A vallási misztériumok szoros összefüggésben állnak ilyen vagy olyan csillagjóslatokkal. A khrésztianoszok misztériumai sem kivételek. Jézus a téli napfordulón jött a világra, a Nap születésének napján, vagyis akkor, amikor a Nap eléri pályájának legdélibb, azaz jobb kéz felé eső legvégső pontját. Jézus vízzel való megkeresztelése és felkenetése viszont az újjászületés rítusa volt, amelyre Áb hónap kilencedik napján került sor, amikor a Kutyacsillag (Sirius) napközeiben kel fel. A zsidó apokaliptikus írók szerint Ab hónap kilencedik napja lesz a Messiás születésének napja, mivel az Ézsaiás próféciájában említett messiási csillag a Kutyacsillag, Dávid Házának kálebita jelvénye. Továbbá – úgymond – a Kutyacsillag felkelte határozza meg az ezernégyszázhatvan közönséges esztendőből álló Főnix-évet (vagy Szóthisz-évet), és a Messiást, Dávid Fiát a misztikusok az új Főnixnek nevezték. Mellesleg szólva figyelemre méltó körülmény, hogy Jézus a maga két születésnapját illetően hasonlóságot mutat Dionüszosz istennel, „a Kettős Kapu Gyermekével”, akit először anyja, Szemeié, majd Zeusz atya hozott világra. És így tanítják a misztériumok vezetői az alexandriai egyház azon beavatottjait, amikor azok a Megismerés harmadik fokozatába lépnek.
Az egy hétig tartó menyegzői ünnepség utolsó estéjén Jézus közölte udvarának előkelőivel, hogy mihelyt sérülése megengedi, elindul királyságának megtekintésére; ha a látottak megnyerik tetszését, ismét összehívja őket, és kiosztja királyi rendelkezéseit. Addig mindenki térjen vissza otthonába, vigyázzon, és imádkozzék szüntelen.
Királynéjának pedig azt mondta:
– Én szerettem, nem vihetlek téged a házamba, jóllehet nyoszolyólányaid így ígérték neked. De lásd, nekem nincsen házam. Amíg el nem foglalhatok egy palotát, nincs szükségem állandó otthonra. A csillagos ég sátora alatt fogok aludni, vagy elfogadok bármilyen szegényes hajlékot éjszakára, amelyet barátok vagy idegenek felajánlanak nekem. De ha el akarsz kísérni engem vándorlásaimban, ezt nem tagadhatom meg tőled.
– Uram, „én szerettem”-nek nevezel engem, és azt mondod: „Ha el akarsz kísérni engem”? Úgy hallottam, neked egykor volt házad, meg egyéb javaid is voltak, de mindent odaadtál anyádnak, és amit azóta munkáddal megkerestél, azt is szétosztogattad. Ha majd ismét lesz saját házad, hívjál engem, és én elmegyek oda. Nem kérek én tőled palotát. Amikor felöltöttem magamra ezeket a ruhákat, és fejemre tettem ezt a koronát, hogyan sejthettem volna, hogy egy vándorló koldusnak leszek a felesége? Uram, vagy kívánd határozottan, hogy elkísérjelek, és a te szolgálód engedelmeskedni fog akaratodnak, vagy pedig engedd meg, hogy visszamenjek Bethániába, és ott várjam be türelmesen a jobb időket.
– Térj vissza békességgel Bethániába, a bátyáddal, Lázárral, és ott várakozz rám.
– Amint az én uram kívánja.
Mária szíve nehéz volt, akár az ólom. Akarata ellenére megszerette Jézust, és örömest követte volna a világ végére is, abban a reményben, hogy alázatos odaadásával elnyerheti szerelme viszonzását. Hiszen tudta, hogy minden elhamarkodott fogadalomból lehet valamiféle kiutat találni. De női büszkesége – vagy talán így is lehetne mondani: Mikál hatalma – arra kényszerítette, hogy közömbösséget színleljen. Nővére, Márta helyeselte magatartását, s így biztatta:
– Meglásd, a szépséged mágnesként fogja vonzani, és végül kegyként kéri majd tőled azt, amihez joga van.
Amikor Jézus állapota annyira megjavult, hogy már tudott járni, bár minden lépés nagy fájdalmat okozott neki, elküldött valakit Jánosért, aki azonnal visszatért hozzá. Jézust a tábori szent ligetben találta, ott üldögélt.
– Szüretelésnek mestere – kérdezte János –, előbb a nagy fürtöket szakítod-e le, vagy a kicsinyeket, vagy azokat, amelyek éppen a kezed ügyébe akadnak?
– Először a kicsiket. Azoknak van rám a legnagyobb szükségük.
– De a nagy fürtöket érdemesebb letépni.
– Az egész termést be kell takarítani. Az iskolák fejei meg a szanhedrin vezetői maradhatnak utoljára, de a szegények és a kitaszítottak nem várhatnak.
– Orcádat nem fordítod Jeruzsálem felé. Mondd meg nekem, melyik északi városba szándékozol menni, és én előkészítem az utadat.
– Láttam megírva: „Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, aki békességet hirdet...”
– És mit cselekedjem én azon a helyen?
– Válogass ki oszlopokat az én gilgálomhoz. Egy jó formájú oszlopot már adtál nekem.
– Milyen oszlopokra van szükséged: finoman csiszoltakra vagy csak durván kinagyoltakra?
– Durván kinagyoltakra. A csiszolást legjobban saját kezűleg lehet elvégezni.
Így hát János előresietett, hogy előkészítse az utat. Jézus később szamárháton indult utána Júdással, aki gyalogszerrel baktatott mellette.
János Kapernaum felé igyekezett, mivel tudta, hogy ez a város Náhum próféta sírjáról kapta nevét; márpedig Jézus Náhum próféta Könyvéből idézte neki azokat a bizonyos szavakat. Kapernaum kis határváros a galileai tenger északi végénél, az Egyiptomból Damaszkuszba vezető főútvonalon; van egy vámháza, lakóinak egy része halak besózásával foglalkozik, környékén kiváló búzatermő földek terülnek el.
Amikor beért a városka piacterére, leült a földre egy fazekas bódéja mellett, és fürkészni kezdte az arrajárók arcát. Mivel egyik sem nyerte meg a tetszését, felkelt, és lement a kikötőhöz. Ott meglátott két halászt: éppen vitorláikat húzták fel, hogy utolérjenek egy nagyobb halrajt, amelyet kissé távolabb a parttól észrevettek. Megismerte őket: mindkettőjüket néhány héttel azelőtt keresztelte meg Béth Arabánál.
– Jöjjetek ide tüstént! – kiáltotta oda nekik.
Azok a fehér teveszőr ruha láttára azonnal kiugrottak a bárkából, és kiúsztak a partra. Mind a kettő magas növésű, tagbaszakadt, lobbanékony természetű ember volt; nem lehetett róluk azt állítani, hogy nagyon jártasak lennének a Törvényben, sem azt, hogy megtartására aggályos pontossággal ügyelnének. De legalább egy jó hírű, köztiszteletnek örvendő zsinagóga tagjai voltak.
– Fiaim, oda nézzetek! – kiáltotta nekik János. – Amott közeleg a Húsvéti Bárány, fehér Anyajuh szülötte, arannyal koronázva, királyi pálcával a kezében. Parancsolom nektek, hogy kövessétek, és legyetek szolgálatára a palotájában!
Közben az út felé mutatott, ahol feltűnt a szamáron ülő Jézus alakja.
A halászok hüledezve hallgatták e furcsa, kusza, lázas szavakat. De hát János próféta, és egy próféta szavainak értelmét egyszerű észjárású ember nem egykönnyen tudja kihüvelyezni. Így hát minden ellenvetés vagy kérdezősködés nélkül elébe mentek Jézusnak, és mélyen meghajoltak előtte.
– Barátaim, mit kívántok tőlem? – kérdezte Jézus.
– Uram, hol a palotád? – mondták a halászok zavartan. – Azért küldtek minket, hogy szolgáljunk neked a palotádban.
– János tanítványai vagytok?
Körülnéztek, Jánost kereste a szemük, hogy segítse ki őket zavarukból, de már nem látták sehol. Ekkor egyikük – mintegy a pillanat kényszerítő sugallatára – így felelt Jézus kérdésére:
– Uram, én mostantól fogva a te tanítványod vagyok. A nevem Simon, Jónás fia. De a görög halászok Péternek, a Sziklának neveznek. Ez meg itt a testvérem, Necer; őt András, a Bátor néven szokták emlegetni a görögök.
– A Szikla erős oszlopa lesz a gilgálomnak. Így hát Simon velem jön. Hát te, Bátor?
András az ujjait húzogatta zavarában:
– János azt parancsolta, hogy mind a ketten menjünk veled.
– Jól van. Megmutatom nektek a palotámat.
Kivezette őket a városból. A tópart közelében egy helyütt kis sziklahalom emelkedett, magas terebintusfa nőtt a tetején. Amikor odaértek, Jézus nagy kínnal-bajjal leszállt a szamárról, meghagyta Júdásnak, hogy pányvázza ki az állatot, majd a két halászhoz fordult:
– Itt az én palotám, és ti vagytok az én megbecsült vendégeim. Látjátok, most együtt megyünk fel a széles márvány lépcsőkön a tölgyfából ácsolt nagy kapuhoz. Már itt is vagyunk. Megállunk, kopogtatunk; a kapu kitárul. Emelt fővel lépünk be, végigmegyünk a szerpentinnel és malachittal burkolt padlózaton. Jobbra-balra udvaroncaim és szolgáim nagy sokasága áll sorfalat. Valamennyien pompás ruhákat viselnek, és mély meghajlással köszöntének bennünket. Most hátraszólt Júdásnak:
– Hozz illatosított vizet, kamarás! Hozzál arany vizeskancsót és két ezüsttálat, hogy vendégeim lábát megmossák! Fel van-e tálalva már a lakoma? Hol vannak a vendégek fejére való koszorúk, hol vannak az illatos olajak és kenőcsök?
Péter elnevette magát, András pedig megjegyezte:
– Uram, a jobb szememmel zöld fát látok egy sziklán, a bal szememmel meg azt a királyi pompát látom, amelyet most leírsz nekünk.
– Így van jól. Külön kell választani a két látványt, a jelent és a jövőt. Ti ugye halakat akartatok üldözőbe venni az imént?
– Igen, uram, de a halak türelmesek, nem veszik tőlünk rossz néven, ha később megyünk majd utánuk.
– Hagyjátok a halakat. Én megtanítlak titeket arra, hogyan lehet embereket halászni.
– Horoggal meg zsinórral?
– Néha egyet horoggal és zsinórral; néha százat hálóval.
– A te horgod már a szánkba akadt. Csáklyáddal már partra ránthatsz bennünket.
Egész nap a fa alatt beszélgettek Jézussal, és estefelé együtt tértek vissza a kikötőbe. De még nem ismerték kilétét, csak annyit tudtak meg róla, hogy Jézus a neve, Názáretból való, és az essszénusoknál tanult.
Jézus az egyik kikötött ladikban két ismerős férfit pillantott meg. Éppen a hálójukat javítgatták. Még a nevüket is tudta: Jakabnak és Jánosnak hívták őket, testvérek voltak, a halász Zebedeus fiai. Félszeg, gyanakvó, de bátor embernek ismerte mind a kettőt. Egyszer a tavon át faanyagot szállítottak bátyjainak. Értük küldte Andrást. András, aki jól ismerte mindkettőjüket, odaszaladt a csónakjukhoz, és ezt kiáltotta:
– Gyertek gyorsan, testvérek! Megtaláltam őt.
– Kit találtál meg?
– Azt az embert, aki minden kérdésre meg tud felelni! Jakab és János is felismerte Jézust; kiugrottak a partra, hogy üdvözöljék. Az a néhány egyszerű szó, amelyet Jézus első találkozásuk alkalmával mondott nekik, azóta is a szívükben égett, jóllehet akkor meglehetősen vonakodtak elismerni szavainak igazságát. Jézus akkor azt mondta nekik:
– A tudós Hillél, áldott legyen az emlékezete, bölcs megállapítást tett: „Olyan emberből, aki csak a mesterségével törődik, sohasem lehet bölcs.” De én még hozzátenném: „Olyan ember, aki csak a mesterségével törődik, nem szeretheti Istent.”
Most pedig ezekkel a szavakkal fogadta őket:
– Jakab és János, szükségem van rátok. Akartok-e velem jönni?
Azok először nem értették, mit kíván tőlük. De még az est leszállta előtt a tanítványai lettek, és kijelentették, hogy készek vele menni, bármerre vezeti őket. Az alexandriai khrésztianoszok, akik Jakabot és Jánost Kasztór és Polüdeukész görög héroszokkal próbálják azonosítani, azt állítják, hogy Jézus „a Villámlás Fiainak” nevezte el őket. Az igazság azonban az, hogy a Beni-Reém nevet adta nekik, aminek jelentése: „az Antilopbika Fiai.” A név részint Jób Könyvének egyik passzusára utal, ahol egy gyanakvó természetű, merész antilopbikáról van szó, amelyet csak igen nehezen lehetett megszelídíteni; részint a mózesi áldás egyik versére, ahol Efraim és Manasse – József fiai – az antilopbika két szarvaként szerepelnek. Jézus ugyanis később tizenkét tanítványának mindegyikét Izrael valamelyik törzséről nevezte el.
A koronázás utáni szombaton jelent meg először egy gyülekezet nyilvánossága előtt, mivel a profetikus hagyomány szerint a Messiás, Dávid Fia egy szombati napon mutatkozik meg először a népnek. Közeledését nem adták hírül sem rivalgó trombiták, sem örömmámorban úszó tömegek ujjongó kiáltásai. Júdás, az egyedüli jelenlevő, aki tudta, hogy Jézus király, meglehetősen közönségesnek, hétköznapinak és méltatlannak találta az alkalmat; de engedelmes tanítvány lévén, tartózkodott minden megjegyzéstől. Az alkalom pedig a következő volt: Jakab és János kérésére, akik elmondták mesterükről, hogy „kiválóan ismeri a Törvényt és a Prófétákat”, a legkisebb kapernaumi zsinagóga tagjai – a városban három zsinagóga volt – meghívták Jézust az úgynevezett Második Lecke megtartására. Jézus a gyülekezettel együtt vonult be a zsinagógába, szerényen helyet foglalt a padsorok közepe táján, és részt vett a közös imádkozásban.
Az a passzus, amelynek felolvasására és magyarázatára felkérték, Ézsaiás Könyve ötvennyolcadik részének eleje volt, ahol Jehova így beszél prófétájához:

Kiálts teljes torokkal, ne kíméld; mint trombita emeld fel hangodat, és hirdesd népemnek bűneiket és Jákob házának vétkeit.
Holott ők engem mindennap keresnek, és tudni kívánják utaimat, mint oly nép, amely igazságot cselekedett és Istene törvényét el nem hagyta; kérik tőlem az igazságnak ítéleteit, és Istennek elközelgését kívánják.
Mért böjtölünk, és Te nem nézed, gyötörjük lelkünket, és Te nem tudod? Ímé, böjtöléstek napján kedvtelésteket űzitek, és minden robotosaitokat szorongatjátok.
Ímé, perrel és versengéssel böjtöltök, és sújtotok a gazságnak öklével; nem úgy böjtöltök mostan, hogy meghallassék szavatok a magasságban.
Hát ilyen a böjt, amelyet én kedvelek, és olyan a nap, amelyen az ember lelkét gyötri? Avagy ha mint káka lehajtja fejét, és zsákot és hamvat terít maga alá: ezt nevezed-é böjtnek és az Úr előtt kedves napnak?
Hát nem ez-é a böjt, amit én kedvelek: hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek?
Nem az-é, hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne rejtsd magadat?

Miután Jézus hangosan felolvasta a már alig érthető, régi héber nyelven írt verseket, hozzákezdett azok magyarázatához. Izrael istene – úgymond – rendelte el a böjtöket, de nem azért, hogy népét sanyargassa, amint azt általában gondolják. A böjtnek három célja van: hogy megtisztítsa a testet azoktól a sűrű és ártalmas nedvektől, amelyeket a mértéktelen evés-ivás idéz elő; hogy emlékeztesse a böjtölőt az éhezés állapotára; hogy azt az ételt, amelyet máskülönben maga evett volna meg, odaadhassa a nála jobban rászorulóknak. Izrael Istene irgalmas; következésképpen téves és hálátlan az a felfogás, miszerint Isten a böjtöt szigorúságának bizonyságaként rendelte el, ily módon akarván sanyargatni azt a remek testet, amelyet éppen ő adott az embereknek.
Jézus kerülte az unalmas idézeteket, egyszer sem hivatkozott arra, hogy ez vagy az a rabbi ilyen meg olyan alkalomból miként vélekedett a kérdésről; egyáltalán nem akarta elkápráztatni a hallgatóságot irodalmi jártasságával. Egyszerűen beszélt, meggyőzően, olyan modorban, amilyet vajmi ritkán hallottak ebben a zsinagógában. A jelenlevő férfiak és nők túlnyomó többsége – a falusi zsinagógákban ugyanis a két nem nincs elkülönítve – úgy érezte, mintha lelkét erős horoggal és zsinórral húzta volna fel a szónok a tévelygések sötét és zavaros vizeiből. Mindenünnen a bűnbánat mély sóhajai hallatszottak, és majdnem mindenki megfogadta magában, hogy új életet kezd.
Jézus az alábbi szavakkal fejezte be prédikációját:
– Egy gazdag ember böjtöl Kapernaumban. A böjtölés nem tetszik neki, idegesíti, ingerli. Gyomra szarvaspástétom és Jerikói datolyabor után kiáltozik; torka száraz, az ízes falatok gondolatára összefut szájában a nyál. Belép hozzá kánaáni szolgája, és jelenti: „Uram, vendégeid érkeztek Korazinból. Milyen ételt tegyek eléjük?” ő erre szolgájának arcába köp, és ráförmed: „Mit bánom én, te kutya! Mondd meg nekik, hogy most böjtölök. Várniuk kell, amíg leszáll az este!” Bátyja, aki hallja ezt, szemrehányást tesz neki: „Testvér, ezt nem cselekedted helyesen. A vendéget elutasítani annyi, mint megbántani Istent.” A vita elmérgesedik, végül a gazdag ember legorombítja testvérét, bolondnak nevezi, és hátat fordít neki. A böjtjét megtartotta – de mi volt az ára! Mondjátok meg nekem: mit ér az efféle böjt a mi Istenünk szemében?
Ekkor egy gazdag gabonakereskedő, aki tagja volt a zsinagóga vezetőségének, magából kikelve felpattant helyéről, s ujjával Jézus felé mutogatva dühösen odakiabálta neki:
– Minket hagyj békén, uram! Mi közöd van neked ahhoz, hogyan élünk mi itt Kapernaumban, és hogyan böjtölünk? Igaza van a mondásnak: „Názáretból nem jön semmi jó” – és te is onnan jöttél! Eredj vissza, és prédikálj csak a názáreti bűnösöknek!
Jézus azon nyomban válaszolt a sértegetésre. De nem magához az emberhez, hanem a beléje bújt gonosz démonhoz intézte szavait:
– Elhallgass, sátán! Jöjj ki abból az emberből!
A gabonakereskedő arca kékre-zöldre vált, és olyan vinnyogó-szűkölő hang tört elő torkából, mintha a gonosz szellem beszélne belőle:
– Ó jaj, most már látom, ki vagy te... Igen, tudom már, ki vagy. Istennek szentje vagy te. Olvasol titkos gondolatainkban. Meghallod, amit titokban beszélünk. Azért jöttél, hogy elpusztíts minket?
– Jöjj ki belőle, ha mondom!
Az ember farkasvonításhoz hasonló, elnyújtott üvöltést hallatott, majd dühöngési roham vett erőt rajta. Szomszédai lefogták, nehogy kárt tegyen magában, de ő lerázta őket magáról, és nagy erővel verdeste fejével a kemény padokat.
– Jöjj ki, és soha többé ne gyötörd ezt az embert!
A dühöngő lecsendesedett, görcsösen rángatózó tagjai elernyedtek, és végül visszanyerte saját hangját. Miközben az istentisztelet a maga előírt rendje szerint folytatódott, Jézus kivezette őt a zsinagógából, és négyszemközt beszélt vele. Látta, hogy kétségbeesett emberrel van dolga, aki bűneire nem is mer bocsánatot remélni. Amikor Jézus meggyőző szavakkal biztosította Isten kegyelméről, úgy érezte, mintha roppant szikla gördült volna le a szívéről. Amikor visszatértek a zsinagógába, az egész gyülekezet ámulva látta, hogy a közismerten morózus természetű kereskedő egész külső megjelenése, magatartása mennyire megváltozott.
Miután a befejező imák elmondásával véget ért az istentisztelet, Péter és András ebédre invitálták Jézust a bárkájukba, amely egyben a lakóházuk is volt. Péter anyósa a bárka hátsó kamrájának egyik sötét zugában feküdt, fejét egy kötélcsomón nyugtatva, és keservesen nyöszörgött. Péter elnézést kért a vendégtől e kellemetlenségért, s elmondta, hogy az öregasszonynak lázrohama van. Jézus odalépett hozzá, megfogta a kezét, és valamit suttogott a fülébe. Majd talpra segítette, és hangosan kijelentette:
– Asszony, a láz eltávozott belőled!
Jézus tüstént kitalálta az igazságot. Péter feleségét nyugtalanította, hogy Péter és András nem ment ki halászni azon a héten, és aggodalmaskodni kezdett: miből fognak megélni, ha ez így megy tovább? Férjének nem mert szemrehányást tenni, jól ismervén lobbanékonyságát; meg azt is látta, hogy Péter szívvel-lélekkel csüng új mesterén. Így hát anyjának mondta el aggodalmait, aki aztán nagy patáliát csapott. Szaggatott nyögéseiből Jézus megértette: nemcsak Péterre haragszik, hanem Jézusra is, mivel ő az oka Péter tétlenségének; sőt a tulajdon leányára is dühös, amiért bőséges ebédet főzött a vendég tiszteletére. Bosszúságában elhatározta, hogy erős lázat színlelve lefekszik, és ily módon elrontja az ünnepi ebéd hangulatát. Jézus akkor a következő szavakat suttogta a fülébe:
– Anya, ha üdvözülni akarsz, bocsáss meg fiadnak, tiszteld meg vendégeteket, ne hozd szégyenbe leányodat!
Péter és András elálmélkodott a látszólagos csodán, és a jó étvággyal evő-ivó öregasszony nem árulta el nekik, mi is történt valójában. Jézus iránt érzett ellenszenve elpárolgott, amikor látta, hogy a vendég oly nagy kedvességgel és tisztelettel beszél vele, amilyet veje részéről sohasem tapasztalt.
Ε két látványos gyógyulás híre a futótűz gyorsaságával terjedt tova, és amikor leszállt a hűvös este, amely hivatalosan a szombatnap végét jelentette, nagy számú beteget vittek Jézushoz a bárkára, hogy gyógyítsa meg őket. Jézust zavarba hozta az események ilyen fordulata; kijelentette: nem orvosként jött ő Kapernaumba. Elküldte a betegeket, de azok egyszerűen nem akartak elmenni, és váltig hangoztatták, hogy meg tudja gyógyítani őket, ha akarja. Többen közülük gyógyíthatatlan betegségben szenvedtek, az ilyeneknek csak vigasztaló szavakat nyújthatott. Másokat a gyógyulás reményével biztatott, feltéve, ha nem tesznek semmi olyat, ami állapotuk súlyosbodását idézné elő – ezeknél könnyen fel tudta ismerni, hogy bajukat szervezetük túlságos igénybevétele okozta. Két-három esetben pedig azonnal beavatkozott. Ε betegek testi erőtlensége valamiféle lelki zavar következménye volt; egyikük már régóta nem bírta mozgatni a lábát. Feloldotta a lelki eredetű bajokat, majd közölte a szenvedőkkel, hogy meggyógyultak, s azok valóban gyógyultan tértek haza.
A kapernaumi körzetben az volt a legnevezetesebb tette, hogy meggyógyított egy leprást – nem igazi leprást, hanem olyan embert, akinek a bőrpigmentáció eltűnése foltossá tette az arcát. Ez az ember felkereste, letérdelt előtte, és könyörögve kérlelte:
– Gyógyíts meg engem, uram. Tudom, hogy anyád fiának megvan hozzá a hatalma.
Jézus megérintette a torz arcot, varázsigét mormolt, majd hangosan azt mondta:
– Tisztulj meg!
Az öt tanítvány feszülten figyelt – s lám, a leprás orcájáról és homlokáról kezdtek eltünedezni a fehér foltok.
– Mózes Harmadik Könyvének tizennegyedik részében megtalálod a megtisztulásodra vonatkozó előírásokat – mondta Jézus az embernek. – Mutasd meg tested e város papjának, és pontosan teljesítsd a parancsait. Amikor látod majd, hogy a folyóvíz fölött leolt madár vérébe mártja a majoránna-, kermtölgy- és cédrusgallyakat s az élő madarat, és a folyadékkal meghint téged, jusson eszedbe: a lepra a bűnödre figyelmeztetett, mert te paráználkodtál bátyád feleségével. Vétked először alig emelkedett a talaj fölé, mint a majoránna; majd akkorára nőtt, mint a kerm-tölgy, s végül már eltakarta az eget, mint az óriás cédrus.
– Uram, a cédrus kivágattatott, és én már látom az ég zafírját.
– A mi Atyánknak trónusa az. Most pedig távozz békével, és a papon kívül ne mondd el senkinek, ami történt.
Az ember megígérte, hogy hallgatni fog, és boldogan elrohant a paphoz, az azonban elterjesztette a csodálatos gyógyulás hírét. Ennek következtében Jézust valósággal megrohanták az igazi leprások, köztük olyanok is, akiknek arcát már megrothasztotta a borzalmas kór. Jézus nyájasan beszélt velük, de gyógyításukra nem vállalkozhatott. Szerfölött kellemetlen helyzetbe került, mert ha minden hozzá forduló beteggel foglalkozott volna, sem evésre, sem alvásra, sem imádkozásra és elmélkedésre nem maradt volna ideje. Tanítványai valósággal kimerültek az ostrom elhárításában; egyébbel sem foglalkoztak, mint hogy elküldözgették a bárkához tóduló betegek szakadatlan áradatát, s mindenkinek ugyanazt hajtogatták:
– A mesterünk nem fogadhat senkit, nem ér rá.
Még az éjszaka óráiban sem volt nyugtuk, mert még olyankor is kopogtattak ajtajukon.
Egy este Jézus zárt ajtók mögött kezdett prédikálni abban a zsinagógában, amelyben a gabonakereskedőt meggyógyította. Odakünn zúgott, morajlott, lármázott a tömeg. Hirtelen fejszecsapások durva zaja törte meg a zsinagógában honoló áhítatos csendet. Kívülről felfeszítették a tető egy részét, és az így keletkezett nyíláson kötelekkel leeresztettek a zsinagóga közepére egy matracágyat, amelyben egy magatehetetlen szélütött feküdt. Mindenki fel volt háborodva, csak Jézus nem; mosolygott, és szelíden így szólt a paralitikushoz:
– Fiam, a te bűneid meg vannak bocsátva.
A jelenlevő törvénytudóknak elállt a lélegzetük, s tátott szájjal bámultak Jézusra.
Jézus tudta, mit gondolnak: „Bűnöket egyedül csak Isten és a Messiás bocsáthat meg.”
– Azt akarnátok talán – kérdezte tőlük –, hogy ennyit mondjak csak neki: „Göngyöld össze derékaljadat, és vidd el innen, te szégyentelen?” Meg tudná-e tenni? Szélütött, és bénaságát a bűntudat okozta. Ha meg nem tudja, hogy bűnei meg vannak bocsátva, itt fekszik továbbra is mozdulatlanul, mivel moccanni sem bír, és ha el akarjátok távolítani innen, saját vállatokon kell őt kicipelnetek. Nem azt mondtam neki: „Én megbocsátom bűneidet.” Bűnöket nem bocsáthat meg senki, egyedül csak a mi Istenünk. Én csupán azt mondtam neki, aminek igazságát el kell hinnie – azt, hogy Isten megbocsátotta bűneit, miután szenvedéseinek mértékét elegendőnek ítélte. Mert – amint atyáink mondják nekünk – „a fájdalom tisztítja a bűnt”. Te pedig, uram, most tüstént göngyöld össze derékaljadat, és vidd el innen! Ez itt nem fekvő betegeknek való hely.
Az ember lekecmergett matracágyáról, összegöngyölte, és saját lábán járva kivitte. Jézus – mintha mi sem történt volna – tovább folytatta prédikálását, de a gyülekezet tagjait annyira meghökkentette az imént lejátszódott jelenet, hogy már képtelenek voltak követni gondolatainak fonalát.
Másnap Jézus már napkelte előtt elhagyta Kapernaumot, hogy félrevonuljon imádkozni egy magányos helyre, amely néhány mérföldre feküdt a várostól. De utánament egy nagy csoport beteg ember, s ezek megzavarták ájtatoskodásában. Segített rajtuk, amennyire módjában állott, majd nagy kerülőt téve átkelt a Jordánon, és bement Bethsaida óvárosába, ahol felkérték: prédikáljon a zsinagógában.
Híre ugyanis már előtte járt, úgyhogy hatalmas tömeg várakozott rá a zsinagóga kapuja előtt. Amikor Jézus megpillantotta a rengeteg embert, sietve befordult egy fasorba, amely éppen a zsinagóga elnökének házához vezetett. Bement, de az utánatóduló zajongó tömeg körülfogta a házat, dörömbölt az ajtókon, ablakokon, és bebocsátást követelt. Hirtelen a mennyezet felől is dobogó lábak dübörgése hallatszott, mire a házigazda nagyon megrémült:
– Ezek leszaggatják a tetőt, ha meg nem akadályozod őket, és leprások tucatjai fognak leugrálni közénk, hogy beszennyezzenek minket.
Jézus egy felső ablakon kiszólt a tömegnek:
– Nyissatok utat, hogy kimehessek. De aki hozzám ér, saját veszélyére cselekszi.
A sokaság engedelmeskedett. Jézus kilépett a házból, lement a tóhoz, beszállt egy kis ladikba, azt ellökte a parttól, s onnan prédikált a népnek több órán keresztül.
Este így szólt egyik tanítványához, Jánoshoz:
– A démon, aki azt az embert a zsinagógában megszállta, kihívó daccal felszólított, hogy menjek vissza Názáretba. Olyan próbatétel ez, amely elől nem térhetek ki. Holnap útra kelünk.
Leeveztek a tavon, egy elhagyatott helyen partra szálltak, és Názáret irányában mentek tovább. Azokban a városokban, amelyeken útközben áthaladtak, senki sem ismerte fel őket, úgyhogy háborítatlanul érkeztek meg Názáretba. Jézus Mária házában szállt meg.
Tamást, aki még mindig az ácsmesterséget gyakorolta, felszólította, legyen a hatodik tanítványa. Tamás elfogadta a meghívást:
– Veled megyek, persze hogy veled megyek. Most hová-merre készülsz?
– Ádám Fia előtt hosszú út áll. Fel kell mennie a hegyekbe, le kell szállnia a völgyekbe, át kell kelnie a vizeken, és keresztül kell haladnia a síkságokon. Olyan utazás ez, amely eltart jövő év húsvétjáig.
– És akkor hol lesz ő?
– Ahol Ádám útja véget ért.
A názáretiak hamar megtudták, hogy Jézusnak milyen rendkívüli sikerei voltak azon a vidéken, amelyet Galilea Kertjének neveznek. A szomszédok ámuldoztak a hírekén, és egyikük hitetlenkedve jelentette ki:
– Lehetetlen, hogy ugyanarról a Jézusról van szó, annak a Józsefnek, az ácsmesternek a fiáról, akit Egyiptomi József néven szoktunk emlegetni.
A másik így vélekedett:
– Ki tudja? Mindig volt valami különös benne. Mérges kígyókkal játszadozott, és azok nem bántották; máskor meg vadmadarak szálltak a vállára.
– Szerintem nagy megbecsülést szerzett a városunknak – mondta a harmadik. – Ha Kapernaumban gyógyított, miért ne gyógyíthatna itt nálunk is? Én a magam részéről őszintén remélem, hogy megszabadít a vállamat hasogató csúztól, amely minden télen pokolian meggyötör.
Mire az első megjegyezte:
– Én meg epeömlésben szenvedek, és ha Jézus meg tudná gyógyítani, fikarcnyit sem törődnék azzal, hogyan csinálja. Mert hát úgy beszélik, hogy varázseszközei vagy módszerei nem állnak pontos összhangban a Törvénnyel.
Aztán városszerte megindult a pletykák keringő áradata.
– Azt mondják, Egyiptomban sajátította el a mágiát, amikor ott tanult. A mágusok iskolájából sikerült kicsempésznie a titkos varázsigét, amely egy pergamendarabra volt írva.
– Hogy csinálta?
– Hát úgy, hogy mielőtt bement oda, egy helyen felmetszette a koponyabőrét, és egy kis zsebecskét csúsztatott a bőr alá. Abban rejtette el a kis darabka pergament. Mikor aztán kijött, a bejáratnál álló aranykutyák között megállt, és kivette.
– Elég hihetően hangzik. A mágia tíz mértékéből Egyiptom kilencet vett el magának.
– De merő kitalálás is lehet. Mert ne feledjük: meghívták őt, hogy magyarázza Ézsaiás prófétát a kapernaumi halászok zsinagógájában, ahol nagyon kitett magáért. Oktalanság lenne részünkről, ha mi nem kérnénk fel prédikációra. Ha gonosz szellem lakoznék benne, hozzá se merne nyúlni a szent tekercsekhez.
A zsinagógái elöljárók hosszas tanakodás után megüzenték Jézusnak, hogy nagy megtiszteltetésben kívánják részesíteni, meghívják a Második Lecke megtartására a következő szombaton.
Péter, aki a ház előtt a kapus szerepét vállalta magára, közölte az üzenet hozójával, hogy a Mester most pihen, várnia kell a válaszra. Péter később kijött Jézus üzenetével:
– A Mester szívesen tesz eleget kéréseteknek.
Amikor beköszöntött a szombatnap, Jézus hat tanítványa kíséretében elment a zsinagógába. Anyja otthon maradt: még mindig neheztelt rá, amiért elküldte magától hites feleségét, Máriát, Kleopasz leányát.
A názáretiak megdöbbentek, amikor egykori ácsukat és asztalosukat megpillantották: kínosan bicegve sántikált be a zsinagógába, egyik lábának izmai csomóvá duzzadtak a csípőjénél, arca erősen lesoványodott a sok böjtöléstől, szenvedések nyomai látszottak rajta, és sápadtabb volt, mint valaha. Mormogás támadt, amelybe kuncogó hangok is vegyültek. Jézus nem szólt semmit; a többiekkel együtt mondta el a megnyitó imákat, majd figyelmesen hallgatta, amint hét elöljáró vén egymást felváltva olvasta fel a mózesi Törvények aznapra rendelt részleteit, miközben a meturgeman – a tolmács – az ott honos arámi nyelvre fordította le a szövegeket. Azután került sorra a Második Lecke. Jézus elkérte az Ézsaiás-tekercset, kikereste az előre megszabott szöveget, a hatvanegyedik részt, és fennhangon olvasta a három első verset:

Az Úr Isten lelke van énrajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömet mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást és a megkötözötteknek megoldást.
Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét és Istenünk bosszúállása napját; megvigasztaljak minden gyászolót;
Hogy tegyek Sión gyászolóira, adjak nekik ékességet a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett, hogy igazság fáinak neveztessenek, az Úr plántálnak, az ő dicsőségére!

Prédikációját azzal kezdte, hogy az igazság fáiról beszélt, arról a hét fáról, amelyekből a bölcsesség felépítette a maga templomát. Sorjában megnevezte őket, elmondta tulajdonságaikat, meg hogy melyik arkangyal melyik fára vigyáz; elmagyarázta, hogy a hét minden napjának megvan a maga fája, az elsőé a rekettye-fűz, és így tovább egészen a hetedikig, amely a gránátalma napja.
– Hol lehet megtalálni a bölcsességet? – tette fel a kérdést, és mindjárt válaszolt is rá: – A paradicsomfa alatt, vagyis az istenes elmélkedésben.
– Ennek gyümölcsein táplálkozzatok a szívetekben – folytatta. – Mert valaki a ligetből elküldetett, hogy jó híreket hirdessen a szelídeknek és alázatosaknak; hogy bekötözze megtört szíveteket; hogy szabadulást hozzon közületek azoknak, akik bebörtönzöttek és foglyok. Nem látható láncokkal megkötözött foglyok, nem kőből épült börtönökbe zárt emberek – hozzájuk más hírnökök küldettek –, hanem olyan férfiak és asszonyok, akik saját bűnük béklyóiban sínylődnek, és saját szívük keménységébe vannak bebörtönözve. A paradicsomfa alatt bűneikre bocsánatot lelnek, és ujjongva örvendeznek a fényben és a szabadságban.
Itt elhallgatott. Halk morajlás támadt, a türelmetlenség moraja, de senki sem merte hangosan kimondani azt, amire valamennyien gondoltak.
Jézus letette a tekercset.
– Ézsaiásnak ez a jövendölése ma beteljesedett – jelentette ki. – Mit akartok még kérdezni tőlem? Jól tudom, mi van a szívetekben. Két nappal ezelőtt hallottam, mit beszéltetek rólam ugyanitt, noha zárt ajtók mögött vitatkoztatok. Minden szót hallottam. Hát mit gondoltok ti egyáltalán? Egyiptomi mágiára van-e nekem szükségem, hogy Galileában véghezvigyek valamit? Az egyiptomi mágiának csak Egyiptom fölött van ereje. Izrael földjén egyedül az Úr hatalma segít. Meg én nem azért jöttem ide, hogy orvosi mesterséget folytassak; van már nektek orvosotok Názáretban. Azért jöttem-e én ide vissza, hogy elvegyem tőle a kenyerét? Fizessétek csak jól, és ő majd készít nektek gyógyszereket, amelyek enyhítik köszvényes vállatok meg epegörcsöktől kínlódó hasatok fájdalmát – de megtört szívetekre nem tud gyógyírt. Ami engem illet: én egykor idegen voltam nektek. És most még idegenebb vagyok. Ti lenéztetek engem, amikor közöttetek éltem; most, hogy elmentem tőletek, gyűlöltök. Ránéztek nyomorék lábamra, és gúnyosan vigyorogtok: „Orvos, gyógyítsd meg saját magadat!” Ti szegyentelenek, nem a mi dicső ősünkből, Jákobból űztök-e csúfot ezáltal, aki ugyanezt a sérülést szenvedte, miközben az Ellenséggel viaskodott Peniélben? Nem gúnyoljátok-e Mózest is, aki Jákob emlékének tiszteletére elrendelte, hogy a combhús szent porció legyen, és az is mind a mai napig? Azt kérdezitek: „Miért nem cselekszi meg Názáretban azt, amit megcselekedett Kapernaumban?” Azért, mert Kapernaumban hitet talált, és nemcsak a zsidók között. Egy szidóni rendőrszázados ezt kérte Ádám Fiától: „Gyógyítsd meg az én szolgámat, Sztephanoszt, mert derék, jóravaló ember, jeruzsálemi zsidó, de annyira beteg, hogy nem tud eljönni hozzád.” Ádám Fia így válaszolt neki: „Ha én Kapernaum minden házába elmennék betegeket gyógyítani, mikorra végezném el, amiért jöttem? Mert én mindenkihez, az egészhez jöttem!” Mire a százados ezt felelte: „Csak egyetlen szót szólj, és meggyógyul a szolgám, még ha egy mérföld távolságból mondod is azt az egy szót.” És így Sztephanosz felmentetett bűnei alól, és meggyógyult.
Jézus itt hirtelen elhallgatott, majd némi szünet után erősen felfokozta hangját:
– Atyámfiai, barátaim! Egyetlen prófétát sem fogadott el a saját népe mindaddig, amíg halála le nem verte irigy féltékenykedésüket, és azt dicsekvéssé nem változtatta. Ezért hadd mondjak el nektek egy történetet. Illés idejében, amikor három és fél esztendeig éhínség gyötörte egész Izraelt, sok-sok szegény éhező özvegyasszony volt Izraelben. És Illés egyikükhöz sem küldetettel az ő kifogyhatatlan olajoskorsójával és kifogyhatatlan lisztesedényével – egyedül csak ahhoz az özvegyhez küldetett el, aki a szidóni Sareptában lakott. És Elizeus idejében nagyon sok leprás volt Izrael fiai között – de ő csak a szír Naámánt gyógyította meg.
A zsinagóga elöljáróit annyira feldühítették ezek a szavak, hogy a hat tanítvány komolyan aggódni kezdett Jézus életéért, mivel Názáret hírhedt volt kegyetlen bíráskodásáról. Jeruzsálemben vagy a Kert nagy városaiban bárki a legvakmerőbb módon fejtegethette Isten természetére vonatkozó nézeteit, vagy olyan szabados felfogásban magyarázhatta Mózes valamelyik törvényét, hogy annak csupán az árnyéka maradt meg; vagy akár prófétának is kiadhatta magát – merészségével legfeljebb azt kockáztatta, hogy megdorgálják, letorkolják, legrosszabb esetben megverik. De Názaretban és Felső-Galilea sok hegyi községében még szigorúan ragaszkodtak a régi szokásokhoz. Názáret fölött egy meredek falú szirt emelkedett, amelynek ez volt a neve: „A Kotnyelesek Sziklája”. A hagyomány megkövetelte, hogy erről a szikláról kell letaszítani minden olyan személyt, aki veszedelmes új tanokat hirdet, mágiára adja a fejét, vagy illetéktelenül a nagy tanítómester szerepében akar tetszelegni.
Amikor az istentisztelet végeztével Jézus kilépett a zsinagógából, a falubeliek megrohanták, és az említett szikla felé kezdték vonszolni, taszigálni.
Jézus nyugodt hangon utasította tanítványait:
– Menjetek anyámhoz, és mondjátok meg neki, hogy én is hamarosan ott leszek.
Nem dulakodott támadóival, hanem közönyösen ment velük, amerre vonszolták. Azok kisvártatva elengedték a karját, mivel ujjaikban görcsös merevséget éreztek. Jézus nyugodtan beszélt hozzájuk, merőben köznapi dolgokról – arról, hogy milyen termés várható az idén; milyen drágán vásárolta meg valaki azt a darab termőföldet, amelyen éppen áthaladtak; meg hogy milyen szokásai vannak a bíbicmadárnak. Az emberek némán hallgatták; Jézus hangja pedig egyre erősebben és erősebben csengett, míg végül olyan harsogássá fokozódott, hogy szinte megrepedt a dobhártyájuk. Majd fokozatosan halkult, végül ismét olyan lett, mint a csendesen beszélgető emberé. Az emberek elvesztették felfogóképességüket, már egyáltalán nem is tudták figyelemmel kísérni Jézus szavait. Szédülés fogta el őket, egymás karjába kapaszkodtak, hogy el ne essenek. Jézus hangja szaggatott hullámokban csapódott a fülükbe, mint a távoli éneklés széltépte foszlányai. Az álmosság ólmos súlya nehezedett rájuk, szemhéjuk lecsukódott, amint tántorgó léptekkel botorkáltak felfelé. Minél közelebb értek a sziklához, annál kevésbé bírtak ellenállni az álmosság bódulatának; lábuk még mozgott, de már aludtak, mint a piaci taliga rúdjai között lépkedő fáradt, öreg öszvérek.
Hirtelen éles hang riasztotta fel őket:
– Álljatok meg, Názáret kotnyelesei, álljatok meg, különben a halál fiai vagytok valamennyien!
Engedelmeskedtek a parancsnak, és megálltak, úgy ahogy voltak, egymásba kapaszkodva, hosszú láncot alkotva. Kinyílt szemük bamba rémülettel meredt előre: ha még három lépést tesznek, valamennyien lezuhannak a sziklatetőről a mélybe. Azután jobb felől, egy sűrű cserjésből ismét Jézus hangja szólalt meg; megparancsolta nekik, hogy térjenek haza békével.
Erre megfordultak, és olyan rémülten menekültek onnan, mintha ártó démonok, a Sédek üldöznék őket.

Huszonegyedik fejezet
A KÖLTŐ ÉS A BÖLCS

Jézus cselekedeteit és mondásait eredetileg arameus nyelven írták meg, de a pogányokból lett khrésztianoszok görög fordításban olvassák. Meg kell mondani, hogy ezt az írásművet csak tartózkodással szabad olvasni. Több változata is van. Ami az összeállítást, a szerkesztést illeti, abban gyakran tudatlanság, néhol képmutatás, itt-ott hamisítás fedezhető fel. Mindazonáltal egészében véve olyan kézikönyv, amely alkalmas arra, hogy egyfelől híveket toborozzon, másfelől eloszlassa azoknak a polgári hatóságoknak a gyanakvását, akik szerint a „khrésztianosz” szó csupán a „zsidó” név egy változata. Mivel a könyv nem tartalmazza Jézus teljes történetét, hanem annak – hogy úgy mondjam – csak a csontvázát alkotja, titkos szájhagyomány teszi teljessé, amelyet fokozatosan közölnek a beavatottakkal, abban a mértékben, ahogyan azok méltónak bizonyulnak e titkok megismerésére.
Merő véletlenségből történt, hogy a khrésztianosz vallás szakértője lettem, ha szabad ezt a kifejezést használnom. A khrésztianoszok üldöztetése idején alexandriai házamban menedéket adtam egy öreg és beteg ebjonita püspöknek, ő mondta el nekem mindazt, ami szerinte az egyedüli és kizárólag tiszta khrésztianosz hagyományt alkotja.
– De hát miért akarsz megtisztelni a bizalmaddal? – kérdeztem tőle, amikor ebbéli szándékát kinyilvánította. – Én nem vagyok khrésztianosz.
– Azért, mert bár nem vagy az, mégis khrésztianoszi szeretetet tanúsítottál irántam. Továbbá azért, mert te a mi Törvényünket és prófétáinkat behatóbban tanulmányoztad, mint sok zsidó. Végül pedig azért, mert manapság én is elpanaszolhatom Istennek, amit Illés próféta elpanaszolt: „Egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek.”
– Mit értesz azon, hogy khrésztianoszi szeretetet tanúsítottam irántad?
– Vállaltad annak veszélyét, hogy feljelentenek, és tetted ezt önzetlenül, nem várva jutalmat.
– Szeretném, ha méltónak bizonyulnék a bizalmadra – mondtam a szegény öregnek.
De azért láttam, mennyire gyötri az a gondolat, hogy feltárja előttem a titkos hagyományt. Nyilván sohasem szánta volna rá magát, ha nem retteg attól, hogy különben örökre elvész a féltve őrzött tradíció.
– A római meg a szíriai árulók – fakadt ki keserűen – bemocskolták a szent igazságot, és szörnyeteget csináltak abból, akinek az emlékét mindenekfölött tisztelem, és azt szeretném, ha ugyanúgy tisztelné az egész világ.
Már akkor sem tudtam egyetérteni a pogányokból lett khrésztianoszok e summás elmarasztalásával. Azóta végzett kutatásaim és nyomozásaim is azt bizonyítják, hogy az egyház jelenlegi tagjait, akik nem tudják, hogy mennyire bizonytalan történelmi talajon nyugszanak tanaik, nem lehet árulóknak bélyegezni. Figyelemre méltó bátorságról és állhatatosságról tettek tanúbizonyságot a császári üldözések alatt; és ha tekintetbe vesszük, hogy sokan közülük a társadalom legalsóbb rétegeiből kerültek ki így itt Alexandriában csak alig egynéhányukat fogadnák be a görög misztériumok beavatottjai közé, s legtöbbjük még egy közönséges asztaltársaságnak sem lehetne a tagja –, no akkor egyenesen csodálni való, hogy a tisztességükkel és becsületességükkel milyen jó hírnevet vívtak ki. Mindamellett nyilvánvaló, hogy Jézus tanításának irányzatát, célját és hatókörét nem lehet igazán megérteni másként, mint a belőle áradó tekintély fényében. És az is nyilvánvaló, hogy a pogány-khrésztianosz egyházak alapítói, küldetését merőben félreértve, olyan új kultusz központi alakjává tették őt, amelyre – ha most élne – megvetéssel és irtózattal tekintene. Úgy állítják be őt, mint kétes származású zsidót, renegátot, aki érvénytelenítette a mózesi Törvényt, a görög gnosztikusokhoz szegődött, Apollón-szerű istenségnek tekintette magát, olyan bizonyítékok alapján, amelyeket vak hittel kell elfogadni – gondolom, azért, mivel másként egyetlen értelmesen gondolkodó ember sem fogadhatná el azokat. Holott valójában – amint az eddig elmondottakból világosan kiderült – Jézus nemcsak hogy királyi sarjadék volt, hanem a mózesi Törvények megtartásához is éppoly szigorúan ragaszkodott, mint minden hithű zsidó, és egész életében arról igyekezett meggyőzni honfitársait, hogy sohasem volt, nincs, és nem is lehet más igazi isten, mint Izrael Istene. Egy alkalommal egy udvarias idegen „jóságos mesternek” titulálta, amit ő azzal a megjegyzéssel utasított vissza, hogy egyedül csak Isten jóságos.
Mint felszentelt király, egy ősrégi dinasztia utolsó törvényes sarja azt a bevallott célt tűzte maga elé, hogy kiteljesíti a rá vonatkozó régi próféciákat, és reálisan végigviszi Házának történetét. Az volt a szándéka, hogy roppant akaraterő és az Istenatyába vetett tökéletes bizakodás segítségével megszünteti a királyi pompa hivalkodó hagyományait – a hadseregeket, a hadjáratokat, az adókat, a kalandos kereskedelmi vállalkozásokat, az idegen királylányokkal való házasságokat, az udvari fényűzést, a nép elnyomását és kiuzsorázását –, egyszóval véget vet mindannak, amit Salamon király kezdett el Jeruzsálemben; ugyanakkor megtöri a születés, a nemzés, a halál és az újraszületés siralmas kört, amelyből senki sem bírt szabadulni Ádám óta. A világi hatalom igényéről való puszta lemondás nem volt elegendő. Elszántan remélte, hogy magát a halált is legyőzi. Legyőzi azáltal, hogy népével együtt végigszenvedi a Messiás Kínjait, vagyis azokat a kataklizmákat, amelyek megelőzik Isten Országának eljövetelét. Reményét Ézsaiás Könyve huszonötödik részének erre a próféciájára alapozta: „Elveszti a halált örökre...” Abban a Királyságban, amely csodálatosan termékeny és tökéletesen békés lesz, alattvalójává válik majd Izrael minden fia, aki elismeri őt hármas minőségében – mint királyt, mint prófétát, mint gyógyítót. És az ő jóakaratú uralkodása alatt senkinek sem kell félnie semmitől, sem nélkülözéstől, sem betegségtől, sem haláltól – nem kevesebb, mint ezer esztendeig.
A Királyság a beavatottak különböző fokainak megfelelően különböző tartományokból fog állni, ő, Jézus lesz az elhivatott legfőbb uralkodó; személyesen felel majd birodalmáért az Istenatyának, és közvetlenül kormányozza Júda törzsét. Alatta szolgál tizenkét fejedelem – az ő tizenkét gilgál-oszlopa –, ők igazgatják a többi tizenkét törzset. Ε fejedelmi méltóságokat tizenkét tanítványának szánta. Közülük hatról már szó esett az eddigiek során: Júdásról, Péterről, Jakabról, Jánosról, Andrásról, Tamásról. A többi hatot Galilea Kertjében választotta ki, názáreti látogatása után: Fülöpöt, Bertalant, a kánai Simont, a kisebbik Jakabot, Mátét és Tádét. Jézus úgy tervezte, hogy ez a tizenkét tanítvány alkotja majd az ő Belső Tanácsát, amelynek tagja lesz még három titkos tanítványa: az esszénus Nikanór, Nikodémus, Gorión fia, a szanhedrin tagja és Jézus egyik mostohafivére, az ebjonita Jakab. A Belső Tanács öt-öt főből álló három csoportra tagozódik majd: a gyógyítók, a próféták és a törvényhozók csoportjára. Péter, Jakab, János, András és Tamás lesznek a gyógyítók; Júdás, Fülöp, Bertalan, a kánai Simon, a kisebbik Jakab a próféták; Máté, Tádé, Nikanór, Nikodémus és az ebjonita Jakab a törvényhozók. Mindezek természetesen Izrael fiai; és Izrael fiaiból áll majd a hetvenkét tagú Tanács is, amely segíti munkájukat. A zsinagógákat öt körzeti szinódus fogja képviselni, amelyek engedelmességgel tartoznak a szellemi kormányzás e központi testületének.
Nők nem vehetnek részt a kormányzásban, mindamellett ők is a Királyság megbecsült polgárai lesznek. Szent kórusokat alakíthatnak, amilyenek az egyiptomi esszénus therapeuta közösségek mellett vannak, sőt igehirdetéssel is foglalkozhatnak, mert ahogyan a farizeus hagyomány tartja: „A férfi ne legyen asszony nélkül, sem az asszony férfi nélkül, sem ők ketten együtt ne legyenek az Úr dicsősége nélkül.” Ami a többi népet illeti, azok majd szövetségesei, pontosabban alattvaló-szövetségesei lesznek egy világbirodalomnak, amelyben Izrael Királysága uralkodik. De Izrael fiai nem dölyfös urai lesznek ennek a világbirodalomnak, hanem erkölcsi példamutatói, következésképpen a legszigorúbban meg kell tartaniuk a Törvényt. A szövetséges népektől pedig meg kell követelni egy mindenkire kötelező, általános érvényű erkölcsi törvény megtartását és Isten legfőbb felségének elismerését. Az Izrael fiaira kötelező életszentség követelménye eleinte nem terjed ki azokra, akik a Noétól való közös leszármazás révén rokoni kapcsolatban állnak velük – köztük az örményekre, a cipriótákra, az iónokra, az asszírokra, Britannia északi törzseire és a kimmerekre –, sem azokra, akik Ábrahám ivadékainak vallják magukat, mint például az arabok, az edomiták, a dórok. De az ezer esztendő letelte előtt már mindenki az életszentség ösvényén fog járni – még a vad mórok meg az emberevő finnek is elfogadják a körülmetélést, magukénak vallják a Törvényt, s a Világosság Fiává válnak.
Jézus többeket is felszólított, hogy legyenek a tanítványai, de azok különféle okokra hivatkozva nem vállalkoztak követésére. Egyikük például ezzel tért ki a felszólítás elől:
– Apám már öreg, nem hagyhatom magára. Halála után majd elmegyek hozzád, és a tanítványod leszek.
– A halottak temessék el halottaikat, mint az egyiptomi mesében – mondta erre Jézus.
– Nem mehetek még, nem mehetek!
Jézus meg volt róla győződve, hogy Isten Országa már közel van, bár eljövetelének napját és óráját csak Isten tudja egyedül. Bizonyosra vette, hogy azok a tömegek, amelyek megszívlelik prédikációit, túlélik az Isten Országának közelségét megelőző borzalmakat, és azután sem halnak meg soha. Az ezer esztendő elteltével a fizikai világ véget ér, akkor következik az általános feltámadás, és eljő a végítélet napja. Isten Országa azután beleolvad a Mennyek Országába, egy tisztán szellemi létbe, ahol a megigazultak lelkei Isten dicsőségének sugárzó elemeivé válnak. Jézus ebbéli szilárd meggyőződésében kezdett hozzá a vallásos hit és gyakorlat finomításához, kiválogatva a zsidóság különböző szektáinak legnemesebb tanításait – beleértve a szadduceusokét, az esszénusokét, a zelótákét és az anávokét, vagyis a Messiásváró misztikusokét –, s e kiválogatott elemeket egyeztetni igyekezett a fennkölt elveket valló, de szőrszálhasogatóan aggályoskodó farizeusok hitelveinek rendszerével. Bejárta a szent földet egyik végétől a másikig, mint a pásztor, aki össze akarja terelni elszéledt juhait. Még Szamáriát is felkereste, ahol a parasztság Izrael származéka volt, de a papság és az arisztokrácia olyan idegenek ivadékaiból állott, akik annak idején érdekből tértek a júdaizmusra.
A Jézus cselekedeteit és mondásait tartalmazó könyvnek a római egyházban használatos változata a merész szamáriai látogatás egyik epizódját jellegzetes módon úgy mondja el, mintha az Jeruzsálemben történt volna. És milyen ügyetlen, milyen otromba ez a hamisítás! Jézus – úgymond – megmentette egy asszony életét, akit a farizeusok házasságtörésért halálra akartak kövezni; tette ezt igen egyszerű fortéllyal, mivel csak ennyit mondott a farizeusoknak:
– Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ!
Csakhogy Jézus idejében már vagy száz éve holt betű volt az a törvény, amelynek értelmében a házasságtörő zsidó asszonyokat meg kell kövezni. Merőben új jogszokást követtek. A házasságtörő asszonyt a jeruzsálemi törvényszék elé idézték, még abban az esetben is, ha bűnét másutt követte el. A vádlott asszony megjelent a farizeusi főtörvényszék előtt, és kijelentette: nem ismeri az idevonatkozó törvényt. Ezt a bírák minden esetben elfogadták elegendő védekezésnek, és felmentették az illetőt. Csupán arra kötelezték, hogy váljon el férjétől, és két tanú jelenlétében megfogadtatták vele, hogy szeretőjével nem találkozik többé. Még azokat a jogait sem vesztette el, amelyeket a házassági szerződés biztosított számára. Ha a házasságtörés ténye nem volt bizonyítva, hanem csak a gyanúja forgott fenn, akkor az asszonnyal „keserű vizet” itattak, hogy ily módon bizonyítsa ártatlanságát. Ha belehalt, akkor bűnös volt. De ez csak afféle porhintés volt – mivel a „keserű víz” csupán erős hashajtó anyagot tartalmazott, s a házasságtöréssel vádolt asszony ártatlansága minden esetben bebizonyosodott. Egyedül csak Szamáriában maradt meg az a régi szokás, hogy a házasságtörő asszonyt szeretőjével együtt primitív kegyetlenséggel halálra kövezték.
Egy másik képtelenség is előfordul ugyanabban a könyvben. Az eredeti arameus verzió szerint Jézus egy szadduceussal vitázik, és elmondja neki a következő történetet. Egy szamaritánust Jeruzsálemből Jerikó felé utaztában rablók támadnak meg; mindenéből kifosztják, és sebesülten, vérébe fagyva ott hagyják az úton. Később arra megy egy pap, és nagy ívben elkerüli a szerencsétlent, majd egy levita halad arra, s az sem törődik vele. Végül egy egyszerű, jámbor lelkületű zsidó bukkan rá, bekötözi sebeit, felülteti saját szamarára, elviszi a legközelebbi vendégfogadóba, és meghagyja, hogy költségére gondosan ápolják. A történet erkölcsi tanulsága az, hogy Izrael köznépe – a farizeus zsinagógákban nevelkedett köznép – vallásosabb lelkületű, mint a templomi papság, s ha majd elkövetkezik az Isten Országa, abban igen kevesen lesznek Izrael hivatalos vallási vezetői közül: „Az elsőkből lesznek az utolsók, és az utolsókból lesznek az elsők.” A szadduceusok valóban évszázadokon keresztül nem engedték be a szamaritánusokat a jeruzsálemi templom belső udvaraiba, és tisztátalannak tekintették őket. Ez magyarázza meg, hogy az említett példázatban sem a pap, sem a levita nem segített a rablóktól kifosztott és megsebesített emberen. Jézus, bár ismerte a szamaritánusok hibáit, kijelentette: a szamaritánusok és a zsidók közt tátongó szakadékot – amelyet még jobban elmélyített a Papok Udvarának húsz évvel ezelőtt történt beszennyezése – sürgősen meg kell szüntetni. S ezt csak nagylelkűséggel lehet elérni. Ám e történet római változatában a szöveg megváltoztatásával azt hangsúlyozták, hogy a pogány-khrésztianoszok ellenszenvvel viseltetnek a farizeusokkal és általában a zsidókkal szemben. Ε változat szerint Jézus egy farizeussal vitatkozik; a Jézus által elmondott történetben nem szerepel az áldozat nemzetisége, és a jámbor, könyörületes szívű zsidóból szamaritánust csináltak. Milyen otromba hamisítás ez is! A megmásított szövegnek így semmi értelme. Olyan ez, mintha valaki „karthágói ember”-t írna „római polgár” helyett olyan római tanmesében, amely arról szól, miként viselkedett valamely kritikus helyzetben egy római senator, egy római lovag és egy római polgár. Mert a pap, a levita és a közember a zsidóság három rendjét jelenti, mint ahogyan a római birodalomban is három rend van: a senatori, a lovagi és a közpolgári rend. Továbbá, Jézus a következő idézet kapcsán mondja el a példázatot: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” Ezt mindkét verzió egyformán említi meg. Az arameus eredetiben a szadduccus azt kérdezi az idézetre: „De kicsoda az én felebarátom?” „Az az ember – feleli Jézus –, akin a zsidó megkönyörült.” A római változatban merőben illogikus módon így változtatták meg Jézus válaszát: „Az az ember, aki megkönyörült a zsidón.”
Egy-két alkalommal Jézus bírált ugyan farizeusokat, de bírálatai mindig egyének, sohasem az egész ellen irányultak. Olyan farizeusokat bélyegzett meg, akik a farizeus eszmék magas rendű erkölcsi mércéjét nem ütötték meg, vagy olyan személyeket, akik csalárd módon farizeusnak adták ki magukat. Az utóbbiak főként római meg heródiánus ügynökök voltak, akik kötetlen beszélgetésen és vitán alapuló tanítási módszerének kiforgatásával forradalmi kijelentéseket próbáltak belőle kicsikarni.
Jézus ama híres erkölcstanítók sorát folytatta, akik között a farizeus Hillél a leghumánusabb és a legfelvilágosultabb. Ezért tartózkodott attól, hogy írásban rögzítse gondolatait. A farizeusok nagyon jól tudták, hogy milyen zsarnoki hatalma van az írott szónak. A mózesi Törvények, amelyek eredetileg egy pásztorokból és hegyi parasztokból álló félbarbár nép kormányzásának eszközei voltak, Jézus korában olyan zsémbes dédapához hasonlítottak, aki már mozogni sem bír, csak a kuckójában üldögél, vagy az ágyat nyomja, de azért mégis ő akarja intézni az egész család ügyeit, jóllehet fogalma sincs róla, mekkora változások mentek végbe a világban, amióta nem forgolódhat a zajló élet eleven sűrűjében. Tekintélyét a család tagjai nem vonják kétségbe, de rendelkezéseit, mivel azok nem helytállók többé, kénytelenek másként, megfelelőbb módon értelmezni, ha nem akarják, hogy koldusbotra jussanak. Ha például az aggastyán kijelenti: „Itt az ideje, hogy az asszonyok néhány kötényre való kölest őröljenek meg a kézimalmon” – akkor rendelkezését ilyen értelemben veszik: „Itt az ideje, hogy néhány zsák búzát megőröltessünk a vízimalomban.”
Hillél és farizeustársai úgy vélekedtek, hogy a Törvény rendelkezéseit nagyon pontosan kell teljesíteni mindaddig, amíg azok teljesíthetők, s nem ártanak az isteni kegyelem általuk vallott felvilágosult értelmezésének. De a Törvényhez fűzött kommentárjaikat nem foglalták írásba, hanem csak élőszóval adták elő; így könnyen félre lehet tenni azokat, ha idővel pontatlanoknak vagy félremagyarázhatóknak bizonyultak. Azt tanácsolták, hogy nemcsak gabonából, gyümölcsből és egyéb fontos terményekből kell tizedet felajánlani, hanem a kerti növényekből is; ugyanakkor enyhítették a Törvény szigorát minden olyan esetben, amikor annak betű szerinti végrehajtása szégyent hozott volna a szellemére. Itt van például a házasságtörő férfiak és nők megkövezésének törvénye. A farizeusok így vélekedtek erről:
– Az asszonyok vagy általában felelős teremtmények, és akkor a vallásban ugyanolyan szerepet kell betölteniük, mint a férfiaknak; vagy általában felelőtlenek, és akkor cselekvéseikben korlátozni kell őket. Kis falusi zsinagógákban néha előfordul, hogy tanult és jámbor asszonyokat is beválasztanak a zsinagóga vezetőségébe; de az asszonyok nagy többsége nem mutat hajlamot a vallási dolgok tanulmányozására, és nem is buzdítják őket erre. Mózes ötödik Könyvében a törvényekre vonatkozóan az a rendelkezés olvasható: „...tanítsátok meg azokra a ti fiaitokat”; a leányokról nem tesz említést. Következésképpen egy tanulatlan nőt nem lehet felelőssé tenni, ha vetkezik az erkölcsi tisztaság ellen, mivel annak a férfinak, aki vele hál, nála jobban kell ismernie a Törvényt. Mózes elegendő törvényismeretet tételezett fel a nőkben ahhoz, hogy ilyen esetben halállal lehessen büntetni őket, s ennek megfelelően fogalmazta meg a szóban forgó törvényt. Csakhogy azokban az időkben a nők felelőssége nagyobb volt, mint napjainkban, mivel a pusztában kevésbé kísértette őket a bűn csábítása, mint manapság a városokban vagy falvakban, amellett ők még hallhatták Mózes élőszóval kiadott utasításait. Mármost mi legyen a teendő: kövezzük meg a házasságtörő férfit, a házasságtörő asszonyt pedig hagyjuk futni? Nem, ez nyilvánvalóan igazságtalan volna, hiszen ebben az esetben a gyenge férfi élete az erőszakos csábító asszony kezében lenne; jól tudjuk, hogy még Ádám atyánk sem volt képes ellenállni a szemérmetlen, buja asszonyi mosolynak. Ezért hát engedjük meg mind a férfinak, mind az asszonynak, hogy megbánják bűnüket, és bízzuk őket Isten irgalmára; mert az Úr teremtette Éva anyánkat, és egyedül ő érti meg egy házasságtörő asszony szívét. Gondoljunk az írás szavaira: „Ilyen a házasságtörő asszony magatartása: eszik, majd megtörli a száját, és azt mondja: »Nem cselekedtem én semmi rosszat.«”
A farizeusok felvilágosultságát talán legjobban példázza az a mód, ahogyan a szombatnap megtartásáról vélekedtek. Szigorúan ragaszkodtak ahhoz az előíráshoz, amelynek értelmében szombaton nem szabad hétköznapokon is elvégezhető munkával foglalkozni. De előfordulhat olyan eset, amikor a szombatnap megtartásának túlzásba vitt értelmezése megsértené azt a mózesi parancsot, amelynek értelmében felebarátunkat éppúgy kell szeretnünk, mint saját magunkat. Tegyük fel, hogy szomszédunk háza éppen szombati napon dől össze, és ő a romok alól kiáltozik segítségért. Nos, szombat ide vagy oda, ilyenkor tüstént hozzá kell fogni a mentési munkához. Maga Hillél is a szombatnap megszegésének köszönhette, hogy egyszer megmenekült a biztos haláltól. Még fiatal korában meg akart hallgatni egy vitát, amelyet egy tudósiskola előadótermében rendeztek meg, de olyan szegény volt, hogy a pár rézgaras belépti díjat sem tudta megfizetni, így hát az ablak alatt ácsorogva figyelte a kiszűrődő hangokat. Ott állt egész éjjel, közben erősen havazott; másnap reggel – szombatnap reggelén – ott találtak rá a négy láb magas hóban fekve, fagytól dermedten. A Törvény tudós doktorai alaposan megizzadtak, mire hosszas dörzsölés után, gondos ápolással vissza tudták hozni az életbe.
– Egy ilyen ember megérdemli, hogy miatta megszegjük a szombatnapi tilalmat! – mondták.
Jézus szintén pontosan megtartotta a Törvény előírásait. De azért róla is feljegyeztek valamit, ami jól jellemzi a szombatnappal kapcsolatos véleményét. Látott egy embert, aki megszegte a szombati munkatilalmat, hogy valami szolgálatot tegyen a szomszédjának. Jézus azt mondta neki:
– Ha nem vagy tisztában azzal, hogy mit cselekszel, akkor megérdemled, hogy a zsinagógád elnöke megdorgáljon. De ha tudatában vagy cselekedetednek, akkor dicséretet érdemelsz tőle!
Jézus nemcsak király és erkölcstanító volt, hanem próféta is – olyan gyógyító és csodatevő próféta, mint Illés, Elizeus, Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel, Hóseás, Ámos, Zakariás, Sofóniás, Mikeás, Énókh és a többiek. Amikor térítő körútja során beutazta Galileát, mindig pásztorbottal járt, és a pásztorok durva szövésű szőrcsuháját viselte, amilyent ezek a régi próféták hordtak általában. Később a tanítványaitól is megkívánta, hogy így járjanak. Profetikus kijelentései közül sokat szándékosan félremagyaráztak a pogány-khrésztianoszok. A próféta – amint az a szó értelméből következik – Jehova szócsövének tekintette magát; amit a prófétai intuíció befolyása alatt mondott, az nem a saját kijelentése volt, hanem Jehováé. Az ilyen kijelentéseket mindig ezek a szavak vezették be: „így szól az Úr”. Hogy a próféta szája mindig szent maradjon, sohasem volt szabad bort innia – mert a bor a hamis próféciák forrása –, csupán királyi menyegzőn ízlelhette meg a szőlő nedűjét. Amikor Jézus a feljegyzések szerint ilyen kijelentéseket tett: „Én vagyok a feltámadás és az élet”, vagy „Én vagyok az út, az igazság és az élet” – akkor ez úgy értendő, hogy Jehova nevében szólt, és a szöveg elé kell gondolni a bevezető szavakat. Minden más értelmezés történelmileg elképzelhetetlen. Jézus bevezetésként rendszerint a kétszer megismételt ámen héber szót használta, amelynek szó szerinti jelentése: „ő erős volt”; Jézus azonban ilyen értelemben használta: „Jehova erősen, szilárdan kinyilvánította”. A pogány-khrésztianoszok, akik Jézust istenné akarják magasztosítani, a kellemetlen áment a „valóban” vagy „így van” kifejezéssel fordítják, sőt gyakran egyszerűen elhagyják. Továbbá számos olyan mondást tulajdonítanak neki, amelyekről köztudomású, hogy Hűiéitől, Sammájtól, Simontól, az Igaztól és más híres zsidó moralistáktól származnak. Egyszerűen kihagyták a szövegekből azokat a passzusokat, amelyekben Jézus alázatos elismeréssel szól a fentebb említett híres zsidó tanítókról. Az arameus eredetiben például ilyen nyilatkozatok olvashatók tőle:
– Nem hallottátok, milyen választ kapott a szókói Antigonosz Simonnak, az Igaznak ajkáról? Mert Simon azt szokta mondani: „Ne olyan szolgák legyetek, akik a jutalom reményében szolgálják urukat, hanem olyanok, akik jutalmat nem várva szolgálnak, és az Égtől való félelem legyen rajtatok.”
Vagy:
– Hallottátok-e, hogy a tudós Hillél – áldott legyen az emléke – mit mondott annak a csúfolódó embernek, aki azt kívánta tőle, hogy fél lábon állva tanítsa meg őt az egész Törvényre? IJillél így felelt neki: „Szeresd az Urat teljes szívedből, és ne tégy felebarátodnak olyasmit, amit nem szeretnél, ha veled cselekedne! Ez az egész Törvény; a többi csak magyarázat hozzá.”
Vagy:
– És Hillél véleménye, fordított megfogalmazásban megtalálható Ariszteasz Levelében: „Tedd másoknak azt, amit szeretnél, ha mások neked tennének meg.”
Figyelmes királyhoz illőn Jézus beszédmódjában mindig alkalmazkodott alattvalóinak különböző rétegeihez. Prófétákhoz, mint például Keresztelő Jánoshoz, úgy szólt, ahogyan költők szoktak; a törvénytudókkal szemben azok művelt és tudós nyelvezetét használta; kereskedőkkel és kézművesekkel közvetlenebb hangnemben beszélgetett; a néptömegnek, amely nem volt elég fogékony ahhoz, hogy meg tudjon érteni mély értelmű költeményeket meg bonyolult vallási elméleteket, dalokat énekelt, és egyszerű példázatmeséket mondott.
Dalai, énekei közül egynéhány megmaradt. Többnyire egyszerű tanácsokat tartalmaznak mindkét nembeliek számára: ne engedjék, hogy a társadalmi érvényesülés becsvágya vagy a mindennapi élet számtalan kisebb-nagyobb gondja elterelje gondolataikat Isten Országáról. Például:

Nézzétek csak a hollókat, Nem szántanak, nem aratnak,
Csűrt maguknak nem építnek,
Élelmüket hogy ott tartsák.
Isten gondoskodik róluk,
Mint jó pásztor juhairól.
Nézzétek csak a kökörcsint,
Nem fon, nem sző, nem varrogat,
Mégis Salamon nővére Minden dicső pompájában
Nem volt oly szép ruhájában,
Mint kökörcsin az övében.

A Jézus cselekedeteiről és mondásairól szóló könyvben ez a dal prózai átírásban szerepel. „Salamon nővére” helyett „Salamont”-t írtak; gondolom azért, mert Sába (Seba) királynője megcsodálta Salamon fényűző pompáját. Persze ez a szövegmódosítás felborította, összekuszálta azt a költői párhuzamot, amely a férfiakat jelképező hollók és a nőket szimbolizáló virágok között van az eredeti versben. Elhomályosítja továbbá a koronázási zsoltárra való utalást is, amelyben a király leánya dicső pompájában tündököl. A király ugyanis a zsoltárban Salamon apja, Dávid, s az ő leánya Salamon „nővére és hitvese”, az Énekek Énekének sunemita asszonya. A pogány-khrésztianosz verzió érthetetlen módon kihagyta a dal két magyarázó versszakát:

Úr kegyelme a· hollókon,
Mert azok jót cselekedtek
A tisbita Élijával,
Künn a vadon pusztaságban,
Kitől Izrael vezéri
Minden ételt megtagadtak.
Gondja van a kökörcsinre,
Mert e szép virág könnyétől
Bíbor színre vált a pázsit,
Ahol Ábel vére omlott.
Tavaszonként áldja Istent,
Pompás szirmait kibontva.

Lehetséges, hogy a tisztátalan madárnak számító holló dicsérete mögött a holló és a bagoly közötti jól ismert ellenséges viszonyra való utalás rejlik; ahogy mi görögök szoktuk mondani: „A bagoly hangja egy dolog, a holló hangja más dolog.” A holló ugyanis a gyógyító és költő Élija, vagyis Illés madara volt, s bár tisztátalan lénynek számított, szerencsét hozó madárnak tartották. Ezzel szemben a bagoly Lilithnek, az Első Évának volt madara, és Jézus Lilith megsemmisítését tűzte ki célul maga elé.
Még a fent idézett dalnál is egyszerűbb az, amely így kezdődik:

Ne sóhajtozz, ne siránkozz,
Könnyítek én gondodon:
Mert áldottak a szegények – övék lesz Isten országa.
Áldottak az irgalmasok – Isten is az lesz hozzájuk.
Áldottak a tiszta lelkek – Mert ők Istent meglátják.
Áldottak a szelíd lelkek – Isten sátra lesz hónuk.
Áldottak, akik éheznek – Bőven lesz mit enniök...
Egy másik dalocska Isten jóságát hirdeti:
Kérjetek, és kapni fogtok,
Keressetek, és találtok,
Kopogjatok, s ajtó tárul – Bízzatok, mert jó az Isten.

A „Ha jobb szemed megbánt téged” kezdetű dal arra buzdítja az embereket, hogy szelíd béketűréssel viseljék el a külső elnyomatást, ugyanakkor büszke bátorsággal küzdjenek a belső elnyomatás ellen. Az „ítéld meg a fát” kezdetű pedig a morális megítélés alapelvét szabja meg:

Ítéld meg a fát a gyümölcséről,
Ne ítéld meg leveléről...

Jézus némelyik tanmeséjét primitív balladái formába öltöztette. Az egyik például a gazdagról és a koldusról szól, s elmondja, hogy melyiknek milyen sorsa lett a másvilágon. Ebbe a csoportba tartozik az a ballada is, amely így kezdődik:

Kimegy vetni a paraszt,
Oldalán nagy bőrtarisznya,
Tarisznyában búzamagvak.
Járja vígan a barázdát,
Hinti, szórja nagy serényen
A jó magot, a jó magot.

Úgy mondják, olyan költeményeket is alkotott, amelyeknek szépsége vetekedett Ézsaiás és Ezékiel dalainak költőiségével; de ezeknek egyike sem maradt meg.
Néha oly módon adott leckét tanítványainak az erkölcsi jellegű kérdések megítéléséből, hogy valamilyen szimbolikus cselekedetet művelt. Így történt például Kánában, ahol részt vett unaokaöccsének, Paltinak a lakodalmán. Későre járt az idő, a vendégek minden bort megittak, s abban a késői órában már nem lehetett innivalót beszerezni. A lakodalom ceremóniamestere kínos helyzetében Jézushoz fordult tanácsért. Jézus meghagyta a cselédeknek, hogy a kiürült boroskancsókat töltsék meg azzal a rituális tisztító vízzel, amelyet minden hithű zsidó kézmosásra szokott használni étkezések előtt és után, s a kancsókat ugyanolyan ceremóniával szolgálják fel a vendégeknek, mintha bor volna bennük. Azok eleinte vonakodtak, de Jézus anyja – ő volt a női vendégek között a legidősebb – biztatta őket, hogy töltsenek maguknak. Jézus ízlelte meg elsőnek a vizet, dicsérte zamatát és színét, és olyan élvezettel szürcsölgette, mint az ínyenc borszakértők szokták.
– Ilyet ivott Ádám a Paradicsomban – jegyezte meg a legnagyobb elismerés hangján.
A ceremóniamester követte példáját, és esküdözött, hogy életében nem ivott még ilyen jó bort. Úgy vélte, ezzel helyesli Jézus nyilatkozatát:
– A tisztaság, vagyis a „szentség az Úr előtt” jobb, mint a túlzott mértékű ivás. Mert Ádám az ő ártatlanságának napjaiban tisztább örömöket ismert, mint ivadéka, Noé, aki a bort feltalálta. A bor jó dolog, de túlzásba vitt élvezete Noét szégyentelenségbe, fiát Khamot pedig bűnbe és szolgaságba taszította.
De az én ebjonita informátorom szerint Jézus még ennél is többet mondott. Azt mondta: az ártatlanság napjaiban Ádám és Éva tartózkodott a testi szerelemtől – amelynek jelképe az Énekek Énekében a bor –, és mikor a bűnbeesés után szeretkezni kezdtek, szerelmük gyümölcseként megszületett Káin, az első gyilkos, aki a Halált behozta a világba. Az emberiség csak akkor térhet vissza az Édenbe, ha a férfi és a nő szerelme ismét olyanná válik, hogy száműzik belőle a testiség veszedelmes gyönyöreit.
A kánai lakodalomban Jézus és a ceremóniamester oly nagy komolysággal és valószerűséggel alakították drámai szerepüket, hogy a részeg vendégek némelyike valóban azt hitte: bort ivott. A pogány-khrésztianoszok, akik sem a bortól, sem a házasságtól nem tartóztatják meg magukat, Jézusnak ebből a szimbolikus aktusából afféle vulgáris csodát csináltak, amilyeneket szíriai szemfényvesztők szoktak produkálni vásári sokadalmak szájtátó publikuma előtt! Ugyancsak ilyen csodának tüntették fel Jézusnak egy másik szimbolikus aktusát is, azt állítva, hogy követőinek nagy sokaságát öt kenyérrel jóllakatta.
Jézus ezt az aktust a Genezáret tavánál hajtotta végre, egy délután, amikor kénytelen volt bárkára ülni, mert Tarikheai közelében rengeteg ember csődült össze körülötte. Lehettek vagy ötezren. A bárka lassan siklott a délkeleti part mentén; a tömeg mellette loholt a parton, néhány mérföld után azonban a többség megéhezett, elfáradt, s visszatért a városba. De körülbelül ezren nem tágítottak. Jézus ekkor partra szállt, látva, hogy akik kitartottak, nem kíváncsi bámészkodók, hanem az igazság őszinte keresői.
– Az ötezerből négyezren elmaradoztak, de ezren idáig követtek. Mihez kezdjünk velük?
– Uram – mondta Péter –, a négyezer azért fordult vissza, hogy kenyeret egyék. Mondd meg ezeknek is, hogy térjenek haza, mert ők is nyilván megéheztek.
– Nem. Majd táplálom őket, mert ahogyan a mondás tartja: „Engedd, hogy a jobb kezed elutasítson, de a bal kezed invitáljon.”
– Kétszáz drachmáért sem lehetne annyi kenyeret venni, amennyi elég volna nekik. Arról nem is szólva, hogy ezen az elhagyatott helyen ugyan hiába keresnénk pékműhelyt.
– Élő kenyeret adok nekik.
A folytatás megtalálható a Jézus cselekedeteiről és mondásairól szóló könyvben. Ám az aktus eredeti jelentése nyilván feledésbe merült, mert a leírás zavaros és homályos.
Jézus leült egy sziklára, és felszólította a tömeget: telepedjen a fűbe.
– Öt kenyér elég lesz hat csoportnak – jelentette ki. – Utána majd a többieknek adok enni.
Péter harsogó hangon kiáltotta a tömeg felé:
– Melyikőtöknél van kenyér?
Erre előállt egy fiú, két tarisznyával: az egyikben öt lepénykenyér volt, a másikban néhány roston sült hal. Jézus az alábbi utasításokat adta tanítványainak:
– Fogjatok egy-egy kosarat. Ti fogjátok kiosztani a porciókat. Állítsatok össze hat csoportot, férfiakból és nőkből egyaránt. Mondjátok meg nekik, hogy kört formálva üljenek le, arccal felém fordulva. A déli végen hagyjanak Üres helyet. De előbb mindenki mossa meg kezét a tóban!
Miután ez megtörtént, Jézus prédikálni kezdett az élő kenyérről, Isten igéjéről, hogy milyen azzal táplálkozni az évnek minden egyes napján. Arra is emlékeztette őket, hogy Elizeus próféta miként lakatott jól száz embert mindössze húsz kenyérrel, miután kijelentette nekik: „így mondja az Úr: valamennyien egyenek kenyeret, és még fölösleg is maradjon!” Elizeus kenyerei ugyanis nem közönséges kenyerek voltak, hanem a termés zsengéjéből sütötték azokat, a Béth Salisában kicsépelt legelső kéve magvaiból, amelyeket hálából Istennek ajánlottak fel. Élő kenyerek voltak, amelyekben benne lakozott az aratás szelleme, kenyerek a Kenyér Házából.
– Hozzátok ide nekem az öt kenyeret, hogy megszenteljem azokat!
Odavitték a kenyereket. Jézus megszentelte azzal a formulával, amelyet a papok szoktak használni, amikor Istennek ajánlják fel a zsengéket, majd darabokra tördelte a kenyereket, s mindegyik kosárba egyenlő számú darabot rakott.
– Most pedig – mondta tanítványainak – ki-ki álljon egy-egy fél csoport jobb oldalára.
Azok engedelmeskedtek.
– Mindenki kap egy egész kenyeret! – mondta Jézus, és a hagyott réstől keleti irányban elindulva, végigjárta a kört. Amikor egy-egy tanítványához ért, elvette tőle a kosarat, a várakozók mindegyikének kiosztott egy látszat-kenyeret, majd a kiürült kosarat visszaadva továbbhaladt.
– Egyetek csak, falatozzatok kedvetekre! – biztatta őket. – Soha nem sütöttek még ilyen ízletes, ilyen erőt adó kenyeret!
Hogy példát mutasson nekik, maga is rágni kezdett egy darabkát, és élvezettel majszolta.
Mindenki követte példáját – ki jókedvűen, ki komolyan.
Amikor a kör befejeztével ismét a réshez ért, megállt, és magához szólította tanítványait. Azok okafutottak hozzá.
– Itt még maradt kenyér – mondta nekik Jézus. – Rakjátok ki a fűre.
Miután ez megtörtént, kijelentette:
– Nézzétek, ebből kitelik öt egész kenyér. Szólítsatok ide még öt embert, hogy töltsék ki a rést.
Odahívtak újabb öt embert, s mindegyik megkapta a maga lát szat-kenyerét. Jézus aztán megszentelte a sült halakat, és azokat szintén úgy osztotta ki, mintha mindenkinek egy egész hal jutott volna.
– Négyezer ember elment, egyezer maradt. Akinek van szeme a látásra, az lásson!
Majd felszólította a körben állókat, hogy engedjék át helyüket azoknak, akik még nem kaptak enni. Amikor újra kialakult a kör, ismét az élő kenyérről prédikált. Elmondta, hogy amikor József előre látta a hét ínséges esztendő bekövetkezését, hét óriási magtárt építtetett Egyiptomban, és minden bőséges esztendőben megtöltetett közülük egyet gabonával, ily módon biztosítván a népet a hét szűk esztendőre.
– József atyja, Jákob tizenegy fiával együtt lement Egyiptom földjére, hogy legyen mit enniök – folytatta. – József akkor megbízta testvéreit és fiait, hogy osszák ki a kenyérgabonát a népnek. Úgy rendelte, hogy mindegyikük egy hétig végezze ezt a kötelességét, egymást felváltva, és a hét magtárból is sorban egymás után osszanak gabonát.
Így szólván, a kenyérdarabokból álló kupacot hét kis kupacra osztotta, s azokat egy-egy kosárba rakta.
– Itt vannak a magtárak – mondotta, majd a tizenkét tanítvány mindegyikének valamelyik patriarcha nevét adta. De még egy személyre volt szükség, hogy Benjámin is legyen közöttük. Jézus előhívta a körből azt a fiút, aki a kenyeret meg a halat hozta – ő lett Benjámin.
Utána megkezdődött a második kiosztás. Sorjában előléptek a „patriarchák”, s kosarukból hét-hét embernek adtak fejenként egy kenyérdarabot. A Rúben szerepét játszó Péter kezdte az osztogatást, s miután egymást váltogatva ő és a többi „patriarcha” négyszer osztott, éppen ahhoz a réshez értek, ahonnan Jézus a fiút előszólította.
– Menj vissza a helyedre, Benjámin – mondta Jézus most a fiúnak. – Ε kosarakban levő öt kenyér téged illet, mert meg van írva: „Benjámin része ötször akkora volt, mint testvéreié.” És a zsoltáríró is azt mondja: „A kis Benjámin az ő uralkodójuk.”
Majd erős hangon az egész tömeghez intézte szavait:
– Akinek van szeme a látásra, az lásson! Négyezer ember elment, egyezer maradt. És íme, egy másik Józsefet láttok itt!
Miután a tömeg minden tagja megkapta a porcióját, és megmosta kezét, Jézus megáldotta, majd elbocsátotta őket, maga pedig tanítványaival visszament a bárkára. Felvonták a vitorlát, s miközben a hajó eltávolodott a parttól, Jézus megkérdezte tanítványaitól:
– Hány kenyeret osztottam ki a tömegnek az első alkalommal?
– Ötöt.
– És hány kosár volt?
– Tizenkettő.
– És hány kenyér maradt?
– Még öt embernek elegendő.
– És a második alkalommal?
– A kenyerek száma ugyanaz volt, de hét kosárban került szétosztásra, öt kenyér maradt, azt mind ugyanaz a személy kapta.
– Jól feleltetek. Az első alkalom arra a négyezerre vonatkozott, amelyik elment. A második arra az ötödik ezerre, amelyik kitartott. Melyikőtök érti meg az én számolásomat?
Csak Tádé és Máté jelentette ki, hogy ők megértették.
– Nos, Tádé, magyarázd meg az elment négyezret.
– Az négyezer esztendőt jelent. Úgy tanítottad nekünk, hogy ennyi telt el Ádám óta.
– És a tizenkét kosár?
– Az a Zodiakus tizenkét jegye és a tizenkét egyiptomi hónap, amelyeknek mindegyike harminc napból áll. Erre is te tanítottál meg minket.
– Hát az öt kenyér?
– Az nem más, mint az öt évszak. Mindegyikben hetvenkét nap van. Összesen háromszázhatvan nap, ennyiből áll egy nyilvános egyiptomi esztendő. Ezt is tőled tudjuk.
– És a megmaradt öt kenyér?
– Azt az öt napot jelenti, amelyeket hozzá kell adni a nyilvános esztendőkhöz. Mindegyik valamely hatalomnak a napja.
– Jól feleltél. Máté, most te magyarázd meg a másik rejtvényt!
– A tizenhárom felügyelő a tizenhárom hónapot jelenti; mindegyikben négy hét van, így tanítottad nekünk. Az év háromszázhatvannégy napot tesz ki, amint az Illés próféta könyvében olvasható. Egy irgalmas nap adatik hozzájuk, amely Khrésztosznak, a Kegyes Gyermeknek a napja. Neki hódol az az öt hatalom, akiknek régente az öt napot szentelték.
– Ki a Gyermek?
– A jó talajba vetett mag, aki – így tanítottad nekünk – a zsengék idején érik be, és Isten használatára szenteltetik.
– És a hátramaradó ezer?
– Ezer esztendő múlva jő el az Isten Országa.
– Jól feleltél. Ki tudja megmagyarázni a halakat? Péter szólalt meg:
– Meg van írva: „Emlékezzünk azokra a halakra, amelyeket Egyiptomban ettünk.”
– Péter, Péter – mondta Jézus szemrehányó hangon –, milyen merész vagy a tévedéseidben!
A tanítványok hallgattak. Végül Fülöp törte meg a csendet:
– Józsua Nún fia volt, ami annyit tesz, mint a Hal Fia. Te is Józsua vagy, mert Jézus (Iészusz) görög változata a Józsua névnek. És egy halnak a fia olyan hal, amelyik hasonló az apjához. Józsua azt jelenti: „Jehova meg fog menteni.” Te, egy hal, Józsuát osztottad szét az éhes sokaságnak; ami annyit jelent, hogy Isten megmenti őket, ha hallgatnak igéidre, és engedelmeskednek Mózes Törvényének; mert Mózes is hal volt.
– Miért mondod, hogy Mózes hal volt?
– Hát azért, mert a vízből húzták ki.
Jézusnak tetszett Fülöp okoskodása. A khrésztianoszok mind a mai napig arról a titkos jelről ismerik fel egymást, hogy lábujjukkal halat rajzolnak a porba, vagy bal kezük ujjaival halfejet formálnak.
De az én informátorom szerint ez még nem volt minden. Amit Jézus akkor tett, annak az volt a célja, hogy költői formában közöljön valamit, aminek a jelentése egyszerű is, bonyolult is egyszerre. Az egyszerű az a gondolat volt, hogy Izrael Istene naponta fogja táplálni népét az élet kenyerével, ha a nép az év minden napján őt szolgálja, s azokkal az igékkel táplálja lelkét, amelyeket Mózesnek meg a prófétáknak kinyilatkoztatott. A bonyolult, nehéz gondolat pedig az volt, hogy Mózes az egyiptomi kalendáriumot követte; ebben egy év harmincnapos hónapokból állott, mindegyik hónapban három, egyenként tíznapos hét volt, és a végéhez csatolták az öt fennmaradó napot. De a szent hétnapos hét ebben a naptárrendszerben nem volt a hónap pontos felosztása; sőt abban a másikban sem, amely a babilóniai fogság idején lépett az előbbi rendszer helyébe. Ebben az újabb időszámítási rendszerben az évek tizenkét holdhónapból állottak, és szabályos időközökben még egy-egy tíznapos periódust iktattak be.
A Messiásról, József Fiáról szóló próféciák sok nagy tettet jövendöltek, s köztük szerepelt az a jóslat is, hogy a Messiás meg fogja reformálni az időszámítás rendszerét. Jézus ekkor még nem nyilvánította ki, hogy ő a Messiás; ezért, bár reformtervét közölte, olyan formában tette ezt, amely a nagy nyilvánosság figyelmét nem keltette fel. Elgondolása a következőkben foglalható össze: Az évet tizenhárom hónapra kell osztani, amelyeknek mindegyike huszonnyolc napot foglal magában (ezt a rendszert követték a zsidók ősei, mielőtt Egyiptomba vándoroltak). Mindegyik hónapban négy-négy hét lesz; ilyen módon csak egy nap marad fenn – a téli napforduló, Jézus születésnapja, az a nap, amelyen elvetik a szent magot; az utolsó hétnapos hét tehát nyolcnapos hétté bővül. A nyolcas a teljesség hagyományos száma; ez a magyarázata annak, hogy a frigysátor szentélyében az aranyasztalra kitett tizenkét kenyeret nyolc pontból álló kereszttel jelölték meg. Az új naptárban tehát nem öt nap marad többletként az esztendőben – ezeket Egyiptomban Ozirisznak, Hórusznak, Széth-nek, Ízisznek és Neftisznek szentelték –, hanem csupán egyetlenegy, amely a Dániel próféta által megjövendölt Ember Fiának szentelt nap lesz. Minden évszak neki fog adózni. Mert Benjámin azt jelenti: „Az Én jobb Kezem Fia”; és az Ember Fia ott fog majd ülni Atyjának, az örökkévalónak a jobbján. A jobb kéz a zsidóknál a déli égtájat jelenti; és azt a fiút, akinél a kenyér meg a hal volt, a hallgatóság által formált kör déli pontjára állította Jézus.
Az a körülmény, hogy Jézus nem fejtette ki elgondolását, félrevezette a pogány-khrésztianoszokat. Szavainak a következő jelentést tulajdonították: „Én vagyok mindazon próféciáknak a beteljesedése, amelyek Tammúzra, a gabonaistenségre vonatkoznak.” Azért gondolták így, mert Jézus Tammúz születésnapján született Betlehemben, a „Kenyér Házában”, Tammúz barlangjában, és Tammúz aratókosara volt a bölcsője. Továbbá azt is gondolták, hogy Jézus Kánában mondott szavai a következő célzást tartalmazták: „Én vagyok mindazon próféciáknak a beteljesedése, amelyek a boristenségre, azaz Noéra vagy Duszareszre, vagy Dionüszoszra vonatkoznak. Názáretből való vagyok, a Bornak Házából.” Később ugyanis Jézus kijelentette tanítványainak: „Én vagyok a szőlőtőke, ti vagytok az ágak”; csakhogy akkor nem magáról, hanem Jehováról beszélt, és szavait kettőzött ámennel vezette be. Még később sokkal nyomósabbnak látszó érveket is találtak a pogány-khrésztianoszok ahhoz, hogy félreértsék Jézust – de erről majd akkor írok, ha rákerül a sor. Némely khrésztianoszok odáig mentek ebben a misztikus Jézuskultuszban, hogy a hüvelykujjukon olyan gyűrűt viseltek, amelybe ez a három görög betű volt vésve: Iota, Eta, Szigma. Köztudomású, hogy ezek Dionüszosz egyik nevének vagy jelzőjének kezdőbetűi (a teljes név fordításban így hangzik: „Az Élet Vizeinek Adományozója”). De Jézus nevének görög formája is ugyanezzel a három betűvel kezdődik.
Isten Országának eljöveteléhez való kapcsolatát egy hirtelen támadt profetikus intuíció világosította meg Jézusban. Egy halászbárkán tartózkodott akkor, a galileai tengeren, Péterrel meg Andrással, akik egész éjszaka fáradoztak, de egyetlen halat sem sikerült fogniuk. Jézus egy bizonyos helyre mutatva azt tanácsolta nekik, hogy ott vessék ki hálóikat, és majd számolják meg a zsákmányt. Péter és András megfogadták a tanácsot; valóban jó fogást csináltak – százötvenhárom halat számoltak össze. Ez a história voltaképpen alig érdemelne említést, hiszen gyakran megesik, hogy még együgyű és ostoba embereknek is ennél figyelemre méltóbb megérzéseik támadnak. De jelentőssé teszi az a körülmény, hogy a közfelfogás szerint a százötvenhárom szimbolikus szám, ennyi külön nyelv van az ismert világban. És Jézus kijelentette:
– Ha eljő a Királyság, a világ valamennyi népét magába foglalja majd.

Huszonkettedik fejezet
A VŐLEGÉNY

Máté, Alfeus fia, adószedő volt Kapernaumban., Amikor Jézus váratlan felszólításának engedve tanítványául szegődött, lemondott ugyan állásáról, de nem tartozott az olyan emberek közé, akik könnyen elfelejtik régi barátaikat és kollégáikat. Mielőtt házát eladta és ügyeit véglegesen rendezte volna, Jézus gyakran időzött nála, s általa személyesen megismerkedett a körzeti adószedőkkel vagy legalábbis azok nagy részével. Az ő foglalkozásuk volt a leggyűlöltebb egész Palesztinában: nemcsak a köznép, de maga a főtörvényszék is a tolvajok meg az útonállók kategóriájába sorolta őket. Templomi vagy egyéb vallási célra felajánlott pénzadományaikat minden esetben visszautasították, mivel majdnem bizonyosra lehetett venni, hogy azt a pénzt becstelen úton szerezték. Tanúvallomásukat egyetlen zsidó bíróság sem fogadta el, mert ez volt róluk a hivatalos vélemény: „Nincs olyan adószedő, akinek a szavában hinni lehetne.” Ε két vonatkozásban az adószedőket úgy bírálták el, mint a prostituált nőket; s valóban gyakori eset volt, hogy divatos prostituáltak adószedőkkel társultak különféle aljas, de jól jövedelmező vállalkozásokra, amelyek között a zsarolás és a bordélyház is szerepelt.
Galileában az adórendszer valóságos istencsapása volt, hallatlanul kiuzsorázta a népet. Antipasz tetrarkha apjának, Heródes királynak példáját követve adót vetett ki a termőföldekre, az állatállományra, a gyümölcsfákra, a házakra, továbbá minden olyan terményre és termékre, amelyek piaci forgalomba kerültek; azonkívül bevezette a fejadót, az útadót, s megadóztatta az export- és importárukat. Fejedelemségének területe igazán nem volt nagynak nevezhető – hossza alig haladta meg az ötven mérföldet, szélessége úgy harminc mérföld lehetett –, mégis 200 arany talentumot kapott évente azoktól, akiknek átengedte az adó jövedelmeket. Ezek nagy haszonnal továbbadták az adószedés jogát kisebb adóbérlőknek, akik aztán saját embereikkel behajtották az adókat, persze úgy, hogy maguk is busás haszonhoz jussanak. Az adószedők a rendőrség támogatásával végezték erőszakos tevékenységüket, és a behajtott összegek arányában jutalékkal honorálták közreműködését. A rendőrség külön kémeket alkalmazott, hogy kinyomozzák azokat, akik ilyen vagy olyan módon kibújtak az adózás alól; ezek a kémek pedig zsarolással jól megszedték magukat. Mindezek következtében az ország jövedelmének öt százalékát kitevő névleges adó valójában tíz, tizenkét, sőt tizenöt százalékra növekedett, mivel az adóbérlők, az al-adóbérlők és az adóbehajtók bőséges sápot szedtek; a rendőrségi közreműködés költségeivel együtt a ténylegesen behajtott összegek az ország jövedelmének húsz százalékát is elérték. Ilyenformán tehát, mivel a szegény ember vállát sokkal erősebben nyomja az adóteher, mint a gazdagét, a kétkezi munkás vagy a kisparaszt keresetének legalább a felét vették el különféle ürügyekkel; és a megélhetési költségek szintje még magasabb volt, mint Nápolyban, amely pedig hírhedt arról, hogy ott nagyon drága az élet.
Máté adószedő alvállalkozó volt, s mint minden olyan zsidó, aki vagy önként választotta ezt a foglalkozást, vagy apjától örökölte, a vele járó gyűlölet folytán nem élhetett pontosan úgy, ahogyan a Törvény előírta. Bár születését tekintve lévjta volt, életmódjában félig göröggé vált. Mivel azonban igen fogékony lelkű, jó eszű ember volt, és szívvel-lélekkel igyekezett elsajátítani Jézus tanítását, hamarosan túltett a többi tanítványon, mert náluk jobban meg tudta érteni a Törvény finomabb árnyalatait.
A kapernaumi zsinagóga elöljárói megdöbbenéssel értesültek arról, hogy Jézus adószedőkkel barátkozik. A vezetőség megbízásából ketten felkeresték, és arra kérték, tömje be a megbotránkozás száját, ne járjon többé Máté házába. A két küldött régen halász volt, de később közösen halkereskedést alapítottak, amelyet most már a fiaik vezettek.
Jézus elmagyarázta nekik, hogy ő az adószedőket meg a prostituáltakat beteg embereknek tekinti, akiknek orvosra van szükségük; az orvosnak pedig nem szabad visszariadnia pácienseinek undorító nyavalyáitól és sérüléseitől. Vagy elveszett, elkóborolt juhoknak tartja őket, akiket a jó pásztornak meg kell keresnie, a nyáj többi részét a karámban hagyván, ahol biztonságban vannak.
– De a zsinagógánk előcsarnokában így suttognak rólad: „Vagy azért jár el egy bizonyos házba, hogy ott valami tisztátalan görög kultuszban vegyen részt, vagy pedig tétlen életmódjának fenntartásához pénzbeli támogatást akar kapni azoktól a csaló adószedőktől és tolvaj prostituáltaktól, akik abban a házban össze szoktak jönni.”
– Ezt suttogják az előcsarnokban? Mit suttognak még?
– Azt, hogy az adószedő Máté közreműködésével többi tanítványodat is a gonoszságnak ugyanazon útjára vezeted.
Jézus ironikus mosollyal fordult tanítványaihoz:
– Fiaim, igyekezzetek jóban lenni a csaló adószedőkkel meg a tolvaj prostituáltakkal. Mert ha netán belebuktok saját vállalkozásotokba, ők majd rábeszélik Énókh prófétát, hogy egy oldalajtón bocsásson be titeket a Mennyek Országába, ahol számukra már kényelmes lakosztályok vannak fenntartva, örök időkre. A sötétségnek ezek a gyermekei sokkal okosabbak azoknál, akik a Törvény fényében élnek.
A tanítványok harsogó kacagásba törtek ki. Jézus ismét a zsinagógái elöljárókhoz fordult, s mintegy mellékesen megkérdezte tőlük:
– Hallottátok, mit beszélnek,a tibériási földbirtokosról meg az ő csaló jószágigazgatójáról?
– A szóbeszéd eljutott a konyháinkba, és az asszonyok karattyoltak róla, de mivel a jószágigazgató görög volt, mi bedugtuk fülünket, mert nem akartuk meghallgatni.
– Pedig olyan történet, amely megérdemli figyelmeteket. A földbirtokos felszólította intézőjét, hogy mutassa meg gazdasági számadásait. De az jól tudta, hogy mi lesz ennek a következménye: gazdája tüstént elcsapja, s ő nem remélheti többé, hogy másvalaki felfogadja. Ezért elhatározta, hogy további csalásokkal biztosítja magát a szegénység ellen. Kihasználva azt az időt, amely alatt még ura nevében intézkedhetett, sorban felkereste gazdája adósait, és adósságuk összegét negyedévei-felével csökkentette. Elképzelhetitek a földbirtokos örömét, amikor ezt megtudta!
– De hát mi közünk ehhez a hűtlen sáfárhoz?
– Az Úr kapernaumi házának sáfárjai nemcsak rosszul vezetik a birtokát, hanem egyenesen elriasztják adósait – az adószedőket, prostituáltakat és mindazokat, akiket balsorsuk tisztátalanná tett – attól, hogy teljes mértékben megfizessék adósságukat, vagyis azzal a szeretettel adózzanak, amellyel az Úrnak tartoznak. És méghozzá magának az Úrnak nevében meritek ezt cselekedni. Olvastátok-e a próféciát Mózes Testamentumában?
– Nincs benne a kánonban.
– Nincs, de azért csak hallgassátok meg. Így szól a prófécia: „És az ő idejükben (most van az az idő) ártalmas és istentelen emberek fognak uralkodni, akik igazaknak nyilvánítják magukat. Az igazság nevében elnyelik a szegények javait; telhetetlen, csaló, istentelen emberek, bűnnel és törvénytelenséggel telve napkeltétől napnyugtáig. Szórakozni, vigadozni, lakomázni és vedelni akarunk – fogják mondani –, és fejedelmeknek tekintjük magunkat. Érintik azt, ami tisztátalan, és azt gondolják, ami tisztátalan, mégis így szólnak majd ahhoz, aki nem olyan, mint ők: »El innen, el innen – még a puszta árnyékod is beszennyez engem!«”
Az egyik zsinagógái elöljáró felkiáltott:
– Vigyázz a nyelvedre, uram! Tanítványaid közül néhányan a mi zsinagógánk tagja. Rosszul teszed, ha gyöngíted a tekintélyünket. Ha vetkezünk, vétkünk legyen lerakva a Mennyek kapujánál, mivel senki sem vádolhat minket azzal, hogy megszegtük a Törvényt, amelyet atyáink hagytak ránk. Márpedig a Törvény szigorúan előírja, hogy különítsük el magunkat a tisztátalanok és a bűnösök társaságától.
Jézus ismét tanítványaihoz intézte szavait:
– Zsinagógátok vénei Mózes székében ülnek, és kezükben van a Törvény. Ezt a Törvényt meg kell tartani betű szerint, egyetlen betű sem maradhat ki. A rituális tisztaság súlyos követelményeit róják rátok – de nekik ezek a terhek nem jelentenek semmit, hiszen ők gazdag emberek, cselédeik és kánaánita rabszolgáik vannak, és nem a saját kezükkel keresik kenyerüket. Ám azért ti csak mindig azt tegyétek, amit ők mondanak nektek, még akkor is, ha nyilvánvalóan meghamisítják a Törvény szellemét. Távol legyen tőlem, hogy gyöngítsem a tekintélyüket. Ti csak cselekedjetek úgy, ahogyan ők mondják nektek, még akkor is, ha képtelen jogi fikciókkal hárítanak el egy Isten iránti kétségtelen kötelességet. Cselekedjetek úgy, ahogyan mondják nektek – de ne úgy, ahogyan ők maguk cselekszenek! Mert, hogy a közmondás szavait idézzem velük kapcsolatban: a levesükből kiszűrik a tisztátalan szúnyogot, de a tisztátalan tevét megeszik.
A zsinagógái elöljárók, akiket már kora gyermekkoruktól fogva arra szoktattak, hogy alázatosan tűrjék a szemrehányást, a dorgáló szavakat, most is hallgattak. De alig bírták legyűrni indulatukat, amikor Jézus így folytatta:
– A Prédikátor, Szíra fia mondja: „Senki se jelentse ki: »Az én vétkem Istentől való.« Mert ugyan miért akarná Isten, hogy az ember olyat cselekedjen, amit Ő gyűlöl? Meg azt se jelentse ki senki: »Isten okozta eltévelyedésemet.« Mert ugyan mi szüksége van Istennek egy bűnösre?” Ezt mondja a Prédikátor, Szíra fia. Én meg azt mondom: ámen, ámen: a Törvényből, amely szent és igazságos, buktatót, botránykövet csináltak a szegény emberek számára. Ti vagytok a vétkesek, ti gazdagok, mert ezek a szerencsétlenek miattatok nem mernek reménykedni az üdvösségben, hiszen mint tisztátalanokat kerülitek, és a zsinagógába sem engeditek be őket. A ti gazdagságotok kergette őket a bűnbe: mert a gazdagság henye kényelmet nemz, a henyeség rossz lelkiismeretet nemz, a rossz lelkiismeret szőrszálhasogatást nemz a Törvény értelmezése tekintetében, ez a szőrszálhasogatás önteltséget nemz, és az önteltség kiszárítja a szív forrásait. Ezért, amikor Mózes Testamentumában az van írva: „Érintik azt, ami tisztátalan”, így kell érteni: „A henye gazdag ember a szegény ember nyakában ül, és arra kényszeríti őt, hogy olyat tegyen, ami tisztátalan; és ezáltal beszennyezi magát.” A végítélet napján felelni fogtok bűneitekért, és keserves dolgotok lesz.
Az egyik zsinagógái elöljáró dühösen kifakadt:
– Úgy?! Szóval te gyalázod a tudós Hillél emlékét! Mert mi tőle tanultuk mindazokat, amiket te képtelen jogi fikcióknak, a Törvény meghamisításának nevezel!
Hillél ács volt, két keze munkájából élt, és szegény ember maradt élete utolsó percéig. Ha mostanában valaki a szegénységét hozza fel mentségül arra, hogy nem tanulmányozta a Törvényt, megkérdezik tőle: „Miért, te még szegényebb vagy, mint Hillél volt?” Hillél a szeretet szellemében tolmácsolta a Törvényt, és nem rakott a népre olyan terheket, amelyeket maga sem vállalt volna örömmel. Meg van írva, hogy amikor Mózes meghalt, Izrael valamennyi férfia meggyászolta. De Hillél halálát – akárcsak Áronét – nemcsak férfiak, hanem asszonyok és gyermekek is megsiratták. Az ő emlékét becsülöm meg, amikor azt mondom nektek: adjátok el jól jövedelmező üzleteteket, ti kalmárok, osszatok szét mindent a szegények között, térjetek vissza a halászbárkákhoz, és a hálókhoz, amelyeket ostobán elhagytatok – és amikor majd a tó vizén dolgoztok megint, eszetekbe fog jutni ismét a felebaráti szeretet kötelessége! Nincs-e megírva: „Hat napig dolgozzál”? És a tudós Sammáj megmondta: „Szeresd a munkát, gyűlöld az uraskodást”; ő meg Simontól, Setach fiától tanulta ezt. És más bölcsek szintén így vélekedtek: „Az ember inkább vállaljon munkát idegennél, mintsem hogy tétlenül üljön; inkább keresse meg kenyerét dögnyúzással az utcán, mintsem hogy azt mondja: »Én pap vagyok«, vagy »Én nagy és tudós férfiú vagyok«.”
– Téged Jézusnak és ácsnak neveznek. Hol van hát a kalapácsod, gyalud, fakalapácsod?
– Ács voltam, de pásztor lettem – felelte Jézus, pásztorbotjára és pásztorköpeny egére mutatva. – Senki ne irigyelje tőlem ezt a fáradságos új foglalkozásomat.
– Hát ezek a tanítványaid itt, akik semmit sem csinálnak?
– Senki ne irigyelje őket, mert fáradságos munkával tanulják a pásztori mesterséget.
A két látogató nem szólt többet, hanem eltávozott. Attól fogva Jézus Kapernaum egyik zsinagógájától sem kapott meghívást prédikálásra.
Annak a gyanúnak, amely szerint Jézus tisztátlan forrásból származó pénzeket fogadott el, az volt az oka, hogy Máté házában gyakran fordult meg két zsidó nővér, s ezek fedezték az igehirdetési körutazás költségeit. Egyikük, Joanna, Antipasz jószágkormányzójának, Khúzának volt a felesége; a másikat, Zsuzsannát, Máté egyik adószedő társa vette nőül, aki az alsó-galileai útadók beszedésével foglalkozott. Jézus szívesen fogadta támogatásukat, miután a nővérek biztosították őt afelől, hogy a felajánlott pénz a saját hozományukból való, következésképpen tiszta pénz. Zsuzsanna gyűjtést is rendezett barátnői között, de ügyelt arra, hogy kétes eredetű pénzt ne fogadjon el senkitől. Nem csekély összeg előteremtésére volt szükség. Igaz, a tanítványoknak mostanában ritkán kellett élelmet vásárolniuk a piacon, s igen gyakran valósággal zavarba ejtette őket az a már pazarlásnak is beillő vendéglátás, amelyben Jézus csodálói részesítették őket. De hát egyikük sem volt vagyonos ember, mindegyiknek családot kellett eltartania, és adókat kellett fizetnie.
Péter és András bárkáján szoktak utazni együtt, körüljárván a tavat, s ki-kiszálltak a parti településeken, ahol Jézus prédikálni akart. Amikor pedig kinn jártak a vízen, halászgattak. De bármily szerényen, beosztással éltek, nyugtalanította őket az a gondolat, hogy mégiscsak elhagyták otthonukat, abbahagyták rendes foglalkozásukat, s munkakerülők módjára csavarognak egyik helyről a másikra. Ezt az érzésüket még az a tudat sem tudta eloszlatni, hogy korábbi bűneik elhagyásával az erény útjára léptek. Jézus úgy tapasztalta, hogy némelyiküknél bizonyos önteltség mutatkozik; indokolatlan büszkeséggel tölti el őket az a gondolat, hogy egy hírneves gyógyító és tanító választott tanítványai lehetnek.
Hillél szavaival figyelmeztette őket:
– A naggyá tett név elpusztított név.
Ezután már csak ritkán és akkor is titokban gyógyított, és prédikációját nem támasztotta alá titkos értelmű szimbolikus aktusokkal.
Mihelyt prédikációinak újszerűsége megkopott, az emberek hamarosan észrevették titkos erejének, hatalmának ezt a látszólagos megfogyatkozását, és ócsárló hangon kezdtek róla beszélni a piactereken. Néhány hónapja – úgymond – mint sápadt aszkéta jelent meg a tó vidéken, de azóta elvesztette gyógyító erejét, mert rossz hírű támogatóinak asztalánál falánkul tömködi a bendőjét. És bár kezdetben olyan prófétaként üdvözölték, aki könnyű kötelezettségeket ró hallgatóira, és nem követel tőlük fárasztó rítusokat meg szigorú önmegtagadást – most meg éppen azt hibáztatták benne, hogy nem olyan szenvedélytől izzó próféta, mint Keresztelő János, akinek szavai csontjuk velejéig hatoltak, és úgy perzselték őket, mint a forró sivatagi szél. Vajon a szelíd szavak, az evés-ivás és a jókedv idejét éljük-e most? – zúgolódtak az elégedetlenkedők. Igaz, Jézus is a Messiás eljöveteléről prédikál, mint János; de János tanítványai böjtölnek, megtartóztatják magukat a földi örömöktől, mivel tudják, hogy a Messiás csak akkor jön el, amikor az igazi bűnbánók elkülönítették magukat a bűnben élők tömegétől, s akkor majd ők alkotják a Messiás szent testőrségét. Ezzel szemben Jézus tanítványai derűsek, jókedvűek, jól megy a soruk, és szemmel láthatóan megfeledkeztek a bűnről meg az elnyomatásról, amely körülveszi őket.
Amikor ezt nyilvánosság előtt a szemére vetették, Jézus így válaszolt a zúgolódóknak:
– Nem tudjátok-e, hogy a vőlegény társaira a lakodalom hét napja alatt nem vonatkozik a böjti parancs, sőt még imádkozniuk sem kell? Böjtöljenek előtte, böjtöljenek utána, de most a táncnak, éneknek, örömnek van az ideje. Én Isten irgalmát hirdetem azoknak, akik keresik őt, nem pedig a bosszúját azoknak, akik ellene szegülnek.
A kapernaumi zsinagógának azok a tagjai, akik azelőtt a barátai voltak, megtudták, hogy a keriothi Júdás – ő töltötte be Jézus kincstárnokának szerepét – szabályos időközönként pénzért ment Antipasz jószágkormányzójának házába. Az a vélemény kezdett bennük kialakulni, hogy Jézus hamis próféta és hazaáruló. Akik eleinte buzgón támogatták, most siettek őt megtagadni, nehogy hitelüket veszítsék az emberek előtt. Szöget ütött a fejükbe, hogy Jézus vőlegényhez hasonlította magát. Miért éppen vőlegényhez? „A vőlegény olyan, mint egy király” – tartja egy közmondás. Mire célzott Jézus? Ezen töprengve elhatározták, hogy elküldenek hozzá két másik zsinagógái elöljárót.
– Azt mondtad magadról, hogy vőlegény vagy – kezdte a két megbízott. – Milyen értelemben gondolod ezt?
Jézus csak ennyit mondott nekik: olyan esküvőről van szó, amelyre meghívást kaptak az ország legelőkelőbb emberei – papok, földbirtokosok, jogtudósok, zsinagógái elöljárók –, de sokan közülük különféle ürügyekre hivatkozva elhárították a meghívást, s ezért az üresen maradt helyekre adószedőket, prostituáltakat, koldusokat, betegeket ültettek.
A vének ezután a következőt kérték tőle: valamilyen világos jellel bizonyítsa be, hogy olyan kiváló személyiség, akitől távol áll az, hogy megbotránkoztasson.
Jézus azt válaszolta, hogy ő nem mágus vagy varázsló, aki közönséges csodákkal igyekszik megragadni a tömeg figyelmét. A jelek és csodák utáni sóvárgás nem más, mint szellemi bálványimádás.
– Salamon királynak hatalma volt a démonok fölött, mégsem mutatott semmiféle csodajelet Sába királynőjének, amikor az meglátogatta őt, hanem kizárólag erkölcsi bölcsességét adta át neki. Ezért ti sem kaptok többet, mint azt a jelet, amelyet Jónás adott Ninive népének: azt tudniillik, hogy bűnbánatot prédikált nekik. Ha nem bánjátok meg bűneiteket, megkapjátok azt a jelet, amelyet a niniveiek is megkaptak, de nem tudták, hogy az városuk pusztulásának jele.
Majd így folytatta szavait:
– Úgy hallom, újjá akarjátok építeni Náhum próféta síremlékét, márványból és aranyozott bronzból. Kegyes és jámbor férfiak, a ti őseitek gyilkolták meg Náhumot. Ha most élne, és próféciákat mondana elnyomói ellen, mint egykoron tette Ninive ellen – nos, meggyilkolnátok? Vagy inkább elárulnátok őt a tetrarkhának, hogy a vérbűnt elkerüljétek?
Mindezek után a zsinagóga vezetőinek az volt a véleményük, hogy Jézus közveszélyes személy. Éberen lesték minden lépését, kémkedtek utána, abban a reményben, hogy előbb-utóbb a Törvény nyílt megszegését bizonyíthatják rá. Jézus figyelmeztette tanítványait: úgy éljenek, hogy a legcsekélyebb gáncs se érhesse őket, és szüntelen éberséggel védekezzenek a bűn csábításai ellen. Azzal vádolják őket, hogy pénzsóvárok, és illetlenül vidáman viselkednek; ne törődjenek a vádakkal, és eszükbe se jusson a megtorlás gondolata. Intelmeit az alábbi mondásban foglalta össze:
– Szeresd felebarátodat, amikor megbocsát, az ellenséget pedig akkor, amikor becsmérel. Hálával fizess azoknak, akik gyűlölik dőreségeidet, és imádkozz azokért, akik ok nélkül durván bánnak veled.
Ez a beszélgetés a tóparton ment végbe, miközben roston sült halat ettek. Evés közben a kánai Simon azt dünnyögte, hogy a só ízetlen, és amíg a rómaiakat ki nem kergetik az országból, minden évben ízetlenebb lesz. Simon panasza megfelelt a valóságnak; mivel nagy volt a sóadó, amelyet a többi adónemmel együtt szintén adóbérlők hajtottak be, a só nemcsak rendkívül drága lett, hanem még hamisították is, meszet meg földet keverve beléje. Jézus azonban kijelentette: Izrael fiai nem szolgálták híven az Urat, aki büntetésként megengedte a rómaiaknak, hogy Izrael elnyomói legyenek; a só hamisítása jó alkalom arra, hogy Izrael népe elgondolkozzék ezen. A jeruzsálemi Templomban só nélkül semmilyen áldozatot nem mutatnak be; még a tömjénre is sót hintenek.
– A só tisztít – mondta Jézus –, de ha elveszti eredeti ízét, mivel lehet sózni? Fiaim, tartsátok tisztán a sótokat, és egy napon majd elviszlek titeket Jeruzsálembe, hogy megsózzátok azt a sót, amit ott találtok.
Jézus fent idézett két mondása közül az elsőt a pogány-khrésztianosz egyház túlságosan leegyszerűsítette. Most így hangzik: „Szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak.” Ez ebben a formában vagy a lehetetlennel határos tökéletesség követelése, vagy buzdítás arra, hogy (mint Jézus esetében) az ember ne ismerjen semmiféle más ellenséget, csak Istenét. Hadd említsem meg itt Jézusnak egy másik nyilatkozatát is, amelyet szintén helytelenül jegyeztek fel. Az eredeti mondás így hangzik: „Ámen, ámen: Aki nincs velem, az ellenem van, aki nincs ellenem, az velem van.” A tompa elméjű szerkesztők úgy vélték, hogy ennek az antitézisnek két finoman kiegyensúlyozott fele ellentmond egymásnak. Vagy az egyiket kell elfogadni, vagy a másikat – jelentették ki –, de a kettő együtt képtelenség! És vitatkozni kezdtek, hogy melyik a hiteles! Némelyek a mondásnak csak az egyik felét, mások csak a másik felét idézték. Pedig hát az értelme világos. Jézus azt akarta kifejezésre juttatni, hogy két aktív szélsőség között van egy passzív terület; de a passzivitás nem jelent közömbösséget. Másként megfogalmazva: Eljött az idő, amikor mindenkinek el kell döntenie, hogy a jónak vagy a rossznak oldalára álljon-e; már az is a világos állásfoglalás, ha valaki azt mondja, hogy „nincs ellene”, vagy azt, hogy „nincs vele”.
A kapernaumi elöljárók végül rajtakapták Jézust valamin, ami szerintük a Törvény kétségbevonhatatlan megszegése volt: szombatnapon meggyógyított egy béna karú embert. Nos, ez a szombatra vonatkozó előírás egyértelmű megsértése – érveltek a Jézusra acsarkodók. Szombaton semmiféle tevékenységet sem szabad végezni, kivéve azt az egyetlen esetet, amikor emberélet megmentéséről van szó. Annak az embernek már hosszú évek óta béna a karja, és még a legnagyobb túlzással sem lehetne azt állítani, hogy életét közvetlen veszély fenyegette. Miért nem gyógyította őt meg Jézus pénteken, vagy miért nem várt vasárnapig? Minden hivatásos orvos köteles ehhez a szabályhoz tartani magát. Bekötözhet egy sebet, amely ugyan nem látszik veszélyesnek, de ráfoghatja, hogy orvosi segítség nélkül esetleg halált okozhat. De semmi szín alatt sem kezdheti meg szombaton egy megbénult kar gyógykezelését a szokásos módszerekkel – masszírozással, hólyaghúzó tapaszokkal –, mivel ezzel éppúgy megszegné a tilalmat, mintha szombaton káposztát kapálna a kertjében.
Amikor Jézust a felháborodott vének felelősségre vonták a szombati tilalom durva megsértése miatt, ő ezt kérdezte tőlük:
– Törvényes dolog-e emberéletet megmenteni szombatnapon?
– Persze, hogy törvényes. Ezt te is éppúgy tudod, mint mi.
– És törvényes-e megmenteni egy ökröt vagy egy szamara, amely a vízmosásba vagy száraz kútba esett, és megsérült?
– Még ezt is meg lehet indokolni. De milyen életet mentettél meg te?
– Egy ember jobb karjának életét. Számára az többet jelent minden ökörnél vagy szamárnál. Hiszen ha a jobb karját nem használhatja, nem tudja teljes mértékben végrehajtani azokat a kötelezettségeket, amelyeket a szombatnapra vonatkozó előírások rónak rá.
– De a kar csupán része az embernek, nincs külön élete, még akkor sem, ha a jobb karjáról van szó!
– Ismeritek a közmondást, amely azt mondja, hogy ne tudja a te jobb kezed, mit cselekszik a bal kezed. Ez annyit jelent, hogy külön lelkük van, és méltán lehet ezt feltenni róluk. Mert a jobb kéz elutasít, a bal kéz hívogat; a bal kéz tartja a vésőt, a jobb kéz forgatja a kalapácsot; a jobb kéz vezeti az írótollat, a bal kéz rögzíti a pergament. Ami pedig a szombatnapot illeti, nem mondták-e már meg a bölcsek: „Az ember megszeghet egy szombatot, hogy ezáltal valaki sok szombatot ünnepelhessen meg”? És a mi Atyánk maga nem gyógyított-e az ő szent napján? Nem hallottatok arról, hogy töviskarcolást vagy fejfájást gyógyított meg olyan időben, amely a szombat kezdete és vége közé esik?
Ha ez az okos és szellemes válasz a jeruzsálemi akadémián hangzik el valamelyik nagynevű törvénytudós szájából, kétségkívül megtapsolják, és beiktatják a törvénymagyarázatok hivatalos gyűjteményébe. De Kapernaum csupán kis vidéki város volt, ahol korántsem uralkodott olyan liberális szellem, mint Jeruzsálemben. Hamarosan furcsa mendemonda kelt szárnyra Jézusról: működését röviddel azután kezdte meg, hogy lejött a Tábor hegyéről, ahol beavattatott Belzebub démon rítusaiba, és e sötét hatalom segítségével műveli csodatetteit. Belzebub egyike azoknak a „gúnyneveknek”, amelyekben bővelkedik a zsidóság vallásos irodalma. Egy megtisztelő címet vagy nevet egy-két betű felcserélésével becstelen értelművé lehet változtatni. Így például Kármel törzsfőnöke vagy fejedelme, akinek özvegyét Dávid király feleségül vette, a tiszteletre méltó Lábán – „a fehér ember” – nevet viselte. A Lábánból Nábál lett, ami azt jelenti: „a bolond”. Hasonló névátalakítás áldozata lett az Olümposzi Zeusz szobra, amelyet Antiokhosz Epiphanész állíttatott fel a jeruzsálemi templomban. A szobornak eredetileg az volt a neve: „Αz Egek Urának Szobra”. De bizonyos betűcserék eszközlése után mindenki csak így emlegette: „A Sivárság Utálatossága”. A Belzebub is ilyen gúnynév, annyit tesz, hogy „a döglegyek ura”. Eredeti formája Baál Zebul volt, azaz „Zebul Ura”; ezt a címet viselte Atabüriosz. Amikor Akházia, Júda királya kizuhant egy felső ablakból, és belső zúzódásokat szenvedett, nála keresett gyógyulást.
Jézus nevetség tárgyává tette a vádat. Kijelentette:
– Baál Zebul, a Démonok Fejedelme nyilván erőtlen aggastyán lett már, ha most varázslókat hatalmaz fel arra, hogy alattvalóit kilakoltassák kényelmes otthonaikból!
Elkövetkezett a húsvét ideje, és Jézus több ezer galileai zarándok társaságában felment Jeruzsálembe a tanítványaival. Törvényes származásának tudatában bátran lépett a Templom területére, és a Pogányok Udvarában magyarázni kezdte ezt a zsoltárszöveget: „Áldott legyen az Úr, aki Jeruzsálemben lakozik.” Igen sokan hallgatták, többségükben olyanok, akik Galileából jöttek. Életpályájának ez egyik legfontosabb állomása volt, mivel Jeruzsálemben most prédikált először. Beszédének tételei kihívóan újszerűek voltak: Isten nem a Templomban lakozik, hanem azoknak az embereknek a szívében, akik feljöttek az ünnepre. Mert vajon hajléktalanná vált-e Jehova, amikor meggyalázták és elpusztították a Templomot? Démonokhoz hasonló módon bolyongott-e a csupasz hegytetőn, vagy pedig elment népével a száműzetésbe, hogy vigasztalja híveit? Az a Templom, amelyet Salamon emeltetett, nincs többé; azt a Templomot, amelyet Zorobábel épített, felváltotta egy másik. Vajon maga Jehova parancsolta-e a mostani Templom megépítését, vagy Heródes király akarta ily módon kielégíteni becsvágyát – Heródes, aki megszentségtelenítette Zorobábel Templomát, amikor azt megostromolta, rohammal elfoglalta, s közben sok papi személy és jámbor hivő életét oltotta ki?
– Szűk a ti értelmetek; látható szentélyt kívántok, hogy ott imádkozhassatok a mi Istenünkhöz, Mégis megkérdem tőletek: mi szükségünk van nekünk ezekre a pompás épületekre? Romboljátok le ezt a Templomot, és én Isten kegyelmével éppoly megfelelő lakóhelyet építek neki három nap alatt; mert ács a ti szolgátok, aki szól most hozzátok. Izrael akkor volt nagy, amikor őseink úgy imádták Istent, mint aki akácfából ácsolt frigyládában lakozik. Végül azt a szűk lakhelyet halványként imádták, ezért maga Isten parancsolta meg Jeremiás prófétának, hogy vigye el az emberek szeme elől. Ám ugyanaz a Jeremiás megjövendölte az Úr nevében: „Emlékezem reád gyermekkorod ragaszkodására, mátkaságod szeretetére, amikor követtél engem a pusztában... Szent volt Izrael az Úrnak, az ő termésének zsengéje.”
– Mit tudtok erre mondani, Izrael férfiai? – folytatta Jézus. – Nem vált-e halvánnyá ez a hegytető is? Köveit ártatlan vér szennyezte be, Ábelnak, az első pásztornak vére, és Zakariásnak, Barakiás fiának vére, amelyet gonosz kezek ontottak ki atyáink napjaiban a tömjénoltár mellett. A próféták hevesen kifakadtak a galileai Tábor hegye ellen, amikor azon a hajdani időkben bálványokat emeltek. Azóta a bálványok eltűntek onnan, és most tiszta az a hely. De itt, Sión hegyén megmaradtak a bálványok. Ti ezekből a tornyokból és kapukból vigyorgó aranybálványokat csináltatok.
A merész beszédet tetszéssel fogadták a galileaiak, de nem azért, mintha elfogadták volna Jézus transzcendentális Istenfelfogását, hanem mert szavai legyezgették provinciális önérzetüket. A Júdeaiak viszont istentelennek tartották Jézus fejtegetéseit, s megbotránkozva pisszegtek, hurrogtak, a nyelvüket öltögették. A templomőrség parancsnoka egy kis csapat levitával odasietett, mivel rendbontástól tartott. De Jézusnak pásztorbotja és durva köpenye prófétát megillető privilégiumot biztosított, s így a botrány nem fajult verekedéssé.
Jézus nem evett húsvéti bárányhúst, és tanítványainak sem engedte meg. Az esszénusok ugyanis azt mondják: „Áldozati vért ontani annyi, mint újra megölni Ábelt.” Az ő szájhagyományuk szerint a pásztorkodó Ábel ugyanazon a hegytetőn birkatejet meg vadmézet ajánlott fel, és Jehova kegyesen fogadta ezt a szerény, vértelen áldozatot, de elutasította Káinét, aki ökröt vágott le; Káin erre féltékenységében megölte Ábelt. Jézusnak hasonló aggályai voltak, amelyeket még megerősített Ámos prófétának a véres áldozatokat elítélő nyilatkozata. Húsvét estéjén kiment a városból a közeli Bethániába, hogy kovásztalan kenyeret meg keserű füveket egyék sógorának, Lázárnak házában; és ott találkozott a királynéjával – koronázásuk óta először.
Mária azóta is igen kínosan érezte magát. Bátyja, Lázár, akit nagyon szeretett, gyakran dicsérte neki a nemi kapcsolat nélküli házasságot, s váltig bizonygatta: a férfiak és a nők csakis ilyen házasságban élve kerülhetik el a halált, s élhetnek majd ezer esztendeig a messiási királyságban, amint az megígértetett.
– Az utódok iránti vágyakozás régi tévelygés, amelyet Isten Ellensége plántált a férfiakba és az asszonyokba – magyarázta. – Elhitette velük, hogy ily módon meg tudják akadályozni a halál végső diadalát az emberiség fölött. „Mi ugyan egyszer meghalunk – mondogatják –, de gyermekeink és unokáink továbbviszik az életet.” Ám az igazság az, hogy a halálos aktus végrehajtásával a halálnak engedik át a győzelmet. Tartózkodni kell a halálos aktustól. És mi szükség van utódokra? Jézus és te meg én paradicsomi szeretetben fogunk élni együtt, és sohasem öregszünk meg.
– De én mégis gyermekekre vágyom. Miért kell megtagadnom magamtól a gyermekáldást? Miért ne élhetnék én a gyermekeimmel együtt abban a királyságban, amelyről beszélsz?
– Mert akik a halálos aktust megcselekszik, azoknak előbb-utóbb meg kell halniuk. Te minden más feleségnél szerencsésebb vagy, mert férjed tartózkodik tested élvezésétől, és ezáltal örök életre szán téged.
– Márta nővérünk azt mondja nekem: „Férjed csak a saját üdvösségével törődik, és mit sem gondol a te szégyeneddel; úgy jöttél te vissza ebbe a házba, mintha titkolt testi hibáid vagy természetellenes hajlamaid lennének.”
– Rosszindulatú szavak. Kötelességed megvédelmezni férjed becsületét minden rosszindulat ellen. Férjed tiszta szeretetből cselekszik.
– De úgy hallottam, hogy tizenkét tanítványt választott magának, akik két vagy három kivételével mind házas emberek, sőt családapák is vannak köztük. Ezek szerint olyan embereknek hirdeti az Isten Országát, akik már kárhozatra vannak ítélve?
– Ha majd eljön ide, minden kérdésedre meg fog felelni.
– Addig megmaradok a véleményem mellett.
Amikor Jézus belépett a házba, Mária elébe ment, megmosta a lábát, majd egész délután némán figyelte az arcát, miközben férje Lázárral meg annak rokonaival beszélgetett. Találkozásuk percében Jézus gyengéden, de tartózkodón üdvözölte, azután nem is figyelt rá mindaddig, amíg be nem toppant a szobába Márta, aki meglehetősen éles hangon panaszkodott Máriára, amiért elhanyagolja háztartásbeli kötelességeit.
– Hagyd őt – mondta erre Jézus. – ő a jobbik részt választotta.
Később, amikor Jézus és Mária egy időre kettesben maradt, Mária elkezdte a kérdezősködést:
– Uram, tanítványaid között családapák is vannak, ők vajon halálra vannak-e kárhoztatva?
– Ki vagyok én, hogy a kárhozat ítéletét mondhassam ki bárki fölött? Egyedül csak a mi Atyánk ítélkezik a mennyekben.
– Fel van jegyezve, hogy Énókh próféta elkerülte a halált. Pedig hát ő is megcselekedte a halál aktusát, és fiat nemzett, a mi hosszú életű ősünket, Matuzsálemet.
– Megmondatott, hogy sem Énókh, sem Illés nem kerülte el a halált mindörökre. Mindkettejüknek vissza kell egykor térniük a földre, itt fognak meghalni, és itt várják majd be az általános feltámadást.
– Miért taszítottál el engem magadtól, uram, hogy bejárjad egész Galileát? Láttam ma este, hogy szerelmetes pillantásokat váltottál János tanítványoddal. Tőlem megtagadod a szerelmedet. Nem vagyok-e szép? Nem vagyok-e a tiéd?
– Van testi szépség, és van lelki szépség. A test szépsége olyan, mint a kökörcsiné. A kökörcsint hamar levágják a tövéről, gyorsan elfonnyad, és akkor vagy a széna közé hajítják, vagy bedobják a sütőkemencébe. János szépsége lelki szépség – amint Dávid király kiáltotta Jonathan holtteste fölött: „Csodálatos volt a te szerelmed én irántam, felülmúlta az asszonyi szerelmet!”
– Szeretlek, és csak téged szeretlek. Ahogy a sunamita asszony mondta Salamonnak: „Mint az imaszíjat, úgy köss engem a karodra, imatokját a szíved fölé fordítva. Mert a féltékenység kegyetlen, mint a sír, és úgy éget, mint az eleven szén. Sok víz sem tudja kioltani a szerelmet, még az árvizek sem tudják megfojtani. Ha más férfiak, legyenek azok bárkik, egész vagyonukat kínálnák fel a szerelmemért, megvető gúnnyal utasítanám őket vissza.”
– Salamon azért adta ezeket a szavakat a sunamita asszony szájába, mert ily módon akarta jelképezni a bűnbánó lélek szerelmét az ő Istene iránt.
– Elhiszem, hogy Salamon gyakran beszélt allegóriákban, de az is igaz, hogy nem tagadta meg magától a szerelem örömeit. Nem érte be hétszáz királyi feleségével, hanem még háromszáz ágyast is tartott. És meg van írva róla, hogy bölcsesség tekintetében felülmúlta a föld valamennyi királyát. Te magad mondtad: Isten nem kívánja az emberektől, hogy böjtöléssel sanyargassák rémekbe teremtett testüket. Kis ideig böjtölnek csak, és akkor újra rendesen táplálkoznak. Szükség van-e arra, hogy egy férfi állandó szerelmi böjttel sanyargassa a testét? A szerelem vágya éppoly természetes és jó, mint az evésé, máskülönben Isten nem adott volna az embernek olyan szerveket, amelyekkel e vágyat kielégítheti. Uram, határozottan kérlek, felelj nekem, mert asszony vagyok, és te nem titkolhatod el előlem: tested vágyakozik, hogy szerelemben egyesüljön az enyémmel. Jézus nem válaszolt.
– Kérlek, ne haragudj a te szolgálódra – szólalt meg ismét Mária –, de felelj neki világosan a világosan feltett kérdésre, mivel joga van hozzá, hogy a kérdést feltegye.
Jézus felsóhajtott, és Mária fátyoltalan arcáról másfelé irányítva tekintetét, megjegyezte:
– Bölcsen mondta Jószé, a jeruzsálemi Johanán fia: „Asszonnyal ne társalogj sokáig.” Ezt a mondást a bölcsek még ezzel egészítették ki: „Még a saját feleségeddel se.” Azóta tartják: „Valahányszor egy férfiember nem engedelmeskedik ennek az utasításnak, magának cselekszik rosszat, eltér a Törvénytől, és végül is a pokolba jut.”
– Hogyan lehet ilyet állítani? Minden asszony rossz talán? S ha igen, akkor miért vettél engem feleségül?
– Nem minden asszony rossz, mert Isten azért teremtette a nőt, hogy a férfi élettársa legyen. Mindazonáltal igaza van a mondásnak: „A férfi úgy viszonylik a nőhöz, mint az értelem a testi érzékeléshez, mint a felsőbb az alsóbbhoz, mint a jobb a balhoz, mint az isteni az emberihez.”
– De hát, uram, mit ér az értelem, ha elkülönül a testi érzékeléstől? Vagy lehetséges-e felsőbb emelet egy alsóbb emelet nélkül, amely megtartja? Vagy megállhat-e a szamár csupán a két hátsó lábán? És milyen tiszteletet élvezne a mi Istenünk, ha az emberiség nem imádná? Parancsold meg a te szolgálódnak, hogy tartson veled vándorlásaidban, és ő engedelmeskedik néked.
Jézus zavartan felkelt, és magára hagyta Máriát.
Bethániában történt, hogy Jézust titokban felkereste Nikodémus, Gorión fia, aki hallotta őt prédikálni a Pogányok Udvarában, és szavait azóta sem tudta elfelejteni. Mint Jeruzsálem három leggazdagabb emberének egyike, megszerezte magának azt a kiváltságot, hogy az ünnepi időszakokban használt rituális tisztító vizet ő szállította az egész városnak. Tagja volt a nagy szanhedrinnek, azonkívül vezetőségi tagja a templomzsinagógának, amelyet hitelvi és szertartási kérdésekben az egész világ minden zsinagógája vezető tekintélynek ismert el. Ilyen nagy hal még nem került Jézus hálójába. Jézus szívélyesen üdvözölte, de mindjárt megállapította róla, hogy félénk természetű, s mint titkos híve nagyobb szolgálatokat tehet neki, mint ha nyíltan tanítványai közé fogadná.
Bethániában történt az is, hogy Jézus kinyilatkoztatta magát a szabad esszénusoknak, abban a házban, amelyben vezetőjük, Simon lakott. Kopogtatott a kapun, és így szólt a kapushoz:
– Eredj, mondd meg nekik, hogy én vagyok az, akit várnak!
– Mi a neved?
– Jésua, Jószé fia; nem Eszu, Ősze fia.
A kapus eltűnt, majd némi idő múltán kijött egy öreg esszénus, és beengedte Jézust az első kapun.
– Ha valóban az a neved, adj róla bizonyságot – mondta az öreg.
– Hasítsd ketté a fát: megtalálsz. Emeld fel a követ: meglátsz.
– Milyen fát, uram?
– A hangafát, nem a bübloszi fát.
– És milyen követ, nagyuram?
– Az oltárkövet, nem a türoszi követ.
Az öregembert akkora izgatottság fogta el, hogy egész teste beleremegett. Bekísérte Jézust egy belső helyiségbe, ahol a beavatottak köre előtt folytatta keresztkérdéseit:
– Uram, hogyan kell hasítani a fát? Jézus betűjeleket írt a levegőbe:
– Dávid hasítja.
– Ki meri felemelni a követ? Újabb jelek:
– Telmen merészeli, nem Telamón, sem Uri-tal.
– Ki fog kinyilatkoztatni téged?
– Káleb, nem Kalüpszó.
Azok a betűk, amelyeket Jézus ujjaival a levegőbe írt, a következő szavakat alkották:

DAVID DA VIZEI TELMEN TOLMAEI KALEB APOKALÜPSZEI

Az öreg esszénus tovább kérdezett:
– Hol tanultad meg a misztériumainkba vezető Kapu titkos feliratának elolvasását?
– Kallirrhoéban. És meglátogattam a Csigavonalak Házát is, és szembeszálltam a Kutyával.
– Épségben tértél vissza a Csigavonalak Házából?
– Én vagyok a király, a legidősebb fiú legidősebb fiának a fia, és az én anyám volt a legfiatalabb leány legfiatalabb leányának a leánya.
– Hol koronáztattál meg?
– Ahol egykor bikák bömböltek, és ahol a szent mályva nő. Nem viselem-e a királyság hét jegyét és a nyolcadikat is?
Csupasszá tette jobb vállát, és köntösét felvonta bal lábáról, hogy láthassák.
Azok mélyen meghajoltak előtte, és megkérdezték:
– Mondd meg, urunk, mikor fogsz a keleti kapun bevonulni a Városba?
– Nem ebben a hónapban, a fűzfák havában, hanem a következőben, amikor majd meglátogatlak benneteket. De azért jöttem most, hogy véget vessek minden misztériumnak, ne legyenek azok tovább titkok. Szavaimat vigyétek meg Kallirrhoéba, Én-Gedibe és Middinbe, az ottani közösségek vezetőinek. És még valamit mondjatok meg nekik: amikor Heródes meghalt, ez a mondás járt körül az országban: „Αz Oroszlán kimúlt”; de teteméből mézet fognak majd kiszedni.
– Az nem újság, hogy Edom Oroszlánja halott. Inkább a római sasokról mondjon a mi urunk próféciát.
– Meg vagyon írva: „Ahol tetem fekszik, odagyűlnek a saskeselyűk.” De élő embereknek nem kell félniük a dögmadaraktól.

Huszonharmadik fejezet
ISTEN ORSZÁGA

– Készek vagytok-e annak a vízkeresztségnek felvételére, amelyben engem János részesített? – kérdezte tanítványaitól Jézus.
– János már megkeresztelte András testvéremet meg engem, meg Fülöpöt és a kánai Simont – válaszolta Péter.
– Sokakat keresztelt meg. De vajon elmosta-e férfiasságotok büszkeségét? Némelyeket a rabszolgapiacon fosztanak meg férfiasságuktól, mások már ilyeneknek születnek; és vannak, akik a közelgő Napról előre figyelmeztetést kapván, magukat férfiatlanítják meg az Isten Országának ügyéért. Mert ama Nap úgy fog eljönni, mint valami tolvaj, amikor legkevésbé várják, és akkor megint úgy lesz, mint Noé idején: nagy eszem-iszom folyt a menyegzői csarnokban és szerelmes ölelkezés a nászszobában, amikor hirtelen megnyíltak az ég csatornái, felfakadtak a vizek, és Noé meg az ő fiai kivételével mindenkit elsöpört az áradat. Mondjatok le a test gyönyöreiről, gyermekeim, mert különben sohasem lesztek a Királyság polgárai. Aki képes e másik keresztség elfogadására, az részesüljön benne.
– Uram, én képes vagyok rá! – kiáltotta elsőnek Péter. Utána a többiek is ugyanazt mondták, bár kevésbé készségesen.
Fülöp megkérdezte:
– Ha nem szabad többé a feleségünkkel érintkeznünk, mi akadálya van annak, hogy elváljunk tőle, és visszaküldjük őt apja házába? Mert mi már nem vagyunk többé azok, akik a házassági szerződést megkötöttük, és a válást megengedi a Törvény.
– Mózes ezt az engedélyt egy gonosz nemzedéknek adta, amely arra volt ítélve, hogy a pusztaságban haljon meg. A tudós Sammáj állandó érvényű rendelkezésnek tartotta ugyan, de kijelentette: „Csakis házasságtörés esetében alkalmazható.” Majd Hillél, áldott legyen az emlékezete, így nyilatkozott róla: „Azok számára, akik az engedélyt ma is érvényesnek tekintik, a házasságtörés nem lehet egyetlen ok: a kemény szívűek annyira kiterjeszthetik az engedély érvényességét, hogy egy férj már azzal is indokolhatja a válást a törvényszék előtt, hogy a felesége rosszul főz vagy elvesztette a szépségét. Óvakodjatok ennek az engedélynek az elfogadásától: mert ha a feleség ízetlen ebédet szolgál fel férjének, vagy elhanyagolja külsejét, vagy házasságtörést követ el, tulajdonképpen a férjét vádolja azzal, hogy nem tanúsít szerető gyengédséget iránta. Minél komolyabb a vétke, annál súlyosabb a vád. A férj tehát lássa be saját hibáját, és bocsásson meg feleségének, mint ahogyan ő remél bocsánatot Istentől, és jól gondolja meg, mielőtt válásra szánná el magát.”
– És mi a te véleményed?
– Hillél kimondta az utolsó szót. Akik Istent szeretik, mondjanak le a válási engedélyről, még akkor is, ha házasságtörésről van szó. Mert ha egyszer a férfi feleséget vesz, akkor egy testté válnak, Isten egyesítette őket, és nem szabad elválniuk egymástól. Ha a férj vetkezik, magával rántja asszonyát a bűnbe; ha a feleség vetkezik, a férj éppúgy felelős a bűnéért, mintha maga követte volna el. Salamon azt mondja: „A jó feleség értékesebb a rubinköveknél.” Én pedig azt mondom nektek: férj és feleség csak akkor egyesül az Isten szeretetében, ha megtartóztatják magukat a testi szerelemtől. Mert aki a testbe vet magot, a testből romlást fog aratni.
Jézus Jeruzsálemből dél felé, Én-Rimmonba vezette tanítványait, ahol megkapta János üzenetét. Akkor egy gránátalmafaligetet átszelő folyócskában János megkeresztelte és prófétává kente fel valamennyiüket; most már Jézushoz hasonlóan nekik is tartózkodniuk kellett a bortól és minden egyéb mámorító italtól. Jézus megáldotta őket, és ezt az egyszerű parancsot adta nekik:
– Gyermekeim, szeressétek egymást. A szertartás után János megkérdezte:
– És most merre visz az utad, uram?
– A terméketlenséggel sújtott földön keresztül a termékenységgel sújtott földre; azután, ha Isten is úgy akarja, az Észak Hegyére.
– Majd én előkészítem az utadat.
– Cselekedd azt, és a Hegyen majd találkozunk.
– Mindenki fogja hallani a hangomat, a szemétdombon turkáló koldustól a trónon ülő fejedelemig.
János a tanítványait a gitthai Simon gondjaira bízta, aki a legbuzgóbb volt köztük, maga pedig sietve elindult Galilea felé, szenvedélyes kiáltással buzdítván minden férfit és nőt, akivel csak találkozott:
– Tartsatok bűnbánatot, tartsatok bűnbánatot, mert közeleg a Király!
A harmadik napon megérkezett Szepphoriszba, ahol Heródes Antipasznak volt a rezidenciája. János minden teketória nélkül félretaszigálta a kapuőröket, berontott a palotába, s pásztorbotját fenyegetően rázogatva a főudvarmester előtt, azonnali bebocsáttatást követelt Antipaszhoz.
Antipasz éppen bíráskodott a nagy csarnokban, oldalán Heródiással, a feleségével, amikor János berohant a terembe, és elkiáltotta magát:
– Én vagyok János, Zakariás fia, az Úr egyik prófétája! Szavai metsző élességgel visszhangzottak a márványfolyosókon.
– Hódolj a király előtt, ember! – ripakodtak rá az udvaroncok, akik a palota falai között hízelegve királynak titulálták Antipaszt. – Borulj le a szőnyegre!
– Egy tetrarkha nem király. Az én hódolatom Izrael királyát illeti.
Antipasz elképedve bámulta János ösztövér alakját, véreres szemét, vörös szakáilát, csapzott haját, teveszőr köpenyét, amely olyannyira rongyos volt már, hogy nem is tűnt egyetlen ruhadarabnak. Nem is annyira sértődés, mint inkább zavar bujkált a hangjában, amikor megszólalt:
– Talán bizony atyám, Heródes feltámadt halottaiból, hogy így mersz beszélni?
– Atyád a zsidók királya volt, de sohasem volt Izrael királya. Jöjj velem most tüstént, hogy hódolj Izrael királya előtt. És üzend meg a fivérednek, Philipposznak is, hogy ugyanazt tegye.
– Kicsoda az a király?
– A füledbe súgom – mondta János, Felszökellt a lépcsőkön a trónhoz, lehajolt, és ezt suttogta: – Az, aki megmenekült a trák katonák dárdáitól.
Antipasz elsápadt.
János megforgatta botját, és ismét mindenki füle hallatára folytatta:
– Íme, az Úr szava: távolítsd el ezt a nőszemélyt, tetrarkha, mert különben nyomorúságos száműzetésben fogsz meghalni. Távolítsd el, bűnös edomita, mert különben a neved bűzleni fog az idők végezetéig!
Antipasz ugyanis harminc évvel azelőtt ugyanazt a vétket követte el a levirátus-törvény ellen, mint a fivére, Arkhelaosz. Rómából hazafelé utaztában Alexandriában rábeszélte unokahúgát, Heródiást, hogy váljon el férjétől – Antipasz féltestvérétől, Heródes Philipposztól. Utána feleségül vette, noha az asszonynak első férjétől már volt egy leánya.
Heródiás felháborodva fordult Antipaszhoz:
– Uram, miért tűröd, hogy ez az őrült itt kedve szerint dühöngjön? Durván megsértett engem, megsértett téged, és megsértette házasságunkból született leányunkat. Nem vagy fejedelem, hanem hatvan kutya fattya, ha azonnal börtönbe nem vetteted!
Antipasz nagyokat nyelt, és bólogatott, de nem mert cselekedni. Végül is Heródiás parancsolta meg két testőrnek, hogy hurcolják Jánost a palota börtönébe, de még tíz ember kellett ahhoz, hogy erősen megláncolják, és bilincsekbe verjék.
Antipasz aznap este felkereste a börtönben, s miután mindenkit elküldött, hogy négyszemközt maradjon vele, így szólt hozzá:
– Fáj nékem, hogy bilincsbe vagy verve. De hát a feleségem nagyon büszke asszony. Kérlek, mondd meg nekem annak az új királynak a nevét, és azt, hogy hol lehet megtalálni.
– Bocsáss szabadon, és én örömest elvezetlek hozzá.
– Holnap?
– Ha még ma eltaszítod a feleségedet.
– Hát el kell veszítenem előbb a feleségemet, aztán meg a trónomat?
– Még az is jobb, ha az életedet veszíted el, mint üdvösséged reményét.
Antipasz még egyszer megpróbálta kiszedni Jánosból a király kilétét:
– Ha akarod, írok egy levelet fivéremnek, Philipposznak. De János csak bólintott, és csupán ennyit mondott:
– Meg fogod őt ismerni még idejében.
Antipasz kínzással fenyegetőzött, János azonban az arcába nevetett.
Eközben Jézus lassan haladt északi irányban, Judeának egyik olyan vidékén, amely erősen megsínylette Arkhelaosz uralkodásának zaklatott időszakát, és azóta sem tudta visszanyerni korábbi szerény jólétét. A falvak félig-meddig romokban hevertek, a lakosság nagy nyomorban tengődött. Ha Jézus egyedül lett volna, bizonyára szívesen megosztották volna vele szűkös kenyerüket, de tizenhárom vendég ellátására nem mert vállalkozni senki. Az aratás ideje még nem érkezett el, a tavalyi gabonát pedig már majdnem teljesen felélték. De ettől eltekintve, Judeában nem szerették a galileaiakat – Jézus és Júdás kivételével mind galileaiak voltak –, megvetették őket, mert bárdolatlan tájszólással beszéltek, erőszakosan alkudoztak, összeférhetetlen és konok természetűek voltak. Amikor Jézus tanítványaival megérkezett valamelyik községbe, mindig ugyanazt kellett tapasztalniuk. A zsinagóga elöljárói nem voltak hajlandók élelemmel ellátni őket; arra hivatkoztak, hogy a vendégszeretet törvényeinek értelmében kötelesek ugyan a vándor utasemberről gondoskodni, de nem kötelesek egy egész csapat vándort ellátni. Udvariasan áldást mondtak rájuk, és azt tanácsolták nekik, hogy próbáljanak szerencsét a következő faluban. Az egyik zsinagógái elöljáró a Prédikátor Könyvéből idézett:
– A Prédikátor azt mondja: „Adj részt hétnek vagy nyolcnak is, mert nem tudod, micsoda veszedelem következik a földre.” – És őszintén megvallotta: – Ha ti csak heten vagy nyolcan volnátok, akkor szívesen tennék eleget az írás e szavának.
Amikor Kirjáth-Jeárimba érkeztek, Jézus meghagyta a tanítványoknak, hogy oszoljanak szét, párosával menjenek tovább három nap múlva újra találkoznak majd Lebonában, a szamaritánus határon.
ő maga Jakabot és Jánost tartotta maga mellett. Útközben egyszer-kétszer prédikált, de hallgatói üres tekintettel bámultak rá, s nemigen figyeltek szavaira.
– Ezékiel próféta látomása jut eszembe – jegyezte meg a két tanítványnak. – Amikor majd az Úr nagy napján véres „tav” betű jelöli meg az igazak homlokát, hogy megmeneküljenek a pusztulástól, mondjátok meg, hányan fogják kiáltozni: „Én Júdeai vagyok azokról a hegyekről, amelyek Jeruzsálem és a síkság között emelkednek!”?
Jakab és János komoran csóválta a fejét. Mégis, még ugyanazon a napon, egy szegény ember pár marék sáskababot adott. Másnap pedig egy szegény özvegyasszonytól penészes sajtot meg némi kenyeret kaptak. Ivóvizet is leltek.
Lebonába érve már ott találták a többi tanítványt. Valamennyien beálltak segíteni egy jómódú gazdának, learatták és betakarították a gabonáját, amiért a gazda bőkezűen megjutalmazta őket. Onnan tovább haladtak, Szamárián keresztül, ahol a parasztok még a vizet is sajnálták tőlük. Nagyon igyekeztek, hogy elérjék Galileát, nehogy a közelgő szombat miatt meg kelljen szakítaniuk utazásukat. Még a szombati ünnep beállta előtt, késő délután megérkeztek Én-Gannimba, de ott már annyi húsvéti zarándok vonult át, hogy nekik nem jutott semmi ennivaló, pedig szinte összeestek az éhségtől.
Másnap reggel bementek egy nagy birtok búzatáblái közé. Fülöp meg a kisebbik Jakab haladt elöl, érett búzakalászokat tépegetett, és tenyere között dörzsölte, hogy kipergesse a magvakat. De a gazdatiszt, aki két szomszédjával éppen a zsinagógába igyekezett, rajtakapta őket. A bölcsek tanítása szerint a kalászok szétmorzsolása a cséplés egy fajtájának, tehát munkának számít, és aki ilyet cselekszik, az megszentségteleníti a szombatot. Ezért a gazdatiszt közölte Jézussal, hogy a szombat két megsértőjével szemben szigorúan fog eljárni.
– Melyik városból valók ezek a nyomorultak?
– Ez a két éhes ember kapernaumi.
– Nos, akkor a kapernaumi elöljárók elé viszem az ügyet. Magam kísérem őket oda, veled és többi tanítványoddal együtt.
Ti lesztek majd a tanúk. Ha szamaritánusokról, görögökről vagy koldusokról volna szó, nem törődnék vele, mert két napot nehezen tudok nélkülözni ebben az évszakban. De amikor két megtévesztő ruhát viselő ember, tizenegy hasonlóan öltözött ember társaságában gazdám gabonáját csépeli szombatnapon – nem, a lelkiismeretem nem engedi, hogy elnézzem ezt a bűnt. Remélem, a kapernaumi elöljáróság ítélete szigorú lesz, a törvényszegőket alaposan elpáholják, és botjukat összetöri a porkoláb.
– Veled megyünk – mondták a szomszédai. – Mi is tanúi voltunk a törvénysértésnek.
Aznap este a gazdatiszt bőségesen megvendégelte Jézust és tanítványait.
– Amíg hivatalosan meg nem állapítják bűnösségeteket, addig ártatlanok vagytok – jelentette ki. – Nem szeretném, ha az én uram házának az a híre támadna, hogy nem vendégszerető. Egyetek, emberek, egyetek, amennyi csak belétek fér!
De attól az elhatározásától nem tágított, hogy bíróság elé állítja őket.
Kapernaumban a zsinagóga elöljárói megköszönték a gazdatisztnek, hogy a közmorál szellemétől áthatva elébük vitte az ügyet, és azt szintén igen súlyos vétségnek minősítették. Jézus azonban azt kérte, hogy mielőtt a szombatnap megsértéséért felelősségre vonnák Fülöpöt és Jakabot, előbb ellene emeljenek vádat, mivel e törvényszegésre ő biztatta fel két tanítványát.
Kérésének helyt adtak, így Jézus életében először állt vádlottként bíróság előtt. De csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy ki a bíró, és kik a vádlottak.
Jézus elismerte, hogy két tanítványa valóban megtette azt, amivel vádolják őket. Hivatkozott azonban a kényszerűségre, és egy példára hívja fel az elöljárók figyelmét:
– Nem olvastátok, hogy mit cselekedett Dávid király Nóbban, amikor éhezett? Elkérte Akhimélektől, a paptól – Abjátár atyjától – az oltárra helyezett szent kenyereket, és azokból ötöt megevett a barátaival.
– De ezek az emberek nem éheztek.
– Miért? Csak azt fogadjátok el az éhezés bizonyítékául, ha valaki már éhenhalt?
– És te nem vagy Dávid király.
– A tanítványaim sem ettek szentelt kenyeret, ők csak az ősrégi kalásztépési jogot gyakorolták. Ha a mi én-gannimi vádlóink meghívnak házukba, amint azt a Törvény előírja, és ételt raknak elénk – akkor ezek az emberek nem tették volna meg azt, amit tettek. Minden ház gazdájának kötelessége, hogy az éhes utasnak enni adjon. Ha tehát a szombatnapot megszegték, a mi vádlóink voltak azok, akik ezt a törvénysértést elkövették.
Itt Péter közbeszólt:
– Pedig bőségben élnek. Hiszen utána adtak is enni, mivel elröstellték magukat. Rég ismerem, hogy milyen emberek laknak Én-Gannimban. Hétköznapokon fegyveres őrt állítanak a földeken keresztül vezető út mellé, s az nem engedi, hogy az arra vonuló zarándokok meg vándorok a kalásztépés ősi jogát gyakorolhassák.
– Ez nem tartozik ide, Jóna fia – szólt rá az egyik bíró. – Ha téged nem engednek kalászt tépni szombat előtt vagy szombat után, az nem jogosít fel arra, hogy megszegd a szombatnapi tilalmat. Miért nem vittetek az útra elemózsiát magatokkal?
Jézus felelt Péter helyett:
– Ugyanezt megkérdezhette volna Akhimélek is Dávid királytól. A szombat lőn-e az emberért, nem az ember a szombatért? Azért alapíttatott-e a szombat, hogy a felüdülés és az öröm napja legyen, vagy a böjtölésé és a szomorúságé? Örülhet-e és felüdülhet-e olyan ember, aki éhes?
A bírák közt ült az a gabonakereskedő, akit Jézus meggyógyított, amikor először kereste fel a zsinagógát. Ez most szigorú hangon megjegyezte:
– Maga Dávid király tanácsolta nekünk, hogy az Úrba vessük bizodalmunkat. Mert, mint mondotta, soha életében nem látott igaz embert, akinek nélkülöznie, gyermekeinek pedig koldulniok kellett volna. Akik megtartják a Törvényt, azok nem éheznek szombatnapon.
– Ezt a magad dicséretére mondod? Te is a gazdagok közé tartozol, és kerülöd a szegény emberek társaságát, mivel azok nem tartják meg a Törvényt; pedig valójában ti, gazdagok, akadályoztátok meg őket, hogy megtarthassák. Egy marhahajcsár vagy egy napszámos veszítse el Isten áldását csak azért, mert egész héten agyondolgozza magát, és olyan kimerült, hogy képtelen eleget tenni mindazoknak a rituális kötelezettségeknek, amelyeket ti, gazdagok, róttatok rá, mint az üdvözülés szükséges feltételeit? Képes-e naponta harmincszor magára ölteni imaköntösét, hogy veletek együtt terjengős imákat zsolozsmázzon, és százszor is megmossa a kezét? Ti gyönyörűséget leltek a Törvényben azáltal, hogy önként olyan terheket vállaltok magatokra, amelyeket Mózes sohasem rendelt el. A Törvény valóban arra való, hogy örömünket leljük benne; csakhogy ami nektek gyönyörűség, nyomorúság a szegényeknek. Ti pedig így beszéltek a szegényről: „Εz az ember tisztátalan, ne engedjük be a mi tiszta gyülekezetünkbe.”
– A bölcsek azt a parancsot hagyták ránk, hogy erős kerítéssel vegyük körül a Törvényt, úgy védjük meg minden sérelemtől.
– A bölcsek azt mondták: „Készítsetek kerítést a Törvénynek, és őrizzétek jól, de ne helyezkedjetek el a kerítésen belül. Mert aki így tesz, az nem figyelhet hátra. Helyezkedjetek el a kerítésen kívül, és akkor mindent fogtok látni.” De ti belül telepedtetek le, a kerítésből magas falat csináltatok, a körülzárt területet saját külön birtokotokká változtattátok, ahová a szegény ember be nem teheti a lábát.
– Azt akarnád talán, hogy olyanokkal közösködjünk, akik tisztátalan ételeket esznek?
– Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból... Még a tiszta étel is tisztátalansággá válik, amikor a test kiüríti bűzös salakját. Ti a Törvény édes eledelével táplálkoztok ugyan – amint az írás mondja: „... és Ion az az én számban, mint az édes méz” –, de azt ismét kiürítitek magatokból gonosz gondolatokban, dölyfősségben, esztelen dőreségben.
Ezzel Jézus ujjával a gabonakereskedőre mutatott, majd példázatot mondott egy ördöngösről: egy ember, akit a beléje bújt gonosz szellem veszedelmes és szennyes helyekre űzött-hajtott, végre megszabadult kínzó démonától, és elhatározta, hogy hazatér; otthonát kisöpörve és kitakarítva találta, de mivel nem érezte jól magát egyedül, hét másik gonosz szellemet idézett meg, azokkal osztván meg a házát.
A zsinagóga koros elnöke ekkor megkérdezte tőle:
– Fiatalember, minket akarsz te leckéztetni, akik a Törvény tanulmányozásában őszültünk meg?
– Hadd feleljen Jeremiás próféta egy fiatalember helyett, akinek hallgatnia kell, ha az öregek bolondot beszélnek! „Hogyan mondhatjátok: Bölcsek vagyunk, és az Úr Törvénye nálunk van? Bizony ímé hazugságra munkál az írástudók hazug tolla.”
Ez véget vetett a további tárgyalásnak. A bírák rövid tanácskozás után nyilvánosan megdorgálták Jézust és tanítványait azért, amit Én-Gannimban tettek, de más büntetést nem szabtak ki. Utána azonban bizalmas üzenetet küldtek Jézus bátyjaihoz, Jószéhoz, Júdához és Simonhoz. Felszólították őket, hogy vegyék rá Jézust: térjen vissza Názáretba, a gyalupad mellé; máskülönben kénytelenek a heródiánus rendőrséghez folyamodni, hogy Jézust mint elmebeteget tartsa őrizet alatt.
Két nap múlva a három fivér riadtan megjelent Kapernaumban. Jézus anyját is magukkal hozták. Megtudták, hogy Jézus éppen egy adószedő házában prédikál szegényekből és meglehetősen kétes hírű emberekből álló követői nagy tömegének. Jószé, a legidősebb testvér beküldött egy fiút a következő üzenettel: „Anyád és bátyáid azonnal beszélni akarnak veled odakünn.”
Bár az egyik parancsolat azt mondja: „Tiszteld atyádat és anyádat”, Jézus nem szakította félbe prédikálását, és nem ment ki anyja üdvözlésére, ahogyan hasonló helyzetben más hithű zsidó tette volna. Világos volt előtte, hogy a sürgető üzenetet nem az anyja, hanem a bátyjai küldték.
Ezt üzente vissza:
– Egy prófétának nincs atyja, nincs anyja, és nincsenek testvérei, kivéve prófétatársait. Azonkívül Mózes ezekkel a szavakkal áldotta meg Lévi törzsét: „Aki azt mondta az ő atyjáról és anyjáról: Nem láttam őt, és az ő atyafiait nem ismerte, fiaival sem gondolt, mert megtartották a te beszédedet és ragaszkodtak szövetségedhez.” Ti is tagadjátok meg atyátokat, anyátokat, testvéreiteket és gyermekeiteket, ha azok vissza akarnak tartani benneteket attól, hogy szeretetben szolgálhassátok Istent.
Jószé jelentette Jézus válaszát a zsinagóga elöljáróinak, és sóhajtva mondta:
– Sajnos, nem tehetünk semmit. Testvérünk már fiatal kora óta ilyen arcátlan és gyalázatos módon viselkedik. Mi mossuk kezünket. Adjátok át őt a hatóságoknak, mivel meg van írva: „Aki szidalmazza az ő atyját vagy anyját, halállal lakoljon.” Mert amit testvérünk mondott az anyjáról, az már szinte olyan, mintha átkozta volna.
Mária azonban Jószé ellen fordult:
– Ki átkozta az anyját? – kérdezte – Nem az én szerető fiam. Te merészeled azt állítani, te, aki irigyelted tőle jogos örökségét? Ezt mered mondani Jézus testvéredről, aki kibékített téged Júdával és Simonnal? Jusson eszedbe a törött járom ügye, és ne szólj egy szót se, hanem szégyelld magad.
Majd az elöljárókhoz intézte szavait:
– Ami az anya iránti tiszteletet illeti, tehet-e többet egy fiú annál, amit az én fiam tett értem? Nekem adta házát és mindenét, amije csak volt, mielőtt elment Kallirrhoéba, az esszénusok közé. És az sem igaz, hogy nem engedelmeskedett a parancsomnak; mert az Jószé parancsa volt, nem az enyém. Az Élő Isten a tanúm rá, hogy nekem semmilyen panaszom sincs a fiam ellen.
Az elöljárók szánakozva csóválták a fejüket:
– Ilyenek az izraeli anyák, mind ilyenek! Még hamis esküre is képesek, hogy megmenthessék méltatlan fiaik életét.
És Mária hasztalan próbált vitába szállni velük, nem tudta őket eltéríteni attól a véleményüktől, hogy Jézus nyilvánosan megsértette anyját. Amikor Jézus elhagyta az adószedő házát, egy zsinagógái elöljáró megleste az utcán, és szemrehányásokkal illette.
– Nyugalom, emberi – mondta Jézus. – Ha megbántottam anyámat, idézd meg tanúnak, és majd bocsánatot kérek tőle. De én ismerek valakit, és te is ismersz valakit, aki nagy hangon korbant, fogadalmi ajándékot ígérve olajfaligetet ajánlott fel az Úrnak. Vajon Isten iránti szeretetből tette? Vagy az apját akarta bosszantani, aki meg akarta tőle vásárolni azt az olajfaligetet, de ő a felkínált árat túlságosan alacsonynak tartotta?
Az imént még oly magabiztos elöljáró elsápadt, és annyira elszégyellte magát, hogy egész teste beleremegett.
Jézus nem sokkal később levelet kapott mind a három kapernaumi zsinagóga elnökének aláírásával. Az állt benne, hogy Jézus a tisztátalanság kedvelése által elkülönítette magát a gyülekezettől, és amennyiben nem hagyja abba prédikálását a városban, mint zavart keltő tevékenységet kifejtő személyt feljelentik a heródiánus rendőrségnek.
Jézus Korazinba vonult vissza, és ott még szenvedélyesebben hirdette Isten Országának közeledését, mint eddig. Az volt a felfogása, hogy ez a királyság gyakorlatilag az aranykorhoz való visszatérést jelenti, vagy annak megközelítését. És közben újra meg újra figyelmeztette tanítványait, hogy ne aggályoskodjanak, ne járjon az eszük élelmen, ruházaton, pénzen, mert Isten mindenkor gondoskodott azokról, akik szeretik őt. Igyekezzenek megszabadulni mindenfajta világi gondoktól, mert másként nem nyerhetnek polgárjogot Isten Országában. Cselekedjenek olyanformán, mint egy ékszerkereskedő, aki boltjának egész készletét pénzzé teszi, hogy megvehessen egyetlen csodálatos gyöngyszemet.
– Engedelmeskedjetek a Törvény tudós doktorainak – mondotta –, de ne gondoljátok, hogy ők pusztán a maguk skrupulózus törvénymagyarázataival elvezethetnek titeket a Királyságba.
– Akkor hát kik vezethetnek el oda? – kérdezte Júdás.
– A madarak, a halak, a kígyók, a vadak. Azok sohasem szövögetnek terveket, nem gondolnak a jövőre. Az ő életükben egy nap annyi, mint ezer, Dicsőítik az Urat úgy, amint az Dánielnek a három gyermekről szóló énekében olvasható, amely a szent életűek és alázatos szívűek hódolatát az övékéhez hasonlítja. Dániel azért is nevezte három társát gyermeknek, mert a Mennyek Országa a gyermeki szívűeké, az együgyűeké, a hüvelyesevőké lesz, nem pedig azoké, akik világi gazdagságban tobzódnak.
Ezt a tanítást tovább bővítette azzal a kijelentéssel, hogy Jeruzsálemben helytelenül gőgös és szeszélyes despotaként imádják Izrael Istenét. Templomának udvarai márványból meg aranyból vannak; szolgái fennhéjázók, irigyek és kapzsik; és amint Hillél mondotta: „Minél több a szolga, annál több a tolvaj.” Izrael Istene valójában számtalan fiának és leányának kegyes atyja, és Országa nem jöhet el addig, amíg a köznép el nem ismeri őt atyjának, s vissza nem utasítja annak a hamis pompának a támogatását, amelyet pénz és kard hozott létre. De – magyarázta Jézus – tanácsait senki se értelmezze úgy, hogy abba kell hagyni a kézműves mesterségeket meg a gazdálkodást. A földművelést még nem lehet feloldani az Ádámra kimondott átok alól: „Orcádnak verítékével egyed a te kenyeredet”; a pénzharácsolás átkától azonban meg lehet szabadítani. Minden falu tartsa el saját magát, és lakói közös tulajdonként birtokolják az ekéket, igavonó állatokat, raktárakat; ugyanakkor meg kell engedni, hogy mindenki a saját fügefája alatt ülhessen, saját kútjának vizét igya; ha valakinek fölöslege van, adjon abból annak, aki kér, és pénzt ne fogadjon el érte. És a gazdag ember? Neki is dolgoznia kell a többiekkel együtt, mert ha nem dolgozik, éhen pusztul hasznavehetetlen kincsesházának pénzeszsákjai között.
– De vajon könnyen meg lehet-e mindezt valósítani? – kérdezte Tamás.
– Nem jövendölök közeli békességet; háborút jövendölök. Kardot fognak rántani mindazok, akik a világ mostani rendjét fenn akarják tartani. De győzhet-e a kard, ha a köznép Istenre fog gondolni? Ε föld urai hiába gyilkolnak, öldökölnek, mert ezzel saját vesztüket okozzák: saját házukat gyújtják fel – bárcsak már égnének! Mert amint Malakiás próféta írja: „Mert ímé, eljön a nap, lángoló, mint a sütőkemence, és olyanná lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a pozdorja, és megégeti őket az eljövendő nap...” A Messiás Gyötrelmei, amelyek az ezer esztendei béke előhírnökei, ezekkel a háborúkkal és mészárlásokkal fognak kezdődni.
Miután így kioktatta tanítványait a Mennyei Királyság tanára, párosával szétküldte őket: mindegyik párt úgy válogatta össze, hogy az egyik prédikáljon, a másik gyógyítson. Meghagyta nekik, hogy vigyék el mindenfelé az üzenetét, hirdessenek bűnbánatot, és nyújtsanak reményt azoknak, akik arra a legjobban rászorulnak – a koldusoknak, a szűkölködőknek, a betegeknek, a bűnösöknek –, de csak izraeli városokat és falvakat keressenek fel, és ne is próbáljanak igét hirdetni olyan helyeken, ahol nem fogadják őket szívesen. Küldetésüket úgy kell végrehajtaniuk, hogy nem vihetnek magukkal sem pénzt, sem élelmet, sem útitáskát, sem két ruhát; minden hajnalban térdre borulva imádkozzanak Isten Országának mielőbbi eljöveteléért, bűneik bocsánatáért s azért, hogy a következő napra legyen elegendő kenyerük.
– Nagy kár, hogy nem ismerjük jobban a Törvényt – panaszkodott a kisebbik Jakab.
– Akiben megvan az akarat ahhoz, hogy engedelmeskedjék a Törvénynek, az meg is fogja ismerni.
Felhatalmazást adott nekik, hogy a betegeket ezekkel a szavakkal gyógyítsák: „Bízzál az Úrban; ő megment téged.” Miután ezt elmondták, kenjék meg olajjal a beteg testrészeket; olívaolajat használjanak, amelyet mint felkent próféták maguk megáldanak. Jézus még azt is tanácsolta nekik, hogy egyesítsék magukban a galamb szelídségét a kígyó okosságával, de szigorúan a lelkűkre kötötte:
– Ha valaki megkérdi tőletek, kinek a megbízásából teszitek azt, amit tesztek, ne kerteljetek. Ne süssétek le szemeteket, ne álljatok zavartan egyik lábatokról a másikra, se ne motyogjátok bátortalanul: „A názáreti Jézus küldött minket”; hanem válaszoljátok bátran: „Izrael Istenének, áldassék a neve, akaratából cselekedjük ezeket a dolgokat, mivel mi az ő prófétái vagyunk.” Mert a jó pásztor büszke a Királyára.
Jézus ezek után egyedül látogatott el Szamáriába. Ismeretes, hogy a Garizim hegyén részt vett a szamaritánus papok gyűlésén. Ezt a gyűlést ő maga hívta össze, amikor keresztülhaladt a tartományon, közvetlenül húsvét előtt. Ezt oly módon cselekedte, hogy valamilyen varázsigét mondott a szükhari kútnál a szamaritánusok galambpapnőjének. De erről feljegyzések nem maradtak. Mielőtt visszatért Korazinba – tanítványaival úgy beszélte meg, hogy ott találkoznak ismét –, lesújtó gyászhír érte utol: Keresztelő János halott. Antipasz lefejeztette, Heródiás és leányuk, Salóme kívánságára.
Jézus harminc napig gyászolta Jánost, és amikor Korazinban találkozott a tanítványokkal, azok nagyon elgyötörtnek látták mesterüket, ők maguk bizakodó hangulatban voltak; örömmel jelentették, hogy gyógyító tevékenységük sikerrel járt, és az általuk hirdetett igék sokak szívében megfogamzottak. A megtértek tömegeit hozták magukkal, akik mind látni akarták a megragadó erővel prédikáló tanítványok tanítómesterét. Velük jöttek János tanítványai is, és megkérdezték Jézustól:
– Te vagy-é, aki eljövendő, vagy mást várjunk? Csodálatos történeteket hallottunk a gyógyításaidról: a bénák járnak, a vakok látnak, a poklosok megtisztulnak, a süketek hallanak.
– Ki küldött hozzám benneteket?
– A gitthai Simon, János megbízottja.
Jézus ismerte. Simon apja, egy hitehagyott cádokita, Lívia császárné egyik fő ügynökeként tevékenykedett Szíriában. Ami Simont illeti, buzgó, ékes szavú és bátor ember volt, de az erénynél jobban érdekelte a hatalom. Körülmetélkedett, hogy benősülhessen egy főpapi családba. Apja azonban hirtelen kegyvesztett lett, minden pénzét elvesztette; így Simon nem tudott eleget tenni a házassági szerződés feltételeinek, s a leány máshoz ment feleségül. Simon elkeseredésében bosszút esküdött. Egy arab karavánvezető szolgálatába állt, és különféle kalandok után János tanítványává szegődött, abban a reményben, hogy megtanulhatja tőle a prófétaság titkát. Most, hogy János már nem élt, célszerűnek tartotta, ha Jézushoz csatlakozik, akit János a legmélyebb hódolat hangján emlegetett. Remélte, hogy tőle majd megtanulja azt, amire János nem tudta megtanítani.
Péter félrevonta Jézust, és felháborodva közölte, hogy Simon azt a gyógyító formulát használja, amelyet Jézus adott nekik. Jézus azonban azt felelte, hogy senki sem sajátíthatja ki ezeket a szavakat, nem afféle titkos varázsige ez, amilyent boszorkány-mesterek szoktak használni. Mindazonáltal nem bízott Simonban, és a következő válaszüzenetet küldte:
– Csak annyit mondjatok neki, hogy én Isten kegyelmét hirdetem a szegényeknek, és örülni fogok, ha nem sértem őt meg.
(A gitthai Simon később teljesen szakított a júdaizmussal, és valami Doszitheosztól átvette egy új, szinkrétisztikus kultusz vezetését, amelynek elemei Héraklész – Melkart és felesége, a holdistennő kultuszából tevődtek össze. Huszonnyolc tanítványa volt, akiket négy csoportra osztott, a négy hétnek megfelelően; a holdhónapot teljessé tevő másfél napot ő maga meg egy nő képviselte. A nőt Jézabelnek hívták, azelőtt papnő volt Hierapoliszban. Simon feleségül vette, s hívei ettől kezdve Szeléné (a Hold) néven ismerték, őt pedig Simon, a Telkhin néven. Másik megjelölése: „A Maradandó, aki áll, állott és állni fog.” Ε címek a napisten megtestesülésének tüntették fel. Azt állította, hogy tetszése szerint irányíthatja az időjárás alakulását, tekintetével áldást fakaszthat és romlást idézhet elő, szárnyakon repülhet a levegőben, és olyan alakot tud ölteni, amilyet éppen akar. János tanítványai közül azonban senki sem csatlakozott hozzá. Képességei jóval alatta maradtak nagyra vágyásának.)
A korazini zsinagóga vezetőségéből ketten valamelyik este felkeresték Jézust, és megtiltották, hogy a városukban prédikáljon. Ugyanakkor azt tanácsolták neki, hogy hagyja el Galileát, ha kedves az élete. Közölték, hogy Antipasz Khúzának, a jószágkormányzójának a kívánságára elfogatóparancsot készül kiadni Jézus ellen.
– Kitől hallottátok ezt?
– Joannától, Khúza feleségétől. Általunk üzente meg, mert nem merte hozzád küldeni valamelyik cselédjét.
– De ha ti úgy gyűlöltök engem, miért figyelmeztettek mégis, hogy veszedelem fenyeget?
– Izrael fiai vagyunk, és sohasem engedjük, hogy egy izraelita Edom kezére jusson, ha módunkban áll megmenteni.
– De nekem megtiltottátok, hogy Korazinban prédikáljak; és ez a tilalom fenyegetést takar.
– Korazin nem egész Galilea.
Jézus ironikusan köszönetet mondott nekik, majd hozzáfűzte:
– Ha az a róka a jelenlétetekben fürkészik utánam, mondjátok meg neki, hogy ott fogok prédikálni, ahol nekem tetszik, és hogy nem félek attól a démontól, aki megszállva tartja. Meg azt is mondjátok meg neki, hogy mi ketten egy napon majd találkozunk Jeruzsálemben.
Jézusnak azonban nem volt szokása, hogy – saját hasonlatával élve – gyöngyöket szórjon a disznók elé. Sohasem tért vissza prédikálni olyan városba vagy községbe, amelyből egyszer hivatalosan kiutasították. Elhagyta Korazint, és a Jordánon átkelve Bethsaida újvárosába ment. Ez a Juliasz néven is ismert, Bethsaida óvárosával érintkező helység volt Philipposz tetrarkhiájának a fővárosa. Jézus itt prédikált egy ideig; mivel azonban tilalma ellenére az újonnan megtértek nagy tömegei ide is követték, és lelkesen ünnepelték, a helyi hatóságok felszólították, hogy hagyja el a várost. Jézus a kapun kívül szimbolikus aktussal lerázta saruiról a város porát, és ünnepélyesen kijelentette, hogy Bethsaida újvárosa, Kapernaum és Korazin a végítélet napján még iszonyatosabban fog bűnhődni, mint Szodoma és Gomora (az a két város, amely valaha a Holt-tenger partján állott, s az ég tüze pusztította el mind a kettőt).
A rideg elutasítás nem bátortalanította el. Összehívta tanítványait, és meghagyta nekik: mindegyikük válasszon ki az újonnan megtértek közül hatot, s azokat párosával küldjék szét, hogy térítő munkát végezzenek mindenfelé az országban. Miután ezt a rendelkezést kiadta, egyedül átment Peraeába, hogy tanácskozzék bátyjával, az ebjonita Jakabbal.
Amikor visszatért onnan, s meggyőződött róla, hogy tanítványai hűségesen elvégezték a rájuk bízott feladatot, Jeruzsálembe küldte őket, a sátoros ünnepre. De megmondta nekik, hogy ne várjanak rá, mert lehetséges, hogy nem tud idejében ott lenni. Az ünnep utolsó napján érkezett csak Jeruzsálembe, a Fűzfák Napján, amikor a Templom nagy oltárát fűzlombokkal szokták feldíszíteni. A hét ünnepi este mindegyikén ünnepi körmenet élén egy pap vonult le a Siloám-tóhoz, kezében aranykorsóval. A korsót megmerítette a tóban, majd fáklyák fényében, trombiták hangjai mellett felvitte a hegyre, és a templom úgynevezett Vízi-kapuján át a Pogányok Udvarába vonult vele. Ott a papok átvették tőle a korsót, miközben Ézsaiás szavait idézték: „örömmel fogsz vizet meríteni az üdvösség forrásaiból.” A jelenlevő hivők tömege kórusban megismételte a prófétai igéket. Utána ismét felharsantak a trombiták, a leviták zsoltárokat énekeltek, csóválták a thürszosz-botokat, és táncot lejtettek a nagy oltár körül. A Siloám forrás vizét az oltárra locsolták, ugyanakkor az új termésű borból italáldozattal is megöntözték. Az oltárról a víz ezüstmedencébe csörgött alá, majd eltűnt egy csőben, amely a Kedron-patakhoz vezetett. Ennek a rítusnak a következő régi hagyomány volt az alapja: „A Mindenható, áldott legyen a neve, azt mondta: »Locsoljatok vizet elém az ünnepen, hogy az esztendő esői áldást hozzanak rátok.«” A Fűzfák Napján azonban a leviták nem egyszer, hanem hétszer táncolták körül az oltárt, annak emlékére, hogy Jerikó falainak körülzárása hét napig tartott.
Abban az esztendőben, amelynek eseményeiről Jézussal kapcsolatban most írok, a Fűzfák Napjának ceremóniáját váratlan incidens zavarta meg. Amikor a pap a tó fölé hajolt, hogy a korsót megtöltse, lágy csengésű, de erős hang törte meg az áhítatos csendet:

„Ó, mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre, ti is,
kiknek nincs pénzetek, jertek...
Hajtsátok ide füleiteket, és jertek hozzám.
Hallgassatok, hogy éljen lelketek...”

Ε szavak hallatára minden ájtatos ember önkéntelenül folytatta magában az Ézsaiás-idézetet: „...és szerzek veletek örök szövetséget, Dávid iránt való változhatatlan kegyelmességem szerint. Ímé, bizonyságul adtam őt a népeknek, fejedelmül és parancsolóul népeknek.”
Hogy a szertartás szentségén ne essék csorba, semmilyen kísérlet nem történt Jézus letartóztatására, akit galileai híveinek tömege vett körül. Amikor pedig az ünnepi menet megindult a Templom Vízi-kapuja felé, Jézust már nem lehetett látni sehol.
Másnap reggel a nagy szanhedrin elé vitték az ügyet. Mindenki biztos volt abban, hogy Jézus zavarta meg a szertartást, de megesküdni nem mert rá senki, mivel az esti homályban nem lehetett jól látni, s Jézus nem volt olyan magas termetű, hogy kiemelkedett volna a tömegből. Annas, a korábbi főpap azt indítványozta, hogy Jézust az ünnepi áhítat megzavarása miatt idézzék a törvényszék elé. Nem is annyira azért – mondotta –, mert eksztatikus kitörésre ragadtatta magát, mint inkább az idézett szavak provokatív jellege miatt. Hiszen az az idézet nyílt és félreérthetetlen módon forradalmi vezért ígér a népnek.
– Nem kétséges, hogy önmagára gondolt – jelentette ki Annás szárazon, majd kollégái nevetése közben még megjegyezte: – Olyan Dávid ő, akinek nincs szüksége arra, hogy színlelje az őrültséget, és színlelésből csorgassa nyálát végig a szakállán.
Nikodémus hevesen ellenezte az indítványt, amelyről kijelentette, hogy összeférhetetlen a törvényszék méltóságával. Még ha rá is lehet bizonyítani – mondotta – Jézusra vagy más valakire az inkriminált kijelentést, az semmiképpen sem fogható fel provokatív értelemben. Ézsaiás szavait szokták idézni a Templomban, amikor a Pogányok Udvarában átveszik a vizet; miért ne lehetne a prófétát idézni akkor is, amikor a templomkörzeten kívül kimerik ugyanazt a vizet?
Annás tréfálkozva szólt közbe:
– Csak nem tartozol magad is annak a bolond galileainak a követői közé?
Nikodémus felszólalása döntő jelentőségű volt, mivel az egész szanhedrin elismerte róla, hogy az italáldozatokkal és tisztítószertartásokkal kapcsolatos kérdések legkiválóbb szakértője. Annas kérdése azonban meghökkentette, és már sajnálta, hogy véleménye kifejtésénél nem ügyelt jobban közömbössége kifejezésre juttatására.
Jézus pedig tanítványaival visszatért a galileai tengerhez. A halfüstölés központjának, Magdalának a környékén prédikált, de nem ment be a piactérre meg a zsinagógába. Mivel azt híresztelték róla, hogy prostituáltakon meg adószedőkön élősködik, megszegi a szombatnapi tilalmakat, és a családja kitagadta – a lakosságnak csak a legalantasabb rétegei jártak ki hozzá, hogy meghallgassák. Hallgatósága azonban olyan gyér számú volt, hogy a rendőrség, bár utasítást kapott a szemmel tartására, egyáltalán nem zavarta. A rendőrök így vélekedtek róla:
– Elég rendes fickónak látszik. A zsinagóga elöljáróinak gyűlölete világosan bizonyítja, hogy Róma-barát.
Jézus elment Magdalából, és tanítványaival áthajózott a tavon Bethsaida óvárosába. Ott a bárkát partra vontatták, és a Jordán felső szakasza mentén gyalog haladtak tovább egészen a Hermón hatalmas hegyéig, a régi Izrael Földjének északi habáráig. Ellátogattak a Baál-Gad barlangba, amely arról híres, hogy ott fakad a Jordán forrása. A barlang annak a magas mészkőtömbnek vízmosta, vöröses aljában fekszik, amelynek tetején Caesarea Philippi város terül el. Gad Urának, a jószerencse kecske alakú istenének van szentelve, akit a görögök Pánnal azonosítanak.
A keriothi Júdás elolvasta a sziklabarlang homlokzatába vésett görög feliratot: „Pánnak és a Nimfáknak”, majd megkérdezte Jézustól:
– Megtekintette valaha is János annak a víznek a forrását, amelyben megkeresztelt minket?
– Ez a víz, amelyet az Úr megáldott a mi használatunkra, még akkor is tiszta volna, ha egy döglött kutya szájából csorogna; mint ahogyan a zsinagógái felolvasó pulpitusnál még a bűnös ajkáról is tisztán folynak Mózes Törvényének szavai.
Letelepedtek a sziklára, és unalmukban kavicsokat hajigáltak a vízbe. Jézus váratlanul ezzel a kérdéssel lepte meg őket:
– Kinek tartanak engem az emberek?
– Némelyek úgy mondják, hogy Keresztelő János köpenye hullott rád, mint egykor Illés köpenye Elizeusra.
– Mások azt tartják rólad, hogy te vagy Elizeus. De vannak, akik szerint Illésnek kell lenned, mivelhogy Elizeus meghalt.
– Hallottak, hogy Énókhnak neveztek.
– Meg Ézsaiásnak. Jézus most ezt kérdezte:
– De ti, ti kinek mondtok engem?
Péter mélységes meggyőződéssel jelentette ki:
– Te vagy a Messiás, akiről a mi Istenünk Dávid szája által mondotta: „Fiam, ma nemzettelek téged.”
Jézus fennhangon fohászkodott:
– Mennyei Atya, ha most az igazságot nyilatkoztattad ki, úgy köszönöm Néked. Ha pedig dőrén szólt e férfi, bocsáttassék meg neki. Jóllehet felkenettem, egyedül csak Te ismered sorsomat. Dávid király szavaival kiáltom én is: Tartsd távol a te szolgádat a kevélység bűnétől, ne uralkodjék rajtam; akkor ártatlan leszek, és tiszta leszek sok vétektől.
Lelkükre kötötte tanítványainak, hogy erről mélyen hallgassanak.
Péter, Jakab és János kíséretében nekivágott, hogy felkapaszkodjon a Hermón-hegy déli lejtőjén, a többiek pedig a közeli falvakba mentek prédikálni.
Jézus a három tanítvánnyal már hajnal előtt útnak indult, s déltájban felértek egy helyre, nem messze a csúcstól, ahol hideg szél fújt, és a ragyogó napsütésben fehér hó vakította a szemüket. Jézus itt megállt, s arca egészen elváltozott, miközben fennhangon beszélt két láthatatlan személlyel, akik fokozatosan anyagi formát öltöttek. Az egyik méltóságteljes, fehér szakállú, fénybe öltözött szellem volt, aranysüveget viselt; a másik vörös szakállú fiatalabb szellem, pásztoröltözékben, kisbáránnyal a hóna alatt. A tanítványok csupán kis részét értették meg a beszélgetésnek, mivel a hangok álomszerűén, elmosódva jutottak a fülükbe. Egyet azonban megértettek: a szellemek határozottan óvták Jézust attól, hogy Jeruzsálembe menjen.
– Testvér – mondta a vörös szakállú szellem –, az az út nem a Királyság kapujához vezet, hanem a mocsarakba vész el. Kerüld azt az utat!
A fehér szakállú pedig figyelmeztette:
– Fiam, óvakodj a negyedik állattól, nehogy szarvaira kapva a feneketlen mélységbe taszítson téged!
– Riadjak vissza a feladatomtól? – kérdezte Jézus. – Meneküljek a vadonba, ahogyan Illés menekült a szajha Jézabel elől? Vagy alkudozzam a gonosszal, mint Mózes tette Méribában, amikor kedvében járt a lázadóknak, és kerm-tölgyből faragott botjával megütötte a sziklát?
Ismét a vörös szakállú szólalt meg:
– Szörnyű dolgokat fogsz elszenvedni, még azoknál is iszonyúbbakat, amiket atyám szenvedett! Vigyázz: a Nőstény kelepcéje már fel van állítva.
Majd az ősz szakállú hangja hallatszott:
– Abtaljon véleménye: „Bölcs emberek, ügyeljetek a szavaitokra; mert ha romlott vizekhez száműzettek – amiként a tiszta vizű folyó beleömlik az undok tengerbe, és elvegyül vele –, az utánatok jövők majd isznak azokból, és belehalnak, és a Mennyek Neve bemocskoltatik.”
Jézus erős hangon kiáltotta:
– A tiszta Énókh kivételével volt-e valaha is olyan izraelita, aki adósságát a legutolsó fillérig megfizette Istenünknek? De én meg akarom fizetni az enyémet. És csak Jeruzsálemben fizethetem meg. Az áldott emlékezetű Hillél szavát idézem: „Ha nem most, mikor?”
Nem lehetett eltéríteni szándékától. A vita folytatódott még, de a tanítványok egyre kevesebb és egyre halkabb szófoszlányokat hallottak csak belőle. Végül Péter törte meg a varázst, eldadogva azt a néhány szót, ami éppen eszébe jutott:
– Mester, szép hely ez, de vad a szél, és házat nemigen látni. Engedd meg, hogy hóból három kunyhót építsünk: egyet neked, egyet Mózesnek, egyet Illésnek.
Ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban elenyészett a látomás.
Júdás, amikor később Péter elbeszélte neki a dolgot, úgy vélekedett, hogy akit Péter Illésnek nézett, az Keresztelő János volt, a Mózesnek tartott szellem pedig Simon, Boéthosz fia. Kezdett aggódni Jézusért, mert igaz embernek szelleme csak igaz embereknek jelenik meg, és sohasem hazudik.

Huszonnegyedik fejezet
AZ ADÓSSÁG

Jézus nem indult egyenesen Jeruzsálembe, hanem előbb a nyugati úton Szidón tartományba ment, ahol meglátogatta a határszélen szétszórtan élő zsidó közösségeket. Sareptában az eső elől egy föníciai özvegyasszony fügefája alá húzódott. Az özvegy könyörgött neki, hogy gyógyítsa meg a leányát, aki merevkórban szenved. Jézus elutasította kérését, arra hivatkozva, hogy az ő kötelessége csak Izrael fiaira terjed ki.
– Mi közöm hozzád, asszony?
– Az én fügefám adott neked menedéket.
– Ezért köszönetet mondok neked. De a gyermekek asztaláról nem szabad a kenyeret elvenni és a kutyáknak vetni.
Az özvegy nem tágított:
– Ne sajnáld a kutyáktól a lehullott morzsákat.
Jézusnak ekkor eszébe jutott, hogy mintegy hétszáz esztendővel azelőtt Illés ugyanebben a városban vitte végbe a kifogyhatatlan olajoskorsó és lisztesvéka csodáját, és akin segített, az is egy föníciai özvegy asszony volt. Erre a gondolatra megenyhült, és meggyógyította a leányt – az egyetlen idegent, akivel kivételt tett, mert máskor sohasem engedett abból a szabályából, hogy kizárólag Izrael fiainak javára tevékenykedik.
Ezzel kapcsolatban rá kell mutatnom valamire, aminek ismerete nélkül nem értheti meg az olvasó Jézus magatartását. Jézus gyógyító képessége nem volt korlátlan. Gyakorlott orvosok jól tudják, hogy a hit által történő gyógyítás – még ha valamely istenség nevében megy is végbe – fizikailag kimerítő aktus, és túlságosan gyakori megismétlése tompítja a szellemet. Egyszer, amikor Jézus népszerűségének tetőfokán állott, a korazini zsinagóga előtt szorosan körülfogta a tömeg. Hirtelen megérezte, hogy belső ereje meggyengült, s felkiáltott:
– Ki érintett meg engem?
Egy asszony bevallotta, hogy gyógyulása reményében megérintette Jézus imaköpenyének szent rojtját; állandó havivérzésben szenvedett, s ezáltal mindig tisztátalan volt.
– Varázslót akarsz csinálni belőlem, te tolvaj? – kiáltott fel Jézus méltatlankodva, majd sietve elmondta azokat a szavakat, amelyek a gyógyulást Isten kegyelméből kérik.
A tél közeledtével eltávozott Szidónból, és Galilean keresztül Szamária felé vette útját. Hogy elterelje magáról a figyelmet, tanítványait kettes-hármas csoportokra osztotta. Csak Pétert tartotta maga mellett. Amikor keresztülmentek Kapernaumon, megállította őket a zsinagóga kincstartója, az ő kötelességei közé tartozott a templomadó behajtása: ennek az adónak megfizetését követelte tőlük. Mózes Második Könyve a templomadó összegét fél sékelben állapította meg, ami két drachmával volt egyenlő. Minden felnőtt zsidónak meg kellett fizetnie. Ez volt az egyetlen olyan adó, amelynek lerovása alól senki sem mert kibújni, ezért behajtása nem okozott semmi nehézséget. Jézus sem tagadta meg, bár véleménye szerint a Templom papsága bűnös módon kezelte a templomadóból befolyt hatalmas összegeket, de kifizetni nem tudta, mivel minden pénze elfogyott; Joanna és Zsuzsanna segítsége akkor már elmaradt, mert férjük megtiltotta, hogy Jézus missziós körútját anyagilag támogassák.
– Szedd össze a sékelt a halaktól – mondta Péternek. – Addig én itt várok.
Péter egyik barátjától horgászzsinórt, horgot, csalétket szerzett, majd lement a tóra, és kiúszott egy sziklához, amely a parttól némi távolságban emelkedett ki a vízből. Rendkívüli szerencséje volt, mert hamarosan fogott egy nagy testű muszkoszt. Ez olyan értékes halfajta, hogy a goromba halkereskedők egymást túllicitálva igyekeztek megvenni. Péter a piacon négy drachmát kért érte, meg is kapta, és még egy óra sem telt el, amikor a négydrachmás pénzdarabot elvitte a zsinagóga kincstartójának házába. Színlelt komolysággal mondta neki:
– Imádságot tettem csalétkül a horogra, aztán leengedtem a zsinórt. Mindjárt fogtam is egy muszkoszt. Nézd csak, milyen követ találtam a szájában!
Erről a halról ugyanis az a hiedelem járja, hogy ha ellenséges halak tűnnek fel a közelében, kitátja a száját, menedéket nyújtva abban apró ivadékainak, majd a tó fenekéről egy megfelelő nagyságú követ vesz a szájába, aztán becsukja.
Péter szerencséje azonban nem bizonyult tartósnak. Hiába ment vissza a sziklára – több zsákmánya nem akadt.
A tanítványokon a csüggedés jelei kezdtek mutatkozni. Nehezen jutottak ennivalóhoz, és sokan közülük hetek óta nem kaptak sehol egy tisztességes ebédet. Ruháik piszkosak és rongyosak voltak, saruikat elnyűtték.
– Olyanok vagyunk, mint a gibeoniták, amikor Józsuához mentek – panaszkodott Fülöp, «Jki régebben sokat adott arra, hogy öltözéke csinos és elegáns legyen.
Sunemban Jézus azzal vigasztalta őket, hogy aki az Úr szeretetéből elhagyta otthonát, családját, foglalkozását, méltó jutalmat nyer majd a Mennyei Királyságban. Miközben egy parlagon hagyott földön üldögélve sáskababot rágcsáltak, Jézus kijelentette nekik:
– Meg van írva Bárukh Apokalipszisában: „Eljön az idő, amikor minden szőlőtőkén tízezer ág lesz, minden ágon tízezer hajtás, minden hajtáson tízezer csomó, minden csomón tízezer fürt, és amikor a szőlőt kisajtolják, minden egyes fürt huszonöt mérő bort ád. Ha ennek a gazdag országnak valamelyik polgára kinyújtja kezét egy fürt felé, egy másik fürt felkiált: »Ne azt vedd, engem válassz, én zamatosabb vagyok, és velem dicsérd az Urat.«”
– Akkor majd nem lesz hiányunk borban – jegyezte meg János –, csak legyen elég kancsó.
– Ugyanígy lesz a gabonával is. Minden elvetett mag tízezer kalászt terem, minden kalászban tízezer szem lesz, és őrléskor minden szem tíz font finom fehér lisztet ád. A datolyapálmák, a fügefák, a birsalmafák is hasonló módon, csodálatos bőséggel fogják megteremni gyümölcseiket.
– És vajból meg mézből is olyan sok lesz? – kérdezte magas hangján Tádé, akinek Lebbeus volt a valódi neve, de asszonyos alakja miatt mindenki csak Tádénak hívta. (A szó jelentése: „kebles, nagy mellű”.) – A gyomrom már nagyon unja a sáskababot meg a száraz kényérhéjat.
– Ézsaiás vajat és mézet jövendölt a Messiásnak a Királyságában; olyan sok lesz belőlük, mint amilyen sok manapság a mogorva tekintet és a goromba szó.
– Nehéz ezt elhinni. Hogyan bír el a talaj akkora növekedést?
– Majd meglátod – válaszolta Jézus, és így folytatta: – Amikor Dávid Fia királyi trónusán ül, tizenkét ember tizenkét alacsonyabb trónszéken ülve bíráskodik a tizenkét törzs fölött. Amiről most lemondtak, mindazt százszorosan kapják majd vissza.
A tanítványok szemében felcsillant a reménység fénylő sugara.
– Ha az a tizenkét király a te tizenkét tanítványod lehetne... – sóhajtotta valamelyikük.
– A trónusokat nem én adományozom; és még a Királyság legegyszerűbb polgárának is előbb ki kell innia a keserű poharat, a Messiás Gyötrelmeit. Van-e bátorságotok ajkatokhoz emelni ezt a poharat?
– Van hozzá bátorságunk – felelték a tanítványok, nem is sejtvén, mire kötelezték el magukat.
– Ne féljetek, kicsiny sereg – mondotta Jézus. – Istenünk táplálni fog benneteket.
A szamáriai határon Jakabot és Jánost előre küldte Garizim hegyére, a szamaritánusok főpapjának házába. A következő üzenetet kellett átadniuk:
– A Király kíséretével úton van Jeruzsálem felé. Készítsd elő az ünnepélyes fogadtatást.
Jakab és János át is adták az üzenetet, de a főpaptól az alábbi választ kapták:
– Közöljétek a Királlyal, hogy papjai még nem készültek fel. Ha majd diadalmenetben visszafelé jön Jeruzsálemből, úgy fogják üdvözölni, amint megérdemli.
Jakab és János megvitték a választ Jézusnak, és nagyon méltatlankodtak.
– Uram – kérték –, engedd meg, hogy pusztító tüzet kérjünk az Égtől, hadd eméssze meg azokat a nyomorultakat úgy, ahogyan Illés tette Akházia király tisztjeivel.
Jézus csillapította a felháborodott tanítványokat:
– Nem életek elpusztítására, hanem megmentésére jöttem. Azok gyönge emberek, de a ti hitetek idővel majd erőssé teszi őket. Ha nem vonulhatunk át Szamárián, vezessen utunk a Jordán Büszkeségén keresztül.
Átkeltek a Jordánon, és a túlsó parton elterülő erdős vidéken haladtak tovább déli irányban. Azon a tájon ezüst levelű nyárfa, mályva és tamariszkusz nő. A lakosok mindenütt összesereglettek, hogy láthassák, mert már hallottak róla bátyjától, az ebjonita Jakabtól. Sokan kisgyermekeiket is magukkal hozták, hogy Jézus megáldja őket. A tanítványok el akarták küldeni a gyermekeket, ahhoz a közmondáshoz tartván magukat, hogy „kétéves korától fogva a gyermek olyan, mint a disznó, kedvét leli a piszokban”. Jézus azonban megáldotta őket, és kijelentette: aki nem olyan gondtalan és bizakodó, mint a kisgyermek, az nem mehet be a Mennyek Országába. A nagyobb gyermekekről pedig így nyilatkozott:
– Ezek tisztán látják Isten ragyogó fényességét, mert szemüket még nem homályosította el a világ, és hangjuk elfordítja az Úr haragját.
Ezek között á nagyobb gyermekek között voltam jómagam is, a dekapoliszi Agabosz, szír apa és szamaritánus anya fia. Amikor Jézus a fentebb idézett szavakat elmondotta, szívemben felujjongott egy belső hang: „Igaz!” Mert valóban, akkoriban az én világomat valami megmagyarázhatatlan, szelíd sugárzás ragyogta be, amely bársonyos vagy selymes fénybe burkolta még a legközönségesebb tárgyakat is; de amióta felnőttem, soha többé nem láttam azt a csodálatos sugárzást. Jézus engem nem áldott meg, mert nem mertem a zsidó gyermekek közé állni; de mélységes tisztelettel köszöntem neki, amit nyájas mosollyal viszonzott. Mivel Jézust akkor láttam először és egyben utoljára, helyénvalónak érzem, hogy néhány szóval leírjam külsejét.
A közepesnél alacsonyabb termetű, széles vállú férfi volt; mélyen ülő szeme úgy csillogott, mint a berill; sápadt arcán mély barázdák; ajka telt és duzzadt; fogai szabályosak és egyenletesek; gondosan nyírt, kétágú szakállának vörös színe feketébe játszott, mint a haja is; keze széles, ujjai rövidek. Sántított, és járás közben két botra támaszkodott: vagy egy mandulafa botra, amelyet gyümölcsöket meg virágokat ábrázoló faragványok díszítettek, vagy egy egyszerű szalagdíszítésűre. Amikor leült, és botjait kétoldalt maga mellé tette a földre, engem azonnal megragadott mozdulatainak változatossága és szépsége; majdnem annyit tudott kifejezni beszédes kezével, mint az ajkával.
Jézus azután továbbment a legközelebbi faluba, de apám gondolatait még sokáig foglalkoztatta.
– Van valami az arcában, ami meghitten ismerős és idegenül különös is egyszerre – mondogatta. – Mintha már láttam volna valahol. De hol?... Talán csak álmomban, bár ezt nem tartom hihetőnek. Te is olyan különösnek láttad az arcát, drága Antinoám? Különösnek és mégis ismerősnek?
– Szerintem olyan ember arca, aki meghitten, bizalmasan szokott társalogni istenekkel vagy démonokkal – felelte anyám. – Ilyen szomorúságot és szépséget még csak egyetlenegyszer láttam. Annak az előkelő fiatalembernek volt ilyen arca, aki abban a nagy házban lakott, Pellában. Meleagrosznak hívták, mesterien játszott lanton, amellett jósolni is tudott, de epilepsziás volt szegény.
Apám türelmetlenül legyintett:
– Nem erre gondolok! Kísértetiesen emlékeztet valakire, akit valamikor nagyon régen láttam...
Hirtelen megdöbbenés ült ki az arcára.
– Megvan! – kiáltott fel. – Magára Heródes királyra! Az összes istenekre mondom, szakasztott mása az öreg Heródesnak, akit gyermekkoromban láttam, hatvan esztendővel ezelőtt, amikor még nem volt ősz a haja. No de hogy a csudába lehetséges ilyesmi? Ez a názáreti Jézus sokkal jobban hasonlít a mi öreg jótevőnkre, mint saját fiai közül bármelyik!
Jézus megérkezett Jeruzsálembe. Prédikált a gyümölcspiacon, a rézművesek piacán, a városkapuknál, és ugyanakkora sikert aratott, mint amikor először járt Kapernaumban. Az emberek megérezték, hogy hangjából tekintély csendül ki, és gyógyításai még jobban megerősítették tekintélyét. Mivel doktrínáját farizeusi értelemben véve józannak találták, sok szegényebb zsinagógába kapott meghívást – két-háromszáz is volt akkoriban Jeruzsálemben –, hogy prédikáljon, és mindenütt népes hallgatóság előtt beszélt. A szadduceus papoknak azonban nem tetszett, hogy Isten Országának közeli eljövetelét hirdeti. Ezért állandóan figyeltették, készen arra, hogy letartóztassák, mihelyt a forradalmi tevékenység legcsekélyebb gyanúja merül fel ellene.
A farizeusok, akik a régi próféták örökébe lépve a közerkölcsök őrzőinek szerepét játszották, hallgatólagos megegyezésre léptek a szadduceusokkal. Mivel a főpap Róma akaratából került magas tisztségébe, és hivatalból a nagy szanhedrin elnöke is volt, a farizeusok elismerték, hogy mindennemű forradalmi eszmék elfojtása kizárólag az ő hatáskörébe tartozik. Viszonzásul a szadduceusok elismerték, hogy az eretnek doktrínák elfojtása kizárólag a farizeusi főtörvényszék társelnökeinek feladata, mivel ők voltak a mózesi Törvényeken alapuló zsidó bíráskodási rendszer fejei, azonkívül az egész világon ők szabályozták a zsinagógái istentiszteletek rendjét. A főtörvényszék bírái nem álltak közvetlen kapcsolatban a római főkormányzóval, hanem a nagy szanhedrint használták fel közvetítőül. Volt ugyanis néhány képviselőjük a nagy szanhedrinben, mint például Nikodémus, Gorión fia, és az arimathiai József; ennek a képviseletnek az volt a fő célja, hogy a rómaiak lássák: nem az egész zsidó nép vallja magáénak a szadduceus doktrínát. A farizeusokból kvietistákat faragott Sammáj tanítása: „Szeresd a munkát, gyűlöld a hivatali tisztségeket, és ne úgy ismerjenek téged, mint a kormányzat barátját.” Volt egy jellemző mondásuk: „Ha fegyverek csattognak az utcán, vonulj vissza legbelső szobádba.” Noha a vallás elméleti kérdéseiben, főleg a feltámadás sokat vitatott tanát illetően, gyökeresen más felfogást vallottak, mint a szadduceusok, egy dologban mégis egyetértettek velük – ők is rossz szemmel nézték azt a lázas Messiás-várást, amely szerintük mindig a lustákban, a tudatlanokban és a türelmetlenekben él a legnagyobb hevességgel. Azt tartották, hogy a bölcs ember mindenkor legyen felkészülve a Messiás eljövetelére, de sohase hallgasson a csőcselékre, valahányszor az vadul ordítozza: „Itt a Messiás!” „Ott a Messiás!” Amikor eljő az igazi óra, és vele eljő a Messiás, az égi jelek félreérthetetlenek lesznek.
A főtörvényszék elnökei ékesszólásáról közismert titkárukat, arimathiai Józsefet elküldték Kajafás főpaphoz, hogy tanácskozza meg vele Jézus ügyét. József igyekezett rábeszélni a főpapot, hogy hagyja békén Jézust:
– Egyszerű ember, és úgy gondolom, jámbor lélek. Abban reménykedik, hogy meg tudja menteni a pusztulástól azokat a zsidókat, akiket különböző okokból nem tartanak méltónak arra, hogy a zsinagógát látogathassák, vagy akiket helytelen magaviseletük miatt kitiltottak a gyülekezetből – bűnözőket, adó- és vámszedőket, prostituáltakat meg efféléket. Véleményem szerint ezzel értékes munkát végez. Tavaly volt ugyan valami súrlódás közte és a kapernaumiak meg a koraziniak között, de hát figyelembe kell venned, hogy mennyire szűk látókörűek és türelmetlenek egyes vidéki elöljárók. Én a helyükben szabad kezet engedtem volna neki, és áldásomat adtam volna tevékenységére. Elismerem, nem olyan egyszerű dolog rovott múltú bűnbánókat beengedni egy tiszteletre méltó zsinagógába. De Jézus sok embert térített meg, és ezek részére közadakozásból külön zsinagógát lehetett volna építeni valahol. Ez egyfelől Istennek tetsző cselekedet lett volna, másfelől értékes hozzájárulás a politikai stabilitáshoz.
– Nem, nem, József barátom. Abból ítélve, amit Jézusról hallottam, nem hinném, hogy az általad említett megoldást elfogadta volna, ő rendkívül kihívó módon arra törekszik, hogy a tisztátalanokat ráerőszakolja a tisztákra. Minden rokonszenvem a kapernaumi hatóságoké. Ennek ellenére általánosságban hajlok arra, hogy elfogadjam a véleményedet. Ha nem teszünk lépéseket Jézus ellen, a tömeg előbb-utóbb beleun fellengzős szónoklataiba, és amikor a zsinagógái vezetők mind látni fogják, miféle társaságot gyűjtött maga köré, becsukják előtte a kapukat. Kérlek, add át tiszteletteljes üdvözletemet tudós és kegyes elnökeidnek, és közöld velük, hogy nem teszek semmilyen fegyelmező lépést e csodatevő ellen mindaddig, amíg magáról megfeledkezve birodalomellenes kijelentéseket nem kezd üvöltözni. Mert ezeket nem hagyhatom figyelmen kívül. Mellesleg szólva, nem gondolod, hogy emberünk kissé hibbant elméjű? Talán azt hiszi magáról, hogy ő a Messiás? Ezt azért kérdezem, mert eszembe jutott, hogy közbekiáltásával megzavarta a tavalyi Fűzfák Napján az ünnepi szertartást.
– A próféták, akik állandóan a mi Istenünk Országának eljövetelét hirdetik, ki vannak téve annak, hogy elméjük megzavarodik. Veszedelmes hivatás ez. Keresztelő János is nagyon furcsán viselkedett élete vége felé. De azt nem hiszem, hogy Jézus különösebb illúziókat táplálna; mert általában az ilyen törekvéseknek megvannak a maguk árulkodó jelei: a katonai dicsőség hangoztatása, harsány parancsok, zászlók, trombiták meg effélék. Szent Atya, hálás vagyok neked lekötelező szívélyességedért. – Én pedig a te tudós és kegyes elnökeidnek, amiért téged küldtek hozzám.
Mivel Jézus elsősorban a zsinagógából kitaszított emberekkel foglalkozott, sok pogány-khrésztianosz arra a következtetésre jutott, hogy Jézus felfogása szerint minél nagyobb bűnös valaki, bűnbánata annál nagyobb súllyal esik latba, s annál nagyobb jutalom várja Isten Országában. Ha tehát valaki Énókhnak, az égi nyilvántartónak az általa elkövetett szörnyű bűnök hosszú lajstromát nyújtja át, és bűneit, ha nemrégen is, de őszintén megbánta – magasabb helyre kerül az Isten Országában, mint az a buzgó, istenfélő farizeus, aki életében soha egy hajszálnyira sem tért el a Törvénytől. Ez a nézet Jézus tanításának képtelen eltorzítása. Jézus azért igyekezett megtéríteni a kitaszítottakat, mert kitaszítottak voltak, nem pedig azért, mintha bűneik miatt becsülte volna őket. Meggyőződése szerint Isten Országa nem jöhet el addig, amíg egész Izrael meg nem bánja bűneit. Azoknak a tömegeknek üdvözülése miatt nem aggódott, amelyek rendszeresen jártak a zsinagógába.
– Nekik ott van a Törvény, és ott vannak a próféták. Csak arra van szükségük, hogy azok igéit nagy figyelemmel és odaadással hallgassák; és amikor felvirrad az Úr Napja, részesei lesznek az általános bűnbánatnak. De a kitaszítottakat nem oktatja senki az isteni akaratra. Az áldott emlékezetű Hűiéinek van egy mondása: „A tudatlan ember tiszta lelkiismerettel vetkezik.”
Egyetlen olyan esetet sem jegyeztek fel róla, amikor szeretettel nézett volna a bűnösökre. Bár egy alkalommal gyengéden tekintett egy gazdag fiatalemberre, de az már gyerekkorától fogva minden tekintetben megtartotta a Törvény előírásait. Ennek mondta:
– Most már csak egy dolgot kell cselekedned. Add el minden javadat, és a pénzt oszd szét a szegények között.
A fiatalember távozott, és azon gondolkodott nagy szomorúan, hogyan fogadhatni meg a tanácsot anélkül, hogy elszakadna barátaitól, és méltánytalanságot cselekedne szolgáival. Távozása után Jézus felsóhajtott, s így szólt tanítványaihoz:
– Láttatok már olyan idegent, aki alaposan felmálházott tevéjét a jeruzsálemi Tűfok-átjárón próbálta keresztülvonszolni? Így van a gazdag ember is az Isten Országával.
Amikor egy zsinagógái elöljáró szemére vetette, hogy szellemét a város alja népére vesztegeti, ezt válaszolta:
– Nektek itt Jeruzsálemben az a szokásotok, hogy évenként megnyertek a mi hitünknek egy embert, aki valamelyik új városból vagy népből való. És akkor nyilvánosan örvendeztek a megtérésén; hadd tudja meg a világ, hogy a Törvény kapuja tárva-nyitva áll mindenki előtt, aki szolgálni kívánja az Urat. De vajon tetszenék-e az Úrnak, ha ti bejárnátok Mauretania sivatagjait vagy a Káspi-tenger partvidékét, hogy elfogjátok, körülmetéljétek és a Törvényre oktassátok az ott lakó vadembereket, akik tarkára mázolják arcukat-testüket? Nem tetszenék az Úrnak; mindaddig nem, amíg elhanyagoljátok a mi izraelita felebarátaink tömegeit, amelyek elsősorban tarthatnak igényt a ti szeretetetekre és buzgóságotokra.
December és január havát Jeruzsálemben töltötte; titokban Nikodémus segítette pénzzel. De egyetlenegyszer sem látogatott el Lázár házába, mivel tudta, hogy Mária ellenséges indulattal viseltetik iránta. Lázárnak pedig rosszul esett ez a mellőzés, és nem kereste fel Jézust a piactereken. A télfordulón, a Felszentelés Ünnepén – az Antiokhosz Epiphanész által meggyalázott Templom újraszentelésének évfordulóján – Nikodémus elküldte fiát Jézushoz, hogy bizalmasan kérdezze meg tőle:
– Ha te vagy a Messiás, miért nem nyilatkoztatod ki magadat? Ha nem a Messiás vagy, akkor kicsoda vagy voltaképpen?
Jézus válasza így hangzott:
– Mondd meg atyádnak, hogy pásztor vagyok, nyájam táplálásával vagyok elfoglalva. A „ha” szóhoz semmi közöm; a „ha”-k farkasok, amelyek széttépik a felfogadott pásztor juhait.
A tél folyamán Kajafás főpap nyugtalankodni kezdett, mert kémei azt jelentették, hogy Jézus befolyása inkább növekedett, semmint csökkent. Hírt kapott arról is, hogy a leontopoliszi zsidó templom képviseletében küldöttség járt Jézusnál február legelején, s utána sietve visszatért Egyiptomba. Kajafást aggodalommal töltötte el ez a jelentés, bár a küldöttség céljáról nem sikerült semmit megtudnia. Nem akarta az ügyet megtanácskozni a főtörvényszék elnökeivel, hanem magához hívatta a templomőrség parancsnokát, és a következő utasítást adta neki:
– Levitáid ne hajigálják kővel a názáreti csodatévőt. Megígértem a főtörvényszéknek, hogy nem fogom zaklatni.
A parancsnok pontosan megértette szavainak értelmét. Ennek megfelelően adta tovább az üzenetet levitáinak akik azután lementek az óvárosba, és így informálták a jebuzeusok vezéreit:
– A názáreti Jézus nem áll többé a főpap védelme alatt. Ha ma este kövek röpülnek rá a Hal-kapunál, és kiűzitek őt a városból, közülünk nem lesz ott senki, tehát letartóztatások sem lesznek. De arra vigyázzatok, hogy gyilkosság ne történjék.
Ε bátorítás következtében a jebuzeus bandák este a Hal-kapunál gyülekeztek, s mihelyt Jézus megjelent, kövek és rothadt halak záporát zúdították feléje. Jézus a riadtság legcsekélyebb jelét sem mutatta, és bár egyetlen kitérő mozdulatot sem tett, semmi sem találta el. Csupán ennyit mondott tanítványainak:
– Ha prófétákra követ dobálnak, ők visszavonulnak. De minden kő átokként száll vissza annak a fejére, aki elhajította.
Nyugodtan kivezette őket a Hal-kapun, és továbbment velük a Jordán felé vezető úton.
Egy ideig a Jordánon túli Béth Nimra lett működésének központja, onnan járt ki prédikálni a környező falvakba. De március közepe táján beköszöntöttek életének sötét napjai, és kénytelen volt a Jordánon átkelve visszatérni.
Üzenetet kapott királynéjától, Máriától, Kleopasz leányától:
– Jöjj Bethániába. Lázár fivérem beteg. Te meggyógyíthatod. Jézus e szavakkal küldte vissza az üzenet hozóját:
– Mondd meg az asszonynak, hogy nem vagyok én orvos. Nincsenek orvosok Bethániában? És egy sem akad Jeruzsálemben?
Az ember három nappal később újabb üzenetet hozott:
– Jöjj azonnal. Lázár fivérem halálos beteg. Csak te gyógyíthatod meg.
Jézus ezt üzente vissza:
– Nem én vagyok az, aki gyógyít. Ha bátyád halálos beteg, hívja segítségül az Úr nevét; az Úr majd megmenti.
Eltökélte magában, hogy nem találkozik többé Máriával. Sürgető üzeneteit nem vette komolyan; azt hitte, Mária ily módon próbálja rávenni, hogy menjen el házába. Meg is mondta a keriothi Júdásnak:
– A Nőstény keze van ebben.
– Hogyan?
– Azok által sújt le egy férfira, akiket az szeret.
– Ki az a boszorkány? Talán Mária, a Hajbodorító?
– Minden asszony a Nőstény leánya; és a Nőstény az anyja minden boszorkánynak.
Másnap egy másik ember jelent meg Jézusnál. Gyászruha volt rajta.
– Lázár meghalt – jelentette.
– Miként lehetséges az? Van olyan álom, amely majdnem olyan mély, mint a halál. Lázár minden bizonnyal alszik.
– Meghalt. Annyi lélegzet nincs benne, amelytől megrebbenne a galambpihe. Már csak Gábriel harsonája fogja felébreszteni.
Hosszú és félelmetes hallgatás után Jézus tanítványaihoz fordult.
– Gyermekeim, visszamegyünk Bethániába.
– Bethánia közel van Jeruzsálemhez – jegyezte meg aggodalmasan Máté. – Gondolj a kődobálásra... Intő figyelmeztetés volt az...
– Csak nem félsz, Máté? – szólt rá Tamás. – Én bizony a Mesterrel megyek, még ha az életembe kerül is.
Jézus nem sietett a visszatéréssel, hanem azt a napot, sőt a következőt is imádkozással töltötte.
A harmadik napon estefelé érkeztek meg Bethániába. Jézus megállt egy gyümölcsösben, amely egy mérföldnyire lehetett a várostól, és elküldte Júdást, hogy hívja el hozzá Mártát, Lázár nővérét. Amikor Márta megjelent, nyugodtan ezt kérdezte tőle:
– Lázár testvérem felébredt-e már álmából?
Márta nagyon haragos volt:
– Miért nem jöttél, amikor hívtunk? Elkéstél! A bátyám halott, négy napja, hogy eltemettük. Már oszlásnak indult a teste. Ó, Jézus, Jézus, óvakodj a nővéremtől! Súlyos vádja van ellened.
– Hozd ide őt.
Márta hazafutott, és Mária fülébe súgta:
– Érted küldött.
Mária elnézést kért a gyászolóktól, akik megtöltötték a házat:
– Ne vegyétek rossz néven, ha most itt hagylak titeket. Egyedül akarok kimenni a sírjához, hadd könnyezzem ott egymagamban.
Kilépett a házból, és Márta kíséretében a gyümölcsös felé irányozta lépteit. Amikor megpillantotta Jézust, görcsös zokogásban tört ki, amelyben a fájdalom keserű haraggal vegyült össze:
– Ha akkor jöttél volna, amikor hívtalak, a bátyám nem hal meg!
Jézus nem szólt rá semmit. Intett a tanítványoknak, hogy hagyják őket magukra. Mária így folytatta:
– Megtagadtad tőlem a szerelmedet, megtagadtad tőlem, hogy gyermekem lehessen. Mindannyiunkat fényes reményekkel kecsegtettél, hogy hamarosan eljön az Isten Országa, s hogy azt Lázár, te meg én áldott boldogságban fogjuk élvezni, ha megtartjuk a szüzesség parancsát, amelyet te írtál elő. Lázár most halott; de te meg én még élünk. Neked nincs szeretet a szívedben, mert ha lenne, nem utasítottad volna vissza leghőbb kívánságomat, azt, amire Izrael minden tisztességes asszonya vágyik. De igazságos embernek ismernek téged. Ha igazságos vagy, fizesd meg adósságaidat. Amivel Istennek tartozol, azt megfizeted, sőt boldog vagy, hogy megfizetheted. Csakhogy nekem is tartozol; adósságod a hús és vér adóssága. Vagy új élettel fizess, vagy régivel – vagy gyermeket adj nekem, véget vetvén szégyenemnek, vagy add vissza test vérbátyámat. Miért nem akarod őt életre támasztani? Hiszen úgy mondták nekem, hogy ismered a Kimondhatatlan Nevet.
Jézus mélyet sóhajtott, de még mindig hallgatott. Aztán térdre borulva buzgó imádkozásba merült, majd felállott, és nagyon ünnepélyes hangon a következőket mondta Máriának:
– Így szól az Úr: Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, nem ízleli meg a halált.
– Akkor hát visszaadod a bátyámat?
– Nem én adom vissza. Isten adja vissza, ha meg akarja mutatni irgalmasságát.
– A Név kimondása által életre lehet támasztani a halottat. De mi lesz a váltságdíj érte? Illés próféta, amikor az Úr segítségével feltámasztotta az özvegy asszony fiát, sok katona életét adta váltságdíj fejében, akik Akházia király seregében szolgáltak. És amikor Elizeus próféta feltámasztotta a sunamita asszony fiát, Benhadádnak, Szíria királyának életét adta cserébe, pedig Benhadád úgy bánt vele, mint édestestvérével.
– Ki avatott be a titkos hagyományba?
– Rosszul tudom talán? De ha jól tudom, ismét megkérdem tőled: ki lesz az áldozat?
– Nem azért jöttem, hogy életet vegyek el.
– De a váltságot meg kell fizetni.
Jézus csak nagy sokára válaszolt:
– Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátjaiért. Jöjj, Mária, mutasd meg nekem, hol temették el a bátyádat.
Mária elvezette a sírhoz. Nem volt messze a sziklába vájt sír-üreg, amelyet ciprusok árnyékoltak be. Szája elé ideiglenesen nagy, gömbölyű követ hengergettek, hogy majd a gyász napjainak letelte után végleg befalazzák a bejáratot. A tanítványok utánuk mentek, sejtelmük sem volt róla, hogy Jézusnak mi a szándéka.
Hideg volt, a Nap alacsonyan járt az égen, és a sírbolt fölötti lejtőn három nagy kóbor kutya ült, fogát vicsorgatva, dühödten morogva. Jézus könnyezett. Az „életet életért” közismert hagyomány a görögöknél: Admétoszt, Pherai királyát a felesége, Alkésztisz mentette meg a haláltól azzal, hogy helyette a maga életét kínálta fel Hadésznak; amikor Aszklépiosz feltámasztotta az ephürai Glaukoszt, Hadész követelésére Zeusz Aszklépiosz életét vette el. Ugyanez a hagyomány titokban fennmaradt a zsidóknál is.
– Ó, Seregek Ura, meddig engeded még, hogy a Nőstény gonosz varázserejével megrontsa fiaidat? – kiáltotta Jézus, és úgy zokogott, hogy majd megszakadt a szíve.
Időközben kis tömeg verődött össze, köztük Lázár barátai is.
Nem ismervén Jézus fájdalmának valódi okát, megindultan suttogták egymásnak:
– Mennyire szerette a megboldogultat!
Jézus intett a tanítványoknak, hogy hengergessék el a sziklát. Miután ez megtörtént, Jézus belépett a sírboltba, letérdelt, és így fohászkodott:
– Uram, légy hozzám irgalmas a Nagy Napon. Amit teszek, a Te dicsőségedre teszem, és megadom a teljes váltságot. Csak szabadítsd ki az én tévelygő Lázár testvérem lelkét arról a sötét helyről, ahová gonosz varázserő csalogatta. Mert meg van írva: „Seól csupasz az Úr előtt; nincs takarója előtte.”
Majd felállt, és erős hangon kiáltotta:
– Lázár, Kleopasz fia, Teremtőd nevében felszólítalak, jöjj elő Seólból! Jöjj ki onnan, JIEVOAA nevében! Jöjj ki, és élj!
Hátralépett, és kitárt karokkal megállt. A tanítványokat és a többieket döbbenet fogta el. Egész testükben remegve álltak ott. Szemüket a sírüreg négyszögletes, feketén tátongó szájára szegezték.
Egy ideig nem történt semmi. Azután egy fehér alakot pillantottak meg, amint bizonytalanul botorkált kifelé a sötétből. Elnyújtott, éles kiáltás hallatszott, és a tömeg szanaszét futott ijedtében. Csak Mária, Péter és Júdás maradt ott.
Lázár lassan kitámolygott a sírboltból. Álla még fel volt kötve a kendővel, testét még a mirhaillatot árasztó halotti lepel fedte.
– Í me, a testvéred. Vidd haza. Az adósságot megfizettem – mondta Jézus Máriának.
Péternek meg Júdásnak megparancsolta:
– Vegyétek le róla a halotti leplet, adjatok rá ruhát, aztán hagyjátok, hadd menjen el békességben.
Maga pedig, virágfaragványos botjára támaszkodva teljes testsúlyával, hirtelen megfordult, és elsántikált.
Tanítványainak meghagyta, hogy térjenek vissza Béth Nimrába. Ő maga kerülő úton az edomi Bocrába ment. Körülbelül egy hónapig időzött ott, prédikálva a büszke és heves vérmérsékletű edomitáknak. Csak Júdás volt vele; egyedül neki mondta el, hogy mi történt közte és Mária között.
– Mester, a mi Istenünk könyörületes – mondta Júdás. – Nem biztos, hogy a te életedet fogja követelni váltság fejében. Hátha másé is megfelel.
– Senki sem ismerheti Isten szándékait. Legyen meg az akarata.
– De ki fog akkor uralkodni a Királyságban, ha nem te?
– Ez a kérdés nem tartozik rám. Csak emeljen fel engem az Úr a végítélet napján.
És szomorúan idézte Jeremiás harmincegyedik részéből ezeket a sorokat:

Meddig bujdosol, ó, szófogadatlan leány?
Mert az Úr új rendet teremt e földön.
Asszony környékezi a férfit.

Huszonötödik fejezet
A MÉSZÁROS KAMPÓJA

Hat nappal húsvét előtt átvitte tanítványait a Jordánon, a híres gázlón, nem messze Jerikótól, amerre egykor Józsua vezette Izrael csatarendbe állított fiait az ígéret Földjére. Előzetes megállapodás szerint a túlsó parton találkozott bátyjával, Jakabbal, meg egy nagy csoport ebjonita aszkétával. Ezek rendkívül nagy tisztelettel üdvözölték, csókkal illették kezét, orcáját, ruhája szegélyét. Együtt mentek tovább egy közeli datolyaliget felé, hogy ott tanácskozzanak. Az út széléről egy vak koldus odakiáltott Jézusnak:
– Dávid Fia, könyörülj rajtam! Könvörülj rajtam, Dávid Fia!
– Hogyan könyörülhetek én rajtad?
– Uram, add vissza a látásomat.
Jézus odament a koldushoz, kezébe fogta az állat, és fürkésző tekintettel, sokáig nézett a szemébe. Miután megállapította, hogy a látószerv legfontosabb részei még nem pusztultak el, hosszan és nagyon elmélyülten imádkozott, majd saját nyálával vegyített agyaggal betapasztotta a vak szemeket.
– Most pedig, Hit Fia – mondta a koldusnak –, vonulj félre a tömegtől, térdelj le a folyóparton, és háromszor ismételd el a Halljad, Izraelt. Utána vedd le szemedről a tapaszt, és mosd meg arcodat a folyó vizében.
A koldus engedelmeskedett, és némi idő múltán örömrivalgással rohant vissza, hogy köszönetet mondjon Jézusnak. Látása már kezdett tisztulni, bár még csak a mozgásról tudta megkülönböztetni az embereket a fáktól.
– Ne nekem köszönd, hanem egyedül Istennek – mondotta Jézus.
Estére a koldus olyan tisztán látott, mint régen, amikor még ép volt a szeme világa. Pedig kerek húsz esztendeje vesztette el látását.
A gyógyítás híre gyorsan elterjedt azok között a zarándokok között, akik tömegesen keltek át a gázlón a Jordánon túli területről. Csodálkozva kérdezgették egymástól:
– Ugyan ki lehet az a szent próféta, aki a gázlónál kéregető vak koldusnak visszaadta a szeme világát? És igaz-e, hogy a vak ember Dávid Fiának szólította?
Másnap reggel Jézus elérte Jeruzsálem határát. Jakabot meg Jánost előre küldte azzal, hogy menjenek egy bizonyos keresztútig, ahol vendégfogadó áll, s a fogadó előtt kikötve találnak majd egy fiatal, még betöretlen szamarat; azt oldják el, és vezessék hozzá. Ha netán valaki nem akarná engedni, hogy az állatot elvigyék, mondják neki a jelszót: „A Mesternek kell.” De senki sem akadályozta őket. Amikor visszatértek a szamárral, Jézus egy pálmafa alatt ült. Vadonatúj, skarlátszínű köpeny és tunika volt rajta; Júdás hozta ezeket a ruhákat Bocrából, titokban, egy takaróba burkolva. Fejét szőlőlevelekből font koszorú díszítette, jobb kezében virágzó gránátalmafa-ágat tartott. Jakab és János álmélkodva tárták szét karjukat, és örömükben majdnem akkorát rikoltottak, mint a vak koldus, amikor visszanyerte látását.
Jézus nem szólt semmit. Nem volt itt szükség magyarázatra. Végre elkövetkezett a megnyilatkozás rég várt órája, a diadalmas óra, amelyet megjövendölt Ézsaiás próféta, amikor azt mondta:

Ki ez, ki jő Edomból, veres ruhákban Bocrából...

És amelyet Zakariás próféta is megjövendölt:

Ö rülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya!
Ímé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ő;
szegény és szamárháton ülő, azaz nőstényszamárnak vemhén.

A tanítványok felsőruháikat a szamár hátára terítették; így tettek évszázadokkal azelőtt Rámóth Gileád lakói, amikor Jéhut királlyá kiáltották ki. Jézus felült a szamárra, és e királyi módon vonult be a Városba a Jerikói-kapun át, miközben tanítványai teljes hangerővel énekelték a száztizennyolcadik zsoltár következő verseit: