VIADAL

Ein Kampf

Egy augusztusi kora estén, amikor a legtöbben már elhagyták a parkot, a Luxembourg-kert északnyugati sarkában álló pavilonban még két férfi ült egymással szemben egy sakktábla fölött. Játszmájukat jó tucat néző követte feszült figyelemmel, s noha már közeledett a vacsora előtti aperitif elfogyasztásának órája, senkiben sem merült fel, hogy elhagyja a helyszínt, mielőtt eldőlne a küzdelem.

A kis csoportosulás érdeklődése a kihívó félnek szólt, egy fiatalabb férfinak, akinek fekete haja, sápadt arca és blazírt tekintetű, sötét szeme volt. Egy szót sem szólt, arcizma sem rándult, csak ujjai között forgatott meg időnként ide-oda egy cigarettát, amelyet nem gyújtott meg, és mindent egybevetve is maga volt a testet öltött hanyag fesztelenség. Senki sem ismerte, játszani sem látták még soha. És mégis, attól a pillanattól fogva, amelyben szótlanul leült a táblához, hogy felállítsa a figurákat, olyan erős kisugárzás áradt belőle, hogy azok, akik látták, kétségbevonhatatlan bizonyossággal tudták, hogy egészen rendkívüli személyiséggel van dolguk, zseniális tehetséggel. Talán csak a fiatal férfi egyszerre vonzó és megközelíthetetlen jelensége tette, valamint elegáns öltözéke, kellemes külseje; talán a mozdulataiban rejlő nyugalom és biztonság; talán az idegenség és különlegesség aurája, amely körüllengte – mindenesetre még meg sem tette az első lépést az egyik gyaloggal, amikor közönségének már szilárd meggyőződése volt, hogy ez a férfi elsőrangú sakkjátékos, aki képes lesz a titokban mindenki által vágyott csoda végbevitelére, nevezetesen a helyi sakkmatador legyőzésére.

A helyi matador, egy hetven körüli, meglehetősen utálatos emberke, minden tekintetben ifjú kihívója tökéletes ellentéte volt. A francia nyugdíjasok kék nadrágból és gyapjúmellényből álló, ételpacás göncét viselte, reszkető kezét időskori májfoltok pöttyözték, a haja ritkás volt, az orra borvörös, arcán az erek lilásak. Mindenféle kisugárzásnak híján volt, ráadásul meg sem borotválkozott. Idegesen szívott egy majdnem tövig égett cigarettát, nyugtalanul fészkelődött a kerti széken, és szünet nélkül aggodalmasan ingatta a fejét.

A körülötte állók nagyon jól ismerték. Mind játszottak már ellene, és mindig kikaptak tőle, mert ugyan minden volt, csak zseniális sakkozó nem, ám rendelkezett azzal az ellenfeleit felőrlő, feldühítő és egyenesen gyűlöletes tulajdonsággal, hogy soha nem hibázott. Nála senki sem hagyatkozhatott arra, hogy majd – akár a legapróbb figyelmetlenség elkövetésével is – szívességet tesz neki. Ahhoz, hogy valaki legyőzze, valóban jobban kellett játszania nála. Ez azonban, úgy sejtették, még ma el fog következni: új mester érkezett, hogy rászedje az öreg matadort. Mit rászedje! Lépésről lépésre lekaszabolja, lemészárolja, földbe döngölje, és végre megízleltesse vele a vereség keserű ízét. Az lenne csak az igazi bosszú az őket ért vereségekért!

– Vigyázz, Jean! – kiáltották még a nyitó lépések közben. – Most megkapod! Vele nem veheted fel a versenyt, Jean! Waterloo, Jean! Jól figyelj, ma Waterloo lesz!

– Eh bien, eh bien... – felelte az öreg, a fejét ingatta, és tétova kézzel lépett egyet egy világos gyaloggal.

Amint a sötét bábukkal játszó idegenen volt a lépés sora, a körbeállók elcsendesedtek. Hozzá senki sem mert szólni. Félénken figyelték, ahogy némán ült a tábla fölött, fölényes tekintetét a figurákon tartva, ahogy ujjai között a meg nem gyújtott cigarettát forgatta, és gyorsan, magabiztosan lépett, amikor ő következett.

A játék első lépései a szokásos módon zajlottak. Aztán kétszer a gyalogok cseréje következett, és a második azzal végződött, hogy sötétnek egy vonalon duplagyalogja maradt vissza, ami általában kedvezőtlen állásnak számított. Az idegen azonban egészen biztosan tudatosan érte el a duplagyalogot, hogy így szabad utat teremtsen a vezérének. Szemlátomást ugyanezt a célt szolgálta egy rá következő gyalogáldozat is – egyfajta kései nyitócsel –, amelyet világos csak habozva, szinte már félősen fogadott. A nézők jelentőségteljes pillantásokat váltottak, tűnődőn bólogattak, feszülten nézték az idegent.

Az egy pillanatra felhagy a cigarettagörgetéssel, felemeli a kezét, előrenyúl – és valóban: a vezért fogja meg! Jókorát lép vele előre, messze be az ellenfél sorai közé, egyszersmind a vezérrel tett lépéssel két részre hasítja a csatamezőt. A nézők sorain elismerő morajlás fut végig. Micsoda lépés! Micsoda nekilendülés! Igen, azt sejtették, hogy a vezérrel fog lépni – de hogy mindjárt ilyen messzire! Ilyen lépéshez a körülállók egyikének sem lett volna bátorsága, pedig mindnyájan értettek a sakkhoz. De hát éppen ez jellemzi az igazi mestert. Egy igazi mester eredeti módon játszik, kockázatosan, határozottan – egyszerűen másként, mint egy átlagos sakkozó. Ezért is nem kell az átlagos sakkozónak a mester minden egyes lépését értenie. És a nézők bizony nem értették, mit akar a vezér ott, ahol áll. Egyetlen létfontosságú bábut sem fenyegetett, csak azokat a figurákat támadta, amelyek maguk fedezve voltak.

A lépés célja és mélyebb értelme azonban nyilván hamar kiderül majd, a mesternek megvan a maga terve, ez egészen bizonyos, erről árulkodik rezzenéstelen arca, biztos és nyugodt keze. Ha hamarabb nem is, ez után a rendhagyó vezérlépés után az utolsó néző számára is világossá vált, hogy olyan zseni ül itt a sakktábla fölött, amilyennel egyhamar nem fognak újra találkozni.

Jeannak, az öreg matadornak már csak kaján sajnálkozás járt ki. Ugyan mit tudhat felhozni ez ellen az őserejű lendület ellen? Hiszen jól ismerik! Valószínűleg tili-toli játékkal próbálja megúszni a dolgot, óvatosan halogató tili-tolizással... És hosszas habozás, mérlegelés után Jean ahelyett, hogy a távlatos vezérlépésre ugyanolyan távlatos választ adna, leüt egy kis gyalogot H4-ről, amely a sötét vezér előrelépésével fedezetlenül maradt.

A fiatal férfinak mit sem számít ez az újabb gyalogveszteség. Egy teljes másodpercig sem gondolkodik – aztán ellép jobbra a vezérrel, behatol az ellenséges bábuk hadrendjébe, és egy olyan mezőn köt ki, amelyről egyszerre két tisztet – egy huszárt és egy bástyát – támad, ráadásul veszélyes közelségbe is nyomul, előre a világos király vonalához. A nézők szemében csodálat csillog. Micsoda ördögi fickó ez a sötét! Ez aztán a kurázsi!

– Profi – dünnyögik. – Nagymester, a sakk Sarasatéja!

És türelmetlenül várják Jean ellenlépését, legfőképpen azért türelmetlenül, hogy tanúi lehessenek sötét következő cselének. Jean pedig habozik. Gondolkodik, kínlódik, fészkelődik a székén, a fejét rángatja, nézni is gyötrelem. Lépj végre, Jean, lépj, ne késleltesd az események elkerülhetetlen alakulását!

És Jean lép. Végre. Remegő kézzel olyan mezőre állítja a huszárt, amelyen nemcsak a sötét vezér támadásától nem menekül el, hanem még ő indít ellene támadást, és fedezi a bástyát. Hát igen. Nem rossz lépés. Mi más maradt még neki a maga szorongatott helyzetében, mint ez a lépés? Mi mind, akik itt állunk, ugyan így játszottunk volna.

– Ez azonban nem segít rajta – hallani a pusmogást. – Sötét számolt ezzel.

És a férfi keze már le is csap a táblára, akár egy héja, megfogja a vezért, és lép vele... De nem hátra! Nem húzza vissza ijedten, ahogy mi tettük volna, hanem csak egyetlen mezőnyit lép vele jobbra. Hihetetlen! Mindenki megdermed a csodálattól. Senki sem érti igazán, mire jó ez a lépés, mivel a vezér most a játékmező szélén áll, semmit sem fenyeget és semmit sem fedez, teljességgel értelmetlenül áll ott. És mégis szépen áll ott, tébolyítóan szépen, ilyen szépen vezér soha nem állt még, magányosan és büszkén az ellenség sorai között...

Jean sem érti, mi célja van rejtélyes ellenfelének ezzel a lépéssel, miféle csapdába akarja őt csalni. Csak hosszas gondolkodás után és rossz lelkiismerettel dönt úgy, hogy megint leüt egy fedezetlen gyalogot. Most, így számolják a nézők, világos három gyaloggal jobban áll, mint a sötét. De mit számít ez! Mit ér a számbeli előny egy olyan ellenféllel szemben, aki szemlátomást stratégaként gondolkodik, akinek nem a figurák fontosak, hanem az állás, a folyamat, a hirtelen, villámgyors odavágás? Vigyázz, Jean! Te még mindig gyalogokra fogsz vadászni, amikor egy következő lépésnél már elesik a királyod.

Sötét következik. Az ismeretlen nyugodtan ül a helyén, ujjai között a cigarettát forgatja. Most valamivel hosszasabban gondolkodik, mint korábban, talán egy percig, talán kettőig. Teljes a csönd. A körülállók közül senki sem mer még csak suttogni sem, a sakktáblára szinte oda sem pillantanak, mind a fiatal férfira merednek feszülten, a kezére és sápadt arcára. Jól látják, hogy máris halvány, diadalmas mosoly jelent meg a szája szegletében? Nem remeg, alig-alig észrevehetően, az orrcimpája, ami a nagy elhatározásokat szokta megelőzni? Mi lesz a következő lépés? Milyen megsemmisítő csapásra készül a mester?

Ekkor abbamarad a cigaretta forgatása, az idegen előrehajol, kezét tucatnyi szempár követi – mit fog lépni, mit fog lépni? Ő pedig elveszi a gyalogot G7-ről – ki gondolta volna! A gyalogot G7-ről! A gyalogot G7-ről átteszi... G6-ra!

Egy másodpercig teljes csend áll be. Egy pillanatig még az öreg Jean is felhagy a reszketéssel és a fészkelődéssel. És aztán nem sok hiányzik ahhoz, hogy a nézők ujjongásban törjenek ki. Kifújják az eddig visszatartott levegőt, könyökükkel oldalba bökik a szomszédjukat: láttátok ezt? Ez aztán a dörzsölt fickó! Ça alors! Hagyja, hogy a vezér vezér legyen, és egyszerűen G6-ra lép a gyaloggal! Ez persze G7-et felszabadítja a futója számára, ez már egyszer biztos, és két lépés múlva sakkot ad, aztán pedig... És aztán...? Utána mi lesz? Nos, utána Jeannak záros határidőn belül annyi lesz, ez már egyszer biztos. Nézzétek csak, milyen feszülten töri máris a fejét!

És valóban, Jean gondolkodik. Kész örökkévalóságig gondolkodik. Kétségbeejtő ez az ember! Néha már előrelendül a keze – és megint visszahúzza. Na, csináld már! Lépj végre, Jean! A mestert akarjuk látni!

És öt hosszú perc után, az emberek már dobolnak a lábukkal, Jean végre összeszedi a bátorságát a lépéshez. A vezért támadja. Egy gyaloggal támadást indít a sötét vezér ellen. Ezzel a halogató húzással akarja elkerülni a sorsát. Ó, de gyerekes! Sötétnek csak két mezővel hátrább kell húznia a vezért, és minden újra olyan lesz, amilyen volt. Véged van, Jean! Semmi sem jut eszedbe, véged van...

Sötét ugyanis egy bábuért nyúl – látod, Jean, neki nem kell hosszasan gondolkodnia, most már úgy megy ez, mint a karikacsapás –, sötét kinyújtja a kezét, hogy felemelje... És ekkor mindenkinek kihagy a szívverése, mert sötét, látszólag már megint minden ésszerűség ellenére, nem a vezért fogja meg, hogy ellépjen vele a gyalog nevetséges támadása elől. Nem, sötét a maga előre kigondolt tervét hajtja végre, és G7-re teszi le a futót.

Zavarodottan néznek rá. Mindnyájan hátrálnak fél lépést, szinte már hódolattal és zavarodottan néznek rá: feláldozza a vezérét, és G7-re lép a futóval! És ezt teljes tudatossággal teszi, rezzenéstelen arccal – nyugodt és fölényes, ahogy ott ül, sápadt, blazírt és szép. A szemek párásak lesznek, a szíveket melegség járja át. A fiatal férfi úgy játszik, ahogyan ők szeretnének játszani, de soha nem mernek. Nem értik, miért játszik úgy, ahogyan, és ez mindegy is nekik, mert meglehet, sejtik, hogy öngyilkos kockázatot vállalva játszik. Ők mégis szeretnék, hogy úgy tudjanak játszani, mint ő: nagyszerűen, a győzelem biztos tudatában, Napóleon-szerűen. Nem úgy, mint Jean, akinek félénken habozó játékát értik, mivel maguk sem játszanak másként, mint ő, csak kevésbé jól. Jean játéka ésszerű. Rendezett, szabályszerű és lankasztóan egyhangú.

Sötét viszont minden egyes lépésével csodát tesz. Feláldozza a vezérét, csak azért, hogy futójával G7-re lépjen. Mikor látott eddig bárki is ilyet? Mélységesen megindultan állnak a tény előtt. Az idegen most már játszhat, ahogyan akar, ők lépésről lépésre követni fogják, egészen a játék végéig, akár ragyogó lesz az a vég, akár keserű. A fiatal férfi immár az ő hősük, és szeretik.

Még Jean, az ellenfél, a józan játékos is habozik – mintha tartana a ragyogó hőstől –, és remegő kézzel fogja meg a gyalogot, hogy leüsse a vezért. Halkan, szabadkozva meg is szólal, szinte már kérlelőn, mint aki nem szeretné, hogy erre a lépésre kényszerítsék:

– Ha kiteszi nekem a vezérét, Monsieur... akkor én... igen, én kénytelen leszek... – mondja, és esdeklő pillantást vet a partnerére.

A fiatal férfi kővé vált arccal ül a székén, és nem válaszol. Az öreg pedig, elgyötörten és összetörten, üt. Egy pillanattal később sötét futó sakkot ad. Sakk a világos királynak! A nézők megindultsága lelkesültségbe csap át. A vezérveszteség már elfelejtődött. Egy emberként a fiatal kihívó és a futója mögött állnak. Sakk a királynak! Ők is így játszottak volna! Pontosan így, és nem másként! Sakk!

Az állás hidegfejű elemzése persze azt mondatná velük, hogy világosnak egész sor lehetséges lépése van a védekezésre, de ez már senkit sem érdekel. Már nem akarnak józanul elemezni, most már csak fényes tetteket akarnak látni, zseniális támadásokat és hatalmas cseleket, amelyek elintézik az ellenfelet. A játéknak – ennek a játéknak – számukra már csak egyetlen értelme van, csakis egyetlen okból érdekli őket: győzni akarják látni a fiatal idegent, és tönkreverve az öreg matadort.

Jean habozik és gondolkodik. Tudja, rá már senki sem tenne fel egyetlen sou-t sem. Azt azonban nem tudja, miért nem. Nem érti, hogy a többiek – végtére is mind tapasztalt sakkozók – nem ismerik fel a helyzete erősségét és biztonságát. Pedig egy vezér és három gyalog fölénye van. Hogy hihetik ezek azt, hogy veszteni fog? Nem veszíthet!

Vagy mégis? Lehet, hogy téved? Lankadna a figyelme? A nézők többet látnak nála? Elbizonytalanodik. Talán már felállították számára a halálos csapdát, amelybe a következő lépésnél bele kell sétálnia. Hol lehet a csapda? El kell kerülnie. Ki kell másznia a csávából. Mindenképpen olyan drágán kell adnia a bőrét, amilyen drágán csak lehet...

És Jean még megfontoltabban, még tétovábban, még félénkebben a művészet szabályaiba kapaszkodva mérlegel és kalkulál. Végül úgy dönt, hogy az egyik huszárt fogja meg, a király és a futó közé helyezi, és így most a sötét futó a világos vezér ütési zónájában áll.

Sötét válasza habozás nélkül érkezik. Nem szakítja meg a megállított támadást, hanem erősítést vet be: huszár fedezi a megtámadott futót. A közönség ujjong. És most felgyorsulnak az események: világos egy futót hoz segítségül, sötét előretol egy bástyát, világos a másik huszárt is beveti, sötét a másik bástyáját. Mindkét fél a köré a mező köré tömöríti erőit, amelyen a sötét futó áll. Az a mező, amelyen a futó amúgy már semmit sem érhetett volna el, most a csata középpontjává lett. Hogy miért, nem lehet tudni, sötét így akarja. És azt a lépést, amellyel sötét fokozza a nyomást, és újabb tisztet vet be, most már egészen nyíltan és hangosan megünnepli a közönség, azt a lépést viszont, amellyel világos kényszerűen védekezik, leplezetlen morgással nyugtázza.

Aztán sötét, megint csak a sakk minden szabályával dacolva, gyilkos ütéssorozatot nyit meg. Az erő tekintetében hátrányba került játékos számára – mondják a tankönyvek – az ilyen rigorózus vérengzés aligha lehet előnyös. Sötét mégis belekezd, és a közönség ujjong. Ilyen mészárlást még nem éltek meg. Sötét kíméletlenül lekaszabol mindent, ami ütési távolságába kerül, saját veszteségeivel mit sem törődik, sorozatban fogyatkoznak a gyalogok, az értő közönség viharos tetszését kiváltva fogyatkoznak a huszárok, bástyák és futók...

Hét-nyolc lépés és ellenlépés után a sakktábla lekopaszodik. A csata mérlege megsemmisítőnek tűnik sötét számára: már csak három figurája van, mégpedig a király, egy bástya és egyetlen gyalog. Világos viszont a királya és a bástyája mellett a vezérét és négy gyalogot is kimenekített az armageddoni csatából. A játszma egyetlen értő szemlélőjének sem lehet többé kétsége afelől, ki fogja megnyerni a partit. És valóban... kétkedésről szó sincs. A nézők ugyanis – amint ezt elárulja győzelemittas izgatottságtól felhevült arcuk – a közelgő katasztrófa dacára szentül hiszik, hogy az ő emberük fog győzni. Még mindig bármilyen nagy összegben fogadnának rá, és az esetleges vereségére tett leghalványabb célzást is dühösen visszautasítanák.

A gyászos állás szemlátomást a fiatal férfit is hidegen hagyja. Ő következik. Higgadtan megfogja a bástyáját, és egy mezővel jobbra tolja. A játékot figyelők soraiban megint csend lesz. A felnőtt férfiak szemébe most valóban könnyeket csal a zseniális játékos iránti rajongás. Olyasmi történik itt, mint a waterlooi csata végén történt, amikor a császár a testőrséget küldte a már rég elvesztett ütközetbe: utolsó tisztjével sötét megint támadásba megy át!

Világos ugyanis az első soron G1-re helyezte a királyát, és a második soron három gyalogot állított elé. Így a király beszorítva és ezért halálos fenyegetésben állna ott, ha sötétnek sikerülne az, amire félreismerhetetlenül készül, vagyis következő lépésénél a bástyával előre tudna nyomulni az első sorra.

Ez a lehetőség, az ellenfél ilyetén mattolása, a sakkjáték valamennyi lehetősége közül a legismertebb és legbanálisabb, már-már gyerekesnek nevezhető. Sikeres csakis akkor lehet, ha az ellenfél nem ismeri fel a nyilvánvaló veszélyt, és nem tesz ellenintézkedéseket. Ezek közül a leghatékonyabb abban áll, hogy meg kell nyitnia a gyalogok sorát, és így kitérést biztosítania a királya számára. Hogy ilyen bűvésztrükkel mattot adjanak egy tapasztalt játékosnak, sőt akár csak egy középhaladónak is, már gondolatnak is több mint frivol.

Az elragadtatott közönség mégis csodálja a hős lépését, úgy néznek rá, mintha most először látnák ezt a megoldást. Határtalan csodálattal ingatják a fejüket. Persze tudják, világosnak most kapitális hibát kell elkövetnie ahhoz, hogy sötét sikeres legyen. De hisznek abban, valóban hiszik, hogy Jean, a helyi matador, aki mindegyiküket megverte, aki gyengeséget soha nem engedett meg magának, el fogja követni azt a kezdőkre jellemző hibát. Sőt mi több: reménykednek benne. Vágynak rá. Magukban buzgón imádkoznak, hogy Jean kövesse el azt a hibát...

És Jean gondolkodik. Tűnődőn ide-oda ingatja a fejét, fontolóra veszi, ahogy szokta, a különböző lehetőségeket, megint habozik – aztán reszkető, időskori májfoltokkal borított keze előrenyúl, elveszi G2-ről a gyalogot, és G3-ra állítja.

A Saint-Sulpice toronyórája elüti a nyolcat. A Luxembourg-kert többi sakkozója már rég elment, hogy megigya vacsora előtti aperitifjét, a sakktáblakölcsönző rég bezárta a bódéját. Csak a pavilon közepén áll még ott a két küzdő fél körül a nézők csoportja. Nagy bociszemekkel merednek a sakktáblára, amelyen egy világos gyalog megpecsételte sötét király sorsát. És még mindig nem akarják elhinni, hogy bekövetkezik a vereség. Bociszemüket leveszik a tábla csüggesztő képéről, a hadvezérre néznek, aki sápadt, blazírt és szép, ahogy mozdulatlanul ül a kerti székén.

„Még nem veszítettél – mondják a bociszemek –, mindjárt csodát teszel. Kezdettől fogva előre láttad ezt az állást, sőt te idézted elő. Most majd megsemmisíted az ellenfeled, hogy miként, nem tudjuk, egyáltalán semmit sem tudunk, elvégre mi csak egyszerű sakkozók vagyunk. Te viszont, csodatevő, meg tudod csinálni, és meg is fogod csinálni. Ne okozz csalódást nekünk! Hiszünk benned. Vidd végbe a csodát, csodatevő, vidd végbe a csodát, és arass győzelmet!”

A fiatal férfi csak ül ott, és hallgat. Aztán hüvelykujjával a mutató-és a középsőujja hegyére gördíti a cigarettát, és a szájába dugja. Meggyújtja, beleszív, a füstöt a sakktábla fölé fújja. Kezével belesimít a füstbe, hagyja, hogy egy pillanatig ott lebegjen a sötét király fölött, amelyet aztán felborít.

Mélységesen közönséges és komisz gesztus, ha valaki a saját veresége beismeréseképpen feldönti a királyát. Olyan ez, mintha utólag az egész játékot tönkretenné. És csúnya az a hang, amelyet akkor hallani, amikor a feldöntött király a táblának ütődik. Ettől minden sakkozó szívébe szúrás hasít.

A fiatalember, miután ujjával fellökte a királyát, felállt, s ellenfelét és a közönséget pillantásra sem méltatva, köszönés nélkül távozott.

A nézők zavarodottan, megszégyenülten álltak ott, és tanácstalanul néztek le a sakktáblára. Egy idő után egyik-másik megköszörülte a torkát, lábával a földet piszkálta, cigarettát vett elő.

– Mennyi az idő? Már negyed kilenc? Te jó ég, ilyen későre jár? Viszlát! Salut, Jean! – Aztán még eldünnyögtek valamiféle mentegetőzést, majd sietve eliszkoltak.

A helyi matador magára maradt. Felállította a feldöntött királyt, és dobozkába kezdte gyűjteni a figurákat, előbb azokat, amelyeket leütöttek, aztán azokat, amelyek még a táblán maradtak. Közben, ahogy ez szokása volt, gondolatban még egyszer végigment a parti egyes lépésein és állásain. Egyetlen hibát sem követett el, természetesen nem. Mégis olybá tűnt neki, hogy ilyen rosszul még soha életében nem játszott.

A dolgok állása szerint már a parti kezdeti szakaszában mattot kellett volna adnia az ellenfelének. Aki olyan siralmas lépést alkalmaz, amilyen az a nyitócsel volt a vezérrel, arról tesz tanúságot, hogy mit sem ért a sakkhoz. Az ilyen kezdőket Jean – pillanatnyi hangulata szerint – kíméletesen vagy kíméletlenül el szokta intézni, de mindenképpen hamar, és anélkül, hogy pillanatig is kételkedett volna magában. Ezúttal azonban szemlátomást cserbenhagyta a szimata, és nem érezte meg, hol van az ellenfele igazán gyenge pontja. Vagy egyszerűen csak gyáva volt? Nem volt mersze ahhoz, hogy rövid úton elintézze ezt a beképzelt sarlatánt, ahogy megérdemelte volna?

Nem, rosszabb történt. Jean nem akarta elhinni, hogy ilyen szánalmasan gyenge az ellenfele. És ami még rosszabb: szinte egészen a parti végéig azt kellett hinnie magáról, hogy nem veheti fel a versenyt az ismeretlennel. Annak magabiztossága, zsenialitása és fiatalságának nimbusza leküzdhetetlennek tűnt a számára. Ezért játszott mérhetetlenül óvatosan.

És ez még mindig nem minden. Ha egészen őszinte akart lenni, Jeannak még azt is be kellett vallania magának, hogy csodálta az idegent, ugyanúgy, mint a többiek, sőt azt kívánta, hogy ő győzzön. Hogy a lehető leghatásosabb és legzseniálisabb módon ismertesse meg őt végre a vereséggel, amelynek a várásába már évekkel korábban belefáradt. Hogy végre szabadítsa meg őt attól a tehertől, hogy a legnagyobbnak kell lennie, és mindenkit meg kell vernie. Hogy a nézők gyűlölködő népségének, ennek az irigy bandának végre meglegyen az elégtétele, hogy nyugalom legyen, végre...

Ám aztán természetesen megint csak nyert. És egész pályafutásának ez volt a legundorítóbb győzelme, mivel annak érdekében, hogy elkerülje, a játszma teljes ideje alatt megtagadta és lealacsonyította magát, és letette a fegyvert a világ legsiralmasabb kontárja előtt.

Jean, a helyi matador nem volt a nagy morális felismerések embere. Annyi azonban világos volt számára, miközben hóna alatt a sakktáblával és kezében a figurák dobozkájával hazafelé csoszogott, hogy ma valójában vereséget szenvedett. Vereséget, amely azért annyira borzalmas és végérvényes, mert nem lesz visszavágója, és mert egy mégoly fényes győzelem sem tenné jóvá. Ezért aztán Jean – aki amúgy a nagy elhatározások embere sem volt soha – úgy döntött, hogy befejezi a sakkozást, egyszer s mindenkorra.

A jövőben kuglizni fog, mint az összes többi nyugdíjas. Az ártalmatlan, barátságos játék, és nem igazán támaszt erkölcsi elvárásokat.