A következő tavaszon Jézus a szüleivel és bátyjaival felment Jeruzsálembe a húsvéti ünnepekre. Kellemes utazás volt – a dús gabonavetésektől zöldellő nagy síkságon át Sunemig és Jezréelig, onnan a Szamárián keresztül vezető hegyi úton Judeába. Minden egyes helyen, ahol megpihentek, szinte megelevenedett a Szentírás egy vagy több fejezete. A Kis Hermón délnyugati lankáin terült el Sunem, amely éppoly híres viruló kertjeiről és gyümölcsöseiről, mint szép leányairól és asszonyairól. Abiságot, Izrael legszebb leányát Sunemből vitték a királyi udvarba, hogy Dávid öreg csontjait melengesse a hideg Júdeai télben – ez volt az az Abiság, aki miatt Dávid legidősebb fia, Adónia elvesztette trónutódlási jogát. Sunemban élt az a gazdag asszony, aki megvendégelte Elizeust; és Sunemból származott az a gyönyörű nő is, akihez Salamon híres szerelmi énekei szóltak. A hegyi út Én-Gannim – „kertek forráskút ja” – határ városkánál kezdődik. Ez a helység is olyan, mint Sunem: gazdag gránátalmafa-, fügefa- és birsalmafa-ligetei vannak, s száz patakra ágazó hegyi folyó fut rajta keresztül; Salamon ehhez a helyhez hasonlította a sunamita asszonyt. József és családja itt töltötte az éjszakát.
Másnap reggel Szamária területére léptek. Estefelé áthaladtak az Ebál meg a Garizim hegyek között, s megitatták szamaraikat Jákob kútjánál, Sekhem szent városa mellett, ahol most szamaritánusok laknak. Gilgálban pihentek meg éjszakára. Ezen a helyen vertek először tábort Izrael fiai, miután Józsua vezérletével átkeltek a Jordánon, s Kánaán földjén először itt ünnepelték meg a húsvétot. Azt a kőből rakott félkört azonban, amelyről a hely a nevét kapta, már századokkal előbb lebontották, és elhordták; ez még Jósiás, a „jó király” reformjai idején történt, mivel ott különféle rítusokat végeztek Asera istennő tiszteletére. Ugyanazon okból irtatta ki Jósiás király Móré ősi terebintusligetét, ahol egykor Ábrahám, majd Jákob mutatott be áldozatot; Efraim egyik leghíresebb szentélye állt itt, de már csak a neve maradt fenn, semmi egyéb.
Másnap Béthelbe értek. Itt is szentély állt valamikor, amelyről gúnyosan írta Ámos próféta: „Menjetek Béthelbe, és vetkezzetek, szaporítsátok a vétkeket Gilgálban!” Itt látta álmában Jákob patriarcha azt a lajtorját, amelyen angyalok jártak fel-alá, s itt emejt oltárt Jehovának. De Jósiás, a „jó király”, ezt a helyet is felkereste, leromboltatta az oltárt, és kivágatta a vén terebin-tustölgyet, amely alatt egykor Debora papnő bíráskodott Izrael fölött. Valaha királyi város volt Béthel, Jeroboám király varázsolta széppé, és itt állíttatta fel az aranyborjakat. Szentélye vetélytársa volt a jeruzsáleminek. De most már csak piszkos kis fészek, amelynek piactere sincs: éppoly szegény, mint a többi helység Benjámin terméketlen területén. Jézus sehol sem látott még oly satnya gabonavetéseket, mint itt. Meg is kérdezte Józseftől, miért vesződnek a parasztok, hiszen ezek a földek jóformán semmi termést nem hoznak.
– Azért fáradoznak, hogy legalább a jövő évre való vetőmagjuk meglegyen – magyarázta József. – Jó esztendőben azért megterem itt annyi gabona, amennyiből meg tudnak élni.
Jézus bátyjai Betlehemből egy nyaláb búzakalászt hoztak magukkal, hogy hálaadó áldozatként felajánlják a templomban. Azok bezzeg más kalászok voltak – mindegyiken vagy száz kövér szem duzzadt.
Ünneplőbe öltözött sokaság lepte el az utakat, amelyeken elértek Rámába. Ettől a helytől már csak négy mérföld Jeruzsálem. A helybeliek Rachel sírját mutogatják az idegeneknek, s úgy tesznek, mintha sohasem hallottak volna arról, hogy a Júdeai Betlehemben is látható Rachel sírja. Ha valaki ezt szóba hozza előttük, indulatosan tagadják a betlehemi síremlék valódiságát. Az igazság az, hogy Rachel kánaánita istennő volt, nem pedig halandó asszony. És amit most Rachel síremlékének neveznek, az ennek az istennőnek egyik oltára volt; mert sokfelé hódoltak neki.
Így érkeztek meg végül is Jeruzsálembe, amely immár az egyedüli olyan hely volt, ahol a húsvéti áldozati bárányt az előírt rítusok szerint levághatták, és elfogyaszthatták. Józsefek Lüsziának – József leányának – házában költötték el az ünnepi lakomát, a hagyományos szokás szerint sietve, ahogyan utazás közben esznek az emberek. A bárányt egészben kellett megsütni; a pecsenyéhez endívia-salátát meg édes mártásba mártogatott, kovásztalan tésztából sütött lepényt ettek; előtte megittak egy kupa édes bort, amelyet József megáldott.
Mivel Jézus volt a legfiatalabb fiú, a hagyomány szerint neki kellett megkérdeznie Józseftől mit jelent ez az ünnep. Az ugyancsak hagyományos válasz így hangzott:
– Ez az áldozat az Úr áthaladásának emlékére van. Mert az Úr Egyiptomban áthaladt Izrael fiainak házai fölött, amikor elpusztította az egyiptomiak elsőszülötteit, de megkímélte a mi házainkat.
József ezután felolvasta Mózes Második Könyvéből azt a passzust, amely intézményesítette a húsvéti ünnepet. Valójában csak színlelte az olvasást, hiszen fejből tudta az egészet, szóról szóra. Utána két Dávid-zsoltárt énekeltek el: a Dicsérjétek az Urat és a Mikor Izrael népe kijőve Egyiptomból kezdetűeket. Majd megitták a második kupa bort, s ezzel a lakoma véget ért. A kevés megmaradt húst félretették, hogy később elégessék. Az asztali áldás elmondása után következett a harmadik, majd a negyedik kupa bor; kortyolgatás közben újabb négy Dávid-zsoltárt énekeltek, a Nem nekünk, Uram, nem nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget; Szeretem az Urat; Dicsérjétek az Urat, mind ti pogány ok; Magasztaljátok az Urat, mert jó kezdetűeket. Jézust csodálatos érzés töltötte el, amikor arra gondolt, hogy lám, ő is elhagyta Egyiptomot, „a szolgaság házát”, és most Jeruzsálemben ünnepelheti a húsvétot, a Városban, ahová Izrael minden fiának szíve vágyódik. Majd töprengeni kezdett a ceremónia részletein, és fivéreit olyan kérdésekkel ostromolta, amelyekre azok nemigen tudtak válaszolni. József erélyesen rászólt: legyen csendben, úgy látszik, fejébe szállt a bor. Jézus azonban nem tudott nyugton maradni. Szeretne – úgymond – végighallgatni egy nyilvános vitát a Templomban; nem vinné el őt József oda?
– Fiatal vagy te még ahhoz.
– Mikor leszek elég idős?
– Ha majd férfi leszel. Még nem vagy férfi, bár férfimunkát végzel a műhelyben. A következő húsvétra sem leszel még az. Most még nem volna illő nyilvános vitákra járnod, még akkor sem, ha engedélyt kapnál rá.
Eltelt egy esztendő, utána a másik. Egy napon József ágynak dőlt, heves torokfájás kínozta, és nagyon nehezére esett a beszéd. Megengedte, hogy Jézus olvassa fel helyette a kis családnak a napi könyörgéseket. Attól fogva felnőttnek számított, és magára ölthette az imaköpenyt, amely ugyanazt jelképezi a zsidóknál, mint a „toga virilis” a rómaiaknál. Nagy pillanat egy anya életében, amikor férjének nem tartozik többé felelősséggel a gyermek épségéért és magaviseletéért – mert most már gyermeke tartozik felelősséggel őérte az apjának. A zsidók azonban ezt a változást nem jelzik nyilvános formaságokkal, mint más népek szokták. Mindössze annyi történt, hogy Jézus letérdelt szülei előtt, mire azok külön-külön megáldották, és homlokon csókolták. József utána megkérdezte tőle, nem akar-e, „önkéntes áldozatot” bemutatni a Templomban? Talán egy kecskét?
Tanítómestere, Simon – válaszolta Jézus – nem helyesli az olyan áldozatokat, amelyeket a Törvény határozottan nem ír elő. Idézte az ötvenedik zsoltárt:

Ha megéhezném, nem mondanám meg neked, mert enyém e világ és ennek mindene.
Avagy eszem-é én a bikák húsát, és a bakoknak vérét iszom-é?
Hálával áldozzál az Istennek, és teljesítsd a felségesnek fogadásidat!

Amikor ismét felmentek húsvétra Jeruzsálembe, Jézus az ünnepi hét elteltével nem indult haza a családdal, hanem a városban maradt. József és Mária abban a hiszemben voltak, hogy bátyjaival tartott, akik előttük keltek útra. Amikor az első nap végén utolérték őket, derült csak ki, hogy Jézus nincs velük. Visszamentek érte Jeruzsálembe, de nem találták sem Lüszia házában, sem másik nővérénél, Lüdiánál; senki sem tudott róla.
Az történt ugyanis, hogy Jézus engedélyt kért és kapott egy nyilvános vitasorozat meghallgatására. Ezeket a vitákat híres törvény tudó mesterek tartották a templomkörzetben, abból a célból, hogy a Szentírás tanulmányozásával foglalkozó vidékiek okuljanak belőlük. A bejáratot őrző kapus mulatságosnak találta az apró legényke tudásszomját. Feltett neki néhány kérdést, hogy lássa, valóban érdemes-e a fiú a bebocsátásra. Jézus mindenre megfelelt. Erre barátságosan vállon veregette:
– Jól van, fiam. Az Úr növelje meg bölcsességedet!
Az első két napon ki sem nyitotta a száját, csak figyelt, figyelt, és a szíve valósággal repesett örömében, valahányszor ilyeneket mondott egyik vagy másik bölcs írástudó:
– Igaz, a tudós Sammáj valóban így meg így nyilatkozott erről meg erről. De lássuk, miként vélekedett ugyanerről a tárgyról a nem kevésbé kiváló elméjű Hillél?
Gyakran elsuttogta magában Hillél szóban forgó véleményét, hiszen Simon mindenre megtanította. Úgy érezte, hogy a vitatott kérdésekben mindig Hűiéinek van igaza. Hillél még élt akkor, és Jézus nagyon vágyott arra, hogy beszélhessen vele. Vágya azonban nem teljesült, mert Hillél nem jelent meg a vitákon; gyenge, törékeny aggastyán volt már, sohasem mozdult ki hazulról.
A harmadik napon két híres tudós vitájára került sor az Asszonyok Udvarának árnyékos felében. Nagyon sokan jöttek el, és a sok széles váll miatt Jézus nem láthatta a vitatkozó feleket. A disputa tárgya a következő kérdés volt: miért parancsolja a Törvény, hogy a húsvéti bárányt a hónap tizedik napján kell kiválasztani, és a tizennegyedik nap estéje előtt nem szabad levágni?
Az első törvény tudó fejtegetése így hangzott:
– A dolog olyan világos, akár a nap, amely a templomudvarra süt. A tízes szám a teljesség száma. Nincs a világon olyan ember, akinek tíznél több ujja lenne a kezén és a lábán, leszámítva a Dávid háborúinak leírásában említett filiszteus szörnyet; és tíznél kevesebb sincs senkinek, hacsak valami baleset nem érte. Tíz ember alkot egy gyülekezetet. Legalább tíz személynek kell az asztalnál ülnie a húsvéti bárány elköltéséhez. A tízhúrú hárfa zenéje maga a tökéletesség. Az Úr tíz csapással töltötte ki egészharagját az egyiptomiakon. Tíz nemzedék volt Ádám és Noé között, ugyanannyi Noé és Ábrahám között. Sőt: az Úr tíz parancsszavával teremtette a világot. És az első pénteknek, a teremtés utolsó napjának alkonyi szürkületében alkotta meg azt a tíz nagyszerű dolgot, amelyek között – mint ti is tudjátok – ott van a szivárvány, az írótoll, a csípőfogó, a Törvény két táblája...
Itt megállt, hogy kifújja magát. Ekkor egyik tanítványa engedélyt kért tőle, hadd mondja el A bölcsesség tíz mértéke című éneket, amely szintén a tízes szám hagyományos teljességét bizonyítja. A törvénytudó mester szívesen engedélyezte a közjátékot, mire a tanítvány gyászos hangon recitálni kezdte:

Bölcsességnek tíz mértéke Adatott meg a világnak...
Egy másik tanítvány rávágta a következő sort:
Kilencet vett el Izrael... Mire valamennyien kórusban fejezték be a strófát:
A többi elvett egyet. És ugyanígy folytatódott az ének:
Gazdagságnak tíz mértéke Adatott meg a világnak. Kilencet vett el Róma, A többi elvett egyet.
Szegénységnek tíz mértéke Adatott meg a világnak. Kilencet vett el Babilon, A többi elvett egyet.
Büszkeségnek tíz mértéke Adatott meg a világnak. Kilencet vett el Élám, A többi elvett egyet.
Bátorságnak tíz mértéke Adatott meg a világnak. Kilencet vett el Perzsia, A többi elvett egyet.
Mágiának tíz mértéke Adatott meg a világnak. Kilencet vett el Egyiptom, A többi elvett egyet.
Bujaságnak tíz mértéke Adatott meg a világnak. Kilencet vett el Arabföld, A többi elvett egyet.
Bolondságnak tíz mértéke Adatott meg a világnak. Kilencet vett el Hellasz, A többi elvett egyet.
Részegségnek tíz mértéke Adatott meg a világnak. Kilencet vett el Etiópföld, A többi elvett egyet.
Tisztességnek tíz mértéke Adatott meg a világnak, Kilencet vett el Média, A többi elvett egyet.

Az első törvénytudó így folytatta fejtegetéseit:
– De főleg és legelsősorban, amint a Szent Könyvben olvasom, a bárányt a Tízparancsolat tiszteletére kell ama tizedik napon kiválasztani. A jámbor ember a tíz nap alatt sorra veszi a parancsolatokat, mindennap egyet, elmélkedik azokon, és a tizedik napon világosan látja, mi a kötelessége Isten és felebarátja iránt. Megszentelődik, úgyhogy tiszta szívvel és szemmel választhatja ki a makulátlan bárányt. Ez a gyakorlat az én házamban, és mi azt tartjuk, hogy másképpen nem is lehet illendően a húsvétot megünnepelni. Most pedig hadd lássam, meri-e valaki kétségbe vonni szavaimat?!
A hallgatóság a kihívást csak afféle szónoki fogásnak tekintette, és nem szólt semmit. A csöndet Jézus törte meg, aki már nem tudta türtőztetni magát:
– Tudós férfiú, mondd meg, kérlek, hogy a te törvény tekercsed fejezetei ugyanabban a sorrendben következnek-e, mint abban a tekercsben, amely a Másolók Termében van kifüggesztve?
Mindenki meglepődve nézett a hang irányába, s amikor látták, hogy egy fiú a közbeszóló, a csodálkozás még nagyobb lett.
– Ki tette fel ezt az arcátlan kérdést? – mondta szemöldökét összevonva a tudós. – Lépjen előre, legyen mersze megmutatni magát. Akkor majd válaszolok neki.
Jézus átsurrant a tömegen, és megállt előtte.
– No, te sápadt képű, vörös tincsű kis teremtmény – szólt oda a törvénytudó –, mondd meg nekem, miért tetted fel szemtelen kérdésedet, és akkor megkapod a feleletet. Mert meg vagyon írva, hogy ne forduljunk el azoktól, akik hallani akarnak. Ám az is meg vagyon írva, hogy feddjük meg a bolondokat, és pálcával kenegessük a hátukat.
– Tudós tanítómester – mondta Jézus –, dehogy akarok én arcátlankodni. Csak hát idegen lévén Jeruzsálemben, lehetségesnek véltem, hogy a te tekercsed különbözik azoktól, amelyeket másutt tanulmányoztam. Mert én úgy olvastam, hogy a húsvétot már a Tízparancsolat kiadása előtt is megünnepelték. Tudom, erre azt lehet mondani, hogy a Tízparancsolat már a teremtés hatodik napja óta létezik, mivel megvolt a Mindenható elméjében – ha igaz, hogy akkor teremtette az ábécét meg a két törvénytáblát. De a parancsolatokat még nem írta a táblákra. A Tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákat akkor adta Mózesnek, amikor az már Egyiptomból a Sínai-félszigetre vezette ki Izrael fiait. Egészen addig az időig – én így veszem ki a Szentírásból – az Úr nem adott általános jellegű parancsolatokat az embereknek. Csupán különleges parancsolatokat adott. Például az első emberpárnak azt, hogy ne egyék a jó és a rossz tudásának fájáról; Noénak azt, hogy építsen bárkát, és vigyen bele állatokat; vagy azt a most szóban forgó parancsolatot, amely a húsvéti bárány evésre vonatkozik. Hogy az Úr egy különleges lakoma elköltését parancsolta, nem pedig egy áldozati ünnepet rendelt el, világosan megerősíti Jeremiás próféta, aki az Úr nevében azt mondja: „Mert nem szóltam a ti atyáitokkal és nem rendelkeztem velők, amikor kihoztam őket Egyiptom földéről, az égőáldozat és véresáldozat felől.”
A másik törvénytudó, nem akarván, hogy egy ilyen gyerekember zavarba hozza tudós társát, most közbeszólt:
– Nem értesz te ezekhez a dolgokhoz. Ha ez a nagy tudományú férfiú úgy vélekedik, hogy a tíz napot az Úr a Tízparancsolat előjeleként rendelte el, miért akadékoskodsz?
– Az zavar engem – mondta Jézus –, hogy szerinte az első húsvétot nem helyesen, nem illő módon ülték meg. Mert amikor Izrael fiai Egyiptomban voltak, miképpen elmélkedhettek volna olyan parancsolatokon, amelyek még le sem voltak írva, és egyedül az Úr elméjében léteztek?
Többet is mondott volna, de a második törvénytudó ismét a szavába vágott:
– Az én véleményem szerint azért kell a bárányt a tizedik napon kiválasztani, mert a dézsma, vagyis a tized, az Úrnak van szentelve. Nem pedig azért, mert a tízes szám a teljességet jelenti. Hiszen magától értetődik, hogy a hetes még teljesebb szám, mint a tízes. Igaz, hogy az Úr tíz parancsszóval hozta létre a világot, de a teremtés befejeztével a hetedik napot szentelte meg. A szent gyertyatartónak hét ága van, hét tiszta állatot vitt Noé a bárkába, hétszer hét nap választja el a húsvétot a pünkösdtől, hétszer hét esztendő után következik a Jubileum Éve – mindezt fel lehet hozni példaképpen; de hol a tökéletesség, hol a teljesség, ha nem a szentséges, egyedülvaló Úristenben? És az ő kimondhatatlan neve hét elemből áll. A dézsma már Mózes előtt intézményes szokás volt. Ábrahám atyánk tizedet adott Melkhisédeknek, Sálem királyának, a magasságos Isten papjának: Jákob atyánk utánozta nagy atyja jámborságát, amikor tizedet ígért az Úrnak mindabból, amit majd Mezopotámiában szerez magának; és később Mózes ennek a földnek minden terméséből tizedet rendelt el. Lássuk, ki mer ezzel vitába szállni! Ismét Jézus szólalt meg:
– Tudós tanítómester, tizedet adni üdvös dolog valóban, de hogyan lehet tizednek tekinteni a húsvéti bárányt? Ha valakinek tíz báránya van, akkor egyet kiválaszthat, hogy tizedként az Úrnak áldozza. De miként lehet egy bárány tizedrész, ha valakinek öt báránya van, vagy húsz? És hol van az megírva, hogy a tizedeket a hónap tizedik napján kell begyűjteni?
A jelenlevők mind csodálkoztak Jézus érvelésének merészségén és könnyedségén. A második írástudó odaszólt az elsőnek:
– Testvér, mit csináljunk ezzel a gyermekkel? Küldjük el?
– Addig nem – felelte az nyersen –, amíg nem válaszoltál az érvelésére, amely itt mindenkinek a nyelvén lebegett már. Én nem találom különösnek, hogy egy gyermek adott neki hangot.
A második írástudót elöntötte az indulat, s Jézuson akarta kitölteni mérgét:
– Ama galileai haramiák közül való vagy te, akik elvágják az áldozataik torkát, és ott hagyják őket vérükben fetrengeni? Ama galileai rablók közé tartozol, akik mindig csak rombolnak, de sohasem építenek?
– Nem. Én szüleimmel Galileában élek ugyan, de Júdeában születtem. És ha te meggondolatlan szavakkal elvágtad a saját torkodat, kérlek, ne engem vádolj gyilkossággal. Ha pedig tőlem akarod megkérdezni, miért kell a bárányt a tizedik napon kiválasztani, hát megmondom. Izrael fiai a hónap tizennegyedik napján szándékoztak útrakelni Egyiptomból, amikor telihold volt, hogy minél messzebbre juthassanak a fáraó hadaitól. Bárányaik közül kiválasztották és elkülönítettek egyet, mintha meg akarnák hizlalni. Ezt azért tették, hogy megtévesszék az egyiptomiakat. Mivel a bárány hizlalás egy hónapig, vagy még tovább is eltart, az egyiptomiak közül senki sem gyanította, hogy Izrael fiai már négy nappal később levágják és megeszik ezeket a bárányokat. A szóban forgó tíz napnak nincs nagyobb jelentősége; Izrael fiai az egyiptomi szolgaság idején tíznapos egységekben mérték az időt, aminek az a magyarázata, hogy az egyiptomiaknál tíz napból állott a hét, most is annyiból áll. Mózes tíz napot adott Izrael fiainak ügyeik elintézésére, és a bárányok kiválogatása volt az utolsó előkészület a meneküléshez. A lakomát este költötték el, és mire befejezték, az egyiptomiak már aludtak. Akkor jóllakottan, és az elfogyasztott bortól bátorságra kapva kilopózkodtak azon a keskeny, őrizet nélkül hagyott ösvényen, amely a Nádas-tengert megkerüli. A Philistaea felé vezető országúton ugyanis nem mehettek, mivel azt az egyiptomiak erősen őrizték. A tíz napból álló egyiptomi hét, az aszor, még ma is használatos Izraelben. Az Engesztelés Napját egy aszor utolsó napján szokták megülni. És hogy egy kevésbé szent példát is mondjak: Dániel és három társa nem tíz napig éltek-e hüvelyeseken meg vízen?
A második törvénytudó diadalmasan mosolygott:
– Homokra építed a házadat, te pöttöm törvény tu dó! A mi izraelita hónapunkról képletesen szólva el lehet ugyan mondani, hogy dekádokra van osztva; ám ezek a dekádok önmagukban nem léteznek. Te még nem vagy elég tanult ahhoz, hogy tudjad, így hát megmondom neked: az aszor nem jelenti magát a dekádot. Egy dekádnak a tizedik napját jelenti. Ezzel elérkeztem ahhoz, hogy megcáfoljam előző érvelésedet. A hónapból is tizedet adunk, mert minden tizedik napnak megvan a maga szentsége – nem akkora szentség, mint a hetedik napé, de mégis szentség –, s ez arra figyelmeztet bennünket, hogy mindenből tizedet adjunk az Úrnak.
– Igaz, nagy tanítómester, hogy az aszor szó a tizedik napot jelenti. De jelenti a dekádot is. Mert Mózes Első Könyvének huszonnegyedik részében Rebeka bátyja és anyja ezt mondta Izsák atyánk szolgájának: „Maradjon velünk a leány még vagy egy aszorig” – vagyis egy tíznapos hétig.
Erre a csodálkozás moraja futott végig a galileai látogatók között, akik együtt ültek az egyik oldalon. Valahogy olyan volt ez a jelenet, mint amikor a vívóiskolában egy újonc ügyes mozdulatokkal nemcsak sorra elhárítja a vívómester vágásait, hanem villámgyors csuklófordulattal kiveri kezéből a kardot, amely pörögve repül a terem túlsó sarkáig, a fegyvertelenül maradt mester pedig bambán pislog maga elé. Hogy tapsolnak olyankor a körülállók! A galileaiak is megfeledkeztek az illendőségről, örömükben zajosan tapsoltak, hangosan nevettek, sőt valamelyikük elrikkantotta magát:
– Egy második Dávid, aki leterítette a maga oroszlánját, medvéjét!
Az illetlen lármától felháborodott két törvény tudó egy emberként ugrott fel. Gyorsan elhadarták a szokásos vitazáró imádságot, elbocsátották tanítványaikat, és sértődötten távoztak.
Az első törvénytudó bosszúságtól remegő hangon így szólt a másodikhoz:
– Hallatlanul pimasz az a fiú. A szülei nem tudták arra nevelni, hogy fogja be a száját, és tisztelettel hallgassa azokat, akiktől csak tanulhat? Ugyan ki fia-borja lehet? Biztosan valami fattyú. Meg lehet ismerni ezeket cammogó járásukról meg arról, hogy nem akarnak köszönni az idősebbeknek.
– Nem hinném, hogy az. Aki ennyire járatos a Törvényben, mint ő, nyilván tudja, hogy csak olyan embereket engednek ide, akik törvényes házasságból születtek, és őseik között sem volt fattyú a tizedik nemzedékig visszamenőleg. Meg aztán tiszteletteljesen köszönt nekünk, amikor eltávoztunk. És miből gondolod, hogy cammogó a járása? Nem láttad őt járni.
– Talán még nem tudja, hogy fattyú. De én meg vagyok róla győződve, hogy az.
– Kizártnak tartom. Ha fattyú volna, a tanítói tudnák azt, még akkor is, ha a gyerek előtt tapintatból elhallgatnák. És akkor nem oktatták volna ki olyan alaposan a Szentírás ismeretére. Mert – kérdem én – mi értelme volna egy fattyút megtanítani olyasmire, ami csak a gyülekezet teljes jogú tagjainak hasznos?
– Menjünk vissza, tudjuk meg a fiú nevét, aztán majd részletesebb információkat szerezhetünk róla.
Vissza is tértek, de akkorra már más vitatkozó csoportot találtak ott, amely az udvar napsütötte részéből telepedett át az árnyékos oldalra. Jézust nem látták sehol, de azért megálltak, hogy figyeljék a vitát. Voltaképpen nem is vita volt az, hanem tiltakozó gyűlés. Bizonyos farizeusok vettek rajta részt, és a Törvény megsértésével vádolták a főpapot, aki egy zsidó prostituálttól adományt fogadott el a templomkincstár számára. Az illető nő megbánta bűnös életmódját, és bűnbánata jeléül az Úrnak ajánlotta fel mindazt a pénzt, amelyet testének áruba bocsátásával keresett. A farizeusok szerint ilyen eredetű pénzt nem kezelhet papi személy, legkevésbé a főpap; az efféle adományt ki kell osztani a szegények között, de nem szabad hozzácsatolni a templomkincstár pénzalapjaihoz. Hivatkoztak Mózes ötödik Könyvére, amelynek huszonharmadik részében félreérthetetlenül ki van mondva a tilalom: „Ne vidd be a parázna nő bérét... az Úrnak, a te Istenednek házába...”
Mellesleg szólva, ezt a tiltó rendelkezést általában Mózesnak tulajdonítják, de valójában Jósiás királytól származik, ő vetett véget annak a régi jebuzeus szokásnak, hogy Jeruzsálem leányai a város kapuinál idegen férfiaknak kínálgatták magukat, és a tőlük kapott pénzt Anatnak, Jehova feleségének ajánlották fel.
A felszólalók egymást túllicitálva bélyegezték meg a főpap helytelen eljárását. Miután mindenki elmondta a magáét, a gyűlés elnöke feltette a kérdést:
– Van-e Izrael fiai között valaki, aki másként merne vélekedni?
Jézus felállt, és engedélyt kért az elnöktől, hogy kérdezhessen valamit.
– Aha, hát mégis itt van a fiú! – mondta az első törvénytudó a másodiknak.
Az elnök megadta az engedélyt:
– Kérdezz csak, te bátor fiú!
– A városban hallottam beszélni erről az adományról. Úgy tudom, a főpap arra fordította a pénzt, hogy illemhelyet építtessen ahhoz a különálló szobához, ahol az Engesztelés Napját megelőző hetet kell visszavonultságban eltöltenie. Így van?
– Igen. Csakhogy az a szoba minden kétséget kizáró módon a Templomhoz tartozik.
– Nekem mégis az a véleményem, hogy a pénzt jól használta fel.
– Hogyan? Mi az? Mit beszél ez a Béliál gyermeke? – morajlott fel mindenfelől a felháborodás.
– Nincs-e megírva – folytatta Jézus – Mikeás próféta könyvének első részében, a hetedik versben: „...mert paráznaság béréből gyűjtögette azokat, azért ismét paráznaság bérévé legyenek”? Ezt a szöveget a tudós Hillél így értelmezte, hogy amiképpen a tiszta dolgok természetüknél fogva tisztákkal párosulnak, úgy a tisztátalanok tisztátalanokkal társulnak. Ki háborodna fel, ha látna egy disznópásztort, aki malacot dédelget? Senki. Csak akkor szörnyülködne, ha a disznópásztor Izrael egy hithű fiának gyermekét dajkálná, vagy az a gyermek malaccal játszadoznék. Hasonlók érintkezzenek hasonlókkal. Egy illemhely tisztátalan. A tisztátalanságnak különálló szigete a tiszta Templomban. De nem tekinthető a Templom részének. Ha az a parázna nő megbánta vétkeit, egész Izraelnek örvendeznie kell, és a főpap nem utasíthatja vissza az adományát, amely bűnbánatának biztos jele. Az illemhely, noha tisztátalan, szükséges valami: következésképpen nem tiszta, hanem tisztátalan pénzből kell megépíteni.
– Azt mondod, hasonlónak hasonlóval kell társulnia. Ezek szerint a paráznaság is szükségszerű? – kérdezte gúnyosan a törvénytudó.
– A parázna szükségből vetkezik. Saját elhatározásából Izrael egyetlen leánya sem adja magát paráznaságra, mivel nem akarja, hogy elveszítse családját és barátait. Az éhség és a nyomor kényszeríti rá, hogy testét áruba bocsássa. Tanítómesterem, a tudós alexandriai Simon így mondta nekem, hogy Izraelben minden parázna nő azért lett azzá, mert valaki elcsábította, és a szüzességétől megfosztott leányt a családja kitaszította. Ebből arra következtetek, hogy amíg álnok férfiak szüzeket csábítanak el, és amíg lesznek olyan ostoba férfiak, akik nem tudnak meglenni ringyók nélkül – addig a prostitúció szükségszerű. És hasonlóképpen: amíg az Engesztelés Napjára a főpap nem böjtöléssel készül fel, addig illemhelyre is szüksége lesz.
Senki sem tudott mit válaszolni erre az érvelésre, amely minden tekintetben megfelelt a farizeusi elveknek: nemes lelkű volt, gyakorlatias, jól megalapozott.
– Nagyon jó – mormogta a második törvénytudó, és társának a közismert mondást idézte: – Ne a kancsót nézd, hanem azt, hogy mi van benne. Némelyik új kancsóban nemes óbor rejlik, és fordítva.
Jézus pedig nagy bátran felszólította a hallgatóságot: – Cáfoljon meg, aki tud!
Ebben a pillanatban mozgolódás támadt, és a tömeg széléről egy hang kiáltotta feléje:
– Végre, végre megtaláltunk! Fiam, fiam! Már azt hittük, hogy elvesztél!
Jézus odament, és tisztelettel köszöntötte Máriát meg Józsefet.
– Három nap óta le se hunytuk a szemünket, annyira aggódtunk miattad – mondta Mária. – Miért nem szóltál, hogy még Jeruzsálemben maradsz? Nem gondoltál anyádra?
– Nem tartozom többé számot adni anyámnak útjaimról. Én most már az Atya dolgaival foglalkozom. De azért kérlek, bocsáss meg, amiért szomorúságot okoztam neked. Megüzentem az unokafivéremmel, Paltival, hogy hol vagyok; nyilván nem találkozott veletek.
Az első írástudó félre vonta a másodikat, és halkan azt mondta neki:
– Most már láthatod, hogy igazam volt. Ha az az ember ott a fiú apja lenne, nem engedte volna, hogy az asszony beszéljen helyette. Emlékezz csak Salamon király ítéletére: a veszedelem pillanataiban derül ki, hogy ki az igazi szülő.
– Különös – jegyezte meg a második törvénytudó. – Felismerem azt az embert, bár nagyon megöregedett, amióta utoljára találkoztam vele; a szakállát is más formájúra nyírja, meg a ruházata is szegényesebb. Józsefnek hívják, Dávid nemzetségéből való, apjának Héli volt a neve. Mindenki azt hitte, hogy a betlehemi mészárláskor őt is megölték, de egy évvel ezelőtt felbukkant Galileában.
– József? Csak nem az emmauszi József? Aki épületfával kereskedett?
– De az.
– Emlékszem, úgy tíz éve, vagy talán még régebben olyasmit beszéltek róla, hogy feleségül vette Dávid egyik sarjának, az öreg Joakimnak a leányát. Arra a Joakimra gondolok, aki oly nyomorultul pusztult el, amikor Athrongész az utolsó elkeseredett ellenállást tanúsította Kochebában. A házasságkötés körülményeire már nem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy merőben szokatlanok voltak. Mire a férfi megérkezett a mátkapénzzel, addigra a lányt elrabolták. Arra azonban már nem emlékszem, hogy végül is visszakapta-e a menyasszonyát. Én akkor nem voltam Jeruzsálemben, de fogadni mernék, hogy a rablók elcsábították a lányt, és az öreg József tette tisztességes asszonnyá.
Tudom, mennyire emberséges lelkületű. Nos, fogadunk? Ha megnyerem, enyém az új köpenyeged, te meg viseled ezt az öreg ruhadarabot.
– Tartom a fogadást. Nem lehet úgy, ahogyan te állítod. József sohasem engedné a fiút belépni a Templomba, ha tudná róla, hogy zabigyerek.
– Nem? Nos, akkor talán éppen azért engedte, hogy a fiú anyja beszéljen helyette. Mert ő maga fel volt háborodva, amiért itt találta a gyereket.
– Jó, majd meglátjuk.
– De hogyan? A Dávid-nemzetség családi feljegyzéseit a Gonosz meg a fia mind megsemmisítette.
– A fiú anyja, ha feltevésem helyes – vagyis, ha azonos az annak idején elrabolt leánnyal –, templomi szűz volt, márpedig akkor a mátkapénz befizetésének nyoma kell hogy legyen a Templom gazdasági könyveiben. A fiam főhivatalnok ott. Most mindjárt menjünk hozzá!
A fekvő beteg Hűiéinek tanítványai elmondták Jézus felszólalását a prostituált adományával kapcsolatos vitában. Hillél helyeselte, s így fogalmazta meg véleményét, amely egyike volt utolsó bölcs mondásainak: „A nemes szív mindig talál kinyitható ajtót azoknak, akik az Urat keresik; a zsugori szív mindig talál reteszt az ajtón, hogy kívül tartsa őket.” Ezt később elmondták Jézusnak, s ő oly büszke volt rá, mint egy római katona a vitézségéért kapott polgári koszorúra, a „corona civicá”-ra.
Hillél még annak az évnek a telén elhunyt. A zsidó nép történetében magánember halálát még soha nem gyászolták meg annyira, mint az övét. Júdea és Galilea minden helységében, a diaszpóra valamennyi zsinagógájában Gadestól Marakandáig, a Tanaisz (Don) folyó torkolatvidékétől a nílusi vízesésekig – könnyben úsztak a szemek, zokogástól remegtek a vállak, nem érintettek sem ételt, sem italt az ajkak.
– Hillél meghalt, Hillél nincs többé! – búsongott a nép. Hillél halott! A bölcs Hillél, aki először tanította szeretetre Izraelt.
Valóban Hillél volt az, aki a „teremtmények” főnevet először kapcsolta össze a „szeretni” igével. Szívének túláradó jóságában nemcsak azt hirdette, hogy Izrael fiainak kell szeretniük egymást, hanem Ádám minden fiát, tehát az egész emberiséget is a szeretet kötelékének kell egyesítenie. Sőt, szeretni kell minden élő teremtményt, tisztát és tisztátalant egyaránt. Ezt a látszólagos képtelenséget a zsoltárokkal indokolta, amelyek felszólítanak minden létező teremtményt – beleértve a cethalakat, vadállatokat, madarakat, csúszómászókat –, hogy magasztalják az Urat. A bölcs halála még a szadduceusokat is megrendítette.
– Mindig a békesség mellett emelt szót – bólogattak elismerően.
Názaretban Mária is szelíd könnyekkel adózott Hillél emlékének, s így szólt Jézushoz:
– Fiam, bár megadatnék neked, hogy amikor el jő halálod órája, te is magad után hagyj valamit abból az illatból, amely Hillél nevéből árad mostantól fogva örökké.
– Bárcsak mindig megengedtetnék nekem, anyám, hogy megtaláljam és feltépjem azt az ajtót, amelyről ő beszélt!

Tizenötödik fejezet
A MEGSZÉGYENÍTÉS

A következő húsvétra Jézus ismét felment szüleivel Jeruzsálembe. Ezúttal József megengedte neki, hogy az ünnepek után még a városban maradhasson, és részt vehessen a nyilvános vitákon meg előadásokon.
Jézus a kapukon kívülre kísérte hazafelé induló családját, ott elbúcsúzott, majd felment a Templom hegyére. Egy csipás szemű ember, aki a Templom keleti kapujában guggolt, felismerte, és hízelgő mosollyal megszólította:
– Jó, hogy találkoztunk, tudós názáreti Jézus! Már vártalak, számítottam rá, hogy ma eljössz. Meghívást kell átadnom. Két pártfogóm szeretné, ha pártatlan ítéleteddel eldöntenéd vitájukat. A Törvény egyik kényes pontjának értelmezésében nem tudnak megegyezni. Még fogadást is kötöttek.
– Az ilyen fogadás helytelen. Meg aztán nem vagyok én a Törvény tanítómestere.
– De hát magában a vitatkozásban nincs semmi kivetnivaló. Ami pedig téged illet, te már azon az úton haladsz, hogy tudós mester váljon belőled.
– Ha az Úr kegyelme velem lesz – tette hozzá sietve Jézus. – Kik a vitatkozó felek?
– Egy tudós iskola tanítói.
– Kérjék fel döntőbírónak az iskola fejét.
– Pártfogóim meghagyták nekem, hogy lesselek meg itt a kapunál. Szerintük te vagy az egyetlen, aki el tudja dönteni a vitájukat.
Jézusnak valami belső hang azt súgta, hogy ne hallgasson az öregre; sunyi gonoszságot érzett a hangjában, egész magatartásában. De aztán eszébe jutott, hogy a tudós Hillél mindig türelmesen engedett, valahányszor vitás kérdésekben kérték fel döntőbírónak, még egészen jelentéktelen dolgokban is, sőt még fogadásokat is eldöntött.
– Hát jó, megteszem, amit kérsz tőlem – mondta végül, legyőzve belső vonakodását.
A csipás öreg komor teremhez vezette, amely a Pogányok Udvarára nézett. Egy magas termetű, ostoba képű levita bámult ki az ablakon. Az öreg odaszólt neki:
– Tartsd itt ezt a fiút, barátom, mindjárt hozom azt a két személyt, akikről beszéltem neked.
Jézus méltatlankodva kérdezte:
– Nem adtam-e a szavamat, hogy vállalom a döntőbíráskodást?
De az öreg már eltűnt.
Jézus ekkor a levitához fordult:
– Uram, az öltözékedből ítélve a templomőrséghez tartozó levita vagy. Ez talán itt az őrszoba?
A levita nem szólt semmit, csak bólintott.
– Furcsa hely egy vita eldöntéséhez.
A levita megint csak bólintott, majd hosszú szünet után szóval is megismételte:
– Nagyon furcsa!
Még hosszabb hallgatás után további nyilatkozatra szánta rá magát:
– Meg kell majd mondanod az igazat, hallod? Jobb lesz, ha mindent őszintén bevallasz, és visszaadod, amit elemeltél. Meglátod, az őrség parancsnoka nem lesz nagyon szigorú. Kedveli a fiúkat, tudod.
– Semmit sem értek az egészből. Ki az a mosolygós képű öreg, aki idehozott engem?
– Ő? Hofni, a Varangy. Ha egyszer látott egy arcot, soha nem felejti el. Te vagy az a fiú, akit majdnem elcsíptek a sátoros ünnepkor, nem igaz? Te loptad meg Meleagroszt, a pénzváltót, aztán kilógtál a kapun, és elvegyültél a tömegben. He?
Jézus felnevetett:
– A sátoros ünnep alatt nem is voltam Jeruzsálemben.
– No ne mondd! Hát akkor mi a bűnöd?
– Nem vádolnak engem semmilyen bűnnel. Valaki ízetlen tréfát eszelt ki a rovásomra. Kérlek, engedj utamra!
– Az a parancsom, hogy itt tartsalak.
Az őrjárat éppen akkor tért vissza reggeli körútjáról.
– Ki ez a fiú? – kérdezte a parancsnok.
– Hofni hozta be, uram.
A parancsnok összevonta szemöldökét, és Jézushoz fordult:
– Nem az emmauszi József fia vagy te?
– Atyám régebben Emmauszban lakott. A neve József, Héli fia. Most mint a galileai Názáret lakosa szerepel a nyilvántartásban.
– Igen, ez egyezik. Nos, sajnálattal kell közölnöm, hogy le vagy tartóztatva.
– Uram, itt jön Hofni a tanúkkal – jelentette a levita.
Az első és a második törvénytudó lépett be, egy fiatalabb ember kíséretében, akinek övéről írószerszámok lógtak. Az első törvénytudó négy drachmát csúsztatott Hofni tenyerébe, aki elégedett kuncogással távozott, hogy ismét elfoglalja helyét a Templom kapujában.
A második törvénytudó, aki szemlátomást kellemetlenül érezte magát, így szólt a parancsnokhoz:
– Megérted, ugye, hogy kerülni akarjuk a nyilvánosságot. Semmi botrány! Visszavonulhatnánk a magánszobádba?
– Rendelkezésiekre áll, tudós mesterek.
Amikor Jézust beszólították a parancsnok magánszobájába, a második törvénytudó nyájas hangon fordult hozzá:
– Nem vagy többé gyermek. Már értesz egyet-mást a Törvényből, igaz?
Jézus némán meghajolt.
– Te Jézusnak nevezed magad, s azt állítod, hogy a korábban Emmauszban, jelenleg Názáretban lakó Józsefnek és feleségének, Miriámnak vagy a fia.
– Az is vagyok.
– Mindig velük éltél?
– Születésem óta. Én az efratai Betlehemben születtem.
– Meg tudnád mondani, miért ott születtél?
– Atyám Betlehembe vitte anyámat, amikor közeledett a szülés ideje. Atyám Dávid házából származik, ezért úgy kívánta, hogy őseinek földjén lássam meg a napvilágot. Ez Heródes király halálának évében volt, talán úgy négy hónappal halála előtt.
– Kik voltak anyád szülei?
– Atyja Dávid leszármazottja volt, a kochebai Joakim, aki végül szegénységben halt meg. Anyám nem nevelkedett otthon, hanem a templomi szüzek között.
– Tudsz-e folyékonyan olvasni?
– Annak segítségével, aki alkotott engem.
– Olvasd!
A templomkincstár számviteli könyvéből kiemelt lap volt az. Házassági szerződés állott rajta. A szerződő felek: egyfelől az emmauszi születésű József, Héli fia, Dávid házából és Júda törzséből; másfelől Simon főpap, Boéthosz fia, mint gyámja Miriam templomi szűznek, akinek atyja a kochebai Joakim, Dávid leszármazottja, anyja pedig Joakim törvényes hitvese, Hanna. Az okmányt Jézus születése előtt tíz hónappal keltezték, de a tíz sékel befizetését csak négy hónappal később jegyezték be, és egészen apró, halvány betűkkel ezt a néhány szót fűzték hozzá: „Fél sékel még hiányzik.”
Az írnok kijelentette:
– Az apró betűs bejegyzés a főpap kezétől származik. Egészen rendkívüli eset. Végigböngésztem minden bejegyzést, mire megtaláltam a hiányzó fél sékel befizetésének igazolását. Az elismervényt a főpap küldte Alexandriából, miután Heródes király már elmozdította hivatalából. A nyugtát itt nálunk egy hátrább levő lapra ragasztották be. Egyébként egy hónappal a király halála után.
Jézus arca elfehéredett.
– Úgy gondoljátok – kérdezte remegő hangon –, hogy atyám, József csak akkor vette feleségül anyámat, amikor már teherbe ejtette?
– Vagy ő, vagy másvalaki – mondta a parancsnok. – Magánnyomozást folytattam az ügyben, és olyasmit hallottam, hogy közvetlenül a szerződés megfogalmazása után rablók hurcolták el anyádat, és három hónapig maguknál tartották. Ez a körülmény hihető magyarázatul szolgálhat arra, hogy József miért nem akarta eleinte lefizetni a szerződéses összegből még hiányzó fél sékelt. Nézd, fiam, én nem akarlak elszomorítani, de el kell magyaráznom, mit mond a Törvény. Van egy szabály, amelyet Mózes rendelt el, nem én, de nekem az a kötelességem, hogy érvényt szerezzek a parancsnak. Arról van szó, hogy aki házasságon kívül született, nem teheti be a lábát e Templom megszentelt udvaraiba. A rendelkezés megszegéséért halálbüntetés jár. Te tudatlanságból cselekedtél – tudom én azt –, ezért nem készítek írásbeli jelentést az ügyről, mert nem akarom, hogy gyalázat érje a családodat. Annás főpapot azonban kénytelen leszek tájékoztatni. De addig, amíg hitelt érdemlő módon be nem tudod bizonyítani, hogy születésed időpontját illetően tévedtél, hogy törvényes házasságból születtél – addig nem léphetsz be a Templom területére. Ezt meg kell tiltanom neked, nem tehetek egyebet. Értsd meg jól, nem nevezlek fattyúnak, és nem is nevezhetlek annak, mivel születésed időpontját illetően nincsenek világos bizonyítékaim.
– Bár saját számmal ítélem el magamat – mondta Jézus –, biztosan tudom, hogy Heródes király halála előtt négy hónappal születtem. A téli napfordulón. Anyám gyakran elmondta nekem.
A második törvény tudó mérgesen mondta az elsőnek, aki diadalmasan mosolygott:
– Nesze, itt az új hímzett köpenyem. Megnyerted a fogadást. Vigyorogj, mint egy kutya, és szaladgálj benne a városban. De én inkább fagyjak meg, mintsem hogy cserébe elfogadjam a tiédet. Mert bizony mondom néked, rosszabbat cselekedtél, mint gondolnád. És hadd mondjam meg: ha nem látom többé az arcodat, nem nagyon fogok búsulni.
Majd Jézushoz fordult:
– Jöjj velem, fiam, maradj a vendégem, amíg vissza nem térsz a szüleidhez Galileába. Mert derék fiú vagy te, és nagyon helyesen mondotta a tudós Hillél – áldott legyen az emléke –: „Αz okos fattyú jobb a tudatlan főpapnál.”
Jézus azonban a földre zuhant, tagjai megmerevedtek, arcát eltorzította a kín. Iszonyatos kiáltás visszhangja verte fel az épületet.
Másnap Jézus bágyadtan így szólt a második törvény tudóhoz, aki bűntudatos gondossággal ápolta:
– Tudós férfiú, kérlek, tégy meg nekem egy szívességet. Küldd el valamelyik szolgádat, hogy hozzon nekem valahonnét egy olajfa-tuskót, egy vésőt meg egy fakalapácsot.
– Minek az neked, fiam?
– Látni akarom, nem felejtette-e még el a kezem azt a munkát, amelyből ezentúl élnem kell. Mert hát törvény tudó, úgy látszik, nem lesz belőlem soha. Tegnap nagy fehér köd ereszkedett az elmémre, és most még olyan szentírási szövegekre sem tudok visszaemlékezni, amelyekről azt gondoltam, hogy mélyen bevésődtek az agyamba. Vésőt, kalapácsot, fatuskót kérnék.
A házigazda teljesítette kérését. Amikor Jézus tapasztalta, hogy még szakszerűen tudja kezelni a szerszámokat, hálát adott Istennek: Majd újabb kéréssel állt elő:
– Tudós férfiú, tetézd meg jóságodat azzal, hogy adj mellém egy szolgát, aki egy darabig elkísérne. Mert nem vagyok benne biztos, hogy emlékszem-e a hazafelé vezető útra.
– Elkísér egészen hazáig, ha kívánod.
A szolga vele ment Galileába, és csak akkor fordult vissza, amikor Jézus felismerte a házukat.
Otthon semmit sem szólt a történtekről. Nem bírta rászánni magát. Továbbra is eljárt a zsinagógába, mivel ismerte az általános szabályt: senkit sem szabad kirekeszteni a vallási közösségből őseinek vagy szüleinek vétke miatt. Lelki nyugtalansága külsőleg abban jutott kifejezésre, hogy a Szentírásból az egyes napokra előírt szövegeknél nem olvasott többet, és azokról nem vitatkozott többé senkivel. Annál nagyobb szorgalommal dolgozott a műhelyben, és az idősebbek iránt még szertartásosabb udvariasságot tanúsított, mint azelőtt. Hamarosan mindenki észrevette, hogy megváltozott. A názáretiek meg a betlehemiek megkönnyebbülve vették tudomásul, hogy a csodagyerekből egyszerű ácsinas lett. Nem szerették benne a mohó tudásvágyat, önálló gondolkodását és éles kritikai szellemét, amelyet gyakran félelmetesnek találtak.
– Láttunk mi már ilyesmit – mondták az öregek. – A serdülőkor meghozza a változást. A gyermeklélekben ideiglenesen tanyát vert szellem elszáll, hogy soha többé ne térjen vissza. Nagyapáink idején Kánában volt egy issakhárita fiú, aki fantasztikus tudásával meghökkentette a gadarai tudós iskola görög asztronómia- és matematikaprofesszorait. A számok úgy szolgáltak neki, akár egy varázslónak a szellemek! De a serdülőkorban a hallatlan szellemi képesség elszállt belőle, a fiú búskomor lett, és atyja házára iszonyú szégyent hozott azzal, hogy önkezével vetett véget életének.
Négy esztendő telt el. Valahányszor közeledett a húsvét meg a sátoros ünnep, Jézus mindig azt mondta Jószénak és Jakabnak:
– Menjetek csak nélkülem Jeruzsálembe, és az Úr lelke legyen veletek! Én vagyok a legfiatalabb, majd itthon maradok, és gondozom az állatokat. Talán jövőre én is felmegyek.
A második esztendő húsvétján történt, hogy egy éjjel szamaritánusok törtek be a jeruzsálemi Templom területére, és emberi csontokkal szórták tele a Papok Udvarát, hogy azt tisztátalanná tegyék. Ezért a szamaritánusokat nyilvánosan megátkozták a zsinagógákban, és örökre kitiltottak minden szamaritánust a Pogányok Udvarából.
Az ötödik évben meghalt József. Jézus nagyon megsiratta, és három teljes napig böjtölt. Később Mária félrevonta:
– Amíg élt, nem mondhattam el neked származásod titkát. Jogod van rá, hogy megtudjad. De félek, ezentúl másként gondolsz majd rá. Még most is vonakodom elmondani, mert tudom, bánatot okozok majd neked.
– Anyám, nem tudsz te nekem most bánatot okozni, mert a halott miatt akkora fájdalom van bennem, hogy érzékeim teljesen eltompultak. Meg kell mondanom: rettenetes csapás ért engem öt évvel ezelőtt, amikor a templomi feljegyzésekben egy bizonyos házassági szerződésről olvastam. Olyan sebet kaptam akkor, amelyben még most is benne van a kés. Te az anyám vagy, akit tisztelni tartozom, és én tisztellek is valóban. Tisztellek, bár tudom, hogy az, akit atyámnak neveztem, nem volt vér szerinti atyám. És nem kevésbé tisztelem az ő emlékét, mert mindig szeretett fiának tekintett. Így hát, anyám, mit mondhatsz még nekem? Jeruzsálemben fattyúnak könyveltek el engem, téged pedig azzal vádoltak, hogy megcsaltad atyámat két időpont között – az egyik időpont az a nap volt, amelyen elhatározta a házasságkötést, a másik pedig az a nap, amelyen el akart vinni téged a házába. Miért nem mondtad el nekem már jóval előbb, hogy baj van törvényes származásom körül? Reményekkel tápláltál, tudós rabbihoz járattál, rábeszélted atyámat, hogy vezessen be a názáreti zsinagógába. Gondolom, azért tetted mindezt, mert úgy hitted, hogy az igazság sohasem kerül napvilágra. Még a jeruzsálemi Templomba is el mertél vinni, hogy ott metéljenek körül. Nyolcnapos koromban bűntársaddá tettél a Törvény megszegésében. És József? Miként tudta összeegyeztetni a lelkiismeretével, hogy megengedje neked? De hagyjuk ezt. A szeretett halottat nem merem vádolni...
– Kisfiam – mondta szelíden Mária –, hát olyan asszonynak gondolsz te engem, akinek szíve hajlik a bűnre? Nem nézek-e nyugodtan a szemedbe? Látod-e orcámon a bűntudat szégyenpírját?
– Amióta a templomőrség parancsnoka megmutatta a hivatalos bejegyzést, és figyelmeztetett, hogy amíg be nem tudom bizonyítani törvényes származásomat, nem léphetek a Templom belső udvaraiba – azóta valami nehéz felhő üli meg az agyamat. Olyan kérdések, amilyeneket azelőtt gyorsan meg bírtam oldani, most megfejthetetlen rejtvényekké váltak. És megoldhatatlan ellentétet látok a te ártatlan tekinteted és szégyened írásban rögzített dokumentuma között. Ha fel tudnám oldani az ellentmondást, ha össze tudnám egyeztetni a kettőt, talán felszállna az elmémet borító ködfelhő. Mert tudd meg, hogy ez a kérdés éjjel-nappal saskeselyű módjára marcangolja lelkemet. Még most is egész szívemmel szeretem az Urat, de korábbi tanulmányaim foszlányai között komor zászlóként leng Sammáj mondása: „Minden élő emberre áll az az igazság, hogy jobb lett volna meg sem születnie.” Ezt az állítást Hillél igyekezett megcáfolni, de ez egyszer Sammáj győzött a vitában. Minden ember – mondotta Sammáj – szükségképpen arra születik, hogy minduntalan tévedjen; a tévedés bűnre vezet; a bűn az Úr haragját idézi fel; ha pedig valakire megharagszik a Teremtője, akkor az illetőnek jobb lett volna meg sem születnie. Valamennyien Ádám örökösei vagyunk, és Ádám vétkéért meg kell fizetnünk. Anyám, én gyermekkoromban törvény tudónak, prófétának, királynak láttam magam – hiányzott belőlem az alázat, és Isten bizonyára ezért büntetett most engem.
– Meg van írva: „...akit szeret az Úr, megdorgálja.” Fiam, jól figyelj most rám. Az élő Istenre esküszöm neked, hogy én soha életemben férfival nem vétkeztem, sem szándékosan, sem kényszerből. Esküszöm, hogy nem vagy törvénytelen gyermek, hanem királyi házasságból születtél. Csak akkor mentem feleségül a nemes lelkű Józsefhez, amikor törvényes királyi férjem már nem élt. És második házasságom csak forma szerint volt az. De meg kellett kötni, mert csak így menthettem meg az életedet ellenségeidtől.
Mária elhallgatott, figyelmesen nézett Jézus arcába, s nyugodtan várta, mit fog erre mondani.
Fia is hallgatott; vonásai leírhatatlan zavarról, meghökkenésről és különös sejtelmekről árulkodtak.
– Hát ki vagyok én, anyám? – tört ki belőle végül a kérdés.
– Te vagy a zsidók koronázatlan királya, annak a trónnak titkos örököse, amely Heródes király halála óta Üresen áll!
Jézus rémülettől dermedten, hitetlenkedve meredt rá.
– Úgy értsem, hogy... – kezdte, de elakadt a hangja.
– Folytasd, fiacskám. Mit akartál kérdezni?
– Inkább vállalnám a fattyúságot, mint ezt... – nyögte ki Jézus. – Úgy értsem, anyám, hogy te a Gonosz Heródes titkos felesége voltál?
– Az Úr fordítsa el tőled ezt a gondolatot! – kiáltott fel Mária. – Atyád a legnemesebb, a legjobb és a legszerencsétlenebb fejedelmi sarj volt népünk egész történelmében.
A köd lassan szertefoszlott, kisütött a nap. Ahogy Mária elmondta Jézusnak születése körülményeit, az ifjú érezte, hogy eltűnt szellemi erői visszatérnek; semmi sem veszett el, semmi sem csökkent mindabból, ami azelőtt lakozott benne. Sőt, most már olyan gondolkodási képességet érzett, amilyenről addig sejtelme sem volt. Nem szokott sírni, de most megeredtek a könnyei:
– Anyám, anyám, ha ezt már előbb elmondtad volna! Még József életében, hogy lábához borulva megköszönhettem volna az ő nagy szeretetét!
– Gyengéd, szerető fia voltál mindig – vigasztalta az anyja. Máriának még volt mondanivalója. Elmesélte a három asztrológus hódolatát, a betlehemi vérfürdőt, meg azt, hogy Kéna unokaöccse miként kísérte őket biztonságosan a sivatagon keresztül Ón-Héliopoliszig.
– És még valamit meg kell tudnod – folytatta. – A tudós Simon, aki Matariéban tanított téged, nem volt ám nyugalomba vonult iskolamester, akinek hitték. Simon volt, Boéthosz fia, atyád barátja, az egykori főpap. Két hónappal azután, hogy Heródes megfosztotta méltóságától, egy évre nazireusi fogadalmat tett, és kiment az arab sivatagba, s ott remeteéletet élt. Amikor visszatért, senki sem ismerte fel, annyira lesoványodott, és bőrét valósággal kicserzette a perzselő nap. Nem ment vissza Alexandriába, ahol pompás, gazdagon berendezett háza volt, hanem Matariéban bérelt szerény szállást. Így került össze Józseffel. Mint a te szellemi gyámod, kötelességének érezte, hogy őrködjék fölötted a sanyarúság és a veszedelem napjaiban, és elhivatottságodhoz méltó nevelést adjon neked.
– Honnan tudta, hogy mi Leontopoliszban laktunk akkor?
– József meg én, alighogy megérkeztünk Egyiptomba, elvittünk téged Alexandriába. Simon ekkor még nem ment el Arábiába. Tulajdonképpen azért kerestük fel, hogy megfizessük azt a fél sékelt, ami félbemaradt házassági szerződésünket teljessé tette. József azonban nem mert Alexandria zsidó negyedében mutatkozni Heródes ügynökei miatt, akik akkoriban Arkhelaosz nagybátyádnak, Júdea ethnarkhoszának szolgálatában tevékenykedtek, így hát én vittem el a pénzt Simonnak, és közöltem vele, hol telepedtünk le. Józsefnek azonban nem szóltam erről, úgyhogy ő sohasem sejtette Simon valódi kilétét. Azt hitte, hogy Simon, a főpap a sivatagban lelte halálát.
– És él még?
– Igen. Kallirrhoéban van, az esszénusoknál. Évente egyszer üzenni szokott nekem.
– És mi lett azzal az aranykoronával, amelyet a három asztrológus hozott nekem a betlehemi istállóba?
– Én-Rimmonban van, Erzsébet nagynéném őrzi. Egyszer majd viselni fogod.
– Viselni? Én? Hiszen tudod, hogy a császár megszüntette a zsidó monarchiát.
– Nem szüntette meg. Csak megtagadta a királyi címet a méltatlan és gyilkos igénylőktől. A római törvény szerint téged illet a trón, mert te vagy atyád egyetlen élő örököse. Heródes királynak az a végrendelete, amely a trónt rád ruházza, a Vesta-szüzeknél van letétbe helyezve, és azt sem érvényteleníteni, sem megmásítani nem lehet.
– Irtózom attól a gondolattól, hogy a rómaiak kegyéből viseljek koronát, és Izrael fiai gyűlöljenek azért, mert legádázabb ellenségeiket támogatom.
– Nemes atyád római koronát viselt.
– Ő a maga jogán volt király, és nagyobb áldás volna az emlékén, ha azt a koronát letette volna a fejéről.
– Hát milyen koronát fogadnál el?
– Olyat, amelyet saját népem tenne a fejemre.
– Mit beszélsz? A rómaiak ellenére? Háborúba vinnéd a népedet?
– Nem, nem háborúba. A bűnbánathoz és a szeretethez vezérelném. Jövendölésnek fogom fel szavaidat. Az Úr kegyelméből egy napon majd viselni fogom azt a koronát.
– Hozzon neked boldogságot és békét, népednek pedig szabadságot!
Sokáig beszélgettek, késő éjjel volt már, mire nyugovóra tértek. Reggel Jézus közölte nagy elhatározását: elmegy hazulról, hogy Simonnak, Boéthosz fiának vezetésével felkészüljön a királyságra. Anyjának adta mindazt, amit Józseftől örökölt, a saját megtakarított pénzével együtt. Mária Názáretben maradt, s magához vette a rehobóthi Sálomot, aki időközben özvegységre jutott.
Jézus anyja áldását kérte, majd vállára vette a szerszámos zsákot, az elemózsiás iszákot – gabona, aszalt gyümölcs meg ivóvíz volt benne –, és elindult a legközelebbi gázló felé, hogy átkeljen a Jordánon. A folyó túlsó partjára érve dél felé tartott, Peraeán keresztül a Holt-tengerig, majd annak partja mentén igyekezett Kallirrhoé felé. Az esszénus kolónia némi távolságra feküdt a várostól. Kerek fakunyhói kör alakban helyezkedtek el egy tágas területen, amelyet földhányás vett körül; a földsáncot kövek szegélyezték, tetejét tüskebokrok alkotta élősövény tette magasabbá. Amint Jézus kopogtatott a kapun, és bebocsátást kért, magát Simont látta szembejönni a homokos talajon. Gyengéd szeretettel csókolták meg egymást.
Simon fehér ruhát és fehér kötényt viselt. Derekát bőröv fogta körül – bűvös erejű talizmán a Gonosz ellen. Fából faragott lapátka volt az övébe tűzve. Az esszénusok mind ilyen lapátkát hordtak magukkal, mint annak idején Izrael fiai, amikor vándorlásuk közben Szin pusztaságában tanyáztak.
– Hívjad ide Menahem atyát – mondta a kapusnak.
A kapus elment, s némi idő múltán visszatért egy szikár, égő szemű esszénussal. Ez megfogta Jézus jobb kezét, majd mindhármuk meglepetésére két erős ütést mért a fejére.
– Nem haragból tettem – sietett megmagyarázni –, hanem azért, hogy ne felejtsd el Menahem atyát!
Azzal megölelte Jézust és elvezette a felügyelőhöz.
A felügyelő, aki gondját viselte a négyszázötven testvérből és noviciusból álló közösségnek, nagyon öreg ember volt. Amikor Jézus belépett hozzá, felállt.
– Jelölt szeretne lenni? Simon felelt helyette:
– Igen.
– A neve?
– Józsué, Abjátár fia.
Nem azt mondta, hogy „Jézus, Antipatrosz fia”, mert az esszénusok között nem volt szokásban a görög nevek használata.
– Törvényes születésű?
– Törvényes.
– Melyik törzsből való?
– Júda törzséből.
– Milyen a természete, a jelleme?
– A lehető legjobb.
– Mestersége?
– Ács, amint látod.
– Ismeri a Törvényt?
– Magam tanítottam.
– Jó, akkor leteheti a fogadalmat.
Menahem atya Jézushoz fordulva magyarázni kezdett:
– A fogadalom egy évi szolgálatra szól. Ha az év leteltével méltónak találtatsz arra, hogy további haladást érhess el a mi rendünkben, részesülsz a megtisztulás vizében; és mint novíciusnak újabb fogadalmat kell tenned. Ha két év után a rend teljes jogú tagja kívánsz lenni, és nem találtatik benned hiba, akkor részese leszel a Szentséges Egynek, és leteszed az utolsó, egész életedre szóló fogadalmat...
– Én nem azért jöttem ide, hogy novíciusi felvételemet kérjem, hanem azért, hogy köszöntsem tanítómat, és folytassam tanulmányaimat. De ha ez csak úgy lehetséges, hogy előbb novícius legyek, belenyugszom. Milyen fogadalmat kell tennem?
– Az élő Istenre fogadod, hogy feltétlenül, habozás nélkül engedelmeskedsz rendünk felügyelőjének, valamint azoknak a gyóntatóknak és tanítóknak, akiket ő rendel föléd; szigorúan megtartod a rend szabályait, úgy, amint tanítják; jámbor alázattal imádod az Urat, és igazságos leszel az emberekhez; segíted az igazakat, és gyűlölöd a gonoszokat; nem ártasz senkinek; megfedded a hazugokat; takarékosan bánsz a szavakkal; nem mondasz elhamarkodott ítéletet; tartózkodsz nőktől, illatszerektől, kenőcsöktől, tisztátalanságtól, tojástól és babtól; embernek, madárnak, négylábú állatnak vérét nem ontod; szereted az igazságot, és megtartod a Tízparancsolatot; rendünk titkairól soha nem beszélsz senkinek; gyóntatóid előtt nem titkolsz el semmit; semmiféle más esküt vagy fogadalmat nem teszel addig, amíg ezek a fogadalmaid érvényben vannak. Nos, vállalod?
– A titkok megvallására vonatkozó részen kívül igen. Mert én nem fedhetek fel gyóntatóm előtt olyan titkokat, amelyeket mások bíztak rám.
– Azokat a titkokat, amelyek nem a saját titkaid, nem kell elmondanod gyóntatódnak.
– Akkor készen állok a fogadalomtételre.
Adtak neki egy lótuszkék ruhát, egy fehér kötényt, egy borjúbőrből hasított övet meg egy falapátkát.
– Simon atya – mondta a felügyelő –, tanítsd meg a fiút a lapátka használatára. Menahem atya, te maradj még itt.
Amikor becsukódott az ajtó, a felügyelő így szólt Menahemhez:
– Az ablakomból láttam, hogy kétszer ráütöttél a fiú fejére!
– Jogosan tettem.
– Mint elődöd elődje Heródesra, az edomitára?
– A fiú királyi jegyeket visel magán.
– Látod a sorsát? Milyen lesz?
– Dicsőséges, majd nyomorult, végül ismét dicsőséges.
– Viseld gondját, de részrehajlás nélkül!
A fenti párbeszéd megértéséhez el kell mondanom az alábbi történetet. Amikor Heródes még gyermekéveit töltötte Bocrában, ahol akkor ez az esszénus közösség élt, a „Menahem” titulust viselő esszénus atya a kolónia kapujánál megpillantotta az arra haladó fiút, aki éppen az iskolába igyekezett. Intett neki, hogy jöjjön közelebb. Amikor Heródes odalépett, Menahem két erős ütést mért a fejére, majd azt mondta neki:
– Nem haragból tettem, hanem azért, hogy ne felejtsd el Menahem atyát!
Heródest elfutotta a pulykaméreg, arca kivörösödött, de Menahem nyájasan folytatta:
– Ha majd a zsidók királya leszel, jusson eszedbe a bocrai Menahem atya, aki úgy ütött a fejedre, ahogyan az anyamedve szokta megbúbolni a bocsait: szeretetből, mert jót akar nekik.
– Összetéveszt valakivel – mondta erre Heródes. – Én nem zsidó vagyok, hanem edomita.
– Mindegy – felelte Menahem. – Akkor is így lesz, ahogyan mondtam. Dicső király válik belőled, országod nagyobb lesz Salamon királyénál. De azt is megmondom neked, hogy bár szándékaid jámborak lesznek, rettentő bűnöket fogsz elkövetni!
Heródes sohasem felejtette el Menahemet, és élete végéig pártfogolta az esszénusokat. Jeruzsálem egyik kapuját tiszteletükre „Esszénusok Kapujának” nevezte el, jóllehet azok sohasem keresték fel a Templomot, hogy ott imádkozzanak.
A közösség első szabályaként Jézus azt tanulta meg, hogy mások jelenlétében tilos a köpés. Aki köpési ingert érez, vonuljon félre, és bal felé köpjön, mivelhogy az a rossznak és a tisztátalan dolgoknak az oldala, nem pedig jobb felé, amely a jónak és a tiszta dolgoknak az oldala; azután a lapátkával szedjen fel homokot, és szórja rá a köpetre, hogy annak nyoma se maradjon. A második szabály így szólt: aki szükségét akarja végezni, az vonuljon egy félreeső helyre, lapátkájával ásson kis gödröt, majd ruhájával takarja el magát, hogy a Nap szemét meg ne botránkoztassa; dolgának végeztével pedig a lapátkával kaparja be a gödröt, ahogy az oroszlán szokta a mancsaival. A harmadik szabály: mindig hajnal előtt kell felkelnie, és mindaddig egyetlen szót sem szabad szólnia senkihez, amíg bizonyos ősi imádságokkal nem fohászkodik Jehovához, hogy a Nap jelenjen meg az égbolton. Az esszénusok nem imádják istenként a Napot, hanem Jehovát imádják, aki a Napot megalkotta; és amíg csak fennállott a jeruzsálemi Templom, egyszer sem mentek oda, hogy részt vegyenek a kultuszban. Ennek részben az volt az oka, hogy Arnos prófétához hasonlóan irtóztak a véres áldozatoktól. De a fő ok másban rejlett: a papság nem engedte meg nekik, hogy őseik szokásához híven napkeltekor a keleti kapunál állva és a Nap felé fordulva imádkozzanak, sem pedig a Szentély felé fordulva, mint a többi zsidó tette. Heródes azt tervezte, hogy a Templomot annak megtisztogatasa után az esszénusok gondjaira bízza, és unokatestvérét, Achiábot nevezi ki főpappá, akit az esszénusok nagyon tiszteltek, s aki maga is Kallirrhoéban nevelkedett.
Az. esszénusok Mózes Törvényei szerint élnek, és aki Mózest káromolja, halállal lakol, mintha magát Jehovát káromolná. Ezt a többi zsidó nem tudja megérteni, kivéve az ebjonita meg a therapeuta szektákat, amelyek szövetségesi viszonyban állnak az esszénusokkal. Az utóbbiaknak ugyanis van egy titkuk: Mózest Jehova múlandó megjelenésének tartják. Jehova – úgymond – az életnek, a világosságnak és az igazságnak isteni princípiuma; Mózes pedig ennek a princípiumnak megtestesülése. Olvasóim közül azok, akik részt vesznek bizonyos görög misztériumokban, meg fogják érteni, mire gondolok, ha a Mózesmítoszt a misztériumok vezetői által előadott és elmagyarázott mítoszokhoz hasonlítom. Az esszénusok szájhagyománya szerint, amely sok vonatkozásban eltér a Mózes Második Könyvében foglalt elbeszéléstől, Mózes a fáraó leányának gyermeke volt. Nem férfi nemzette, hanem egy mandulából született, amelyet Jehovának, Izrael Istenének angyala vitt el a leánynak titokban Ón-Héliopoliszba. A fáraó gyilkosokat küldött, hogy öljék meg a gyermeket, akinek Ozarszif volt az eredeti neve. A bábaasszony azonban, aki Izrael népéből való volt, elrejtette egy aratókosárban, és a kosarat a Nílus vizére bocsátotta. Jókebed, egy Amrám nevű góseni pásztorember felesége akadt rá a nádasban. A csecsemőt elnevezte Mózesnek – ami annyit tesz, mint „kihúzott” –, hazavitte és felnevelte. Amikor Mózes fiatal férfivá serdült, visszament Ón-Héliopoliszba, s ott roppant testi erejével és bámulatos értelmével magára vonta nagyapjának, a fáraónak figyelmét, aki természetesen nem sejtette kilétét. Mózes azután a fáraó hadainak élén diadalmas háborút viselt az etiópok ellen. Mivel azonban a tömegek lelkesen ünnepelték, a fáraó féltékeny lett rá, és el akarta tenni láb alól. Akkor Mózes Jehova parancsára mandulafából faragott varázsbotja segítségével tíz csapást mért Egyiptomra, és megszabadította Jehova választott népét, amely Péluszionnál a rabszolgaság sanyarú kenyerén tengődött. A fáraó üldözőbe vette, de a Nádas-tengernél a futóhomok eltemette őt seregével együtt. Mózes törvényeket adott Izrael Sínai-félszigeten vándorló fiainak, és amikor már megpillantották az ígéret Földjét, Isten Ellensége egy skorpiót küldött, s az megmarta Mózes sarkát. Mózes ekkor máglyát rakatott, és elégettette magát. Hamvait titkos sírba temették; lelke sas alakjában felrepült az égbe; szelleme azonban Hecronnál a tengerre szállott, ahová három kísértet-királynő ment érte csónakon. Magukkal vitték messze nyugatra, az óceánon túlra, az Almafák Szigetére, ahol soha nem esik a hó, nem perzsel a hőség, nem dúlnak viharok, hanem állandóan lágy, frissítő nyugati szellő fújdogál a tenger felől.
Ilyenformán tehát Mózes élete és halála ugyanolyan kettős értelmet nyert az esszénusok szemében, mint Dionüszosz vagy Ozirisz, vagy Héraklész élete és halála a misztériumok vezetői számára. Mózes egyfelől régi király és törvényhozó – másfelől az esztendő állandóan visszatérő megszületésének, kiteljesedésének és elmúlásának szimbóluma. Az esszénusok hisznek a lélek feltámadásában; szerintük a lélek be van zárva a testbe, mint valami börtönbe, s mihelyt megszabadul a hús bilincseitől, felszáll a többi tündöklő lélek közé, amelyek a Nap csodálatosan izzó fényességét adják. A szellemet azonban megkülönböztetik a leiektől; szerintük a szellem hasonló a testhez, már ami az alakját illeti, s a halál után ezt a szellemet Illés vagy valamelyik angyal a paradicsomba vezeti, amelyet Mózes kormányoz. Ott a szellemek boldogan élnek együtt egy üvegpalotában, amelynek kapuinál fénylő tűzkerekek forognak örökkön-örökké. Ezt a tant az esszénusok a püthagoreusoktól vették át, a püthagoreusok pedig a hüperboreus Abarisztól kölcsönözték; ám az esszénusok azt állítják, hogy a hüperboreus papság eredetileg magától Mózestól vette át. Bárhogyan áll a dolog, annyi bizonyos, hogy az esszénus filozófiában számos perzsa és kaldeus elem is fellelhető.
Az esszénusok közül sokan értenek a gyógyításhoz, és figyelemre méltó eredményeket érnek el kezelési módszereikkel; gyógyítanak kézrátevéssel, főzetekkel, forrásvízzel, szentelt olajjal, szent énekekkel, különféle drágakövekkel, agyaggal kevert nyállal. Démonoktól megszállott személyeket is gyógyítanak; ilyen esetekben Rafaelt hívják segítségül és más angyali hatalmakat is, de ezek nevét titokban tartják; Mózes félistent szintén szólongatják, annak húsz, évszak szerinti neve és címe szerint, főképpen Jésua vagy Jézus néven kérik gyógyító közbenjárását. Mások nagy jártasságra tettek szert az álomfejtésben és a csillagjóslásban. Ha egy esszénus magába mélyedve elmélkedni akar, fejét bebugyolálva leül egy általa vont körben; körös-körül bizonyos betűket meg ábrákat rajzol, amelyek Isten kegyes pártfogását vannak hivatva biztosítani. Aztán ott ül a körben napokig, mozdulatlanul, étlen-szomjan. Néha abból a célból ülnek ilyen körbe, hogy legyőzzék az őket háborgató rossz szellemeket, vagy hogy kiengeszteljék Isten haragját. Az esszénus szent emberek között egy Honi nevezetű volt a leghíresebb, aki az utolsó Makkabeusok korában élt, s akit azért is magasztaltak, mert éles elmével, világos okfejtéssel tudta megmagyarázni a mózesi Törvényeket. A néphit azt tartja róla, hogy egyszer súlyos aszálynak vetett véget – addig ült teljes böjtöt tartva egy körben, amíg Isten megsajnálta, és esőt küldött a szomjazó földre. Állítólag hetven esztendeig elkerülte a halált azáltal, hogy egy másik körben üldögélt egész idő alatt; egy véletlenül kimondott szó által szabadult ki önként vállalt fogságából, amikor Arkhelaosz száműzetésbe ment. Amikor megtudta, hogy időközben minden barátja és társa elköltözött már az élők sorából, könyörgött Istenhez, hogy vegye el az ő életét is. De ez csupán legenda. A Makkabeus Hürkanosz katonái kövezték halálra, mert Jeruzsálem ostromának idején nem volt hajlandó megátkozni a Templom papságát.
Nők nem léphetnek az esszénusok kolóniájának területére – még öregasszonyok sem –, és gyermekek sem tehetik be a lábukat oda. Az esszénusok nem viselhetnek fegyvert, fegyverkészítéssel sem foglalkozhatnak; nevetniük sem szabad, csupán olyankor, amikor Istenük jóságán örvendeznek. Az idősebb beavatottak gyakran mosolyogva járnak-kelnek, de a fiatalabbak többsége nagyon mogorva. A Holt-tenger körül csoportosuló három fő közösségen kívül egyéb, lazább jellegű esszénus telepek is vannak Júdea különböző részeiben. Ezekben megengedett a házasság, de csakis gyermeknemzés céljából; beavatottjaik, mivel nem élnek zárt kolóniában, „szabad esszénusok” néven ismeretesek. Az egyik ilyen közösség – amely ma már nincs meg – Bethánia faluban volt, Jeruzsálem közelében.

Tizenhatodik fejezet
NYÍL ÉS CSERÉP

Kallirrhoéban Jézus az első hét hónapot azzal töltötte, hogy az újoncok mesterének irányításával a szent iratokat tanulmányozta. Egyelőre Mózes könyveit kellett szóról szóra bemagolnia. Közben a mesterségét is gyakorolta: a főács koporsókészítésre fogta be. Cellatársa történetesen a rokona volt, az én-rimmoni János, akivel itt találkozott először. Amikor az újoncok mestere meggyőződött róla, hogy mindketten tökéletesen ismerik a mózesi könyveket, újabb feladatot szabott elébük: tanulják meg Ezékielnek, az esszénus rend feltételezett alapítójának próféciáit. A két rokon munkához látott. Megbeszélték, hogy egy-egy részt felváltva elmondanak egymásnak, ily módon ellenőrizve, menynyire haladtak a tanulásban. Amikor János hibátlanul elmondta az első részt, Jézus megkérdezte:
– Hogyan értelmezed ezt a részt?
– Hát én csak bevágtam a szöveget, nemigen figyeltem a jelentésére.
– Nem tiszteletlenség-e ez Ezékiellel szemben?
– Gerson, a tanítóm arra figyelmeztetett, hogy a jelentés fontolgatása veszedelmes. Szerinte csakis egyetlen kiválasztott tanítvány előtt tárhatja fel annak a résznek a jelentését egy olyan nagy mester, aki azt ismeri. És nem minden törvénytudónak adatott meg a megismerés kiváltsága.
– Én viszont Simontól, a tanítómtól nem kaptam ilyen figyelmeztetést. És mivel nekem megadatott, hogy megértsem azt a részt, elmagyarázom neked, ha akarod. Olyan szövegekkel kell-e megterhelnünk az emlékezetünket, amelyeknek nincs jelentésük?
– Hát jó, mondd el. De óvakodj az elhamarkodott véleményalkotástól.
– Itt, Kallirrhoéban, mi nem a Naphoz imádkozunk, hanem az örökkévalóhoz, akit a Nap alakjában imádunk. A lapátkáinkat sem a Nap iránti tiszteletből használjuk, hanem az örökkévaló miatt, akit a Nap képében imádunk. Most pedig jól figyelj!
És elmondta Ezékiel próféta könyvének első részéből az alábbi verseket:

És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, amely körül fényesség vala, közepéből pedig mintha izzó érc látszott volna ki, tudniillik a villámlás közepéből.
És belőle négy lelkes állat formája tetszék ki, és ez vala ábrázatjok: emberi formájok vala.
És mindeniknek négy orcája vala, és négy szárnya mindenikő jöknek;
És lábaik egyenes lábak, és lábaik talpa mint a borjú lábának talpa, és szikráznak vala, mint a simított érc színe.
Továbbá emberi kezek valának szárnyaik alatt négy oldalukon. Mind a négyőjöknek orcái és szárnyai.
Szárnyaik egymás mellé lévén szerkesztve, nem fordultak meg jártukban, mindenik az ő orcája irányában megy vala.
És orcájok formája vala emberi orca, továbbá oroszlán-orca mind a négynek jobb felől, és bika-orca mind a négynek bal felől; és sas-orca mind a négynek hátul;
És ezek az ő orcáik. És szárnyaik felül kiterjesztve valának, mindeniknél két szárny összeér vala, kettő pedig fed ezé testöket.
És mindenik az ő orcája irányában megy vala, ahová a lélek vala menendő, oda mennek vala, meg nem fordulván jártukban.
.És a lelkes állatok közt látszék, mint egy égő üszög, amely lángolt, mint a fáklyák, ide s tova futkározva a lelkes állatok közt; és a tűznek fényessége vala, és a tűzből villámlás jőve ki.
És a lelkes állatok ide s tova mozognak vala, mint a villámlás cikázása.
És mikor ránéztem a lelkes állatokra, ímé, egy-egy kerék vala a földön az állatok mellett mind az ő négy orcájok felől.
A kerekek mintha tarsiskőből készültek volna, és mind a négyüknek ugyanazon egy formája vala, és úgy látszanak egybeszerkesztve, mintha egyik kerék a másik kerék közepében volna.
Jártukban négy oldaluk felé mentek vala; meg nem fordulnak vala jártukban.
És talpaik magasak valának és félelmesek, és e talpak rakva valának szemekkel körös-körül mind a négynél.
És mikor járnak vala a lelkes állatok, járnak vala a kerekek is mellettök, és mikor fölemelkednek vala az állatok a földről, fölemelkednek vala a kerekek is.
Ahová a lélek vala menendő, mennek vala, ahová tudniillik a lélek vala menendő, és a kerekek fölemelkednek vala mellettök, mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben.
Ha azok mentek, ezek is mennek vala, és ha azok álltak, ezek is állnak vala, és ha fölemelkedtek a földről, fölemelkednek vala a kerekek is mellettök, mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben.
És vala mintegy mennyezet az állatok feje fölött, olyan, mint a csodálatos kristály, kiterjesztve felül fejők felett.
És a mennyezet alatt szárnyaik egyenesek valának, egyik a másikkal összeérvén; mindegyiknek kettő vala, amelyek befedik vala innen, és mindegyiknek kettő vala, amelyek befedik vala amonnan az ő testöket.
És haliam szárnyaik zúgását, mint sok vizeknek zúgását, úgy mint a Mindenhatónak hangját, mikor járnak vala, zúgás hangját, mint valami tábornak zúgását; mikor állának, leeresztik vala szárnyaikat.
És lőn kiáltás a mennyezeten felül, amely vala fejők felett, és ők megállván, leeresztik vala szárnyaikat.
És a mennyezeten felül, amely fejők felett vala, látszék, mint valami zafirkő, királyi széknek formája, és a királyi széknek formáján látszék mint egy ember formája azon felül.
És látám izzó ércként ragyogni, amelyet mintha tűz vett volna körül derekának alakjától fogva és fölfelé; és derekának alakjától fogva és lefelé látám, mintha tűz volna. És fényesség vala körülötte.
Mint amilyen a szivárvány, mely a felhőben szokott lenni esős időben, olyan vala a fényesség körös-körül. Ilyen vala az Úr dicsőségének formája, és látám, és orcámra esem, és hallám egy szólónak szavát.

Majd így magyarázta az idézett szöveget:
– Köztudomású, hogy a tizenkét hónapos időszakban négy újév van: az őszi napéjegyenlőségkor, a tavaszi napéjegyenlőségkor, a téli napfordulón és a nyári napfordulón. Én úgy értelmezem Ezékielnek ezt a látomását, hogy mindegyik kerub négy-küllőjű kerék, és mindegyik küllő egy-egy újév. Mindegyik küllőnek arca van, amely a kerékagy része; erről lehet megkülönböztetni az egyes újévét. A bika jelenti az újszülött téli Napot és a Ninib planétát; az oroszlán az ifjú tavaszi Napot és a Marduk planétát; a sas az ereje teljében levő nyári Napot és a Nergal planétát; az ember a tapasztalt őszi Napot és a Nabú planétát. Mindegyik küllő egy-egy arany borjúlábbal van beleerősítve a keréktalpba, úgyhogy mindegyik kerék egy négylábú borjú. Mindegyik kerub tehát a négy évszakból álló év gördülése, és mindegyik év egy négykerekű kocsi egyik kereke, amely egyenesen, minden irányváltoztatás nélkül halad előre. A kerekeken levő sok szem mindegyike egy-egy nap; hiszen a Napot a nappal szemének szokták nevezni. Mindegyik kerék egy négy évet jelentő keréken belül forog s a dolgok kezdetétől a végükig fut (a görögök a négyévenként rendezendő olümpiai verseny játékok szerint számítják az időt). A trónuson ülő emberalak a mi Istenünk kisugárzása, de nem maga Isten. A kocsi elé nincsenek állatok fogva, mivel maguk a kerekek az állatok, és – mint mondottam – mindegyik kerék egy aranyborjú négy lábán fut. Ezek a kerekek annak a szekérnek a tüzes ménjei, amely Énókh és Illés prófétát felvitte az égbe. Ezékiel azonban elhallgatja előlünk látomásának egy részét: mert a nyári napforduló állata valójában sasszárnyú kecskebak, az ősz állata pedig valójában emberarcú szeráf vagy tüzes kígyó. Ilyenformán tehát mindegyik borjú váltakozva négy állat: oroszlán, kecske, szeráf és bika. Sőt még ember is, meg sas is. Ezért mondják a görögök meg a krétaiak, akik ugyanabból a forrásból ittak, mint mi: „A borjúnak sok változata van.”
– Óvakodj az elhamarkodott véleményalkotástól! – figyelmeztette újra János.
– Az aranyborjú nem bálvány, ameddig nem imádják istenként – folytatta Jézus. – Akik a Hóreb hegyén az aranyborjút imádták, azt mondták: „Εz hozott ki minket Egyiptomból!” Hazudtak, mert egyedül a mi Istenünk hatalma hozta ki őket onnan. Ami pedig az Ezékiel látomásában szereplő forgószelet meg tüzet illeti, véleményem szerint ezek Isten jelképes jelenlétét jelentik, mivel forgószél és tűz jelezte Isten jelenlétét a Kármel hegyén is, amikor egy belső hang szólt Illéshez. De ez csak jelkép, mert meg vagyon írva: „...az Úr nem vala abban a szélben, de nem volt az Úr a tűzben sem.” A forgószél északról jött, tehát arról az égtájról, ahonnan sohasem süt a nap. Ebből megtudjuk, hogy ami Istenünk még a Napot is felülmúlja, mivel hatalmának nincsenek határai. (Ezért van az, hogy amikor a jeruzsálemi Templomban állatokat áldoznak, azok fejét a pap mindig északi irányba fordítja.) Isten szellem, és a lángoló tüzek az ő szolgái. Az a tűz, amelyet Mózes látott a bokorban, amely égett és nem aludt ki, nem Isten volt, hanem szolgáinak fényessége. Ugyanezt kell mondani a Hóreb hegyén cikázó villámokról: nem Isten volt azokban, hanem az ő szolgái. És Ezékiel szivárványt látott a Mindenható trónusa fölött; bár a viharfelhőből kicsapó villám a bosszúálló haragot jelenti, a szivárvány az irgalom ragyogása. De látomásának egy részét itt is elhallgatja Ezékiel. Miért nem szól a másik három égi hatalomról – a Napról, a Holdról és a szerelem planétájáról? Nem látta-e ezt a tüzes háromságot keringeni a trónus körül? De most menjünk tovább. El fogom magyarázni neked az aranyborjút, akit a beavatottak Mózesnak neveznek.
– Vigyázz a nyelvedre, nehogy az istenkáromlás bűnébe essél!
– Távol legyen ajkamtól minden tisztátalan beszéd! Ismered azoknak a köröknek a nevét, amelyeket itt a telepen a kunyhók alkotnak?
– Ismerem. A külső gyűrűben levő körök neve: BÁBEL, LÓT, EFRÓN, SZALMA, NE-ESZTHAN (az utóbbi volt az a szeráf, akit Mózes zászlajává tett a pusztaságban); azután HÚR, DÁVID, TELMEN, KOHATH, KÁLEB; MÓRIJA, GATH, GQMER, JETHRÓ, RÉU. A belső gyűrű körei: JÁKOB, JÓSZÉ, JERA, JÉSUA, JÁKHIN.
– Mit gondolsz, miért választották ezeket a neveket?
– Ez hétpecsétes titok, csak a rend vénei ismerhetik.
– Nos, én megfejtettem. A külső gyűrű nevei helyesen olvasva kiadják az aranyborjú kalendárium-történetét, az aranyborjúét, amely bikává növekedik, és amelynek húsából azok esznek, akiket titkos szertartásokkal beavatnak. Itt vannak a szavak görög nyelven; a rend alapítói valószínűleg a kanóboszi görögöktől tanulták meg, és a titkot úgy rejtették el, hogy a szavakat olyan nevekké változtatták át, amelyek hasonlítanak a mi Szentírásunkban található nevekhez:

BOIBALION LOTO-PHORAMENON SZALOOIMAI NEOSZTHENARON.
URIOSZ DAFIZO, TLAMON ΚΑΙΟΜΑΙ, KALÜPTOMAI.
MOIRAO, GATHEO GNORIMOSZ, IDRÜOMAI, RHEO.

A szöveg jelentése a következő:

Én, a bikaborjú, a kék lótuszon vitettem át sziklától szikláig, új erőre kapván.
Én, a jó szándékú, fát hasogatok; szenvedve elemésztetem, tűz által; elrejtőzöm.
Én, a dicsőséges, osztogatok, boldoggá teszek, alapítok, elvisz a víz.

Mindegyik név három nyolcasból álló sorozatot jelent; ez összesen háromszázhatvan napot tesz ki. A többi szó pedig azt az öt szent napot jelenti, amely még hátra van az évből: AKHAIFA, OSSZA (erről kapta nevét ebben a rendben a beavatás három foka közül a legalsó), URANIA, HÉSZÜKHIA, IAKHÉMA, vagyis a Fonó, a Hírnév, az Égi Királynő, a Pihenés, a Jajgatás. Az arábiai nabateusok a bikaborjút Uri-talnak, Jóságos Szenvedőnek nevezik, Al-Lát istennő fiának tartják, és utálatos rítusokkal tisztelik. A föníciaiak Héraklész-Melkartnak nevezik, és dicsőítik bujaságát. Szamáriában Egli-jahu néven imádták, ami annyit tesz, mint „az Úr egy Borjú”; addig imádták, míglen a mi Istenünk féltékeny keze darabokra zúzta a várost.
– De hát akkor ki a bikaborjú, akiről e szent telep kunyhói nevüket nyerték, ha nem Uri-tal, nem Héraklész, nem Egli-jahu?
– A napév életének és a bűnbeesés óta az ember életének elfogadható jelképe. Ε bikaborjú tisztelete bálványimádás, mert aki hódol előtte, ezáltal tagadja az időtlen Egyedülvaló Isten hatalmát. A Nőstény tisztelete ez, akinek öt télközépi napja (ez az öt nap egyúttal az esztendő öt egyenlő időszakát is jelenti) sűrítve magában foglalja a bűnbeesett emberiségnek és az évnek is a sorsát.
– És a beavatás két magasabb foka?
– A sámsoniánusok Sámson tiszteletére kapták nevüket, mivel Sámson életét tették meg a napév allegóriájává. A helikánusokat pedig beavatják Hélixnek, azaz a Kozmikus Keréknek misztikus tanába.
– Mondj még valamit a Nőstényről!
– Háromszoros női démon, aki a bűnbeesett embernek anyja, felesége és hullamosója. Az öt nap közül az elsőn megfonja a férfi életének fonalát; a másodikon a dicsőség reményével legyezi hiúságát; a harmadikon megrontja őt bujálkodásával; a negyediken halálos álomba ringatja; az ötödiken megsiratja holttestét. A görögök háromságként tisztelik, mint Három Párkát – a Fonót, a Sorsot Osztót és az Elmetszőt.
– De hát rendünk vénei miért nevezik Mózest a bikaborjúnak?
– A Mózes név annyit jelent, hogy minden év tavaszán életet húznak ki a megáradt vízből, mint ahogyan Mózest, a mi törvényhozónkat csecsemőkorában a Nílusból húzták ki; és hogy minden gyermek vízben úszik, mielőtt megszületik. A bikaborjút, amely csupán jelkép, tulajdonképpen nem lehet káromlással gyalázni, ugyanígy Mózest sem, hiszen ő nem Isten. Ember volt, megszületett, megházasodott, gyermekeket nemzett, véres tetteket vitt végbe, meghalt, és eltemették. Mégis soha el nem múló tiszteletünket érdemelte ki, mert Isten neki adta át a Törvényt. És azért is, mert amikor a bűnös nép az arany bikaborjút imádta a Hóreb hegyén, Mózes porrá zúzta a bálványt, és kényszerítette az embereket, hogy az aranyport vízzel keverve igyák meg. És amint a bölcs Ariszteasz írja: „Mózes megtanított arra, hogy egy az Isten, hogy hatalma megnyilvánul mindenben, felsége minden helyet megtolt, és hogy nem marad előtte rejtve semmi, amit az emberek a földön titokban cselekednek, mivel ő minden elkövetett és szándékolt cselekedetet ismer.” Ariszteasz más helyütt kimutatja, hogy csak a mi népünk imád egyetlen Istent, nem hódolván sokféle istenségnek, és hogy ezt Mózesnek köszönhetjük, mert ő adta át nekünk a Törvényt.
– De ha Mózes csak ember volt, következésképpen személyével kapcsolatban a káromlás bűne nem is lehetséges, rendünk vénei miért tiltják nekünk, hogy káromoljuk őt?
– Ezt még nem tudtam megérteni, mivel nem hihetem, hogy ezek az istenfélő, ájtatos emberek bálványimádók volnának.
– És kicsoda Ezékiel látomásában a trónuson ülő emberalak, ha sem nem a bikaborjú, sem nem maga Isten?
– Ugyanaz az Ember Fia, akiről Dániel prófétának adatott látomás. Az Ember Fia mindenki előtt meg fog jelenni azon a napon, amelyen végre vereséget szenved a Nőstény. Nem Isten, és nem ember: Istennek képmása, amelyre az ember először teremtetett, és amely akkor megújul majd az Istennek emberek iránti, az emberek Isten iránti tiszta szeretetében.
– Adná az Úr, hogy a Szekér gyorsan gördüljön velünk ahhoz a naphoz!
Ebben a pillanatban kívülről hangok hallatszottak, és Menahem meg Simon kíséretében a felügyelő sietett be.
– Az egész kolónia lángokban áll! – kiáltotta izgatottan. – De Istennek hála, nem pusztult el semmi. A tűz ennek a kunyhónak a tetejéről harapózott el. Józsué, Abjátár fia! Johanán, Zakariás fia! Valijátok be, hogy a Ma'asze Merkábá [a Szekér Műve] misztériumával foglalkoztatok! Nem tudjátok-e, hogy ez szigorúan tilos? Csak olyan kiváló tudósok tanulmányozhatják, akik valamely tudós iskola vezetői!
– Nekem nem tiltotta meg senki. Sem te, sem a tanítómesterem. És ki akadályozhatná meg, hogy amit be kell magolnom, azt meg is értsem? És amit megértettem, miképpen tarthatnám magamban, amikor a ti jelenlétetekben meg kellett fogadnom, hogy nem hallgatok el semmit?
– Vigyázz, nagyon vigyázz! Atyám idejében volt egy Kádes-Barneából való fiú, aki e rész egyetlenegy versének értelmét ismerte fel. És tudod-e, mi történt vele? Tűz emésztette el!
– De engem nem emésztett el! És ismerem a mondást: „Ha tűz száll alá az égből, amely ég, de nem pusztít, akkor el kell énekelni a Magasztalás Himnuszát.”
– A felügyelődet, a lelki vezetődet akarod te oktatni? Ha kívánod.
– Hát azt nem hallottad-e, hogy aki dőre elmével azokról a dolgokról beszél, amelyek elöl, hátul, fent és lent vannak – vagyis a Merkábá titkait feszegeti –, annak jobb lett volna meg sem születnie?
– Hallottam ilyen vélekedést. De azt is hallottam, hogy Ezékiel újra eljön, és akkor majd felnyitja Izrael előtt a Merkábá titkos szobáit. De hátha éppen ma jött el, és ma tárta fel azokat?
– Józsué ben Abjátár! – mondta a felügyelő. – Ez a hely nem tarthat itt téged, mert te szétfeszíted a rácsait. Fogd a szerszámos zsákodat, és távozz innen békességgel ugyanazon a kapun, amelyen bejöttél. De hadd figyelmeztesselek valamire. Illésről, aki az Áldottak Földjén az őket megillető helyre kalauzolja a szellemeket, feljegyezték, hogy az Úr engedelmével egy napot a földön tölthetett. Elment az egyik jeruzsálemi tudós iskolába, ahol a törvény tudók éppen arról a tüzes szekérről vitatkoztak, amely Illést felvitte a mennybe. Amikor látta, hogy hasztalan rágódnak a kérdésen, közbeszólt, és elmagyarázta nekik, miképpen történt az egész. Ám amikor visszatért az égbe, igen szigorú dorgálást kapott attól, aki mindent lát.
– Ki volt az, aki rosszindulatúan feltárta előtted, hogy Illés emiatt bajba került? Talán Isten Ellensége? Most, hogy feloldoztál engedelmességi fogadalmam alól, és úgy beszélhetek veled, mint egyik ember a másikkal, hadd mondjam el neked a véleményemet. Ti, akik itt vagytok, elmenekültetek a világból, de nincs az az ünnepélyes tisztasági fogadalom, amely egy gyáva lelkületű embert meg tudna védeni a bűntől, mint ahogyan nem képes erre sem ennek a kolóniának elreteszelt kapuja, sem a köréje vont fal, sem a fal tetején húzódó tövisbokor-sövény, sem a borjúbőr védőöv, sem a rend ezernyi szigorú szabálya. Nem, semmi sem tudja távol tartani Isten Ellenségét, amikor a kísértések oly dúsan megrakott asztalát rakjátok eléje.
– Az Úr tisztítsa meg szívünket a titkos bűnöktől; mert csak egyedül benne van a mi erőnk! Most pedig távozz, merész fiú, és emlékezz ránk szeretettel, ha majd elfoglalod királyságodat.
Egy hónappal később Jézus Ón-Héliopolisz piacterén sétálgatott, és közben Jeruzsálem sorsa foglalkoztatta elméjét. Eszébe jutott, amit egykor Jehova mondott Ezékiel prófétának: „És te, embernek fia, végy magadnak egy cserepet, tedd azt elődbe és véss reá egy várost, Jeruzsálemet.” Lába a porban beleütközött egy vörös cserépdarabba. Felvette, leült egy kőre, és egy darab faszénnel rajzolni kezdett a cserépre. Archaikus stílusban vázolta fel a várost, a Templomnak csupán a homlokzatát jelezte, köréje egy falat rajzolt, azon belül egy bikát meg egy oroszlánt, föléje egy csillagot. Amikor elkészült vele, mereven nézte, és szívéből felbuggyant a kérdés:
– Milyen ítélet vár Jeruzsálemre? Megmaradhat? Vagy össze kell omolnia?
Egy billegő mérleg képe jelent meg lelki szemei előtt, én egy belső hang azt mondta neki:
– Valamivel több ebbe a serpenyőbe, valamivel több a másikba. Az ítélet még nem hozatott meg.
Letette a cserepet. Egy emberhez, aki a háta mögött figyelte, hátra sem fordulva így szólt görögül:
– Ha értesz a tanításhoz, taníts. Ha nem, eredj tovább. – Az ember eléje lépett, s megkérdezte:
– Te vagy az a héber, akit keresek?
– Tudod, hogy én vagyok, máskülönben nem kérdeztél volna meg.
Magas, sápadt arcú, kék szemű férfi volt, búzaszínű haját hosszúra növesztve viselte. Kezében aranyozott nyílvesszőt tartott. Fehér vászonköntöst és fehér vászonnadrágot viselt, hat színben tarkálló köpenyét nagy aranyfibula fogta össze.
– Engedd meg, hogy a cserepeden hegyesre fenjem a nyilamat – mondta.
– Ahhoz olaj is kellene.
– Hordok magamnál ebben a csavart formájú kulacsban.
– De tiszta-e az olajad az én cserepemhez? Nem vagy te körülmetéletlen, aki disznót meg nyulat eszik?
– Gadeliai vagyok, a távoli nyugatról jöttem. Mi ott ugyanazon isteni parancsolatok szerint élünk, mint ti. Jáfet ivadékaitól származunk. Jómagam pedig orvos vagyok, meg kovács is.
– Néped nem imádja az Égi Királynőt?
– Már nem. Mifelénk az a történet járja, hogy a mi Istenünk – aki először a héberek Istene volt – aranynyíllal megölte a világmindenség legnagyobb nősténymedvéjét. Kérlek, magyarázd meg, mit jelent ez az oroszlán itt a rajzodon.
– Szívesen. Ez adta a város nevét.
– Leontopoliszét?
– Nem, Arielét; ezt a nevet adta Dávid király Jeruzsálemnek.
– Pálmafákat rajzoltál a Templom tetejére.
– Salamon, Dávid király fia, aranyláncokkal feldíszített pálmafákat helyezett el az általa épített Templom tetőzetén. A mennyezet dúsan aranyozott fenyőfából készült.
– Hallottam erről a Salamon királyról. Ázsia minden titkát elhozta Bübloszból.
– Mi Gebalnak nevezzük azt a helyet. Egyik könyvünkben, a Királyok Könyvében meg van írva, hogy Gebal mesteremberei segítettek felépíteni Salamon templomát.
– Ti azt állítjátok róla, hogy értett a fák nyelvén. Mert szent Fa-ábécénkben, amelyet mi is Bübloszból hoztunk, az ott Adónisznak szentelt fenyő neve Alef. A pálmáé meg Kettős Alef. Az Alef Alef je pedig annak a Nagy Istennek a címe, akinek mi boldog örömmel hódolunk. Annyit tesz, mint örökkévaló.
– Taníts meg erre az ábécére.
– Majd alkalomadtán. De mondd csak, miért rajzoltál az oroszlán mellé bikát?
– A bika az eljövendő királynak, József Fiának a jelképe. A csillag pedig a jövetelét hirdeti.
– Hogy mondják héberül a bikát?
– Alefnek.
Miridketten elnevették magukat.
– Hát akkor most megfenem a nyilamat a cserepeden – mondta a gadeliai, és munkához látott. A beszélgetés azonban nem akadt el.
– Fel van-e jegyezve, mekkora volt Salamon temploma?
– Fel.
– Először is azt mondd meg nekem, hogy Salamon két nagy oszlopot állíttatott-e fel előtte, egy zöldet meg egy arany színűt?
– Két oszlopot, igen. De a könyveinkben nincs feljegyezve, hogy milyen színűek voltak.
– Mi volt a két oszlop neve?
– Jákin és Boáz. De az igazi nevük feledésbe merült. Csak annyi ismeretes, hogy Boáz úgy viszonylik Jákinhoz, mint a Garizim hegye az Ebál hegyéhez (ezek az ikerhegyek a sekhemi völgyet szelik át), vagyis mint az áldás az átokhoz.
– Magyarázd ezt meg.
– Meg van írva: „Áldás legyen a Garizimon azoknak, akik engedelmeskednek az Úrnak, átok legyen az Ebálon azoknak, akik elfordulnak az Úrtól.”
– Én meg tudom mondani az oszlopok igazi nevét. De még a párkányzatét is. Milyen magasak voltak az oszlopok?
– Előbb te mondd meg Boáz eredeti, igazi nevét; mert nekem is van egy megfenni való nyilam.
– Abolloneusz a neve.
– Miért?
– Ugyanazon Fa-ábécé mássalhangzói miatt, amelyek ilyen sorrendben következnek egymás után: B. L. N. F. S. Magánhangzókat illesztünk közéjük.
– A harmadik betűnek nem az ötödik helyen kellene lennie?
– A Bikaborjú és a Lótusz kanonikus ábécéjében úgy van. De az akherusziai Fa-ábécében, amely régebbi, olyan a betűk sorrendje, ahogy mondtam.
Jézus most felelt az idegen korábbi kérdésére:
– A két oszlop magassága harmincöt könyök volt.
– Hogyan értelmezed ezt a számot?
– Hét lustrumot tesz ki, vagyis hét ötéves periódust: az ember életkorának felét.
– A Boáz nevű oszlop a növekedést, a Jákin nevű oszlop a hanyatlást jelképezte.
– Akkor Boáz volt a zöld, Jákin pedig a bágyadt aranyszínű. Jól mondod. De úgy hallottam, a legszerencsésebbek közöttetek száztíz esztendős kort élnek meg.
– Igen, József patriarcha, aki először vitte népemet Egyiptomba, ennyit élt. Tehát betöltötte a teljes életkört.
– Látom már, hogy te vagy az én emberem, akit keresek. Ugye, a ti Isteneteknek van egy szent frigyládája?
– Jeremiás próféta elrejtette tizennyolc emberöltővel ezelőtt. De hogy hová, nem tudja senki.
– Fel vannak jegyezve a méretei?
– Hossza két és fél könyök, magassága másfél, szélessége ugyanannyi.
– Ez annyi, mint negyvenöt négyzetkönyök egynyolcada. Pontosan megfelel egy olyan láda térfogatának, amelynek hosszúsága öt könyök, magassága és szélessége három-három könyök.
– Helyesen számoltál. Éppen ekkora koporsókat csináltam, amikor az esszénusok között éltem. Hogyan értelmezed ezeket a méreteket?
– Naptári misztérium rejlik mögöttük. A nagy frigyládának öt könyök volt a hossza, három a szélessége, mivel a Szent Évben tizenöt évszak van; magassága pedig három könyök volt, mert mindegyik évszak három, egyenként nyolc napból álló hétre van osztva. A nagy frigyládának negyvenöt négyzetkönyök a feliig léte. A kis frigyláda felülete ennek egynyolcada, mivel csecsemőkortól a viruló korig nyolc nappal növekedik meg az esztendő.
– Úgy látom, ugyanazokat a barázdákat szántottad, mint én. Salamon libanoni palotájában szintén negyvenöt volt az oszlopok száma; három sort alkottak, mindegyikben tizenöt oszlop állott. Egy-egy oszlop nyolcnapos hetet jelentett. Ily módon a háromszázhatvan nap után még fennmaradt öt nap, ezeket mint szent napokat külön tartották számon. Hogyan folytatódik a Fa-ábécé?
– SS. H. D. T. C. – majd megint CC. M. G. NG. R.
– Miért van kétszer az S meg a C?
– Hogy tizenöt betű legyen, mert a tizenhárom szerencsétlen szám.
– A mássalhangzók tehát hónapokat jelentenek, mindegyik hónapban négy hét van.
– Hát ezt hogyan találtad ki?
Nem volt nehéz. Ezékiel próféta egyik víziójában fákat látott a Gyógyítás Folyójának partján, amely Isten Házától keletre folyik az Égi Királyságban. A fák éltető gyümölcsei és gyógyító erejű levelei nem fonnyadnak el soha, és hatásukat az esztendő hónapjai szerint számítják. Izrael tizenhárom törzse fogja örökölni a folyó által öntözött földet, mindegyik törzs olyan sávot kap belőle, amely kelettől nyugatra húzódik, a Dél Hegyétől az Észak Hegyéig. Mindegyik törzs egy hónap, mindegyik hónap egy fa. Milyen magánhangzók vannak ebben a Fa-ábécében?
– A.O. U. E. I.
– Két betűt elhallgattál előlem – mondta Jézus szemrehányóan. – A kettős iodot meg a kettős alefot, amelyről már beszéltél. Mert ebben az ábécében huszonkét betűnek kell lennie, ebből hét a magánhangzó.
– Látom már, hogy semmit sem hallgathatunk el egymás előtt, még a legnagyobb titkot sem. Szakállad színe olyan, mint a homokviharé vagy a vörhenyesben játszó, érett gabonáé; bal kézzel írsz; orrod horgas, mint a sas csőre; arcod halovány; szemed tengerzöld és csillogó fényű; homlokodon az erek egy kék Üpszilon betűt formáznak. De hol a királyi felség hetedik jele?
– Ruhám alatt. A jobb vállam olyan színű, mint az elefántcsont.
– Mifelénk otthon ez a mondás járja: Három felséges van a földön: Poéta, liget és király.
Jómagam a költészet mestere vagyok. Te király vagy. A liget pedig azt a hét szent fát jelenti, amely menedéket nyújt a bölcsesség fehér szarvasünőjenek.
– A mi héber költőink egyike azt mondta: „A bölcsesség hét oszloppal építette fel az ő hajlékát.”
– Jól mondta. A hét fa közül melyiket szeretik legjobban az emberek?
– A halhatatlanság vadalmafáját.
– Nálunk is. Az almafa betűjele a kettős C (C a bölcsesség diófája). Ezt a betűt a latinok Q-nak, a görögök K-nak írják. A kettős S pedig Z. Az S a könyörtelen fűzfa, a Ζ a kegyetlen galagonya. Mind a kettő balszerencsét hozó növény.
– Nálunk is a diófa a bölcsesség fája. A mi szent gyertyatartónk, amely az isteni bölcsesség szimbóluma, Áron főpap mandulafa botját utánozza, amely hét rügyet hajtott. Mindegyik rügy egy fény, és a hét égi hatalom egyikét jelképezi. A gyertyatartó nyele maga a bot.
– Akkor a negyedik, vagyis a középső fény Nabú bolygót szimbolizálja, a bölcsesség hatalmat?
– A teremtés negyedik napján a mi Istenünk azt mondta: „Legyenek világító testek az ég mennyezetén”, és megalkotta ezeket az égi erőket.
– A mi hagyományunk is így tartja. Hét betűjelük a Fa-ábécében: B.S.T.C.D.CC.F.
– Hogyan mondjátok ki? Ugyanezekkel a betűkkel kezdődik az esszénusok hajnali imádsága.
– Ha gadeliai nyelven mondanám el, nem értenéd meg, de elmondom latinra fordítva, hiszen valószínűleg értesz latinul: Benignissime Solo Tibi Cordis Devotionem Quotidianam Facio – „Legjóságosabb, egyedül neked ajánlom fel mindennap szívem hódolatát.”
– Ugyanaz a fohász.
Í gy beszélgettek tovább, kölcsönösen kérdezgetve, s igen rokonszenvesnek találták egymást. Amiket beszélgetésükből itt feljegyeztem, az avatatlanok minden bizonnyal furcsának és érthetetlennek találják. De én a hozzáértők számára írtam le mindezt, ők meg fogják érteni, miképpen következtetett Jézus a gadeliai által említett száztízes számból arra, hogy az ábécé ősrégi matematikai titkot rejt magában – a kör átmérőjének arányát a kör kerületéhez, amely annyi, mint hét lustrum aránya a huszonkettőhöz. Azt is meg fogják érteni, miért figyelt fel arra, hogy a gadeliai elhallgatta a két kettős betűt, az A-t meg az I-t. Akkor jött rá, hogy a hét magánhangzó a nap járásának irányában olvasva egy szent nevet formál. Ez a név II.I.E.U.O.A.AA; ami latin betűkkel írva JIEVOAA.
Csodálatos felfedezés volt. Jézus tüstént felismerte, hogy a hét betűből álló név, az ősi nagy titok, amelyre a gadeliai hivatkozott, a Frigyláda Istenének neve; sok olyan nép imádja, amelyeket vérségi kötelék fűz össze. A héberek, akikről elismerték, hogy ennek az Istennek választott népe, Ádám valamennyi ivadékának szellemi mentorai, Jehovának nevezik, ami a névnek szándékosan megtévesztő formája. De nagy ünnepeken a szent kosszarvtülkök zenei hangjai a valódi, az igazi nevet harsogják. Úgy mondják, ennek a névnek a rivalgására dőltek össze Jerikó falai, amikor Józsua ostromolta a várost. A régi frígek ismerték a nevet, és annak betűit csomózták a híres gordioni ökörjáromra; de Nagy Sándor érzéketlen kardja szétvágta a kötélcsomót. A gadeliaiak még most is őrzik a nevet, de csak legnagyobb költőik ismerhetik. Jézus a saját népe között sohasem tudhatta volna meg, mivel Izrael egyetlen fiát sem tanították meg rá. Egyedül a főpap ismerte, és továbbadta kiválasztott utódjának. És leírni sem volt szabad; a főpap egyetlenegyszer suttoghatta el minden évben, amikor belépett a Szentek Szentjébe. Elődjétől sem úgy tanulta meg, hogy az élőszóban közölte volna vele. Nem. A közlés úgy történt, hogy hét szent tárgyat rajíott elébe, olyan sorrendben, hogy a tárgyak kezdőbetűi kiadták a szent nevet. Roppant hatalma volt a névnek: a zsidók szerint Mózes e név erejével bocsátotta a csapásokat Egyiptomra, és Illés meg Elizeus szintén általa támasztolt fel halottakat.
– A Név első és hetedik betűje nélkül – mondta Jézus a gadeliainak – a bikaborjú (vagyis a Férfi) nem menekülhet meg a kozmikus keréktől, amelyet a Nőstény forgat: nincs kezdete és nincs vége. De a kettős iod és a kettős alef együtt halhatatlanságot ád neki. Ahogyan Dávid mondja egyik zsoltárában: „Dicsérd őt az ő JAH nevében.” Amikor a Nőstény öt napja egy hétté hosszabbodik meg, akkor a Férfi az első napon valódi eredetét ünnepli, és a hetedik napon tökéletes véget ér el: együtt van Istennel, akinek nevével összekapcsolódik az ő neve a szent kerékben. Nyilván ebben reménykednek az esszénusok, akik a hétnek első és utolsó napját is megünneplik, és tiltják az általuk Mózesnek nevezett bikaborjú káromlását.
– De ki fogja a bikaborjút Istennel egyesíteni?
– Isten Szenvedő Szolgája, az elrendelt Messiás, akinek jelképe az alef. ő fogja legyőzni a halált.
– Hogyan lehet legyőzni a halált?
– A hamis kezdetek és hamis végek tagadásával.
– Ki hozta ezt a hamisságot a földre?
– Isten Ellensége, akit a görögök Koszmokratórnak, a csalóka anyagi világegyetem urának neveznek. Elcsábította az asszonyt, és általa elidegenítette a férfit Istentől, aki őt megalkotta. Ez az az ősellenség, aki ellen az esszénusok borjúbőr-övvel védekeznek.
Jézus az új ismeretek birtokában azoknak a drágaköveknek a titkát is meg tudta fejteni, amelyek a főpap mellre való táblácskáját (hósen) díszítik. Türosz királya valaha ugyanilyen drágakövekkel kirakott melldíszt viselt. Mind a kettőt jövendölésre használták. A drágaköveket aranylemezbe foglalták, mögöttük pörgethető kerék rejlett; a kerék egyik pontja foszforral volt bekenve, amely világított a sötét jóshelyiségben, s ha valamelyik homorúra csiszolt drágakő mögött megállt a kerék foszforeszkáló pontja, a kő villogó fényt lövellt ki magából. Mindegyik drágakő más színben ragyogott, s a kerék pörgetése révén szavak álltak össze – bár magánhangzók nélkül –, mivel minden egyes drágakő az akherusziai Fa-ábécé valamelyik mássalhangzóját jelentette. Azonkívül mindegyik drágakőbe bevésték Izrael egy-egy eredeti törzsének nevét, Józsefét kétszer. A sorozat barnásvörös edomi kalcedonnal kezdődött, amely Rúben törzsét jelentette, majd a nap járásának irányában, balról jobbra folytatódott, és utolsó darabja a Benjámint jelentő borostyánkő volt. Mert Rúbennak, Izrael elsőszülött fiának neve azt jelenti: „Nézd a Fiút”; Benjáminnak, Izrael legkisebb fiának neve pedig így fordítható le: „Az én Jobb Kezem Fia.”
Jézus, és a gadeliai elhatározták, hogy közös szállást bérelnek, és együtt fognak dolgozni; a gadeliai, aki ügyes kovács és lakatos, majd zárral és forgópántokkal szereli fel azokat a finom művű szekrényeket, amelyeket Jézus mostanában készített. A gadeliai igyekezett rábeszélni, hogy menjenek el együtt a galatiai Gordionba, ahol Nagy Sándor a híres csomót kettévágta; a kisázsiai Epheszoszba; Akherusziába és Hispániába, ahol a turdetanusok laknak; a bithüniai Akheruszia-fokra; a szküthiai Olbiába; a krétai Hierapütnába és az arkadiai Luszoiba – mindama helyekre, ahol a tudás ősi forrásai lappanganak.
– Nem – mondta Jézus –, mert itt a malomkő, ide hozzák őrlésre a tudás minden gabonáját. Itt találkoztunk mi ketten is, akik a tudást keressük. Várj türelmesen, és idejön hozzánk minden ismeret, amelyre szükségünk van.
Jézusnak igaza volt. Minden évben találkoztak olyan személyekkel, akik fontosak voltak számukra. Mert sokan zarándokoltak Ón-Héliopoliszba, Egyiptom legősibb városába; jöttek tudást keresni Perzsiából, Liguriából, Galatiából, Föníciából, Indiából, a Káspi-tenger mellékéről, Görögországból, Armeniából, Ibériából, Szküthiából. Ily módon bővítették a világra vonatkozó ismereteiket, de a zarándokokkal folytatott beszélgetésekből mindig a halhatatlanság utáni sóvár vágy és ugyanaz a keserű panasz csendült ki.
– A népek szét vannak szórva, nem fűzi őket egymáshoz semmi – keseregtek az idegenek. – Mikor hangzik el végre az üdvözülés szava, amely mindenkit egyesítene? Elzarándokoltunk ide ónba, hogy világosságot és teljességet keressünk, de csak sötét ürességet találtunk.
Jézus vigasztalta őket:
– A halhatatlanság a bölcsesség jutalma, a bölcsesség pedig a keresés és a szenvedés jutalma. Keresni és szenvedni annyit jelent, mint szeretni Istent. De csak egy Isten van, Izrael Istene. Forduljatok hozzá, és meg fogjátok hallani az üdvösség szavát.
– És hogy kell vélekedni az asszonyról? – kérdezte egyszer egy szidóni zarándok.
– Egyetlen férfi sem szeretheti egyszerre Istent úgy, amint az Úr kívánja, és az asszonyt úgy, amint az asszony kívánja. Választani kell az örök Atya és a halfarkú Égi Királynő között.
Jézus később ezt bővebben is kifejtette Sálomnak, a bábaasszonynak.
Sálom ugyanis egy alkalommal megkérdezte tőle:
– Uram, meddig fog tartani a halál uralma?
– Ameddig az asszonyok gyermekeket szülnek.
– Akkor hát én jól tettem, hogy egyet sem hoztam a világra.
– Mivel meddőségedet nem magad választottad, elkerültél egy keserű füvet, de csak azért, hogy megegyél egy másikat. Halljad, mit mondok én neked: amíg a két nemből nem válik egy, amíg a hím és a nőstény viszonyában nem lesz többé sem hím, sem nőstény –, addig Isten Ellensége széltében-hosszában garázdálkodik majd.
– És te magad? Nem vagy-e te is igazi férfi?
– Én azért jöttem, hogy leromboljam a Nőstény műveit!
– Lerombolnád saját anyádnak művét?
– Én anyámul csak Isten szent lelkét ismerem el, amely a vizek felszínén lebegett a teremtés előtt. A Nőstény a Bujaság, az Első Éva, aki késlelteti a tökéletessé válás óráját.
– És ellen tudsz-e állni az asszonyi szépségnek? Állhatatosabb szívű vagy-e Ádám apánknál?
– Talán megadatik nekem, hogy eloszlassam azt az átkot, amelyről Szíria Fia, a Prédikátor így ír:
„Súlyos iga rendeltetett Ádám fiainak attól a naptól fogva, amelyen kijönnek anyjuk méhéből, egészen addig a napig, amelyen visszatérnek minden dolgok anyjához – akár kék selyemköntöst és koronát viselnek, akár egyszerű vászonban járnak. Harag, düh, gyűlölködés, zavar és nyugtalanság, kérlelhetetlenség, dac, viszálykodás és a haláltól való félelem az ő osztályrészük.”
Mert az Első Évának vagy Akkónak, vagy Lilithnek, vagy a Fonónak – magyarázta Jézus –, akit Salamon király piócának, a Prédikátor pedig a mi egyetemes anyánknak nevez, két leánya van: az Anyaméh és a Sír. „Adjatok, adjatok!” – kiáltozza szüntelen. De a tökéletessé válás órájában végre megtagadtatik.
Jézus öt esztendeig élt együtt a gadeliaival. Az ötödik év egyik reggelén meztelen, sebektől vérző emberre bukkantak, aki eszméletlenül hevert a szállásuk közelében húzódó fasorban. Bevitték magukhoz, s bár életben maradásához nem sok remény volt, bekötözték sebeit, ruhát adtak rá, gyengéd gondossággal ápolták. Amikor betegük ismét erőre kapott, megkérdezte tőlük:
– Uraim, hogyan háláljam meg, amit értem tettetek?
– Elég jutalom nekünk, hogy életben maradtál – felelte Jézus.
– De uram, te zsidó vagy, és a ti törvényetek szerint én tisztátlan vagyok, mivel patkányt meg gyíkot eszem!
– Minden élet értékes.
– Uram, végtelen hálával tartozom neked.
– Szorítsunk kezet, és távozz békével.
– Megszégyenítesz, ha olyan fösvénynek gondolsz, hogy még az életem megmentéséért sem adnék valamit viszonzásul.
– Hát akkor adj, hogy könnyebb legyen a szíved. De, barátom, ugyan mit tudnál adni? Hiszen semmid sincsen.
– Egy szót.
– Örömmel vesszük, ha jó.
– Varázsszó, amelynek hatalma van a mérges kígyók fölött. Tudnod kell ugyanis, hogy én a Nagy Szürtiszről jöttem, a pszüllosz törzs fia vagyok.
– Egy líbiai démon neve talán? Ne mondd meg akkor. Nem akarunk élni vele.
– Nem, uram. Azt a szót a kígyók használják maguk között. Ha meghallják, akkor nem bántják egymást. A szó jelentése: szeretet. Ε szó erejével minden kígyót szelíddé tehetsz, nem kell félned attól, hogy bármelyik is megmarna.
– A szeretet szó, ha szeretettel mondják ki, a világ minden nyelvén gyönyörű.
A gadeliai hitetlenkedve szólt közbe:
– Egy pszülloszon vagy egy sötét bőrű induson kívül ugyan ki tudna szeretettel szólni a mérges kígyóhoz? Ha másvalaki próbálná meg, a kígyó tüstént megmarná. Okos a kígyó, nem lehet rászedni.
– Tegyünk próbát – javasolta az ember.
Hármasban kimentek egy mérföldnyire a sivatagba. Egy helyen a pszüllosz lekuporodott, és valami furcsa, brekegéshez hasonló hangokat hallatott. Kisvártatva fekete kígyók meg áspisok kúsztak sziszegve a homokon feléje. Az ember föléjük hajolt, egyiket a másik után felemelte, lágyan duruzsolt nekik, és így szólt Jézushoz, aki a félelem legcsekélyebb jele nélkül állt mellette:
– Nézd csak, hát nem gyönyörű ez? Meg ez? Vagy akár ez itten? Milyen hegyes fehér méregfogak, milyen ragyogó fényű szemek, milyen pompás rajzolatú pikkelyek, milyen hajlékony és fürge test! Uram, én most majd kimondom a „szeretet” szót. Mondd utánam.
Lágy hangon, szinte leheletszerűén ejtette ki a szót, mire a kígyók békésen összetekeredve megbújtak ruhája öblében.
Jézus utánamondta a szót, majd felemelt egy áspist, és cirógatni kezdte.
– Tekerd a nyakad köré, uram – biztatta a sivatagi ember. Jézus megtette. A pszüllosz pedig kioktatta a hüllőt:
– Testvér, menj utadra, és mondd el társaidnak, hogy mostantól fogva új barátjuk van, egy héber!
Az áspis elsiklott onnét, s hamarosan eltűnt a sivatag homokjában. És Jézusnak attól a naptól fogva hatalma volt a kígyókon. Nem sokkal keresztre feszítése előtt közölte tanítványaival a bűvös erejű szót, amelyet attól a sivatagi embertől tanult.
A gadoliai azonban nem követte Jézus példáját.
– Nem sok hasznát vehetem én a bűvös erejű szónak. Az én hazámban nincsenek kígyók, mert az ősöm, Gadelosz varázsvesszőjével elűzte valamennyit – mondta.
Amikor Jézus és a gadeliai végleg elváltak, szeretetük jeléül megajándékozták egymást. A gadeliai Afrika felé vette útját, Jézus pedig visszatért Názáretba, hogy ott folytassa mesterségét, és közben elmélkedjék a tanultakon. De még mielőtt elbúcsúztak volna, megállapodtak abban, hogy ha valamelyikük netán menekülni kényszerülne országából, akkor a másik hazájában keres menedéket.

Tizenhetedik fejezet
A HÓREBI NÉGY ÁLLAT

Názáretban Jézus jó egészségben találta anyját, és nála lakott egy ideig. Mária nem kérdezősködött, ő meg nem sokat mondott el neki egyiptomi élményeiről. Anyjától megtudta, hogy egyik bátyja, Jószé, szépen fellendítette épületfa-vállalatát Betlehem mellett, Jakab azonban teljesen megcsömörlött a hívságos világ dolgaitól, és csatlakozott egy peraeai aszkéta közösséghez, amelynek tagjai ebjonitáknak, vagyis „szegény embereknek” nevezték magukat. Az ebjoniták tulajdonképpen az esszénusok egyik válfaját alkották; főleg abban különböztek tőlük, hogy nem foglalkoztak asztrológiával, nem nyiratkoztak, bort nem ittak, és nem különültek el zárt kolóniába. Azt a célt tűzték maguk elé, hogy bűnbánatra buzdítják az embereket, és imádkoznak értük. Undorodtak a véres áldozatoktól, és a húsvétot a régi módon ülték meg, mint az árpaaratás ünnepét. Hamisítványnak tekintették és ezért nem is tartották be Mózes Második Könyvének azt a szakaszát, amelynek értelmében minden hithű zsidó családnak rituális körülmények között, Jeruzsálemben kell elköltenie a húsvéti bárányt. Mózes könyveinek sok más passzusát is elutasították. Mózes ötödik Könyvéből például csupán néhány verset fogadtak el; ezt a könyvet ugyanis először Jósiás, a „jó király” uralkodása idején publikálták, ami a régiség látszatát keltette, és mintegy isteni rendelkezésnek tüntette fel a templomi kultusz gyakorlatát. Az ebjoniták alamizsnából éltek, de nem kéregettek, nem erőszakoskodtak, beérték azzal, amit az emberek önként adtak nekik. A Jordánon túliak szívesen támogatták az ilyen szent embereket, akiknek térdén a folytonos imádkozástól teljesen megkérgesedett a bőr.
Jézus egy kapernaumi áccsal lépett társas viszonyba. Ennek Júdás volt a neve, és magasságra, testalkatra, hajszínre nézve nagyon hasonlított hozzá. Az emberek elnézték őket, amint kétnyelű fűrésszel, pontosan egyforma mozdulatokkal fűrészelgettek egy-egy fatörzset, és hamarosan megszületett Júdás ragadvány-neve – ő lett „az Iker”, vagy arámi nyelven „Tamás”. Názáretban ugyanis minden harmadik embert Júdásnak hívtak, és mindegyik kapott valamilyen megkülönböztető nevet.
Jézus rendszeresen eljárt a zsinagógába, és ha rákerült a sor, ő nyújtotta át a szent tekercseket felolvasás végett a zsinagóga elöljáróinak, majd a felolvasás végeztével visszatette azokat a szent ládába. Néha ő volt az előimádkozó, de a Törvényt sohasem magyarázta, és azokkal a nagy erőkkel sem élt, amelyeket Egyiptomban szerzett. Türelmesen várt – valami jelre várt. Így telt el újabb hét esztendő. Ezalatt Tamás házában lakott, és keresetének java részét a szegényeknek adta, megszívlelvén Tóbiás szavait: „Αz alamizsna megszabadítja az embert a haláltól.”
Végre megjött a várva várt jel. Ez akkor történt, amikor meglátogatta őt két bátyja, Júda és Simon, ők akkor ismét Kánában laktak. Az üdvözlések után jóformán ezek voltak Júda első szavai:
– Jézus testvér, nem akarsz velünk jönni Béth Arabába, hogy megtisztulj vétkeidtől?
Jézus meghökkenve válaszolta:
– Hálás vagyok, testvér, hogy ennyire törődsz velem. De milyen vétkektől kellene megtisztulnom? Nyilván te neheztelsz rám valamiért.
– Ki mondhatja el magáról, hogy nincsenek bűnei? Már azzal is az elbizakodottság vétkébe estél, hogy megkérdezted tőlem: „Milyen vétkektől kellene megtisztulnom?”
– Ha vetkeztem, az Úr bocsássa meg nekem! Jószé testvérünket is hívtátok, hogy tartson veletek?
– Nem hívtuk, Ő most haragban van velünk egy jelentéktelen dolog, egy eltört járom miatt.
– Ha eltörik egy járom, a testvéri köteléknek is el kell szakadnia? De mondjátok csak, testvérek, ki az, aki engem megtisztíthat bűneimtől? A bűnök lemosásának hatalma csak kivételesen nagy lelkeknek adatik meg.
– Hogyan? Hát nem hallottál· azokról a csodatettekről, melyeket János, a te én-rimmoni rokonod művel? ő minden bizonnyal ama kivételesen nagy lelkek egyike! Szájából tüzesen áradnak a szavak, bűnbánatot prédikál a világ négy tája felé, és a hozzá sereglő bűnbánókat megmártja a Jordán sebes folyású vizében. Amikor kijönnek a folyóból, újjászületett emberekké válnak.
– Mondjatok még többet erről a vízbe mártóról. Ha tetszésemre lesz, amit hallok, talán veletek megyek.
– Hét esztendőt töltött Kallirrhoéban, az istenes esszénusok között, de azután felmentést kapott tőlük, és megengedték neki, hogy a világban járjon-keljen. Először Én-Rimmonban keresztelt, de most Béth Arabában működik. Magas, sovány ember. Sáska és erdei méz a tápláléka, víz az itala. Széles bőrövet és teveszőrből szőtt fehér köpenyt visel.
– Teveszőrből? Az esszénusok azt tartják, hogy aki teveszőr ruházatot hord, az vagy bolond, vagy bűnös, vagy maga Illés!
– Hogyhogy?
– A tisztátalan állatok húsának evését tiltó Törvényben a tevehús fogyasztásának tilalma áll az első helyen. A teve nem kevésbé tisztátalan, mint a nyúl vagy a sertés. Igaz, Ábrahám atyánk elfogadta a fáraó által neki ajándékozott tevéket, de arról nincs semmiféle feljegyzés, hogy azokat a tevéket megérintette volna, vagy a hátukon utazott volna. Az írásokból tudjuk, hogy Lábánnak, Jákob apósának volt egy tevéje, vagy legalábbis egy tevenyerge; csakhogy Lábán nem Ábrahám ágyékából származott. Dávid királynak is voltak tevéi, de azokat nem zsidó ember gondozta, hanem egy izmaelita; málhás állatoknak használták őket a Damaszkusszal és Babilonnal folytatott kereskedelemben. Űz földje, ahol Jób lakott, nincs Izrael határai között, és így kétségkívül uzziták gondozták a tevéit. Testvérek, higgyétek el nekem, hogy a teve veszedelmes jószág, mert ha egyetlen szőrszál belekeveredik az ételbe, attól máris tisztátalanná válik az étel elfogyasztója. Hát akkor János hogyan kerülheti el a tisztátalanná válást, ha állandóan teveszőrből szőtt köpenyeget visel a testén?
– No de a teveszőr mégiscsak más, mint a tevehús!
– Ha ti egy disznósörtét találtok a levesetekben, nem fog-e el benneteket a rosszullét, és nem öntitek-e ki tüstént az egész tálat? Ha tehát János sem nem bolond, sem nem bűnös, és mégis teveszőrt mer viselni, bízván abban, hogy az angyalok távol tartják szájától a szőrszálakat, akkor bátor ember.
– A jeruzsálemi főtörvényszéktől tekintélyes törvény tudó mesterek mentek el hozzá, hogy kikérdezzék. Tiltakozik az ellen, hogy Illésnek tartsák. Azt állítja, hogy ő az a próféta, akit Ézsaiás megjövendölt: bűnbánatot prédikálva készíti elő az utat a Király számára.
– Ugyanazt a megbánást hirdeti, amelyet minden próféta prédikált, amióta csak létezik a prófétálás?
– Azt mondja, nekünk, zsidóknak, nem elég az, ha így dicsekszünk: „Ábrahám a mi atyánk”, mert a mi Istenünk a sivatagi kövekből is támaszthat fiákat, ha úgy tetszik neki. Azt is mondja, hogy eljöttek a próbatétel napjai, meg hogy a fejsze már rávettetett minden meddő fa gyökerére. És most, amikor a Főnix ösvénye keresztezte a Galamb ösvényét – őszintén szólva ez a kijelentése nagyon homályos –, előkészíti az utat valakinek, aki nagyobb nála.
Jézus szíve megdobbant: itt a várva várt jel – a Főnix és a Galamb! De uralkodott magán és nyugodt hangon kérdezte:
– Valakinek, aki nála is nagyobb? Csak nem a Messiásnak, Dávid Fiának?
– Mi inkább úgy hisszük, hogy a Dániel próféta által megjövendölt Ember Fiára gondol, aki majd az égnek felhőiben vonul Jeruzsálembe. Azt mondja: „Akinek szórólapát van az ő kezében, és megtisztítja az ő szérűjét; és az ő gabonáját csűrbe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.”
Tetszik, amit mondtatok róla. Kész vagyok veletek menni, hogy lássam, próféta-e a rokonom vagy elmeháborodott, vagy olyan színlelő, amilyen Athrongész volt. De előbb, kérlek, béküljetek ki Jószéval.
– Mi nem kezdjük a békülést. Az ő hibája volt.
– Ő meg azt mondja, hogy a tiétek.
– Hazudik.
– Veletek megyek közvetítőnek, és a hibát Isten Ellenségére hárítom.
Hárman együtt mentek Jószé betlehemi fatelepére. Ott aztán megegyeztek abban, hogy a pörlekedést Isten Ellensége idézte elő. Kibékültek, összecsókolóztak. A törött járom helyett azonban Jézusnak kellett egy újat készítenie, mert egyikük sem akart károsodni.
Jószé is hajlandónak mutatkozott a víz által való megtisztulásra, így aztán másnap mind a négyen útra keltek Béth Arába felé. Ez a komor és sivár hely a Jordán alsó szakaszának szurdokvölgyében fekszik, majdnem ott, ahol a folyó a Holt-tengerbe ömlik. Fölötte roppant sziklák tornyosultak. A testvérek már meglehetősen nagy tömeget találtak ott, nőket, férfiakat; sokan még gyermekeiket is magukkal hozták. János szétterpesztett lábakkal állt a folyó közepén, mint birkanyíráskor a juhászok, és a víz alá nyomott mindenkit, aki odagázolt hozzá. Közben hangosan imádkozott fölöttük. A megtértek csuklások és köpködések közepette kikászálódtak a partra, és mihelyt magukhoz tértek, nevetni, kiabálni, táncolni kezdtek, dicsőítvén az Urat, amiért megnyitotta előttük a szentség új távlatait.
Jézus és bátyjai a partról figyelték a történteket. János hirtelen felkiáltott:
– Én ugyan vízzel keresztelek, de aki utánam jő, tűzzel keresztel majd titeket. Azokat a bűnöket, amelyeket én nem tudtam lemosni, ő majd tűzzel emészti fel. Fehér hamuvá és salakká égeti, én mondom nektek!
Jószé, Júda és Simon türelmetlenül belegázolt a vízbe. Nem várták be, míg rájuk kerül a sor, félretaszigálták az előttük várakozókat. János megkeresztelte őket; felmagasztosulva mentek ki a partra, s a többiekkel együtt táncoltak, ugrándoztak, kurjongattak, jóllehet komoly, józan, megfontolt embereknek ismerte őket mindenki. Odakiáltották Jézusnak, aki a tömegtől távolabb, egy fatönkön ülve szemlélődött:
– Eredj már, te lusta, tisztulj meg te is! Majd meglátod, micsoda boldogító érzés megszabadulni a hátadat nyomó tehertől! Eredj be, testvér, szabadulj meg feketére kérgesedett bűneidtől! Mit piszmogsz ott?
– Várom, hogy rám kerüljön a sor.
– Jól van, hát csak várj, ha úgy tetszik. De mi elfoglalt emberek vagyunk, nem érünk rá, azonnal vissza kell térnünk. A bűntelenség öröme szárnyakat ád lépteinknek!
Ezzel nagy vidáman eltávoztak. Jézus megvárta, amíg mindenki átesett a vízkeresztségen. Amikor a tömeg már szerteszéledt, elindult János felé. Rokona sietve kigázolt a folyóból, megölelte, és így kiáltott fel:
– Végre! Végre!
– Testvéreim unszolására jöttem ide, hogy megkeresztelj.
– Várj vele addig, amíg engesztelő tisztulásul szolgál, ha majd királlyá kenlek.
– Ki adta a szádba a „király” szót?
– A Hegy őrzője, a te egykori tanítómestered, Simon.
– A Hóreb hegyéről beszélsz, a föld köldökéről?
– Arról.
Átgázoltak a Jordánon, és a Holt-tenger keleti partja mentén mentek tovább. Elhaladtak Kallirrhoé és Makhairúsz mellett (az utóbbi Jeruzsálem után az ország legjobban erődített helysége volt), majd az Arnon patakon átkelve Moáb földjére léptek. Ott délnyugatnak fordultak, s miután elhagyták azokat a helyeket, ahol valaha Szodoma és Gomora városa állott, felfelé kezdtek kapaszkodni a Szeir hegyi vadonának előhegyein. Alaposan kifáradtak, mire feljutottak az Akrabbim nevű kaptatóra, erre a kanyargó ösvényre, amely Petrát és Hebront kötötte össze. Fölöttük ott tornyosult a Madara lenyűgöző szépségű mészkőcsúcsa, amely Mózes Második Könyvében Hóreb („az izzó Nap hegye”) vagy Hor néven szerepel, mint Jehova szent lakhelye. A cádokiták tagadták, hogy Madara volna Hóreb hegye, mert Madara nem izraeli, hanem edomi területen emelkedik. Mivel – úgymond – Mózes a Vörös-tengernél vezette ki népét Egyiptomból, nem pedig a Nádas-tengernél (vagyis a Pélusziontól keletre elterülő lagúnánál), Hóreb csakis a Sínai-hegy lehet, amelynek roppant tömege a Poszeidón-fok fölött tornyosul az ég felé, a Vöröstenger két ága között. Az esszénusok azonban híven ragaszkodtak az eredeti hagyományhoz. Kádes-Barnea, amely a pusztai vándorlás utolsó időszakában Izrael fiainak törzsi központja volt, egynapi járásra fekszik Hóreb hegyétől, nyugati irányban; ott jelent meg Jehova először Mózesnek.
Amikor keresztülmentek a hágón, János ezt indítványozta:
– Pihenj le ennek a rekettyének a tövébe, és aludd ki magad, mert fárasztó napok és éjszakák állnak előtted.
Jézus leheveredett, és csakhamar mély álomba merült. Amikor felébredt, egy korsó vizet meg egy parázson sütött, még meleg cipót talált maga mellett. És hallotta János hangját:
– Egyél-igyál, aztán aludj tovább. Erőt kell gyűjtened, mert mint mondottam, fárasztó napok és éjszakák állnak előtted.
Jézus evett-ivott, majd ismét elaludt. Amikor estefelé felébredt, megint víz és kenyér volt odakészítve melléje.
– Egyél-igyál, azután aludjál még egypár órát – biztatta János –, másként nagyon nehéznek fogod érezni a próbatételt.
Jézus megint evett-ivott, majd tovább aludt.
Azalatt János a holdfényben felkapaszkodott a Hóreb fehérlő szirtjére, míglen eljutott egy őrtoronyhoz, amelyet az esszénusok építettek az őrző számára.
Simon, Boéthosz fia, aki most már nagyon öreg ember volt, izgatottságtól reszkető hangon kérdezte Jánostól:
– Jó hírt hoztál?
– Jót.
– Eljön?
– Most Illés fája alatt szunnyad, de holnap itt lesz a próbatételre.
– Hány éve várok erre a napra!
Reggel János elvezette Jézust Simonhoz. Csókkal üdvözölték egymást, majd Simon feltette a kérdést:
– Uram, felkészültél?
– Felkészültem.
Simonnak egyetlen tanítványa volt ott, a keriothi Júdás. Ezt utasította most:
– Vezesd az én uramat arra a helyre!
Júdás elvezette Jézust a hegycsúcs közelében levő kis kiugró platóra, amely fölött tüskés bozót húzódott, s ott magára hagyta.
Éppen dél volt. Jézus mutatóujjával kört rajzolt maga körül a porba, háromszor fordulván meg saját tengelye körül, a Nap járásának irányában. Utána keresztvonallal négy egyenlő részre osztotta a kör területét, majd leült a déli körnegyedben, amely a Vörös-tengerre és Arabia sivatagos területeire nézett.
Tíz nap, tíz éjjel várt ott a tüskebozót alatt türelmesen, étlen-szomjan, alvás nélkül, csak a virrasztásra összpontosítva minden figyelmét. Érverése, légzése lelassult. A tizedik nap reggelén, amikor a Nap felkelt Élám felől, vad ordítás ütötte meg a fülét; s úgy tűnt neki, hogy a Nap szeméből véres állkapcsú, rőt színű nagy oroszlán ugrott a körbe, hogy felfalja őt. Szelíden így szólt a fenevadhoz:
– Jöjj be békével, Isten teremtménye! Ketten is elférünk ebben a körben.
Eszébe jutott, hogy egykoron Jehova angyalt küldött Dániel segítségére; az angyal betömte az oroszlánok száját, amikor azok fel akarták falni a prófétát.
Az oroszlán dühödten bömbölt, bojtos farkával csapkodott, de Jézusnak mit sem árthatott, mivel a keresztvonal arra kényszerítette, hogy a kör keleti negyedében maradjon.
Újabb tíz nap és éj múlt el. A huszadik napon délben úgy tűnt Jézusnak, hogy hátulról egyszarvú vad kecskebak ugrott a körbe. Az oroszlán volt a Düh, a kecskebak volt a Bujaság. Jézus megfordult, és így szólt a bakhoz:
– Jöjj be békével, Isten teremtménye! Hárman is elférünk ebben a körben.
A kecskebak hatalmas testű állat volt, buján ugrándozott, forgatta szemét, és a levegőt döfködte szarvával; üzekedésének szaga olyan átható volt, mint az ámbráé.
Jézus ismét Dániel próféta könyvére gondolt, ahol meg van írva: „A kecskebak pedig igen naggyá lőn: de mikor elhatalmasodék, eltörék a nagy szarv.” A bakkecske nem árthatott Jézusnak, mivel a kör északi negyedéből nem léphetett ki. Így az oroszlán és a bakkecske ott maradt mellette még tíz napig.
A virrasztás utolsó napján, napnyugtakor, még borzalmasabb szörnyeteg jelent meg a kör nyugati negyedében: egy szeráf. A félelmetes fogú tüzes kígyó sziszegve csörgette rézpikkelyeit. Az oroszlán ereje a Düh volt, a kecskebaké a Bujaság, a szeráfé pedig a Rettegés. Jézus a szeráfnak is azt mondta:
– Jöjj be békével, Isten teremtménye! Négyen is elférünk ebben a körben.
Kimondta a Szeretetnek azt a szavát is, amelyet még Egyiptomban tanult meg a kígyókkal barátkozó sivatagi embertől. De ennek ellenére a szeráf napnyugtától éjfélig állandóan csak sziszegett, és a fejét nyújtogatta feléje. Ez volt a legkeményebb próba. De Jézus a jó Ezékiás királyra gondolt, aki darabokra törte azt a szeráfot, amely rettegésben tartotta Jeruzsálem népét, s aztán így kiáltott fel: „Nézzétek! Csak rézdarabok!” A szeráf nem árthatott Jézusnak, mivel nem hagyhatta el a kör nyugati negyedét.
Majd – hajnal felé – úgy tűnt Jézusnak, hogy a három állat egyetlen furcsa lénnyé egyesült, amelynek oroszlánfeje, kecsketeste és lába meg szeráffarka volt. A szörnyalakban felismerte-a kariaiak khimairáját, amely az ő három évszakuk jelképe – a kariaiak ugyanis az etruszkokhoz hasonlóan a holt tél időszakát nem számítják bele a maguk szent évébe. Az oroszlán a növekvő Nap tavaszi aspektusa; a kecske a dicsősége teljében ragyogó Nap nyárközépi aspektusa; a szeráf a hanyatló Nap őszi aspektusa. „És én a tél fehér bikájának gyermeke vagyok” – gondolta. Hirtelen észrevette, hogy egy nagy fehér bika hever a bal oldalán, a körnek ugyanabban a déli negyedében, ahol maga is ült. Biztosan érezte, hogy az állat egész idő alatt ott volt mellette. Mihelyt azonban tanulmányozni akarta volna, miben áll hatalma, a bika eltűnt. „Ez az állat megosztotta velem a déli kör negyedet – mondta magában. – Talán az én titkos hibám? Isten óvjon meg a hatalmától!”
Délben véget ért a harminc nappalból és éjszakából álló hónap. Jézus ekkor kilépett a körből; az újra önálló lényekké különült oroszlán, kecskebak és szeráf engedelmes alázatossággal ment a nyomában. Attól fogva Jézusnak korlátlan hatalma volt e három erő – a Düh, a Bujaság, a Rettegés – fölött. De valahányszor a fehér bikára gondolt, rendkívül nagy nyugtalanság lett úrrá a lelkén.
Simon mint a Próbatételek Mestere elébe ment, és boldog örömmel üdvözölte:
– Uram, jól megálltad a virrasztás próbáját. A három állat alázatosan kullog a sarkadban. De most már ideje, hogy véget vess a bojtölésnek. Itt a frissen sült kenyér meg a madarai csermelyből merített friss ivóvíz.
– Ne ámíts engem! Jól tudod te is, hogy még tíz napot és éjszakát kell kiállnom. Mózestől és Illéstől negyven nap kívántatott meg ugyanezen a hegyen, és ők egész idő alatt nem ettek egy falat kenyeret, nem ittak egy korty vizet.
– Mózes próféta volt, Illés is próféta volt. De te nem vagy-e több egy prófétánál? Hogyan kötnének téged olyan jelentéktelen dolgok, amilyen a napok számolgatása?
A víz hűvös tisztasága és a friss kenyér illata minden más éhes és szomjas embernek a gyönyör netovábbját jelentette volna. Jézus azonban kezébe vette a kenyeret, széttördelte, darabjait szerteszórta a madaraknak, a vízzel pedig megmosta tenyerét és ujjait, hogy eltávolítsa az esetleg rájuk tapadt morzsákat.
– Derék tett volt, uram – mondta Simon. – De miért nem változtatod ezeket a köveket kenyerekké, és ezt a homokot vízzé? Mert akkor, bár követ ennél, nem kenyeret, és homokot innál, nem vizet, gyötrelmeid könnyebbek lennének.
– Meg van írva, hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is. Az én lelkem harminc napig ette Betlehem kenyerét, és itta Betlehem vizét.
Ebben a pillanatban úgy tűnt Simonnak, hogy egy vaddisznó ugrott fel arról a helyről, ahová az egyik eldobott kenyérdarab esett, és engedelmesen csatlakozott a Jézus nyomába szegődött másik három állathoz. Ez a vadkan a Mohóság volt.
– Derék tett volt, uram – ismételte meg Simon. – És most lássad a jutalmadat.
Felvezette Jézust a hegy legmagasabb ormára, és felszólította, hogy tekintsen körül minden irányban: keletre és nyugatra, északra és délre.
– Csodálatos kilátás, nemde? Nyugatra a Földközi-tenger és az ősi Egyiptom; keletre Moáb és Élám; délre Arabia; északra pedig... ó, északra Izrael szent földje húzódik egészen a Hermónig, amelynek hóborította csúcsa oly hívogatóan csillog felénk. És mégis, mindezek a tájak terjedelmüket tekintve semmiségek azokhoz képest, amelyeket egykor majd a magadénak mondhatsz. Arabian túl fekszik Etiópia, Ofir és a Tömjén Országa; Egyiptomon túl Líbia és Mauretania; Élámon túl India; Izraelen túl Szíria, Ázsia és a Fekete-tenger; a Földközi-tengeren túl Hellasz, Itália, Hispánia és a hüperboreusok országa. Fegyvereid erejével elkergeted a rómaiakat minden földről, amelyet leigáztak; térdre kényszeríted a Dél és a Kelet királyait; megalapítod a mi Istenünk birodalmát a világ százötvenhárom népe fölött, és te leszel a Királyok Királya, a legnagyobb, aki valaha is uralkodott. Nagy Sándor jelentéktelen rabló törzsfőnökké törpül melletted!
– A történetírók feljegyezték, hogy a nagy Caesar egymillió embert ölt meg; Pompeius, a Nagy, kétmilliót; Nagy Sándor hárommilliót. És a te szolgád öljön meg tízmilliót vagy még többet, hogy megszerezze magának a „legnagyobb” nevet? Hogy volna ez lehetséges? Fegyverforgató harcos-e a te szolgád? Az-e a hivatása, hogy vért ontson, és jogar helyett karddal kormányozzon? És nem íratott-e meg a parancsolat: „Ne ölj”?
– Ősöd, Dávid király, sohasem öltött páncélt, mégis rá szállott az Úr szelleme Élá völgyében, és két hadsereg szeme láttára megölte Góliátot, a filiszteusok bajnokát, akinek hat könyök és egy arasz volt a magassága, s ezzel a hősi tettével megmentette népét az elnyomatástól. Visszaborzadsz a csata gondolatától? Nem úgy szól-e a jövendölés, hogy Dávid Fia erős kézzel szabadítja meg az ő népét, véres csatában diadalt arat, és ezer esztendőre békét szerez Izraelnek?
– Válasszák csak mások a hódítás útját, és vágják szét kardjukkal türelmetlenül a titkok csomóját, ahogyan Nagy Sándor tette Gordionban. Nekem inkább az adassék meg, hogy újra összefonjam azt a szent csomót, aranyszálakkal, és az díszítse trónom baldachinját. Emlékezz csak rá, mit mondott a bölcs Hillél, amikor egy tóba fojtott hulla fejét látta feléje sodródni a vízen: „...mert [mást] vízbefullasztottál, vízbefullasztottak, de végül megfullasztóid is megfulladnak.” így hát én azt mondom: „A kard nem hoz végleges döntést, csak zavart támaszt; és aki kard által él, annak kard által kell elpusztulnia.” Az ütközetet másfajta csatában kell megvívni.
– Jól szóltál, uram. Válassz tehát olyan csatateret, amilyent jónak látsz. Csak az a fontos, hogy kormányozd és szabadítsd meg népedet. Légy a római birodalom ura e hegy Urának nevében, akinek képmását aranyborjú alakjában itt, ezen a helyen állították fel, amikor a törzsek kijöttek Egyiptomból. Nézz oda, a jelenés még ott ragyog tündökölve, Ő a gyönyörű és kegyes bikaborjú, akit Lea, a Tehén szült (másként Libna, a Fehér), az egyetemes Anya, akit a görögök ló, az egyiptomiak Izisz vagy Hathor néven tisztelnek. Imádd a bikát, amint megérdemli, és akkor tiéd lesz az egész világ, amelyet anyja bekóborolt!
– Azt kívánod tőlem, hogy egy aranyborjút imádjak?
– Nem imádta-e Salamon is, minden emberek legbölcsebbike?
– El innen, Isten Ellensége! Nincs-e megírva, hogy csak a te Uradat, Istenedet imádd, és egyedül neki szolgálj?
Ε szavak hallatára úgy tűnt Simonnak, hogy egy szikla mögül elefánt bukkant elő, hátán aranyozott toronnyal, és engedelmes cammogással csatlakozott a Jézus nyomába szegődött négy másik, alázatossá vált állathoz. Ez volt a Büszkeség hatalma.
– Jól beszéltél, uram! – kiáltott fel Simon. – Már attól féltem, hogy ugyanazt választod, amit nagyapád, Heródes választott Dórában – Heródes, akinek anyja a nabateus Αl-Lát örökösnője volt, és aki Dóriszt, az edomita Dóra örökösnőjét vette feleségül. Felajánlottak neki a Salamonénál nagyobb királyságot, minden uralkodói dicsőséggel és pompával, ha térdet hajt a dórai Baál előtt. És ő lenyelte a csalétket. Ezzel méltatlanná vált arra a nagyobb királyságra, amelyet most te választottál. Ez a nagyobb királyság nagyobb átkot hordoz magával. Heródes a kisebb átkot választotta; hosszú, boldog élet jutott neki, és a katasztrófa csak a legvégén következett be. De a te hajód összezúzódik a sziklákon, mielőtt elérhetnéd életed virágkorát.
– Nem újság számomra, hogy Heródes az Arany Vadszamárnak hódolt. Inkább a legidősebb fiáról beszélj nekem, akit királyságra emelt az, hogy Káleb volt az őse, és feleségül vette Mikál örökösnőjét.
– Uralkodott, de csak mint apjának fia. Mivel visszariadt attól, hogy fegyvert ragadjon apja ellen, dicstelen véget ért.
– Nem dicstelent, dicsőségeset. Álmomban láttam őt, amint a Nyugati Paradicsomban ült egy ezüst virágdíszben pompázó almafa alatt.
Letelt a negyvenedik éjszaka is. Délben Jézus abbahagyta a böjtölést. De csak egy kevéske árpakását evett, meg egy almát szagolgatott, amelyet János vitt neki.
Simon pedig magasztaló énekbe kezdett, amelyet a khrésztianoszok manapság is szoktak énekelni, bár valódi értelmét és összefüggését csak néhány beavatott ismeri:
– Mostan bocsásd el Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben: Mert látták az én szemeim a Te üdvösségedet. Amelyet készítettél minden népeknek szeme láttára; Világosságul a pogányok megvilágosítására és a Te népednek, az Izraelnek dicsőségére.
Ott halt meg, ugyanazon a hegycsúcson, ahol Áron, a legelső főpap kilehelte lelkét, miután élete művét elvégezte.

Tizennyolcadik fejezet
A TEREBINTUS VÁSÁR

Simont a Hóreb hegyének egyik sziklahasadékában temették el, utána János visszatért Béth Arabába. Jézus a keriothi Júdás ápolása nyomán lassanként visszanyerte erejét. Tíz nappal később a tekervényes akrabbimi kaptatón elindult Hebron felé, amely északi irányban ötven mérföldnyire volt a hegytől.
Júdás, aki a Hebron környéki Kerioth faluban született, Jézus tanítványául szegődött, és elkísérte. Okos, nemes lelkű, tanult ember volt, azelőtt sózott hallal kereskedő nagybátyjának üzlettársaként dolgozott, de aztán megundorodott a világtól, és beállt az ebjoniták közé. Lelki meghasonlását tragikus események váltották ki: ellenségei azt a hazug pletykát terjesztették róla, hogy vérfertőző viszonyt folytat nagybátyja fiatal feleségével, és amikor a női becsületében gyalázatosan megrágalmazott asszony ezt megtudta, kétségbeesésében felakasztotta magát. Júdás a későbbiek folyamán nagy szolgálatokat tett Jézusnak, mert tízesztendős üzleti tevékenysége során alaposan kitapasztalta, hogyan kezelik a rómaiak görög és szír kreatúráikat; és megtanulta, hogyan kell udvariasan, de önérzetes méltósággal érintkezni magistratusokkal, zsinagógái elöljárókkal, városi írnokokkal és egyéb hivatalos személyekkel. Az ebjoniták között eltöltött hét év alatt pedig a szegények és a kitaszítottak érzés- és gondolatvilágát is alaposan megismerte, s az ő nyelvükön szintén tudott beszélni.
Az út egyik összeszűkülő szakaszán utolértek egy népes csapatot. Azon az elhagyatott vidéken, ahol útonálló haramiák gyakran megtámadták az utasembereket, csak csoportosan volt biztonságos az utazás. A társaság többsége edomitákból meg sinai-félszigeti arabokból, kisebb része föníciai kereskedőkből állott, és két görög is akadt köztük, aki a filozófusok szürke köpenyegét viselte.
Júdás udvariasan köszöntötte az utóvédcsapat szerepét betöltő csoport vezetőjét, egy arabot, s megkérdezte: miért hord az egész csoport gyászruhát? Valami általános, mindenkit érintő csapás miatt, amelyről ő eddig még nem hallott?
– Zarándokok vagyunk – felelte az arab –, Hebronba megyünk, hogy ott gyászszertartással áldozzunk Ábrahám ősünk emlékének. Nem tudod, hogy holnapután kezdődik a terebintus vásár? Karavánunkban kétszáz szamár és teve értékes portékákat visz oda.
– Kegyes engedelmeddel hadd csatlakozzunk a karavánhoz. Mi is Ábrahám fiai vagyunk.
– Melyik néphez tartoztok?
– Zsidók vagyunk, ő a mesterem, szent ember; én a tanítványa vagyok.
Éjszaka a tövisbokor ágaiból rakott tábortűz mellett üldögélve, egy csoport művelt zarándok Hebron régi történetéről beszélgetett.
Mózes Első Könyve szerint ebben a termékeny, hűvös és védett völgyben, amely négyezer lábbal fekszik magasabban a Földközitenger szintjénél, Ábrahám Jehova tiszteletére szent ligetet ültetett – az úgynevezett mamréi tölgyest –, és kutat is ásott. A közeli Makpelá-barlangban temették el, amelyet Efróntól, Kheth egyik ivadékától vásárolt meg, hogy ott helyezze örök nyugalomra nővérét, Sárát, aki a felesége is volt. A feljegyzések szerint Izsák és Jákob patriarchát, valamint azok feleségét, Rebekát és Leát is ugyanabban a barlangban temették el.
Egy petrai kereskedő azonban kijelentette, hogy a bibliai közlés nem felel meg a valóságnak:
– Amit a zsidók Mamré tölgyesének neveznek, azt mi, petraiak, Miriam tölgyese néven ismerjük. Hagyományaink szerint Miriam, Mózes félisten testvérhúga azoknak a kálebitáknak volt az istennője, akik a zsidókkal együtt délről jöttek és az anákoktól, az óriásoktól elvették Hebront. A mindenféle istennőtől viszolygó zsidók azonban elhallgatják az igazságot, és a Miriam szó átírásával úgy tüntetik fel a dolgot, hogy az a hely az amorita Mamréról, Eskol fivéréről kapta a nevét. Pedig Miriam képmása még most is ott látható a szent barlangban: halfarkú szerelemistennő, olyan, mint a ioppei Aphrodité. A hebroniak persze azt állítják, hogy Sárát, Ábrahám feleségét ábrázolja.
Erre az idősebbik görög filozófus, egy spártai, aki fiával utazgatott a világban, hogy gyarapítsa földrajzi ismereteit, meglepetten kiáltott fel:
– Azt mondod, Miriam a neve? Akkor nem lehet más, mint Müriné, a frígek ősi tengeristennője. Az ő nevét viseli Lémnosz legnagyobb városa, és Homérosz szerint ő volt a trójai dardanoszok ősanyja. Némely kommentátor Thetisz vagy Téthüsz Égei-tenger melléki tengeristennővel azonosítja, akit a mítoszköltők Péleusz hérosszal hoznak kapcsolatba. Hátha Kheth fiai az Égei-tenger mellől valók, és Thetisz ivadékai? Hátha Makpelá valamikor a mágus Péleusz vagy a látnok Péleusz jós-szentélye volt?
– Úgy gondolod, apám – kérdezte a fia –, hogy a zsidók meg a kábeliták, akiknek Ábrahám volt az ősük, saját istennőjük, Sára kedvéért kiűzték a szentélyből Thetiszt?
– Nem. Inkább úgy lehetett, hogy Káleb nemzetsége kiszorította Efron nemzetségét. Thetiszt azonban továbbra is tisztelték, csak éppen a nevét változtatták meg Sárára. Van köztetek olyan, aki tud valamit erről a Sáráról?
– Nem sok feljegyzés van róla – mondta a petrai kereskedő. – Tulajdonképpen csak annyi, hogy kinevetett egy angyalt, aki arról biztosította Ábrahámot, hogy Sára ivadékai annyian lesznek, mint a tengerparti fövény homokszemei, sőt még többen.
– Ez jól beleillik a képbe – mondta az idősebbik görög. – Most már biztosra vehető, hogy megilleti a halfarok, és hogy Thetisz, Miriam meg Sára egy és ugyanazon istenség. A tengerpart említése elegendő bizonyíték, a nevetés pedig még jobban alátámasztja. A tengeristennők, akik egyúttal mindig a szerelem istennői is, híresek a kacagásukról. Szeretném hangsúlyozni, uraim, hogy nekem meg a fiamnak ez a kérdés jóval többet jelent, mint egy érdekes téma akadémikus jellegű megvitatását. A mi két zsidó útitársunk bizonyára egyet fog érteni velem, ha kijelentem: mi, spártaiak, dórok lévén, szintén Ábrahám fiai vagyunk.
Jézus hallgatott, mert némi gúnyt érzett ki a görög hangjából, de Júdás udvariasan válaszolta:
– Így van. A Makkabeusok Első Könyvének történetírója idéz egy levelet, amelyet a ti Areusz királyotok küldött Óriás jeruzsálemi főpapnak, nem sokkal Nagy Sándor halála után. Azt írta benne, hogy a két nép rokonságban áll egymással, mivel mind a kettő Ábrahámtól származik. Másfél évszázaddal később pedig Makkabeus Simon küldött levelet a spártaiaknak, s ebben elismerte a rokonságot. Mindazonáltal nem hinném, hogy ti, dórok, Sára révén vagytok Ábrahám ivadékai. Inkább úgy gondolom, hogy Ábrahám másik felesége, Ketura, vagy pedig Hágár az ősanyátok.
A görög elnézően mosolygott:
– Hát ami azt illeti, lehet, hogy a spártai Areusznak igaza volt, de az is lehetséges, hogy Ábrahámot összetévesztette Héraklésszal. Hiszen mindkét héroszról köztudomású, hogy késznek mutatkozott elpusztítani a saját fiát. Én azonban, aki egész életemben behatóan tanulmányoztam a mítoszokat, inkább azon a véleményen vagyok, hogy valamelyik ősünk egykor a ti őseitekkel közösen imádta ugyanazt a tengeristennőt Mamré tölgy ligetében. Persze, a hebroni legendák szálai nagyon összekuszálódtak, így hát nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy Kheth azonos volt Thétisszel. Lehetett Hathor is, a Türkiz Úrnője, akinek neve annyit tesz, mint a „Napisten hajléka”, vagyis a tenger. És az is elképzelhető, hogy Pela a pulustuk vagy filiszteusok névadó őse lehetett.
– Véleményed szerint ki vagy mi volt hát akkor Ábrahám, tudós görög férfiú?
– A megfejtés kulcsa a nevében rejlik. A ti hagyományotok úgy tartja, hogy eredetileg Ábrámnak hívták, és akkor lett Ábrahám, amikor megérkezett Hebronba. Érdeklődtem néhány tudóstoknál, akik magabiztosan közölték, hogy a név jelentése: „Isten szeret”. Mások azonban kevésbé magabiztosak. Én annak a híres alexandriai tudósnak a véleményét fogadtam el, aki szerint az eredeti név nem Ábrám volt, hanem Aburamu, ami annyit tesz, mint „az Atya a legmagasztosabb”. Ebből lett Abrahab; ennek a jelentése: „Ráháb fia” vagy „Ráháb választottja”. No mármost, Ráháb általános elnevezése a tengeristennőnek, akit a zsidók falánk tengeri sárkánynak képzelnek el. Ugyanakkor szimbolikus neve Egyiptomnak is, amely mintegy elnyelte Izraelt, de az kitört a gyomrából. Az alexandriai tudósnak az a véleménye, hogy az Ábrahám eredeti nevében levő „Ráháb” szót később a „Raham” szóval cserélték ki. Így hívták Hebron héroszának egyik állítólagos unokáját. A névváltoztatás azt a célt szolgálta, hogy Ábrahám ne függjön többé Ráháb istennőtől. Ha tehát te azt kérdezed tőlem: „Ki vagy mi volt Ábrahám?”, én így felelek a kérdésedre: „Hebron királyainak címe, miután az arameusok elfoglalták a Szentélyt.” Júdás vitába szállt vele:
– Tudós görög férfiú, neked igazad van, amikor arameusnak mondod Ábrahámot, mert a zsengék áldozati ünnepén a rítus egyik mondata így hangzik: „Vándorló arameus volt az atyám.” De ha Ábrahám sírjára hivatkozva azt állítod, hogy Ábrahám a régi hebroni királyok címe volt, Abnerról is elmondhatnád ugyanezt. Tudniillik Abnernak, Nér fiának a síremléke is ott látható a közelben. És ha Ábrahám nevének jelentésén vitatkozni lehet, Abner nevének jelentéséhez nem férhet semmi kétség. Azt jelenti: „Isten az én lámpásom.” És a mi Istenünk kultuszában Mózes óta szerepel a lámpás.
– Mit tudsz Abnerről? Hogyan halt meg?
– Törzsi fejedelem volt, tőle kérte feleségül Dávid király a hebroni Mikált. Dávid szolgái ölték meg Hebronban. Dávid haladt a gyászmenet élén.
– Akkor nyilván Hebron királya volt, akit Dávid megfosztott királyi hatalmától. De hadd jegyezzem meg, hogy az Abner név jelentése így is értelmezhető: „Néreisz választottja”. Néreisz pedig másik címe ugyanazon tengeristennőnek; tőle kapták nevüket a Néreidák. Egyébiránt bizonyosra vehető, hogy a Káleb szintén királyi titulus volt itt. Mi a név jelentése? Nem vagyok a héber nyelv szakértője.
– Kutyát jelent – magyarázta a petrai kereskedő. – Bajosan hihető, hogy királyi cím lett volna.
– Ugyan, miért ne lehetett volna? – ellenkezett a görög, aki nagy élvezetét lelte a vitatkozásban. – Miért ne lehettek volna a kálebiták a Kutyacsillag, vagyis a Sírius fiai? Nem gondolnám, hogy a makpelái jósbarlang különbözne mindazoktól az ősi barlang-orákulumoktól, amelyeket a fiammal utazgatásaink során eddig már meglátogattunk. Mindegyikben azt láttuk, hogy a jóslatokat sugalmazó Nagy Istennő egyúttal kutya is. Kutya azért, mert a szabad szeretkezést hirdeti, és azért is, mert hullákat eszik. Azok a beavatott hívéi, akik mint a bájos Íziszt vagy Astartét tisztelik, kutya-álarcot öltenek titkos ünnepein; akik pedig mint Hekatét vagy Brimót imádják, hármas útkereszteződéseken kutyákat áldoznak neki. A Kutyacsillag abban az évszakban ragyog az égbolton, amelyben legerősebben pusztít a dögvész. És a Nagy Istennő birodalmát, a halottak országát mindig is kutyák őrizték. Gondoljunk például Kerberoszra és az egyiptomi Anubiszra, a Nyugati Paradicsom őrzőjére. És nincs-e kapcsolat Káleb és Kalüpszó istennő, az ógügiai paradicsomi sziget királynője között, aki a költők szerint Ókeanosz és Téthüsz vagy Néreusz, vagy Atlasz Telamón leánya? És „a Kutya hatalma” a héber költészetben nem a halál szinonimája-e? Ezt onnan tudom, mert görög fordításban olvastam Dávid zsoltárait.
– A barlang már régóta nem jóshely – mondta Júdás. – Jósiás, a „jó király” befalaztatta azt a bejáratot, amely a harmadik, legbelső helyiségbe vezetett. Mózes idején ott kapta meg Káleb Ádám orákulumát. Most már csak két helyiségbe lehet bemenni. A belsőben van a három patriarchának és feleségüknek a sírja.
– Ádám orákuluma? Nem Ábrahámé? Én Ádámot ősrégi kaldeus hérosznak vélem.
– A mi ebjonita hagyományunk úgy mondja, hogy Ádám Hebronban teremtetett, és ott is temették el. Mikháel arkangyal egy misztikus körvonalon belül formálta meg őt porból, amelyet keletről, nyugatról, délről és északról kapart össze. Amikor Ádámot és feleségét, a Második Évát, Isten Ellensége rávette az isteni parancsok megszegésére, Ádám hosszú ideig vezekelt bűnéért (nyakig ült a Jordán vizében nagyon sokáig), de ott maradt Hebronban. Persze az Édenkerten kívül kellett élnie, mert annak bejáratát szeráfok őrizték. Sok-sok esztendővel később ott is halt meg Hebronban, és a Makpelá-barlangban temették el.
– Mikháel arkangyalt mondtál? – szólt közbe most élénken a petrai kereskedő. – Azt hiszem, tévedsz. Ádám Mikál nimfának, más néven Miriámnak a fia, akit anyja szűzen szült. És még egy dologban kell megcáfolnom állításodat, ebjonita férfiú! Az orákulum nem szűnt meg, ahogyan te mondod. Még működik. Egy Mária nevű nő végzi a jóspapnői funkciókat. Mellesleg merőben világi foglalkozást űz, hajbodorítás a mestersége.
– No és kinek a nevében mond jóslatokat az az asszony? – érdeklődött a görög.
– Az Anya nevében. És Ádám állkapcsából jósol.
– Már hogy volna ez lehetséges? – ellenkezett Júdás. – Hiszen iratainkban fel van jegyezve, hogy Dávid király hét esztendeig Hebronban lakott, de azután Jeruzsálembe helyezte át királyi székhelyét, és a frigyládát abban a szérűskertben állította fel, amely korábban Araunának volt szentelve. Nos, akkor Ádám koponyáját is magával vitte, és a városon kívül egy keresztútnál eltemettette, hogy varázserejével oltalmazza az új királyi székhelyet. Jeruzsálem ilyenformán Hebron kolóniája lett. Ahogy Ezékiel próféta írja: „Atyád az emoreus (feltehetően Mamréra célzott Ezékiel) és anyád hitteus asszony” (Kheth leszármazottja).
– Csakhogy Dávid Hebronban hagyta az állkapcsot meg a csontvázat! Hiába rázod a fejedet, úgy van, ahogy mondom! Saját testvérbátyám, aki azóta már meghalt, maga is kért orákulumot a papnőtől! Nekem elmesélte az egészet, és szavaiból úgy vettem ki, hogy ez a Mária fölöttébb félelmetes személy.
Így folyt még tovább a társalgás, de Jézus egyetlenegyszer sem szólalt meg.
– Érdekes – jegyezte meg később az idősebbik görög –, hogy ez a hebroni vásár egybeesik az Athénban és Rómában szokásos gyászidőszakkal. Ott a május a tisztulás, a purifikáció ideje. Kákából, szittyóból font, bűnöket jelképező bábukat hajítanak folyóvízbe; a nemi közösülés még házastársak között is tilos, a templomokat kitakarítják, a szent szobrokat tisztára sikálják; a gyümölcsfákra fáklyákat meg lámpásokat aggatnak, hogy elűzzék az ártó szellemeket; az emberek szennyes ruhákban járnak, és senki sem nevet. Úgy mondták nekem, hogy Mamré tölgyligetében is majdnem pontosan ugyanilyenek a szokások az ünnep idején. De a vidám folytatás elmarad. A megtisztulást szolgáló rituális gyász meg a nemi érintkezésre vonatkozó vallási jellegű tilalom normális körülmények között azzal a következménnyel jár, hogy a tilalmak feloldását szexuális orgiák követik, és a szenvedélyes életöröm szertelen jókedvvé fokozódik. De itt, úgy mondják, semmi ilyesféle nem történik.
A fegyveres kíséret arab parancsnoka felnevetett:
– Ó, Hebron már rég nem olyan, mint akkoriban volt, amikor Absolon, Dávid lázadó fia, a palota tetején az egész nép szeme láttára szeretkezett apja háremének húsz vagy még több asszonyával. Mindamellett nem teljesen felel meg a valóságnak, hogy – amint te mondtad – „semmi ilyesféle nem történik”. Mi, arabok, Hebronba szoktuk hozni meddő asszonyainkat, hogy a Kerm-király által termékennyé váljanak. De az ilyen rítusok meg az a lovaglási rítus is, amelyben a jebuzeus hajadonok a Kerm-király révén elvesztik szüzességüket a város határain kívül, a hegyen túl zajlanak le, amikor már vége a vásárnak.
– Ki a csuda ez a Kerm-király? – kérdezte az if jabbik görög.
– Annak a Terebintus-királynak a gyilkosa, akit ezen az ünnepen siratunk és gyászolunk; és ugyanakkor ő maga a fő gyászoló.
– Így hát Ábrahám atya a Terebintus-király?
– A szent liget – magyarázta a petrai kereskedő – kétfajta tölgyből áll: kerm- és terebintus-tölgyből. A Terebintus-király meg a Kerm-király ikrek és egymásnak vetélytársai. Éppen úgy, mint Aliján – a Sinai Ozirisz – és a fivére, Mot. Egyformán megosztják maguk között az évet és a Királynő kegyeit. A meggyilkolt Terebintus-király fia a szeptemberi újévkor élvezi a bosszú elégtételét, amikor megöli nagybátyját, a Kerm-királyt, meggyászolja, és átveszi a királyságot.
– Igen – mondta az arab –, mi Ábrahámnak hívjuk a Terebintus-királyt. A zsidóknak azonban ez nincs ínyükre, mert majd hamarosan meg fogod látni, miféle patriarcha ez az Ábrahám, és. milyen gyönyörű az ő halfarkú felesége.
Itt helyénvalónak tartom néhány magyarázó mondat közbeiktatását. A terebintust vagy pisztáciát Palesztinában nagyra becsülik édes belű és értékes olajat adó, csonthéjas termése miatt, no meg azért is, mert nyáron kellemes, sűrű árnyékot nyújt. Becsét tekintve megfelel annak a királyi tölgynek, amely Görögországban Zeusz, Itáliában Jupiter, Galliában pedig a kelta Héraklész szent fája. Ahogyan a királyi tölgy faanyagát majdnem kizárólag nyugati istenek szobrainak kifaragására használják fel, ugyanúgy Palesztinában terebintusból készítik el a nekik megfelelő rusztikus istenek képmásait. Jellemző, hogy a héber nyelvben a „terebintus” és a „szobor” szinonim szavak.
A kerm-tölgy – magyalnak és bíbortölgynek is szokták nevezni – örökzöld levélzetű; bogyóterméséből készítik azt a szent bíborfestéket, amelynek előállításával nagy hírnevet szerzett magának Hebron. Némely növénytudós a kerm-bogyót nem tekinti gyümölcsnek, illetve termésnek, arra hivatkozva, hogy a fa makkokat is terem. Szerintük a bogyó valamiféle lomha nőstényrovar; ezt a véleményüket azzal indokolják, hogy gyakran kering körülötte valami sajátságos légyfajta, amely talán a hím. Külsejét tekintve mindenesetre bogyó, zamatos, bő nedvű bogyó, amelynek erős szerelemgerjesztő hatást tulajdonítanak.
– Szavamra mondom – jegyezte meg a görög –, lassanként kezdem megérteni a hebroni mitológia egész szövevényét. Talán itt lehet keresni az aiol kettős királyság eredetét, amilyen Spártában, Argoszban és Korinthoszban volt. És itt lehetne kibogozni az olyan ikerpárok mitológiáját, mint Héraklész és Iphiklosz, Romulus és Remus, Idasz és Lünkeusz, Kalaisz és Zétész, Péliasz és Néleusz, Proitosz és Akrisziosz, akik már anyjuk méhében civakodtak az elsőbbségért, továbbá azét a sok királyi ikerpárét, akikkel tele van Apollodórosz mitológiai szótára. No de ha Ádám, Ábrahám, Abner egy és ugyanaz, akkor mit kezdjünk Izsák meg Jákob héroszokkal, akik állítólag szintén Hebronban vannak eltemetve?
– Izsák Ábrahám fia volt, Jákob meg az unokája – mondta Júdás. – Izsákot, akinek Sára volt az anyja, mi, ebjoniták, a Nevetés Fiának nevezzük. Kádes közelében lakott, Beér Lahai Rói mellett, ami annyit tesz, mint „az antilopbika állkapcsának forrása”. Vagy ötven mérföldre van innen, déli irányban.
– Aha! Akkor nyilván a bubalosz, vagyis az antilopbika volt a szent állata, a forráskútnak pedig jóshelynek kellett lennie. És mivel a nevető Sára volt az anyja, a nevető Izsák minden bizonnyal Hebron egyik királya volt. És Jákob?
Júdás kínos zavarában adós maradt a válasszal. Nagyon kellemetlenül érintette, hogy a beszélgetés ilyen szabados fordulatot vett. A petrai kereskedő azonban készségesen felelt a görögnek:
– Mi Petrában Jah Akebnek, a szent sarok félistenének nevezzük. A birkózásban kificamodott a jobb combja, emiatt görcs húzta össze a lábát, úgyhogy járás közben a sarka nem érintette a földet. Ez megvédte őt a skorpió, áspiskígyó meg vaddisznósörte ellen, amelyet ellenségei helyeztek el azokon a helyeken, ahol megfordult. Ezért mifelénk nem gúnyolják a nyomorékokat, mert a csúfolódó nagy bajt okozhat magának. Az idősebbik görög bólogatott:
– A mi nyugati isteneink között is van kettő, aki sánta: Héphaisztosz és Vulcanus. Az egyiptomi Ptah szintén biceg.
– Nemcsak ez a három – tette hozzá a fia. – A szicíliaiak szerint Dionüszosz neve nem azt jelenti, hogy „a nüszai Zeusz”, amint azt általában gondolják, hanem azt, hogy „Zeusz, a Sánta”. Dionüszoszt úgy szokták ábrázolni, hogy feltűnően magas talpú koturnust visel. Hátha valamiféle comb- vagy csípőhibát korrigálnak ezek a magasított talpú lábbelik, éppúgy, mint Héphaisztosz arany cipői, amelyeket Homérosz említ? Dionüszosz egyik neve Mérotraphész, amit így lehetne fordítani: „Aki gondosan vigyáz a combjára.” És az imént említetted Argosz királyát, apám. Erről eszembe jut, hogy az egyik argoszi király, az argonauta Naupliosz szintén sánta volt, ók magas talpú cipőt viselt. No mármost: ha Hebron királyát azért választották királlyá, mert sánta volt, vagy ha megválasztása után rituális szertartás keretében sántává tették – nos, akkor feltehető, hogy Jákob is dinasztikus cím, nem pedig egy történelmi személy neve.
Apja megdicsérte, amiért ilyen ötletesen kapcsolta össze a logikai láncszemeket.
– Hát én nem ismerem a ti görög isteneiteket, és őszintén szólva nem is érdekelnek – vette át a szót a kereskedő. – De valami egyebet tudok nektek mondani Jákobról. Peniélben ficamodott ki a combja, a lakodalmi játékokon, amikor felvette feleségének, Ráchelnek a nevét, s lett belőle is Rachel, vagyis Izrael. Ezzel mintegy megszentelődött a combja, és attól fogva a zsidók nem eszik meg az áldozati állatok combhúsát. És amikor Jákob valamire meg akarta esketni Józsefet, a fiát, felszólította, hogy tegye kezét az ő megszentelődött combja alá, úgy mondja el az eskü szavait. Ez igen érdekes, mert Ábrahámon kívül senkiről sem jegyezte fel a Szentírás, hogy ilyen formában követeljen esküvel erősített fogadalmat.
– És mit jelent a Rachel név? – kérdezte az idősebbik görög.
– Anyajuhot.
– Ez végleg eldönti a kérdést. Ugyanis a ciprusi galambistennő, akinek, amint azt Kinürasz és Adónisz mítoszából tudjuk, Palesztinában volt egy hasonmása, nemcsak galambistennő, hanem anyajuhistennő is. Nem kétséges, hogy Jákob Hebron királynőjével kötött házasságot.
A jelenlevők már jó ideje nem bírták követni a vitatkozók szövevényes, fölöttébb bonyolult érveinek logikai összefüggéseit – Jézust kivéve, Ő azonban mélyen hallgatott, és egyetlen helyeslő vagy bíráló megjegyzést sem fűzött a hallottakhoz.
A karaván végül megérkezett Hebronba, ahol csak úgy nyüzsögtek a zarándokok. A vásárt a városon kívül rendezték meg, vagy egy mérföldnyire Jeruzsálem irányában. Jól karbantartott, kőkockákkal burkolt út vezetett oda, Eskol terjedelmes szőlőültetvényei között. Amikor Mózes a vidék kikémlelésére küldte ki Józsuát meg Kálebet, innen vitték magukkal azokat az óriási fürtöket, amelyekkel Kánaán gazdagságát bizonyították. Az úttól balra egy hegyen, amelynek mesterségesen kiképzett teraszain olajfák virultak, két hatalmas kőtömb állott; valaha, még a történelem előtti korban nyilván kultikus célokra szolgáltak. Láttukra az idősebbik görög nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze:
– Csodálom, hogy ez a két szent baitülosz még itt áll, s valamelyik reformer-királyotok nem vitette el őket az egyik királyi olaj malomba őrlőhengernek.
– Tévedsz, uram – mondta Júdás. – Nem baitüloszok ezek, hanem Gáza régi városkapujának tartóoszlopai. Egyik szent iratunkból, a Bírák Könyvéből tudjuk, hogy roppant erejű hősünk, Sámson, haragjában kiemelte az ellenséges filiszteus város kapuját mindenestül, és idehozta, méghozzá egymaga.
– Nos – válaszolta a görög –, én mégis úgy gondolom, hogy ezek baitüloszok, nem holmi városkapu oszlopai. Minden bizonynyal e hely istennőjének tiszteletére állították fel őket. És ennek az istennőnek különböző nevei voltak az idők folyamán. Ezzel a szentéllyel is úgy lehetett, mint a delphoival, amely kezdetben Brimó meg a Fúriák Püthón-papnőjének volt a jóshelye, később aztán Apollón foglalta el hüperboreus anyja, Latona kedvéért, akinek szent fája a pálma. Némelyek szerint Kübelé, a méhistennő is birtokolta a szentélyt egy ideig. De most Delphoi egyedüli gazdája Apollón, aki sokféle isten és démon elhalványult árnyait egyesíti magában. Minden dombon vagy hegyen álló magányos szentély, amelyben nyílások, repedések futnak lefelé, a Hadész felé, természetes adottságú hely különféle misztériumok számára. Az ilyen misztériumokat az efféle szentélyekben Szibilláknak nevezett papnők vezetik. Ádáz harcok folynak e szentélyekért: törzsek pusztítják el egymást, hogy megszerezzék azokat, és saját jós-héroszaik csontjait elhelyezhessék a már ott nyugvó csontok mellé. Hogy a tengeristennőnek itt Hebronban is kultusza volt, első pillantásra különösnek tűnik. Az ember nem várná, hogy ide is felkapaszkodott, erre a hegyre, amely oly távol esik természetes elemétől. De hát Hebron olyan magaslaton fekszik, amely három tenger – a Holt-tenger, a Vörös-tenger és a Földközi-tenger – között terül el. És persze, meg kell különböztetni a tengeristennőt, aki a szerelem istennője, két másik énjétől: a születés istennőjétől és a halál istennőjétől.
Felment fiával a hegyre, hogy közelről is szemügyre vegyék a köveket. Amikor visszajöttek, nem győzték magasztalni azt a pompás panorámát, amely nyugati irányban tárult a szemük elé: át lehetett tekinteni Júdea hegyvidékének nagy részét és a hajdani Philistaeának jókora darabját. Ez volt ugyanis a Negeb-hegylánc legmagasabb pontja; a közbeeső csipkézett hegyormok között és azokon túl el lehetett látni a tengerparti síkságig, sőt negyven vagy még több mérfölddel távolabb is, a híres városok soráig: Gázáig, Askalonig, Asdódig, Jamniáig, meg a mögöttük húzódó széles tengersávig.
– Ha a ti Sámsonotok Gázából cipelte ide ezeket a kőoszlopokat – tréfálkozott a két görög –, akkor a mi Héraklészünket úgy dughatta volna a tarisznyájába, mint a juhász szokta iszákjába dugni az elkóborolt bárányt, hogy visszavigye a nyájhoz.
Aztán megérkeztek Mamré tölgy ligetéhez meg Ábrahám k útjához, amely a liget közvetlen közelében volt. Néhány régi kőház állt ott, azok körül verték fel a zarándokok ezrei a sátraikat, úgyhogy valóságos sátorváros nőtt ki a földből. Ábrahám fiai legkopottabb ruháikat öltötték magukra, asszonyaik és leányaik ellenben legdíszesebb ünneplőjüket. Vegyes, tarka-barka, zsibongó sokaságot alkottak: voltak köztük arabok, edomiták, izmaeliták, midianiták, zsidók, galileaiak, föníciaiak, dóraiak és a Jordánon túl lakók. A tábor közepén kőoltár állott; azt a helyet jelölte, ahol az angyal közölte Ábrahámmal, hogy nemsokára megszületik a fia, Izsák. A helyet tizenhat terebintus árnyékolta be – az egyik akkora faóriás, amekkorát sehol másutt nem látott még senki; azt mondták róla, olyan öreg, mint maga a világ. A többi terebintus kisebb és fiatalabb volt nála, de ezek is terebélyes példányok. A fatörzseket fogadalmi kendőkkel és egyéb ruhadarabokkal kötözték körül, az ágakra pedig rengeteg lámpást aggattak, amelyek az est leszálltával világítóbogarak módjára szórták szerte pislogó fényüket. A faragatlan kövekből rakott oltárt vörösesbarnára festette a rajta feláldozott állatok – főleg kakasok, kosok, bikák – vére, amely vályúkba csörgött alá; az így összegyűjtött vérrel később meghintették a környék gyümölcsfáit és szőlőit, hogy dúsabb termést hozzanak.
Hangos és állandó gyászmoraj zsongott Ábrahám Oziriszhez hasonló, phallikus szobra körül, amely fekvő helyzetben ábrázolta, s az oltár mellett várta, hogy ünnepi menetben a kúthoz vigyék, s ott megmossák. Erre nem sokkal az után került sor, hogy Jézus és útitársai megérkeztek. Miután ez megtörtént, az aranyozott arcú, kosszarvakkal ékített fejű, türkizkék szemű képmást éktelen jajveszékelés közepette bőségesen megkenték terebintus-olajjal, majd koporsóba fektették. Közben tömjént égettek, hogy elriasszák a rossz szellemeket, és bort locsoltak a földre, hogy a halottnak legyen mit innia. A koporsót azután ünnepélyes gyászmenetben, a Makpelá-barlangba vitték, s elhelyezték a belső üregben, hogy ott őrizzék az őszi újévig.
A gyászmenetet – amint az arab előre megmondta – maga a gyilkos, a Kerm-király vezette: egy kecskefejű, skarlátvörös arcú, achátszemű, phallikus bálvány, amelyet egyenesen álló helyzetben vittek. A két görög utazó kijelentette, hogy ez a mamréi király hajszálpontosan olyan, mint az eldugott latin falvak Mamurius-bálványai meg az arkadiai Hermész-bálványok. Királynéja széles ülepű, hatalmas keblű, halfarkú istennő-szobor volt, bíbor palástban, amelyből messzire áradt a nárdusillat; arcát malachjttal zöldre festették, mert ilyen arc illik a szerelem istennőjéhez; nyakát ékkövekből és tengeri kagylóhéjból összeállított füzérek övezték. Egyik kezében delfint, másik kezében galambot tartott. Az idősebbik görögnek eszébe jutott, hogy a ciprusi tengeristennőnek szentelt terebintusligetben pontosan ilyen ünnepi felvonulást látott egyszer; annak a ligetnek – mondotta – Treminthosz a neve, ami ciprusi nyelven terebintust jelent.
A zsidók és edomiták, akik üzletkötési célokból mentek el a vásárba, gondosan ügyeltek arra, hogy rá se nézzenek a királyi képmásra, s be ne szennyezzék magukat efféle bálványimádással. Igaz, ők is együtt jajveszékeltek a többiekkel, de – mint mondották – csupán azon siránkoznak, hogy mások áldozatokat mutatnak be egy ocsmány fadarabnak, semmi másért. A jeruzsálemi templomi hatóságok már rég megtiltották azokat a nyilvános orgiákat, amelyekkel korábban az ünnepség befejeződött. A bálványképek eltávolításától azonban tartózkodtak, mert attól féltek, hogy az ilyen intézkedés erősen csökkentené a vásár látogatottságát, s ennek a kereskedelem vallaná kárát. Mert nagy és jelentős vásár volt ez. A kör alakban felállított árusítóbódék zsúfolva voltak a legkülönfélébb, nagy értékű portékákkal – gyanták, fűszerek, illatszerek szerepeltek a legértékesebb külföldi árucikkek listáján –, és a vásár annyira köztiszteletben állott, hogy senki sem vitt oda magával fegyvert. Mindenki nyugodt lehetett afelől, hogy ott semmi bántódása nem eshet. Vallási okokból a zarándokoknak megtiltották, hogy a gyászünnepség napjaiban a kút vizéből igyanak. Azt azonban megengedték nekik, hogy arany és ezüst pénzdarabokat dobhassanak a kútba.
Jézus egyiptomi gyermekévei alatt hozzászokott a bálvány-imádás látványához, de most mélységesen elszomorította hogy ezen a szent helyen is virágzik. Idegenek vallási dolgaiba nem akart ugyan beavatkozni – ezek nyilvános megbélyegzését nem tartotta kötelességének –, de azt szilárdan eltökélte magában, hogy felméri, majd leküzdi a Nőstény hatalmát. Ezért megkereste a petrai kereskedőt, és megkérdezte tőle, hol találhatná meg Máriát, a hajbodorítót.
A kereskedő elmosolyodott:
– Sok prostituált csődül ide a vásár idején. Bármelyik megmondja neked, hol találod meg Máriát. Mind ott tanyáznak a hegyen túl, egy olajfaligetben, és várják, hogy felkeresik őket Ábrahám fiai közül azok, akik a gyászünnepséget nem veszik olyan komolyan, mint a többiek. Mária az ő királynőjük. Minden hájjal megkent nőstény. Fésüli, bodorítja a hajukat, halott nők fejéről levágott tincsekkel teszi dúsabbá fürtjeikét; ő az orgazdájuk, megveszi tőlük azokat az ékszereket, amelyeket férfi vendégeiktől ellopnak; ő szabja meg, melyik ringyó mennyiért adja oda magát; ellátja őket varázsszerekkel, szerelmi bájitalokkal, főzetekkel; és ha meghalnak, felravatalozza őket. Maga már öreg ahhoz, hogy a testét áruba bocsássa, de a többieken korlátlanul uralkodik, és azok valósággal rettegnek tőle.
– Milyen nemzetiségű?
– Kénita. A nők többsége is az. De hadd adjak neked egy jó tanácsot: ne kezdj ki vele, mert megjárod. Az a fajta ő, akiről azt szokták mondani, hogy hét bőrt tud lenyúzni egy rókáról.
Jézus megköszönte a felvilágosítást, Júdást egy időre elbocsátotta, s egyedül vágott neki a hegynek, hogy megkeresse az olajfaligetet. Mire odaért, beesteledett, és éppen akkor kelt fel a Hold. A prostituáltak csörgődobok és fuvolák hangjaira táncoltak; sóvár férfiak kört formáltak körülöttük. Amikor Jézus odaért, egy fiatal arabokból álló csoport nagy hahotába tört ki:
– Ohó, ohó! Nézzétek csak, egy zsidó! Méghozzá egy szent zsidó! Azok nyírják így a szakállukat!
Jézus megállapította, hogy a nők körül legyeskedő férfiak túlnyomó többsége arab. Igaz hát a mondás, hogy a bujaságnak abból a tíz mértékéből, amely a világnak adatott, Arábia kilencet vett el.
Két-három kénita lány, aki nem vett részt a táncban, odafutott Jézushoz, ő nyájasan így szólt hozzájuk:
– Leányaim, én nem azért jöttem, hogy vásároljak tőletek. Fogadalmak kötnek. Kérlek, mondjátok meg nekem, hol találom a királynőtöket?
Erre azok még hangosabb hahotára fakadtak, mint a férfiak. Akkora ribilliót csaptak, hogy a fuvolások abbahagyták a zenélést, és feléjük fordultak, nem tudván, mi történt. A tánc félbeszakadt. Hamarosan kíváncsiskodó csődület keletkezett Jézus körül.
– Mit akarsz Máriától, szép fiú? – faggatták a nők. – Szerelmi bájitalt? Nem? Akkor talán jóslatot? Azt sem? Átoktáblácskát, hogy elásd ellenséged kapuja alá? Vagy egy kis fiola mérget, hogy örökre elhallgattasd egy beteg feleség nyögéseit?
– Nem vásárolni jöttem, mondtam már, ti tolakodó nőszemélyek – felelte Jézus.
– Akkor hát eladnivalód van? – kérdezte az a prostituált, aki addig a táncot vezette. Ruhájából és kiejtéséből ítélve galileai lehetett, kihívóan riszálgatta magát, miközben a bokájára csatolt, apró csengettyűket rázogatta. – Aha, kitaláltam a titkodat! Hegyes végű ujjak! Tolvajujjak! Te vagy az az ügyes fickó, aki az őrséget kijátszva levágtad annak az Obadasz nevű rablónak az ujjait meg az orrát, akit a rómaiak a múlt héten feszítettek keresztre a betlehemi tavak mellett. De akármilyen fortélyos vagy, fiacskám, kerüld a Hajbodorítót, várd be a reggelt! Okos ember nem tárgyal vele máskor, csak fényes nappal, akkor is úgy, hogy megbízható barátot visz magával. Három évvel ezelőtt egy elővigyázatlan alak egy akasztott ember kezét akarta neki eladni. Éjjel, holdfénynél találkoztak, Sámson oszlopai alatt. A Hajbodorító megragadta a fickó csuklóját, berántotta az oszlopok közé, lassan mozgatni kezdte arca előtt a kezét, amely úgy lengedezett, mint imbolygó vízinövény a patak sodrában, aztán ráparancsolt, hogy feküdjön le, és aludjon el. Az ember mély álomba merült. Mire felébredt, egyedül találta magát, és persze az akasztott ember keze is eltűnt. De ez még semmi! Amikor az a szerencsétlen flótás eltüsszentette magát, leesett az orra! Mert a Hajbodorító azt is elvette tőle, és viaszból való orrot ragasztott az arcába.
– Nincs eladnivalóm, Izrael leánya.
– Hát akkor igazán nem tudom kitalálni, mit akarsz tőle. Még nappal is csak azért keresik fel, hogy vegyenek tőle valamit, vagy eladjanak neki valamit. Aki más miatt akar vele beszélni, az csak bolond lehet.
– Nem vagyok hajlandó elárulni, mi járatban vagyok.
– Hát akkor mondj rám áldást, de ne legyen ám benne semmi a visszájára fordítva, és én elvezetlek oda, ahol megtalálod őt. De előre figyelmeztetlek, ne számíts barátságos fogadtatásra. Ezen az éjszakán virraszt a nagy fűzfa odvában.
– Valóban áldást kívánsz?
– Melyikünk ne kívánna? Szent emberek áldásához nehéz hozzájutni.
– Hát akkor az Úr áldjon meg, és irgalma jeléül hirtelen repessze meg a csörgődobodat!
A nő csúfondárosan nyelvet öltött rá, visszatért a táncolok körébe, és verni kezdte a dobját. Jézus követte őt a tekintetével. Mihelyt a prostituált el akarta kezdeni a „nagy piócának” nevezett buja táncot, abban a pillanatban kettéhasadt a dobja. A nő megtorpant, majd elvágódott a földön, és rángatózva sikoltozott. Társnői kicipelték a körből, és vízzel locsolgatták; lassan lecsillapodott, de azon az éjszakán nem táncolt többet.
– No, te szent ünneprontó – mondta egy kénita örömlány Jézusnak –, majd én elvezetlek a Hajbodorító Máriához, és elmesélem neki a megrepedt dob históriáját.
– Fogadd köszönetemet.
A nő a hegyen át visszavezette a városba. Amikor ahhoz a kerítéssel körülvett tóhoz értek, amelyben valamikor a szent halakat tartották, a nő átmászott a kőkerítésen, és intett Jézusnak, hogy kövesse példáját. Kisvártatva ott álltak a tó partján, egy nádas fölé hajló terebélyes fűzfa mellett. A kénita lány hirtelen megrémült, otthagyta Jézust a holdfényben fürdő vízparton. Futtában csak ennyit mondott neki:
– Odaát van a nagy fűzfa odvában. Kopogtass be, ha van hozzá bátorságod.
Jézus méltatlannak érezte, hogy kopogtasson. Parancsoló hangon megszólalt:
– Hebron fűzfája, halál fája! Szalmonért és Szalmáért, és az erős Sámsonért, aki elszakította zöld gúzsbilincseidet – add ki azt a boszorkányt, aki törzsed üregében rejtőzködik!
A Hajbodorító Mária (aki a khrésztianoszok könyveiben a magdalai Mária néven szerepel) felbőszültén lépett ki. Magas termetű, kék szemű, karvalyorrú satrafa volt.
– Ki merészel zavarni virrasztásomban?!
– Nézz meg engem!
– Nem látok semmit.
– Csukva van a szemed. Nyisd ki, és látni fogsz.
– Ki ad nekem parancsokat?
– Nyisd ki füledet, süket vipera, és hallani fogsz.
– Uram, mit akarsz tőlem? – kérdezte meghökkenve az asszony.
– A segítségedet. Isten Ellensége ellen!
– Az én Úrnőm bajnoka ellen?
– Igen, ellene!
– Kövess engem Úrnőm házába, te őrült, és ott merészeld megismételni kívánságodat!
– Menjünk!

Tizenkilencedik fejezet
ÁDÁM KIRÁLY

Mária, a Hajbodorító kiment a kőkerítésbe vágott ajtón, majd a Makpelá-barlang bejárata mellett elhaladva egy sziklás helyre vezette Jézust, amely tele volt szórva szeméttel és hulladékkal. A csontok és rothadt húsdarabok közt turkáló kóbor kutyák, mihelyt észrevették az asszony közeledését, egymás mellé leülve éktelen vonítással üdvözölték. A Hajbodorító rájuk parancsolt, hogy hallgassanak; erre az egész falka abbahagyta a vonítást, és csak egészen halkan vinnyogott. Az asszony keresztülgázolt a szeméthalmon, és a szikla falához érve valami engesztelő fohászt mondott. Jézus nem értette az előtte ismeretlen nyelvű szavakat, bár jól tudta, kinek szól az invokáció. Mária feszülten hallgatózott, mintha a sziklafalból várná a választ. Majd vállát a szikla egyik kiugró részének nyomta – mire egy nagy kőajtó gördült hátra. A besütő holdfényben kis méretű, négyszögletes szoba vált láthatóvá, ahonnan tekergő csigalépcső vezetett lefelé, a sötétségbe.
Miután beléptek a helyiségbe, a kőajtó bezárult mögöttük. Mária lámpást vont elő köpenye alól, és intett Jézusnak, hogy kövesse. A levegő kellemes volt. Jó ideig lépkedtek lefelé a csigalépcső alacsony, pontosan egymáshoz illeszkedő, simára faragott fokain. A lépcső aljával szemben ismét egy üres kőfal emelkedett. Mária elmondta ugyanazt az ismeretlen nyelvű invokációs formulát; figyelt, mintegy válaszra lesve, majd megismételte, és újra hallgatózott. Végül nekidőlt az egyik kőlapnak, amely szintén titkos ajtónak bizonyult, s az megfordult sarkaiban.
Méhkas alakúra kiképzett barlangba léptek, amelynek falait nagy, faragatlan mészkőlapok burkolták. A vörösre és okkersárgára színezett kőlapokra spirálok, kettős spirálok, szvasztikák, fordított szvasztikák és kétágú villámok voltak festve. A helyiség közepén phallosz alakú oszlop emelkedett, mellette két csontváz feküdt, zsugorított helyzetben, az egyiknek hiányzott a koponyája; a két csontváz között egy antilopbika aranyozott szarvai csillantak meg a lámpa fényében. A barlangból három helyiség nyílott. A jobb oldali üres volt; a bal oldaliban két recézett falú áldozati tálat, egy elefántcsontból faragott, háromlábú széket és egy sápadt, beesett, szakállas férfiarcot ábrázoló maszkot lehetett látni; a középsőben aranylemezekkel borított, felül arany kerubokkal díszített kis láda állott, oldalain karikákkal, hogy két rúdon hordozni lehessen. Szemközt hosszú, szűk folyosó torkollott a vaksötétbe. A barlang bejáratának közelében két keskeny kőtábla állt; az egyiket edomi kalcedonból, a másikat aranysárga numídiai márványból csiszolták. A táblák mindkét oldalát apró, vésett ábrák borították.
Az áldozati tálak fenekén alvadt vér feketéllett.
– Bikavér – mondta Jézus, és hangjában szigorú vád csengett.
– Az hát – felelte gúnyosan az asszony. – Nem olvastad-e, hogy Mózes tizenkét oszlopot állíttatott fel kör alakban, a kör közepében pedig egy tizenharmadikát oltár gyanánt, azon bikákat áldozott, és ezekben a tálakban fogta fel a kibuggyanó vért?
– Olvastam, amit olvastam. De ez a vér itt nem áldozati vér. Te azért jársz ide, hogy bikavért lefetyelj a tálakból, és jóslatokat mondj a halotti maszk száján keresztül, amelybe Ádám állkapcsa van belefoglalva.
– Bármit teszek, az én Úrnőm parancsa szerint cselekszem.
– Harcra hívom és megtagadom őt a saját házában!
– Vigyázz a nyelvedre! Az ilyen beszédnek az lehet a következménye, hogy elüszkösödik a combod, és leprás lesz az ajkad!
– A te úrnődnek nincs hatalma fölöttem. Sohasem érintkeztem az ő leányai közül senkivel, és sohasem mondtam ki a nevét. Ezért ismét felszólítalak, segíts nekem az ő szeretője ellen.
– Erre nem vagyok hajlandó, te lázadó. Miért nem alázkodsz meg a Kerubok előtt? Nem ismered-e fel a Szövetség Szent Frigyládáját, amelyet Jeremiás próféta az én Úrnőm gondjaira bízott, mielőtt Egyiptomba menekült?
– Jeremiás próféta helyesen cselekedett, amikor eltávolította, hogy a gyülekezet ne láthassa többé. Igaz, szent volt az valamikor, de Áron leányai undokságaikkal bemocskolták. A halál ládája lett, és Jeremiás jól tette, hogy a halál házába vitte.
– Fogd a lámpásomat, és jól nézd meg a két táblán, az aranyszínűn és a vörös színűn látható képeket. A táblák eredetileg a frigyládában voltak azzal a kerek fekete mennykővel együtt, amelyet őseid ide-oda görgettek benne, amikor esőt akartak előidézni. Nézd, ott fekszik az a kő is, a frigyláda lábánál. Nem más az, mint Miriam csöpögő sziklája, amely – úgy mondják – Izraellel együtt halad görögve, és amelynek megütéséért Mózes az életével lakolt.
Jézus átvette a lámpást, és szemügyre vette a táblákat.
– Mit számítanak ezek nekem, boszorkány! – jegyezte meg közönyösen. – Nem olvastam-e a Szentírást? Itt Izrael királyainak, fejedelmeinek és prófétáinak krónikája van képekben ábrázolva, rendetlen összevisszaságban.
– A kuszaság a saját szívedben van. Itt csupán egyetlen történet van ábrázolva. Egyetlenegy, nem több. Busztrophédon, azaz ökörfordulós módon van ide róva: vagyis olyan, mint a szántó ökör által vont barázda, amely egyszer jobbra, majd visszakanyarodva balra halad, és így tovább. Ami az arany táblán van, annak folytatása a vörös táblán következik. A régi szövetség történetét tartalmazza, amelyről a frigyláda kapta a nevét. Azt a régi szöveteéget az én Úrnőm és Hebron két ikerkirálya kötötte. Úrnőm esküvel fogadta, hogy egyenlő mértékben osztja meg szeretetét kettejük között mindaddig, amíg engedelmeskednek az akaratának. Itt kezdődik.
Átvette Jézustól a lámpást, és ujjával mutogatni kezdte a képekből álló sorokat.
A képek értelmezése körül nagy vita támadt Mária és Jézus között, és egyikük sem fogyott ki az ellenérvekből.
– Nézd – mondta Mária –, itt ül az én Úrnőm, az Első Éva, a szülőszéken, a pálmafa alatt. Az emberek nagy eseményt várnak, mert rájött a vajúdás.
– Nem, boszorkány, ez itt nem az Első Éva, hanem Debora, amint éppen bíráskodik Izrael fiainak peres ügyeiben, a róla elnevezett pálmafa alatt. Mert így van ez megírva a szent könyvekben.
– Nem jól tudod. Mert ezen a képen itt az én Úrnőm ikreket szült, akiket különböző apák nemzettek. Az egyik iker Ádám, a Terebintus fia, a másik Azázel, a Kerm-tölgy fia. Úrnőm vörös fonalat köt Azázel csuklójára, hogy meg tudja különböztetni Ádámtól.
– Nem úgy van. Thámár ez, Júda menye, aki fattyú ikreket szült, Zerákhot és Perecét. Zerákh csuklójára köti a vörös fonalat. Így van megírva.
– Nem úgy van. Mert itt a csecsemő Azázelt megmutatják apjának, a királynak. Itt pedig Ádámot fűzfavesszőkből és kákából font kosárba fektetik, és az Eskol patak vizére bocsátják, hogy a király el ne pusztíthassa.
– Nem. Itt a csecsemő Sámuelt mutatják meg Élinek a silói szentélyben, és a csecsemő Mózest teszik ki a Nílus vizére. Így van megírva.
– Nem. Mert itt a juhász felesége magához veszi, és megszoptatja Ádámot, miközben az én Úrnőm, az Első Éva némi távolságból figyeli a jelenetet.
– Dehogy! Ez itt a fáraó leánya, amint megtalálja Mózest a sás között, és Jókebed gondjaira bízza, aki Mózes szülőanyja, így van megírva.
– Nem úgy van! Mert ezen a képen az én. Úrnőm, az Első Éva megfürdik a hebroni szent halastóban, miáltal visszanyeri szüzességét.
– Nem, ez a kép azt ábrázolja, amint Dávid király jeruzsálemi palotája tetejéről nézi a hettita Uriás fürdőző feleségét, és parázna vágyat érez iránta. Így van megírva.
– Nem úgy van, ezen a képen Ádám története folytatódik. Az ifjúvá serdült Ádám éppen leterít egy oroszlánt meg egy medvét, amelyek megtámadták a nyáját. Itt pedig a király előtt áll, aki nem tudja, hogy ő Ádám nagybátyja.
– Nem, ez az ifjú Dávid, Isai fia, a király pedig Saul. Így van megírva.
– Nem úgy! Mert a király kívánságára Ádám itt megfojt egy rettenetes kígyót, amely tüzes leheletével ezreket pusztított el a király népéből. Látod, itt Ádám felmutatja a népnek a megölt hüllőt.
– Mást ábrázol a kép: Mózes a pusztában felemeli a réz szeráfot, hogy megállítsa a dögvész terjedését. Így van megírva.
– Nincs igazad. Mert lám, itt a király befogadta családjába Ádámot, aki testvérével, Azázellal szerető egyetértésben élt egy ideig.
– Nem Ádám és Azázel az, hanem Dávid és Jonathan, Saul fia, akik édestestvérekké válnak. Így van megírva.
– De nem, mert itt Ádám felkap egy osztókét, és hirtelen indulatában ráront a király testőreire.
– Szó sincs róla! Sámgár ez, Anat fia, aki az ösztökét forgatja fegyverként a filiszteusok ellen. Így van megírva.
– Tévedsz, mert ezen a képen Ádám megöli nagybátyját, a királyt, és tulajdon kardjával vágja le a fejét.
– Rosszul mondod. Ez itt Dávid, amint megöli a filiszteus Góliátot. Így van megírva.
– Nem lehet az: mert itt Ádám Mamré tölgyligetében gyászolja és siratja a nagybátyját.
– Nem, hanem Dávid siratja itt elenfelét, Abnert. Így van megírva.
– De hát nézd csak: itt Ádám a királyságra készül, egy királyi rekettyefűz alatt fekszik, hogy lelkét előkészítse a virrasztásra.
– Illés pihen a fa alatt. Így van megírva.
– De az nem lehetséges: hiszen ezen a képen láthatod, hogy a virrasztó Ádám vadállatokat szelídit meg, amelyek fel akarták falni.
– Nem, a kép azt ábrázolja, amint Ádám az Édenkertben sorra neveket ad az állatoknak. Így van megírva.
– Helytelenül értelmezed. Mert itt Ádámot Hebron királyává kenik.
– Sámuel keni Dávidot Izrael királyává. Így van megírva.
– Nem úgy van: itt látható, hogyan készülnek arra a lakomára, amellyel Ádám és az én Úrnőm, a Második Éva menyegzőjét fogják majd megünnepelni.
– Amit itt látsz: a sok búza, árpa, liszt, bab, méz, vaj, birkahús, sajt, marhahús meg ezek az ágyak, medencék, edények is – mindezek ajándékok, amelyeket Dávid kapott Mahanáimban. Így van megírva.
– De nem, ha mondom: itt viszik a még hiányzó élelmet Ádám lakodalmára.
– Dehogy: ez itt Ciba, Méfibóset szolgája, aki kenyeret, gyümölcsöt és bort visz Dávidnak. Így van megírva.
– Nem igaz: ezen a képen látható a kérők versengése. Ádám egész éjjel birkózott ellenfeleivel, míg meg nem sántult. Hajnaltájt kimarjult a jobb combja, attól fogva úgy lépett, mint a bika.
– Nem, hanem a mi Jákob atyánk viaskodik Peniélben egy angyallal egész éjjel, neki lett az a baja. Így van megírva.
– Dehogy: ez a kép Béth-Hoglát, a Bicegő menyegzői lugasát ábrázolja. Bikahangon bömbölő bohócok hívogatják Ádámot, a vőlegényt, hogy szaladjon oda a bikalábával.
– Nem, hanem Baál papjai a Kármel hegyén táncolják a maguk bicegő pészachját, közben késekkel sebeket ejtenek testükön, és Baált szólongatják, de hiába. Így van megírva.
– De nem: itt jön fiúvá Ádám az ő menyasszonyához, az én Úrnőmhöz, a Második Évához, aki ötven leányával táncol a nádassal szegélyezett halastó mellett.
– Nem, hanem Miriam és szolgálóleányai lejtenek diadalmi táncot a Nádas-tenger mellett, miután a fáraó seregét elnyelte a víz; és Áron, a fivére is velük táncol. Így van megírva.
– De nem így van: itt látni, hogy a menyegzői lakoma már megkezdődött, és itt ül Ádám az asztalnál, sánta lábát egy zsámolyon nyugtatva.
– A sánta Méfibóset az, akit Dávid király meghívott az asztalához, így van megírva.
– De itt láthatod, hogy a lakoma végeztével Ádám nyilvánosan szeretkezik az én Úrnőmmel, a Második Évával, és az én Úrnőm ötven leányával.
– Nem, ez itt a lázadó Absolon, aki nyilvánosan szeretkezik a kármeli Abigaillal és atyjának, Dávidnak többi feleségével meg ágyasával. Így van megírva.
– Az aranytáblának itt vége, az aranykirály diadalmaskodott. Itt kezdődik a vörös tábla és a vörös király győzelme. Nézd, itt van Ádám, a lant feltalálója, dallamokat játszik és dalokat énekel a saját dicsőítésére. Ikertestvére, Azázel, a meggyilkolt király fia, izzó gyűlölettel nézi, bosszúra készül, dárdát tart a kezében.
– Dehogy! Dávid az, aki zenél és zsoltárokat énekel, hogy felvidítsa a búskomor Sault. Így van megírva.
– Nem úgy van. Mert itt Azázel táncol meztelenül a frigyláda előtt, könyörögve az én Úrnőmnek, hogy maradjon hűséges hozzá.
Úrnőm, aki szarvas holdat ábrázoló fejdíszét viseli, biztatóan mosolyog rá.
– Nem, hanem Dávid táncol a frigyláda előtt, és felesége, Mikál, más nevén Egla, „az üsző”, gúnyosan nevet rajta egy ablakrácsozat mögül. Így van megírva.
– De nem, mert ezen a képen az én Úrnőm, a Második Éva, ágyába hívja Azázelt.
– Nem, ez itt Amnon, aki megerőszakolja nővérét, Thámárt. Így van megírva.
– De itt az én Úrnőm, a mennyezetes ágy oszlopához kötözi Ádám haját, hogy Azázel lenyírja.
– A kép azt ábrázolja, amint az álnok Delila férjének, Sámsonnak a haját odakötözi egy szövőszék gerendájához. Így van megírva.
– De nem, mert itt Azázel megy be ollóval Ádám szobájába, hogy szentelt haját lenyírja.
– Dávid az, aki Saul királyt álomba merülten találja meg egy barlangban, de megkíméli életét, csupán köntösének szélét vágja le. Így van megírva.
– De nézd: itt Ádám haja már le van vágva, öt rojttal díszített ruhaszegélyével együtt. És emitt Azázel meg a barátai gyalázzák és sértegetik őt, amikor felmegy a hegyre, hogy meghaljon.
– Nem, hanem Sémei meg a cimborái sértegetik és gyalázzák Dávidot Bahurimban. Így van megírva.
– De nem: ezen a képen láthatod Ádámot akit Azázel megvakított.
– Sámsont vakították meg a filiszteusok Gázában. Így van megírva.
– Nem igaz. Itt Azázel a hebroni fűzről metszett zöld vesszőkkel a hebroni terebintushoz kötözi Ádámot, és megfosztja férfiasságától.
– Dehogy! Ez itt Ai királya, akit Józsua Aiban felakasztatott egy fára. Így van megírva.
– Nem úgy van. Mert ezen a képen Azázelt látod, amint tizenkét oszlopot állít fel körben, közepén a tizenharmadik oszlopot oltárnak szánja, hogy azon az én Úrnőm, a Második Éva tiszteletére feláldozza Ádámot. Itt vannak a vér felfogására szolgáló recézett tálak is.
– Nem, itt Mózes emel tizenkét oszlopot a Sinai, vagyis a Hóreb lábánál, Izrael mindegyik törzsének egyet. A tálak pedig arra szolgálnak, hogy felfogják bennük a leolt tulkok vérét. Így van megírva.
– De nem: üt sántikál be a körbe a megcsonkított Ádám; és itt meg már darabokra van vagdalva.
– Egészen mást ábrázol a kép: Agág király pipiskedő léptekkel bemegy a gilgáli körbe, ahol Sámuel próféta felkoncolja. Így van megírva.
– De itt tizenkét hebroni ember lakomázik Ádám húsából, és a vállízületét félreteszik, hogy azt Azázel egye meg.
– Nem, ez itt a micpái lakomát ábrázolja. Sámuel az ökör vállízületét teszi félre Saul király számára. Így van megírva.
– De nem, mert ezen a képen hírnök jő az én Úrnőmhöz, a Második Évához, hogy jelentse: „A dolog elvégeztetett.” Ő elfátyolozza magát, és a Harmadik Évává válik, kutyával, bagollyal és tevével.
– Rebeka az, aki leszáll a tevéjéről, és elfátyolozza az arcát, amikor megpillantja Izsák atyánkat, aki közeledik feléje, hogy feleségül kérje. Így van megírva.
– De nem úgy van: mert itt Hebron népe siratja Ádámot. Te ostoba, nem tudod, hol állsz most? Ez a Makpelá-barlang legbelső helyisége. Jósiás, az a gonosz király befalaztatta a bejáratát, de mi, kéniták, megőriztük a másik bejárat titkát. Nézd, ezen a képen az én Úrnőm, a Harmadik Éva ebbe a barlangba hozza el Ádám csontjait, hogy koporsóba tegye.
– Nem, itt Izrael fiai gyászolják Mózest Piszgában; és az Úristen, aki elfátyolozta magát, hogy senki emberfia meg ne lássa az arcát, titokban eltemeti őt Moáb egyik völgyében. Így van megírva.
– De ha megnézed ezt a képet, erre már nem, találhatsz cáfoló szavakat. Mert itt végre a maga Háromságában látod az én Úrnőmet. Úrnőm, az Első Éva, fehér, mint a leprás; Úrnőm, a Második Éva, fekete, mint az én népem sátrai; Úrnőm, a Harmadik Éva, irgalmasan eltakarja az ő halálfejét. Nézd, Ádám szelleme leborul az én Hármas Úrnőm előtt, és kérleli a szövetség megtartására, Azázel pedig megdöbbenve nézi.
– De igenis, hogy meg tudlak cáfolni! Itt Mózes látható, amint panaszkodik az Úrnak nővérére, Miriámra és fivérére, Áronra, amiért azok kigúnyolták az ő etiópiai feleségét. Áron leborul az Úr előtt, aki leprával bünteti Miriámot. Így van megírva.
– Mellébeszélsz, köntörfalazásod nem használ semmit. Mert nézd csak, itt az én Úrnőm meghallgatta Ádám könyörgését, Ádám szelleme kiemelkedik a koporsóban fekvő száraz csontokból, megfenyegeti Azázelt, és ismét visszatér az élet kerekéhez. Újra meg fog születni az én Úrnőmnek, mint saját fia és Azázel fiának ikertestvére.
– Megcáfollak. Ezen a képen Saul király tanácskozik az endori boszorkánnyal, aki Sámuel száraz csontjaiból felidézi Sámuel szellemét. Így van megírva.
– Nem győztél meg. Elmondtam mindent, az Anya nevében. Itt véget ér a vörös tábla, és az aranytábla újra kezdi a történetet azzal, hogy az én Úrnőm, az Első Éva, ott vajúdik a pálmafája alatti.
– Megkaptad a válaszaimat. Mi szükség van rá, hogy elismételjem azokat?
– Válaszaid elfogadhatatlanok az én Hármas Úrnőm számára.
– Az Élő Isten, akiben én hiszek, mérhetetlenül erősebb, mint a te úrnőd. Létezőt tud teremteni a nem létezőből. Ami volt, azt úgy meg tudja semmisíteni, mintha sohasem létezett volna. Úrnőd régi tábláin fel van jegyezve a halál szövetsége, de ezt az Úr feldöntötte, és félretette Kádes kútjánál, amikor új szövetséget esküdött az ő szolgájának, Mózesnek – az élet szövetségét. Mózes könyvei tartalmazzák ezt a szövetséget, és Mózes könyveit minden zsinagógában őrzik, a szent ládában, és szavai be vannak vésve minden igaz szív tábláira.
– De bármilyen erős a te Élő Istened, ki tud-e menteni téged a Halál Házából, amely a Halál Völgyében fekszik? Senki emberfia nem szabadult innen élve, aki Úrnőmmel dacolni mert a saját házában. Minden vakmerő bolond, aki ide merészkedett, itt lelte pusztulását. Az a betömött alagút tele van a csontjaikkal.
– Meg van írva: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy.” Következésképpen a sorsom úgy alakul, amint az Atya rendeli, nem pedig úgy, amint a te úrnőd akarja. Én felszabadultam a Nőstény ítélkezése alól; azért jöttem, hogy leromboljam az ő műveit.
Mária, a Hajbodorító elefántcsont fésűvel fésülni kezdte hosszú fehér haját, s közben egymás után idézte az ősi gonosz erőket, hogy támadjanak Jézusra. Hívta a pikkelyes lábú Sédeket, a hosszú orrú Ruachokat, a Mazzikokat, az Ártókat, a Szeireket, a hegy ormok kecske alakú démonait, a homoksivatagokban lakozó, szamártomporú Lilitheket; hívta Sabirit, a vakság démonát, aki a be nem fedett vízmedencékben kísért; Ruach Zalachtát, a merevkór: a katalepszia démonát; Ben Nefilimet, az epilepszia démonát; Ruach Kezaritot, a lidércnyomások démonát; Ruach Tegazitot, a delirium démonát; Ruach Kardejakót, a melandólia démonát; Sibbetát, a görcsök démonát; Ruach Zenunimot, a nemi téboly démonát; Debert, a dögvész démonát; végül Éurát, a nemtörődömség és a feledékenység alattomos démonát, akitől a vallásos zsidók leginkább rettegnek.
És mindezek a gonosz démonok megjelentek, acsarkodva, rémületes zúgással, süvítessél táncolták körül Jézust, és megpróbálták leszakítani ruhájáról a szent rojtokat, karjáról meg homlokáról az imaszíjakat, ő azonban nyugodt maradt, szívét nem szállta meg a rémület, ajka határozottan ismételgette a „Halljad, Izrael”-t – háromszor az Első Éva ellen, háromszor a Második Éva ellen, háromszor a Harmadik Éva ellen,. Majd erős hangon megparancsolta:
– Izrael Mindenható Istenének nevében, aki áldott legyen, távozzatok innen, éjszaka és halál démonai, menjetek vissza azokra az elhagyatott helyekre, amelyeket a Mindenek Ura jelölt ki számotokra!
Azok pedig zagyva makogással egymás után eltűntek.
Mária felsikoltott:
– Megismertelek, Úrnőm Ellensége! Hát eljöttél végre, Dávid Fia, hitehagyott Ádám?
Jézus ráparancsolt, hogy hallgasson, de az asszony befogta a fülét, hogy ne hallja Jézust, és tovább rikácsolta a magáét:
– A hitehagyottat kiűzték az Édenből, ami nem más, mint Hebron. Kiűzték, hogy vándorként bolyongjon a Földön. De megjövendöltetett: egykor majd visszatér Hebronba, hogy elvégezze számadását a Nagy Istennővel. A hitehagyott megtagadhatja anyját, az Első Évát, elvetheti magától feleségét, a Második Évát; de a Harmadik Éva, a nagyanyja, kérlelhetetlenül magának fogja követelni őt.
– Ha az Első Éva megtagadtatik az Élő Isten szerelméért, a Második Éva pedig szintén az Élő Isten szerelméért vettetik el, talál-e majd a Harmadik Éva csontokat, amelyeket eltemethetne?
Mária ajkához emelte az alsókarját, belevájta kutyafogait, és mohón felszívta a vércsöppeket. Majd besietett abba a benyílóba, ahol az Ó-Ádám halotti maszkja függött; leakasztotta a szegről, fejére illesztette, és vékony, sípoló hangon, szavait hevenyészett hexameterekbe foglalva, jövendölést mondott:

Nagy terbintustól nemzett Ádám, az egyetlen,
Év holtakor kit szült a világra a zöldszemű Miriám,
És kit a hebroni nyájak vándorló terelői
Mentettek meg Azázel elől, ki halálra kereste:
Első tetteidet a csodák országa dicséri.
Bölcs vagy, akár Salamon, nagy titkodat senki se sejti.
Jól virrasztottál, terebintusnak fia, Ádám,
Hóreben negyven nap, szelídítvén szörnyek erőit.
Visszajön újra a próféta, aki ifjú örökké,
Eljő, hogy felkeljen, s te király légy ujjai által.
Földnek urává lesz, Ádám nyomait követed majd,
És e szövetség tábláit te sem törheted össze,
Míg végül felakasztanak, így leled szörnyű halálod,
Fűzvesszők kötik tagjaidat terebintusi fához,
Ott szenvedsz méltán iszonyú gyötrelmeket, Ádám.
Lesz tizenkét pásztor, aki majd a véredet issza,
Testedből is eszik. A mi Éva anyánk kacag akkor,
S álom képében papnőjét így utasítja:
Szedje fel Ádám csontjait, és vigye arra a helyre,
Hol már rég nyugszik Ádám koponyája a földben.

Amint vészjósló hangon elkárogta az utolsó sor verslábait a lámpás lángja sercegni és imbolyogni kezdett. A barlang boltozatáról ragacsos csöpp hullott Jézus lábára, majd kisvártatva még egy.
– Mi dolgom nekem az Ó-Ádámmal, aki a porból suttog? – szólt Jézus. – Egy Új-Ádám jön el a Legmagasztosabb nevében, hogy végezzen a Nősténnyel, hogy megkötözze őt a saját hosszú hajával, hogy gyémántbilincsekbe verje Isten Ellenségét. Az Ó-Ádámban mindenki meghal; az Új-Ádámban mindenki élni fog.
– Vigyázz! Négy állat lépett abba a körbe, amelyet a hórebi tüskebokor alatt vontál. Hármat megszelídítettél, de a negyedik külön tapodta a földet. Nem így volt?
– Uram! – fohászkodott remegve Jézus. – Kicsoda értheti meg saját tévelygéseit? Könyörögve kérlek, tisztíts meg engem titkos hibámtól!
Mária félretette a maszkot, gúnyosan vihogott, és káromolta Jehovát. Jézus megragadta a hajánál fogva, jóllehet az asszony foggal-körömmel dulakudott vele, mint egy dühödt hiéna.
– Annak nevében, aki a magasságok és a mélységek Ura, parancsolom nektek, hogy jöjjetek ki ebből a nőszemélyből! – kiáltotta erős, csengő hangon.
És tisztátalan szellemek, bár vonakodva, egymás után jöttek elő az asszony szájából. Jézus nevén nevezte mindegyiket, és megtiltotta nekik, hogy valaha is Máriába költözzenek. Az első volt Aluka, a Pióca; a második Zebúb, a Húslégy; a harmadik Akbar, az Egér; a negyedik Atalléf, a Denevér; az ötödik Tin-semeth, a Gyík; a hatodik Arnebhet, a Mezei Nyúl; és a hetedik, az utolsó Sáfán, az üregi Nyúl. Egy-egy démon kiűzése után egyre erőtlenebbé vált az asszony viaskodása, s mikor már az utolsó is eltávozott belőle, egész testében reszketve, erőtlenül és immár minden hatalomtól megfosztva állt ott, szájával hangtalanul tátogva.
Jézus ekkor elengedte, és a béke szavaival így szólt hozzá:
– Jöjj, Mária! Térjünk vissza az élet országába. Mostantól fogva fordíts hátat minden gonoszságnak.
Az asszony kinyitotta az ajtót, és előtte ment fel a csigalépcsőn, bizonytalan léptekkel, jobbra-balra támolyogva, mint aki szédül. Amikor kinyitotta a külső sziklaajtót, a betóduló éjjeli szél kioltotta a lámpását. Együtt léptek ki a szabadba; csak a csillagok világítottak, mert a Holdat felhő takarta.
Mária kis darabig Jézussal ment a Jeruzsálembe vezető úton; aztán leroskadt az útszélen, és szeméből kövér könnyek peregtek le az arcán. Elhaló hangon szólt a továbbhaladó Jézus után:
– Uram, azért még a vég hátra van, és ha majd az Anya figyelmeztet a kötelességemre, nem fogom őt cserbenhagyni.
– A vég olyan lesz, amilyennek az Élő Isten akarja!
Már alig néhány nap volt hátra a nyári napfordulóig. Jézus a Felső-Jordán egyik gázlójához érkezett; azon a helyen szélesen hömpölygött a folyó, meredek szirtfalak között. Jézus, fehér ruháját derékig feltűrve, ott állt a folyó közepén; a gázló túlsó partján kilenc tanú várakozott.
– Jöjj, uram – kiáltotta János, mihelyt megpillantotta Jézust. – Mert meg van írva, hogy az Úr lelke szálljon rád, és te más emberré változz.
Jézus mezítelenre vetkőzött, és belépett a vízbe. János két korsót merített a folyóba; az egyik aranyból volt, a másik fehér agyagból, amelyet csavaros formájúvá alakított ki a fazekasmester keze. Mindkét korsó tartalmát Jézus fejére és testére öntötte, majd elénekelte azt az ősrégi formulát, amelynek szövege szinte változatlanul megmaradt a második zsoltárban:

Törvényül hirdetem: Az Úr monda nékem:
Fiam, felültettelek téged az én szent fellegváramra Szín vadonában,
Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged.
Kérjed tőlem, és odaadom néked a pogányokat
örökségül és birtokodul a föld határait,
összetöröd őket vasvesszővel, széjjelzúzod őket, mint cserépedényt.
Majd az eksztázis lázas kiáltása tört ki belőle:
– Tekints fel, uram, mert a te szellemed száll most rád galamb képében!
Jézus felpillantott. A Nap éppen akkor emelkedett a keleti szirtfal fölé, és sugarai tündöklő ragyogással tűztek a víz színére. Megtisztult lélekkel lábolt ki a vízből a túlsó partra. János követte. Amikor már mindketten a parton álltak; elővett egy kis edényben terebintusolajat:
– A mi Urunknak, Izrael Istenének nevében egész Izrael királyává kenlek téged!
Az egybegyűlt tanúk némelyike trombitát hozott magával, s most azt fújta harsányan: a többiek pedig örömrivalgásba törtek ki:
– Isten oltalmazza a királyt!
Majd a keriothi Júdás lépett elő, kezében szegély nélküli vászonruhával, amilyent csak a főpapok viselhettek:
– Előbbi mesterem halála előtt meghagyta nekem, hogy ezt adjam rád, amikor eljő királlyá kenetésed ideje.
Es felöltöztette a vászonruhába. János ezután fedett gyaloghintóba ültette Jézust, és a kilenc tanú egymást váltogatva vitte a gyaloghintót észak felé, Galileába. A második napon megérkeztek a Tábor hegyének meredek lejtőihez. János előrement a kerm-tölgyből, terebintusból, mirtuszcserjéből és hegyi olajfából álló sűrű erdőkön keresztül; az arra kószáló vadállatok riadtan ugráltak félre lépteinek neszére. Végül felért a hegytetőre, amelynek sziklás platóján egy kis város terült el. Ataburion. A régebbi időkben három törzs – Issakhár, Zebulon, Nafthali – járt ide portékákat cserélni, és közös szentélyük is ebben a városban állt.
A bírák korában Atabürionban gyülekeztek a három törzs harcosai Bárák és Debora, a papnő vezetésével, mielőtt rárontottak Sisera harciszekereire a Kison völgyében. Később az aranyborjúkat – „a félrevezetett emberek megfogására szánt hálókat”, ahogyan Hóseás próféta nevezte ezeket – itt szentelték Ataburiosznak, a hegy istenének. A Tábor-hegy lakói Ataburioszt Jehovával azonosítják; a görög mítoszköltők szerint Ataburiosz egyike a Telkhineknek, vagyis a pelaszgok egyik istene; az esszénusok számára pedig Ataburiosz az ő Mózes félistenük egyik címe vagy neve. Ugyanezen istenségnek Rodosz szigetén is van egy hegyi szentélye, Ataburisz; két rézből öntött bika áll benne, amelyek állítólag hangos bőgéssel jelzik, ha valami rendkívüli esemény fog a közeljövőben történni. Ataburioszról azt tartja a néphiedelem, hogy tetszése szerint bármilyen alakot tud ölteni, mint Dionüszosz vagy a pelaszgok Próteusza, vagy Hóreb hegyének istensége, aki a kádesi csipkebokorban jelent meg Mózesnek, és így nevezte meg magát: „Vagyok, aki vagyok.”
Az ősi időkben nem a Tábor volt az egyedüli szentélye Izraelben: az Efraim-hegyen állott Ataburiosz Terebintusa, és koronázási körútja során Saul király ott is megfordult. A Tábor hegyén manapság is vásárt tartanak minden évben. Jézus idejében a hazafias érzelmű galileaiak „Zebulon Urának” nevezték Jehovát, és így vélekedtek:
– Semmi akadálya nem volt annak, hogy a Szent Város a Tábor hegyén épüljön fel. Csak hát az Úrnak másként tetszett.
„Semmi akadálya nem volt” – ez persze erős túlzás a galileaiak részéről. Tudniillik Tábor hegyén egyetlen forrás sem akad, és a lakosság teljesen a ciszternákban felfogott esővízre van utalva.
János elment a Tábor esszénus őrzőjének házába. Az esszénust, akinek Nikki, azaz Nikanór volt a neve, álmából keltette fel:
– Jön a király, őrző, hallod? Jön a-király! Mikál egyetlen fia, és az apja is király volt! Nikanór álomittasan motyogta:
– Vadakat beszélsz, te ember... Eredj innen, hagyj aludni!
– János vagyok, Én-Rimmonból, a próféta. Én kentem őt királlyá, és ünnepélyesen kijelentem neked, hogy királyságra született. Kisded korában megmenekült Arkhelaosz kardjától a Júdeai Betlehemben, és Rékáb fiainak segítségével Egyiptomban talált biztos menedéket.
– Megvannak rajta a királyság jelei?
– Csupán a nyolcadik hiányzik még. Már kiállta a virrasztási próbát, és megszelídítette Hóreb fenevadjait. Mikál új örökösnője már a Szegeletkőhöz idéztetett. A király és az örökösnő gyámja, a bethániai Lázár között már megvan a szerződés, pecséttel ellátva, tanúk által hitelesítve.
– Hol ez a király?
– Utánam jön, nemsokára itt lesz.
– Vezesd őt a szent ligethez, és majd meglátjuk, hogyan viselkedik.
Éppen hajnalodott, amikor János a gyaloghintó hordozóit a szent berekhez vezette, amely az erdő egyik tisztásának közepén állott. Nikanór már várta őket. A gyaloghintót letették a földre, s Jézus kilépett belőle.
Hét fa nőtt ott egy tengeri homokkal felszórt, kör alakú helyen: rekettye, fűz, kerm-tölgy, mandula, terebintus, birsalmafa, gránátalmafa. Jézus körbejárta a ligetecskét, sorban egymás után megáldva mindegyik fát. Nikanór élesen figyelte mozdulatait és hallgatta az áldás szövegét:

Áldott legyen a Teremtő nevében a Nap és a hét első napja, amely Rafael angyalé. Áldott legyen az ő nevében a királyi rekettye, amely alatt Illés próféta megpihent és tápláltatott.
Áldott legyen a Teremtő nevében a Hold és a hét második napja, amely Gábriel angyalé. Áldott legyen az ő nevében a fűz, amelynek vízkedvelő lombjai ékesítik a Nagy Oltárt a Fűzfák Napján.
Áldott legyen a Teremtő nevében a Nergal planéta és a hét harmadik napja, amely Szamáél angyalé. Áldott legyen az ő nevében a kerm-tölgy, amelynek skarlátja megfesti a felkent király ruháit, varázsszerül az Asszony, a Leprás ellen.
Áldott legyen a Teremtő nevében a Nabú planéta és a hét középső napja, amely Mikháel angyalé. Áldott legyen az ő nevében a mandulafa, amelynek ága kivirágzott a bölcs Áronnak, s amelynek gyümölcse kehelyként fedi a hétágú gyertyatartó mindegyik lámpását.
Áldott legyen a Teremtő nevében a Marduk planéta és a hét ötödik napja, amely Izidkiel angyalé. Áldott legyen az ő nevében a terebintus, amelynek árnyékában Ábrahámnak és feleségének, Sárának megígértetett, hogy annyi ivadékuk lesz, mint a tenger fövénye.
Áldott legyen a Teremtő nevében az Istár planéta és a hét hatodik napja, amely Hanael angyalé. Áldott legyen az ő nevében a birsalmafa, amelynek szép gyümölcse megédesíti a sátoros ünnepet.
Áldott legyen a Teremtő nevében a Ninib planéta és a hét hetedik napja, amely Kefarel angyalé. Áldott legyen az ő nevében a gránátalmafa, amelynek ágából készül a nyárs, amelyre a húsvéti bárány felnyársaltatik, s amelynek gyümölcse az egyetlen, amelyet az Élő Isten színe elé szabad vinni.
Mindenekfölött áldassék minden dolgok Teremtője, aki e hét lámpásnak gyertyája, aki az ő bölcsességével kelyhet formál föléjük, aki elültette az élet hétágú fáját.
A Napnak adassék a hatalom, hogy melegítsen, vagy égessen.
A Holdnak adassák a hatalom, hogy tápláljon, vagy fonny asszon.
A Nergal planétának adassák a hatalom, hogy erősítsen, vagy gyöngítsen.
A Nabú planétának adassék a hatalom, hogy bölccsé vagy ostovábá tegyen.
A Marduk planétának adassék a hatalom, hogy termővé vagy meddővé tegyen.
Az Istár planétának adassék a hatalom, hogy teljesítse, vagy megtagadja a szív kívánságát.
A Ninib planétának adassék a hatalom, hogy megszenteltté vagy átkozottá tegyen.
Áldassék a hatalmak Rendezője, a Szombat Ura. Egyedül őt imádom én.

Nikanór figyelte, hogy Jézus a hét fa közül melyik alá fog leülni. Csodálkozva látta, hogy tartózkodott a királyi fenség fájától, a mágia fájától, a hatalom fájától, a bölcsesség fájától, a gazdagság és jólét fájától a szentség fájától, de alázatosan térdre ereszkedett a szerelem fája alatt.
Jézus, aki olvasott a gondolataiban, így szólt hozzá:
– Bölcs Salamon az Énekek Énekében, amelyben Istennek Izrael iránti szerelmét énekli meg allegorikus formában, nem erről a fáról mondja-e: „Αz ő árnyékában felette igen kívánok ülni... és zászló fölöttem a szerelme”?
Nikanór mélyen meghajolt előtte:
– Uram, felkészültél-e mindazok elszenvedésére, amik a királysághoz szükségesek? Felkészültél-e az elcsúfításra?
– Felkészültem. Meg vagyon írva: „Ímé, jó szerencsés lesz szolgám, magasságos, felséges és dicső lesz nagyon. Miképpen eliszonyodtak tőle sokan, oly rút, nem emberi volt ábrázatja, és alakja sem ember fiaié volt; Akképpen ejt ámulatba sok népeket; fölötte a királyok befogják szájokat, mert amit nékik nem beszéltek volt, azt látják, és mit nem hallottak volt, arra figyelnek.”
A harmadik napon, még hajnalhasadás előtt, imbolygó fáklyafényben elvezették Jézust a Szegeletkőhöz, amely valaha egy gilgálnak – kövekből rakott körnek – a keleti oltára volt; a gilgál többi része már eltűnt. A kő egyik oldalán állt a bethániai Mária, a Kleopasznak neveztetett Jószé igen szép leánya, Jézus anyjának rokona; mellette Jézus anyja; majd egy harmadik nő jött elő az erdő sötétjéből, elfátyolozott arccal, s csatlakozott a másik kettőhöz, de nem szólt semmit.
Nikanór Jézus vállára erősítette a rituális galambszárnyakat.
– Ne félj semmit, Nagyúr – biztatta –, mert a mi Istenünk angyalának gondjaira bíz téged, hogy szent lábad neki ne ütődjön egy sziklának.
Amikor megvirradt, Jézus felhágott a kőre, és Kleopasz leánya, Mária, elkiáltotta magát:
– Repülj, Galambok Galambja, repülj!
Erre a jelre a kéniták kövekkel, husángokkal, göröngyökkel, mocsokkal kezdték hajigálni Jézust. Az erős zúzódások vérző sebekkel torzították el az arcát; Jézus mozdulatlanul tűrte a gyötrelmeket, végül előredőlt, és lezuhant a kőről, mint az égből lebukó szárnyas Ikarosz azon a képen, amelyet Zeuxisz, a híres festő festett. De a sziklaoltár alatt ott állt hét előkelő férfiú Táborból, akik az arkangyalok – Rafael, Gábriel, Szamáéi, Mikháel, Izidkiel, Hanael, Kefarel – rituális szerepét töltötték be. Ezek felfogták a zuhanó testet, mielőtt lába a földet érinthette volna.
Olvastam én már arról, hogy amikor Babilónia nagykirályát koronázták, az előírt szertartás szerint tűrnie kellett egy pap ökölcsapásait. Azt is olvastam, hogy amikor Heródes a zsidók királyává koronáztatta magát, szintén alávetette magát ennek a megaláztatásnak – azoknak a prófétai ütéseknek az emlékére, amelyeket még gyerekkorában kapott Bocrában az esszénus Menahem atyától. De Jézus király meggyötörtetése sokkal régibb és kegyetlenebb rituális aktus volt, amelyet több mint ezer esztendő után most hajtottak végre először, mivel csak most teljesedett be a próféták jövendölése.
A hét táborita, miután estében felfogta Jézust, dulakodni kezdett vele. Heten egy ellen. Maguk alá gyűrték, majd arra kényszerítették, hogy szétterpesztett lábbal térdelő helyzetet foglaljon el. Akkor a legnagyobb testű kénita felmászott a kőtömb tetejére, és onnan nagy lendülettel ráugrott a térdelő Jézusra. Ezzel az erőszakos cselekménnyel ért véget a meggyötörtetés. Jézus bal combja kimarjult, a csont vége kimozdult természetes helyzetéből, és a comb izmai közé fúródott; bal lába emiatt mintegy kicsavarodott, úgyhogy attól fogva bicegett. Olyan járással járt, amelyet „szent sántaságnak” szoktak nevezni. Ily módon kapta meg a királyság nyolcadik jelét. Egyetlenegyszer sem kiáltott fel fájdalmában, egyetlen panasz sem hagyta el ajkát. A két Mária vérző szívvel nézte, és mindketten keserves könnyeket hullattak. A mellettük álló magas, idős nő hirtelen félrevonta fátyolát, megcsókolta a fiatalabbik Mária mindkét orcáját, ijesztően felnevetett, majd eltűnt az erdőben, ahonnan jött.
A kéniták gyöngéden karjukra emelték Jézust, és bocsánatáért könyörögtek. Megmosták az arcát, gyógyírral bekenték sebeit, és estefelé gyaloghintóban elvitték egy cédrus- és fenyőgallyakból készített tágas sátorba, amelyet Nikanór kertjében állítottak fel. Ott várakozott az egész gyülekezet, amelynek tagjai szent hallgatást esküdtek. Amikor Jézus belépett, mindenki felkelt helyéről.
A sátor nyugati végében trónus állott, amely fölé bíbor baldachin volt kifeszítve. Már rajta ült Mária, Kleopasz leánya, arannyal átszőtt ruhában, mint egy királynő: borostyánból és fésűskagylóhéjból összeállított nyakláncot viselt, fejét csillagokat ábrázoló diadém ékesítette. A hét előkelő férfiú előlépett, hogy elvégezze a szertartás további műveleteit. Kefarel Jézus lábára húzta a magasított aranysarkú, bíborszínű királyi cipőt; a hierarchiában utána következő négy arkangyal ráadta a szent ruhákat; Rafael fejére illesztette az aranykoronát, Gábriel átnyújtotta neki a nádból készített királyi pálcát.
Amikor Jézus már teljes királyi díszben állt ott, a királyné kedvesen rámosolygott, lassú, ünnepélyes mozdulatokkal lelépett a trónról, és kezét nyújtotta neki. Jézus nagy kínnal hágott fel a három lépcsőfokon, és leült Mária mellé a trónra. Mert a koronázás azt jelenti, hogy a királlyá választott férfi feleségül veszi az ország örökösnőjét.
Kosszarvból készült tülkök harsantak fel, az egybegyűltek lelkesen éljeneztek, és megkezdődött a menyegzői lakoma. Makulátlan fehér tulkot vágtak le a királyi pár tiszteletére. A társaság már éhesen várta a pecsenyét – egy éjjel és egy nap tartott a teljes böjt –; mindenki leste, mikor ízleli meg Jézus a királyt megillető szent részt, a lapockát, és ezzel megkezdődjék a vidám lakoma.
Jézus azonban félretolta a maga királyi részét.
– Akik szeretnek engem – mondotta –, azok velem együtt megtartóztatják magukat. Ennek a szokásnak vége.
Senki sem mert enni, és a sült ökröt úgy, ahogy behozták, ki is vitték, hogy elássák valahol. Egy kupa názáreti vörös bort mégis hajlandó volt elfogadni Jézus. A Tábor hegyének szentélyéhez épített Borok Házából hozták, s Jézus megosztotta királynéjával. Ezúttal a kéniták is bort ittak, mivel a nazireus tilalmat most az egyszer nem kellett megtartaniuk. Jézus még egy kenyeret is elfogadott a galileai Betlehemből, a régi Kenyér Házából, s azt az utolsó morzsáig megosztotta királynéjával.
Azután sípok, fuvolák és dobok hangja mellett a kéniták elénekelték Ráchelnek Izraelre mondott áldását. Ez az ő szent évük misztikus éneke; tartalmazza az eredeti tizennégy törzs nevét – köztük Dínát is – kezdve Rúbennal és végezve Benjáminnal:

Nézd a Fiút, hajója vízen úszik,
Milyen erő feszül karjában,
Meg-megpihen két hősi tett közt,
Hajósát megfizette jól,
Gályája biztos lakhelye,
Amíg a szél majd hazahajtja.
Oroszlánként harsog a hangja,
Magasztalják fivérei, Szeme piros
Eskol borától,
Tejtől fehérek fogai.
Boldogan él: kenyere bőven,
Asztalán ízes falatok.
Igaz, hogy rablók fosztogatják.
De egyszer leszámol velük.
Testvéreitől elkülönül majd,
És Kánaánnak királynője
Lesz az ő hites asszonya.
A szava éles, haragja lángol,
Egész világ lesi parancsát.
Tettei dús gyümölcsöt hoznak,
Szaporodik a nép majd boldogan,
Mint csendes vízben nyüzsgő halrajok.
Ivadékai megsokasodnak.
Elfeledteti, mi a fájdalom.
Okos és csalhatatlan, mint a kígyó,
Viperamarás minden ítélete.
A trón előtt nem mer pisszegni senki,
Mikor ítélkezik királyi párja mellett.
Vitatkozó ellenfelét az érvek fegyverével
Téríti le, s az megsemmisülve
Hajnalban szédült fővel támolyog ki –
Nézzétek Jobb Kezem dicső Fiát,
Ki bölcsen osztja szét az éji zsákmányt.

Azután a vőfélyek szerepét betöltő előkelők elénekelték a negyvenötödik zsoltár első felét, Dávid királyi menyegzői himnuszát: övezze fel kardját, induljon csatába, mivel Isten örökre megszilárdította trónját, az igazság jogarát adta kezébe, és megkente az öröm olajával.
Mária nőrokonai – nővérének, Mártának a vezetésével ők töltötték be a nyoszolyólányok szerepét – elénekelték a zsoltár második feléből az alábbi verseket:

Királyok leányai a te ékességeid; jobb kezed
felől királyné áll ofíri aranyban. Halld csak, leány, nézd csak: hajtsd ide füledet!
Feledd el népedet és az atyád házát. Szépségedet a király kívánja; hiszen urad ő, hódolj
hát neki!... Csupa ékesség a király leánya bent, vont aranyból
van a ruhája. Hímes öltözetben viszik a királyhoz, szüzek vonulnak
utána, az ő társnői; néked hozzák őket.

Majd madaraknak meg egyéb állatoknak öltözött maskarák tódultak be, és táncoltak, s mindenféle bohóságot műveltek, míg el nem érkezett az ideje annak, hogy Jézus és Mária visszavonuljon a nászszobába, amelyet függöny választott el a lugas többi részétől. Ekkor azonban Jézus olyan szavakkal fordult királynéjához, amelyek még jobban megdöbbentették a jelenlevőket, mint a királyt megillető húsadag visszautasítása. Jézus ugyanis tisztán csengő hangon kijelentette Máriának:
– A királyod vagyok, és nem azért jöttem, hogy megújítsak, hanem hogy véget vessek. Én kedvesem, ne műveljük a sötétség cselekedetét, amely a halál cselekedete. Te a nővérem vagy! A nővérem vagy! A nővérem vagy!
Ε szavakkal tagadta meg szűzi tisztasággal a házasság testi kapcsolatait. A megdöbbent gyülekezet halálos csendben fogadta kijelentését. A királyné arca elpirult, majd elfehéredett.
A másik Mária, Jézus anyja törte meg a kínos csendet. Felállt, és szigorú hangon kérdezte:
– Fiam, hát így akarsz bánni szűz feleségeddel? Mi lett volna, ha atyád, a király szégyenletes módon ugyanígy cselekedett volna?
– Asszony – felelte Jézus –, Mikál hatalma elhagyott téged, és nőrokonodra szállott át. A dolog most már csak őrá és rám tartozik.
Az esszénus Lázár, a királyné bátyja és egyben gyámja, amióta apjuk, Jószé Kleopasz meghalt, így vigasztalta húgát:
– Férjed, a király bölcsen tette, hogy rátaposott a szégyen köntösére. Csakis ezen az úton haladhatunk együtt tiszta szeretetben. Szárítsd fel könnyeidet, Mária. Szárítsd fel könnyeidet az Élő Isten szeretetéért.
– Bölcsebb-e az én uram, a király, mint Salamon király, akinek nővére egyben a hitvese is volt? – felelte erre a húga. – Mert Salamon a galamb szelíd epekedésével töltötte az egész éjszakát felesége keblén, tágas lugasuk zöld nyoszolyáján; és mint a galamb, fürkészte ki a sziklahasadékokat. De hát ki vagyok én, hogy bíró lehessek ebben a dologban? Felfedem arcomat a királynak, és az ő szava az én törvényem.

HARMADIK RÉSZ

Huszadik fejezet
A GYÓGYÍTÓ