis csupán nő; ellenben a férje férfiember még akkor is, ha nemének legaljasabbjai közé tartozik.
– Szigorú törvény ez, és súlyos felelősséget ró az apára, amikor vőt szemel ki magának. Örülök, hogy engem nem terhel ilyen felelősség. Simonnak, a főpapnak a dolga lesz, hogy férjet keressen majd a leányomnak, Miriámnak.
– Simon minden hibája ellenére tiszta lelkiismerettel áll Isten s ember előtt. Biztos lehetsz afelől, hogy majdani vőd nem hoz szégyent a fejedre. No de eltértünk a tárgytól. Mariamme hűtlenségéről volt szó.
– Némelyek szerint az edomita nagyon szerette. Még az a gondolat is elviselhetetlen volt számára, hogy más férfi ölelje, amikor maga már nem él. Ezért adott – úgymond – olyan parancsot, hogy miután ő meghalt, öljék meg a feleségét is. Sokan emlegetik, milyen különös módon gyászolta Mariammét. Sőt egy undorító históriát is mesélnek, amely szerint mirhában tartósította a holttestet, hogy megbecstelenítse. Azt azonban elfelejtik, hogy éppoly nagy fájdalmat mutatott akkor is, amikor Mariamme fivére a Jerikói fürdőben lelte halálát. Hivatalosan véletlen szerencsétlenségnek nyilvánították az esetet, de mi tudjuk, hogy az áldozatot az ő egyenes parancsára fojtották vízbe. Azért színlelt őrjöngő fájdalmat, hogy egyfelől kiengesztelje a halott szellemét, másfelől elaltassa a közvélemény gyanakvását. Sohasem szerette a feleségét. Csak azért vette el, hogy hasznot húzzon abból a népszerűségből, amely oly régóta övezte a Makkabeusokat Izraelben. A Makkabeus-ivadékokat azután egymás után eltette láb alól, végül könyörtelen hidegvérrel pusztította el a tulajdon feleségét. És – jegyezd meg szavaimat – éppúgy végez majd azokkal a csinos fiúkkal is, akiket Mariamme szült neki, és akik iránt oly nagy atyai szeretetet színlel.
– Megjegyzem a szavaidat, de mégsem tudom elhinni, hogy képes lenne megölni saját fiait csak azért, mert Makkabeus volt az anyjuk. És mellesleg szólva: ha nem szerette feleségét szenvedélyesen, miért akarta, hogy halála esetén öljék meg az asszonyt?
– Gondolom, attól félt, hogy Mariamme férjhez megy valamelyik ellenségéhez, és új dinasztiát alapít. Elviselhetetlennek érezte azt a gondolatot, hogy ne az ő ágyékából származó ivadékok uralkodjanak Izrael fölött legalább annyi nemzedéken keresztül, mint Dávid sarjai.
– No de akkor miért gondolod, hogy meg akarja gyilkoltatni Mariamme fiait? Talán kételkedik benne, hogy ő az apjuk? De hiszen erősen hasonlítanak rá.
– Azok nem számítanak előtte semmit. Gyűlöli őket, mert tudja, hogy titokban azt mondjuk róluk: „Legalább az anyjuk révén előkelő születésűek.” De vannak más fiai is. Ne feledkezz meg a legidősebbikről, Antipatroszról, akit a trónra kiszemelt. Miatta kellett Mariamménak meghalnia, és miatta követik majd őt a halálba a fiai. Ne kicsinyeljük le Antipatrosz esélyeit. Könnyen megeshet, hogy apja egy napon társuralkodónak teszi meg, egyiptomi módra.
– Egészen megfeledkeztem róla. Ugyan miféle ember?
– Behatóan érdeklődtem felőle, és nem állíthatom, hogy akár egyetlen rossz szót is hallottam azoktól, akik jól ismerik. Az a híre, hogy megfontolt, nemes lelkű, távol áll tőle a becsvágy meg a rosszindulat, mindig pontosan fizet, gondosan betartja a Törvény rendelkezéseit, ráadásul remek vadász, aki sok-sok sivatagi struccot, antilopot elejtett már. Mindazonáltal könnyen lehetséges, hogy valamennyi jó tulajdonsága ellenére sem különb az apjánál. Talán éppoly képmutató, alakoskodó, amióta csak szandált visel a lábán. De elég most ennyi. Legsötétebb sejtelmeimet nem akarom neked elmondani addig, amíg annak a bizonyos valakinek a tervei meg nem érlelődnek. Ha olyan híreket hallasz majd, hogy Mariamme fiai már nincsenek az élők sorában, jöjj el ismét a házamba, és újabb jövendölést mondok neked. Addig érd be egy utalással, amelyből megértheted aggodalmaim okát. Emlékszel-e még a dórai aranyfétis történetére?
Kleopasz mosolygott.
Ez a színaranyból készült, valószínűleg egy régi egyiptomi ötvösműhelyből származó, belül üres fétis vadszamár fejet ábrázolt. Szemét vörös drágakőből csiszolta, fogát elefántcsontból faragta a mester. A fétist háborúban zsákmányolta Alexandrosz Jannaiosz király az edomitáktól Dóra vagy Adorajim városában, Hebron közelében. (Mialatt ugyanis a zsidók fogságban voltak, az edomiták elfoglalták régi területeiket Dél-Judeában.) Nagy becsben tartották ezt a fétist, amelyet Nimród halotti maszkjának neveztek. Miután diadalmas menetben Jeruzsálembe vitték, egy Zabidosz nevű edomita, aki úgy tett, mintha áruló lenne, Alexandrosz Jannaiosz elé járult, s azt mondta neki:
– Nyilván nem tudod, milyen szerencsés fogást csináltál. Ennek a maszknak a segítségével végképp és teljesen legyőzheted Közit, más nevén Nimródot, Dóra ocsmány istenségét, s kiűzheted őt az egész vidékről.
– Hogyan? – kérdezte Alexandrosz, aki főpap és király volt egy személyben.
– Bizonyos varázsigékkel erre a hegyre lehet csalogatni a Gonoszt.
– Az ilyesmit tiltja a Törvény.
– Én meg tudom csinálni úgy, hogy a Törvényen nem esik csorba.
Alexandrosz beleegyezett, de csak akkor, amikor Zabidosz vállalta, hogy a szükséges varázsigéket a templomkörzeten kívül fogja elmondani, a Jebuzeusok Völgyében, amelyet a Sajtárusok Völgyének is neveznek.
Zabidosz levette az arany maszkot a Szép Kapuról, amelyre fel volt tűzve, sötét színű takaróba burkolta, s a batyut felrakta a városfal egyik magasan kiugró párkányára. A bámészkodó kíváncsiakat figyelmeztette:
– Ha kedves az életetek, tartsátok távol magatokat ettől az átokkal sújtott hadizsákmánytól!
Azután tetőtől talpig fehérbe öltözött, leereszkedett a völgybe, és annak alján megállott. Nem volt vele senki. Fejére kerek farámát helyezett, amelyben egymástól egyforma távolságban tizenöt gyertya égett, színes ablakú lámpásokban. A rámának volt egy belső gyűrűje is, abban öt fáklya lobogott. Zabidosz ezzel a fakerettel a fején lassú táncba kezdett, különféle mértani alakzatokat írva le; közben fennhangon áldotta Jehova nevét, majd felszólította Dóra istenét, hogy siessen Jeruzsálembe, s ott engedelmesen hódoljon törvényes urának, Izrael istenének. A városfalakról meg a hegyoldalról rengeteg zsidó figyelte, mit művel Zabidosz, de közelebb nem merészkedtek, s egyetlen hangot sem hallattak, nehogy megtörjék a varázslat erejét. A sötét, holdtalan. éjszakában megbűvölten nézték a völgy mélyén fel-fel villanó pici fények játékát. Zabidosz hol spirál alakban forgott, hol ellipszist írt le, hol meg nyolcszögletű idomot formált lassú tánclépéseivel. Egyszerre éles kiáltást hallatott: a kétségbeesés vagy a borzalom hangját; a fények abban a pillanatban kialudtak, és tüstént utána hátborzongató jajveszékelés verte fel a csöndet.
Senki sem tudta, mi történt. Némelyek úgy vélték, hogy Zabidoszt vakmerőségéért halálra sújtotta Jehova. Mások éppen az ellenkezőjét állították: Zabidosznak igenis sikerült a varázslat, és amit hallottak, az a dórai förtelmes isten halálkiáltása volt. De senki sem mert leereszkedni a völgybe, hogy megállapítsa, mi történt valójában. Megvárták a hajnalt. Akkor lementek, és megtalálták a fakeretet a gyertyákkal, mellette szép rendben összehajtogatva azt a fehér ruhát, amelyet Zabidosz viselt – de semmi egyebet nem láttak. Később a király egyik szolgája felment a falakra, hogy a kiugró párkányról levegye a batyut, és a benne levő aranymaszkot újra felerősítse a Szép Kapura. De amikor kibontotta a bugyrot, nem talált benne mást, csupán egy vörös agyag göröngyöt, amilyet az edomiták kézjegy gyanánt szoktak használni. A maszk soha többé nem került elő.
– Hát igen, vakmerő fickó volt az a gazember – mondta Kleopasz. – De ez már régi história. Nemigen bánt engem, hogy egy arany szamárfej hiányzik a templomi kincsek közül.
– Meggyőződésem – jelentette ki nyomatékosan Joakim –, hogy a maszk az edomita birtokában van. Zabidosz családjától kapta meg, amikor feleségül vette a Dórából való Dóriszt. Azt hiszem, gonosz dolgokat akar művelni vele, Nimród nevében. Egyébiránt tévedsz, ha közönséges szamárfejnek gondolod azt a maszkot. A háziszamárra annyi terhet rakhatsz, amennyit akarsz, és ütlegelheted kedvedre. De aki ugyanezt merné tenni egy vadszamárral, az vagy bolond, vagy Sámsonnak kell lennie. A vadszamár megöli az embert, ahogyan az már gyakran bebizonyosodott a cirkuszi arénában, amikor hadifoglyoknak kellett vele viaskodniuk. Gyors, mint a fecske, alattomos, mint az ikneumon: az egyiptomi fáraómacska, és vérengző, mint az arab haramiák.
– De kicsoda vagy micsoda az a Nimród? Amelyikről én tudok, az Kus fia volt, és legalább kétezer éve halott.
– Beszennyezném a számat, ha elmondanám neked, kinek és minek tartják őt az edomiták. De elhiheted, hogy olyan hatalom, amellyel számolni kell. Annyit azonban te is tudsz, ugye, hogy Nimród háromszázhatvanöt harcosa élén üldözte Ábrahámot, mert az nem akart hamis isteneknek hódolni? Nos, attól félek, az a bizonyos valaki Nimród nevében ugyanazon okból fogja üldözni Izraelt.
– A mi Urunk Istenünk óvjon meg attól! – riadozott Kleopasz.
Heródes Rómába vitte Mariammétől született fiait. Augustus császár palotájában helyezte el őket, fejedelmi bőkezűséggel ellátta pénzzel, és zsidó nevelőket hagyott mellettük. Az utóbbiak becsületes, jó szándékú, ortodox nézeteket valló emberek voltak ugyan, de – és Heródes főként azért szemelte ki éppen őket – hiányzott belőlük az erély és a tekintély. Valószínűleg az volt a király titkos célja, hogy fiai kedveljék meg a római ifjúság feslett erkölcseit, maguk is kicsapongó életmódot folytassanak, és ily módon megcsúfolva Izrael törvényeit, önmagukat romlásba taszítsák. Amikor pár esztendő elteltével Heródes megbizonyosodott afelől, hogy fiai teljes mértékben romanizálódtak, hazarendelte, és Jeruzsálemben szigorú vallási fegyelem alá helyezte őket. Egyiküket összeházasította Salóme nevű nővére leányával, a másikat Arkhelaosznak, Kappadokia jelentéktelen királyának a leányával. Mindkét fiatalember elégedetlen volt a házasságával, végtelenül unta a héber szent iratok kényszerű tanulmányozását, a komor és terjengős ájtatosságokat, a bosszantó formaságokat, a Törvény evésre, ivásra, szórakozásra vonatkozó megszorításait, a szombatnap megünneplésének egyhangúságát. A ravasz Heródesnek arra is volt gondja, hogy fiai a palotai személyzettől meghalljanak egyet-mást olyan eseményekről, amelyeket addig eltitkoltak előlük. Azt akarta ily módon elérni, hogy meggyűlöljék őt, anyjuk és rokonaik gyilkosát. Az idősebbik fiúnak, Alexandrosznak besúgták, hogy azok a pompás ruhák és gyönyörű ékszerek, amelyeket apjuk új feleségei viselnek, valamikor az édesanyjáé voltak, így hát azoknak ő a törvényes örököse. A fiatalabbiknak, Arisztobulosznak pedig azt a gondolatot sugalmazták, hogy becstelennek érezze magát, amiért feleségül vette annak a Salóménak a leányát, akinek vádaskodásaira kivégezték az anyját. Heródes hosszú ideig az elnéző apa szerepét játszotta, s úgy tett, mintha észre sem venné, hogy fiai felgerjedt gyűlöletükben egyre kihívóbban viselkednek. Várt, amíg még tovább merészkednek, és megérlelődik bennük az az elhatározás, hogy megtorolják anyjuk erőszakos halálát.
Akkoriban történt, hogy Heródes elutazott Kisázsiába, s ott meglátogatta Agrippát, régi barátját, az actiumi csata győzelmes hadvezérét, Augustus császár után a leghatalmasabb embert az egész birodalomban. Agrippa akkoriban a keleti haderők főparancsnoka volt, de már elhatározta, hogy lemond tisztségéről. Heródes arra kérte, hogy bizonyos ión városokban letelepedett zsidó kereskedőknek adja vissza régi kiváltságaikat, amelyeket a görög polgári hatóságok megtagadtak tőlük. Ezek között három privilégium volt a legfontosabb: hogy az ottani zsidók szabadon, az ősöktől örökölt formák szerint gyakorolhassák vallásukat; adományokat küldhessenek a jeruzsálemi Templomnak; ne kelljen katonai szolgálatot teljesíteniük. Agrippa őszintén megköszönte Heródesnek, hogy felhívta figyelmét a visszásságokra, megerősítette a kereskedők privilégiumait, és Rómába küldött jelentésében elítélő szavakkal ecsetelte a görögök arcátlan rosszindulatát. Amikor Heródes a jó hírrel visszaérkezett Jeruzsálembe, és ebből az alkalomból az évi adók negyedrészét elengedte, a vezető pozíciókat betöltő zsidók minden elképzelhető boldogságot kívántak neki. Most az egyszer őszintén.
Távollétében Arisztobulosz és Alexandrosz egyre nagyobb gyűlölettel gondolt rá. Most már egészen nyíltan hangoztatták, hogy Rómába mennek, és vádat emelnek ellene a császárnál, amiért hamis tanúvallomásokat koholtatott, s azok alapján kivégeztette ártatlan anyjukat. Sokat emlegették a kappadokiai Arkhelaoszt mint olyan valakit, aki majd támogatja ügyüket, és segítséget nyújt jogaik érvényesítésében. Mindezt oly nyíltan beszélték, hogy a közvélemény nem is nagyon hibáztathatta Heródest, amikor az legidősebb fiát, Antipatroszt – akinek nem Mariamme volt az anyja – fogadta kegyeibe, mintegy figyelmeztetve fiait: ha nem viselkednek jobban, könnyen kitagadás lehet osztályrészük. Antipatrosz addig ki volt tiltva Jeruzsálemből; csak azokra az ünnepekre mehetett fel a városba, amelyeken az egyheti utazási távolságon belül lakó zsidóknak részt illett venniük. Megjelenése a palotában keserű haragra gerjesztette a két királyfit. Állandóan sértegették, gorombáskodtak vele, Antipatrosz azonban tűrte támadásaikat, és magára erőltetett higgadtságával elérte, hogy Heródes a nyilvánosság előtt megdicsérte türelméért. Antipatrosz meglett férfi volt már, szokásai végleg kialakultak, jelleme feddhetetlenné formálódott; mivel azonban az alexandriai zsidó kolóniában nevelkedett, nem a legtisztább attikai görög nyelvet beszélte, a latint meg úgy kerékbe törte, mint a barbárok. Egy díszlakomán Alexandrosz ismét beléje lövöldözte gúnyjának mérgezett nyilait, elmondván őt faragatlan vidéki tuskónak, akinek fogalma sincs a világ dolgairól. Heródes erre nyájasan megjegyezte, hogy hozzásegíti Antipatroszt e fogyatékosságok leküzdéséhez: rövid időn belül elküldi Rómába, ott majd csiszolt modorú, művelt embert faragnak belőle. És ha visszatér onnan – fűzte hozzá –, talán Alexandrosz is jobb véleménnyel lesz róla.
Valóban el is küldte Antipatroszt Rómába, Agrippa védőszárnyai alá. Antipatrosz kedvező benyomást keltett a császári családban, nem úgy, mint annak idején két féltestvére. Heródesnek már az apja megkapta a római polgárjogot, így Antipatrosz a harmadik nemzedék jogán mondhatta magát római polgárnak. Ezért Augustus kinevelte egy szövetséges lovasezred parancsnokává. A kinevezés nem jelentett üres rangot; Antipatroszról rövidesen az a vélemény alakult ki, hogy erélyes és tehetséges tiszt. Amikor sikereinek híre eljutott Jeruzsálembe, Alexandrosz féltékenységében szenvedélyes kifakadásokra ragadtatta magát anyósa, Salóme jelenlétében, aki mindent visszamondott Heródesnek. A király szigorúan figyelmeztette Alexandroszt. Nagyon elégedetlen – úgymond – Alexandrosz és Arisztobulosz magaviseletével. Eddig türelemmel viseltetett irányukban, anyai ági őseik iránti tiszteletből; ha azonban sürgősen nem térnek jó útra, kénytelen lesz végrendeletét megváltoztatni – legidősebb fivérük javára.
Alexandrosz mérget szerzett be, állítólag azért, hogy elpusztítsa apját, mielőtt az megváltoztatná végrendeletét. De nem bizonyos, hogy valóban azért vásárolta. Éberen leskelődő kémek ellopták tőle a mérget. Heródes mind Alexandroszt, mind Arisztobuloszt Rómába vitte, tanúk kíséretében, és bevádolta őket Augustusnál, hogy apjuk életére törtek.
A két herceg ügye merőben reménytelennek tűnt. A császár hosszú ideje lekötelezettje volt Heródesnek, aki a közel-keleti béke fenntartásában mindig lojálisan támogatta őt. Ezért hajlott arra, hogy a testvérekre kimondja a halálos ítéletet. Csakhogy a császár nővére, Octavia, Marcus Antonius özvegye, aki római tartózkodásuk idején megkedvelte őket, a védelmükre kelt. És nem volt egyedül, mert melléje álltak bizonyos befolyásos szenátorok is, akik segélykérő leveleket kaptak a kappadokiai Arkhelaosztól.
Augustus úgy nyilatkozott, hogy a bizonyíték nem perdöntő erejű. Véleményét ekképpen foglalta össze:
– Kedves Heródesem, a mérgezők titokban dolgoznak. Nem kürtölik világgá szándékukat, márpedig, mint hallottam, a te fiaid így cselekedtek. Véleményem szerint Alexandrosz és Arisztobulosz vásott gyerekek módjára viselkedtek, nem pedig megrögzött bűnözőkként. Egyszerűen arról van szó, hogy irigykednek a bátyjukra, aki okosságával és szerénységével megbecsülést szerzett magának. Erről jut eszembe: tudomásukra kell hozni, hogy az én drága nővéremmel, Octaviával együtt ő is kegyelmet kért számukra, őszinte jóakarattal van irántuk, ahogyan azt egy idősebb testvértől el lehet várni. Bízom benne, hogy méltatlan féltékenykedésüket a hála és a csodálat érzése váltja majd fel. Nincs szívem halálra ítélni őket, hiszen magam is oly sok családi nyomorúságot szenvedtem el, és oly sok fiatalembert láttam már, akik töredelmesen megbánták vétkeiket, s jó útra tértek.
Mihelyt a hercegek feje felől elmúlt a veszély, keserűen gondoltak arra, hogy Antipatrosz látta megaláztatásukat, és fogcsikorgatva fogadták gratulációját. Pedig valóban az volt az igazság, hogy a nemes lelkű Antipatrosz nem kívánta a trónt féltestvérei élete árán. Alexandrosz és Arisztobulosz azonban – ki mint él, úgy ítél – képmutatónak tartották, aki csak azért kért számukra kegyelmet, hogy elterelje magáról a gyanút.
Valamennyien visszahajóztak Júdeába. Heródes összehívta a vezető embereket, és informálta őket a történtekről Majd a szintén jelenlevő Antipatrosz nagy zavarára az alábbiakat mondotta:
– A császár kegyesen megengedte, hogy magam válasszam meg utódomat. Szívem szerint Alexandroszt és Arisztobuloszt, a szerencsétlen sorsú Mariammétól született fiaimat tenném meg országom trónörököseinek, hiszen ők a Makkabeusok királyi véréből származnak, ama dicső hősök ivadékai, akik Izrael számára kivívták a szabadságot, amelyet én az Úr kegyelméből a legnagyobb veszedelem éveiben is meg tudtam őrizni nektek és gyermekeiteknek. Sajnos, ők még nem bizonyultak méltónak Izrael kormányzására. Ha korábbi végrendeletem érvényben maradna, s ma éjjel lelkemet elszólítaná az Úr, nyomorultul halnék meg, abban a tudatban, hogy pár hónap alatt semmivé válik majd mindaz, amit megalkottam. Ezek a fiaim nem értik meg, hogy híven meg kell tartani a Törvényt. És ami kifogásolható egy magánember magatartásában, ötszörte súlyosabb vétek egy királyéban, akitől nagy tömegek várnak irányítást. Úgy döntöttem tehát, hogy nemes lelkű és jámbor életű fiamat, Antipatroszt nevezem ki utódomul. De az ő halála után közösen Alexandrosz és Arisztobulosz uralkodjanak, még akkor is, ha Antipatrosz fiákat hagyna maga után. Ám csak abban az esetben léphetnek trónra, amennyiben ti méltónak ítélitek őket az uralkodásra. Ha pedig közületek bárkinek oka van kifogást emelni elhatározásom ellen, remélem, most mindjárt bátran elmondja a véleményét, még mielőtt írásba foglaltatom és lepecsételem új végrendeletemet.
Senki sem mert ellenvéleményt nyilvánítani. Nem fért hozzá kétség, hogy a három testvér közül Antipatrosz a legalkalmasabb, és azonfelül mégiscsak ő Heródes legidősebb fia.
Antipatrosz felállt, és röviden megköszönte atyjának, hogy ilyen jó véleménnyel van róla; a maga részéről igyekezni fog továbbra is méltónak bizonyulni a kitüntető kegyre; reméli azonban, hogy még sok-sok évig nem lesz királykoronázás Jeruzsálemben. Beszédét így fejezte be:
– Ha úgy fordulna a dolog, atyám, hogy testvéreim magaviselete tetszésedre változnék meg (mert meggyőződésem szerint szívük mélyén nemesebb emberek, mint amilyeneknek meggondolatlan szavaik feltüntetik őket), nem fogom zokon venni, ha nekik hagyod örökül anyai őseik trónusát. Sőt, örülni fogok a boldogságuknak, hiszen mindhárman egy apa fiai vagyunk, és a testvéri szeretet természetes kötelékei fűznek minket egymáshoz. Csupán egy szerény kérésem volna, amelyért senki sem hibáztathat, mivel Istenünk azt parancsolja, hogy éppúgy tiszteljem anyámat, mint atyámat. Kérlek, fogadd ismét kegyedbe anyámat, Dóriszt, akit eltávolítottal magadtól, amikor feleségül vetted Mariammét. Addig is, azóta is mindig hűséges volt hozzád, és bár pártfogó gondoskodásodat megvontad tőle, egyetlen panaszos szó sem hangzott el ajkáról e sok esztendő alatt.
Heródes szívesen teljesítette a kérelmet. Ott mindjárt rendeletet diktált, amelyben Dóriszt visszahelyezte korábbi jogaiba, és az okmányt azonnal alá is írta.
Alexandrosz és Arisztobulosz nem várt szövetségesre leltek nagynénjükben, Salóméban. Salóme beleszeretett egy Szüllaiosz nevű arab kiskirályba, de Heródes kijelentette, hogy csak akkor engedi meg a házasságkötést, ha a férfi körülmetélkedik. Szüllaiosz váltig kérlelte, tekintsen el ettől a rítustól, mert őt a népe halálra kövezné, ha körülmetéltetné magát. Heródes azonban nem adhatta nővérét egy körülmetéletlen pogány hoz, mivel egy ilyen házasság gyengítette volna pozícióját a zsidók között. Így hát inkább vállalta a viszálykodást Salóméval és Szüllaiosszal. Salóme valósággal őrjöngött dühében. Aligha volna érdemes kibogozgatni az egymást követő palotai intrikák és ellenintrikák szálait, amelyeknek szövögetésébe Heródes asszonyai közül is többen belekeveredtek. Salóménak végül is sikerült befeketítenie Heródest Rómában, mégpedig kedvesének, Szüllaiosznak, valamint azoknak a befolyásos iónoknak segítségével, akiket Heródes a zsidó kereskedők ügyével kapcsolatban megsértett.
A dolog azzal kezdődött, hogy feltüzelték Heródest: küldjön kisebb büntető expedíciót Arábiába, ahol Szüllaiosz – aki nagy összegekkel tartozott neki – rablóbandáknak adott menedéket; ezek a csoportok az ő támogatásával fosztogatták Heródes határszéli falvait. A hadjárat sikerrel járt; a rablókat elfogták, a tartozást behajtották. Mintegy huszonöt arab elesett a csatározásokban. Szüllaiosz Rómába menekült, és panaszt tett Augustusnál, hogy Heródes hatalmas hadsereg élén betört Arábiába, amelyet teljes egészében le akar igázni.
– Kétezerötszáz vezető polgárunkat pusztította már el – sopánkodott Szüllaiosz –, és mérhetetlen mennyiségű értéket hurcolt el.
Augustus valahogy elhitte ezt a képtelenséget, és éles hangú levélben közölte Heródessel: „Mostantól fogva alattvalómnak tekintsed magad, mert barátom nem vagy többé.” Egyetlen kiskirálynak sem volt szabad ugyanis támadó háborút indítania a császár külön engedélye nélkül. Augustus levelének tartalma kiszivárgott, és az az általános vélemény alakult ki, hogy Heródes trónja ingadozik. Ekkor Salóme segítségével Alexandrosz és Arisztobulosz megvesztegette Heródes két testőrét, hogy gyilkolják meg urukat, amikor az a pusztában vadászik, de oly módon, mintha véletlen baleset történne. Szóbeli ígéretet kaptak a szadduceus párt vezetőitől, hogy Heródes hirtelen halála esetén támogatni fogják trónigényüket. Végül megegyeztek az Alexandreion-erőd parancsnokával, aki megígérte: mihelyt kipattan a szerencsétlenség híre, ideiglenesen menedéket nyújt nekik. Heródes azonban még idejében értesült az ellene tervezett merényletről – éppen Salóme révén. Az asszony hirtelen rádöbbent saját meggondolatlanságára, és arra, hogy Szüllaiosz nem szerette igazán. Biztosította Heródest: tulajdonképpen az ő érdekében cselekedett, amikor rávette ellenségeit, hogy idejekorán mutassák ki a foguk fehérét. Ha Heródes elmegy Rómába, könnyen vissza tudja nyerni a császár bizalmát, hiszen mielőtt katonáit Szüllaiosz ellen küldte, előrelátóan megszerezte a legközelebbi császári hatóság hozzájárulását; neki, Salóménak tudomása van erről.
Heródes haladéktalanul elutazott Rómába, és tisztázta magát Augustus előtt. A császár mentegetőzött, amiért kételkedett benne, és elrendelte, hogy állítsák Szüllaioszt bíróság elé, mert megbontotta a birodalom békéjét, összeesküvést szőtt Heródes élete ellen, és hamisan esküdött. Heródes ügyvédei a bírósági tárgyalás elhalasztását kérték addig, amíg Szüllaioszt őrizet alatt Antiochiába szállítják, ahol Saturninus, Szíria főkormányzója majd eldönti, hogy az Arábiában zsákmányolt pénz fedezi-e Heródes követelését. Augustus teljesítette a kérést, és Szüllaioszt azonnal útnak indították Antiochia felé.
Heródes azután jelentette a császárnak Alexandrosz és Arisztobulosz újabb gyilkossági kísérletét, és azzal is megvádolta őket, hogy az egész arábiai összeesküvés mozgatói voltak. Augustus, szívesen engedélyezte, hogy a testvéreket mint apagyilkosokat halálra ítélje.
Kleopasz ekkor ismét meglátogatta Joákiníot Kochebában. A tarlón talált rá sógorára, aki a kévék behordását ellenőrizte.
– Meghívtál, hát eljöttem, Joakim testvér.
– Isten hozott. De nem értem, miféle meghívásról beszélsz. Nem küldtem én neked meghívót.
– Annak idején azt mondtad nekem, hogy amikor egy bizonyos valakinek a két fia már nem él, látogassalak meg. Nos, a két fiút három nappal ezelőtt megfojtották Szamáriában. A játék véget ért. A damaszkuszi Nikolaosz volt a vádló, és Antipatroszt hallgatták ki tanúként a két gyilkos testőrrel kapcsolatban, akiknek vallomásait megszerezte. Mondd el hát a jóslatodat!
– Ez rossz hír!
– Miért? Gonosz emberek voltak, haláluk híre tehát jó hír.
– Rossz hír, ha mondom. Mert a múlt éjjel álmomban láttam villogni Zabidosz lámpásait, és hallottam pogány varázsigéit, de odabent, a Templom udvaraiban énekelte. Láttam szentségtörést, istenkáromlást, bálványimádást, három iszonytató banyát vihogva tombolni az áldott Szentélyben, úgyhogy Izrael egész gyülekezete meg volt gyalázva... A mi Urunk Istenünk oltalmazza meg az ő szolgáját, Izraelt mindazoktól, akik a vesztére törnek!
– Te előre láttad Alexandrosz és Arisztobulosz halálát, meg azt is, hogy Antipatrosz lesz a trónörökös. Most mit látsz a jövendőben?
– Felelj nekem egy kérdésre, és megkapod a választ. Nem olyan talányos fejtörő, mint amilyenekkel hajdanában Salamon király meg a türoszi Hirám szórakoztatták egymást, hanem egészen egyszerű kérdés. Miért tanúsított Heródes oly nagy előzékenységet a rodosziak iránt, újjáépítve undok Napistenüknek, Apollónnak a templomát; és Kosz lakossága iránt, amely sziget szintén Apollón szent helye; és a bérütoszi, türoszi, szidóni föníciaiak iránt; és a spártaiak, a lükiaiak, a szamosziak, a müsziaiak iránt, akik ilyen vagy olyan néven ugyanazt a fortéimét imádják? Miért vette rá nagy ajándékokkal az éliszieket, hogy adományozzák neki az olümpiai játékok örökös elnöke címet?
– Nem tudom megmagyarázni, miért tette ezeket a dolgokat. Csak elítélni tudom, mert meg vagyon írva: „Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem.”

Ötödik fejezet
MIKÁL ÖRÖKÖSNŐJE

Miután Heródes megdöntötte elődjét, Makkabeus Antigonosz királyt, először egy merőben ismeretlen babilóniai zsidót emelt a főpapi tisztségbe, akinek Ananél volt a neve, és Cádók házából származott. Hamarosan azonban elcsapta, és Mariamme testvérét, a Makkabeus-család egyik tagját ültette helyébe, aki tizenhét esztendős volt mindössze. A tömeg lelkesedése nem ismert határt, amikor ez a gyermekember a főpapi szertartásokat végezte a sátoros ünnepen. A nagy lelkesedés azonban halálos ítéletét pecsételte meg. Egy este a Jerikói nyilvános fürdőben Heródes udvaroncai két csapatra oszolva vidám alábukási versenyt rendeztek; a gyanútlan ifjú is csatlakozott hozzájuk, s hogy, hogy nem – vízbe fulladt. Ismét Ananél lett a főpap, de nem sokáig. Utána egymást váltogatták a főpapok, míglen Heródes úgy gondolta, hogy Simon, Boéthosz fia lesz a legalkalmasabb e tisztség betöltésére.
Simon Alexandriában született, s bár levita volt, nem származott főpapi családból. Alacsony termetű, okos, szerény, egyenes gondolkodású idealista volt, Alexandria egyik legbecsületesebb tudósa, akiről úgy tudták, hogy vallási dolgokban nincsenek előítéletei. Heródes egyszer megbízta, hogy vizsgálja át egy bizonyos papjelölt családfáját, akinek családja már több nemzedék óta Armeniában lakott. Simon lelkiismeretesen feltárta jelentésében a családfában talált hézagokat, mit sem törődve azzal, hogy az aspiránsnak számos rokona ült a szanhedrinben, s így az ő genealógiájuk is hézagossá vált. Ε szanhedrin-tagok között volt néhány, aki erősen kifogásolta Heródes származását. Simon előzékenyen vállalkozott arra, hogy bebizonyítsa, miszerint a király családja messze előkelőbb, mint azt ő maga gondolná. Heródes úgy vélte, hogy Simon képességeihez Alexandria kicsi. Elterjesztette magáról, hogy halálosan szerelmes Simon leányába, nem tud nélküle élni. De hogyan vehetné feleségül – kérdezte fivérétől, Ferorastól –, ha az apját nem emeli magas méltóságra, hogy többi felesége ne nézhesse le szíve választottját? Így aztán letette az akkori főpapot, a cádokita Jésuát, és Simont nevezte ki a helyébe. Simon leánya történetesen csinos volt, s így a világ elhitte, hogy a kinevezés a királyi házasság előjátéka. Senki sem sejtette, hogy Heródes elhatározása mögött másfajta szándék lappang.
A király tisztelettel és nagylelkűen bánt Simonnal, és az hűséges odaadással szolgálta, mivel végtelenül nagy hálával viseltetett iránta. A főpap a Kanthera-családból származott; ez a név a skarabeusbogarat jelenti, amely Egyiptomban a halhatatlanság szimbóluma, ősei tulajdonképpen farizeusok voltak, de a görög filozófia annyira átitatta őket, hogy az eredeti héber szent iratokat csupán egy barbár korszak furcsa maradványainak tekintették. A Törvény előírásait pontosan megtartották ugyan, de csak azért, mivel ily módon akarták emlékeztetni a felvilágosulatlan tömegeket arra, hogy „az Úr félelme a bölcsesség kezdete”. Vagyis úgy gondolták, hogy az összhang még egy barbár vallásban is jobb az ateista anarchiánál vagy az egymással versengő kultuszok marakodásánál. Leikük mélyén sajnálkoztak a zsidók konzervatív felfogásán, amely szerint Jehova egyedüli, magányos isten, nincs kapcsolata semmiféle más istennel, és népe az egyetlen, a választott nép. Ez a merev nézet megvetést vagy féltékenységet támasztott az idegenekben aszerint, hogy a zsidóság sorsa hanyatló vagy felfelé ívelő tendenciát mutatott.
A Kanthera-család számára Jehova csupán az olümposzi Zeusz különleges, helyi jellegű változata volt. És szívből kívánták, hogy megszűnjenek mindazok a különbségek, amelyek Jehovát elválasztják Zeusztól, illetve a neki megfelelő római, egyiptomi, szíriai, perzsiai és indiai istenségektől, mert akkor a világ népei békességben élnének egymással. Isten-koncepciójuk oly nagyvonalú és elvont volt, hogy hozzá képest Jehova nem látszott többnek holmi törzsi démonnál. A zsidóknak – úgymond – valahogy közös alapra kellene jutniuk a szomszédos görögökkel. Ó de hát a görögök még meglett korukban is annyira gyerekesek, mókázó kedvűek és tiszteletlenek! A zsidók pedig már gyermekkorukban olyan komolyak, öregesek és ájtatoskodók! Ha másként lehetne, milyen boldog lenne mindenki! Meg kellene engedni a fiataloknak, hogy kedvükre élvezzék az életet, és népies módon képzeljék el az isteneket és istennőket, mint sudár termetű, ragyogó arcú, természetfölötti erővel rendelkező, ugyanakkor nagy emberi szenvedélyeket is érző férfiakat és nőket, akik konok szeszélyeikkel gyötrik az emberiséget meg egymást is. Később, amikor már felnőttekké válnak, fokozatosan be kellene avatni őket az ősi mítoszok erkölcsi és történelmi értelmébe, míg végül idős korukban megtudnák, hogy az istenek és istennők csupán metaforák, hogy Isten nem más, mint a fizikai természet fölött álló halhatatlan bölcsesség, válasz minden elképzelhető kérdésre.
Hillél tanítását követték, aki a fő tör vény szék egyik társelnöke és korának legnagyobb tiszteletben álló teológusa volt. Hillél azt tartotta, hogy a Szentírást képletesen kell értelmezni, mivel alig akad benne olyan szövegrész, amely pontosan azt jelentené, amit a szavak kifejezni látszanak. Így például a „szemet szemért, fogat fogért” ősi törvény nem azt jelenti, amit a barbár törvénykódexekben – vagyis hogyha valaki (akár véletlenül is) kiveri szomszédja szemét, akkor az övét is ki kell verni; vagy ha kiüti szomszédja fogát, akkor büntetésből neki is ugyanazt kell elszenvednie.
– Az elveszett szemet vagy fogat nem pótolja, ha a tettes szemét vagy fogát kiverik – jelentette ki Hillél. – Az Úr az ő bölcsességében úgy rendelte el, hogy a sérelmet szenvedett személyt a kárnak megfelelően, pénzzel, jószággal vagy földdel kell kárpótolni.
Simon nem volt teljesen olyan, mint nemzetségének többi tagja. Abban egyetértett velük, hogy – elméletileg – Homérosz és Hésziodosz műveit istenektől ihletett vallási szövegeknek lehet tekinteni, amelyek éppúgy megfelelnek céljuknak, mint Mózes könyvei; hiszen egy igazi filozófus bármilyen szögre felakaszthatja a maga szürke köpeny egét. Ugyanakkor azonban azt is vallotta, hogy gyakorlatilag a zsidó szent iratoknak, főleg a prófétai könyveknek, van egy óriási előnyük: fenntartják a jövőbe vetett hitet s az emberiség tökéletesedésének hitét. Van-e más nemzeteknek olyan irodalmi terméke, amelyről ugyanezt lehetne elmondani? Még Jehova egyedülvalóságának eszméje is helyeselhető: Jehovát úgy lehet felfogni, mint annak az őseredetű, egyedüli igazságnak a típusát, amelyet az egymásnak ellentmondó, helyi igazságok mindenütt elhomályosítottak, zavarossá tettek. És ami a zsidókat illeti, egy vonatkozásban valóban egyedülállók: ők az egyetlen nép a világon, amely Isten eszméjét állandóan a szívében hordozza.
Heródes nem volt sem filozófus, sem költő. Mulatságosnak találta, hogy Simon megosztja csodálatát Platón és Ezékiel próféta között, ő maga a hatalom nyers gyakorlásában hitt – ezt a hatalmat a zsidóság szentélyének birtokbavételével szerezte meg, majd kiterjesztette azáltal, hogy a szomszéd népeket olyan isten szolgálatára kényszerítette, akit királyi hatalmával a saját nagyságának eszközévé tett. Mindamellett lelke mélyén azt a misztikus hiedelmet melengette, hogy Jehova nagyszerű kiengesztelése által egy napon majd megújul ifjúsága, és valamiféle halhatatlanság lesz a jutalma. Nem az az ember volt, aki visszariadt volna bármilyen elszánt vagy akár természetellenes tettől, ha azzal olyan dicsőséget szerezhet nevének, mint Héraklész, Ozirisz, Nagy Sándor és más halandó uralkodók, akik világraszóló cselekedeteik révén istenné magasztosultak.
Simon nem ismerte Heródes törekvéseit a maguk teljességében, de néha észrevette benne a nagyravágyást, amelyet – ha hébe-hóba megengedte magának, hogy eltöprengjen rajta – nagyon, de nagyon vallástalan vonásnak kellett bélyegeznie, persze csak gondolatban. Rosszallása azonban sohasem ért el olyan fokot, hogy lemondjon a főpapi méltóságról. Mi lelte ezt a Heródest? – tűnődött néha. Talán azt képzeli magáról, hogy ő a megígért Messiás? A római birodalom katonai ereje elegendő biztosíték ahhoz, hogy Heródes ne kezdhessen elhamarkodott hódító vallásháborút. Igaz, a maga akaratát kényszerítette a tör vény tudókra sok esetben, amikor a Törvényt többféleképpen lehetett értelmezni; de azért korántsem vádolható azzal, hogy dacol a Törvénnyel. És bármennyire nyomasztónak érzi is, hogy királyi becsvágya korlátok közé van szorítva, egész életén át az oly sokszor legyőzött Jehova alázatos szolgájának kell maradnia. Ugyanakkor kénytelen azt is belátni, hogy nem több kis királyocskánál, aki a római birodalom kliense; végül neki is meg kell halnia, mint bárki másnak. Csak nem gondolja, hogy erényei jutalmául elevenen felszáll a mennybe, mint Énókh vagy Illés próféta? Nem, nem – a római légiók hatalma és a mózesi Törvény tekintélye között igen szűk az a terület, ahol Heródes ambíciói érvényesülhetnek.
Mihelyt Antipatrosz lett a trón várományosa, Simon szoros barátságot kötött vele. Antipatrosz Alexandriában Simon egyik rokonának tanítványa volt. Jobban ragaszkodott a Törvény betű szerinti értelmezéséhez, mint a Kanthera-család tagjai, bár hajlandó volt elfogadni a könyörtelen szigorúságú szakaszok Hillél-féle, liberális tolmácsolását. De a görög filozófiával szemben ellenérzéssel viseltetett, mivel úgy vélekedett, hogy az veszélyezteti a Szentírás tekintélyét. Apja, Antigonosz király leányával házasította össze. Felesége azonban már nem élt. Házasságukból egy fiú meg egy leány született. A fiú, akit szintén Antipatrosznak hívtak, Egyiptomban nevelkedett, a Kanthera-család felügyelete alatt. Csendes, szorgalmas ifjú volt. A leányt, aki a Küprosz nevet kapta, gyermekkorában eljegyezték Arisztobulosz fiával, a későbbi híres Heródes Agrippa királlyal. Antipatrosz – mármint az idősebbik – Arisztobulosz serdületlen leányát jegyezte el. Felesége tehát nem volt, így nagyon egyedül érezte magát. Apja biztatta, hogy szándékában áll megfelelő feleséget keresni a számára, addig tartson szeretőket. Ezt Antipatrosz nem akarta; azon farizeus felfogást vallotta, hogy gyermeknemzési szándék nélkül asszonnyal hálni olyan cselekedet, amely nem tetszik az Úrnak, amint azt Ónán története is bizonyítja. Viszont attól a gondolattól is viszolygott, hogy egy zsidó vagy edomita nőtől gyermekei legyenek, mivel a törvényes házasságon kívül született fattyúk nem lehettek Izrael gyülekezetének tagjai. Görög, föníciai vagy más idegen ágyasokról sem akart hallani, mivel a Törvény tiltotta az ilyenekkel való nemi érintkezést.
Néhány hónappal Alexandrosz és Arisztobulosz kivégzése előtt, egy tavaszi reggelen Antipatrosz meglátogatta Simont fényűzően berendezett templomi lakosztályában, amely Izrael Udvarára nézett.
– Nyugtalan a lelked, herceg – mondta Simon, mihelyt magukra maradtak. – Ritkán látlak derűsnek mostanában. Homlokod redőkbe vonva... Aggódom miattad.
Antipatrosz éppen csak megnedvesítette ajkát a borral, amellyel a főpap megkínálta. A tálból kimarkolt néhány tejes mandulát, szórakozottan széttördelte őket, és a darabocskákat mértani ábrákká rakosgatta össze az elébe tett arany tányéron.
– Igen, Simon, nyugtalan az én lelkem – szólalt meg nagyot sóhajtva. – Szomorú dolog, ha valaki király Izraelben vagy a király fia és helyettese, de alattvalói lenézik, mert felkapaszkodottnak tartják. Atyám nevében kiadott rendelkezéseimet végrehajtják ugyan, de csak ímmel-ámmal. Az imént, amikor keresztüljöttem az udvaron, találkoztam néhány előkelővel, akik olyan gúnyos alázatossággal köszöntöttek, hogy minden egyes üdvözlő szót korbácsütésnek éreztem. Tudom, mit gondoltak magukban: „Ugyan mi jogon ült az apja Izrael trónjára? Ellenségeinknek, a pogány rómaiaknak köszönheti királyi címét. Ez a fia pedig? Egyetlen csöpp Makkabeus-vér sem csörgedezik ereiben. Pogány edomita nő az anyja, annak az átkozott Zabidosznak az unokahúga.” Ha szigorú vagyok hozzájuk, mint elnyomójukat gyűlölnek, ha elnéző vagyok, megvetnek, mint gyönge akaratú puhányt. Pedig én tudom, a csontjaimban és a véremben érzem, hogy az ő fajtájukhoz tartozom, hogy Jeruzsálem az én városom is, a világ legcsodálatosabb városa. Azért jöttem most ide, hogy megkérdezzem tőled: remélhetem-e egyáltalán, hogy valaha is meg tudom nyerni népem szeretetét és bizalmát?
Simon oly hamar válaszolt, mintha már várta volna a kérdést:
– Megmondom, herceg. A fenség a fenség tudatából fakad, mint ahogyan a szabadság lényege a szabadság tudatában rejlik. Tudd magadat királyinak, és homlokodról a fenség aranyfénye sugárzik. Hidd magadat felkapaszkodott jövevénynek, és földre nyom ólomsúlyával saját hiedelmed.
– Sovány vigasz – mondta Antipatrosz. – Nem változtathatok helyzetemen azzal, ha elhitetem magammal, hogy legalább az anyám Makkabeus volt.
Simon szárazon felnevetett:
– Hercegem, ugyan kicsodák-micsodák ezek a királyi Makkabeusok? őseik még százötven esztendővel ezelőtt asztalosok voltak Modeinban. A Makkabeus szó, mint tudod, kalapácsotjelent. Ez volt a ragadványneve Júdásnak, az asztalos Matathiás fiának, aki a Szeleukida-uralom elleni lázadást vezette. Testvéreire is efféle szerszámneveket ragasztott az apjuk. Így lett például Eleázár neve „Avarán”, vagyis lyukasztóár. A Makkabeusok leszármazási táblázata, ha az ember visszafelé keresgél két vagy három nemzedékkel Matathiás, az asztalos előtt, annyira tele van lyukakkal, akár. egy rosta. Még az sincs bizonyítva, hogy Matathiás levita volt. Semmiképpen sem származott Áron nemzetségéből.
– Mindezek ellenére a Makkabeusok bátorságuk és erényeik révén királyi méltóságra küzdöttek fel magukat.
– Atyád ugyanezt tette.
– Az előkelők mégis csúfolják egymás között. Nekik ő „az askaloni Heródes” meg „az edomita rabszolga”, és visszautasítják mint idegent és mint bitorlót. Így beszélnek: „A Makkabeusok felszabadítottak minket egy idegen járom alól. Ez az askaloni pedig egy másik, erős igát rakott a vállunkra.”
– Sohasem említette atyád, hogy te ezerszer nemesebb származású vagy, mint a Makkabeusok? Nem mondta meg neked, hogy egyenes ágon Kálebtól, Jefunné fiától származol, aki Józsua idején meghódította Hebront?
– Célozgatott rá, hogy kálebiták vagyunk, de én nem vettem komolyan. Dús lakoma után elméjében csapongva kergetik egymást a szeszélyes gondolatok.
– Pedig igazat mondott. Tőlem tudta meg. A te dédapád nagyapja betlehemi kálebita volt, aki Askalonba menekült. Dédapádat onnan rabolták el gyermekkorában az edomiták, és később fejedelemségre emelték.
– Nem azért mesélted ezt neki, hogy a kedvében járjál?
– Herceg, én inkább vonnám magamra a király haragját, mintsem hogy eljátsszam jó híremet tudóstársaim között.
– Nem vádoltalak hazugsággal. Csak arra gondoltam, hogy talán egy régi legendát mondtál el neki, amelynek történeti valóságát nem bizonyítottad be.
– Nem szokásom az ilyesmi.
– Kérlek, bocsáss meg.
– Megbocsátok. Neked is elmondom bizonyító érveimet. De csak akkor tudod követni gondolatmenetemet, ha kivered fejedből azt az elképzelést, hogy Káleb ősöd Júdeabeli volt, Júda dédunokája, a fattyú Perec révén. Káleb ugyanis hebroni kénita volt, márpedig Hebron a régi időkben Edom szívének számított. Az a genealógiai táblázat, amely a Krónikák Első Könyvének második részében található, újabb keletű betoldás. Megbízhatóbb az a mítosz, amelyet mi Egyiptomban megőriztünk. Eszerint Húr, Káleb fia és a kenizzita Hecron unokája feleségül vette Miriámot, Áron nővérét, bár az nem volt „sem szép, sem egészséges”, és nem sokkal utóbb meghalt a pusztában. Húr segített Mózesnek a refidimi csatában. Káleb egyike volt annak a tíz harcosnak, akik Józsua támadása előtt kikémlelték Kánaán földjét. Átvonult Hebronon, amely akkor az anákok kezén volt, felkereste Makpelá barlangjában ősének, Ábrahámnak a sírját, és ott bátorítást nyert attól a papnőtől, aki Ábrahám állkapcsából mondott jövendöléseket. Amikor megkezdődött a támadás, Káleb elfoglalta Hebront, elkergette az óriásokat, és feleségül vette Azuba Jériótot, „a Sátorfüggönyök Elhagyott Asszonyát”. Később a betlehemi Efratát is nőül vette.
– Hogyan értelmezed ezt az elbeszélést?
– Ügy, hogy a kálebiták edomi kéniták voltak (a kenizziták a kéniták egyik ágát alkotják), akik eredetileg Hebront birtokolták, de onnan kiszorította őket egy magas termetű északiakból álló törzs. Akkor a Sinai-sivatag szélére menekültek, a hecroni midianitákkal együtt, akik szintén Miriam istennőt imádták, mint ők maguk. A Ráháb néven is ismert Miriam a tenger istennője volt, az ő jele a skarlát fonal. Amikor Izrael fiai Mózes vezérletével megérkeztek Egyiptomból, a kálebiták szövetségre léptek velük, és később részt vettek Kánaán elfoglalásában. A midianiták azonban nem akartak belemenni a kockázatos vállalkozásba, s így a velük való szövetség felbomlott. Miután a kálebiták kikémlelték a vidéket, elfoglalták Hebront, és ismét összeházasodtak Ábrahám jóshelyének papnőivel, akiket az óriások vad menekülésük során otthagytak. Majd uralmukat kiterjesztették néhány mérfölddel észak felé, Efratáig, vagyis Betlehem környékére. Gondolom, aligha vonhatod kétségbe, hogy magyarázatom józanul hangzik?
Antipatrosz zavartan nézett maga elé. Simon folytatta fejtegetéseit:
– De amint az efratai kálebiták később beleolvadtak szövetségeseikbe, a benjáminitákba, ugyanúgy szívódtak fel a hebroni kálebiták a maguk szövetségeseibe, vagyis a júdaiakba. És egy vagy két évszázaddal később Hebront a zsidó királyságba kebelezte be a kálebita Dávid; mert Dávid kálebita volt, Húrtól származtatta magát. Akkor a törzsi genealógiát oly módon változtatták meg, hogy Káleb Júda leszármazottja legyen. Később még egy betoldást eszközöltek, miáltal Kenáz, a kenizziták névadó őse, Káleb egyik fia lett, ami képtelenség. A kálebiták azonban mind a mai napig makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy ők kenizziták és Edom fiai. Ε törzs történetével kapcsolatosan kialakult kedvezőtlen zsidó nézetre jellemző, hogy a krónikás milyen neveket adott Káleb és Azuba Jériót gyermekeinek: „Makacsság”, „Visszaesés” és „Pusztítás”. Nyilvánvaló, hogy nem akarták elfogadni a zsidó hitben bekövetkezett változásokat, és makacsul ellenálltak minden ilyen irányú próbálkozásnak. És mivel még sátorlakók voltak, elkerülték a babilóniai fogságot oly módon, hogy valamennyien Edom földjére menekültek, ahonnan nem sokkal később edomitákból álló fegyveres kísérettel tértek vissza. Egyik nemzetségük, Szalma nemzetsége, elindult, hogy visszafoglalja Efratát. Főnöke feleségül vette a betlehemi papnőt, és te, hercegem, az idősebb ágon ettől a nemzetségfőtől származol.
Antipatrosz megint mandulát markolt ki a tálból, és ötágú csillagokat kezdett kirakni belőlük.
– Nem tudom megcáfolni az érvelésedet – jegyezte meg vontatott hangon. – De nagyon kínos arra gondolnom, hogy a Szentírásban betoldások vannak.
– Nem jobb-e elhinni, hogy betoldások akadnak benne, mint elfogadni egy történeti valótlanságot? Nos, én elmondtam mindezt a királynak. Származását be is bizonyítottam azoknak a kutatásoknak az eredményeivel, amelyeket Askalonban, Dórában, Hebronban és Betlehemben végeztem. Megállapításaimat olyan genealógiai adalékokkal támasztottam alá, amelyeket babiloni, petrai és damaszkuszi kollégáim bocsátottak rendelkezésemre. A farizeus tudósokkal azonban nem vagyok képes elfogadtatni, annyira elfogultak Heródessel szemben. De van itt még egy másik nagyon fontos történelmi titok, amelyről sohasem beszéltem vele, és nem is fogok.
– Úgy értsem, hogy nekem elmondod?
– De csak akkor, ha megígéred, hogy nem közlöd senkivel, amíg atyád életben van.
– Felcsigázod a kíváncsiságomat. De miért vagy hajlandó nekem elmondani azt, amit atyám előtt eltitkolsz?
– Azért, mert atyád teljesen elégedett azzal a jogcímmel, amelynek alapján a trónt birtokolja. De ha tudná, amit én tudók, nyugtalanná válna, és esetleg veszedelmes akcióba kezdene.
– Igazán nem tudom, meghallgassalak-e vagy sem. A titok birtokában engem kevésbé fenyeget az a veszély, hogy a vesztembe rohanok, mint őt?
– Ahogy gondolod. De figyelmeztetlek: nyugtalan marad a lelked mindaddig, amíg meg nem tudod azt a valamit, ami a trónhoz való jogodra vonatkozik.
– Simon – fakadt ki Antipatrosz –, neked mint atyám barátjának nincs jogod ahhoz, hogy ilyen nehéz választás elé állíts. Nem akarok tudni olyan államtitkokat, amelyeket el kell hallgatnom atyám előtt.
Hirtelen elbúcsúzott.
Simon visszament az asztalhoz, és elgondolkodva szemlélte azokat az egymásba illeszkedő háromszögeket meg csillagokat, amelyeket Antipatrosz rakott össze mandulaszemekből. Azután gyors mozdulatokkal összekuszálta az ábrákat, nehogy valamelyik szolga mágikus abrakadabrának vélje azokat. „Nagy baj lenne, ha most egyenesen a királyhoz menne, és jelentené, amit mondtam! – dünnyögte. – De nem fogja tenni, ha Isten is úgy akarja. A horog már a szájába akadt, ebben biztos vagyok. Ha Isten is úgy akarja, a horgászzsinór nem fog elszakadni!”
Két nappal később ismét beállított Antipatrosz, izgatottan, sápadtan:
– Simon, kész vagyok megesküdni a titoktartásra. Szavaid annyira megragadtak, hogy nem bírok aludni tőlük.
– Herceg, nagy hibát követtem el, nem lett volna szabad előhoznom a dolgot. Esküt nem kívánok tőled. Puszta szavad is elegendő biztosíték nekem.
Ezek után beavatta Antipatroszt egy olyan történeti elméletbe, amelyet mindennek lehetett volna nevezni, csak éppen ortodoxnak nem.
– Izraelben – mondotta – minderi régi törzsfő vagy király a női ág jogán uralkodott; úgy került hatalomra, hogy feleségül vette a terület tulajdonosnőjét, aki örökség jogán bírta a földet. Ilyen házasságot kötött Ádám Évával; Ábrahám Sárával, Hágárral és Keturával; Izsák Rebekával; Jákob Leával, Ráchellal, Bilhával és Zupával; József Aszenáthtal; Káleb Efratával és Azubával; Húr Miriámmal; Dávid a kármeli Abigaillal és a hebroni Mikállal; és utána minden egyes Dávid-házbeli király Mikál valamelyik matrilineáris leszármazottjával.
Azt is elmondta Antipatrosznak, hogy a monarchia megszűntével Mikál női ágát kisajátította magának Éli háza, vagyis az Árontól származott papok idősebbik ága; azért nevezik őket most Dávid örököseinek vagy Királyi Örökösöknek.
Simon az alábbi ünnepélyes szavakkal fejezte be fejtegetését:
– Herceg, most hadd mondjam meg azt, amit nem közöltem atyáddal, Heródessal. Csakis olyan királynak van igazi jogcíme Izrael trónjára, aki nemcsak kálebita, hanem Mikál örökösnőjének férje is. És az örökösnő sohasem az elsőszülött – hanem mindig a legfiatalabb leány, nem pedig a legidősebb.
Antipatrosz eleinte hitetlenkedve hallgatta, és ellenkezni próbált:
– Erről az elméletről egyetlen szót sem találni sem a szent iratokban, sem a kommentárokban.
– De azok találnak, akik tudnak a sorok között olvasni.
– Különösnek és valószínűtlennek érzem az egészet.
– Nyilván jól tudod, hogy például Egyiptomban a fáraó mindig a testvérhúgát veszi feleségül.
– Tudom hát; de sohasem jutott eszembe, hogy az okát firtassam.
– Megmondom az okát: az ország tulajdonjoga mindig szigorúan anyáról leányra száll. Ugyanígy volt valaha Kréta szigetén, Ciprus szigetén, Görögországban. Sőt Rómában is, amikor ott még királyok uralkodtak.
– Hogy miként volt Krétán, Cipruson meg a régi Hellaszban, arról nem tudok semmit. De abból, amit az iskolában tanítanak, világosan kiderül, hogy Rómában nem így volt.
– Az iskolában tanított történeteknek mindig az a céljuk, hogy dicsőítsék a meglevő intézményeket, és elhalványítsák a régi, kiszorított intéz menyek emlékét. Mindjárt megmagyarázom, mire gondolok. Nyilván emlékezel még arra a történetre, amely elmondja, hogyan űzték el a Tarquinius-dinasztiát, és hogyan alapította meg Lucius Brutus a római köztársaságot. Amikor latin retorikát tanultál, tanítómestered bizonyára íratott veled szónoklatot erről a tárgyról, nem igaz?
– Igen, minden tanuló kapott ilyen feladatot. Várj csak, hogyan is van ez a história... Az első Tarquiniust egy bizonyos Tullius követte az uralkodásban, jóllehet Tarquiniusnak volt egy felnőtt fia, Tarquinius Superbus, vagyis a Dölyfös Tarquinius. És ez a Tullius Tarquinius egyik leányát vette feleségül; úgy emlékszem, két leánya volt...
– Nos, miért nem a fia lett az első Tarquinius közvetlen utóda? Miért nem fordult elő a korai római királyságban egyetlenegyszer sem, hogy a királyt a fia követte volna a trónon? A magyarázat egyszerű: azért, mert a királyi jogcím nem a férfi, hanem a női ágon öröklődött. Az lett a király, aki feleségül vette elődjének legfiatalabbik leányát. Mivel a testvérházasság, amely Egyiptomban meg volt engedve, Rómában vérfertőzésnek számított, a király fia rendszerint egy idegen fejedelemlányt vett feleségül, és örökre búcsút mondott hazájának. A Dölyfös Tarquinius esete rendhagyó volt. ő végül mégis megszerezte magának a trónt úgy, hogy feleségül vette Tullius leányát, Tulliát.
– A történetírók úgy mondják, hogy Tarquinius Superbus bitorlónak tekintette Tulliust.
– Ez természetes. És abban sem volt semmi rendkívüli, hogy Tarquinius Superbus Tullia segítségével ölte meg Tulliust. Éppen ellenkezőleg: abban a régi korban minden király el lehetett rá készülve, hogy mihelyt tisztségének ideje lejár, megöli őt a veje. De Tullia beszennyezte magát apja vérével, és emiatt kénytelen volt visszavonulni a magánéletbe. Így Tarquinius elvesztette a trónra való jogot. Ezt csak oly módon szerezhette volna vissza, ha feleségül veszi a következő törvényes örökösnőt, Lucretiát, unokafivérének, Collatinusnak a feleségét, aki Numa király feleségének egyik nővérétől származott. Nem Lucretia szépsége, hanem jogcíme volt az, amely Tarquiniust vonzotta. MertLucretia volt az ősiCarmentakirályi ház egyetlen élő örökösnője. (Illetve rajta kívül még ketten lettek volna, de azok nem jöhettek számításba – Tarquinius nővére, Tarquinia, Lucius Brutus anyja, aki koránál fogva már nem szülhetett gyermeket; és Tullia, aki apja vérével szennyezte be magát.) Tarquinius elrabolta Lucretiát, hogy erőszakkal feleségévé tegye; Lucretia azonban inkább az öngyilkosságot választotta. Így aztán sem Collatinusnak, sem Tarquiniusnak nem volt többé joga a trónra, és a monarchia megszűnt, mivel Tarquiniusnak nem voltak leányai, Brutusnak meg Collatinusnak pedig nővérei. Tarquiniust a felbőszült nép elkergette, Brutus és Collatinus viszont társuralkodók lettek – Brutus mint Tarquinia fia, Collatinus mint Egeria fia; ez az Egeria Numa király azonos nevű nővérének a leszármazottja volt. Királynak azonban nem nevezhették magukat, mivel házasságkötés révén ilyen jogcímet nem tudtak maguknak szerezni; ehelyett felvették a consul címet, ami tanácsadót jelent. Lucretia nem csupán egy asszonyt ölt meg, amikor végzett magával: Carmentát is megölte.
– Carmentát?
– Ez egy arkadiai istennő, akit Evander király vitt Itáliába a trójai háború előtt. Az istennő a föníciai Bübloszból költözött Árkádiába. Az „istennő” szón természetesen egymást követő papnők sorát értem; a papnőket az istenség megtestesülésének tartották. Ugyanúgy, ahogyan Miriam (vagy Ráháb) a Mikál-ág egymást követő leszármazottaiban ölt testet.
– Most már értem elméleted – mondta Antipatrosz. – Mielőtt azonban megvizsgálnám, hogy áll-e a zsidók történetére is, meg kell jegyeznem, hogy a Krónikák Első Könyve szerint Éli háza nem tekinthető az Áron-nemzetség idősebbik ágának. És nincs-e ez a ház isteni átok alatt Éli óta?
– Az az átok csak legenda. Hatszáz évvel ezelőtt, Jósiás király uralkodása idején toldották be a szövegbe. Éli fia, Abjátár, Dávid király főpapja, a király halála után hűséges maradt Adóniához, a törvényes trónörököshöz, akit Salamon Cádók nevű papjának segítségével kitúrt a hatalomból. Cádók pedig Salamon segítségével kitúrta Abjátárt. Azóta a cádokiták mindig magukat tekintették törvényes főpapoknak.
– De hát Cádók Eleázártól_r Áron idősebbik fiától származott, Abjátár meg Eleázár öccsétől, Ithamártól! Nem így van? Éppen tegnap olvastam a Krónikák Első Könyvét.
– Nem, herceg, az a rész is betoldás, ugyanabból az időből.
Sámuel Első Könyvéből világosan kitűnik, hogy Éli, Abjátár őse származott az eredeti papi családból; a Királyok Második Könyvéből pedig nem kevésbé világosan megállapítható, miszerint Cádók nem tartozott ebbe a családba. Cádók tehát éppoly bitorló volt, mint Salamon, és leszármazottai meghamisították a genealógiai táblázatokat. Hitelt érdemlő okot kellett találniuk, amellyel megindokolhatják Abjátár kitúrását. Mesét költöttek valamiféle „Isten emberéről”, aki megjövendölte, hogy a főpapi tisztség el fogja hagyni Éli házát, mivel Éli elnézően bánt gonosz fiaival, és hogy egész nemzetsége koldusbotra jut majd. A cádokiták azonban otrombán csinálták a dolgot. Célravezetőbb lett volna, ha csupán egyetlen históriát koholnak, és ahhoz ragaszkodnak. Tehát ha vagy azt állítják, hogy Cádók az idősebbik, Abjátár pedig a fiatalabbik ágból származott; vagy azt, hogy Abjátár az idősebbik ág sarja volt ugyan, de Éli átka miatt elvesztette ősi kiváltságait, ők azonban azt is állították, hogy Abjátár a fiatalabbik ághoz tartozott, meg azt is, hogy elvesztette azokat az ősi kiváltságokat, amelyeket mint az idősebbik ág tagja élvezett. A kettő kizárja egymást. Mint már említettem, a szövegeket Jósiás király idejében hamisították meg, majdnem négyszáz évvel Salamon uralkodása után, amikor Jósiás a cádokiták segítségével minden papi hivatalból kiszorította Abjátár ivadékait.
– Elviselhetetlen számomra az a gondolat, hogy a történeti valóságnak meg nem felelő passzusok csúsztak be a szent iratokba. De még szörnyűbb arra gondolni, hogy hamisítások is vannak bennük.
– Hidd el, még mindig jobb, ha az ember lenyeli az efféle keserű pirulát, mint ha logikai képtelenségek elfogadásával gyöngíti értelmét. Nem gondolod?
Antipatroszt azonban nem egykönnyen lehetett meggyőzni.
– Meglehet, Rómában és más nyugati városokban meg szigeteken valóban olyan volt az utódlási törvény, amilyennek leírtad. De azt még be kell bizonyítanod nekem a Szentírásból, hogy az egészen korai időkben, Ábrahám korában, vagy akárcsak Saul és Dávid idejében tekintetbe vették-e egyáltalán az anyai ági leszármazást.
– Könnyen be tudom bizonyítani – mondta Simon. – Az idevágó szövegrészt Mózes Első Könyvének tizenkettedik részében találod meg. Amikor Ábrahám Egyiptomban tartózkodott, saját feleségét, Sárát, nőül adta a fáraóhoz. Szerintem nem a fáraó volt az, hanem Pharosz pelaszg király, akit a görögök Próteusznak neveznek. Sára Ábrahám apjának, Thárénak volt a leánya, de mégsem számított Ábrahám nővérének, mivel más anyától született. Ebből az következett, hogy Ábrahám korában nem apai, hanem anyai ágon tartották számon a leszármazást az Égei-tenger mellékén; és az asszonyoknak több férjük is lehetett. Izsák felesége, Rebeka hasonlóképpen lett egy gérári király felesége, még első férje életében. Az imént már említettem, hogy Júda magába olvasztotta Kálebet. Ezt sem akarod elhinni. Nos, az eseményt, ha homályosan is, megőrizte az az elbeszélés, amely elmondja, hogyan közösült Júda a saját menyével, Thámárral, miután meghalt a fia, a gonosz Her (akin a kálebitákat kell érteni). Thámár ugyanis pálmafát jelent, és Hebron régi istennőjének ez volt az egyik címe. A történet megtalálható Mózes Első Könyvének harmincnyolcadik részében. Ugyanez a fejezet azonosítja Thámárt Ráhábbal; Thámár eljátssza a parázna nő szerepét, ikreket szül Júdának, és Ráháb skarlát fonalát köti Zerákh csuklójára, akit aztán kitúrt jogaiból a testvére, Perec. Ezt a fattyút, Perecét tették meg a júdaiak Káleb dédapjává, így akarván bizonyítani, hogy a kálebiták becstelen senkiházik. De Zerákh edomita volt, egy bölcsességéről híres nemzetség őse; következésképpen ikertestvérének, Perecnek szintén edomitának kellett lennie. De menjünk tovább. Barzillai történetéből világosan kitűnik, hogy Dávid azért lett Izrael uralkodója, mert feleségül vette a tizenkét törzs örökösnőit (Lévi törzsének kivételével). Az északi törzsek rosszallták, hogy királyi kíséretével nem járta sorba a törzsi szentélyeket, hanem Júda törzsére pazarolta kegyeit, és állandóan Jeruzsálemben tartózkodott. Panaszkodásukra a király kihívó választ adott: a tíz északi örökösnővel megszakított minden házastársi érintkezést, és szerelmével egyedül Júda örökösnőjét boldogította, aki valószínűleg Egla volt, Mikál legfiatalabb leánya.
Antipatrosz mélyet sóhajtott, és némi töprengés után így szólt:
– Nos, hadd bizonyosodjam meg afelől, hogy valóban jól értettem-e fejtegetéseidet. Azt mondtad, hogy atyám a kénita – tehát edomita – Kálebtól származik, akinek fiait Júda törzséhez sorolták, és egyikük, Szalma, később Betlehem ura lett. Néhány évszázaddal később ennek a háznak a fejét a Makkabeusok elűzték Betlehemből, feltehetően azért, mert bálványimádó volt. ő Askalonba menekült, ahol Héraklész – Melkart isten papja lett. Az edomiták rátörtek a városra, elrabolták az unokáját, az én dédapámat, mert kálebita vér folyt az ereiben, és fejedelmükké tették. Mivel Dávid királyi ága kihalt, Izrael trónja visszaszállt a Szalma-nemzetségre. Ezt elmondtad atyámnak is. Azt azonban már nem közölted vele, hogy a hagyományok értelmében jogcíme csak akkor tökéletes, ha feleségül veszi a még most is létező Mikál-ág örökösnőjét, aki egy Éli házából való levita leánya. Simon némán bólintott.
– De miért nem beszéltél atyámnak Mikál örökösnőjéről?
– Több okból. Az első: Éli háza gyűlöli atyádat, és sohasem egyezne bele a házasságba. A második: már csak azért sem adnák hozzájárulásukat, mivel atyádat idegennek tekintik. A visszautasítás annyira felbőszítené őt, hogy hamarosan levágott emberfejek gördülnének lefelé Jeruzsálem meredek utcáin. A harmadik: ha netán mégis sikerülne feleségül vennie az örökösnőt, akkor a te anyád meg az én leányom, akik most a király első asszonyai, minden befolyásukat elvesztenék az udvarnál. A negyedik: a király ragaszkodnék hozzá, hogy a leány apját főpapi tisztségre emelje, és akkor én kény telén volnék lemondani, aminek nem örülnék. Az ötödik: ha a házasságból gyermek születne, utódlás tekintetében háttérbe szorulnál te is, meg az unokám is; pedig nagyon remélem, hogy egyszer majd ő lesz a te fiatalabb uralkodó társad. A hatodik: a király most boldog, mivel nem tud semmit. A hetedik: azt a leányt apja az én gyámságom alá helyezte, és nem férne össze a lelkiismeretemmel, hogy feleségül adjam a királyhoz, mivel jól tudom, mennyi baj forrása lenne egy ilyen házasság.
– Jól van, megértem, hogy miért nem akarod atyámhoz adni a lányt. De nem tudom megérteni, miért avattál engem a bizalmadba. Talán azt kívánod, hogy én vegyem el a lányt? No de ha Éli háza nem Úré, hogy atyám vegye feleségül, akkor nekem sem engedné meg.
– Igaz, de ha te vennéd el, a házasságot titokba lehetne tartani. Ellenben, ha atyád...
– Nem volna illő olyan házasságot kötnöm, amelynek révén erősebb jogcímem lenne a trónra, mint atyámnak.
– De csak elvi értelemben, hercegem. A politikai hatalom, amellyel atyádat a rómaiak ruházták fel, az övé marad, és te továbbra is a fiatalabb társuralkodó szerepét töltőd be mellette. Egyébiránt tudomást sem szerezne a titokról. Senki sem tudná, csak te meg én és még egy-két teljesen megbízható ember.
– Képtelenség, merő képtelenség... És minő haszonnal járna rám nézve ez a jogcím?
– A fenség tudatát oltaná beléd, amely téged erőssé tenne, ellenségeidet pedig megszégyenítené. Éreznék, hogy jog szerinti királyuk előtt állnak. Sőt, a kedvedért még azt is megtanulnák, hogy szeressék és tiszteljék atyádat.
– Ki az a leány?
– Templomi szűz, tehát az én gyámságom alatt áll. Anyja Hanna, a levita Joakim felesége.
– Furcsán adod tudtomra, hogy Joakim az apja.
– A törvény szerint ő az apja, de a lány régebbi törvény hatálya alatt született. Nem érted még, mire gondolok! Olvasd el újra a gazdag sulamita (helyesebben sunamita) asszonynak és fiának meg Hannának, Sámuel anyjának történetét. A leány bizonyos értelemben az Úr gyermeke. Mindenesetre anyai ősei révén örökölte a jogcímet. Az, hogy Hanna Joakim felesége, genealógiai szempontból merőben jelentéktelen körülmény.
– Mondj még valamit a lányról.
– Fiatal, szép, jólelkű, fennkölt, őszinte. Királyi méltósággal viselkedik.
– A neve?
– Miriam.
– Mi a szándékod, Simon? Hogyan vehetnem feleségül titokban? Két nap leforgása alatt az egész világ megtudná.
– Mindenre gondoltam. Amíg el nem ismerheted királynédnak, úgy kell feltüntetni a dolgot, mintha valaki másnak lenne a felesége. Ártatlan cselfogás, nem árt sem neki, sem másnak. Bízzál csak rám mindent.
– Elvegyek valakit, akit a nyilvánosság előtt nem merek feleségemnek elismerni?
– Ne félj, nem tart sokáig a titkolózás.
– Mire alapozod ezt a kijelentésedet?
– Félek, atyád már nem sokáig él. Ezt a szomorú hírt nemrég közölte velem bizalmasan az orvosa. Tudod, a koszi Makhaón.
Antipatroszt valósággal letaglózta a hír. Neki erről sejtelme sem volt.
– Beteg az atyám? Nem tudom elhinni... Hiszen könnyebben hordja vállán a maga hetven esztendejét, mint sokan az ötvenet! Szegény... Bár csak éltetné az Úr még sokáig! Megmondta neki Makhaón, hogy...
– Makhaón bölcsen nem szólt neki semmit. A király beleiben daganatot fedezett fel, amely a halál biztos hírnöke. Legfeljebb egy-két év, és bekövetkezik a vég, amely nagyon gyötrelmes lesz. Ennek tudatában bátorkodtam a házasságkötésedről beszélni.
– Ha atyám halála ennyire közel van, inkább elhalasztóm ezt a házasságot.
– A leány már házasságra érett. Nem halogathatom sokáig az esküvőjét.
– Erőszakos vagy.
– Sürget az idő. Jelenleg azonban Miriam lent fon a szent függönyhöz, úgyhogy még néhány hónapig ennél a munkánál tarthatom.
– Hiszed-e – kérdezte némi hallgatás után Antipatrosz –, hogy nyugodt lelkiismerettel mehetek bele ebbe a házasságba? Nem vétek-e az Úr ellen és atyám ellen?
– Efelől megnyugtathatlak. Jogod van atyád beleegyezése nélkül is házasságra lépni. Ézsau esete erre a klasszikus példa. Ézsau szomorúságot okozott szüleinek, mert idegenekkel házasodott, de nem tilthatták meg neki, hogy azt vegyen el, akit akar. Arra sem kényszeríthették, hogy kergesse el asszonyait. És nincs olyan törvény, amely téged arra kötelezne, hogy magánügyeidről részletesen beszámolj atyádnak.
– No de hogy az ember tulajdon feleségét másvalaki asszonyának tüntesse fel...
– Ábrahám – olvasd csak el figyelmesen a történetet – nemcsak eltitkolta Sárával kötött házasságát, hanem megengedte neki, hogy feleségül menjen az egyiptomi fáraóhoz. És hasonlóképpen Izsák nemcsak eltitkolta Rebekával kötött házasságát, hanem megengedte neki, hogy feleségül menjen a gérári Abimélekhez. Én természetesen nem azt mondom neked, hogy olyan messzire menj a félrevezetésben, mint ez a két patriarcha tette. Miriam névleges férje semmiképpen sem kap engedélyt a vele való nemi érintkezésre; nem úgy, mint a fáraó meg Abimélek, akiktől a történet szerint ez az engedély nem tagadtatott meg.
– Megvetek mindenfajta cselt meg furfangot, és megvetem azokat is, akik ilyesmikhez folyamodnak.
– Ej, ej, hercegem, túlságosan kategorikus ez a kijelentés. Ha így gondolkodói, nemcsak Ábrahámot és Izsákot veted meg, hanem Jákobot is, akinek egész életét keresztül-kasul szőtték a cselek, és aki nem habozott becsapni öreg, vak apját, hogy az Ézsaunak szánt áldás az övé legyen. Jákobból mégis Izrael lett, és hallatlanul vakmerőnek kellene lenned, ha nyíltan kijelentenéd, hogy megveted Izraelt. Arra gondolj, hogy elvégre te vagy a király legidősebb fia. Elsőszülöttségi jogodnál fogva te öröklöd a trónt, mind a zsidó, mind a római törvény szerint. Atyád már rád adta áldását, és uralkodó társává fogadott. Mire való hát ez a finnyásság? Ézsau felingerelte apját, mert idegen nővel kötött házasságot. De én olyan hajadont kínálok neked feleségül, aki a saját törzsedből való. Csakis e házasság révén lehetsz Izrael igazi királya.
– Simon, szavaid józanok, elismerem. De nem kerülte el figyelmemet, hogy hangodban szenvedély vibrált, bár igyekeztél azt visszafojtani. Valid be, hogy nem csupán azért unszolsz e veszélyes lépésre, mert a boldogságomat kívánod!
Simon nem felelt. Ivott a borból egy kortyot, és kis szakállát babrálgatta.
– Simon, olyan különösen ragyog a szemed. Még sohasem láttam ennyire csillogónak. És hogy remeg a kezed, amint szakálladdal játszol! Mondd meg őszintén, mit forgatsz elmédben. Filozófus vagy, és szigorú filozófiai elvek szerint élsz. Féken tartod a reményt meg az örömöt, mint a rakoncátlan csődöröket szokás. De azok szilajul harapdálják zablájukat, ágaskodnak, ficánkolnak, és szájuk tajtékzik.
– Jól van, herceg – szólalt meg végül Simon érdes hangon –, megmondom. Jeruzsálem világrészek találkozási helyén fekszik. Erődként uralkodik azokon az egymást keresztező országutakon, amelyeken oly sok nép menetelt már a történelem hajnala óta.
Jeruzsálem félúton fekszik India és Hispánia között, egyforma távolságra van az északi Fehér-tenger fagyos tájaitól, ahol a finn farkasemberek laknak, és a déli Punt országán túl elterülő, elviselhetetlen forróságú sivatagoktól, ahol a majomemberek iszonyatosan ordítozva döngetik szőrös mellüket, és ahol összekeveredik a Kelet és a Nyugat. Jeruzsálem az ismert világegyetem központja. Itt mi központi helyet foglalunk el a Térben. És az Idő tekintetében? Az egyiptomiak egy nép életét nyolcezer évre teszik. Nos, a mi időszámításunk szerint két esztendő hiányzik Ádám négy ezredik születésnapjához.
– Én másként hallottam. Nekem ugy mondták, hogy a negyedik évezred másfél évszázaddal ezelőtt telt le, Makkabeus Júdás korában.
– Júdás tévesen számolt. Ádám napjának delelőjén vagyunk. A negyedik évezred vége gyorsan közeledik, és eddig mindegyik évezred végét valamilyen nagy esemény tette nevezetessé. Az első évezred végén elevenen az égbe ragadtatott fel Énókh, a Tökéletes, a Könyvek őrzője. A második évezred végén kötötte meg szövetségét az Úr Ábrahámmal. A harmadik évezred végén ünnepelte meg nagy pompával Salamon király az első Templom felavatását, amikor is a Mindenható látható jelét adta pártfogó kegyelmének, ó, herceg, nem dobogtatja-e meg szívedet a büszkeség és a reménység, ha arra gondolsz, hogy vajon mit tartogat számunkra az Úr adakozó nagylelkűségében e negyedik évezred végén, népünk sorsának fele útján? Ádámot az Úr saját kezével alkotta meg; Énókh, a Könyvek őrzője bűntelen volt; Ábrahám rendíthetetlen hittel engedelmeskedett az Úrnak; Salamon, akit álmában megkérdezett az Úr, hogy milyen ajándék után sóvárog leginkább, a bölcsességet választotta. Mind a hárman népünk patriarchal, és leszármazási vonaluk azonos. Hátha ez a negyedik évezred egy olyan király megjelenésével zárul, aki elődeinek minden tulajdonságát egyesíti magában: isteni származású lesz, mint Ádám, bűntelen, mint Énókh, erős hitű, mint Ábrahám, és bölcs, mint Salamon!
Antipatrosz arcán zavart mosoly játszadozott.
– Sohasem hittem volna, Boéthosz fia – jegyezte meg csodálkozva –, hogy ekkora hévvel tudsz beszélni a negyedik millenniumról. Nem tudom, mit felelhetnék neked. Legfeljebb egy kérdésttehetek fel: hogyan vélekedsz Mózesról? Mert Mózes leszármazási vonala nem azonos a többi patriarcháéval, de hogy hasonlóan magasztos személyiség volt, azt senki sem tagadhatja. És sem születése, sem halála, sem pedig életének egyetlen jelentős eseménye nem kapcsolódik egy ezredév végéhez. No és mit lehet mondani Noé patriarcháról, akivel minden bizonnyal egy új korszak kezdődött?
– Bölcsen szóltál – felelte Simon nagyon komolyan. – Ha nem említetted volna Noét és Mózest, talán nem is tudtalak volna teljesen meggyőzni érvelésem helyességéről. De éppen az ő esetük teszi megcáfolhatatlanná azt, amit mondtam. A dolog úgy áll, hogy a negyedik millennium vége egybeesik egy Főnixesztendővel. Mint te is tudod, a háromszázhatvanöt napból álló napévből minden évben hátramarad néhány óra. Nos, ezek a maradékidők ezernegyszázhatvan esztendő alatt egy teljes évet tesznek ki. Egyiptomban ezt nevezik Főnix-évnek vagy Nagy Szóthisz évnek, mivel a Mennyei Madár akkor hamvasztja el magát Ón-Héliopoliszban, pálmafából rakott máglyán, és hamvaiból feltámad az új Főnix. Mózes Héliopoliszban imádta a Mindenhatót, és amikor paptársaival eltávozott abból a városból, éppen véget ért az a Főnix-korszak, amely Noé patriarchával kezdődött – Noéval, aki Énókhhoz hasonlóan méltónak ítéltetett arra, hogy az Úrral járjon. Az új Főnix-korszak a Sinai-hegyen kezdődött, a mózesi Törvény bevezetésével. Ez a korszak most közeledik a végéhez – a régi Főnixnek meg kell halnia, és új Főnixnek kell születnie. Most tehát nemcsak a Térnek, hanem az Időnek is a keresztútján állunk: nemcsak Ádám napjának delelőjén, hanem azon a ponton is, ahol a Főnix-vonal és a millennium-vonal metszi egymást. Ilyen körülmények között nem természetes-e, hogy királyom legidősebb fiának olyan házasságot kívánok, amely a lehető legnagyobb áldások özönét ígéri Izraelnek és az egész emberiségnek?
– Csakhogy én edomita vagyok, és Ézsau egy tál lencséért eladta az elsőszülöttségi jogát Jákobnak, meg elveszítette az atyai áldást is.
– Ézsau kényszerűségből cselekedett, az a tál lencse az éhhaláltól mentette meg. Jákob pedig gonosz dolgot művelt, amikor Ézsauval megfizettette azt, amit a vendégjog szerint ingyen kellett volna adnia. Az áldást meg egyenesen ellopta; márpedig meg van írva, hogy a tolvajnak négyszeres kártérítést kell fizetnie. Maga Izsák is úgy gondolkodott, hogy Ézsau nem veszítette el örökre sem az áldást, sem az elsőszülöttségi jogot. Világosan kiderült ez Mózes Első Könyvének huszonhetedik részéből, ahol Izsák azt mondja Ézsaunak: „A te öcséd jőve el álnoksággal, és ő vévé el a te áldásodat...” „És fegyvered után élsz, és öcsédet szolgálod. De lészen, amikor ellene támadsz, letöröd igáját nyakadról.” És Ézsaiás kibővíti ezt Könyvének hatvanharmadik részében, a Messiásról szóló látomásban: „Ki ez, ki jő Edomból, veres ruhákban Bocrából, aki ékes öltözetében, ereje sokaságában büszke?” És jő a válasz: „Én; aki igazságban szólok, elégséges vagyok a megtartásra.” Ézsaiás ismét kérdez: „Miért veres öltözeted és ruháid, mint a bornyomó ruhái?” És ismét jő a válasz: „A sajtót egyedül tapostam [ezt így kell érteni: Jákob nélkül]... és megváltottaim esztendeje eljött.”
– Ki a megváltott?
– Edom lett megváltva. Az idézett szövegrésznek az az értelme, hogy Jehova eredeti népe nem Izrael fiai, hanem az edomiták. Miután Jákob kitúrta Ézsaut, Jehova gyermekeivé fogadta Izrael fiait, és csodálatos jósággal viseltetett irántuk; ők azonban fellázadtak ellene. Most az edomiták kérik, hogy emlékezzék meg róluk, és így kiáltanak hozzá: „Mi a tieid vagyunk. Te sohasem voltál az ő Istenük. Nem őket nevezték először a Te neveddel, ők eltiporják a Te Szentélyedet.”
– Így hát a megígért Messiás edomita lesz? – ámuldozott Antipatrosz.
– Hogyan lehetne különben a Második Ádám? Mert Edom és Ádám ugyanaz a személy, Hebron Vörös Embere. Vagy hogyan lehetne a Második Dávid? De anyjának Lévi törzséből kell származnia, Áron leányának kell lennie. Mivel pedig Káleb, Edom királyi része most Júdához számítódik, a Tizenkét Patriarcha Testamentumában az a jövendölés olvasható, hogy „a Messiás Lévi törzséből támad, mint főpap, és Júda törzséből, mint király; és szentséges szent lesz az ő személye”.
Melle szinte zihált a felindulástól, s ajkáról Lévi Testamentumának prófétai sorai áradtak.

Akkor majd új papot támaszt az Úr,
Akinek kinyilatkoztatja igéit,
És aki az igazságosság ítéletét fogja végrehajtani
Ezen a földön a napok számtalan sokaságán keresztül.
Csillaga az égen fog ragyogni, mint egy királyé,
Úgy árasztja a tudást, mint a nap a fényt,
Nevét magasztalják széles e világon,
És elűzi a sötétséget, mint a nap tündöklése.
Mindenütt béke honol az ő napjaiban,
Ujjong az ég, és örvendez a föld.
A Mindenható dicsősége jár mellette,
Bölcsesség és szentség nyugszik rajta.
Az Úr Isten fenségét ajándékozza
Fiainak az igazságban mindörökre.
Senki sem lesz utódja az emberi nemből.
Papsága minden embert tanít a földön,
És kegyelem által kezdődik el az a világosság,
Amelynek vége a bűn vége lesz.

Hatodik fejezet
A JELENÉS

Antipatrosz Izrael Udvarában imádkozott. Mindennap kora hajnalban kelt, és a völgyön át felment a Templomba, hogy ájtatosságát elvégezze. Azon a reggelen is térden állva imádkozott, ahogyan a zsidók általában szoktak. Hirtelen zavaros hangokra riadt fel, és tüstént megérezte, hogy valami borzasztó esemény történt. Megfordult, és komor arcú öregeket pillantott meg, akik sietős léptekkel jöttek felfelé. Durva zsákvászon ruha volt rajtuk, hangosan jajveszékeltek, fejüket hamuval hintették meg; Izrael Udvarában elsuttogták gyászhírüket az ott levőknek, s azok elszörnyedve kezdték szaggatni köntösük szegélyét. Hamarosan általánossá vált a hangos siránkozás.
Antipatrosz odasietett legközelebb álló ismerőséhez, aki történetesen Rúben volt, Joakim haragosa. Éppen komoly beszélgetésbe volt elmerülve a cádokita Zakariással.
– Mi történt, Abdiél fia? – szólította meg Antipatrosz. – Milyen szörnyű csapás sújtott le ránk?
Rúben nem felelt. Elfordult, és csatlakozott a siránkozókhoz, akik fennhangon fohászkodtak Jehovához, hogy álljon bosszút szentségtörő ellenségein. Zakariás követte példáját.
Antipatrosz otthagyta őket, és átment az Asszonyok Udvarába. Az szintén olyan volt, mint a megbolygatott méhkas. Mindenki kerülte a tekintetét. Antipatrosznak az a kínos érzése támadt, hogy az óbégatások és átkozódások részben neki szólnak.
– Én is gyászoljak? – töprengett magában. – Nem, addig nem, amíg meg nem tudom, mi történt.
A Pogányok Udvarában összetalálkozott Karmival, a templomőrség parancsnokával, aki éppen felvonult a levita gárdával, hogy biztosítsa a rendet.
– Karmi – szólt rá éles hangon Antipatrosz –, mit jelentsen ez a zenebona? Senki sem akar válaszolni nekem. A hangzavarból kihallom a „megszentségtelenítés” meg a „förtelem” szavakat, de sehogyan sem értem a dolgot. Úgy tűnik, ezek a derék emberek azzal vádolnak engem, hogy részem van valamilyen szentségtörő cselekedetben. Ezt határozottan zokon veszem tőlük, mert lelkiismeretem tiszta az Úr előtt és az emberek előtt. Ha akaratom ellenére valahogy mégis vetkeztem volna, bocsásson meg nekem az Úr!
Karmi szertartásosan köszöntötte a trónörököst. Ez a magas, sovány pap, aki közismerten Heródes egyik kreatúrája volt, nagyon ritkán jött ki a sodrából, de most meglehetősen nyugtalannak látszott.
– Fenség – jelentette –, az a képtelen szóbeszéd kering a városban, hogy tolvajok hatoltak be Dávid és Salamon király sírboltjába. Sőt némelyek – a pimasz kutyák! – a te királyi atyádat merészelik megvádolni azzal, hogy ő vezette a tolvajokat.
Erős hangon beszélt, hogy mindenki hallja. Antipatrosz megdöbbent:
– Adja az Úr, hogy a sírboltok sértetlenek legyenek! Aszott testű, ráncos képű vénasszony csoszogott hozzájuk, és megragadta Antipatrosz köntösének ujját.
– Ohó! Ártatlan vagy, mi, akár a ma született bárány? – rikácsolta. – Csak most hallottad a hírt, mi?! Hát akkor tudd meg, hogy egy bizonyos edomita rabszolga, aki gyalázatos rendeletet adott ki a betörők ellen, az elmúlt éjszaka körülmetéletlen görög kutyákból összeválogatott bandát vezetett a királysírokba. Öszvérfogatok sora állt a bejárat előtt, azokra rakták fel a kihozott ezüstrudakat – ezer talentum volt a súlyuk –, és az egészet a palotába szállították. Hogy milyen egyéb kincseket raboltak el, nem tudni, mert azokat zsákba dugták. Mondják, hogy hatvan aranypajzs és hét bronztál volt köztük. De az ezüstrudakat, azokat látták, és meg is számolták. Valid be, mekkora részt kapsz a lopott zsákmányból, he? Hiszen a fia vagy annak a rabszolgának!
Az öregasszonyt letartóztatták, és elvezették, de még akkor is eszelős nevetéssel kiabálta:
– A vén kecske kifosztotta az élőket, most meg kifosztja a holtakat. Az Úr azonban minden bizonnyal ítéletet mond rá, mégpedig az ő saját gyalázatos rendelete szerint, és királyságából letaszítja a feneketlen mélységbe!
Amikor Antipatrosz visszatért a palotába, meglepődve és egyben szomorúan vette tudomásul, hogy ott senki sem cáfolja a hírt. Csupán annyit fűztek hozzá, hogy a király nem törte fel a sírkamrák pecsétjét, csak a szomszédos kincseskamrákat fosztotta ki. Az ügyre maga Heródes derített fényt. Amikor egy cádokitákból álló küldöttség kereste fel, hogy tiltakozzék az istentelen rablás ellen, azt mondta nekik:
– Ó, ti képmutatók. Én vagyok-e az első, aki ezüstöt vett kölcsön Dávid és Salamon kincsestárából? Erre feleljetek!
Zakariás, a küldöttek szószólója, őszintén válaszolt a kérdésre:
– Nem, fenség. Egyszer már megtörtént, akkor, amikor a szíriai Antiokhosz ostromolta a várost. Makkabeus Hürkanosz király háromezer ezüst talentummal vásárolta meg a békét, és ezt Dávid király sírboltjából vették ki. De hát akkor népünket katasztrófa fenyegette, és a dolog nyilvánosan történt.
– Csodálkozom az arcátlanságodon, te pap. Hürkanosz elvitt a sírból háromezer ezüst talentumot, hogy lepénzeljen vele egy erőszakos betolakodót, ahelyett, hogy Istenének hatalmába és embereinek bátorságába vetette volna bizodalmát. És te ezt jogos cselekedetnek tartod! Én ennek az ezüstmennyiségnek nem is a harmadát vettem kölcsön a sírból, ezt is csak azért, hogy ki tudjam fizetni azokat a munkásokat, akik az Úr Templomának újjáépítésén dolgoznak. És te mégis úgy jártatod itt a szádat, mintha közönséges tolvajlást követtem volna el. Mióta lettél farizeus, Zakariás?
– Az Úr óvjon meg attól, hogy valaha is az legyek.
– Így hát nem hiszel a feltámadásban?
– Szadduceus vagyok, szadduceus apának a fia.
– No de ha Dávid és Salamon nem támad fel, mi hasznát veheti az ezüstrudaknak, az aranypajzsoknak, a bronztálaknak? Mindaz, amit a sírjukból elvettem, az Örökké Élő Istent szolgálja. Nem maga Dávid mondotta egyik zsoltárában, hogy meztelenül jött ki anyja méhéből, és meztelenül kell visszatérnie a földbe? Sírjának gazdagsága ellentétben áll az írás szavaival.
A kincseket pedig azért vitettem el titokban, mert nem akartam botrányt. Ha nyíltan csináltam volna, most még hangosabban méltatlankodnátok szemérmetlenségemen. No, eredjetek innen, ti konokfejűek, és ne háborgassatok többé.
Zakariás, látva, hogy a jelenlevő farizeusok mosolyognak a felsülésén, megkérdezte:
– Felség, ha farizeus volnék, és hinnék a feltámadásban, ugyan mit feleltél volna a tiltakozásomra?
Heródest elöntötte az indulat. Ménelaosz, a kövér könyvtáros előrelépett, es szemrehányó hangon szolt Zakariáshoz:
– Tisztességes dolog-e, hogy egy alattvaló így beszéljen királyával? De a király nevében hadd feleljek én – nem neked, hanem az itt jelenlevő farizeusoknak. A végítélet napján, amikor Dávid király és az ő fia, Salamon király együtt feltámadnak dicsőségben, elszámolást kérnek majd Énókhtól, a Könyvek őrzőjétől, és ujjúkkal a Templomra mutatva ezt fogják mondani: „Milyen tömör falak, milyen szép udvarok! Tudod-e, miből fedezték az építkezés költségeit? Nem abból a pénzből-e, amelyet kamat nélkül mi kölcsönöztünk fiunknak, aki utánunk uralkodott, és igaz jámborsággal bevégezte az általunk megkezdett művet?”
– Tudnak-e halott emberek pénzt kölcsönözni? – kérdezte Zakariás.
– Ha valakinek pénze van, azt kölcsön is adhatja – felelte Ménelaosz. – Ha pedig halott embereknek nem lehet saját pénzük, akkor Heródes király nem sértette meg sem Dávidot, sem Salamont, amikor kincset vitt el a sírjukból.
A farizeusok nem bírták megállni, hogy elégedetten össze ne súgjanak. Ameddig a vallási problémákat sikerült a farizeusok és a szadduceusok közti vitákra korlátozni, addig Heródesnek nem kellett általános lázadástól félnie.
Valahogy kiszivárgott, hogy két ember nem tért vissza azok közül, akik Heródessel behatoltak a sírokba. Némelyek úgy vélekedtek, hogy amikor megpróbálták felnyitni a Salamon csontjait tartalmazó kőszarkofágot, egy hirtelen fellobbanó tűzsugár megölte őket. Mások szerint maga Heródes végzett velük, mivel olyat láttak, amit nem lett volna szabad látniuk. Minthogy azonban mind a két ember kelta volt, halálukat nem vették szívükre a zsidók. Annál inkább megbotránkoztatta őket az a fehér kőből faragott emlékmű, amelyet Heródes a sír bejáratánál állíttatott fel. Felirat nem volt rajta, de kúpszerű formája olyan oltárokra emlékeztetett, amilyeneket a Nagy Istennő tiszteletére emelnek. A görögök meg a szírek azonban így suttogtak egymásnak:
– Bölcsen cselekedett! A halottak lelke a Nagy Istennőhöz, Hekatéhoz tér vissza. Az elhunyt királyok sírjába tett kincs neki szóló áldozati ajándék, és aki ezer ezüst talentumot elrabol tőle, bizony, jól teszi, ha nagy kárpótlást ad érte. Azokat a kelta katonákat a király bizonyára azért ölte meg, hogy kiengesztelje a Kutyafejű Istennőt! Nagyon jól tette!
A Hal-kapu táján lakó jebuzeusok lázas izgalomban voltak. Vajon csak azért fosztotta ki Heródes a sírokat, mert pénzre volt szüksége? Azt rebesgették, hogy egyetlen aranytömböt sem találtak bennük, mert Hürkanosz mindet elvitte már. Meg hogy a szekerekre rakott ezüstrudak is csupán kövek voltak, amelyeket megtévesztés végett hagytak a sírokban. Talán az is szándékában állt Heródesnak, hogy elvegye az aranyjogart Dávid koporsójáról meg az aranykutyát Salamon koporsójáról? És vajon sikerült-e neki?
A jebuzeusok minderről semmit sem szóltak zsidó szomszédaiknak. Csak egy-két évvel később kezdtek beszélni az emberek Jeruzsálem utcáin bizonyos csodajelekről, amelyeket érthető módon a királysírok kifosztásával hoztak összefüggésbe.
A legtöbb ilyen csodás dolog éjnek idején történt – fehér páncélba öltözött alakok fehér lovon vágtattak eszeveszett iramban az utcákon, majd hirtelen eltűntek, mintha elnyelte volna őket a föld; profetikus kiáltások és kopogtatások hallatszottak a templomudvarok kövezete alól; titokzatos tüzek lobbantak fel a királyi palota tetején, és úgy tűnt, mintha az egész épület lángokban állna. Hasonló csodákról jöttek hírek Betlehemből, Hebronból, Szamáriából és máshonnan. Éjszakánként kardokat láttak villogni az égbolt nyugati csillagai között; sivatagi sziklákból vér csöpögött; a Jordán partján, a Holt-tenger közelében fiatal krokodilust fogtak, nyakán ékköves lánccal, noha addig mindenki azt hitte, hogy csak a Nílusban élnek krokodilusok.
Az embereket nyugtalanság kezdte gyötörni. Különös álmokat álmodtak, nyomasztó látomásokat láttak; legtöbbször fantomhadseregek vívtak szörnyű csatákat a felhők között. Készülő csodák érzete feszült az emberek idegzetében, csodáké, amelyek a Messiás nevéhez kapcsolódnak. Pedig az országban békesség honolt, gazdag termést hozott a föld, az évszakok normálisan váltották egymást, és nem érkeztek rendkívüli hírek sem Itáliából, sem Egyiptomból, sem a Keletről.
Bejelentették, hogy Antipatrosz herceg rövidesen Rómába utazik, magával viszi atyja végrendeletét, és azt jóváhagyás végett a császár elé terjeszti. De legfontosabb dolga az lesz, hogy vádat emeljen Szüllaiosz ellen, akit időközben visszavittek Antiochiából Rómába, mert ott állítják bíróság elé. A csodák, amelyek egy idő óta megszűntek, most nagyobb számban jelentkeztek, mint valaha, és még különösebbek voltak: fej nélküli kísértetek kószáltak; trombitahang harsant fel a csendes éjszakában; a Jerikói úton magas, lefátyolozott női alakot láttak, aki kézen fogva vezetett egy majmot...
De a legkülönösebb jelenés az volt, amelyet egy este Zakariás látott a Templom Szentélyében.
A Cádok házából származó Zakariás házassága révén rokonságba került Joakimmal, mivel Hanna legidősebb nővérét, Erzsébetet vette feleségül. Hannának négy nővére volt, közöttük kettő olyan férfihoz ment feleségül, aki nem tartozott a Királyi Örökösök nemzetségéhez; a nemzetségen belül ugyanis nem találtak maguknak megfelelő férjet. Zakariás volt a legkonzervatívabb gondolkodású ember a templomi szolgálatot ellátó idősebb papok között, és ama kevesek közé tartozott egész Jeruzsálemben, akiket nem izgattak fel a kísértetjárások.
– Vagy látomásokról van szó – jelentette ki –, vagy pedig valaki gálád tréfát űz velünk. Ezek a dolgok nem az Úrtól jönnek, ő nyíltan szokta kinyilvánítani akaratát. Az igazi hivő mit sem törődik az efféle jelenésekkel.
Azon a napon Zakariás teljesített szolgálatot a tömjénoltárnál. A papok csoportokba voltak beosztva, ő a nyolcadikba, az Abija-csoportba tartozott, amelyre minden második év nyolcadik hónapjában, a búzaaratás havában került a szolgálattétel sora. Zakariás előzőleg böjtölt, és szertartásosan tisztán, kifogástalan öltözékben lépett be napnyugtakor a Szentélybe, hogy megtisztogassa a hétágú arany kandeláber gyertyáinak kanócát, és édes illatú tömjént hintsen az oltárra. Egyedül tartózkodott ott, mialatt a gyülekezet künn imádkozott. Gyöngéd és gyakorlott mozdulatokkal csípte le a koppantóval az elhamvadt kanócvégeket; a tálakat színültig megtöltötte szentelt olajjal; a falifülkéből tömjénkúpokat vett elő, s azokat egy aranyedénybe helyezte. Majd leborulva imádkozott; utána felkelt, és fogó segítségével az oltár izzó parazsára rakta a tömjénkúpokat; meghintette sóval; ismét leborult, ismét imádkozott; miközben a tömjén átható illata kezdte betölteni a Szentélyt.
A gomolygó füst kiáradt a gyülekezethez, és Zakariás hallotta az Aszáf fiainak nevezett templomi kórus énekét:
Minden bizonnyal te vagy az Úr, a mi Istenünk, és atyáink Istene; a mi Királyunk és atyáink Királya; a mi Megváltónk és atyáink Megváltója; a mi Teremtőnk és atyáink Teremtője; a mi Megmentőnk és Szabadítónk. Örökkévaló a te neved, nincsen Isten rajtad kívül. A megváltottak új éneket zengtek a te nevedhez a tengernek partján. Együtt magasztaltak, és királyuknak vallottak téged, és hirdették: „Αz Úr fog uralkodni, Izraelnek, az ő népének Megváltója...”
A kórus elhallgatott és Zakariás tudta, hogy most az esti bárányt áldozzák fel, és darabjait elégetik az előudvarban álló oltáron. Nemsokára neki is oda kell mennie, hogy elmondja a papi áldást, és átvegye a hús- meg az italáldozatokat.
Amint nyugodtan várakozott, egy hang törte meg a Szentély tökéletes csendjét; halk hang volt, félig suttogó, félig lihegő, mintha egy bűnös lelkiismeret szólalt volna meg.
– Zakariás! – mondta a hang.
Zakariás felfigyelt: a hang a Szentek Szentjéből jött, ahová senki emberfia be nem teheti a lábát, egyedül a főpap, de ő is csak évente egyszer: abban az üres szobában maga Izrael istene lakozik.
Szíve majd kiugrott a helyéből, torka összeszorult, s csak nagy nehezen bírta kinyögni:
– Itt vagyok, Uram! Szólj, mivel hallja a Te szolgád!
Archaikus csengésű szavak voltak ezek: egykoron, sok nemzedékkel előbb, Silóban a gyermek Sámuel felelt ugyanígy, amikor egy hang szólította:
– Zakariás – kérdezte most a halk hang –, mi az, ami itt ég az oltáromon?
– Édes illatú tömjén, Uram – dadogta a pap –, így rendeli a Törvény, amelyet szolgádnak, Mózesnek adtál.
– Hát szajha vagy hímringyó-e a Szentség Napja? – kérdezte szigorúan a hang. – Storaxot, fésűskagyló záróizmát, tömjént, narthexet kell-e orrlyukaimnak szagolniuk egyszerre, mindezek együtt égvén cédrusfa parázson? Izzasztó fürdőt akarsz talán készíteni a Szentség Napjának?
A szentelt tömjén ősrégi recept szerint készült. Hajdanában Ráhábnak, a szerelem istennőjének papnői a májusi szerelmi orgia előestéjén szoktak ilyen összetételű tömjént égetni a szentély padlózata alatti Üregben. Az Üreg nyílása fölött fókabőr sátor állott; ide léptek be sorjában a nők, lekuporodtak a nyílás fölé, s addig maradtak ebben a helyzetben, amíg bőrük megizzadt és magába szívta az illatot; ezáltal ellenállhatatlan gerjedelemre lobbantották szeretőiket. A füstölőszert olyan anyagokból keverték össze, amelyek növelték a nemi vágyat. A storax egy platánhoz hasonló, fehér virágú, Izisznek szentelt fa mézgája; neve egy görög szóból származik, amelynek a jelentése: „nemi gerjedelmet okozó”. A fésűskagyló Aphroditénak, a ciprusi és föníciai szerelemistennőnek volt szentelve; a mítoszok szerint az istennő egy óriási, delfinektől vontatott fésűskagylóhéjban utazott a tengeren. Szerelmi ünnepein rengeteg fésűskagylót ettek meg Askalonban meg Faphoszban; a kagyló záróizma pedig a nemi kapcsolat szimbóluma volt. A tömjén, amelyet Dél-Arábiából meg az átellenben fekvő afrikai partvidékről hoztak, a tömjénfa piros foltokkal tarkázott fehér, jó illatú, tejszerű gyantája. Füstjéről azt hitték, hogy aki beszívja, szerelmes szavaival minden nőt meg tud hódítani. A Főnix-madár is – úgymond – tömjénágacskákból rakott máglyán égeti el magát Héliopoliszban. A narthex nem egyéb, mint a ferula nevű növény, amely Szilénosznak, a dionüszoszi orgiák öreg kéjencének jelvénye. Prométheusz egy ilyen növény üreges szárába rejtette el az égből lopott tüzet. Mézgája kissé kellemetlen illatú, de a szent keverékben levő storax és tömjén erős szaga kipótolta ezt a hiányosságot, és a kagyló záróizmának kellemetlen szagát is elnyomta.
Zakariás nem tudott mit felelni, hanem homlokával hétszer megérintette a padlót, s nem mert felpillantani. Hallotta a félrehúzott függöny suhogását, majd méltóságteljes léptek közeledtek a márványpadlón. Pár pillanatra csend lett, majd hirtelen sistergés hallatszott az oltár felől. A léptek eltávolodtak, és Zakariás elvesztette az eszméletét.
Amikor néhány perccel később magához tért, egy ideig nem tudta, hol van, s hogy mi történt az imént. A gyertyák egyenletes fénnyel égtek, de az oltáron kialudt a tűz. Észrevette, hogy ruhájának széle nedves – az oltár lapjáról víz csöpögött a padlóra. Ismét erőt vett rajta a rémület. Felnyöszörgött, és lassan a szent függöny felé fordította tekintetét, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy Isten nem haragszik rá.
Amit ott látott, attól megint az ájulás környékezte. A függöny és a fal között iszonyatos alak állt; ruhája úgy csillogott, mint holdfény a hullámzó víztükrön. És borzalom... A feje vadszamár feje volt, szeme csillogó vörös golyó, fogai vakítóan villogtak, arannyal patkolt patáival a királyi jogart és kutyát szorította melléhez.
Éles hang tört elő a szörnyeteg szájából:
– Ne félj, Zakariás! Most menj ki, és mondd el őszintén az én népemnek, amit hallottál és láttál!
Zakariás szívdermesztő rémületében elfedte arcát köntösével, homlokát hétszer a padlóhoz érintette, és kibotorkált az előudvarba, ahol a hivők már nyugtalankodtak késlekedése miatt.
Becsukta maga mögött az ajtót, és zihálva megállott. A hűvös levegőn kissé összeszedte magát. Egy ideig mereven bámult rokonaira és Aszáf énekeseire, akik mit sem sejtve álltak előtte. Mély lélegzetet vett, hogy kimondja a szívében támadt rettenetes szavakat:
– Izrael férfiai, halljátok! Mi nemzedékeken keresztül, anélkül, hogy tudtunk volna róla, nem az igazi Istent imádtuk, hanem egy aranyszamarat!
Ezt akarta mondani, de csak az ajka mozgott, hang nem jött ki a torkán. Megnémult.
Rokonai gyengéden karon fogták, és hazavezették. Egyikük, Rúben, Abdiél fia azonban ott maradt, mivel reá hárult az a kötelesség, hogy hirtelen rosszullét vagy véletlen rituális beszennyeződés esetén helyettesítse Zakariást. Most ő mondta el az áldást, átvette a húst meg az italáldozatokat, és jelt adott Aszáf fiainak, hogy énekeljék el az esti zsoltárt.
Amikor az istentisztelet végeztével a papok és az énekesek elszéledtek, Rúben belépett a Szentélybe, hogy körülnézzen, rendben van-e minden. Ijedten látta, hogy nem ég a tűz, az oltár körül pedig szennyes vízfoltok éktelenkednek. Csak nem tébolyodott meg a komoly, higgadt Zakariás? Utána mindjárt arra gondolt, hogy a nyolcadik szolgálattevő csoportot mekkora gyalázat éri, ha ez az eset kitudódik. Nem! Senkinek sem szabad megtudnia, hogy az oltár tüze kialudt. Némán fohászkodott, hogy amit tenni készül, ne legyen helytelen. Azután sietve eltávolította az oltárról a nedves salakot, bebugyolálta a köpönyegébe, majd új tüzet rakott, és az előírás szerint friss tömjént hintett rá.
Amikor ezzel megvolt, egy kendővel kezdte feltörölgetni a márványpadlót. Hirtelen ugyanolyan rémület fogta el, mint amilyen Zakariást kerítette hatalmába; érezte, hogy hátán jeges borzongás fut végig. A padlón nedves patanyomokat fedezett fel, amelyek a Szentek Szentje felé vezettek. Rúben sokáig nézte a nyomokat – nem, nem lehet tévedés, ezek egy öszvérnek vagy szamárnak a patanyomai. Agyában vadul kavarogtak a gondolatok. De csupán egy magyarázatot tartott lehetségesnek. Azt, hogy Zakariás fekete mágiára adta fejét, és felidézett egy Lilithet, egy szamárdémont, s az oltotta ki az oltáron égő tüzet. Igen, csakis valami démon lehetett... Mert hol van a vizeskorsó, amelyet a tűz eloltására szoktak használni? Amikor Zakariás kilépett az előudvarba, nem volt nála semmiféle korsó.
– Ó, jaj, ó, jaj – kiáltotta Rúben, a földre vetette magát, és hangos szóval könyörgött:
– Seregek Ura, védelmezd meg a Te szolgádat! Zárd le pecséttel azoknak a száját, akik faggatni akarják! Mert én sohasem fogom kibeszélni nemzetségem gyalázatát, hacsak eskü alatt nem kényszerítenek rá a főtörvényszék színe előtt!
Reggel a főtörvényszék bizalmas ülésén a főpap szelíd szavakkal próbálta kiszedni Zakariásból a történteket. Írótáblát tétetett elébe, de Zakariás csak a fejét rázta, és félretolta a táblákat. Arra a kérdésre, hogy jelenést látott-e, bólintott. De akkora rémület ült ki az arcára, hogy a főpap nem folytatta a kérdezősködést. A tanács azt javasolta, hogy Zakariás hagyja el Jeruzsálemet, és vonuljon vissza birtokára, Én-Rimmonba. Ez a virágzó község Beérsebától északra feküdt, kilenc mérföldnyire. A vizsgálatot bizonytalan időre elnapolták, amit Rúben nagy megkönnyebbüléssel vett tudomásul.
A legkülönfélébb mendemondák keltek szárnyra az országban arról, hogy mit látott Zakariás. Ezért az Abija-csoport papjai tanácskozásra gyűltek össze, hogy eldöntsék: milyen választ kell adni a kíváncsiskodóknak. Rúben nem jelent meg a gyűlésen, és távollétében Abija fiai arra a közös véleményre jutottak, hogy Zakariás minden bizonnyal angyalt látott, aki meglepő családi hírt közölt vele. Az történt ugyanis, hogy amikor Zakariás hazatért Én-Rimmonba, felesége, Erzsébet azzal fogadta, hogy több mint húsz esztendei meddőség után végre anyának érzi magát. Pedig – és éppen ez a legcsodálatosabb a dologban – amikor Zakariás hat héttel azelőtt Én-Rimmonból Jeruzsálembe készült a húsvéti ünnepekre, a helyi vallási előírások szerint minden nemi érintkezéstől tartózkodnia kellett, és az utazását megelőző harminc nap alatt csak szűziesen tiszta csókokat váltott Erzsébettel. Mivel az asszony hűségéhez a kétség árnyéka sem férhetett, Zakariást szerfölött meghökkentette a hír; némaságában keresett menedéket, és írásban sem volt hajlandó közölni semmit. Rokonaiban az a vélemény alakult ki, hogy Zakariásnak egy angyal jelent meg a Templomban, és megjövendölte neki: az a gyermek, akit felesége szülni fog, szent életével nagy nevet szerez majd magának. És ezt a történetet terjesztették Jeruzsálemben.
Erzsébetet nagyon kellemetlenül érintette, hogy a rokonság oly nagy érdeklődést tanúsít állapota iránt. Ha látogatók jöttek, visszavonult a ház egyik belső szobájába. Az én-rimmoni ház tágas, gazdagon berendezett épület volt; nagy kiterjedésű gyümölcsös és szőlő vette körül, amelyet egy forrás vize öntözött. Ez a forrás valaha Rimmonnak, a gránátalma-istenségnek volt szentelve. Rimmon kultuszát elnyelte Jehova kultusza. Jehova átvette Rimmon címeit és jelképeit; a főpap ornátusát például apró arany gránátalmák díszítették, kis csengettyűkkel váltakozva, amelyek a nyíló gránátalmavirág formáját utánozták, és a Templom márványoszlopaiba is nagy gránátalma-alakzatokat véstek. De a falusi emberek nem felejtették el Rimmont. Tavasszal, a gyönyörű skarlátpiros gránátalmavirágok feslése idején, továbbra is megülték az isten tiszteletére rendezett hagyományos szerelemünnepet. Olyankor valaki felöltözött gránátalma-királynak, arcát a gyümölcs héjából kivont festékkel skarlátszínűre mázolta, s a virágok királynőjével trónusra ülve fogadta híveinek hódolatát. Mellesleg szólva, Galilea félreeső részeiben mind a mai napig meg szokták ülni ezt az ünnepet. Az ünnepség részvevői álarcot és mindenféle furcsa öltözéket viselnek. Az ünnepi énekek szövegei megtalálhatók a Szentírás egyik könyvében, az Énekek Énekében, amelyet Salamonnak tulajdonítanak. Az egyik így szól:
– Felkelvén menjünk a szőlőkbe, lássuk meg, ha fakad-é a szőlő, ha kinyílott-é virágja, ha virágzanak-é a gránátalmafák: ott közlöm az én szerelmimet veled.
A görög mítoszköltők szerint a megölt Dionüszosz véréből sarjadt ki az első gránátalmafa; ezért az athéni nők a Theszmophoria-ünnepen nem eszik meg a gránátalma magvait. Ciprus szigetén Dionüszosz neve Adónisz, Szíriában Tammúz. Hogy Saul király milyen névvel szólította meg a benjáminita Gibeában levő szent gránátalmafa-liget istenséget, az nincs feljegyezve; de valószínűleg Rimmonnak nevezte. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Rimmon a kánaánita Dionüszosz, az év életörömtől duzzadó istene, aki az esztendő „szent királyában” ölt testet. Skarlátvörös virágainak nyílása idején dicsőség övezi, de mire karmazsinszínű gyümölcse megérik, meg kell halnia. A babilóniai fogság után Jeruzsálem papsága Rimmon nevét szándékosan összekeverte „Ramman”-nal, a mennydörgés istenével; az utóbbi Jehovának egyik címe vagy titulusa. A főpap díszruhájának szegélyére varrt gránátalma-díszítéseket abszurd módon úgy magyarázták, hogy a villámlást jelképezik, a gránátalmákkal váltakozó csengettyűk pedig – úgymond – a mennydörgést szimbolizálják. Pedig valójában mindkét fajta díszt Rimmon isten tiszteletére varrták oda, hogy vidám csilingelésük távol tartsa a rossz szellemeket. Erzsébet cselédei azt suttogták, hogy a közelgő szülés titka Rimmon szerelmi ünnepével függ össze, mivel az időpontok megegyeznek. Mindenesetre nagy dolgokat vártak a gyermektől.

Hetedik fejezet
MÁRIA ÉN-RIMMONBAN

Valamelyik este az egyik nőcseléd halkan bekopogtatott Erzsébet szobájába. Az úrnő éppen hímezgetett.
– Egy idegen fiatal nő van itt, és köszönteni kíván.
– Ma nem fogadok vendéget.
– Megmondták neki szolgáid, de ő nem tágít.
– Ki az a tolakodó személy?
– Nem mondta meg a nevét.
– Ki hozta őt ide?
– Sátorlakó rékábitákkal jött, de azok mindjárt továbbnyargaltak szamaraikon. Jó nagy porfelhőt kavartak.
– Rékábiták? És mit mondott az a nő, amikor belépett a kapunkon?
– Azt mondta: „Αz Anya nevében.” Erzsébet mérgesen förmedt a cselédre:
– Te teveivadék, miért nem ezzel kezdted?! Adtatok enni az úrnőnek? Megmostátok a lábát? Ó, ti semmirekellők! Tüstént hozzál vizet meg egy mosdótálat, hozzál szappant és vászontörülközőt. Ételt is, a legjobbat, ami csak van a háznál. És édes bort. Eredj már, mit állsz itt?
Erzsébet ledobta a hímzőrámát, és maga is kisietett. Kisvártatva visszatért, kézen fogva vezetve a látogatót, s mihelyt becsukta az ajtót, ünnepélyesen így szólt a fiatal nőhöz:
– Az Anya nevében, ez a ház a te házad, ezek a szolgák a te szolgáid, bárki vagy, és bármilyen dologban jársz is.
Válasz helyett a fiatal nő gyors mozdulattal ledobta fátyolát, megcsókolta Erzsébet mindkét orcáját, és halkan elsírta magát. Erzsébet majd kővé dermedt ámulatában:
– Lehetséges-e? Igaz lehet-e? Hiszen ez az arc szakasztott mása az én Hanna húgom fiatalkori vonásainak. Ugyanazok a tengerzöld szemek, ugyanaz az egyenes vonalú orr, ugyanaz a bátorságra valló áll. Ugye, Hanna leánya vagy, gyermekem? Mária bólintott, s ujjaival letörölte könnyeit.
– De hát miért sírsz?
– Örömömben sírok, hogy itt vagyok a te biztonságos hajlékodban.
Erzsébet erélyesen összecsattantotta tenyerét, és kikiabált a cselédeknek:
– Siessetek, lotyók, siessetek, mintha farkasok loholnának a sarkatokban!
Azok hanyatt-homlok rohantak befelé. Az egyik meleg vizet hozott ezüstkancsóban; a másik domborművű halfigurákkal díszített ezüstmedencét, illatosított szappant és hímzett törülközőt; a harmadik nagy réztálat, amelyen kis tányérkák álltak az édes mártással, olajbogyóval, uborkával és egyéb étvágygerjesztő előételekkel, aromás füvekkel töltött, k jzí salátával körített hideg galambsült körül. Erzsébet felszeletelt Máriának egy finom búzalisztből sütött cipót, és meghintette reszelt birsalmasajttal. Közben a válla fölött hátraszólt a cselédeknek:
– Hol van a Jerikói datolya? Meg a ciprusi borban áztatott édes füge?
– Azonnal itt lesz, úrnőm! Már hozzák is, egy kancsó édes libanoni borral együtt.
– Jól van, gyerekeim, mehettek a dolgotokra! Majd magam mosom meg a vendég lábát.
A cselédek nagy szemeket meresztettek, és kiosontak a szobából.
Erzsébet gyengéden megfogta Mária állat, és maga felé fordította, hogy egészen közelről lássa az arcát.
– Úgy látom, majd elájulsz az éhségtől – mondta. – Itt a kézmosó víz, aztán láss neki az evésnek-ivásnak. Mit habozol? Egyél csak, közben megmosom a lábadat.
Mária elmosolyodott:
– A rékábiták fekete sátraiban ismeretlen fogalom a szappan. Derék, jóravaló emberek, de piszkosak. Mielőtt ennék, hadd élvezzem egy ideig azt a fényűzést, hogy ujjaim ebben a finom meleg vízben füröszthetem.
– Az édesanyád is ilyen volt mindig, ő sem szerette, ha sürgették.
Mária jó étvággyal evett-ivott. Amikor már jóllakott, ismét kezet mosott, megtörölgette a száját, elmondta a hálaimát, és csendesen üldögélt.
Erzsébet várta, hogy megszólaljon.
Mária végül is észrevette nagynénje állapotát, és udvariasan mondta:
– Az Úr áldása legyen a te méhednek gyümölcsén!
– Amikor megcsókoltál, magzatom rúgkapált örömében.
– Hogy van a nagybátyám? Remélem, jól!
– Jól van, eltekintve attól, hogy megnémult, amint te is nyilván hallottad. De hát a némaság nem nagy fogyatékosság egy férjben. Most legalább nem vitatkozhat a barátaival a Törvény paragrafusain. Ezt a szokását sohasem szívelhettem. Zakariás elölről-hátulról, kívülről-belülről ismeri a Törvényt, és a vitában érveivel soha nem vallott kudarcot, bár ellenfelét nem mindig sikerült meggyőznie a maga igazáról. Hát a te kedves anyád meg a tudós Joakim hogy vannak?
– Amikor legutóbb láttam őket, jó egészségben voltak. Évente háromszor meg szoktak látogatni, amikor a nagy ünnepekre felutaznak Jeruzsálembe.
– Minden évben elhatároztam, hogy én is felmegyek, de aztán mégis elmaradt az utazás. Nem bírom elviselni a tömeget. És mondd csak, mikor akarnak a szüleid kiváltani és férjhez adni? Már itt az ideje, és húsz éven alul mindössze tíz sékelt kell egy lányért fizetni megváltás fejében.
– Engem örök ajándékul ajánlottak fel az Úrnak. Ennélfogva a főpapot illeti meg az a jog, hogy férjhez adjon. Sőt, ez már meg is történt. Férjhez adtak.
– Kihez? Mikor? Miért nem hívtatok meg az esküvőre?
– A főpap úgy határozott, hogy az emmauszi Józsefhez ad, aki a te nővéredet, Abigailt vette feleségül – mondta zavartan Mária, majd sietve hozzátette: – Lüsziánál laktam, az unokahúgodnál. Végtelen kedves volt hozzám.
– Az emmauszi József! Ez aztán a választás, mondhatom! Hiszen közel jár a hetvenhez, és hat felnőtt gyereke van. Még hogy József! Nem gazdag. Nem tanult. Nem tartozik a befolyásos emberek közé. Emlékszem, mi, lányok hogyan fintorogtunk, amikor Abigail vőlegénye lett. No de hát persze Abigailnak tuskólábai voltak, egyéb hátrányairól nem is szólva.
– Úgy mondják, hogy József jó ember.
– Ó igen, túlságosan is az bizonyos értelemben. Jólelkűsége és jámborsága már az együgyűség határát súrolja. Jól bánik veled?
– Sohasem láttam.
– De hiszen azt mondtad, hogy hozzá mentél!
– Nem, nem így mondtam.
– De ha megvolt az esküvő, miért nem vesz téged a házába? Miért futottál ide hozzám mint valami szökevény?
– Kérlek, bocsáss meg – suttogta Mária –, de ezt nem mondhatom el neked.
– Nem mondhatod el? Hogy értsem ezt? Megtiltották, hogy elmondjad, vagy pedig nem tudod magad sem?
Mária könnyekre fakadt:
– Ne faggass, drága néném... Kérlek, adj nekem békességes menedéket. Ne tudja meg senki, hogy itt vagyok. Senki az égvilágon.
Erzsébet töprengett, sehogy sem értette az egészet.
– Rékáb fiai kísértek ide – mondta némi hallgatás után. – De ki küldött?
– Anna, Fánuel leánya, a mi gyámanyánk.
– Ravasz öregasszony. És József tudja, hogy ide jöttél?
– Nem vagyok benne biztos. De ha tudja is, nem hinném, hogy sokat törődik vele.
– Nem törődik vele, hogy mi történik a hites feleségével? – csattant fel indulatosan Erzsébet.
– Nagyon kérlek, ne kérdezősködj – rimánkodott Mária. – Alázatos cseléded leszek, szalmán hálok, és babhéjon is elélek, ha kell, mindenben kiszolgállak, csak ne faggass. Már így is többet mondtam, mint szabad lett volna.
Erzsébet elnevette magát:
– No jó, drágám, nem gyötörlek a kíváncsiságommal, bár szavamra mondom, fölöttébb különös ez a te látogatásod. Egyet azonban tudni akarok. Bajban vagy? Azért szöktél-e meg Jeruzsálemből, mert valami bűnt követtél el? Legalább erre felelj!
– Az Úr a tanúm, hogy nem követtem el semmiféle vétket!
– Jól van. Csak azért kérdeztem, hogy tudjam, mihez tartsam magam. Nem szeretném kompromittálni az én szegény Zakariásomat azzal, hogy tudta nélkül bűnöst fogadok a házunkba, bár természetesen a vendég az vendég. Meg aztán a bűnösségnek vannak fokozatai. Minden lány ki van téve annak, hogy valami férfi miatt bolondságot műveljen. Nem ítélnélek meg, ha veled is ilyesmi történt volna. Nos hát, csak ezt akartam tudni. Nagyon örülök, hogy terhességem ideje alatt velem maradsz. Remélem, jelenléted majd visszatart attól, hogy idegeskedjem a cselédekkel. Meg aztán szeretem az anyádat, ő volt a kedvencem születése napjától fogva mindaddig, amíg a férjhez menés el nem választott minket egymástól. Az ő kedvéért úgy foglak ajnározni, ahogyan gyermektelen római matrónák szokták babusgatni irdiai selyemmajmocskáikat.
Mária bágyadtan elmosolyodott:
– De mit szól majd Zakariás nagybátyám?
– Semmit. Hogy én kit fogadok az asszonyok közül magam mellé, ahhoz neki semmi köze. Meg különben is: ez a birtok el volt zálogosítva, a hozományommal én váltottam ki. Nélkülem az egészet elveszítette volna. Értesz a dámajátékhoz? Tudsz-e ügyesen hímezni? Hát lanton játszani?
– Templomi neveltetésünk nagyon alapos volt – válaszolta Mária szerényen.
– Remek! Most pedig mesélj! Mi újság Jeruzsálemben? Mi történik a palotában? Kegyben áll-e még Dórisz királyné? Jól ismerem őt. Nincs messze ide Dóra, ahol a családja lakik. Ott töltötte a számkivetés hosszú éveit. Hát Antipatrosz herceg elutazott-e már Rómába?
Mária szóra nyitotta ajkát, de lenyelte, amit mondani akart.
– Nos, miért hallgatsz? Ezek talán csak nem hétpecsétes titkok?
Mária igyekezett fesztelenül válaszolni:
– Nem tudok semmit Dórisz királynéról. A fia egy hónappal ezelőtt szállt hajóra Caesareában. De – fűzte hozzá nagy sietve ő most már király, atyja maga mellé vette társuralkodónak.
– Mit beszélsz? – kérdezte hitetlenkedve Erzsébet. – Biztos vagy benne?
– Miben? Abban, hogy hajóra szállt?
– Abban, hogy társuralkodó lett.
– Persze. Ott voltam magam is a Pogányok Udvarában, amikor kihirdették. A léviták trombitát fújtak, és mindenki kiabált: „Isten óvja a királyt!”
Erzsébet felkelt a padlóról, ahol keresztbe vetett lábakkal üldögéltek, és nyugtalanul járkálni kezdett a szobában.
– Ugyan, mi a csudát jelenthet ez az új sakkhúzás? Mit szólnak hozzá ott Jeruzsálemben? Aggódnak? Meg vannak ijedve?
– Ugyan, már miért volnának megijedve?
– Nyilván tudod, miként vélekednek az emberek Heródes királyról.
– Sok mindent hallottam felőle, jót is, rosszat is.
– De kevesebb jót, mint rosszat, ugye?
– Jóval kevesebbet, az igaz.
– Nem lepett-e meg mindenkit, hogy Heródes társuralkodónak tette meg a fiát? Nem gondolták, hogy ez sehogy sem illik féltékeny és zsarnoki természetéhez?
– Nem hallottam, hogy bárki is meglepődött volna. Antipatrosz király sohasem sértette meg atyját semmivel. Még akik okkal gyűlölik Heródes házát, azok is elismerik, hogy Antipatrosz istenfélő és nemes lélek. Meg aztán Heródes király megöregedett. Én vajmi keveset tudok ezekről a dolgokról, de nem természetes-e, hogy miután Alexandrosz és Arisztobulosz hercegben csalódott, Antipatroszra támaszkodik mint olyan botra, amely sem el nem törik, sem a kezét nem sérti fel?
– Milyen melegen beszélsz Antipatroszról. Szerencse, hogy most nincs itt a nagybátyád. Mennyire utálja Zakariás a herodiánusokat!
– De miért kellene Jeruzsálem népének aggódnia amiatt, hogy Antipatroszt atyja a királyi diadémra tartotta érdemesnek?
– Azért, mert ha Heródes nagylelkűnek mutatkozik, akkor veszedelmes. Tudós apád, Joakim tette éppen ezt a megjegyzést férjemnek és nekem. Azóta évek múltak el, és gyakran kellett megállapítanunk, mennyire igaza volt. De most jut eszembe: vannak-e még kísértet járások a városban?
– Az emberek még mindig nevetséges históriákat mesélnek arról, hogy mit láttak, hallottak vagy álmodtak. Én ügyet sem vetek mindezekre.
– Én komolyan veszem a kísértet járásokat, mert akár valódiak, akár a képzelet szüleményei, rendszerint véres tettek előjátékai.
– Az Úr irgalma tartsa távol a borzalmakat!
Erzsébet álmatlanul forgolódott ágyában. Egyre csak az esti beszélgetés járt eszében. Mária azt mondta, hogy hozzáadták Józsefhez. Ugyanakkor elismerte, hogy József talán, nem is tudja, hol van ő most; és ha tudja is, nem törődik vele. Csak nem hazudott ez a Mária? Az anyja, Hanna sohasem hazudott; ha valamire nem akart felelni, kitért a kérdés elől, de hazudni nem hazudott. És József, a képtelenségig becsületes, öreg József igazán nem az az ember, aki megvetően és tiszteletlenül bánna Joakim leányával. Olyan udvarias, hogy az gyakran már kész nevetség. Egyszer valamelyik vendége ellopott tőle egy ezüstkancsót, mire József utána küldte a szolgáját a kancsóhoz tartozó fedéllel és ezzel az üzenettel: „Uram, ez is hozzátartozik a gazdám ajándékához.” De mégis, Józsefet szemelni ki Mária férjéül – fölöttébb különös választás, annyi bizonyos. Az öreg Joakim dúsgazdag ember. Mária az egyetlen gyermeke, mindent ő fog örökölni.
Erzsébet tovább szőtte gondolatait. Hátha az történt, hogy Máriát elcsábította valaki, aki nem akarja feleségül venni? Vagy nem áll módjában, hogy elvegye? Hátha a főpap sietve rátukmálta a lányt az öreg Józsefre? József pedig a menyasszonypénz lefizetése után rájött, hogy becsaptak, és mivel nem akarta vállalni egy idegen férfi gyerekének apaságát, szépen visszaküldte Máriát a templomi szüzek közé? Anna pedig, hogy elkerülje a botrányt, a főpap tudtával rábízta Máriát egy csoport rékábitára, s idekísértette? De viszont Mária megesküdött rá, hogy semmiféle vétek nem terheli a lelkét. Talán megerőszakolták?
Hirtelen eszébe jutott valami. Mária először azt mondta, hogy férjhez ment. Később meg eljegyzésről beszélt. No de ha egy nő egyszer már férjhez ment, addig nem lehet ismét menyasszony, amíg a házasságát fel nem bontják. Erre gondolt volna Mária?
Nem valószínű. És említette-e egyetlenegyszer is, hogy József a jegyese? Nem említette. Csak annyit mondott: a főpap úgy határozott, hogy el jegyezteti.
Erzsébet sehogy sem tudta meglelni a rejtély kulcsát. Végre elunta a fejtörést. Abban reménykedett, hogy egy napon Mária elszólja magát, és akkor majd megtudja a titkot.
Két kellemes hónap telt el, amikor Jeruzsálemből Én-Rimmonba érkezett férjével együtt a rehobóthi Sálom, aki régebben Erzsébet bizalmas komornája volt. Erzsébet azért üzent érte, mert tudta róla, hogy nagyon ügyes bába. Egy olyan asszonynak, aki harminchat esztendős korában vár először gyermeket, nehéz szülésre kell felkészülnie.
Sálom, akinek apósa valamikor szintén a birtokon szolgált tiszttartói minőségben, sok hírt hozott magával. Például, hogy milyen zavarok vannak Heródes palotájában.
– Igen, úrnőm, az egész város fel van kavarva, sajnos, hogy ezt kell mondanom. Senki sem tudja, hogyan kezdődött az egész, sem azt, hogy mi lesz a vége. Elutazásunk napján azt mondta a sógornőm: „Szegyen-gyalázat, ami itt folyik. Mintha nem is az istenfélő Jeruzsálemben élnénk, hanem a barbár parthusok között.” A sógornőm ideges természetű asszony, de sokan vannak ilyenek abban a negyedben, ahol lakunk. Borzasztóan felkavarja őt, hogy éjszakánként üvöltés hallik a palotából. Az eunuchok még a nőknél is borzalmasabban sikoltoznak, ha kínvallatásra fogják őket. Gondolom azért, mert nincs bennük férfibüszkeség.
– Szörnyű lehetett hallani. De még nem mondtad el, kedves Sálom, mi is történt voltaképpen?
– Semmit sem tudok biztosan, és igazán nem szeretném, ha úgy ítélnél meg engem, mint Salamon király a fecsegőket meg a pletykahordókat. Mégis, elmondom, amit beszélnek. A história Jókebeddel kezdődik, Ferorasnak, a király fivérének feleségével. ő, mint te is tudod, Bethániából való; apja gyümölcsfák oltásával és metszésével foglalkozott, vidékről vidékre vándorolva. Jókebedről személyes tapasztalataim nincsenek, de férjem családja szerint a legagyafúrtabb cselszövő egész Izraelben. „Fel sem foghatom ésszel – így a férjem –, hogyan vehetett Feroras herceg egy ilyen alacsony származású nőt feleségül. Alighanem megbabonázta az az asszony.” Hogy történt, mint történt, ki tudná megmondani? Annyi azonban bizonyos, hogy Jókebed szoros szövetséget kötött a nacionalista farizeusokkal. Nyilván emlékszel még rá, hogy Heródes súlyos pénzbüntetéssel sújtotta őket, mert vonakodtak hűségesküt tenni a császárnak. Akkor Jókebed magára vállalta a bírságok kifizetését, amivel persze nagyon lekötelezte az illetőket. Hízelegtek neki, és azt kezdték jósolgatni, hogy Heródes jogarát egykor majd az ő férje veszi át, és akkor ő királyné lesz. Heródes a kémeitől hamarosan megtudta a jóslatot, és megparancsolta fivérének, hogy váljon el a feleségétől. Mire Feroras kijelentette, hogy inkább meghal, de nem hajlandó elválni. A feszültséget még csak fokozta az a körülmény, hogy Dórisz királyné bizalmas barátságban van Jókebeddel, Antipatrosz király pedig Feroras herceggel, aki jólelkűen támogatta unokaöccsét, amikor az még nagyon szerény viszonyok között élt. Azután Heródes király nővére, Salóme is beleszólt a játékba. Heródes jó viszonyban van vele, amióta férjhez adta Alexasz nevű barátjához, a gazdag filiszteushoz, akiről úgy hírlik, hogy Livia császárné titkos ügynöke. Salóme meggyőzte Heródest, hogy a jóslat valamiféle Messiásról szóló mendemondával függ össze, mögötte pedig Heródes ellen szőtt összeesküvés rejlik, amelyben tevékeny szerepet vállalt Bagoasz királyi kamarás. Salóme másokat is megnevezett, és azokat Heródes mind becsukatta.
– Talán Feroras lenne az a bizonyos Messiás?
– Ó nem, úrnőm, nem Feroras herceg, hanem a fia, akit a jóslat szerint Jókebed fog szülni neki. És Bagoasz fia lesz majd a Messiás főminisztere. Heródes persze – aki, ha szabad magam így kifejezni, saját magán kívül semmiféle Messiásról nem akar hallani – sietett megcáfolni a próféciát...
Erzsébet felkacagott:
– No hát ez nagyon komikusan hangzik, kedves Sálom! Vagy rosszul hallottad a nevet, vagy pedig egy másik Bagoaszról van szó. Bagoasz, a királyi kamarás tudniillik már gyerekkora óta eunuch!
– Akár komikus, akár tragikus, mégis ez az igazság, úrnőm.
A prófécia szerint a gyermek Messias csodálatos módon visszaadja majd Bagoasznak a férfiasságát, és képessé teszi őt a nemzésre. Heródes király, mint már említettem úrnőmnek, sietett megcáfolni a jóslatot. Egyszerűen úgy, hogy megfojtatta Bagoaszt. A vezető nacionalisták közül kilencet kivégeztetett. Azok, farizeusok lévén, természetesen hittek a test feltámadásában. Heródes még ezt a reményt is elvette tőlük, mert elevenen megégettette őket. Rajtuk kívül még huszonhárom férfit végeztetett ki, négy asszonyt pedig megfojtatott. És karóba huzattá a csinos kis Gratust, az örömfiúját, aki az ágyában be szokta őt takargatni, és csókokkal kívánt neki jó éjszakát. De Feroras és Jókebed ellen ekkor nem tett semmit. Gondolom azért, mert nem volt rá bizonyíték, hogy valami közük lett volna az összeesküvéshez. Feroras felháborodva tiltakozott a felségárulás gyanúja ellen, megfogadta, hogy tüstént elutazik fejedelemségébe, a Jordánon túlra, s amíg a király él, nem jön többé Jeruzsálembe.
– Merész kijelentés. Gondolom, azóta Heródes eltette láb alól a szegény fickót!
– Igen, úrnőm, Feroras nem sokkal utóbb meghalt. Holttestét a király visszavitette Jeruzsálembe, csak azért, hogy bebizonyítsa: Feroras hazudott. Költséges gyászpompával temettette el. Azoknak a családtagjainak szokott ilyeneket rendezni, akiket ő segített a másvilágra, és annyi könnyet sírt, hogy egy korsót meg lehetett volna vele tölteni.
– És mi lett Jókebeddel? Ahogy én Heródes módszereit ismerem, fogadni mernék, azzal vádolta meg, hogy megmérgezte a férjét.
– Úrnőm, valóban jól ismered a király módszereit. Ezúttal azonban bonyolultabb haditervet főzött ki, mint gondolnád. Kijelentette: Jókebed szerelmi bájitalt akart itatni a férjével, s nem is sejtette, hogy az a főzet méreg. A szert – úgymond – Dórisz királynétól kapta, aki pár hónappal előbb az arab Szüllaiosz révén jutott hozzá. Heródes kínvallatásnak vetette alá Feroras udvarának hölgyeit és cselédeit, és kérdéseivel megpróbálta rávezetni őket, hogy vádolják be a királynét. A szerencsétlenek eleinte nem értették, mit akar tőlük Heródes, míg végre az egyik nő kitalálta, és így kiáltott fel a kínpadon: „A földet és eget kormányzó Isten büntesse meg Dórisz királynét, mert egyedül ő az oka az én gyötrelmeimnek!” Erre a király azonnal meglazíttatta a kínzóeszköz szorítócsavarjait, és a nő megesküdött a mérgezési históriára. A többiek, akik sorukra vártak a kínpad mellett, különféle részletekkel megerősítették a vallomását. Erre aztán Heródes elvette Dórisztól értékes díszruháit és ékszereit, s ráparancsolt, hogy költözzön ki a palotából.
– Szegény Dórisz barátnőm! Micsoda história! És mondd csak, ezekben a vallomásokban Antipatrosz király ellen is elhangzott valamilyen vád?
– Antipatrosz király neve nem szerepel a kiadott hivatalos bírósági közleményben.
– Mindjárt gondoltam. Ennek ellenére Antipatrosz nagy veszélyben van.
– Igazán úgy gondolod? Az összeesküvésnek – ha valóban szőttek ilyet – az volt a célja, hogy Heródest megdöntsék, és Feroras herceget ültessék a trónra. Ennélfogva képtelenség bűnrészességgel vádolni Antipatroszt. Az emberek úgy beszélik, hogy Heródes csupán azért rendezte az egész cirkuszt, mert meg akart szabadulni Dórisztól. Dórisz kissé szigorúan bánt a király fiatalabb feleségeivel, kínos pontossággal ügyelt az udvari illemszabályokra, talán azért, mert oly sokáig élt számkivetésben. Emiatt dühös lett rá a király. Sokak szerint újra visszafogadja, mihelyt Antipatrosz hazatér Rómából. Antipatroszt természetesen nagyon lesújtja majd a szomorú hír, de saját biztonságáért semmiképpen sem kell aggódnia. És ha van ebben a sötét ügyben valami biztos dolog, akkor az az, hogy Antipatrosz király a leghűségesebb fiú, akit gonosz apa valaha is nemzett.
– Abban igazuk van, hogy Antipatrosz nem fog nyugtalankodni. Fiúi lojalitása vakká teszi, nem látja a reá leselkedő veszélyt. Pedig biztos vagyok benne, hogy veszély fenyegeti, méghozzá halálos veszély.
– De hát miből gondolod, úrnőm, hogy Heródes Antipatrosz halálát kívánja?
– Nem tudnám megmondani. Én csak egyet tudok: Heródes sohasem tette volna őt királlyá, ha nem akarná hamarosan elpusztítani. Most, hogy Dórisz véglegesen elhagyta a palotát, Antipatrosznak éppannyi esélye van az életben maradáshoz, mint a szarvas viperával játszadozó kisgyermeknek.
Mária, aki a beszélgetőktől kissé távolabb ülve hímezgetett, halkan felsikoltott.
– Mi van veled, leányom? – riadt fel Erzsébet. – Milyen sápadt az arcod! Akár egy fantomé...
– Megszúrtam az ujjamat, nézd, vérzik!
– Ugyan, eredj már! Évek óta tűvel dolgozol, igazán megszokhattad volna, hogy ügyet se vess egy kis szúrásra. Annyira megrémít az az egy-két csepp vér?
– Nagyon éles szúrás volt... Mintha a szívemet érte volna.
– Sálom, hozz gyorsan szívérősítőt, ott van azon a polcon. No nézd csak! Elájult! Nem különös?
– Én figyeltem őt. Láttam, hogy azért szúrta meg az ujját, mert ájulás környékezte; nem azért ájult el, mert megszúrta magát. Úrnőm, nem titkolhatod el előlem az igazságot. Amikor először jöttem atyád házához, Hanna húgod ugyanilyen idős volt, vagy valamivel fiatalabb, és ez a leány teljesen olyan, mint ő. Az Úr áldása legyen ezen a szép arcon! Itt a szíverősítő. Engedd, hogy én tartsam az ajkához. Emlékezz csak vissza, úrnőm, hogy amikor Hanna húgod lebetegedett, engem küldtél el hozzá bábának. Ez az a gyermek, akit én akkor a világra segítettem.
– Sálom, egy szót se többet! Szemtelen vagy, mint mindig.
– Igen, úrnőm, és szokásod szerint ezúttal is meg fogsz nekem bocsátani.
Mária magához tért, és nyugodtan folytatta hímzőmunkáját, mintha mi sem történt volna, majd nemsokára néhány mentegetőző szóval visszavonult, és lefeküdt.
Néhány nappal később Erzsébet Sálom társaságában kint ült a kőfallal körülvett kertben. Nagy halom levágott rózsa tornyosult közöttük a kőlapokon. Azzal foglalatoskodtak, hogy letépdessék a rózsaszirmokat; azokból majd illatszer készül.
– Úrnőm – szólalt meg Sálom –, egy bizonyos ifjú hölgyről szeretnék beszélni veled, aki itt van nálad, de akiről nekem nem szabad tudnom semmit. Nem figyelted meg az arcszínét?
– Nem. Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy néhány hónap múlva, amikor te már szerencsésen túlestél a szülésen, megint szükség lesz bábára. Látom én azt jól az arcszínéről.
– Nem tréfálsz? Te úgy szeretsz bolondozni. Igaz lenne, amit mondasz?
– Igaz bizony. De miért nézel rám olyan furcsán? Hallottam a leány házasságáról, bár fogalmam sincs róla, miért küldték őt ide.
– Mit tudsz te tulajdonképpen?
– A férjem bátyja templomi írnok, ő szövegezte meg a házassági szerződést e gyermek és a te sógorod, a Dávid házából való emmauszi József között. Ezt megemlítette a férjemnek, mert emlékezett rá, hogy én valamikor a gyermek anyjának szolgálatában álltam.
– De mikor volt az esküvő?
– Azt nem tudom. De a gyermek állapotából ítélve nyilván röviddel azután.
– Sálom, szavamra mondom, roppant kellemetlen helyzetben vagyok, és ami a legrosszabb, éppolyan keveset tudok, mint te.
– Attól tartasz, hogy a születendő gyermeknek nem József az apja?
– Nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyesmire gondoljak. És neked is megtiltom, hogy ilyen gondolatot sugallj nekem.
– Ahogyan parancsolod, úrnőm.
– Sálom, te derék teremtés vagy. Mellettünk kell állnod.
– Természetesen, számíthatsz rám. De nem hagy békén egy kérdés. Miért ájult el a gyermek? Talán olyasmiről beszéltünk akkor, amihez személy szerint köze van?
– Dehogyis. Feroras hercegről, a feleségéről meg Antipatrosz királyról volt szó. Talán nem is figyelt a beszélgetésünkre, el volt merülve a saját gondolataiban, és hirtelen elfogta a szorongó aggodalom – maga miatt, meg a gyermeke miatt. Akkor ájult el, amikor a szarvas viperával játszadozó gyermeket említettem. Gondolom, ezektől a szavaktól borzadt meg.
– Lehetséges. Vajon tudja-e, hogy áldott állapotban van?
– Talán még nem tudja. De hamarosan rájön, és akkor csak kell majd valamit mondania nekem. Addig azonban nem szólok neki. Te se szólj, kérlek.
Még aznap este történt, hogy Mária félre vonta Sálomot:
– Sálom, a nagynéném azt mondja, hogy te jól tudsz titkot tartani.
– Erzsébet úrnő nem szokta pazarolni a dicsérő szavakat. Hálás vagyok, hogy jó véleménnyel van rólam.
– Sálom, meg kellene tenni valamit, de nem kérhetem rá az úrnőd. Talán te hajlandó vagy a segítségemre lenni. Nagyon fontos dologról van szó. Van valaki Itáliában, akinek üzenetet akarok küldeni. A múltkor említetted, hogy a férjed kapcsolatban áll caesareai kereskedőkkel. Nem tudná elintézni, hogy a titkos üzenet eljusson az illetőhöz? Van nálam némi arany, neked adom, ha gyorsan el tudod intézni az ügyet. És nézd csak, itt egy babilóniai dísztű. Színarany. Ezt is neked adom, bár drága anyámtól kaptam ajándékba.
Sálom nagyon szelíden csak ennyit mondott:
– Tartsd meg a tűdet, gyermek. Az üzenet már elment. Mária értetlenül meredt rá:
– De hiszen még meg sem mondtam az üzenetet...
– De igen. Amikor megszúrtad az ujjadat.
– Nem értelek.
– Az üzenet azon a napon ment el, amelyen elhagytam Jeruzsálemet.
– Képtelenség! Kinek ment el?
– Annak, akire gondolsz. Figyelmeztető üzenet apjának szándékairól. Nem mondtam meg Erzsébet úrnőnek, hogy én már előre láttam azt a veszedelmet, amely barátodat fenyegeti.
– Szellemek segítenek talán?
– Nem. Szeretlek, ennyi az egész. És amióta itt vagyok, még egy üzenetet küldtem ugyanannak a valakinek. A férjem egy hete vitte el, és Jamniában majd átadja az illető ottani ügynökének.
– Mit üzentél?
– Közöltem vele állapotodat.
– Milyen szavakkal?
– Ezekkel a szavakkal.
Sálom lehajolt, és óhéber betűket írt ujjával a porba:

TETH – KAFM – DALETH – HE HE + JODH – ALEF + JODH LAMEDH – BETH + TETH + VAV

– Merőben szokatlan írásmód – mondta Mária. – Talán számokat jelentenek a betűk? Úgy hat, mint valami varázsige.
– Olyan varázsige, amely majd felderíti az illető szívét.
– Miért nem akarsz többet mondani?
– Sokkal többet mondtam, mint te nekem.
Mária hosszan nézett Sálomra, de az nyugodtan állta tekintetét, mintha ezt mondta volna: „Megtettem kötelességemet.”
– Különös asszony vagy te – jegyezte meg végül Mária.
– A kellő időben meg fogsz érteni engem, Lótusz Leánya!
Jeruzsálemben Kleopasz és Joakim a meredek úton együtt mentek felfelé, a Templom irányában.
– De nem igaz, ugye? – kérdezte Kleopasz.
– Már miért ne volna igaz? Simonnak mint főpapnak joga van őt férjhez adni ahhoz, akit megfelelőnek talál. És az emmauszi József tiszteletre méltó családból való.
– Igen, de nem levita.
– Mégis hozzáment a te meg az én feleségem nővére.
– A tuskólábú. Abban az időben József középkorú és gazdag kereskedő volt. Most öreg, kopasz, és vagyonát nagyobbrészt már elosztotta négy fia között.
– Emmauszi birtoka még megvan.
– Valamit eltitkoltak előtted, te becsületes Joakim – mondta indulatosan a sógor. – Az a gyanúm, hogy a főpap azért jegyezte el Józseffel, mert nem talált más férjet a számára.
– Hogy érted ezt? – hökkent meg Joakim, s megállt, mintha hirtelen földbe gyökerezett volna a lába.
– Ó, talán valami bolondságot követett el – mondta Kleopasz erőltetett könnyedséggel a hangjában.
– Az én leányom? – Joakim szeme összeszűkült, de hangja szelíd maradt. – Testvér, fékezd a nyelvedet, ne sértegess engem.
Ujjai görcsösen markolászták mandulafából faragott botját.
– Dehogyis akarlak én sértegetni – dadogta Kleopasz. – Csak hát a leányok gyakran meggondolatlanul viselkednek, kiváltképpen ünnepségek idején... Kompromittálják magukat, sokszor ártatlanul... Itt van például a saját nővérem, aki...
– A nővéred talán igen, de az én leányom nem! – Ezzel Joakim hátat fordított Kleopasznak, s lassan megindult visszafelé. Nem akart háborgó szívvel a Templomba lépni.
Kleopasz dühös volt magára, amiért olyan ostobán viselkedett. Ő csak azt szerette volna megtudni Joakimtól, mi igaz a szóbeszédből. Azt rebesgették, hogy József hajlandónak mutatkozott ugyan a házasságkötésre, és el is vitte a főpapnak a tíz sékelben megszabott mátkapénzt, de a házassági szerződés aláírása valamilyen okból elmaradt. Bárcsak ne csúszott volna ki a száján az a szerencsétlen megjegyzés! Most halálosan megbántotta Joakimot, egyik legjobb barátját, és lesz mit hallgatnia a saját feleségétől, akinek Joakim felesége a testvére.
Egy ideig tanácstalanul álldogált azon a helyen, ahol a sógora faképnél hagyta, azután ő is visszafordult, és Joakim után eredt. Amikor utolérte, megráncigálta köntöse ujját:
– Joakim testvér, bocsáss meg, amiért bolondságot beszéltem! Meg vagyon írva: „Még a bolond is bölcsnek számít, ha hallgat.” De én a bolondnál is rosszabb vagyok, és így még az írás szavaival sem vigasztalhatom magam.
– Ugyanabban a könyvben – válaszolta Joakim – az is meg vagyon írva: „A szelíd felelet elfordítja a haragot.” Meg az is: „Tisztelet adassék annak, aki abbahagyja a civakodást.” Jöjj, menjünk fel a Templomba, és dicsérjük együtt az Urat.
Amikor már majdnem felértek a hegyre, Joakim csendesen megszólalt:
– Kleopasz, helytelenül dicsekedtem neked azzal, hogy megszabadultam a vőkeresés terhes felelősségétől. Te elismerted, hogy bolondot beszéltél, és éppen ezzel bizonyítottad be, hogy bölcs ember vagy. Így hát beavatlak titkos bánatomba, amely túlságosan nagy ahhoz, hogy egyetlen szív el bírná viselni. A főpapnak egy álma azt sugallta, hogy gyermekemet jegyezze el az emmauszi Józseffel. Józsefnek van egy férjes asszony leánya, Lüszia, az ő házában fonta az én Máriám a szent függönyhöz való bíbor lent. Nos, a főpap üzenetet küldött Józsefnek Emmauszba, hogy hajlandó-e fontolóra venni a házasságkötést; ha igen, úgy egy bizonyos napon jöjjön fel Jeruzsálembe, és hozza magával a mátkapénzt. József hajlandónak mutatkozott, de egy nappal megkésett. Az előző nap reggelén, amikor az én szegény gyermekem egyik társnőjével elhagyta a templomi szüzek otthonát, hogy Lüszia házába menjen, valamelyik szűk sikátorban rablók rohanták meg őket, és mindkettőjüket elhurcolták. Később a másik leányt a városkapukon kívül szabadon bocsátották. Sértetlenül tért vissza, még az arany ékszereit sem vették el. Az én gyermekemnek azonban nyoma veszett. A főpap nem merte fellármázni a várost, nehogy hírbe hozza őt. Abban reménykedett, hogy a rablók hamarosan megüzenik, mekkora váltságdíjat követelnek, s azt majd titokban megfizeti. De azóta sincs róla semmi hír. Gondolhatod, mennyire gyötör az aggodalom.
– Joakim testvér, nem akarom bánatodat még tetézni. Erős a gyanúm, hogy egy bizonyos valakinek a keze van a dologban. Ha a rablók váltságdíjat akartak volna kicsikarni, miért engedték el a másik leányt? Vagy legalábbis miért nem vették el az ékszereit? Gondolj arra, hogy mostanában messiási próféciák szállnak szájról szájra. Talán az a bizonyos valaki nem akarja, hogy Dávid házának egyik sarja és a Királyi örökösök egyik leánya között házasság jöjjön létre. Talán megparancsolta valamelyik levita kreatúrájának, hogy rontsa meg a leányodat. Ismered a Törvényt. Az elrablás időpontjában, amikor még szűz volt, a házassági szerződés nem volt aláírva. A csábítónak tehát nem kell egyebet tennie, mint azt, hogy felajánlja a gyámnak a mátkapénzt, és akkor feleségül veheti a lányodat.
– Ha valóban úgy van, ahogy gyanítod, ha az a Szodoma Embere lopta el az én ártatlan báránykámat, biztosíthatlak, hogy nem kerüli el a bosszúmat. Idős ember vagyok, de van még bennem akkora erő, hogy megfojtsam.
Kleopasz összeráncolta szemöldökét. Kezét figyelmeztetően felemelte, s hangjában szigorú rendreutasítás csengett:
– Hallgass, bolond! Gondolj az írás szavaira: „Enyém a bosszúállás, mondja az Úr, én majd megfizetek.”
Joakim remegő ajakkal viaskodott önmagával. Végül lecsillapodott:
– És az is ott áll az írásban: „Aki hallgat a feddésre, megértésre lel.” Köszönöm neked, Kleopasz testvér!
Továbbmentek, és amikor beléptek a Templomba, békesség lakozott a lelkükben az Úr iránt és egymás iránt.

Nyolcadik fejezet
ANTIPATROSZ KIRÁLY PÖRBE FOGÁSA

Hónapokba tellett, míg Antipatrosz király, aki Heródes küldöttségét vezette Rómába, végre elérte, hogy a senatusi bíróság elnöke kimondta a halálos ítéletet az arab Szüllaioszra.
Ez húsz ezüst talentumjába került, mivel az elnököt Szüllaiosz barátai is megvesztegették, s megpróbálták rávenni, hogy addig ne hozzon ítéletet, amíg a Heródes-féle küldöttség haza nem utazik Judeába. Arra számítottak, hogy ha már nem lesz Rómában senki, aki a császárt a bűntett súlyosságára figyelmeztesse, talán sikerül Szüllaiosz életét megmenteni.
Egyéb teendőit Antipatrosz már korábban elintézte, többek között előterjesztette a császárnak Heródes végrendeletét. Augustus a végrendeletet készséggel jóváhagyta, és megőrzés végett átadta a Vesta-szüzeknek. Antipatrosz azonban addig nem szállhatott hajóra, amíg kötelező ígéretet nem kapott a praetorianus gárda parancsnokától, hogy Szüllaiosz kivégzését semmiképpen sem fogja elhalasztani. Úgy számított, hogy ez is belekerül három vagy négy talentum ezüstjébe.
Tíz nappal később, amikor még javában alkudozott a parancsnokkal, névtelen levelet kapott, amely inkább mérgesítette, mint nyugtalanította. A négy hónappal korábban keltezett levelet Jeruzsálemből küldték. Reggelizés közben találta meg, összehajtogatott asztalkendőjében. Az ismeretlen levélíró részletesen beszámolt a nacionalista összeesküvésről, Feroras haláláról, az udvarhölgyek kínvallatásáról, a Dórisz királyné ellen emelt vádakról. Antipatrosz azonban mindebből semmit sem akart elhinni, mivel az apja későbbről keltezett, rendszeres tájékoztatásaiban még csak célzást sem tett ilyesmire.
Megmutatta a levelet kísérete két hűséges tagjának, s azt várta tőlük, hogy osztoznak felháborodásában. Meglepetésére azonban nem ez történt. Bevallották, hogy megbízható jeruzsálemi forrásokból maguk is értesültek e hírekről, de nem akarták Antipatroszt nyugtalanítani. Antipatrosz leolvasta az arcukról, hogy a levél nem mondott nekik semmi újat. Kérték, maradjon Rómában, a császár oltalma alatt, amíg megtudja, nem gyanúsítja-e őt Heródes azzal, hogy része volt a nacionalisták összeesküvésében vagy Feroras meggyilkolásában.
Antipatrosz szemükre vetette hiszékenységüket. A tiszta lelkiismeret – mondotta – a lehető legjobb páncél a hazugságok és a rosszindulatú rágalmak ellen; ezt éppen atyja bizonyította be nemrég, amikor minden idézés nélkül Rómába jött, hogy válaszoljon Szüllaiosz vádjaira, ő, Antipatrosz tehát, mihelyt Szüllaioszt ki végzik, visszatér Jeruzsálembe.
Azonnal levelet írt Heródesnek; közölte, hogy remélhetőleg tíz nap múlva hazaindulhat, és tételenként felsorolta római kiadásait. Sajnálkozva jegyezte meg, hogy a Szüllaiosz-ügy elintézése rengetegbe került: majdnem kétszáz ezüst talentumot emésztett fel, ebből hatvanat bírák és törvényszéki tisztviselők lepénzelésére kellett fordítania.
Augustus őszinte sajnálkozását fejezte ki, amikor Antipatrosz búcsúkihallgatásra jelentkezett nála. Értékes ajándékokat adott neki meg egy ajánlólevelet, hogy vigye el Heródesnek. A levélben szójátékot rögtönzött Antipatrosz nevével kapcsolatban: „Egy ilyen kötelességtudó fiút nem Antipatrosznak, hanem Phüopatórnak kellene hívni – azaz nem Apjával Ellenkezőnek, hanem Apját Szeretőnek. Irigyellek, kedves Heródes, amiért király társad egy olyan Philopatór, akiben megbízhatsz, aki leveszi válladról a közügyek súlyos terhének egy részét. Párját ritkító módon ragaszkodik hozzád.”
Augustus természetesen tudta, hogy az Antipatrosz név nem „Apjával Ellenkezőt” jelent, hanem az „anti” elöljáró szócskának egy másik értelmével függ össze, s igazi jelentése: „Aki apja megbízottjaként cselekszik.” Szokásos előnév volt a Heródes-családban. Eredeti jelentése talán az lehetett: „Héraklész-Melkart papja”.
A császár ezután részvevő szavakkal említette Feroras halálát, amelyről nemrég, az Antiochiából kapott legutóbbi negyedévi hivatalos jelentésből értesült.
– Ó, hát mégis igaz? – kiáltott fel Antipatrosz, s nem bírta visszafojtani könnyeit.
– Okos ember kevés szóból is ért – mondta Augustus jóindulatúan. – Nem hivatalos jelentésekből az is tudomásomra jutott, hogy anyád, Dórisz királyné kegyvesztett lett. Azt tanácsolom, ne harcolj érte vak elszántsággal, amire a magadfajta nemes fiúi lélek hajlamos. Atyád ingerlékeny természetű. Fogadd el tényként anyád bűnösségét mindaddig, amíg megcáfolhatatlanul be nem tudod bizonyítani ártatlanságát.
– Mivel vádolják az anyámat, Caesar? – kérdezte Antipatrosz. A császár azonban nem kívánt többet közölni.
– A jelentések nem voltak hivatalosak – mondta, majd nyájas mosollyal elbocsátotta Antipatroszt.
Szüllaioszt szeptember idusán végezték ki, és Antipatrosz a küldöttség tagjaival a „Fortuna” nevű gyorsgályán már másnap elindult hazafelé. A Ión-tengeren viharba kerültek, a krétai vizeken szintén; de már csendes és derült időben pillantották meg Cilicia partjait. Ott találkoztak egy Caesareából jövő postahajóval. Átvették a postaküldeményeket. Yolt köztük egy levél, amelyet Heródes írt Antipatrosznak Rómába; kérte a fiát, haladéktalanul térjen haza, akár befejeződött a Szüllaiosz-ügy, akár nem, mivel a közügyektől való hosszú távollétét napról napra jobban érzi. Kedvesen írt, megemlítette Feroras halálát is, de csak mellékesen, amiből Antipatrosz arra következtetett, hogy apjának egyik korábbi levele nem jutott el hozzá. Célzott továbbá arra, hogy „némi nehézsége” támadt Dórisz királynéval, aki „kissé mostohaanyai szigorral” bánt a fiatalabb feleségekkel, s amikor ő, Heródes, ezért megdorgálta, Dórisz királyné nem fogadta a figyelmeztetést olyan jó szívvel, mint kellett volna. „De majd jóra fordul minden, Királyi Fiam, ha Te újra itt leszel velünk mint anyád iránti szerelmemnek élő záloga. Ezért és a már fentebb említett okok miatt arra kérlek, ne késlekedj, hanem feszítsd ki vitorláidat, hogy beléjük kapjon a nyugati szél.”
Antipatrosz úgy érezte, mintha súlyos kő gördült volna le a «hívéről. Megmutatta a levelet ugyanannnak a két bizalmas emberének:
– Olvassátok csak. Azt a másik titokzatos levelet ellenség írta, hogy viszályt támasszon köztem és szerető atyám között. Nem csoda, ha nem írta alá a nevét. Mennyire örülök, hogy nem hallgattam a tanácsotokra!
– Kívánjuk, Felség, hogy örömed tovább tartson. Kérjük, felejtsd el, mit tanácsoltunk neked.
Antipatrosz később apró héber betűk rejtélyes csoportját fedezte fel a levél hátlapján. Ezek nyilván számokat jelentenek – gondolta. Eszébe jutott, hogy hasonló betűcsoportot látott egy másik levélen is, amelyet pár héttel azelőtt kapott Jeruzsálemből. Előszedte iratait, és keresni kezdte azt a korábbi levelet. Úgy emlékezett, hogy valami jelentés volt, jamniai birtokának tiszttartója írta. Hamar meg is találta, és összehasonlította a számokat. A korábbi csoport így festett, keleti módon jobbról balra olvasva:

1 19 17
18 18 8
12 3 27