AMNESIA IN LITTERIS

Amnesia in litteris

...Mi is volt a kérdés? Ó, megvan: melyik volt az könyv, amely hatott rám, formált, nyomot hagyott bennem, megrázott, sőt „sínre tett” vagy „kizökkentett a kerékvágásból”.

Ez azonban nagyon úgy hangzik, mintha sokkélményről vagy traumatikus tapasztalatról lenne szó, amely az érintett rémálmaiban szokott felidéződni, éber tudatállapotnál viszont nem, és végképp nem írásban vagy nagy nyilvánosság előtt. Erre, úgy dereng nekem, jogosan mutatott rá egy osztrák pszichológus, akinek a neve most éppen nem jut eszembe, egy igen figyelemreméltó dolgozatban jelent meg, amelynek a címére már nem emlékszem teljes határozottsággal, de az „Én és Te” vagy az „Az és Mi” vagy az „Én magam” vagy valami hasonló gyűjtőcímet viselő könyvecskében jelent meg. (Hogy legutóbb a Rohwolt, a Fischer, a dtv vagy a Suhrkamp adta ki újra, már nem tudnám megmondani, azt viszont igen, hogy a borítója zöld-fehér vagy világoskék-sárgás volt, ha nem mindjárt szürke-kék-zöldes színű.)

Nos, a kérdés talán nem is a neurotraumatikus olvasási tapasztalatokra vonatkozott, hanem inkább arra a felkavaró művészeti élményre értődik, amelyről az a híres vers szól, a „Szép Apolló”... de nem, nem „Szép Apolló” a címe, hanem valami más, archaikusabb, „Ifjú torzó” vagy „Hajdankor szépséges Apollónja”, vagy ehhez hasonló, de ez végül is mellékes... – szóval, ahogy abban a híres versben áll, amelynek a szerzője... a szerzője... – a neve hirtelenjében nem jut eszembe, de igazán híres költő volt, bociszemű és bajszos, és ő szerzett lakást annak a kövér francia szobrásznak (na, hogy is hívják?) a Varenne utcában – a lakás nem kifejezés, merthogy palota az, akkora parkkal, amelyet tíz perc alatt sem lehet bejárni! (Mellékesen felmerülhet a kérdés, miből fizettek az emberek annak idején annyi mindent.) – Mindenesetre, ahogy tehát kifejezésre jut abban a remek versben, amelyet teljes egészében már nem tudok idézni, az utolsó sora azonban örök erkölcsi parancsolatként kitörölhetetlenül bevésődött az emlékezetembe, és így szól: „Változtasd meg élted!”[1]

Mi módon kapcsolódik hát ez azokhoz a könyvekhez, amelyekről elmondhatnám, hogy elolvasásuk megváltoztatta az életemet? Hogy ezt a kérdést megvilágítsam, odalépek a könyvespolchoz (ez csupán néhány napja volt), és tekintetemet végigjáratom a kötetek gerincén. Ahogyan ilyen alkalmakkor mindig – nevezetesen, ha egyazon fajtából túl sok példány gyűlt össze egy helyen, és a szem elvész a sokaságban –, először szédülés fog el, s hogy megálljt parancsoljak a szédülésnek, találomra benyúlok a sokaságba, kihúzok egy könyvet, megfordulok vele, mint egy zsákmánnyal, felcsapom, belelapozok, és belefeledkezem az olvasásba.

Már hamar rájövök, hogy jó fogást csináltam, sőt nagyon jót. A szöveg kifinomult próza, gondolatfűzése kristálytiszta, megtűzdelve hallatlanul érdekes, eddig nem ismert információval és tele fantasztikusnál fantasztikusabb meglepetésekkel. A könyv címe most, amikor ezt írom, sajnos nem akar eszembe jutni, ahogyan a szerző neve sem, vagy a mű tartalma, de ez, amint ez mindjárt látható lesz, nem tartozik ide, vagy éppen hogy ellenkezőleg: hozzájárul a megvilágításához.

A könyv, amelyet kezemben tartok, mint már mondtam, nagyszerű: minden sora nyereség, s olvasása közben székemhez botorkálok, akkor is olvasok, amikor leereszkedem rá, az olvasás elfeledteti velem, valójában miért is olvasok, már csak merő vágyakozás vagyok, elepedek az után a pompázatosság és totális eredetiség után, amelyet itt oldalról oldalra fölfedezek. A szöveg egyes részeinek aláhúzásai vagy a ceruzával a lapszélekre firkált felkiáltójelek – egy korábbi olvasó keze nyomai, amelyeket egyébként nem igazán kedvelek a könyvekben – ezúttal nem zavarnak, mert az elbeszélés menete annyira lebilincselő, a próza oly pezsgőn gyöngyözik, hogy a ceruzanyomokat már észre sem veszem.

Ha pedig időnként mégis felfigyelek rájuk, akkor is kizárólag egyetértésre késztetnek, ugyanis azt kell látnom, hogy olvasóelődöm – akinek kilétéről halvány sejtelmem sincs –, mondom, azt kell látnom, hogy az a valaki pontosan azokon a helyeken helyezett el aláhúzásokat és felkiáltásokat, amelyek belőlem is a legnagyobb lelkesedést váltják ki. Így aztán, a szöveg elsőrangú minőségétől és az ismeretlen olvasóelődömmel való lelki cimboraságtól kétszeresen is szárnyakat kapva olvasok tovább, egyre mélyebbre merülök a költött világba, mind nagyobb ámulattal követem a nagyszerű ösvényeket, amelyeken végigvezet a szerző...

Míg aztán elérek arra a helyre, amely nyilvánvalóan az elbeszélés csúcspontját alkotja, és belőlem hangos „Ó!” kiáltást csal ki. „Ó, de jó gondolat! Milyen jól mondja!” És egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy eltöprengjek azon, amit olvastam, ami úgymond ösvényt vágott tudatom káoszába, teljesen új perspektívákat nyit meg előttem, új felismerésekkel és képzettársításokkal áraszt el, sőt valóban belém szúrja annak a bizonyos „Változtasd meg élted!” gondolatnak a tüskéjét.

Kezem gépiesen ceruzáért nyúl, és „ezt meg kell jelölnöd”, gondolom, „Nagyon jó”, fogod a lapszélre írni, és kövér felkiáltójelet teszel utána, s néhány kulcsszóban összefoglalva feljegyzed azt a gondolatözönt, amelyet a bekezdés kiváltott belőled, emlékezetedet megtámogatandó és tiszteletadásképpen a szerző előtt, aki ily nagyszerű megvilágosodásban részesített téged!

De jaj! Amint ceruzámat az oldalra helyezem, hogy rákörmöljem, „Nagyon jó!”, ott már van egy „Nagyon jó!”, és azt a kulcsszavakra szorítkozó összefoglalást is, amelyet éppen oda akarok jegyezni, ugyancsak elvégezte már olvasóelődöm, méghozzá olyan kézírással, amelyet nagyon jól ismerek, merthogy az enyém, az előd ugyanis nem más volt, mint én magam. Olvastam már ezt a könyvet.

Ekkor hallatlan kétségbeesés fog el. Már megint kitört rajtam a régi betegség: az amnesia in litteris, a teljes irodalmi emlékezetvesztés. És eláraszt a felismerésre való törekvés, éppenséggel bármiféle törekvés hiábavalóságába való beletörődés hulláma. Minek olvasok, miért olvasom el újra például ezt a könyvet is, amikor pedig tudom, hogy már igen hamar halvány emlékem sem marad róla? És egyáltalán, mire jó még bármit is tenni, ha minden semmivé foszlik? Minek élni, ha mindenképpen meghalunk?

Összecsapom hát a szép könyvecskét, felállok, s mint akit megvertek, elpáholtak, visszaosonok vele a könyvespolchoz, és elsüllyesztem az ott sorakozó többi kötet névtelen, masszaszerű és elfeledett soraiban.

Tekintetem megakad a polc végén. Mi az ott? Ó, igen: három életrajz Nagy Sándorról. Valamikor már mindegyiket olvastam. Mit tudok Nagy Sándorról? Semmit. A következő polc végén több kötet áll, amelyeket a harmincéves háborúról írtak, köztük egy ötszáz oldalas Veronica Wedgwoodtól és egy ezeroldalas Golo Manntól Wallensteinről. És mit tudok én a harmincéves háborúról? Semmit. Az alatta lévő polcsor elejétől a végéig II. Lajos bajor királyról és koráról szóló könyvekkel van telezsúfolva. Ezeket nem egyszerűen csak elolvastam, hanem alaposan átrágtam magam rajtuk, aztán még három forgatókönyvet is írtam belőlük, úgyhogy valósággal afféle II. Lajos-szakértő lettem. Mit tudok ma még II. Lajosról és a koráról? Semmit. Az égvilágon semmit.

Na jó, gondolom, II. Lajos esetében még csak-csak elviselhető a totális amnézia, de mi a helyzet azokkal a könyvekkel, amelyek arrébb állnak, az íróasztal mellett, a szépirodalmi művek között? Mi maradt meg emlékezetemben a tizenöt kötetes Andersch-összesből? Semmi. Hát a Böllökből, Walserekből és Koeppenekből? Semmi. A tíz kötet Handkéből? A semminél is kevesebb. Mit tudok még Tristram Shandyről, Rousseau-tól a Vallomásokból, Seume Sétájából? Semmit, semmit, semmit.

De ott! Shakespeare vígjátékai! Csak tavaly volt, hogy mindegyiket elolvastam. Valaminek meg kellett maradnia belőlük, egy halvány sejtésnek, egy címnek, Shakespeare vígjátékai közül legalább az egyik címének. Semmi. – De az ég szerelmére, legalább Goethével legyen más a helyzet, ezzel itt például, ezzel a kis fehér kötettel: Vonzások és választások, ezt legkevesebb háromszor olvastam – és már halvány fogalmam sincs róla. Mintha az egészet elfújták volna.

Hát egyetlen olyan könyv sincs már a világon, amelyre még emlékszem? Azt a két piros kötetet, azokat a vaskos, piros szövetgúnyásokat még ismernem kell, ismerősek nekem, mint a régi bútordarabok, azokat olvastam, hetekig éltem együtt ezzel a könyvvel, nem is olyan nagyon régen még, mi is ez, mi a címe? Ördögök. Vagy úgy. Aha. Érdekes. – És az írója? F. M. Dosztojevszkij. Hm. Hát persze. Halványan emlékezni vélek: a történet a 19. században játszódik, azt hiszem, és a második kötetben valaki pisztollyal öngyilkosságot követ el. Többet nem tudnék mondani róla.

Lerogyok az íróasztalomnál álló székre. Ez szégyen. Botrány. Harminc éve tudok olvasni, és ha sokat nem is, ezt-azt azért olvastam, s mindebből nagyjából annyira maradt meg bennem, hogy egy ezeroldalas regény második kötetében valaki pisztollyal agyonlövi magát. Harminc évig hiábavalóan olvastam! Gyerekkorom, ifjúságom és férfiéveim ezernyi óráját töltöttem olvasással, és az egészből semmi sem maradt vissza, csak a teljes felejtés.

És ez a kórság nemhogy enyhülne, éppen ellenkezőleg, még rosszabbodik is. Ma, ha egy könyvet olvasok, az elejét még az előtt elfelejtem, hogy a végére érnék. Emlékezőtehetségemtől némelykor annyira sem futja, hogy egyetlen elolvasott oldalt megőrizzen. Így aztán bekezdésről bekezdésre, egyik mondatról a következőre lendítem tovább magam, és már hamar ott fogok tartani, hogy tudatom csak egyes szavakat képes megragadni, amelyek egy mindenkor ismeretlen szöveg sötétségéből áradnak elő, elolvasásuk pillanatának erejéig hullacsillag módjára felragyognak, hogy csakhamar újfent a teljes feledés sötét Léthé folyójába süllyedjenek.

Irodalmi vitákon már régóta nem nyithatom ki úgy a számat, hogy ne blamálnám magam csúfosan, merthogy Mörikét összekeverem Hofmannsthallal, Rilkét Hölderlinnel, Beckettet Joyce-szal, Italo Calvinót Italo Svevóval, Baudelaire-t Chopinnel, George Sand-t Madame de Staëllel és így tovább. Ha egy idézetet keresek, amely homályosan rémlik nekem, napokat töltök azzal, hogy vadásszam rá a könyvekben, mert elfelejtettem, kitől származik, és mert keresés közben annyira belefeledkezem vadidegen szerzők ismeretlen szövegeibe, hogy végül elfelejtem, mit is kerestem eredetileg. Hogy engedhetném meg magamnak ilyen kaotikus szellemi állapot mellett annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy melyik volt az a könyv, az a bizonyos könyv, amely megváltoztatta az életemet? Egyik sem? Mindegyik? Valamelyik? – Nem tudom.

Ám talán – gondolom önmagam vigasztalására –, talán az olvasásnál (miként az életben) még nem is annyira siralmas a helyzet a váltóállítások és hirtelen változások dolgában. Az olvasás talán inkább impregnáló aktus, amelynek során a tudat ugyan alaposan átitatódik, de olyan észrevétlen-ozmotikus módon, hogy a folyamatot magát nem észleljük. Az amnesia in litterisben szenvedő olvasó tehát nagyon is megváltozott az olvasás révén, ám ezt nem vette észre, mivel olvasás közben agyának azok a kritikus instanciái is megváltoztak, amelyek közölhetnék vele, hogy ő bizony megváltozott.

Annak az embernek a számára pedig, aki maga is ír, ez a betegség akár még áldás is lehet, sőt szinte már szükséges feltétel, ugyanis megóvhatja őt attól a bénító félelemtől, amelyet minden nagy irodalmi mű kivált, és teljességgel komplikációmentes viszonyt teremthet számára a plagizálással, ami nélkül semmi eredeti nem jöhet létre.

Tudom, ez szükség szülte, méltatlan és gyatra vigasz, s azon vagyok, hogy ne éljek vele. Nem szabad beletörődnöd ebbe a rémséges amnéziába, mondom magamnak, teljes erőből szembe kell szegülnöd a Léthé folyó sodrásával, többé nem merülhetsz el hanyatt-homlok egy szövegben, hanem tiszta, kritikus tudattal kell foglalkoznod vele, kivonatolnod kell, memorizálnod, memóriagyakorlatokat kell végezned – egyszóval: az a dolgod, hogy – és itt egy híres versből idézek, amelynek szerzője és címe most éppen nem jut eszembe, az utolsó sora azonban örök érvényű erkölcsi parancsolatként, teljességgel kitörölhetetlenül emlékezetembe vésődött. Így szól: „Az a dolgod... az a dolgod...”

Ó, de buta helyzet! Most meg elfelejtettem, hogyan is hangzott betűről betűre. De ez végül is nem baj, mert az értelmére nagyon jól emlékszem. Valahogy így szólt: „Változtasd meg élted!”