A MÉLYSÉG KÉNYSZERE

Der Zwang zur Tiefe

Egy fiatal stuttgarti nőnek, aki szépen rajzolt, élete első kiállításán ezt mondta egy kritikus, csupán segítő szándékkal:

– Tehetségre vall és igényes, amit csinál, de még nincs elég mélysége.

A fiatal nő nem értette, mire gondol a kritikus, megjegyzését hamar el is felejtette. Három nappal később azonban az újságban ugyanannak a kritikusnak a tollából műbírálat jelent meg, amelyben ez állt: „Az ifjú művésznő komoly tehetség, munkái első pillantásra nagyon tetszetősek, de a mélységnek sajnos híján vannak.”

A fiatal nő most már elgondolkodott. Szemügyre vette a rajzait, és áttúrta a régi mappákát. Az összes rajzát végignézte, azt is, amelyen éppen dolgozott. Aztán rácsavarta a kupakot a tinta üvegére, megtörölte a tustollakat, és elment sétálni.

Aznap este vendégségbe volt hivatalos. Úgy tűnt, az emberek kívülről megtanulták azt a bizonyos kritikát, s újra meg újra az ő komoly tehetségéről beszéltek, és arról, hogy a képei első látásra nagyon is tetszetősek. Ám a háttérből és a neki háttal állóktól hozzá eljutó mormogásból a fiatal nő, ha jól kinyitotta a fülét, mást is kivett:

– Mélysége az nincs. Erről van szó. Nem rossz, de sajnos nincs mélysége.

A következő héten a fiatal nő semmit sem rajzolt. Szótlanul üldögélt a lakásában, töprengve maga elé meredt, és egyre csak ugyanaz az egy gondolat járt a fejében, amely az összes többi gondolatát mélytengeri polip módjára körülfonta és elnyelte:

– Miért nincs nekem mélységem?

A második héten a fiatal nő újra megpróbálkozott a rajzolással, de suta vázlatoknál többre nem jutott. Néha még egy rendes vonalat sem sikerült húznia. A végén már olyan erősen reszketett, hogy a tollat sem tudta a tusba mártani. Akkor elsírta magát, és azt kiabálta:

– Igen, igazuk van, nincs mélységem!

A harmadik héten művészeti albumokat kezdett nézegetni, más grafikusok műveit tanulmányozta, galériákat és múzeumokat keresett fel. Művészetelméleti írásokat olvasott. Elment egy könyvkereskedésbe, és a raktáron lévő legmélyenszántóbb könyvet kérte az eladótól. Egy bizonyos Wittgenstein művét kapta meg, és nem tudott vele mit kezdeni.

A városi múzeumban, „Az európai rajzművészet 500 éve” című kiállításon csatlakozott egy iskolai csoporthoz, amelyet a művészettörténet-tanár vezetett. Egyszer csak, Leonardo da Vinci egyik munkája előtt, előrelépett, és feltett egy kérdést:

– Elnézését kérem, meg tudná mondani, van-e ennek a rajznak mélysége?

A művészettörténet-tanár elvigyorodott.

– Ha szórakozni óhajt velem, korábban kell felkelnie, nagyságos asszony! – mondta, és az osztály jót nevetett. A fiatal nő viszont hazament, és keserű könnyeket hullajtott.

A fiatal nő egyre furcsább lett. Már alig hagyta el dolgozószobáját, és nem tudott dolgozni. Pirulákat szedett, hogy ébren maradjon, és nem tudta, miért kellene ébren maradnia. Ha pedig elfáradt, a székén ülve aludt, ugyanis nem mert ágyba feküdni, mert félt az alvás mélységétől. Inni kezdett, és egész éjjel égette a villanyt. Már nem rajzolt. Amikor felhívta egy berlini műkereskedő, és néhány rajzot kért tőle, üvölteni kezdett a telefonba:

– Hagyjon békén! Nekem nincs mélységem!

Hébe-hóba gyurmát gyúrt, de semmit sem készített belőle. Csak beledugta az ujja hegyét, vagy kis gombócokat formázott. A külsejét elhanyagolta. Már nem törődött az öltözködéssel, és hagyta, hogy lepusztuljon a lakása.

A barátai aggódtak érte.

– Törődnünk kell vele – mondták. – Válságban van. Vagy emberi természetű, vagy művészi, esetleg anyagi válságban. Az első esetben nincs mit tenni, a másodikban neki kell túljutnia a válságon, a harmadik esetben pedig rendezhetnénk neki gyűjtést, de az alighanem kínos lenne számára.

Így aztán beérték azzal, hogy vacsorákra és bulikba hívták meg. Ő azonban mindig nemet mondott, azzal az indokkal, hogy dolgoznia kell. Valójában soha nem dolgozott, csak ült otthon a szobájában, maga elé bámult, és gyurmát gyúrt.

Egyszer annyira elhatalmasodott rajta a kétségbeesés, hogy mégiscsak elfogadott egy meghívást. Utána egy fiatal férfi, akinek megtetszett, haza akarta vinni, hogy lefeküdjön vele. Ő erre azt mondta, jó volna, ha megtenné, mert neki is tetszik a fiatalember, annak azonban fel kellene készülnie arra, hogy neki nincs mélysége. A férfi erre visszavonulót fújt.

A fiatal nő, aki valamikor oly szépen rajzolt, szemmel láthatóan szétesett. Már sehová sem járt el, senkit sem hívott meg magához, a mozgáshiány következtében elhízott, az italtól és a piruláktól rohamosan öregedett. Lakása lepusztult, a testének savanykás szaga volt.

Örökölt harmincezer márkát. Három évig abból élt. Közben egyszer elutazott Nepálba, senki sem tudja, milyen körülmények között. Ha valaki megszólította, válaszként csak érthetetlen motyogást kapott.

Miután felélte a pénzt, a fiatal nő az összes rajzát kilyuggatta és feldarabolta, aztán a lifttel felment a tévétoronyba, és leugrott a 139 méteres mélységbe. De nem roncsolódott szét a torony alatti tér aszfaltján. Aznap erős szél fújt, amely egy teljes zabföld fölött egészen az erdő széléig repítette a nőt, aki a fenyők közé zuhant. Ennek ellenére azonnal meghalt.

A bulvársajtó hálásan felkapta az esetet. Hírértékét jócskán megnövelte már maga az öngyilkosság, az érdekes röppálya, valamint a tény, hogy a dolog egy valamikor ígéretes művésznővel történt, aki a tetejébe még szép is volt. Lakása olyan katasztrofális képet mutatott, hogy festői fotók készülhettek róla: üres üvegek ezrei, mindenütt a rombolás nyomai, összetépett rajzok, a falakon gyurmapacnik, sőt még ürülék is volt a szobasarkokban! A lapok egy második címlapsztorit is megkockáztattak, és még egy tudósítást a harmadik oldalon.

A kulturális rovatban az elöljáróban említett kritikus egy gyászcikket jelentetett meg, amelyben megdöbbenésének adott hangot, hogy a fiatal nőnek ilyen szörnyű véget kellett érnie.

„Számunkra – írta –, hátramaradottak számára újra meg újra megrázó tapasztalat, ha végig kell néznünk, hogy egy tehetséges, fiatal ember nem képes elég erőt mozgósítani ahhoz, hogy helytálljon a művészeti szcénában. Önmagában állami támogatással és magánkezdeményezéssel semmi sincs elintézve ott, ahol elsőrendűen emberi téren kellene törődésnek lennie, hiszen értő kíséretre van szükség a művészet szférájában. Mindazonáltal mégis úgy tűnik, hogy végső soron a személyiségben már eleve megvan a tragikus vég csírája. Mert nem szól-e már első, látszólag még naiv munkáiból az ijesztő meghasonlottság, nem olvasható-e ki már a konok, az üzenetet szolgáló vegyes technikából a teremtmény befelé forduló, spirálisan önmagába fúródó, ugyanakkor érzelmi töltetű, nyilvánvalóan hiábavaló lázadás a saját énje ellen? Az a végzetes, szinte már azt mondanám, kíméletlen kényszere a mélységnek?”