MUSSARD MESTER TESTAMENTUMA

Das Varmächtnis des Maître Mussard

„A derék Mussard... örökösen ezzel a tárggyal és sajátságos fölfedezéseivel foglalkozott, s úgy belégémberedett ezekbe a gondolatokba, hogy végül rendszerré, vagyis őrületté váltak volna agyában, ha elméjének nagy szerencséjére, de barátainak nagy bánatára, akik szerették és házában kellemes menedéket találtak, a halál el nem ragadja tőlük a legkülönösebb és legkegyetlenebb betegség által...”

Rousseau: Vallomások

(Benedek Marcell fordítása)

Ezt a néhány oldalt egy számomra ismeretlen olvasónak szánom és egy későbbi nemzedéknek, amelyben meglesz a bátorság az igazság meglátására, és erő az elviseléséhez. Kicsinyes lelkek féljenek szavaimtól, mint a tűztől, kellemes dolgokról nincs mondanivalóm.

Rövidre kell fognom, mert már nem fogok sokáig élni. Egyetlen mondat leírása is akkora erőfeszítésembe kerül, amely emberfelettinek nevezhető, s amelyre nem telne tőlem, ha nem hajtana a belső kényszer, hogy megosszam az utókorral a tudásomat és azt, ami nyilvánvalóvá vált számomra.

A betegségnek, amelyben szenvedek, és amelynek valódi okát egyedül én ismerem, orvosi nyelven paralysis stomachosa a neve, s tagjaim és valamennyi belső szervem gyorsan előrehaladó megbénulásából áll. Arra kényszerít, éjjel-nappal egyaránt, hogy párnákkal megtámasztva, egyenesen üljek ágyamban, és bal kézzel írjak – a jobb már teljességgel mozgásképtelen – a takarón fekvő jegyzettömbre. A lapozást Manet végzi, hűséges szolgám, akit azzal is megbíztam, hogy intézkedjék a hagyatékom ügyében. Három hete már csak folyékony táplálékot veszek magamhoz, de két napja még a vízivás is elviselhetetlen fájdalmat okoz. Mégsem szabad felhagynom jelenlegi állapotom leírásával, hanem még meglévő erőmet teljes egészében felfedezéseim elbeszélésének kell szentelnem. Előbb azonban álljon itt még néhány szó a személyemről.

Nevem Jean-Jaques Mussard. Genfben születtem, 1687. március 12-én. Apám suszter volt. Én azonban már korán nemesebb mesterségre éreztem magamban elhivatottságot, és egy aranyműveshez álltam be tanoncnak. Néhány év múlva letettem a segédvizsgát. Segédi vizsgamunkám – a sors gúnyos fintora! – egy aranykagylóba zárt rubinkő volt. Kétéves vándorlásom után, amelynek során láttam az Alpokat és a tengert, s közöttük a tágas vidéket, Párizs városa vonzott magához, ahol Lambert aranymíves mester Verdelet utcai műhelyében találtam alkalmazásra.

Lambert mester korai halála után műhelyét megbízottként én vittem tovább, özvegyét egy évre rá nőül vettem, s így mesterlevelet és cégjogot szereztem. A következő húsz esztendőben sikerült elérnem, hogy a Verdelet utcai kis aranyművesműhely egész Párizs legnagyobb és legtekintélyesebb ékszerüzletévé váljon. Vevőköröm a főváros első házaiból került ki, az ország legismertebb családjai közül, a király közvetlen környezetéből. Gyűrűim, melltűim, kösöntyűim és diadémjaim eljutottak Hollandiába, Angliába, a Német-római Birodalomba, s küszöbömet nem egy koronás fő is átlépte. 1733-ban, drága feleségem elhunyta után két esztendővel az orléans-i herceg udvari ékszerészének nevezett ki.

A társadalmunk legillusztrisabb köreibe való bejárás nem maradt hatástalan szellemi képességeim kibontakozására és jellembeli fejlődésemre. Tanultam a beszélgetésekből, amelyeken jelen lehettem, tanultam a könyvekből, amelyek olvasására minden szabad órámat áldoztam. Az évtizedek során ilyen módon oly alapos ismeretekre tettem szert a tudományok, az irodalom, a művészetek és a latin nyelv terén, hogy – ámbár magasabb iskolát vagy egyetemet soha nem végeztem – minden felfuvalkodottság nélkül tanult férfiúnak nevezhettem magam.

Az összes fontosabb szalonban megfordultam, és házamban magam is vendégül láthattam korunk legismertebb szellemeit: Diderot, Condillac, d’Alembert ült asztalomnál. A levelezést, amelyet éveken át Voltaire-rel folytattam, majd megtalálhatják hagyatékomban. Még a félénk Rousseau-t is barátaim között tarthattam számon.

Ezt a tényt nem azért említem fel, hogy leendő olvasómat – ha akad majd ilyen – netán lenyűgözzem a híres nevek felsorolásával. Sokkal inkább annak a vádnak kívánom határozottan elejét venni, amely akkor érhet, ha egyszer majd lerántom a leplet felfedezéseimről és felismeréseimről. Annak a vádnak akarom elejét venni, hogy jómagam csak szegény bolond lennék, akinek a kijelentéseit nem kell komolyan venni, mert sejtelme sincs a filozófiáról és a tudományok időszerű stádiumáról. Az említett férfiúk tanúk szellemem tisztaságára és ítéletem erejére. Annak tehát, aki azt hiszi, hogy nem kell engem komolyan vennie, csak azt mondhatom: ki vagy te, barátom, hogy ellentmondasz annak a férfinak, akit korának legnagyobbjai magukhoz foghatóként tiszteltek!

A műhely megnagyobbítása és üzleti tevékenységem kibővítése vagyonos emberré tett. És mégis, minél idősebb lettem, annál kevesebbet jelentett számomra az arany és a briliánsok varázsa, s annál többre becsültem a könyvekét és a tudományokét. Így aztán úgy döntöttem, még hatvanadik életévem betöltése előtt, hogy teljesen visszavonulok az üzleti élettől, s hátralévő napjaimat nyugalomban és biztos jólétben töltöm, távol a főváros nyüzsgésétől.

Ebből a célból Passy közelében vásároltam egy darabka földet, tágas házat emeltettem rajta magamnak, és kertet építtettem mindenféle díszcserjékkel, virágágyásokkal, gyümölcsfákkal, valamint takaros kavicsos utakkal és néhány kis szökőkúttal. Az egészet erős bukszussövény választotta el a külvilágtól, s vonzó és nyugodt fekvésével megfelelő helynek találtam egy olyan férfiú számára, aki az élet nyűgei és a halál közé még be akarja iktatni a nyugalom és az élvezetek időszakát. 1742. május 22-én, ötvenöt éves koromban Párizsból átköltöztem Passyba, és elfoglaltam új birtokomat.

Ó, ha ma visszagondolok arra a tavaszi napra, amelyen csöndes boldogságtól és csöndes örömtől eltelten megérkeztem Passyba! Ha az első éjszakára gondolok, amikor nyugovóra tértem, életemben először úgy, hogy nem vártam szorongva a másnapi teendőket, tárgyalásokat, a rohanást és a gondokat! Álmomba csakis saját kertem égerfáinak szelíd susogása kísért el. Mily édesen is szunnyadtam – ugyanazon párnák között, amelyek közt most megkövülten ülök!

Nem tudom, átkoznom vagy áldanom kell-e azt a napot. Attól fogva apródonként tönkrementem, egészen mostani, siralmas állapotomig; ám attól fogva pontról pontra az igazság is feltárult előttem, az igazság életünk, világunk, egész kozmoszunk kezdetéről, folyamatáról és végéről. Az igazság arca félelmetes, megpillantása pedig halálos, akár a medúzafőé. Annak azonban, aki véletlen folytán – avagy állandó keresés révén – megtalálta hozzá az utat, végig kell azon mennie, akkor is, ha számára nem lesz többé nyugalom és vigasz, és ha ezért senki sem mond neki köszönetet.

Ezen a ponton, ismeretlen olvasó, állj meg, és tarts önvizsgálatot, mielőtt folytatnád az olvasást! Elég erős vagy ahhoz, hogy megtudd azt, aminél nincs rettenetesebb? Hallatlan, amit elmondok neked, és ha egyszer felnyitom a szemed, egy új világot látsz majd meg, a régit pedig soha többé nem láthatod. Ez az új világ azonban csúf lesz, ijesztő és nyomasztó. Ne számolj azzal, hogy marad számodra valamiféle remény, valamilyen kiút vagy vigasz, azon a vigaszon kívül, hogy immár ismerni fogod az igazságot, és hogy ez maga a végső igazság.

Ne olvass tovább, ha félsz az igazságtól! Tedd le ezeket a lapokat, ha megrémít a végérvényesség! Menekülj szavaimtól, ha kedves neked a lelki békéd! A tudatlanság nem szégyen, a többség szemében éppen hogy boldog állapot. És valóban, e világon ez az egyetlen lehetséges boldogság. Ne vesd el könnyelműen!

És akkor most elmondom neked, amit soha többé nem fogsz elfelejteni, mert a lelked mélyén mindig is tudtad, ahogyan jómagam is tudtam, még mielőtt nyilvánvalóvá vált volna számomra. Csak éppen berzenkedtünk attól, hogy bevalljuk és kimondjuk: A világ, mondom én, kagyló, amely könyörtelenül összezáródik.

Berzenkedsz? Ódzkodsz ezt belátni? Nem csoda. Túl nagy volt a lépés. Egyszerre nem teheted meg. A régi köd túlontúl sűrű, semhogy az elűzéséhez egyetlen nagy fény elegendő lehetne. Száz kicsit kell gyújtanunk. Így hát tovább mesélem neked a történetemet, hogy ily módon részesítselek abban a fokozatos megvilágosodásban, amelyen jómagam keresztülmentem:

Szóltam már a kertről, amely új házamat körülvette. Valójában nem is kert, hanem kisebbfajta park volt, amelyben ugyan sok ritka virág, cserje és fa is akadt, én azonban főként egyszerű rózsákkal ültettettem be, mivel a nyíló rózsák látványa mindig is megnyugtató és vigasztaló hatást gyakorolt rám. A kertész, akinek a kert kialakításában a részleteket illetően szabad kezet adtam, nyugati fekvésű szalonom elé is széles ágyást ültetett be rózsákkal. A derék ember örömöt akart szerezni nekem. Nem sejthette, hogy én, aki oly szívesen látok rózsákat, azt már nem szeretem, ha túlságosan nyomorgatnak és körülöttem burjánoznak.

Ugyanúgy azt sem sejthette, hogy az ágyás kialakításával az emberiség történelmének új és végső korszaka veszi majd kezdetét. A rózsákkal ugyanis az történt, hogy semmi áron nem akartak növekedni. A bokrok nyomorúságosan aprók maradtak, néhány a legszorgosabb öntözés dacára is elszáradt, s amikor a kert többi része már legszebb virágjában pompázott, szalonom előtt a rózsák még csak bimbót sem hajtottak. Beszéltem erről a kertésszel, aki nem tudott jobbat, csak azt, hogy az egész ágyást kiássa, feltölti friss földdel, és újra beülteti.

Az én szememben ez az eljárás körülményesnek tűnt, s mivel titokban soha nem voltam boldog a rózsák közelségétől, fontolóra vettem, hogy az egész ágyást felszámoltatom, a helyére pedig teraszt építtetek, amelyről, a szalonból kilépve, az egész kertet bejárhatja majd a tekintet, és esténként a legszebb naplementében lehet gyönyörködni. Ez az ötlet annyira foglyul ejtett, hogy elhatároztam, saját kezűleg valósítom meg.

Nekiláttam a rózsatövek kihúzkodásának és a talaj kiemelésének, hogy később majd alap gyanánt kaviccsal és homokkal töltsem fel a területet. Néhány ásóvágás után azonban már nem laza földet távolítottam el, hanem kemény, fehéres színű rétegbe ütköztem, és ez nagyon megnehezítette az ásást. Kapát vettem elő, amellyel meglazítottam a furcsa, fehér kőzetet, amely az ütésektől az apró darabokra tört és morzsolódott, s azokat lapáttal már el lehetett távolítani.

Az új kőzet iránt ébredt ásványtani érdeklődésemet erősen leapasztotta a bosszúság, amelyet a kitermelésével járó többletmunka okozott, mígnem pillantásom éppen abban a pillanatban esett a teli lapátra, amelyben nekikészültem, hogy nagy lendülettel kiürítsem. Megláttam, hogy a lapáton egy ököl nagyságú kő fekszik, amelynek az oldalára valamilyen finom, szabályos formájú dolog tapadt rá. Leraktam a lapátot, kezembe vettem a követ, és legnagyobb ámulatomra azt kellett megállapítanom, hogy oldalán az a szabályos formájú dolog valójában egy megkövesedett kagyló.

Azonnal abbahagytam a munkát, és bementem a házba, hogy leletemet vizsgálatnak vessem alá. Úgy tűnt, a kagyló erősen összenőtt a kővel, amelynek az oldalán volt, és színben is csupán annyiban különbözött tőle, hogy legyezőszerűen szétterülő, hol sötétebb, hol világosabb árnyalatú mintázatának köszönhetően felerősítette a fehér, a sárga és a szürke váltakozó játékát. Nagyjából akkora volt, mint egy Lajos-arany, s külső megjelenésében hajszálra olyan, mint azok a kagylók, amelyekre Normandia és Bretagne tengerpartjain bukkanhatunk, s amelyeket tál gyanánt nem ritkán teszünk előszeretettel az ebédlőasztalunkra.

Amikor késsel kapargatva megtisztogattam a kagylót, és letörtem egy kis sarkot a héjából, azt állapíthattam meg, hogy a törés helye semmiben sem különbözik a kő tetszőleges oldalának törési helyétől. A letört kagylódarabot összezúztam egy mozsárban, egy másikban pedig ugyanezt tettem a kő letört darabjával. Mindkét alkalommal ugyanazt a szürkésfehér port kaptam, amelynek színe, néhány csepp vízzel összekeverve, olyan lett, amilyen a falak festésére használt mészé.

Annak a felismerésnek, hogy a kagyló és a kő egyazon anyagból van – amely felfedezés hallatlan horderejébe még ma is beleborzongok –, akkor még nem voltam maradéktalanul tudatában. Túlságosan lefoglalt leletem vélelmezett egyedülállósága, túlságosan hittem a természet pillanatnyi szeszélyének, és elképzelni sem tudtam, hogy másról lenne szó. Ennek a véleményemnek azonban már hamar meg kellett változnia.

Miután alaposan megvizsgáltam a kagylómat, megint kimentem a rózsaágyáshoz, hogy kiderítsem, találok-e továbbiakat is. Nem kellett sokáig keresnem. Minden egyes kapavágással, minden egyes lapátolással megkövesedett kagylók kerültek napvilágra. Most, mivel már tudtam, mire kell figyelnem, egyik kagylót fedeztem fel a másik után ott, ahol korábban csak köveket és homokot láttam volna. Fél óra alatt közel száz darabot számoltam össze, ám hamarosan felhagytam a számlálással, mert egyszerűen nem győztem szemmel a dolgot.

Sötét gyanú ébredt bennem, amelyet nem mertem bevallani magamnak, de már bizonnyal benned is csírát vett, ismeretlen olvasó. Ezért aztán átmentem a kert túlsó végébe, és ott is ásni kezdtem. Eleinte csak földet és agyagot találtam. Fél méter után viszont kagylós kőzetre bukkantam. Egy harmadik helyen is ástam, majd egy negyediken, egy ötödiken és egy hatodikon is. Mindenütt találtam – néha már az első ásódöfésre, néha nagyobb mélységben – kagylókat, kagylótörmeléket, kagylótörmelékes homokot.

A következő napokban és hetekben kirándulásokat tettem a környékre. Először Passyban ástam, aztán Boulogne-ban és Versailles-ban, végül egész Párizst módszeresen körbeástam, Saint-Could-tól Vincennes-ig, Gentillytől Montmorencyig, és egyetlenegyszer sem kerestem hiába kagylót. Ha azokat nem is találtam, olyan homokot vagy köveket igen, amelyek anyagukban azonosak voltak vele. A Szajna és a Marne folyómedreiben a kagylók nagy számban kavicspadok felületén feküdtek, míg Charentonban – az ottani menhely őrszemélyzetének gyanakvó pillantásaitól kísérve – öt méter mély vermet kellett ásnom, mire leletre bukkantam. Kőzetmintákat és néhány példányt a kagylókból minden ásásból hazavittem magammal, és ott lelkiismeretes vizsgálatnak vetettem alá őket. E vizsgálat eredménye mindannyiszor ugyanaz volt, mint az első kagylómnál. Gyűjteményem darabjai méretükön kívül semmiben sem különböztek egymástól, és alakjuktól eltekintve attól a kőzettől sem, amellyel összenőttek. Kirándulásaim és vizsgálódásom eredménye immár két alapvető kérdést tett fel nekem, amelyeket megválaszolni éppen annyira féltem, mint amennyire vágytam rá.

Először: milyen nagy a kagylós kőzet föld alatti kiterjedése?

És másodszor: hogyan és miért keletkeztek a kagylók, avagy másként fogalmazva: mi késztetett egy amorf vagy legalábbis teljességgel önkényes formát öltött darab követ arra, hogy egy kagyló szokatlanul művészi alakját vegye fel?

Ismeretlen olvasóm e helyütt ne vágjon szavamba azzal a felkiáltással, hogy efféle kérdésekkel már a nagy Arisztotelész is foglalkozott, és hogy a kagylós kőzet előfordulása nem eredeti, és nem is meglepő felfedezés, hanem egy évezredek óta ismert jelenség. Erre csak azt felelhetem: lassan a testtel, barátom, lassan a testtel!

Semmi esetre sem állítom, hogy én lennék az első ember, aki megkövesedett kagylót talált. Mindenki bizonnyal látott már egyet, aki nyitott szemmel járja a természetet. Csak éppen nem mindenkinek jutott eszébe róla valami, és még senki sem gondolkodott el rajta oly következetesen, mint én. Természetesen magam is ismertem és ismerem a görög filozófusok műveit bolygónk, a kontinensek, és azon vidékek – és így tovább, és így tovább – keletkezéséről, amelyekben szintén találhatók megkövesedett kagylókra vonatkozó utalások.

Miután kutatásom gyakorlati részét lezártam, Párizsból minden olyan könyvet meghozattam, amelytől a kagylók problematikájának valamiféle megvilágítását legalábbis remélhettem. A kozmológiáról, geológiáról, ásványtanról, meteorológiáról, asztronómiáról és valamennyi rokon területről írott műveket kivétel nélkül átbogarásztam. Arisztotelésztől Albertus Magnusig, Theophrasztosztól Grosseteste-ig, Avicennától Leonardóig az összes szerzőt elolvastam, akinek bármi mondandója volt a kagylókról.

Mindebből aztán az világlott ki, hogy e nagy szellemek ugyan elegendő ismerettel rendelkeztek a kagylók előfordulásáról, megjelenésükről, alakjukról, elterjedtségükről etc., ám mindnyájan kudarcot vallottak, ha arról volt szó, hogy magyarázatot adjanak a kagylók eredetére, benső lényegére és voltaképpeni rendeltetésére.

Mindazonáltal azt a kérdést, hogy milyen méretet ölt a kagylósodás, a könyvek tanulmányozása után már meg tudtam válaszolni. Egy sarkigazság szerint nem kell körbevitorlázni az egész földkerekséget, hogy tudjuk, az ég mindenhol kék, s ezt a logikát követve már sejtettem: kagylók mindenütt vannak, bárhol fúrjon is lyukat a földbe, aki rájuk akar bukkanni. Nemcsak Európából és a távoli Ázsiából ismert kagylóleletekről olvastam, amelyek a legmagasabb hegycsúcsoktól egészen a legmélyebb folyóvölgyekig előfordulnak, hanem olyan kagylós mészkőről, kagylós homokról, kagylós kőzetről és kifejlett kagylókról is, amelyeket az újonnan felfedezett földrészeken, Észak-és Dél-Amerikában találtak.

Ezzel megerősítést nyert, amitől már párizsi leleteimmel kapcsolatban is tartottam, nevezetesen az, hogy egész bolygónk kagylókkal és kagylószerű anyaggal van aláaknázva. Az, amit Földünk voltaképpeni arculatának tekintünk, a mezők és az erdők, a tavak és a tengerek, a kertek, szántók, pusztaságok és termékeny síkságok, mindez nem egyéb, mint tetszetős, ám vékony köpeny egy szilárd mag körül. Ha eltávolítanák ezt a vékony köpenyt, planétánk úgy festene, mint egy szürke-fehér golyó, amely Lajos-arany méretű, megkövesedett kagylók miriádjából állt és nőtt össze. Egy ilyen planétán többé nem volna lehetséges az élet.

A felfedezést, hogy a Föld lényegében kagylókból áll, akár jelentéktelen különlegességnek is tekinthetnénk, ha itt egy lezárult és megváltoztathatatlan állapottal lenne dolgunk. Sajnos nincs így. Átfogó búvárkodásom, melynek itteni ismertetésére már nem marad időm, azt eredményezte, hogy a Föld elkagylósodása gyors lefolyású, megállíthatatlan folyamat.

A világ földből való köpenye már napjainkra mindenütt elvékonyodott és törékeny lett. Számos helyen máris kagylós anyag kezdte ki és falta fel. Ezt olvassuk a régieknél Szicília szigetéről, Afrika északi partjáról, az Ibériai-félszigetről, amelyek az akkori világ legáldottabb és legtermékenyebb területei voltak. Ma már viszont, amint ez köztudomású, ezeket a vidékeket, csekély számú kivételtől eltekintve, már csak por, homok és kövek borítják, amelyekben pedig nem mást kell látni, mint a kagylóképződés első lépcsőfokát. Ugyanez igaz Arábia legnagyobb részére, Afrika északi felére, és – amint azt a legfrissebb beszámolókból tudjuk – Amerika egyelőre még át sem tekinthető részeire.

Sőt mi több, a saját hazánkban, amelyet mind között általánosan felettébb nagyszerűnek tartunk, ugyancsak kimutatható a folyamatos kagylósodás. Így például Provence nyugati és a Cévennek déli részein a földköpeny állítólag már ujjnyi vastagságúra redukálódott. Egészében véve a Föld elkagylósodástól érintett felülete jelentős mértékben meghaladja Európa területének nagyságát.

A kagylók és kagylós anyagok megállíthatatlan elszaporodásának oka a vízkörforgás megállíthatatlanságában rejlik, minthogy a víz is – akárcsak a normális, tengerben élő kagylóknak – a kagylókövületek legszorosabb szövetségesének bizonyul, sőt egyenesen lételemének. Amint azt minden tanult ember tudja, a víz örökös körforgást ír le, amelynek során – a napsugarak hatására – felszáll a tenger fölé, és felhőkké áll össze. A szél nagy távolságokra visz el a felhőket, amelyek a szárazföld fölött megnyílnak, és esőcseppek formájában a földre zúdítják a vizet. Az ott a legapróbb göröngyig leszivárog a talajba, amelyet átitat, minek következtében forrásokban és csermelyekben újraegyesülve patakokká és folyókká duzzad, végül pedig újfent a tengerhez törekszik.

A kagylóképződéshez a víz abban a stádiumában járul hozzá végzetes módon, amelyben a talajba hatol. Azt ugyanis a beszivárgás révén mind jobban fellazítja, szabályosan szétmállasztja és lepusztítja. Erre fel a víz mélyebbre szivárog, amíg találkozik a kagylós kőzetréteggel, s ott átadja annak a talajból nyert azon anyagokat, amelyek a kagylóképződéshez szükségesek. Ily módon a földköpeny mind vékonyabb lesz, miközben a kagylós kőzetréteg feltartóztathatatlanul vastagszik.

E felfedezésem igazolást nyer, ha közönséges kútvizet fazékban forralunk. A fazék fenekén és oldalain fehéres lerakódások képződnek. A hosszabb ideig vízforralásra használt fazekaknál a lerakódások tetemes vastagságú kérget alakíthatnak ki. Ha ezt leválasztjuk és mozsárban összetörjük, ugyanazt a port kapjuk, mint a megkövült kagylók összezúzásakor. Ha viszont ugyanezt a kísérletet esővízzel végezzük el, egyáltalán nem keletkeznek lerakódások.

Ismeretlen olvasóm immár tisztában lehet azzal a kétségbeejtő helyzettel, amelybe a világ került: a víz, ami nélkül egyetlen napig sem élhetünk, tönkreteszi életünk anyagi alapját, a földet, és legádázabb ellenségünk, a megkövesedett kagylók keze alá dolgozik. Az éltető elem, a föld átalakulása életellenessé, megkövültté ugyanúgy elkerülhetetlen és visszavonhatatlan, mint a legkülönfélébb virágzó formák metamorfózisa egyetlen kagylóformává.

Ne legyenek hát többé hamis elképzeléseink a világ végéről, nincs más számára, csakis ez a teljes elkagylósodás, ez viszont éppoly bizonyos, mint az, hogy reggel felkel, és este lemegy a nap; eloszlik a köd és leesik az eső. Hogy részleteiben miként fest majd ez a vég, később írom le. Előbb még azokkal az ellenvetésekkel kell szembeszállnom, amelyekre bizton számíthatok, és amelyeket a magam részéről nagyon is érthetőnek találok. A szörnyűséget ugyanis senki sem akarja meglátni, s a félelemből ezernyi ha és de születik. A filozófusnak mindazonáltal csakis az igazságot szabad képviselnie.

Röviden már utaltam rá, milyen csúfos kudarcot vallanak legtekintélyesebb filozófusaink, ha a kagylók jelenségére kell magyarázattal szolgálniuk. Némelyek egyenesen a dolog könnyebb végét fogják meg, és azt állítják, a kagylókban semmi mást nem kell látnunk, csupán véletlenszerű játékát a természetnek, amelynek – bármilyen okból is – úgy tetszett, hogy a köveknek kagylók formáját adja. Ez a felszínes és kényelmes magyarázat, amelyet főként itáliai szerzők még ma is terjesztenek, minden értelmes ember szemében oly nevetségesnek és tudománytalannak tűnik, hogy taglalásától megkímélhetem magam.

Egy másik, komolyabban vehető vélemény, amelyet a legnagyobb filozófusok is képviselnek, azt mondja, hogy az ősidőkben az egész földet tenger borította, s annak visszahúzódása után maradtak ott mindenütt az eleven kagylók. Állításukat bizonyítandó, e tudósok az özönvíz bibliai ábrázolására támaszkodnak, ahol valóban az áll, hogy a teljes földet víz árasztotta el, egészen a legmagasabb csúcsokig. Bármilyen meggyőzőnek tűnik is ez az értelmezés egy naiv elme számára, nekem, a tudósnak a leghatározottabban el kell utasítanom.

Mózes egyik könyvében azt olvashatjuk, hogy az özönvíz egészében 370 napig tartott, és a hegycsúcsok – amelyeken semmivel sincs kevesebb kagyló, mint a síkságokon! – pontosan 150 napig álltak víz alatt. Hogyan hagyhatott volna hátra, kérdem én, ilyen rövid ideig tartó elárasztás oly nagy számban kagylókat, amilyen nagy számban azok manapság megtalálhatók? Ráadásul az özönvízből sok ezer éve megmaradt kagylóknak az időjárás viszontagságaitól már rég erodálódniuk kellett volna, hogy végül homokká porlódjanak. És ha még valamilyen megmagyarázhatatlan módon konzerválódtak volna is, azt már senki sem tudná megmagyarázni, miért szaporodnak állandóan, amint azt már megállapítottuk. Láthatjuk tehát, hogy a kagylójelenség valamennyi értelmezése és magyarázata minden alapot nélkülöz, és ez alól egyedül az enyém jelent kivételt.

Azt már felismertük, hogy Földünk külső alakja a legkülönfélébb anyagok kagylószubsztanciává való állandó átalakulásának van kitéve. Kézenfekvő tehát a feltételezés, hogy a kagylósodás egy általános elvet testesít meg, amely nemcsak a Föld külső alakjára vonatkozóan érvényesül, hanem a teljes földi életre, minden dologra és lényre a Földön, sőt az egész kozmoszban is.

A távcsövembe vetett pillantás már rég meggyőzött arról, hogy világegyetembeli közvetlen szomszédunk, a Hold egyenesen klasszikus példa a kozmosz elkagylósodására. Mindazonáltal a Hold már elérte azt a stádiumot, amelynek a Föld még előtte áll, nevezetesen minden anyag teljes mértékben lezárult átalakulását kagylószubsztanciává. Vannak ugyan csillagászok, még az udvarnál is, akik azt állítják, hogy a Hold egy lakályos bolygó erdős dombokkal, dús mezőkkel, nagy tavakkal és tengerekkel. Ilyenekből azonban egyetlenegy sem található rajta. Amit ezek a dilettánsok tengereknek tartanak, valójában óriási kagylós sivatagok, az pedig, amit holdtérképeiken hegyeknek jelölnek, kagylóhéjakból álló kopár halmok. Ugyanez áll más kőzetekre is. A későbbi nemzedékek, amelyeknek élesebb esze és élesebb messzelátói lesznek, igazat adnak majd nekem.

A kozmosz elkagylósodásánál még rémisztőbb, hogy saját testünk is folyamatosan kagylószubsztanciává enyészik. Ez oly hevesen megy végbe, hogy minden embernél elkerülhetetlenül halálhoz vezet. A fogantatásnál az ember csupán – legyen szabad így mondanom – csak nyálkák csomócskájából áll, amely kicsi ugyan, ám még teljességgel mentes a kagylóanyagtól, de már akkor lerakódásokat képez az anya testéből, amikor még abban növekszik. Kevéssel a születés után ezek a lerakódások még eléggé lágyak és képlékenyek, amint ezt az újszülöttek testén megállapíthatjuk. Már rövid idő után azonban annyira előrehalad a kis test csontosodása, az agynak egy kemény, kövecses tok által való körülfogása és beszorítása, hogy a gyermek meglehetősen szilárd alakot ölt.

Szülei örvendeznek, és immár valódi embert látnak benne. Nem tudják, hogy gyermeküket, amint az még éppen csak elkezd járni, máris kagylók lepték el, és már csakis a biztos vég felé totyog. Mindazonáltal a gyermek irigylésre méltó állapotban van, ha egy idős emberrel vetjük össze. A kövesedés ugyanis idős korban válik a legtisztábban láthatóvá: bőre elveszti ruganyosságát, az erek, a szív, az agy elmeszesedik, a hát meggörbül, a kagylók belső struktúráját követve az egész test hajlott lesz, s végül kagylós kőzet nyomorúságos romhalmazaként teszik a sírba. És még ezzel sem fejeződött be minden. Esik ugyanis az eső, a cseppek behatolnak a talajba, a víz a testet szétmarja és parányi darabokra aprítja, amelyeket lemos a kagylós rétegbe, ahol aztán az életből eltávozott ember a megkövesedett kagylók ismert formájában lel végső nyugalomra.

Attól, aki ebben az összefüggésben azt veti a szememre, hogy fantáziálok és olyasmit állítok, amire semmiféle bizonyíték nincs, csak egyet kérdezek: nem veszed észre magad is, hogyan leszel évről évre megcsontosodottabb, hogyan válsz egyre merevebbé, hogyan száradsz el testben és lélekben? Már elfelejtetted, hogyan ugrándoztál, forogtál és hajladoztál gyermekként? Naponta tízszer elestél, és tízszer azonnal felkeltél, mintha mi sem történt volna. Nem emlékszel már sima bőrödre, feszes, ruganyos húsodra, meg-megfogyatkozó és mégis legyőzhetetlen életerődre?

És akkor nézd meg magad most! Bőrödön ráncok és redők húzódnak, arcodon mogorva rovátkákat viselsz és belső bajok gyötrelmeit, tested merev és recseg-ropog, minden lépéshez komoly elhatározásra van szükséged, állandó benned a kínzó félelem, hogy elesel, és az eséstől darabokra törsz, mint egy kiszáradt agyagkorsó. Nem érzékeled mindezt? Nem érzed magadban, minden porcikádban a kagylót? Nem veszed észre, hogyan támadja meg a szívedet? Félig már körül is zárta. Hazudik, aki ezt tagadja!

A legékesebb és legszomorúbb példa arra, hogy az emberek a kagylósodás áldozataivá lesznek, bizonnyal én magam vagyok. Noha évek óta kizárólag esővizet iszom, hogy amennyire csak lehet, korlátozzam a kagylós anyag növekedését, éppen én vagyok ebben a leginkább érintett. Amikor néhány napja hozzáláttam végakaratom írásba foglalásának, bal kezemet még tűrhetően tudtam mozgatni. Ujjaim azonban időközben olyannyira megkövültek, hogy egyedül már nem tudom letenni kezemből a pennát. A beszéd is nagy fájdalmat okoz, s ez mindenképpen megtiltja, hogy közlendőmet tollba mondjam, ezért hát csuklóból kell írnom, az egész karom toló és vonó mozdulataitól kísérve.

Nem véletlen, hogy a kagylósodás éppen nálam ilyen szokatlanul gyors. Túl sokáig foglalkoztam a kagylókkal, túl sok titoktól fosztottam meg őket, így nem csoda, hogy éppen nekem akarnak mindenki másnál szörnyűbb véget okozni. Mert bár a kagylók hatalma soha nem kerülhet veszélybe, azért ez mégiscsak olyan titok, amelyet azok hiúságból és bosszúvágyból meg kívánnak őrizni.

Nyilván meglepődsz, ismeretlen olvasóm, amikor a kagylókról, ezekről a látszólag élettelen, kövekhez hasonló képződményekről olyan lényekként hallasz engem szólni, amelyek különleges kapcsolatba léphetnek egy bizonyos emberrel, hogy bosszúval sújtsanak le rá. Ezért hát most beavatlak a kagyló lényegiségének utolsó és legszörnyűbb titkába, noha ezzel annak a veszélynek teszed ki magad, hogy ugyanúgy fogod végezni, mint én.

Már a kagylókkal kapcsolatban szerzett legkorábbi tapasztalataim idején feltettem magamnak a kérdést, hogy egy kagylós anyagból álló kő miért éppen a kagyló formáját veszi fel, és nem mást. E döntő jelentőségű kérdés megválaszolásában a filozófusok megint csak cserbenhagynak bennünket. Egyedül az arab Avicennánál találunk utalást a vis lapidificativa (kövesítő erő) létezésére, ám azt, hogy honnan származik ez az erő, és miért nyilvánul meg egy bizonyos, a kagylókra vonatkozó módon, ő sem tudja megmondani.

Nekem azonban már igen hamar meggyőződésemmé lett, hogy az univerzális kagylósodás mögött nem akármilyen erőnek kell állnia, hanem egyenesen a világot mozgató erőnek, amely egyetlen Magasabb Hatalomnak engedelmeskedik. Amennyire biztos voltam ennek a Magasabb Hatalomnak a létezésében, mivel kisugárzását felismertem a megkövesedett kagylókon, éppoly kevéssé tudtam magamnak fogalmat alkotni arról a lényről, amely ezt az akaratot kifejezi. Miféle lény lehet az, amely eléri, hogy kivétel nélkül mindnyájan megfulladjunk, a világot elsivatagosítja, s az eget és a földet köves kagylótengerré változtatja?

Évekig gondolkodtam ezen. Bezárkóztam dolgozószobámba, és törtem az agyam. Kimentem a természetbe, hogy megvilágosodáshoz jussak. Minden hiába volt. Bevallom, végül már rimánkodtam annak az ismeretlen lénynek, hogy mutatkozzon meg nekem, könyörögtem neki, elátkoztam. Ám semmi sem történt. Gondolataim ugyanazon a pályán jártak körbe-körbe, ahogyan már évek óta, az élet ugyanúgy folyt tovább a maga gyötrelmes módján, és már azt gondoltam, a szegény Mussard-nak is úgy kell lekerülnie a kagylókhoz, mint előtte a többi embernek, vagyis anélkül hogy megismerné a végső igazságot.

Akkor azonban bekövetkezett az a páratlan esemény, amelyet most el kell beszélnem, és amelyet nem vagyok képes elbeszélni, mert olyan szférában játszódott le, amely bizonyos értelemben a szavak szférája fölött található, vagy kívüle. Azt kísérlem meg hát elmesélni, ami elmesélhető, az elmesélhetetlent pedig azzal a hatással igyekszem leírni, amelyet rám gyakorolt. Hogy érthető leszek-e, nem kis részben rajtad múlik, ismeretlen olvasóm, aki egészen eddig velem tartottál. Tudom, hogy meg fogsz érteni, csak akarnod kell.

Egy éve történt, egy kora tavaszi napon. Szép idő volt, a kert csupa virág. A rózsák illata elkísért sétámon, és a madarak úgy énekeltek, mintha meg akarnák győzni a világot arról, hogy múlhatatlan, s hogy nem ez az utolsó nyara, mielőtt eljönnének a kagylók. Délidő lehetett, mert a nap nagyon forrón sütött. Leültem a padra egy almafa félárnyékában, hogy megpihenjek. A távolból hallottam a szökőkút csobogását. Fáradtan lehunytam a szemem.

Egyszer csak olyan érzésem támadt, hogy a szökőkút csobogása hangosabb lett, valósággal zúgássá erősödött. És akkor megtörtént. Kertemből sötétségbe kerültem át. Nem tudtam, hol vagyok, csak sötétség vett körül és különös, gurgulázó és susogó, valamint csikorgó és őrlő zajok. E két zajcsoport – a víz zúgása és a kövek csikorgása – abban a pillanatban a világ teremtése zajainak tűnt számomra, ha szabad így mondanom. Féltem. Amikor félelmem a legerősebb volt, lefelé kezdtem zuhanni, a zajok eltávolodtak, és aztán kizuhantam a sötétségből.

Egyszeriben annyi fény vett körül, hogy azt hittem, megvakulok. Tovább zuhantam a fényben, és eltávolodtam a sötét helytől, amelyet most irdatlan fekete masszának ismertem fel magam fölött. Minél tovább zuhantam, annál többet tudtam kivenni a masszából, s annak kiterjedése annál nagyobb lett. Végül már tudtam, hogy a sötét massza fölöttem: kagyló. Akkor a massza két részre hasadt, szétnyitotta fekete szárnyait, akár egy óriási madár, a kagylóhéj két felét az egész világegyetem fölé rántotta, minden fölé, ami csak létezik, és a fény fölé, s összezáródott fölötte. És végérvényesen éjszaka lett, s már nem létezett más, csakis az őrlés és a zúgás zaja.

A kertész úgy talált rám, hogy a kavicsos úton feküdtem. Megpróbáltam felállni a padról, de összerogytam a kimerültségtől. Bevittek a házba, és ágyba fektettek, amelyből azóta nem keltem fel többé. Annyira el voltam gyengülve, hogy az orvos az életemért aggódott. Csak három hét múlva éreztem magam újra tűrhetően. Hanem attól a naptól fogva szorító fájdalom maradt a gyomromban, ami azóta napról napra erősebb lesz, és testem egyre nagyobb részére átterjedt. Ez a kagylókor, ami rajtam precedens gyanánt kifejlődik, ami rendkívül kegyetlen módon és gyorsan támad meg, ami mindenki mástól azon emberként különböztet meg engem, aki látta a kagylót.

Megvilágosodásomért keserűen kell megfizetnem, de szívesen megadom az árát, mert immár birtokában vagyok a minden kérdések legvégsőbbikére adandó válasznak: az erő, amely teljességgel hatalmában tartja az életet, és az egész Földet létrehozza, a legmagasabb akarat, amely az univerzumon uralkodik, és azt a saját mindenütt jelenlévősége és mindenhatósága jeleként kagylósodásra kényszeríti, ez az erő a nagy őskagylóból származik, amelynek belsejéből rövid időre kiszabadult, hogy látható legyen a nagysága és félelmetes pompázatossága.

Amit láttam, a világvége víziója volt. Amikor majd a világ kagylósodása eléri azt a fokot, hogy mindenkinek fel kell ismernie a kagyló hatalmát, ha majd az emberek, a tehetetlenségnek és az iszonyatnak kiszolgáltatva, különböző isteneikhez kiáltanak, és segítségért, megváltásért könyörögnek hozzájuk, akkor egyedüli válaszként a nagy kagyló szét fogja nyitni a szárnyait, aztán a világ fölött összezárja őket, és mindent magába őröl.

Immár mindent elmondtam neked, ismeretlen olvasóm, mi többet mondjak még? Hogyan vigasztaljalak? Locsogjak, mint a filozófusok és a próféták, a lelked halhatatlanságáról, az irgalmas Isten kegyelméről, a test feltámadásáról? Nyilvánítsam a kagylót a jóságos Istennek? Hirdessem Jahve és Allah kultuszának mintájára a kagyló kultuszát, és ígérjek megváltást az embereknek? Minek? Miért hazudjak? Azt mondják, az ember nem élhet remény nélkül. Nos, nem is él, hanem meghal. Ami engem illet, úgy érzem, nem élem túl ezt az éjszakát, és életem utolsó éjszakáján nem fogok elkezdeni hazudni. Megkönnyebbülés számomra, hogy végre befejeződik haldoklásom. Te, szegény barátom, még a kellős közepén tartasz.