Amikor eltűntek, a császár a földre omlott, és eszmétlenül terült el a valódi uralkodó lábánál. A fehér kutya mozdulatlan teste fölé terpeszkedett és vicsorgott, a császárné pedig csendben ült, tekintetét a nyitott ajtón túli vidékre szegezve.

V.

A VÉN BUDDHA

Ismét a császárné uralkodott, s mivel azt mondta, hogy már öreg, és ilyen öregen a nőiességnek már nyoma sem marad, félretett minden álcázó paravánt és legyezőt, amivel eddig elrejtőzött a férfiak tekintete elől. Férfiként ült a Sárkánytrónon, nyíltan a fáklyák vagy a nap fényében, büszkeségébe és nagyságába burkolózva. Mivel mindent elért, amit csak tervezett, irgalmas lehetett, és irgalmában megengedte unokaöccsének, hogy néha helyettesítse. Amikor közeledett az ősz ünnepe, megengedte, hogy ő

mutassa be a császári áldozatot a holdoltárnál. A nyolcadik holdhónap nyolcadik napján, az őszünnepen a fogadóteremben várta a császárt, aki a Zsung-lu által kijelölt őrök kíséretében érkezett, majd az egybegyűlt Tanács és a császári testületek tagjainak jelenlétében megengedte, hogy kilencszer leboruljon előtte, amivel az egykori uralkodó elismerte őt felette ál óként. A nap folyamán engedélyezte, hogy az őrök kíséretében ő

mutassa be a császári áldozatot a holdoltárnál, és köszönetet mondjon az égieknek a termésért és békéért.

A császárnénak sok elintéznivalója akadt a férfiakkal.

Először is halálra ítélte a hat kínai lázadót, akiknek tanácsa félrevezette a császárt, bár nagy bosszúságára és sajnálatára a főkolompos Kang Ju-vej az angolok segítségével, egy külhoni hajón Angliába menekült, ahol száműzetésben, de biztonságban élte életét. A császárné azonban lecsapott családjára és klánjának tagjaira. A császár barátját és szövetségesét, Caj herceget klánja börtönébe vettette. A férfi árulásáról úgy értesült, hogy annak felesége, aki a császárné másik unokahúga volt, mindent elmesélt neki uráról, aki gyűlölte őt. De amikor mindenki meghalt, akinek meg kel ett halnia, és a császárnénak nem maradt élő el enfele az udvarban, újabb feladatot ál ított maga elé, és ezt úgy tette, hogy a nép kedvében járjon. Tudta, hogy a nép megosztott.

Egyesek a császár pártján ál nak, és azt mondják, hogy az országot az új időkhöz kel igazítani, tehát szükség van ágyúkra, hajókra, vasutakra, és az el enségtől, a nyugatiaktól lehet tanulni. Mások a bölcs Kon-fuciusz, az ősi szokások és a bölcsesség híveinek val ják magukat, arra vágynak, hogy megszabaduljanak az új emberektől, az új időktől, és visszatérjenek a jól bevált megoldásokhoz.

Mindkét oldalt meg kel ett győzni, és a császárné most ennek a feladatnak szentelte magát.

Ediktumokkal, valamint eunuchok és miniszterek révén az udvarból ügyesen kiszivárogtatott hírekkel tudatta a néppel a császár komoly bűneit. Az uralkodónak két fő

bűne volt: először is, cselt szőtt császári nagynénje el en, a halálát kívánta, hogy így szabadon hal gathasson új tanácsadóira, másodszor pedig elfogadta az idegenek támogatását és védelmét, mivel túl együgyű volt ahhoz, hogy észrevegye, azok csak bábot akarnak csinálni belőle, hogy bekebelezhessék az egész országot. Ez a két bűn győzte meg a császárnét arról, hogy ismét magához kel ragadnia a császári pecsétet, mert különben a konfuciánusok és a hagyományok tisztelői nem bocsátottak volna meg az ifjúnak, aki idősebb rokona elpusztítására tört, de főleg nem bocsátottak volna meg annak az uralkodónak, aki fehér emberekkel és kínai lázadókkal barátkozott.

Néhány hónap múlva a nép elfogadta a császárnét uralkodójának, és még az idegenek is azt mondták, hogy jobb egy erős nővel tárgyalni, mint egy gyenge férfival, mivel az erőben meg lehet bízni, de a gyengeség mindig kételyeket ébreszt.

Ebben rejlett a Vén Buddha fortélyossága és ravaszsága. Ismerte az asszonyi hatalmat, és tudta, hogy a férfiak meggyőzhetők, így lakomát rendezett, amelyre meghívta a nyugati földekről jött fehér emberek – miniszterek és nagykövetek – feleségeit. A császárné hosszú élete során még sohasem látott közelről fehér embert, és már a látvány puszta gondolatától is émelyegni kezdett. De ha meg tudja nyerni az asszonyokat, a férfiak hal gatni fognak rájuk, mondta magában. Születésnapját választotta a találkozó időpontjának, nem egy nagyot, csupán egy kis születésnapot, a hatvannegyediket, és hét hölgyet hívott audienciára, a hét idegen követ feleségeit.

Az egész udvar felbolydult, az udvarhölgyek kíváncsiak voltak, a szolgálók sürgölődtek, az eunuchok ide-oda rohangáltak, mivel még senki sem látott közülük egyetlen külhonit sem. Csak a császárné maradt nyugodt. O gondoskodott arról, hogy olyan ételeket rendeljenek, amelyeket vendégei szeretnek.

Elküldte eunuchjait, érdeklődjék meg, hogy a hölgyek ehetnek-e húst, vagy isteneik tiltják azt, és vajon a kínai zöldteát kedvelik-e vagy inkább az indiai feketét, és hogy a nyalánkságokat disznózsírban vagy növényi olajban készítsék-e. Valójában nem érdekelte, hogy mi lesz a válaszuk, és úgy rendelte a fogásokat, ahogy ő

szerette, de udvariatlansággal senki sem vádolhatta.

Ugyanígy járt el az udvari etikett más terén is.

Délelőtt skarlátszín és sárga egyenruhába öltöztetett kínai őröket küldött lóháton, hogy jelentsék be a gyaloghintók érkezését. Egy órával később ezek a hintók – öt hordozójuk és két lovas kíséretében – a brit követség kapujánál várakoztak, és amikor a hölgyek előjöttek, a hordszékeket a földre tették, a függönyöket félrehúzták, és a hölgyek beszál hattak. Es mintha ez az udvariasság nem lett volna éppen elég, a császárné megparancsolta a diplomáciai szolgálat fejének, hogy vigyen magával négy tolmácsot gyaloghintóban, és tizennyolc lovas, valamint hatvan, lóra ültetett gárdista kíséretében fogadják a hölgyeket. Mindannyian hivatali köntösüket viselték, s mindegyikük méltóságteljesen és roppant udvariasan viselkedett a külhoni hölgyekkel.

A Téli Palota első kapujánál megál t a menet, és a hölgyeket megkérték, hogy gyalog lépjenek be. A kapu túloldalán, az udvaron hét, vörös szaténvánkossal kipárnázott gyalog-hintó várakozott, mindegyiket hat eunuch vitte, élénksárga szaténba öltözve, derekukon karmazsinszínű selyemövvel. A hölgyeket a második kapuhoz vitték, és kíséretük követte őket, ahol a vendégeknek ismét ki kel ett szál niuk.

A császárné úgy rendelkezett, hogy tereljék fel őket arra az apró külhoni vonatra, amelyet gőzmozdony vontatott, és amelyet évekkel ezelőtt a császár hozatott saját szórakoztatására. A vonat a Tiltott Városon keresztülhaladva jutott el a nagypalota főbejáratához. A vendégek itt kiszál tak, helyet foglaltak a bejárati csarnokban elhelyezett hét széken, teát kaptak és pihenhettek. Majd a legmagasabb rangú hercegek beinvitálták őket a nagy fogadóterembe, ahol a császárné ült trónján. A császárné, ez a veterán diplomata, úgy rendelkezett, hogy unokaöccse ma a jobbján foglaljon helyet, így mindenki szemében úgy tűnhetett, ők ketten szövetségesek.

A vendégek a Pekingben eltöltött idő hosszúsága alapján sorakoztak fel a trónok előtt, és egy tolmács mutatta be őket Csüng hercegnek, aki mindezt tolmácsolta a császárnénak.

A császárné megnézte mindegyikük arcát, és bár meglepte, amit látott, előredőlt trónján, és mindegyik hölgy jobbját megragadta felékszerezett kezeivel, mutatóuj ukra pedig színaranyból készült, kör alakú gyönggyel ékített, súlyos gyűrűt húzott.

A vendégek köszönetet mondtak, és mindegyikük fejet hajtott a császárné előtt. A császárné ekkor unokaöccse kíséretében felál t és távozott, eunuchjai pedig élő paravánt képezve haladtak mögötte.

Az ajtón kilépve, balra fordult saját palotája felé és anélkül, hogy szólt volna a császárhoz, intett, hogy vigyék jobbra. Az uralkodót éj el-nappal őrző négy eunuch ismét visszavezette börtönébe.

A császárné saját ebédlőjében elfogyasztotta szokásos ebédjét, kedvenc udvarhölgyei kíséretében, miközben a külhoni hölgyek a lakomacsarnokban falatoztak a császárné alacsonyabb rangú udvarhölgyeivel, az eunuchokkal és a tolmácsokkal, akik az etikett szerint velük maradtak. A császárné szokásához híven jó étvággyal falatozott, jó hangulatban volt, és sokat nevetett az idegenek furcsa arcán. Azt mondta, hogy a szemük volt a legfurcsább –

egyeseké halványszürke, másoké világossárga vagy kék, akár a vadmacskáké. Kijelentette, hogy az idegenek lelkük legmélyéig nyers teremtmények, el enben a bőrük csodás, fehér és rózsaszín, szemben a japánokkal, akiknek a bőre durva és barnássárga. A császárné szerint az angol hölgy volt a legcsinosabb, de a német hölgy ruhája volt a legszebb – egy csipkés rövid kabátka, földig érő, brokáttal átszőtt szaténszoknyával. A császárné jót kacagott az orosz hölgy nagy szalagcsokrán és az amerikai hölgyön, aki szerinte úgy nézett ki, akár egy zord arcú apáca.

Udvarhölgyei jót nevettek mindenen, amit mondott, tapsoltak és kijelentették, hogy a császárné még sosem volt ennyire szel emes. Az ebéd vidám hangulatban ért véget, majd a császárné köntöst váltott, és felkereste a lakomacsarnokot. A vendégeket innen átkísérték egy másik terembe, mialatt letakarították az asztalokat, majd amikor visszatértek, a császárné már helyet foglalt trónszékében, készen arra, hogy fogadja őket. A Császári Anya ekkor már elküldött unokahúgáért, az ifjú császárnéért, aki mel ette foglalt helyet. Amikor a vendégek beléptek, a császárné mindegyiküknek bemutatta a sötét karmazsinszínű köntösbe öltöztetett, felékszerezett császári hitvest, és nagy elégedettséggel töltötte el vendégeinek elismerő pil antása. A császárné eddig nem öltötte fel legfinomabb köntösét és ékszereit, de látva a külhoni hölgyek pil antásait, rájött, hogy bár idegenek, értékelik a szatén és az ékszerek minőségét, így elhatározta, hogy amikor a nap folyamán harmadízben és egyben utoljára fogadja majd vendégeit, elkápráztatja őket ruhájának szépségével. A vendégek elégedettséggel töltötték el, így felál t és kitárt karral jelezte, hogy jöj enek közelebb hozzá, és amikor így tettek, mel ére szorította kezeit, és újra meg újra elismételte az ősi bölcsességet:

– Az ég alatt mindannyian egy családba tartozunk –

jelentette ki, majd megkérte a tolmácsokat, hogy mindezt angolul és németül is ismételjék meg. Ezután színházába invitálta a vendégeit, elmondta, hogy szórakoztatásukra kedvenc színdarabját fogják játszani, és majd a tolmácsok elmagyarázzák, hogy mit jelképez a színészek játéka.

A császárné ismét visszavonult, ezúttal saját szobáiba, és mivel kissé elfáradt, hagyta, hogy előbb meleg és il atos vízben megfürdessék, mielőtt új öltözetet vett volna magára. Ezúttal arannyal átszőtt, mindenféle színű és árnyalatú főnixekkel telehímzett, legdrágább szaténköntösét öltötte magára, felvette tökéletesen egyforma gyöngyökből ál ó nyakékét, s a jade-dal és gyöngyökkel ékített arany körömpajzsait lecserélte burmai rubinokkal és indiai zafírokkal kirakott aranylemezkékre. Fejére gyöngyös-rubinos, afrikai gyémántokkal berakott magas fejdíszét tette.

Udvarhölgyei azt mondták neki, hogy még sosem látták ilyen szépnek. Elefántcsontfehér bőrének üdesége, ránctalan ajkának pirossága, csodás szemének feketesége, ívelt szemöldöke mind-mind egy fiatal nőt idézett.

A császárné ismét visszatett a lakomacsarnokba, ahol vendégei ezúttal teáztak és édességeket fogyasztottak. Ünnepélyes keretek között érkezett, nem gyalog, hanem a palota gyaloghintóján, és eunuchok emelték trónjára. A külhoni hölgyek ekkor felál tak, és arcukon tisztán látszott csodálatuk, a császárné pedig mindannyiukra rámosolyogott, felemelte teáscsészéjét, és az egyik oldalról ivott belőle, majd egyenként magához hívatta a hölgyeket, a csésze másik oldalát pedig ajkukhoz emelte.

– Mind egy család vagyunk... az ég alatt mind egyek vagyunk – mondta újra. Egyszer csak lelkét elárasztotta a szabadság mámora, úgy érezte, a világ a lába előtt hever. Parancsot adott, hogy hozzanak ajándékokat a hölgyeknek. Mindegyikük kapott tőle egy legyezőt, saját festményeinek egy tekercsét és egy jadedarabot, mire a külhoni hölgyek őszinte hálájukat fejezték ki. A császárné ekkor elbúcsúzott tőlük, és a nap véget ért.

*

Néhány nap elteltével kémei értesítették, hogy az idegen hölgyek agyondicsérték őt uraik előtt, mondván, hogy aki ennyire kedves, szép és ilyen bőkezű, mint amilyennek a császárné mutatta magát, az nem lehet sem gonosz, sem kegyetlen. A császárné igen elégedett volt, és úgy érezte, hogy amit róla mondtak, az valóban igaz. Most, hogy mindenkinek a kedvére tett, nekikészült, hogy a kínaiak közül kiirtsa a lázadókat meg a reformereket, és az egész népet ismét saját kezének és szívének hatalma alá vonja.

Minél többet merengett a feladaton, annál inkább érezte, hogy mindezt lehetetlen végrehajtania, amíg unokaöccse, a császár él. Búskomorsága, sirámai, alázatossága megindították a körülötte levőket, még ha továbbra is neki, a császárnénak engedelmeskedtek.

Ismét arra kényszerült, hogy azt tegye, amit meg kel tennie, és ezt megerősítette Li Lien-jing suttogása is.

– Amíg ő életben van, addig az ország megosztott marad, fenség – erősködött a szikár eunuch. – Mindig találnak majd ürügyet arra, hogy válasszanak közte és a Szentséges Anya között. A kínaiak született szakadárok, akkor a legboldogabbak, ha cselt szőhetnek és fondorkodhatnak uralkodóik el en. A lázadók vezérei a felszín alatt szítják a feszültséget.

Éj el-nappal arra emlékeztetik a népet, hogy mandzsu és nem kínai klánok uralkodnak rajtuk. Csak fenséged tarthatja fenn a békét, mert a nép ismeri fenségedet, megbízik csavaros, ugyanakkor józan eszében és bölcsességében, még ha fenséged mandzsu is.

– Bárcsak erős lenne az unokaöcsém – sóhajtott a császárné. – Milyen boldogan bíznám rá a nép sorsát!

– Csakhogy nem erős, fenség – suttogta az eunuch. -

Gyenge és csökönyös. A kínaiak között megbúvó örökös lázongókra hal gat, és nem hajlandó átlátni cselszövésükön. Elpusztítja a dinasztiát, anélkül, hogy tudná, mit is tesz.

A császárné önkéntelenül is igazat adott az eunuchnak, de mégsem tudta kiadni a titkos parancsot, amire az eunuch oly mohón várt.

Aznap a császárné fel-alá járkált a palota teraszán, és tekintete átsiklott a lótuszokkal tarkított vízen át a szigetre, ahol unokaöccse raboskodott. Ugyan, hogy hívhatnak egy palotát börtönnek, még ha csak négy szobája van is, de mind nagy és kényelmesen bebútorozott, a levegő pedig kel emes és hűs. Innen is látta unokaöccsét, amint éppen a keskeny sziget partján sétál, a távolból pedig a mindig és mindenütt jelenlevő őrök kísérték.

Eljött az ideje, hogy leváltsa az eunuchokat és másokat helyezzen oda. Ha bármelyikük is egy-két hónapnál több időt töltött ott, rokonszenve feléledhetett az őrzött fiatalember iránt. Eddig mindegyik hűségesnek bizonyult hozzá, a császárnéhoz, és minden éj el akadt köztük valaki, aki szorgalmasan lemásolta, mit írt unokaöccse aznap a naplójába.

Éj elenként a császárné elolvasta a naplómásolatot, így ismerte a császár szívének minden dobbanását, a legutolsó gondolatát is, vagy hogy mit érez. Csak az egyik eunuchhal, egy Hung nevűvel kapcsolatban támadtak fenntartásai. Hung mindig túlságosan jó beszámolót adott a császárról. Mindig azt mondta:

– A császár idejét könyvek olvasgatásával tölti.

Amikor fáradt, festeget vagy verseket ír.

Miközben a császárné fel-alá járkált a teraszon, azon töprengett, amit Li Lien-jing mondott neki. Váratlanul kiverte fejéből az egészet. Nem: még nem jött el az ideje annak, hogy eltávolítsa az unokaöccsét. Halála nem szál hat annak a fejére, aki eldönti azt. Bár valóban holtan akarta látni, ezt kívánni még nem volt bűn. A császár haláláról döntsenek inkább az égiek.

Amikor Li Lien-jing legközelebb színe elé járult, fagyosan fogadta és hidegen szólt hozzá:

– Ne beszélj többet a császár Sárga Forráshoz tett utazásáról. Majd az égiek érvényt szereznek az akaratuknak.

Olyan komor hangon mondta mindezt, hogy a főeunuch hódolattal meghajolt előtte, jelezve örökké tartó engedelmességét.

*

Ki gondolta volna, hogy a kínai lázadóknak valahogy sikerül titokban eljutniuk a magányos és ifjú császárhoz? Hung, az eunuch volt a közvetítőjük. Az év tizedik holdhónapjának egyik reggelén az ifjú császár megszökött őrzőitől, és a sziget északi részén elterülő fenyőligeten át egy öblöcskébe menekült, ahol már várta egy csónak. Azonban egy eunuch meglátta lebegő köntösét, és kiabálni kezdett, mire az összes eunuch szaladni kezdett, amilyen gyorsan csak bírt, és elfogták a császárt, éppen akkor, amikor az be akart szál ni a csónakba. Megfogták köntösét, és arra kérték, hogy ne meneküljön el.

– Mert ha elmenekülsz, ó Mennyek Fia, a Vén Buddha mindannyiunkat lefejeztet – könyörögtek.

Egyetlen más esdeklés sem lett volna ilyen hatásos.

A császár gyengéd szívű volt, és tétovázni kezdett, miközben a csónakban ülő álcázott lázadó azt kiabálta, hogy nem szabad késlekednie, és az eunuchok élete amúgy is értéktelen. A császár azonban rápil antott a könyörgő eunuchok arcára, köztük volt egy egészen fiatal eunuch is, egy kedves és gyengéd kölyök, aki éj el-nappal mindig ura közelében tartózkodott, készen szolgálatára. A császár rápil antott a síró fiúra, és nem szál t be a csónakba. Megrázta a fejét, és az evezős, aki nem mert tovább késlekedni, beevezett a csendes pirkadati ködbe.

A szomorú történet eljutott a császárné fülébe is, aki meghal gatta, de nem szólt semmit, azonban a történteket bevéste szíve mélyére. Közben kivégeztette az összes lázadót, herceget és minisztert, aki támogatta a császárt. Az uralkodót azonban életben hagyta, hiszen fegyverként használhatta.

Alattvalóiban olyan mély tiszteletet ébresztett Konfuciusz ősi bölcsessége iránt, hogy csak emlékeztetnie kel ett őket, miszerint a császár cselt szőtt a megöletésére, és azok máris árulónak kiáltották ki a volt uralkodót. Tudta azt is, hogy a császár is tudatában van mindennek, és a császárné még arra is képes volt, hogy az uralkodó szívében is kételyt támasszon – ennyire erős volt a császár lelkiismerete, és ennyire tisztelte a bölcset.

Zsung-lu helyeselte ezt az irgalmat. Ismét magánkihal gatást kért a császárnétól, és azt mondta:

– Bár igaz, hogy a nép sosem bocsátja meg az el ened szőtt összesküvést, mégsem tisztelnének annyira, ha a császár életét vesztené, akár balesetben is. Elismerem, hogy be kel börtönözni, mivel akarata el enségeid eszköze lenne, de adj meg neki mindent, amit az udvariasság megkíván. Engedd meg, hogy megjelenjen oldaladon, amikor a japán követet fogadod tíz nap múlva, és hadd legyen jelen akkor is, amikor a külső területek követei a színed elé járulnak.

Legfőbb Úrnőm, te megengedheted magadnak, hogy kegyes és kedves légy. Engedd meg, hogy még egy javaslattal éljek: a Gyöngy nevű ágyas…

Ekkor a császárné felemelte mindkét kezét, hogy elhal gattassa. A „Gyöngy nevű ágyas” szavak nem hangozhattak el színe előtt. Fagyos nyugalommal meredt a férfira, aki nem szólt többet. Időnként császárné volt, máskor pedig csak asszony. Zsung-lu ma csak a császárnét látta.

– Rátérek más ügyekre – folytatta a férfi. – Habár béke honol szerte a birodalomban, a nép mégis nyugtalan. Hol erre, hol arra törnek ki lázadások, elsősorban a fehérek el en. A csőcselék meggyilkolt egy angol papot Kuejcsou tartományban. Ez az angolokat megint a trón el en hangolta. Jóvátételt és engedményeket követelnek.

A császárné dühbe gurult. Ökölbe szorította mindkét kezét, és háromszor lecsapott velük a térdére.

- Már megint ezek az idegen papok! – kiáltotta. –

Miért nem maradnak otthon? Mi talán küldünk papokat, akik a világotjárva más népek isteneit pusztítják?

- Ők annak a vereségnek a gyümölcsei, amelyet a nyugatiakkal vívott csatában szenvedtünk el –

emlékeztette Zsung-lu. – Akkor arra kényszerültünk, hogy beengedjük papjaikat és kereskedőiket a kikötőinkbe.

- Esküszöm, ezekből több nem teszi be ide a lábát-jelentette ki a császárné. Mélázva ült egy darabig, gyönyörű szeme elkomorult a haragtól, piros szája megkeményedett. Megfeledkezett arról, hogy Zsung-lu ott ál előtte, vagy legalábbis ezt tettette, és amikor a férfi látta, milyen hangulatban van, kifejezte hódolatát és távozott. A császárné még csak a fejét sem emelte fel.

Az év utolsó havában újabb külhoni papot gyilkoltak meg, ezúttal a nyugati Hupeh tartományban. A papot nemcsak egyszerűen megölték, hanem megbotozták, csontjait kicsavarták és bőrét lenyúzták. Még ugyanebben a hónapban a falusi és a városi csőcselék fel ázadt az idegen papok el en Szecsuán tartományban, a miatt az egész országban elterjedt régi pletyka miatt, hogy a papok valójában varázslók, akik gyerekeket rabolnak, és orvosságot készítenek a szemükből, csontjaikat pedig porrá őrlik mágikus főzeteikhez.

A császárné magánkívül volt, mert amikor a városlakókat megölték, az idegen követek feldühödtek, fenyegetőzni kezdtek és kijelentették, hogy kormányaik háborút indítanak, ha nem kerül sor teljes megtorlásra.

Úgy érezte, mintha az egész világ el ene fordult volna.

Oroszország, Anglia, Franciaország és Németország zúgolódott, és kifejezte elégedetlenségét. Mivel több francia papot megöltek már, Franciaország követei útján azt üzente, hogy hadihajóival támadásba lendül, hacsak nem kap koncesszióba területeket Sanghajban.

A portugálok is újabb területeket követeltek Makaó környékén, Belgium pedig erősködött, hogy a két meggyilkolt belga papért cserébe csakis koncessziós földterületeket tud elfogadni Hankouban, a Jangce nagy kikötőjében. Ezalatt Japán a gazdag és termékeny Fukien tartományra fente a fogát, Spanyolország pedig ott mennydörgött a láthatáron, mivel spanyol pap is akadt a meggyilkoltak között.

Olaszország volt mind közül a legharagosabb, és követei a Szamuni-öblöt követelték koncesszióba, a leggazdagabb tartományban, Csekiangban.

Tekintettel a kialakult válsághelyzetre a császárné különleges audienciára hívta minisztereit és hercegeit, majd elküldetett a Jangce mentén ál omásozó Li Hung-csang hadvezérért, aki éppen a császárné parancsára ásatott töltéseket az áradás el en.

Az audiencia napján tombolt a forróság, és északnyugatról homokvihar támadt. A levegőt szinte eltömte a finom szemcsés homok, és miközben a hercegek és miniszterek a császárnét várták, arcukhoz szorították kendőiket és lehunyták szemüket, hogy védjék a homoktól. Hamarosan megérkezett a császárné, aki látszólag ügyet sem vetett a viharra.

Legfenségesebb köntösét viselte, és amikor kiszál t császári gyaloghintójából, és Li Lien-jing karjára támaszkodva a Sárkánytrónhoz lépett, büszke közönye mindenkit arra késztetett, hogy elvegye az arca elől a kendőt, és hódolatát kifejezve leboruljon előtte.

Egyedül Zsung-lu nem volt jelen, és a császárné egy pil anat alatt észrevette távol étét.

– Hol van a főtanácsos, a rokonom? – kérdezte Li Lien-j ingtől.

– Fenség, azt az üzenetet küldte, hogy beteg. Azt hiszem, azért beteg, mert fenséged Li Hung-csangért küldetett.

A főeunuch, akinek rosszindulatú megjegyzése tőrként hasított a császárné szívébe, hátralépett, majd a császárné ünnepélyes keretek között megkezdte az audienciát. Egymás után hívatta magához a hercegeket és minisztereket, hogy mondjanak véleményt a válságról, és mindegyiküknek udvarias figyelmet szentelt. Végezetül szólította az idős Li Hung-csang tábornokot, aki ingatag léptekkel járult elé, és nehézkesen térdelt le, kifejezve hódolatát. A császárné nézte, ahogy két eunuch segítségével térdre rogy, de nem adott rá engedélyt, hogy leüljön.

Ma az alázat minden jelét megkövetelte, és amit ő nem adott meg, azt senki sem kérhette.

– Mit mondasz te, trónunk Iegtisztesebb védelmezője? –kérdezte kedves hangon a tábornokot.

Li Hung-csang egy pil anatra sem emelve fel tekintetét a padlóról így felelt:

– Legfőbb Úrnőm, hosszú hónapok óta töprengek ezen a kérdésen. Mindenfelől dühös el enségek vesznek körül minket, olyan emberek, akik idegenek nekünk és módszereinknek. Azonban mindenáron el kel kerülnünk a háborút, mert ha ennyi országgal harcba szaunánk, az olyan lenne, mintha tigrisen akarnánk lovagolni. Megfontolásra érdemes, hogy egyik el enségünkből barátot csináljunk. Legyen ez az északi el enségünk, Oroszország. Oroszország minden el enségünk között a legázsiaibb ország. Igaz, népük idegen, de ázsiaiak, akárcsak mi.

– És milyen áron válnak az oroszok el enségből baráttá? –kérdezte a császárné, mire az öregember megremegett hangjának mézes fagyossága hal atán. A Császári Anya is észrevette, hogy vál a megreszket, és összekulcsolt keze megremeg. A hadvezér hal gatott.

– Nem – jelentette ki a császárné határozottan. – Én adok választ saját kérdésemre. Az ár túl nagy. Miféle hasznunk lenne abból, ha el enségeinket csak úgy tudjuk legyőzni, hogy vazal usává válunk? Ad-e bármelyik ország valamit, akármit a semmiért? Ó, jaj, én nem találtam még eddig olyan embert, aki ilyet tenne. El fogjuk űzni el enségeinket. Addig nem nyugszom, amíg minden fehér férfit, asszonyt és gyereket el nem űzünk partjainkról. Nem fogok meghajolni. Visszavesszük azt, ami a miénk.

Beszéd közben felál t trónjáról, és a miniszterek meg hercegek csak bámultak, mert úgy látták, mintha a császárné egyre magasabbra nőne. Tekintete fekete fénnyel lángolt, arca kipirult, két karját széttárta, uj ait kinyújtotta, és a körmén hordott, ékkövekkel kirakott körömlemezek aranykarmokká váltak. Erő sugárzott belőlük, a puszta levegő is töménnyé és sűrűvé vált haragjának hevétől. A miniszterek és hercegek arcra borultak, külön-külön és egyszerre, a császárné pedig lepil antott az ívbe hajló hátakra, és uj ongás áradt végig rajta egyre erősödő lobogással.

Ebben a pil anatban Zsung-lura gondolt, és hogy ő

nem jött el támogatni őt: Tekintete ismét végigsiklott a meghajolt alakokon, akiknek mindenféle színben és árnyalatban játszó, ragyogó köntösei szétterültek a mozaikpadlón. Pil antása megkereste a már nem fiatal Kang-ji főtanácsost, aki egész életében minden erejével azon volt, hogy megőrizze mindazt, ami ősi, mindig szembeszál va az új al, és kiál va a régi mel ett.

– Kang-ji főtanácsos – szólalt meg a császárné, hangosan és tisztán ejtve a szavakat– téged magánkihal gatásra várlak. Ti pedig, uraim és hercegeim, távozzatok.

Ezzel a császárné lejött trónjáról, és Li Lien-jing alkarjára téve kezét, ünnepélyesen elvonult a meghajló egybegyűltek között a hintójához. Kinyilvánította akaratát, tervét kidolgozta. Nem fog ismét meghajolni a fehérek előtt.

Egy órával később Kang-ji főtanácsos a színe előtt ál t, hogy meghal gassa parancsait. A délután közepe volt már, a Majom órája, amikor elfoglalta helyét magánfogadótermében. A főeunuch a közelben volt, és úgy tett, mintha nem hal ana semmit, pedig mindent hal ott, és a kenőpénz, amit Kang-ji adott neki, kel emesen melengette köntösének belső zsebét. A császárné tekintete beszéd közben a kertjeire nyíló, kitárt ajtó mögötti széles csarnokra irányult. A hajnali erős szél elvonult, és a levegőt felfrissítette a homokvihar.

– Nem habozok tovább – mondta a császárné. –

Kérlelhetetlen leszek az összes el enségemmel szemben. Lépésről lépésre visszaszerzem földjeinket, bármi legyen is az ára.

– Fenség, most először érzem úgy, hogy van remény

– felelte Kang-ji. Magas férfi volt, de ami fontosabb, tudós és konfuciánus.

– Mit tanácsolsz?

– Fenség, Tuan herceg meg én gyakran beszélgetünk arról, hogy mit tanácsoljunk, ha tanácsunkat kérik. Mindketten egyetértünk abban, hogy a kínaiak haragját kel ene használnunk a nyugatiak el en. A kínaiak szinte belebetegszenek a méregbe, hogy földjeiket el opják, hogy háborúba kényszerítik őket, hogy aranyat kel fizetniük jóvátételként, mert a csőcselék idegen papokat öldös.

Titokban bandákat hoznak létre, esküdözve, hogy elpusztítják el enségeiket. Szerény javaslatom következő, fenség, bár nem val om magam bölcsnek.

Ha egyszer már léteznek ezek a csavargó bandák, miért nem használjuk fel őket? Titokban tudasd, hogy jóváhagyod létezésüket. Ha ezek a bandák csatlakoznak a Zsung-lu felál ította ötágú sereghez, ki ál hat el en nekünk? És nem pont a kínaiak lesznek a leghűségesebbek hozzád, Szent Anyám, ha megtudják, hogy te is mel ettük ál sz az idegenekkel szemben?

A császárné végighal gatta mindezt, és eltöprengett rajta – a terv jónak látszott. Még feltett néhány kérdést, egyszer-kétszer megdicsérte a főtanácsost, majd elbocsátotta. Olyan remek kedvében volt, hogy amikor Li Lien-jing előlépett, hogy előadja tanácsát, nem szidta meg.

– Lehet-e ennél jobb terv? – kérdezte a császárné. –

A főtanácsos bölcs és megfontolt férfiú.

– Így igaz – helyeselt a főeunuch.

A császárné észrevette, hogy a férfi oldalról sandít rá, darabos arcán sunyi mosol yal.

– Mi az? – kérdezte. Alaposan kiismerték már egymást ők ketten.

– Figyelmeztetlek, fenség, hogy szerintem Zsung-lu nem helyesli a tervet. – Nyelve hegyével megérintette felső ajkát, majd szája sarka lefelé görbült.

A császárné elmosolyodott az eunuch savanyú arckifejezése láttán.

– Most még rá sem fogok hal gatni.

*

Néhány nap elteltével mégis Zsung-luért küldetett, készen arra, hogy megrója a férfit azért, amit kémei szerint tett.

– Hogy érzed magad most? – kérdezte a császárné, amikor a főtanácsos megjelent előtte. Már későre járt, és még csak azt sem engedte meg a férfinak, hogy megvacsorázzon. Nem: majd eszik később.

– Mit tettem, fenség?

A császárné most először látta Zsung-lut öregnek és fáradtnak.

– Hal ottam, engedélyezted a külhoni minisztereknek, hogy megerősítsék az őrséget.

– Rákényszerítettek. Úgy látszik, nekik is vannak kémeik, akik valahogy tudomást szereztek arról, hogy fenséged hal gatott Kang-jire, és szándékában ál elismerni a titkos kínai lázadó bandákat, amelyeknek célja – ahogy azt mindenki tudja – a köztünk élő

idegenek elpusztítása az utolsó szálig. Fenség, én nem hiszem el, hogy képes lennél jóváhagyni ekkora bolondságot. Valóban azt képzeli fenséged, hogy képcs lenne szembeszál ni az egész világgal?

Alkudoznunk kel , kiengesztelni őket, amíg eléggé meg nem erősödünk ahhoz, hogy győzzünk.

– Úgy hal ottam, hogy a nép szitkozódott, amikor az idegen csapatok megérkeztek. Kang-ji éppen Csu-csouban volt, és azt mondja, hogy a tartomány kész a szervezet harcra. Azt mondja, hogy Csu-csouban a magisztrátus letartóztatott néhány ilyen titkos lázadót, a bokszerek tagjait, és amikor erre rájött, ő, Kang-ji megparancsolta, hogy engedjék el őket, és hozzák elém, hogy megmutassák hatalmukat. Azt mondja, hogy olyan vatázslat birtokában vannak, amely meggátolja a halált. Ha puskával lőnek rájuk, testük sértetlen marad.

Zsung-lu erre haragosan felkiáltott:

– O, fenség, hogy képes elhinni ekkora badarságot?

– Te vagy a bolond – fortyan fel a császárné. –

Elfelejted talán, hogy a Han-dinasztia alkonyán, több mint ezer évvel ezelőtt Csang-csou a sárga turbános lázadókat a trón el en vezette, és számos várost elfoglalt, bár kevesebb mint félmil ió embere volt? Ok is ismerték a sebesüléstől és a haláltól védő varázslatot.

Kang-ji azt mondja, hogy vannak barátai, akik évekkel ezelőtt hasonló mágiának voltak szemtanúi Senszi tartományban. Én mondom, vannak szel emek, akik segítik az igazságos ügyet.

Zsung-lu most már tényleg magánkívül volt. Letépte fejéről kalapját, és a földre hajította, a császárné lába elé, majd két kézzel megragadta a haját és tépni kezdte.

– Nem felejtem el, hol a helyed – szűrte a szót összeszorított száj al. – De még mindig a rokonom vagy, akiért hosszú idővel ezelőtt feláldoztam az egész életemet. Úgyhogy megil et a jog, hogy kimondjam: bolond vagy. Minden szépséged és hatalmad dacára, te, még te is bolond vagy. Figyelmeztetlek, hogy ha arra a kőfejű Kang-jire hal gatsz, aki mit sem tud a jelenről, mert egy évszázadokkal ezelőtt letűnt korban él, és ha hal gatsz a főeunuchra és kedvességére, vagy akár Tuan hercegre, aki badarságokat álmodik, akkor magadat pusztítod el és ezzel együtt az egész dinasztiát is. Kérlek, hal gass rám... hal gass rám...

Zsung-lu összetette két kezét, úgy esdekelt, tekintete az imádott arcra meredt. A férfi látta, hogy a császárné akarata meginog, és nem mert szólni.

A császárné nagyon halkan szólalt meg.

– Megkérdeztem Csing herceget, mit gondol erről, és ő is azt mondta, hogy a bokszerbandák kétségtelenül hasznosak lehetnek.

– Én vagyok az egyetlen, aki meg meri mondani neked az igazat. – Lépett egyet előre, csípőre tette kezét, nehogy felpofozza a császárnét. – A jelenlétedben Csing herceg nem meri elmondani, amit nekem mondott titokban, vagyis, hogy ezek a bokszerek imposztorok és csalók, tudatlan rablók, akik jóváhagyásod révén akarnak hatalomra szert tenni. De van olyan ember, aki úgy imád téged, mint én? –

Hangja elhalkult, és a szavak szárazon, tétován törtek elő szájából.

A császárné lehajtotta fejét. A régi hatalom még mindig megvolt. Egész életét végigkísérte a férfi szerelme, amely mindig vele maradt.

– Legalább azt ígérd meg, hogy addig nem teszel semmit, amíg nem beszélsz velem. Ez csak egy aprócska ígéret. - Nógatni kezdte a császárnét, amikor az még mindig csak hal gatott. – Egyedül ezt kérem.

Várt, miközben szemét le nem vette a nő

lehorgasztott fejéről. A császárné nem emelte fel a fejét, és látta, hogy a férfi terpeszál ásban ál előtte.

Nézte a két lábat, a hosszú kék szaténköntössel félig eltakart, bársonycsizmába bújtatott, erős lábakat. Az a két erős láb hűen szolgálta – az a két makacs, bátor és erős láb. A császárné felemelte fejét.

– Ígérem.

*

– Fenség, ezt rosszul teszed – mondta Kang-ji. –

Szíved el ágyul a korral. Nem hagyod, hogy eltüntessék az idegeneket. Pedig elég lenne egyetlen szavad, és máris eltűnnének, még kutyáik és szárnyasaik is, és házaikból még egy darab kő sem maradna.

A kémei már jelentették, hogy Zsung-lu az el ensége, ezért sietve audienciát kért. A császárné elfordította a fejét.

– Belefáradtam.

– Fenség, most nincs idő fáradtságra – ösztökélte a férfi. – Ez a győzelem órája. De fel kel -e emelned egyáltalán a kezed? Nem: csak szólnod kel , és mások elvégzik a munkát. A fiam tegnap részt vett Csi Su-cseng színielőadásán, ahol mindenki arról beszélt, milyen ostobaságot csinált Zsung-lu, amikor az idegen csapatokat beengedte a városba. Csi apósa, Ju-hszien a múlt hónapban azt írta Sansziból, hogy bár a tartományában nincs sok bokszer, ő arra buzdítja az embereket, hogy csatlakozzanak hozzájuk, és tartománya egyesülhessen a többivel, ha eljön az ideje, hogy lecsapjunk a nyugati el enségre. Már csak fenséged szavára várunk.

A császárné megrázta a fejét.

– Nem tudom kimondani azt a szót.

*

– Fenség, engedd meg, hogy távozzak, és öt nap alatt porig rombolom az idegenek épületeit a városban

– mondta Tung Fu-hsziang.

A császárné a Téli Palotában tartott audienciát.

Előző nap érkezett vissza a Tiltott Városba, maga mögött hagyva a Nyári Palota őszi szépségét. A bokszerek felégették a tiencsini vasútvonalat.

Vajon tényleg sebezhetetlenek? Ki tudhatja? A császárné a nyár hevét idéző melegben hozatta magát ide, miközben folytonosan legyezte magát.

– Fenség, arra kérlek, bocsáss meg Tungnak –

mondta most Kang-ji. – Módszerei egy katona durva módszerei, de ő a mi oldalunkon ál , még ha kínai is.

– A jobb karod vagyok – hencegte Tung, és felemelte vaskos jobb karját.

A császárné elfordította fejét, és az egybegyűlt tanácstagokra nézett. Zsung-lu nem volt jelen. Két nappal ezelőtt kérte, hogy távozhasson, de a császárné nem felelt neki. A férfi mégis elment.

– Fenség, engedd meg, hogy a nevedben írjak egy dekrétumot – szólalt meg Csi-hsziu főtanácsos. –

Legalább szakítsuk meg a kapcsolatokat ezekkel az idegenekkel. Ha mást nem is érünk el, de legalább megijesztjük őket.

– Készítsd el, de nem ígérem, hogy aláírom – felelte a császárné.

– Fenség, tegnap részt vettem a Lan herceg udvartartásához tartozó első udvarhölgy születésnapi ünnepségén – vette át a szót ismét Kang-ji. – Több mint száz bokszer él a herceg külső udvarában, a parancsnoksága alatt. Képesek mágikus szel emeket idézni a testükbe. Láttam tizennégy-tizenöt évesnél nem idősebb fiúkat, amint transzba estek, és furcsa nyelveken beszéltek. Lan herceg azt mondja, hogy amikor eljön az idő, ezek a szel emek vezetik el a bokszereket a keresztények házához, hogy lerombolják azokat.

– Ebből semmit sem láttam a saját szememmel –

jelentette ki a császárné, majd felemelte kezét, jelezve, hogy az audiencia véget ért.

– Fenség, számos városbeli rejtegeti a bokszereket –

mondta Li Lien-jing, amikor leszál t az alkony. Kicsit habozott, majd suttogva folytatta. – Ha meg is haragszik, fenség... saját fogadott lánya, a császári hercegnő is felbérelt kétszázötven bokszért, hogy a város hátsó kapujánál szál ásolják el magukat, és fivére, Caj-jing a mágiájukat tanulja. A kanszui bokszerek készülnek elhagyni a várost. Sok ember távozik, mert fél a háborútól. Mindenki a te szavadra vár, fenség.

– Nem mondhatom ki.

*

Az ötödik holdhónap tizenhatodik napján a császárné elküldte Li Lien-jinget, hogy keresse meg Zsung-lut, és kísérje színe elé. Vissza kel vonnia ígéretét, határozott a császárné. Ma reggel kémei jelentették, hogy újabb idegen katonák indultak útnak a partról a szárazföld belseje felé. Azért jöttek, hogy bosszút ál janak egy újabb külhoni megölése miatt, akivel dühös kínaiak végeztek Kanszu tartományban.

Délre járt az idő, amikor Zsung-lu megérkezett, egyszerű öltözékben, mintha csak a kertből szaladt volna be. A császárné azonban nem törődött kinézetével.

– Még mindig hal gassak, amikor pedig idegen katonák lepik el a várost? – dörögte. – A nép fel fog lázadni a trón el en, és a dinasztia elbukik.

– Fenség, egyetértek azzal, hogy nem engedhetünk be újabb idegeneket a városba – felelte Zsung-lu. –

Mégis azt mondom, hogy méltatlan lenne, ha megtámadnánk a külhoni országok követeit. Ha így teszünk, vadembereknek fognak tartani minket, akik mit sem tudnak a vendégbarátság törvényéről. Az ember nem mérgezi meg a vendégét a saját házában.

– Mit kívánsz, mit tegyek? – kérdezte a császárné, és keserű pil antást vetett rá.

– Kérd meg az idegen minisztereket, hogy hagyják el a várost, családjukkal és barátaikkal együtt. Ha elmennek, velük tartanak a csapatok is.

– El fognak menni?

– Talán igen – felelte a férfi nyugodtan. – Ha mégsem, te nem leszel hibás.

– Felmentesz az ígéretem alól?

– Holnap. Holnap megteszem... holnap.

*

A császárnét az éjszaka közepén, a legnagyobb sötétség idején vakító fény ébresztette fel. Szokás szerint az ágy függönye most is félre volt húzva. Nem lámpás és nem is a hold fénye volt, hanem az ég lángolt karmazsinszínben. A császárné felült és szolgálóiért kiáltott, akik az ágy mel ett, a padlóra fektetett matracon aludtak. Előbb egyikük ébredt fel, majd a másik három is, és az ablakhoz futottak.

– Jaj-jaj-jaj... – kiabálták.

Az ajtó kicsapódott, és az arcát gondosan elfordító Li Lien-jing jelent meg, azt bömbölve, hogy az idegenek egyik temploma lángokban ál – senki sem tudja, kik gyújtották fel.

A császárné felkelt, és kiabálni kezdett, hogy azonnal öltöztessék fel. Szolgálói gyorsan ráadták köntösét, és a Császári Anya eunuchjai kíséretében a legtávolabbi udvarba sietett, ahol felkapaszkodott bazsarózsadombjára, és a falak fölött lenézett a városra. A lángokkal keveredő füst eltakarta előle a kilátást, de hamarosan a sülő hús iszonyatos bűze töltötte meg a levegőt. A császárné kendője mögé rejtette arcát, és úgy kérdezte, mi ez a szag, Li Lien-jing pedig válaszolt neki. A bokszerek felgyújtották a közeli francia templomot, ahol százával voltak keresztény kínaiak – férfiak, asszonyok, gyerekek.

– Micsoda borzalom! – nyögött fel a császárné. – 0, bárcsak már a legeslegelején kitiltottam volna az idegeneket! Évekkel ezelőtt ki kel ett volna tiltanom őket, és akkor a nép nem fordult volna idegen istenek felé!

– Fenség, nyugodj meg – szólalt meg Li Lien-jing. –

Az idegenek nyitottak először tüzet a templom kapujánál összegyűlt tömegre, és a bátor bokszerek csak bosszút ál tak.

– Ó, jaj, a történelem törvénye azt mondja, hogy amikor tűz tombol a császárvárosban, a közönséges kavics és az értékes jade egyformán hamuvá lesz.

Ezzel elfordult, és nem volt hajlandó többé odanézni.

Azonban egész nap azon merengett, amit látott, miközben a levegőben a halál bűze terjengett.

Parancsot adott eunuchjainak, hogy költöztessék át ingóságait és könyveit a Békés és Hosszú Élet Palotájába, ahonnan nem látja és hal ja, mi történik a városban, és ahol a távolság miatt a levegő tiszta maradt.

– Fenség, ha nem akarja, hogy minden elvesszen, ki kel használnia a bokszerek mágiáját. Az idegen katonák áradatként özönlenek be a város kapuin, és elárasztják az utcákat - nógatták.

– Fenség, most, most kel habozás nélkül...

– Fenség, fenség...

Ott lármáztak előtte a kis trónteremben. A császárné egyik arcról a másikra nézett. Ott volt Kang-ji, Tuan herceg, Jüan Si-kaj, valamint a legfőbb miniszterek és hercegek. Sietve jöttek az audiencia előtti találkozóra, és összevissza ál tak a teremben. Ezúttal nem volt idő

hajbókolásra vagy szertartásokra.

A Császári Anya jobbján egy alacsony, faragott székben a császár ült. Fejét lehajtotta, arca sápadt volt, hosszú, keskeny kezét a térdén nyugtatta, egész testéből fásultság áradt.

– Mennyek Fia, használjuk a bokszerhordát el enségeink el en? – kérdezte tőle a császárné.

Ha vajon igent mond, nem őt hibáztatják majd?

– Legyen akaratod szerint, Szentséges Anya – felelte a császár, anélkül, hogy felemelte volna a fejét.

A császárné Zsung-lura nézett, aki a többiektől külön ál dogált, lehajtott fej el, karba font kézzel.

– Fenség, fenség! – kiabálták körülötte. Férfiak hangjai voltak, melyek dübörögve és visszhangot verve csapódtak a magas tetőszerkezet festett gerendáinak.

A császárné felál t, felemelte a kezét, és a kora reggeli szürkületben mindenkit csendre intett. A császárné nem evett és nem aludt, amióta a tüzek fel obbantak és az idegen katonák átmasíroztak a kapun... nem is egy kapun, hanem négyen, a föld négy sarkából gyűlve városába. Mi más lehetőség maradt, mint a háború?

– Eljött az óra! – kiáltotta. – Meg kel semmisítenünk az idegeneket a követségeken! – kiáltotta bele hangosan a hirtelen beál t csendbe. – Egyetlen tégla sem maradhat épen, egyetlen ember sem menekülhet élve!

Újra csend támadt. Megszegte Zsung-lunak tett ígéretét. A férfi előrelépett, és hódolatát kifejezve leborult elé.

– Fenség! – kiáltotta, és könnyek csorogtak le az arcán. - Fenség, ezek az idegenek valóban az el enségeink, és bár csak magukat hibáztathatják saját pusztulásukért, én mégis arra kérlek, hogy gondold át a dolgot. Ha elpusztítjuk ezt a néhány épületet, ezt a maroknyi idegent, kormányaik ránk zúdítják majd haragjukat, és nekünk rontanak seregeikkel meg flottáikkal. Ősi szentélyeinket porig rombolják, még óvó isteneinket és a nép oltárait is a földdel teszik egyenlővé.

A császárné szíve reszketett, vére megfagyott ereiben, de elrejtette rettegését. Még sosem mutatta ki félelmét, és ez ezúttal is így volt, bár félelme már-már a kétségbeesés szélére sodorta. Gyönyörű arca azonban meg sem rezzent, még szempil ái sem rebbentek meg.

– Képtelen vagyok kordában tartani a népet-jelentette ki. – A bosszú megőrjíti őket. Ha nem téphetik szét el enségeinket, engem szaggatnak darabokra. Nincs választásom. Ami téged il et, főtanácsos, ha ennél jobb tanáccsal nem tudod szolgálni a trónt, akkor távozhatsz. Felmentünk a további részvétel alól.

Zsung-lu azonnal felál t. Könnyei már felszáradtak, és egyetlen szó nélkül távozott.

Miután elment, Csi-hsziu tanácsos egy összehajtogatott papírlapot húzott elő magas szárú bársonycsizmájából.

Lassan

széthajtotta,

méltóságteljesen a trónhoz lépett, és hódolatát kifejezve átnyújtotta a papírt.

– Fenség, bátorkodtam elkészíteni ezt a dekrétumot.

Ha megengedi, hangosan felolvasnám.

– Tedd meg – parancsolta a császárné. Ajka merev és fagyos volt, de mégis méltóságteljesen és mozdulatlanul ült helyén.

A tanácsos olvasni kezdett, és mindenki hal hatta, mit írt. A dekrétum az idegenek el eni háborúról szólt, amelyet a császárné aláírásával és a császári pecséttel el átva bocsátanak ki, feltéve, ha a császárné jóváhagyja. A tanácsos végigolvasta a dekrétumot, miközben olyan csend volt, hogy hangja visszhangzott a terem mennyezetéről. Amikor végzett, várta a császárné döntését, mint ahogy mindannyian így tettek.

– Kiváló – mondta a Császári Anya nyugodtan és fagyosan. – Adassék ki a trón nevében.

Mindenki helyeslően kiabált, nem hangosan, hanem visszafogott komolysággal, Csi-hsziu pedig összehajtogatta a papírt, ismét bársonycsizmájába dugta, és hódolatát kifejezve visszalépett a helyére.

Már pirkadt, eljött az általános audiencia ideje, így Li Lien-jing előlépett és kinyújtotta karját. A császárné jobb kezével könnyedén rátámaszkodott, lelépdelt trónjáról, és beszál t a teraszon várakozó gyaloghintóba. Innen a palotájába vitték, ahol teát ivott és édességet evett hozzá, de kisvártatva ismét hintójába szál t. Ezúttal a Szorgalmas Kormányzás Termébe vitték. A császár már várt rá a palankinjában, és amikor a császárné megérkezett és kilépett a gyaloghintóból, elsőként sietett fogadására.

– Jóságos anyám – köszöntette a császár, és letérdelt elé.

A császárné biccentett, de nem felelt. Lassan a terem bejáratához ment, jobbján Li Lien-jinggel, balján pedig egy másik eunuchhal. A bejáratnál térdeltek klánjának főnökei, a hercegek, a főtanácsosok –

Zsung-lu kivételével –, a hat testület és kilenc minisztérium elnökei, a huszonnégy zászlós divízió huszonnégy altábornagya és az udvartartás irányítói.

A császárné mögött az ifjú császár lépkedett lassan, viaszsápadt arccal, lesütve nagy szemét, sárgás kezét összekulcsolva öve fölött. A császárné letelepedett a Sárkánytrónra, a volt uralkodó pedig az attól jobbra ál ó alacsonyabb trónra.

Amikor az udvariasság és az il em összes szabályának eleget tettek, és a hivatalnokok minden egyes csoportja elfoglalta a megfelelő helyet, a császárné beszélni kezdett. Kezdetben szándékosan beszélt halkan, de ahogy sorra vette el enségei tetteit, haragja úgy kölcsönzött erőt hangjának és gyújtott fényt törődött szemében.

– Akaratunk eldöntetett, elménk határozott. Többé már nem tűrhetjük tisztességgel és büszkeséggel az idegenek felháborító követeléseit. Célunk az volt, hogy ha lehetséges, elfojtsuk a kínai bokszerek lázongását.

Többé ez már nem lehetséges. Megtudták el enségeink fenyegetőzését, ami még az én személyemre is kiterjed. Tegnap az idegenek elküldték követeiket azzal, hogy mondjak le a trónról és adjam át az uralmat unokaöcsémnek, bár mindannyian tudják, milyen szánalmas kudarcot val ott uralkodóként! És miért akarják, hogy visszavonuljak? Mert félnek tőlem.

Tudják, hogy nem változom, míg ha unokaöcsém ülne a trónon, őt úgy formálhatnák, akár a viaszt. Az idegenek arcátlanságát jól példázza a tiencsini francia konzul, aki egyetlen pap haláláért cserébe a takui erődöt követelte.

Szünetet tartott, és fejedelmi tekintetét végighordozta a nagy termen. A lobogó fáklyák fényében látta a felé fordított komor és értetlen arcokat, valamint a császár lehorgasztott fejét.

– Nem szólsz? – dörögte a császárné, az uralkodó felé fordulva.

A császár nem emelte fel a fejét. Benedvesítette ajkát, összekulcsolta, majd ismét szétnyitotta keskeny, hosszúkás kezét. Egy darabig úgy tűnt, képtelen megszólalni. A császárné türelmesen várt, nagy szeme rezzenetlenül meredt a férfira, míg végül meghal otta annak szelíd, remegő hangját.

– Szent Anyám, én csak azt mondhatom... ezt talán nem nekem kel ene mondanom, de mivel te engem kérdezel... nekem úgy tűnik, hogy Zsung-lu bölcsen szólott – kezdte a császár, minden második szónál megnedvesítve ajkát. – A vérontás elkerülése érdekében mondta, amit mondott, és mivel lehetetlen, hogy szembeszál junk az egész világgal, hiszen nincsenek hadihajóink vagy nyugati fegyvereink, jobb, ha engedjük az idegen minisztereket és családjukat békében távozni. De étről nem én döntök...

természetesen nem én. Úgy kel lennie, ahogy Kegyes Anyánk akarja.

A Tanács egyik tagja azonnal szólásra emelkedett.

– Könyörgök, fenség – fordult a császárnéhoz –, kövessük fenséged tervét. Hagyjuk, hogy minden idegent megöljenek, és még az írmagjukat is kiirtsák.

Amikor ez megtörtént, a trónnak lesz elég ideje és ereje, hogy szétzúzza a kínai lázadókat, akik ismét zavarognak délen.

A császárnénak tetszett a helyeslés, és így szólt:

– Meghal gattam Zsung-lu tanácsát, és nincs szükség arra, hogy megismételjék. Készítsék elő a háborúról rendelkező ediktumot.

Felál t, hogy véget vessen az audienciának, de többen kiabálva azonnal egyet nem értésüket fejezték ki. Amíg egyesek támogatták és helyeselték a dekrétumot, mások azt kérték, hogy a császárné hal gassa meg őket, így Ce-hszi ismét leült, és meghal gatta egyiket a másik után. Volt, aki azt mondta, hogy a háború a dinasztia végét jelenti, mivel biztos, hogy Kína vereséget szenved, és ebben az esetben a kínaiak ragadják magukhoz a hatalmat. A külügyminisztérium feje még azt is mondta, hogy az idegenek eddig kifejezetten racionálisan cselekedtek, és ő nem hiszi, hogy kiadtak volna olyan dokumentumot, amely a császárné lemondását követeli. Hát nem dicsérték fel a császárnét az idegen hölgyek? O maga is észrevette, hogy az idegen miniszterek higgadtabbak és udvariasabbak lettek, amióta a császárné fogadta feleségeiket.

Erre Tuan herceg mérgesen felpattant, mire a császárné megkérte a minisztert, hogy vonuljon vissza a vita elkerülése érdekében. Ezt követően Lan herceg, a bokszerek védelmezője ál t fel, és közölte, hogy előző éj el álmában látta Jü-huangot, a jade istencsászárt a bokszerek hatalmas gyűrűjében, akik éppen hazafias kötelességüknek tettek eleget, és az isten minderre jóváhagyóan bólintott.

A császárné feszült figyelemmel hal gatta az álmot, majd elmosolyodott és szelíden azt mondta, hogy könyveiből emlékszik arra a történetre, amikor a jadecsászár megjelent az egyik császárnénak, még réges-régen.

– Ez jó ómen – vonta le a következtetést. – Azt jelenti, hogy az istenek mel ettünk és barbár el enségeink el en vannak. – De még mindig nem ígérte meg, hogy felhasználja a bokszerek mágiáját. Ki tudja, hogy valóban létezik-e, vagy csak kitaláció az egész?

Ezután a császárné visszatért a palotájába, és nem szólt többet a császárhoz, sőt úgy tett, mintha ott sem lenne. Most, hogy döntött, félelmei halványulni látszottak. Elfáradt és pihenésre vágyott.

– Átalszom az egész napot – mondta udvarhölgyeinek, akik az ágyát készítették elő. – Senki se ébresszen fel.

Egy órával múlt dél, az Alvás órájában jártak, amikor a császárné Li Lien-jing hangjára riadt, aki odakint kiabált.

– Fenség, Csing herceg és Kang-ji vár rád! – kiabálta az eunuch.

A császárné nem térhetett ki a felkérés elől. Magára öltötte köntösét, felvette fejdíszét, és kilépett szobájából. Az előtérben rettentő türelmetlenül várakoztak a nevezettek.

– Fenség, a háború máris kezdetét vette! – harsogta Kang-ji, miközben kifejezte hódolatát. – En-haj, egy mandzsu őrmester ma reggel végzett két idegennel. Az egyik a német miniszter volt, aki gyaloghintóban próbált átjutni a városon... azt mondják, fenségedtől kívánt audienciát kieszközölni. En-haj ezután azonnal Csing herceghez sietett a jutalomért.

A császárné érezte, hogy a félelem görcsbe rántja szívét.

– Hogyan juthatott el a néphez ilyen gyorsan ediktumunk? - dörögte. – Gondoskodj róla, hogy az őrmester ne kapja meg a jutalmát, ha parancs nélkül ölt.

Csing herceg habozott, majd megköszörülte a torkát.

– Fenség, a válság miatt Tuan herceg és Csi-hszui az audienciát követően azonnal parancsot adott, hogy még ma végezni kel minden idegennel.

A két férfi egymásra pil antott.

– Fenség, az el enségeink saját maguk okozták a pusztulást – közölte Kang-ji. – Az őrmester azt mondja, hogy először a fehér őrök nyitottak tüzet, és megöltek három kínait.

– Ó, micsoda borzalom! – kiáltotta a császárné.

Félelme aggodalomba csapott át, és kezeit kezdte gyűrögetni. – Hol van Zsung-lu? – kiáltotta zaklatottan.

– Siessetek... Hozzátok ide... a háború túl hamar kezdődött... még nem ál unk készen... – Ekkor megfordult, és visszamenekült hálószobájába. Csak akkor nyugodott meg, amikor két órával később megérkezett Zsung-lu, aki túlságosan komornak és komolynak tűnt a császárné esdeklő szemének.

– Hagyjatok magamra – utasította udvarhölgyeit –

Senki sem léphet be – szólt oda eunuchjának.

Amikor mindenki távozott, felpil antott Zsung-lura, aki pedig lepil antott rá.

– Beszélj – mondta a császárné elhaló hangon. –

Mondd el, mit teszel.

– Az őrök készen ál nak, hogy az idegeneket a partra kísérjék – felelte a férfi mély és szomorú hangon. –

Miért nem engedelmeskedtél nekem?

A nő elfordította a fejét, és megtörölte szeme sarkát a jade vál gombjához tűzött kendővel.

– Most pedig, amikor nem engedelmeskedtél nekem, most azt kérded, hogy mit teszek.

A császárné halkan zokogott.

– Hol szerzel pénzt, hogy kifizesd a bokszereket? –

dörögte Zsung-lu. – Vagy azt hiszed, hogy ingyen dolgoznak?

A nő visszafordult a férfihoz, hogy tanácsot, segítséget kérjen tőle, mentse meg, ám amikor tekintetét a férfi arcára emelte, látta, hogy az hirtelen elszürkül. Zsung-lu az oldalához kapott, és a császárné szeme láttára a földre rogyott.

Odarohant hozzá, felemelte a férfi kezét, de az élettelen és hideg volt. Zsung-lu zihálva kapkodta a levegőt, szemhéja félig lezárult, szembogara egy pontra meredt.

– Ó, jaj, jaj! – kiáltozta a császárné, és kiáltására udvarhölgyei berohantak a szobába. Amikor meglátták, hogy úrnőjük a főtanácsos sudár alakja mel ett térdel, sikoltozva hívták az eunuchokat.

– Emeljétek fel – rendelkezett a császárné. –

Fektessétek az ópiumos díványra.

Felemelték Zsung-lut, és lefektették a szoba túlsó felében ál ó dupla díványra, feje alá kemény párnát tettek. Közben a császárné az egyik alacsonyabb rangú eunuchot elszalasztottá az udvari orvosokért, akik azonnal jöttek, amint meghal ották, mi történt.

Zsung-lu egész idő alatt meg se moccant, és kapkodó légvétele sem csil apodott.

– Fenség, a főtanácsos betegágyából kelt fel, hogy hozzád siessen – közölte a főorvos.

A császárné szikrázó tekintettel fordult Li Lien-jinhez.

– Miért nem mondtad?

– Legfőbb úrnőm, a főtanácsos megtiltotta.

Mit mondhatott erre? Összezavarta a férfi ál hatatos szerelme, a férfié, aki mindent feladott érte. A császárné lecsil apította szívének háborgását, szerelmét és félelmét egyaránt elrejtette. Hangja már nyugodtan csendült.

– Vigyék át a saját palotájába, ti pedig, császári orvosok, éj el-nappal maradjatok mel ette. Az éj és a nap minden órájában jelentsétek, hogy van. Én most a templomba megyek imádkozni.

Az eunuchok előléptek, hogy engedelmeskedjenek, majd az orvosok is követték őket, miután kifejezték hódolatukat, és amikor mindenki eltávozott, a császárné felál t, és egy szót sem szólva udvarhölgyeihez, akik mögötte sorakoztak fel, magántemplomába indult. A Kutya órája volt ez – a nappal már véget ért, de az éj még nem jött el –, az udvarokra az alkony fényei terültek. A levegőben szomorúság érződött, szel ő sem moccant – a nappal melege még ott időzött, az éji szél pedig még késlekedett. A császárné lassan sétált, vál án irtózatos terhével, és amikor a templomába ért, szeretett istennője, Kuan-jin elé ál t. Felemelt három szantálfa füstölőpálcát, meggyújtotta őket egy pislákoló gyertyával, és az oltáron ál ó jadeurnában felhalmozódott hamuba döfte őket. Majd felemelte az oltárra fektetett jade rózsafüzért, és morzsolgatni kezdte a jadegyöngyöket, miközben szívében a magányos asszonyok imáját mormolta.

– Te, aki szintén magányos vagy – imádkozta magában, az istennőhöz szólva –, hal gasd meg húgod imádságát. Add kezemre el enségeim, akik elfoglalják ezt a földet, amely az örökségem, és amelyet fel akarnak szeletelni, akár egy dinnyét. Add kezemre őket... add nekem az el enségeim! Ez még csak az első könyörgésem. Most azért a névtelen férfiért imádkozok, akit szeretek. Ma a szemem láttára esett össze. Lehet, hogy eljött halála órája. Segíts, hogy elviseljem! De könyörgök, nővérem, járj közben az égben az Öregembernél, hogy ne most jöj ön el az órája. Én a húgod vagyok! Ha az óra nem késleltethető, akkor add meg nekem, hogy minden körülmények között, büszkén viseljem magányomat és az esetleges vereséget is. Nővérem, a te arcod minden emberre rezzenetlenül tekint, szépséged semmi sem érinti, kecsességed örökkévaló. Adj erőt, hogy én is ilyen legyek.

Egymás után pergette le a gyöngyöket, míg végig nem mondta az összes imáját, és már csak az utolsó gyöngy maradt. Érezte, hogy utolsó imája meghal gatásra talált. Bár el enségei diadalmaskodnak, bár szerelme haldoklik, arca meg se rezdül, szépsége sem halványul el. Erős lesz – mint mindig.

*

A császárné egyedül töltötte az elkövetkező napokat, miközben körülötte háború dühöngött. Minden nap egy hónapnak tűnt, és rettentő magányát csak néhány hang tudta áttörni. Mint Tuan hercegé.

– Fenség, ezeknek a bokszereknek van egy titkos talizmánjuk, egy sárga papírkör, amelyet mindegyikük magával visz, amikor csatába indulnak Erre a papírra pirossal egy lényt festettek, egy teremtményt, amely sem nem ember, sem nem ördög. Van lába, de nincs feje, arca el enben hegyes, és négy glória övezi.

Fekete szeme lángoló, szemöldöke rettentően sűrű. A furcsa testre az alábbi mágikus szavakat írták: „Én vagyok a Fagyos Fel eg Buddhája. A fekete Tűz-isten mutatja előttem az utat. Hátulról maga Lao-ce támogat." A papír bal felső sarkában pedig a következő ál : „Először a Mennyek őrzőjét hívd", a jobb alsó sarokba pedig ez került: „Másodszor a Pestis Fekete Isteneit szólítsd." Aki megtanulja ezeket a misztikus szavakat, bármikor ejti ki őket, egy idegen halálát leli. Fenséged is megtanulhatná a varázslatos szavakat.

– Valóban – helyeselt a császárné, és meg is tanulta a mágikus szavakat, amelyeket naponta hetvenszer elmondott, és Li Lien-jing mindannyiszor megdicsérte, miközben számolta, hogy mennyi idegen ördög halt meg. Elmondta a császárnénak, hogy amikor egy bokszer kardja húshoz vagy fához ér, onnan láng csap fel, és beszélt arról is, hogy amikor a bokszerek élve fogtak el egy-egy el enséget, az égiek akaratát teljesítve ezzel a tettel, a sárga papírokból galacsinokat gyúrtak, majd meggyújtották, és ha a hamu felfelé szál t, az el enséget megölték, de ha lefelé szál t, akkor életben hagyták. Az eunuch sok hasonló történetet mesélt a császárnénak, és bár ő

kételkedett bennük, annyira szorongatott helyzetben volt, hogy félig-meddig hitt is bennük, mert annyira akarta hinni azt, hogy valahol segítségre lelhet.

De hát miféle segítségre lelhetne? Nem csak a feldühödött idegenek okoztak elég bánatot, de zúgolódott az egész ország a nagy árvizek és az éhező falvak, az el nem végzett aratás és az el nem vetett gabona miatt. A csüggedt nép mindenfelé lázongott, kifosztották a gazdagokat, és kirabolták még azokat is, akiknek volt egy kevéske ennivalójuk. A megtámadottak között voltak idegen papok is, akiknek mindig akadt ennivalójuk és pénzük. A sok ezer kifosztott között alig néhány fehér pap akadt, de az idegenek már egyetlen pap halála miatt is tiltakoztak, és kijelentették, hogy még több katonát és hadihajót küldenek, ha a nép el nem mozdítja a kormányzatot.

Az egész világon nem akadt egyetlen ország, de még egyetlen ember sem, akihez a császárné segítségért fordulhatott volna, mert még Zsung-lu is tehetetlenül hevert ágyában, némán és süketen. Amikor a császárné megkérdezte Jüan Si-kaj tábornoktól, hogy mitévő legyen, a férfi csak annyit mondott, hogy a bokszerek őrültek, hogy közülük húszat kirendelt az udvarába, ahol parancsára lelőtték őket, és saját szemével látta, amint elesnek és meghalnak.

Könyörögve kérte a császárnét, hogy ne tápláljon hiú reményeket a sarlatánok kapcsán, de azt nem mondta meg, hogy kibe vesse hitét, és így a császárné tőle sem kapott segítséget.

Tuan herceg mindvégig a trón mel ett ál t, és azzal dicsekedett, hogy a barbárokat képes a tengerbe űzni.

Esdekelt, hogy a császárné adja ki erre a parancsot. A császárné azonban még mindig reménykedett a békében. Mialatt tétovázott, Tuan herceg rávette, hogy titokban engedélyezze egy-két helyen az idegen követségek megtámadását. A császárné idős és hűséges alkirálya a déli Nanking városában memorandumot juttatott el hozzá, amelyben könyörögve kérte az uralkodónőt, ne engedélyezzen ilyen támadásokat. Azt kérte, hogy védje meg az idegen minisztereket, családjaikat és híveiket, valamint a külső tartományokban élő papokat.

„A jelenlegi háború – írta–, a gyújtogató és fosztogató banditáknak köszönhető, akik a keresztények el eni felzúdulást használják fel ürügyül. Komoly válsággal nézünk szembe. A külföldi kormányok máris egyetértettek abban, hogy csapatokat és hajórajokat küldenek Kína megtámadására, annak ürügyén, hogy megvédjék alattvalóikat és leverjék az egyre terjedő

felkeléseket. Helyzetünk válságos, és én megtettem a szükséges előkészületeket a tartományomban, hogy a tőlünk telhető legnagyobb erővel ál junk el en."

„Ugyanakkor fenség, egyesítse jóindulatát és hatalmát. Tisztelettel azt javaslom, hogy példaértékű

és szigorú büntetést rójon ki azokra a lázadókra, akik ártatlan tisztviselőkre és misszionáriusokra támadnak.

így a jóindulat és a jogos harag is megmutatkozik, olyan fényesen ragyogva fel, akár a nap vagy a hold."

Amikor a császárné kézhez kapta ezt a memorandumot, eltöprengett íróján, az alkirályon, aki mindig hűséges maradt uralkodójához. Ezért különleges és váltott futárokat indított hozzá, akik egy nap alatt több mint háromszáz kilométert tettek meg, hogy elvigyék a császárné saját kezűleg írott levelét.

„Nem ál szándékunkban agresszorokká válni.

Értesítse a különböző külföldi követségeket, hogy mi továbbra is higgadtan és jóindulattal viseltetünk irányukba. Sürgesse őket, hogy dolgozzanak ki egy tervet, amely alapján békésen rendezhetnénk a kérdést, mindenki érdekeit szem előtt tartva."

Amikor elküldte utasítását, jó ideig merengett, majd kiadott egy nyilvános ediktumot, amelyben az egész világhoz szólt:

„Egymást gyorsan követő balszerencsés körülmények összejátszásának áldozatai vagyunk, és egyre kevésbé tudunk felelni a Kína és a nyugati hatalmak közti el enségeskedésért. Külhoni követeinktől széles tengerek választanak el minket, így ők nem tudnak beszámolni valódi érzéseinkről a nyugati hatalmaknak."

Ezek után kijelentette, hogy a felfordulás együttes okai a kínai lázadók és a minden tartományban fel elhető elégedetlenkedők, és hogy ha ő nem avatkozott volna közbe irgalomból, akkor az összes tartományban már minden egyes misszionáriust kardélre hánytak volna. Ezután ismertette a német miniszter balszerencsés esetét, valamint azt, hogy az idegenek ragaszkodtak a tiencsini erődök átadásához, aminek a kínai parancsokság nem tehetett eleget, mire a külhoniak lövetni kezdték az erődöket.

Az ediktum így fejeződött be:

„Így jött létre a háborús ál apot, de ezt nem mi idéztük elő. Ismerve gyengeségét miként lehetne Kína olyan ostoba, hogy egyszerre hadat üzenjen az egész világnak? Miként remélheti, hogy sikerrel jár, ha kiképzetlen banditákat használ fel? Bizonyára mindenki előtt nyilvánvaló, hogy ez képtelenség. Ez a mostani valós helyzet, ami megmagyarázza a ránk kényszerített intézkedéseket. Külhoni követeinknek el kel magyarázniuk az ediktum jelentését azoknak a kormányoknak, amelyekhez kinevezték őket. Utasítjuk és utasítani fogjuk katonai parancsnokainkat, hogy védjék meg a követségeket. Megtesszük, amit megtehetünk. Ezalatt minisztereinknek megújult megfontoltsággal kel folytatniuk feladataikat. Ebben az órában senki sem lehet tétlen szemlélője az eseményeknek."

A császárné azonban nem elégedett meg azzal, hogy annyit tegyen, amennyit tud, hanem saját kezűleg küldött táviratokat a világ leghatalmasabb uralkodóinak. Oroszország cárját is köszöntötte, akinek a következőt írta:

„Szomszédos birodalmaink több mint két és fél évszázada töretlen barátságban élnek, s ez a barátság szívélyesebb, mint ami bármely más hatalmak között fennál . A keresztény hitre tért kínaiak és a népeink közti jelenlegi rossz viszony azonban lehetőséget teremtett a gonosztevőknek arra, hogy lázadást szítsanak, míg végül a nyugati hatalmak meggyőződésévé vált, hogy a császári trón el enzi a kereszténységet." Ezt követően leírta, miként is történt mindez, majd táviratát a következőképpen fejezte be:

„Most, hogy Kína kiváltotta a nyugati hatalmak neheztelé-sét, az általunk befolyásolhatatlan körülmények miatt, csak az Ön országára támaszkodhatunk, hogy közbenjárjon érdekükben, és békét teremtsen. A legőszintébben és legigazab-ban folyamodom Fenségedhez, hogy döntőbíróként lépjen fel, és mentsen meg mindannyiunkat. Várom jóakaratú válaszát.”

A császárné nővéreként köszöntötte az angol királynőt, és emlékezetébe idézte, hogy Kína jórészt Angliával kereskedik, majd levelét így zárta:

„Ennélfogva arra kérjük Önt, hogy vegye figyelembe, ha valamilyen körülménynél fogva Birodalmunk elvész, akkor az Ön országának érdekei is csorbát szenvednek. Aggodalmunkkal küzdve és sietve sereget ál ítunk fel védelmünkre, de addig is közvetítőként számítunk Önre, és minden órában várjuk döntését."

A császár nevében végül írt a japán császárnak is, s levelét tokiói miniszterén keresztül juttatta el hozzá. A levélben ez ál t:

„Üdvözletünket küldjük Fenségednek! Kína és Japán császárai elválaszthatatlanok egymástól, akár a fogak az ajkaktól. Ha tehát Európa és Ázsia háborúzik, a mi két ázsiai nemzetünknek egy oldalon kel ál nia. A földéhes nyugati országok tigrisszeme, amely most kapzsin mered ránk, bizonyos, hogy egy napon majd Önre vetül. El kel feledkeznünk a civódásokról, ezentúl csakis bajtársakként tekinthetünk egymásra.

Döntőbíróként számítunk Önre, a bennünket körülvevő

el enség közepette."

A császárné egyik üzenetére sem kapott választ.

Hitetlenkedve várakozott éj el és nappal, miközben Tuan herceg és hívei éj el-nappal sürgették.

– Lehet a trón barátja vagy el ensége, miniszter vagy lázadó – mondta Tuan herceg–, de mindenki osztozik a keresztény idegenek el eni gyűlöletben, akik akaratunk el enére idejöttek kereskedni és prédikálni.

Milyen rettenetes volt a magánya! Felölelte az egész földet, és egészen a mennyekig nyúlt! Egyetlen ember hangja sem juthatott el hozzá, az istenek pedig hal gattak. A császárné nap mint nap ott ült trónján. A miniszterek és hercegek hal gattak, amikor Tuan herceg és hívei beszéltek. Hal gattak a külföldi uralkodók is, Zsung-lu pedig némán hevert ágyán.

Teltek-múltak a nyári napok, egyik a másik után, mindegyik verőfényes volt, egy csepp eső sem esett.

Miközben az emberek sürgölődtek, viszálykodtak és panaszkodtak, az ég egyetlen felhő nélkül nyújtózott felettük. Az elmúlt évben áradások pusztítottak, idén az aszályon volt a sor, és az emberek azt kiabálták, hogy túlságosan szörnyű idők járnak, és a Mennyek is haragra gerjedtek. Mialatt a császárné töprengett, és kifelé nyugodtnak és higgadtnak mutatta magát, akár Kuan-jin istennő, belül zűrzavar és csüggedés dermesztette meg. A várost elözönlötték a lázadók meg a bokszerek, és minden jóravaló ember bezárkózott házába. A külföldi követségek felkészültek a támadások el en, az őrök csőre töltött fegyverrel várakoztak a bezárt kapuk előtt.

Az ötödik holdhónap huszadik napján a császárné már tudta, hogy minden várakozás hiábavaló. Semmi sem tudja meggátolni a pusztulást. Pirkadatkor a város lángra lobbant. A bokszerek és a lázadók több mint ezer boltot gyújtottak fel, a gazdag kereskedők pedig családjaikkal együtt elmenekültek a városból. A háború most már nemcsak az idegenek, de a trón és a császárné személye el en is irányult.

Ezen a napon két memorandumot kapott kézhez a külügyminisztérium két miniszterétől. Jüantól és Hszütől. Azt jelentették, hogy a Követség utcában saját szemükkel láttak halott bokszereket, akiket a külhoni őrök lőttek le. Azt is írták, hogy az őrök nem hibáztathatok, mivel a nyugati követek már korábban értesítették a trónt, hogy a szokásosnál nagyobb számú őrség csakis védelmi célokat szolgál, és amikor a vihar lecsil apodik, azok ismét elhagyják a várost.

Alig néhány nappal az audienciát követően a császár megkérdezte Hszü minisztertől, vajon Kína el en tud-e ál ni a külföldi támadásnak. Nagy aggodalmában megragadta a miniszter köntösének uj át, és sírva fakadt, amikor Hszü azt felelte, hogy Kína vereséget fog szenvedni. Jüan miniszter azt is mondta, hogy amikor hal ott a követségeket ért támadásról, azt csakis a nemzetközi törvények súlyos megszegésének nevezhette.

A császárné azonban még mindig képtelen volt lépni.

Ugyan hová fordulhatna, kérdezte a néma égiektől. Az arcátlan memorandumok egyik szemrehányást a másik után zúdították rá.

Újabb napok teltek el. Az idegenek bezárkóztak erőddé változtatott követségeikbe. A császárné hal otta, hogy a külhoniak éheznek, ezért sietve élelmet küldetett nekik, amit nem fogadtak el, attól tartva, hogy mérgezett. A császárné azt is hal otta, hogy gyerekeik megbetegedtek és belázasodtak a vízhiánytól, úgyhogy friss vízzel teli korsókat küldetett, de ezeket sem fogadták el.

A hatodik holdhónap tizenötödik napján az égiek végső csapást mértek. A bokszerek több száz kínai keresztényt gyilkoltak le az egyik herceg palotájának kapuin kívül, és amikor a császárné értesült a bűnténynek áldozatul esett ártatlanokról, a fülére tapasztotta kezét ennyi borzalom hal atán.

– Ó, bárcsak elmennének a keresztények – nyögte. –

Akkor nem kényszerülnék bele ebbe a szörnyű

háborúba.

De a keresztények nem mentek el, és ez még inkább felbőszítette a bokszereket. Egyik reggel a császárné szokásos teáját fogyasztotta, a nap még nem emelkedett a falak fölé, és a hűs harmat a palota kapuján kívül még ott csil ogott a liliomokon. A városban zajló felfordulás és csatározások közepette a császárné hálás volt az ilyen pil anatokért. Hirtelen kiabálás és a külső terasz kövezetén csattogó lábak zaja ütötte meg a fülét. Felál t és palotájának kapujához sietett, ahol zajongó, részeg horda gyűlt egybe. A garázdálkodók arca vörös volt, kezükben pal ost lengettek. Az élükön a félig rémült, félig hetyke, magas és vaskos Tuan herceg ál t.

A herceg tapsolt, amikor meglátta a császárnét, és intett híveinek, hogy hal gassanak, majd arrogánsan beszélni kezdett.

– Fenség! Nem tudom tovább visszatartani ezeket az igaz hazafiakat. Azt hal ották, hogy rejtegeted azokat az ördög-fattyakat, akik a keresztény hitre tértek. Sőt, azt is mondták nekik, hogy a császár maga is keresztény. Nem vál alhatok felelősséget, fenség...

nem vál alok felelősséget...

A császárné magasra emelte jade teáscsészéjét, és a kövezetre hajította. Hatalmas szeme jeges tűzzel izzott, és szikrát hányt.

– Áruló! Ál j elém! Hogy merészelsz idejönni kora reggel, miközben teázom, és ilyen palávert csapni?

Császárnak képzeled magad? Hogy merészelsz ilyen arcátlanul viselkedni? A fejed semmivel sem ül erősebben nyakadon, mint egy közemberé! Én és egyedül csak én uralkodom! Gondolod;, hogy felkeresheted a Sárkánytrónt, amíg nem hívatlak?

– Fenség... fenség... – hebegte Tuan herceg.

A császárné azonban képtelen volt gátat vetni vulkánként feltörő haragjának.

– Azt hiszed, hogy idejöhetsz, és felfordulást okozhatsz, csak mert zavaros időket élünk? Térj vissza a helyedre! Egy évig nem kapsz fizetést. Ami pedig a híveidet, ezeket a csavargókat, ezeket a fosztogatókat il eti, mindet lefejeztetem!

Ereje olyan nagy volt, hangja olyan tisztán csendült, szépsége még mindig olyan lenyűgözőnek bizonyult, hogy még ezek az emberek is meghajoltak előtte, és egymás után elsomfordáltak. A császárné pedig üzenetet küldött a Császári Gárdának, hogy fejezzék le őket, és fejüket aggassák a város kapuira, mivel vették a bátorságot, hogy hívatlanul keressék fel.

Ugyanezen a napon Tiencsinből szörnyű hírek érkeztek, amelyek arról számoltak be, hogy az idegen katonák elfoglalták a várost, és most teljes erővel menetelnek a főváros felé, hogy felmentsék a követségeken ostromlott bajtársaikat. A császári hadsereg visszavonulóban volt. Mi mást tehetett volna a császárné, mint hogy imádkozik és vár?

Az év hetedik holdhónapjának tizedik napján, válaszul az istennőjének szóló mindennapi imákra, a császárné üzenetet kapott, hogy Zsung-lu magához tért. A Császári Anya ekkor visszatért templomába, hogy köszönetet mondjon, és különleges étkekkel teli kosarat küldött a főtanácsosnak, hogy az minél gyorsabban visszanyerje erejét. Mégis négy nap telt el, mire Zsung-lu palankinjába tudott szál ni, és felkereshette a császárnét. Amikor az uralkodónő

meglátta, hogy a férfi milyen sápadt, és végtagjai mennyire gyengék, felkiáltott, hogy ne szál jon ki a gyaloghintóból. Inkább ő maga hagyta ott trónját, és ült mel é egy székre.

– Hol jártál, rokon? – kérdezte leggyengédebb hangján. - Míg tested tehetetlenül hevert ágyadban, lelked és elméd messzire kóborolt.

– Bárhol jártam is, nem emlékszem rá – felelte a férfi elhaló hangon. – Ám visszajöttem... azt nem tudom, hogy kinek az akaratából, hacsak nem az imáid hoztak vissza.

– Az imáim voltak, mivel teljesen egyedül maradtam.

Mondd meg, mit kel tennem. Tudod, hogy a városban háború dúl, és hogy Tiencsin elesett? Az el enség közeledik a városhoz...

– Mindent tudok. Nincs több időnk: hal gatnod kel a szavamra. Le kel fogatnod Tuan herceget, mivel az idegenek mindenért őt hibáztatják, és el kel rendelned lefejezését. Hz majd bizonyítja ártatlanságod és békeóhajod.

– Hogyan... és engedjek az el enségnek? – kiáltotta felháborodott hangon a császárné. – Tuan herceg lefejezése nem valami apró-cseprő ügy, hanem meghajlás az idegenek előtt... nem, ez túl sok, ezt nem tehetem! Ezzel életem értelme válna porrá.

A férfi erre felnyögött.

– Ó, te csökönyös asszony – sóhajtotta. – Mikor tanulod már meg, hogy nem ál hatod útját a jövő

áradatának? – Ezzel intett palankinja hordozóinak, hogy induljanak, és az érzelmeivel és gondolataival küzdő császárné nem kérte további maradásra.

Teltek-múltak a napok, és a Császári Anya belekapaszkodott minden napba – próbálta elhitetni magával, hogy a bokszerek mágiája valahogy kitart. A város fele porrá égett, de az idegen követségek még mindig nem kapituláltak. Mi mást jelenthetne ez, mint azt, hogy a közeledő felmentő seregbe vetik bizalmukat? A harmadik napon ötször hívatta minisztereit és a hercegeket audienciára a Békés és Hosszú Élet Termébe. Ezeken az audienciákon Zsunglu is részt vett, óriási erőfeszítéssel ál va fel palankinjából és foglalva el helyét. Csakhogy más tanácsot nem adott, csak azt, amit már korábban, amit viszont a császárné nem fogadott el. A miniszterek és a hercegek sápadt arccal hal gattak, és egyre jobban eluralkodott rajtuk a fáradtság és a félelem.

A néma csendben Tuan herceg hangja csendült fel, aki sokat hencegett, és közölte, hogy a bokszetek befejezték titkos varázslataikat, és amikor az idegen csapatok elérik a városfalat körülvevő árkot, azon képtelenek lesznek átkelni. Sőt, beleesnek a vízbe és megful adnak.

Erre Zsung-lu váratlanul erős hangon felkiáltott.

– Ezek a bokszerek nem többek pitypangpihéknél, és amikor az idegenek ideérnek, úgy repülnek szanaszét, hogy lábuk sem éri a földet!

Szavai beteljesültek. Az ötödik napon a Majom órájában, a délután közepén Lan herceg rontott be a könyvtárba, ahol a császárné bölcs könyveket olvasgatott az egyetlen helyen, ahol még megnyugvást talált.

– Vén Buddha, itt vannak... az idegen ördögök úgy törtek át a kapukon, ahogy a tűz szeli át a viaszt! –

kiáltotta köszönés vagy hódolatának kifejezése nélkül.

A császárné felnézett, arcából kifutott minden vér.

– Akkor hát rokonomnak igaza volt – mondta halk, töprengő' hangon. Becsukta a könyvet, felál t és két uj a közé csippentve telt alsó ajkát, merengett.

– Menekülnie kel , fenség! – kiáltotta az öreg herceg.

- Fenségednek és a Mennyek Fiának! Meneküljenek északnak!

A még mindig töprengő császárné megrázta a fejét, és amikor a herceg látta, hogy nem tudja sietségre ösztönözni, Zsung-luhoz rohant, az egyetlen emberhez, aki meggyőzhette őt. Zsung-lu kevesebb mint egy óra múlva meg is érkezett, kezében sétapálcájával, még mindig bizonytalan léptekkel, de erősnek érezte magát, mivel tudta, mit kel tennie.

Addigra a császárné visszaült a helyére, de a könyvet nem nyitotta ki, és olyan erővel szorította kezét, hogy uj ai teljesen belefehéredtek. Felnézett, amikor a férfi belépett. Nagy szeme megfakult, szembogara a sötétbe veszett.

– Újra – suttogta. – Újra, újra...

– Újra – bólintott a férfi. – Ismered az utat, és nem mész egyedül.

– Te...

– Nem, én nem. Maradnom kel , hogy összegyűjtsem erőinket. Te majd visszajössz, ahogy korábban, nekem pedig meg kel mentenem a trónt neked.

– Hogyan tehetned, seregek nélkül? – dünnyögte a császárné. Lehajtotta fejét, és a férfi látta, hogy hosszú és egyenes szempil ájáról kövér könnycseppek gördülnek le. Egymás után csurogtak végig sima és súlyos ezüstszürke szatén köntösén.

– Amit nem tehetek meg erővel, megteszem bölcsességgel. A trón várni fog rád. Megígérem.

A császárné felemelte fejét, és amikor a férfi ránézett, látta, hogy megadta magát. A rémületnek adta meg magát, a félelemnek, és nem neki. Zsung-lu engedett szánalmának és szerelmének, és egy pil anatra kezébe fogta a császárné kezét. Arcához húzta a nő kezét, majd gyengéden elengedte és hátralépett.

– Fenség, nincs vesztegetni való idő. Elő kel készítenem álcáját, és ki kel válogatnom azokat, akik átveszik tőlem fenséged őrzését. Fenséged szolgálói koszolják össze fenséged bőrét, haját pedig kínai parasztasszonyok módjára fonják be. A palotát a rejtekkapun át kel elhagynia. Csak két udvarhölgyet vihet... feltűnő lenne ennél több. A császárnak fenségeddel kel mennie, szintén parasztnak öltözve.

Az ágyasokat hátra kel hagynia...

A császárné nem szólt egy szót sem. Amikor a férfi távozott, leült, kinyitotta a könyvet, és tekintete a bölcs Konfuciusz évszázadokkal ezelőtt írt furcsa szavaira tévedt: „A világos elme és a dolgok valódi megértésének hiánya egy nagy cél bukását okozta."

Rámeredt ezekre a szavakra, és úgy tűnt neki, mintha hal aná azokat. A múltból szóltak egyenesen a szívéhez és az elméjéhez, ő pedig alázattal hal gatta őket. Elméje nem volt elég világos, nem értette meg az idők szavát, ezért célja elbukott – nem siketült megmentenie az országot. Az el enség győzött.

Lassan becsukta a könyvet, és megadta magát lelkének. Mostantól fogva nem ő alakítja a történelmet, hanem az formálja őt.

*

Mindenki csodálta a császárné büszke nyugalmát.

Ce-hszi parancsokat osztogatott, miként helyezzék biztonságba könyveit, festményeit, tekercseit, ékszereit. Az arany– és ezüstrudak elrejtéséhez megparancsolta Li Lien-jingnek, hogy húzasson fel egy álfalat az egyik szobában, és a fal mögött rejtsék el kincseit. Mikor mindez sietve, de rendezetten megtörtént, a császárné a Tigris órájában hívatta előbb a császárt, aztán az ágyasait, és közölte az ágyasokkal, hogy miért nem mehetnek az uralkodókkal.

– Meg kel óvnom a császárt és magamat. Nem magunk miatt, hiszen mi semmit sem érünk, hanem a trón védelme érdekében. A császári pecsétet magammal viszem, és ahol én vagyok, ott lesz az ál am is. Ti itt maradtok, de ne féljetek, mivel a csodás módon felépült Zsung-lu főtanácsos személyesen gyűjti egybe erőinket. Emel ett nem hiszem, hogy az el enség behatolna a palotákba. Folytatódjon az élet úgy, mintha még mindig itt lennék. Az eunuchok a szolgálatotokra lesznek – Li Lien-jing kivételével, aki velem tart majd.

Az ágyasok csendesen szipogtak, és köntösük uj ával törölgették szemüket. Senki sem szólt, csak a Gyöngy nevű ágyas, akit az eunuchok előhoztak börtönéből. Arca megereszkedett, sápadt volt, öltözéke kifakult rongyokból ál t - szépségének már nyoma sem maradt. De még mindig lázadozott. Pihés szemöldöke alatt ónixszeme lángolt. Rákiáltott a császárnéra:

– Én nem maradok. Császári Anya! Ragaszkodom jogomhoz, hogy urammal tarthassak, és szolgálhassam őt!

A császárné dühösen szökkent talpra.

– Te! – rikoltotta, és levegőbe döfött két kisuj ával. –

Még te mersz beszélni? Te, aki a bajoknak legalább a feléért felelős vagy! Gondolt volna a császár ilyen szörnyűségekre, ha te nem suttogsz a fülébe?

Dühének erejét meglovagolva Ce-hszi Li Lien-jinghez fordult.

– Fogd ezt a nőt, és lökd a Keleti Kapunál ál ó kútba!

– parancsolta.

A császár a parancs hal atán térdre omlott, de a császárné nem engedte, hogy szóljon. A fejedelmi tartású asszony, aki békés időkben maga volt a megtestesült kedvesség és bűbáj, veszély idején nem ismert irgalmat.

– Egy szót se! – kiáltotta, és uj aival a levegőbe döfött a császár feje fölött. – Ez az ágyas egy bagolytojásból bújt ki. Idehoztam, hogy támogasson és segítsen, de csak el enem lázadt.

Li Lien-jingre pil antott, aki azonnal magához szólított egy eunuchot, majd együttes erővel elvonszolták a sápadt ágyast, aki olyan néma volt, akár egy kődarab.

– Szál j fel a fogatodra – mondta a császárné a térdelő uralkodónak –, és engedd le a függönyt, nehogy meglássanak. Pu-lun herceg a bakon ül majd, én pedig a saját fogatommal megyek elöl. Az öszvér Li Lien-jingé. Tőle telhetően jön majd utánunk, bár egyike a legrosszabb lovasoknak. Ha bárki megál ít minket, mondd azt, hogy szegény vidékiek vagyunk, akik a hegyekbe menekülnek. De előbb irány a Nyári Palota!

Ezt mondta, és így is lett. A császárné helyet foglalt fogatának vánkosán, az elhúzott függöny mögé rejtőzve. Egyenesen ült, akár Buddha, arca előremeredt, éberen fülelt, szeme határozottan csil ogott. Csak akkor szólalt meg ismét, amikor órákkal később elérték a Nyári Palotát.

– Ál jatok meg – adta ki a parancsot, amikor szeretett pagodáinak tornyai láthatóvá váltak. – Tartunk egy rövid pihenőt.

Csak ő szál hatott ki, senki másnak nem engedte meg, és egyetlen eunuch kíséretében végigsétált a márványfolyosókon, az üres palotákon és a tó partján.

Ez a hely volt szívének a közepe. Arról álmodott, hogy itt éli le csendben öreg napjait, egy békés és virágzó országban. Lehet, hogy soha többé nem tér vissza ide.

Mi lesz, ha az idegenek ismét elpusztítják, mint ahogy oly régen megtették már egyszer? Csakhogy visszajött, új áépítette, és az új áépítéssel visszahozta a dicső múltat. De akkor fiatal volt, most pedig már öreg. A kor őt is legyőzte.

Néma csendben még egy hosszú pil antást vetett a tájra, majd megfordult, és a kínai parasztok durva, kék gyapjúöltözetében is karcsú és elegáns alak ismét beszál t fogatába.

– Nyugatnak! – parancsolta. – Induljunk nyugatnak, Szian városába.

*

Az utazás kilencven napon át tartott, és a császárné mindvégig ál hatatosnak és nyugodtnak látszott, bármit érzett is szíve mélyén. Sosem felejtette el, hogy az udvar napként tekint rá, még ha menekül is. Amikor átlépték a tartomány halárát, és többé már nem volt szükség az álcára, a császárné megfürdött, és ismét felöltötte uralkodói öltözetét, ügy érezte, hogy lelke is megújul és erőre kap. Sanszi tartományban a nép nem félt a háborútól, de elkeseredettek voltak a rettenetes éhínség miatt. Az uralkodó kedvenc tábornoka azonban, aki északról érkezett meg csapataival, az első estén egy kosárnyi friss tojással, egy ékköves övvel meg egy pipa– és dohánytartó szaténerszénnyel ajándékozta meg a császárnét, aki ettől jobb kedvre derült. Az ajándék egyben jó jel is volt: alattvalói még mindig szerették őt. Ahogy teltek-múltak a napok, bármilyen nagy volt is az éhínség, emberek jöttek hozzá, és búzával, zabbal teli kosarakat és vézna baromfikat adtak a császárnénak, akit megnyugtatott a szeretet megnyilvánulása, és most már a környező

vidék szépségét is élvezni tudta.

A hegyek közt átvezető hágónál, amely a Repülő

Ludak Hágója nevet viselte, a császárné megparancsolta, hogy ál janak meg, csak azért, hogy kigyönyörködhesse magát. Amerre a szem el átott, csupasz falú hegyek emelkedtek a királykék ég háttere előtt, sötét árnyékot vetve a völgyekre. A császárné kedvenc tábornoka, aki védelmet adva velük tartott, nem sokkal messzebb egy lejtős rétre bukkant, ahol a fű között sárga virágok tömege nyílt. A tábornok szedett a virágokból egy csokorra valót, és a császárnéhoz vitte, mondván, hogy az istenek köszöntik őket ilyen fenséges módon. A császárnét meghatotta a kedves bók, és utasította az egyik eunuchot, hogy öntsön egy csésze írós teát a tábornoknak, hogy az visszanyerje erejét. Az efféle apró kedveskedések könnyítettek lelke terhein. Éj el jól aludt, és a szegényes koszt dacára is jóízűen evett.

A kilencedik hónap nyolcadik napján elérték a tartomány fővárosát, ahol Jü-hszien alkirály várta a császárnét, a tisztelet minden formáját megadva. Ez az alkirály volt az, aki hitt a bokszerek mágiájában, és támogatta őket, így ő okozta a tartományban élő

összes külhoni férfi, asszony és gyermek halálát. A császárné elfogadta hódolatát és ajándékait, amikor az alkirály a város kapujánál köszöntötte, és megdicsérte a férfit, mondván, hogy jól tette, amikor megtisztította a tartományt az el enségtől, és hogy mindvégig becsületes és hűséges férfiúnak tekintette.

– Mégis vereséget szenvedtünk, és lehet, hogy a győzedelmes el enség a megbüntetésedet követeli majd. Ha ez így lesz, meg kel hogy büntesselek, de titokban megjutalmazlak. Remélnünk kel , hogy a jövőben győzni fogunk, még ha most vereséget is szenvedtünk.

Erre Jü-hszien kilencszer meghajolt a porban.

– Fenség, a te kezedből készen ál ok elfogadni a büntetést. A császárné uj ával megfenyegette.

– Azonban tévedtél is, amikor azt ígérted, hogy mágiájuk megvédi a bokszereket a haláltól. Tömegével hevernek mindenfelé. Az idegenek golyói úgy fúrták át testüket, mintha húsuk viaszból lett volna.

– Fenség, varázslatuk azért val ott kudarcot, mert nem engedelmeskedtek rendjük szabályainak – felelte erre Jü-hszien teljesen őszintén. – Ártatlanokat öldöstek le, akik nem voltak keresztények, hogy kirabolhassák őket, mert kapzsiságuk fölébük kerekedett. A mágia pedig csak a tiszták esetében hat.

A császárné erre biccentett, és a menet folytatta útját a fogadására előkészített alkirályi palotába.

Elégedettség töltötte el, amikor látta, hogy érkezése tiszteletére arany– és ezüsttálakat vettek elő és azokat kitisztították és kifényesítették. Ezeket a tálakat kétszáz évvel ezelőtt készítették, még Csien-lung uralkodása előtt, amikor a későbbi császári ős a városba érkezett, hogy hódoljon az Ötgerincű Hegy előtt.

Az ősz még sosem volt ilyen gyönyörű. A nap csak úgy ontotta sugarait a földre és a népre. Az aratás ismét bőségesre sikeredett, és a parasztok már nem szűkölködtek élelemben és tűzifában. A háború messzire folyt, és a nép alig hal ott valamit felőle.

Békében és bőségben éltek, így rótták le hódolatukat és fejezték ki köszönetüket a császárnénak, kijelentve, hogy ő tényleg a Vén Buddha. A Császári Anya hangulata ettől ismét javult, szíve megtelt bátorsággal és örömmel, annál is inkább, mert egyre több minisztere és hercege követte őt. Az udvar lassan ismét újraformálódott körülötte.

Jó kedélyét azonban alaposan elrontotta egy levél –

Zsunglu memoranduma –, amelyben az ál t, hogy ügyük elveszett, és a férfi kiváló tanácsadója, Csung-csi felakasztotta magát kétségbeesésében. A császárné válaszában először is kifejezte megbecsülését a halott hűsége és bátorsága miatt, majd megparancsolta Zsung-lunak, hogy járuljon színe elé, és adjon részletes beszámolót. Amikor a férfi megérkezett, a császárné már felkészült arra, hogy nem fog jó híreket hal ani, és valóban: Zsung-lu felesége megbetegedett az úton, és egy idegen városban váratlanul meghalt. A császárné futár útján már korábban értesült a történtekről, és tudta, hogy megújult életerejével megnyugtatja majd a férfit.

Zsung-lu egy nappal a császárné után érkezett Taj-jüanba. Amikor ezt tudatták a császárnéval, parancsot adott, hogy a főtanácsos csak egy órát pihenjen, és utána jelenjen meg színe előtt.

Egy apró, ősrégi teremben fogadta. A Császári Anya összekulcsolt kezekkel ült az ébenfából faragott, hatalmas székben, amelyet egy kis emelvényre tettek, hogy trónra emlékeztessen. A császárné parancsára négyszemközt találkoztak. Udvarhölgyeit elbocsátotta, közölve velük, hogy friss levegőre és napsütésre van szükségük, Li Lien-jingnek pedig megparancsolta, hogy az előszobában várakozzon.

Az ajtó kinyílt, és belépett Zsung-lu, szomorú volt és fáradt, de mint mindig, most is kényesen ügyelt megjelenésére: a rendelkezésére ál ó egy órában megfürdött és tiszta köntöst vett fel. Ezúttal is úgy tett, mintha ki akarná fejezni hódolatát, a császárné pedig –

mint mindig – most is felemelte jobbját, hogy megál ítsa. A férfi ott ál t előtte, és ő maga is felál t, majd hosszú, sóvár pil antást váltottak.

– Elszomorít, hogy feleséged a Sárga Forráshoz költözött - mondta a császárné halkan.

A férfi enyhe bólintással köszönte meg részvétét. -Jó asszony volt, fenség, és hűséges volt hozzám.

Hal gattak, mindegyikük a másikra várt, de ugyan mit mondhattak volna?

– Másikkal töltöm be a helyét – szólalt meg végül a császárné.

– Ahogy kívánod, fenség.

– Fáradt vagy – jelentette ki a Császári Anya. – Ne legyél ennyire szertartásos, inkább üljünk le.

Szükségem van a bölcsességedre. – Leszál t az emelvényről, és fiatalos kecsességgel szelte át a szobát, majd letelepedett a kétlapos asztalka két oldalán ál ó két, egyenes támlájú faragott szék egyikére. Intésére Zsung-lu letelepedett a másik székbe, és várta, hogy a császárné megszólaljon.

A Császári Anya legyezni kezdte magát selyemlegyezőjével, amelyre egy ráérő pil anatában a tartomány egyik vidékét festette.

– Minden elveszett? – kérdezte végül, és hosszúkás szemével oldalról nézett a férfira.

– Minden elveszett – felelte az határozottan. Szép kezét szaténnadrágba bújtatott térdére tette, és Ce-hszi szeme most ezekre a kezekre meredt.

Hihetetlenül erős, csupa izom keze volt Zsung-lunak, és a császárné ismerte a bennük rejlő erőt.

– Mit tanácsolsz? – kérdezte a Császári Anya.

– Fenség, csak egyetlen utat követhetsz. Vissza kel térned a fővárosba, engedned kel az idegenek követeléseinek, hogy ismét megmentsd a trónt. Li Hung-csangot hátrahagytam, hogy tárgyaljon a békéről. De még visszatérésed előtt parancsot kel adnod Tuan herceg lefejezésére, ami őszinte bűnbánatodat fejezné ki.

– Soha! – kiáltotta a császárné, és az elefántcsont pálcikák nagyot csattantak, amikor hangosan összecsapta legyezőjét.

– Akkor soha nem térhetsz vissza – felelte a férfi. –

Az idegenek olyan gyűlölettel viseltetnek Tuan herceg iránt, akit üldöztetésük felbujtójának tekintenek, hogy előbb pusztítják el a császárvárost, mint hogy visszaengedjék fenségedet.

A császárné úgy érezte, hogy ereiben megfagy a vér. A legyező kihul ott kezéből. Arra gondolt, hogy minden kincsét a városban rejtette el, de ott volt még császári őseinek öröksége, dicsősége és hatalma is.

Lehet, hogy mindez elvész? És ha igen, akkor mi marad?

– Mindig túl nyers vagy – közölte a császári anya.

Kisuj ával a legyezőjére bökött, Zsung-lu pedig lehajolt, felkapta és az asztalra tette. A császárné tudta, hogy azért nem adta oda neki, nehogy kezük véletlenül összeérjen.

– Fenség, az idegenek akár idáig is követnek majd, ha nem hódolsz be nekik – mondta Zsung-lu türelmesen.

– Továbbmehetek még nyugatabbra, és ahol én vagyok, az lesz a főváros is, ha én azt mondom.

Császári őseink ugyanígy tettek a múltban. Én csak az ő nyomdokaikban járok.

– Ahogy fenséged parancsolja. Azonban fenséged is tudja, és én is tudom, mint ahogy sajnos az egész világ is tudja, hogy amíg nem térsz vissza az ősi császári fővárosba, addig csak menekülsz.

A császárné azonban még neki sem adta be a derekát, legalábbis nem azonnal. Felál t, közölte Zsung-luval, hogy távozzon és pihenjen, majd különleges finomságokat rendelt főtanácsosának, és útjaik ismét szétváltak. Nem, azonnal nem engedett a férfinak, és másnap parancsot adott az udvarnak, hogy mindenki készüljön fel, mert továbbhaladnak nyugatnak, a Senszi tartományban fekvő messzi Szian városa felé, amit majd fővárosának nyilvánít, de nem azért, mintha menekülne, hanem mert ebben a tartományban nemrég még éhínség dúlt, és így itt az udvar igényeit nem lehet kielégíteni. Bár az éhínség már véget ért, mégis mindenki elfogadta a dekrétumot, és amint a császárné felkészült az utazásra, az udvar megindult nyugat felé.

A császárné parancsára Zsung-lu a palankinja mel ett lovagolt, és nem beszélt többet arról, hogy vissza térni Pekingbe, a császárné pedig nem kért tőle tanácsot. Inkább a vidék sivatagos szépségéről beszélt és a látottakkal törődött, verseket idézett, mindezt azért, hogy elrejtse csüggedését. Végül azonban a császárné sem kételkedett abban, hogy főtanácsosának igaza van. Egy napon vissza kel térnie a császárvárosba, bármi legyen is ennek az ára.

Most még azonban elrejtette belső bizonytalanságát, és vidámságot tettetve, ál hatatosan haladt nyugat felé, minden nappal egyre távolabb kerülve a Sárkánytróntól. Amikor megérkeztek Szian városába, a császárné az udvarral együtt beköltözött az alkirály palotájába, amelyet kitakarítottak és újrabútoroztak, a falakat pirosra festették, az udvart paliszádokkal vették körbe, és a nagyteremben egy trónt ácsoltak, amelyet sárga selyemmel vontak be. A császárné saját szobái a trón mögött helyezkedtek el, és a nyugati oldalra került a császár és hitvesének lakhelye, keletre pedig Li Lien-jing szobája, közel úrnőjéhez, hogy az mindig hívathassa.

A császárné ezt követően a kiadások csökkentése érdekében ragaszkodott az egyszerű ételekhez. Habár délről mindennap százféle ízletes és ínycsiklandozó fogás érkezett, elkészítésre várva, a császárné ebből csak hatot választott ki minden étkezéshez. Parancsot adott, hogy csak hat tehenet tartsanak tejükért, amit előszeretettel fogyasztott reggel ébredés után és éjszaka, lefekvés előtt. A hosszú út el enére a császárné közölte, hogy jó egészségnek örvend, bár álmatlanságban szenved, így amikor éjszakánként nyugtalanul forgolódott, egy erre a feladatra kiképzett eunuch addig masszírozta, amíg álomba nem merült.

Miután letelepedett kényszerű fővárosában, ismét audienciákat tartott, és mindennap futárok érkeztek híreket hozva a messzi császárvárosból. Ce-hszi mindent elviselt, egészen addig, amíg meg nem tudta, hogy a Nyári Palotát ismét megszentségtelenítették. A hírek arról szóltak, hogy több nyugati ország katonái mulatoztak a szent palotákban. Trónját lecipelték a tóhoz, és bedobták a vízbe, továbbá el opták köntöseit és festményeit. A termek és a szobák falára – még hálószobájának falára is – buja vagy obszcén képeket festettek, és sértő mondatokat írtak. Amikor ezt meghal otta, annyira feldühödött, hogy ágynak esett, és kihányta az ebédjét is. A következő néhány napban gyengeség kerítette hatalmába, miközben tudta, hogy vissza kel térnie a fővárosba. Azonban előtte még engednie kel az el enség követeléseinek, és mindenkinek, aki támogatta a bokszereket, meg kel halnia. Ezt Li Hung-csang teljesen világossá tette előtte a naponta futárokkal küldött memorandumaiban.

De hogy engedhetne ilyen áron? Zsung-lu mindvégig mel ette volt - szótlanul, sápadtan és látszólag közömbösen várta az elkerülhetetlen véget.

A császárné gyakran fordította felé tekintetét, nagy fekete szeme a férfi sápadt és szép arcát nézte.

Időnként szólt hozzá, időnként hal gatott.

– Nincs más menekvés, csak ha meghajlok az el enség előtt? – kérdezte egy napon.

– Nincs, fenség.

Nem kérdezett többet. Némán nézett a férfi szemébe, aki szomorúan elmosolyodott, és nem felelt.

Egyik este, amikor a császárné egyedül ült udvarában, a férfi hívatlanul járult színe elé, és így szólt:

– Rokonodként jöttem ide. Miért nem hajolsz meg sorsod előtt? Életed végéig száműzetésben akarsz élni?

A császárné térdén egy fahéjszínű kutyuska gubbasztott, amely már a száműzetésben született. A Császári Anya hosszú füleit babrálta, majd lassan és hosszú szüneteket tartva beszélni kezdett.

– Nem vagyok hajlandó megöletni azokat, akik hűségesek hozzám. Az alacsonyabb rangúakról most nem beszélek... De könyörgök, gondolkodj el azon, miként ölethetném meg jó miniszteremet, Csaó Su-csiaót? Nem hiszem, hogy hitt volna a bokszerek mágiájában. Akkor tévedett, amikor bízott erejükben.

Az idegenek azonban ragaszkodnak hozzá, hogy őt is fejeztessem le... Vedd figyelembe azt is, hogy Csia herceg halálát is követelik, nem is szólva Jing-nienről és Ju-hszienről. Azután ott van még Csi-hszien. Nem vagyok hajlandó kivégeztetni Tuan herceget... És...

képtelen vagyok több nevet kimondani. Mind hűek hozzám, és sokan követtek a száműzetésbe. Most pedig forduljak el enük, és végeztessem ki őket?

Zsung-lu maga volt a megtestesült gyengédség és türelem. A bágyasztó időtől és szomorúságtól beesett arca kedvességet sugárzott a férfiasság álarca alól.

– Tudod, hogy itt nem lehetsz boldog.

– A boldogságot már réges-régen eldobtam magamtól.

– Akkor gondolj a birodalmadra – érvelt tovább a férfi végtelen türelemmel. – Hogyan mentheted meg a birodalmad és egyesítheted a néped ismét, ha száműzetésben maradsz?

A lázadók elfoglalják a várost, ha az idegenek kivonulnak. Az országot felosztják, éppen úgy, ahogy a tolvajok elosztják egymás között a zsákmányt. A nép rettegésben és veszélyben fog élni, és tízezerszer elátkoznak majd, amiért néhány élet miatt nem voltál hajlandó visszatérni a trónra, és összekötni életük elszakadt fonalát.

Komoran szólt, és a császárné nem tehetett mást: hal gatott rá. Mint mindig, amikor nagyságára emlékeztették, naggyá lett. Miközben a kutyuska a térdén nyüszített, követelve, hogy simogassák, a császárné elmerengett, majd megsimogatta az öleb fejét. Ezután letette a kutyuskát, felál t, és belenézett Zsung-lu türelmet sugárzó szemébe.

– Csak magamra gondoltam. Most már azonban a nép érdekét kel néznem. Ismét visszatérek a trónra.

*

A nyolcadik holdhónap huszonnegyedik napján – a napév tizedik havában – az utak felszáradtak a nyári esőzést követően, és a talaj megkeményedett. A császárné ünnepi díszbe öltözve megkezdte hosszú útját hazafelé. Közölte, hogy visszatér, de nem megalázkodva, hanem felemelt fővel, büszkén országvilág előtt. A Szian kapujánál ál ó templomnál megszakította útját, hogy az udvar áldozatot mutasson be a háború istenének. Ezután egyenletes iramot diktált, naponta negyven kilométert tettek meg, ami még elviselhető volt a palankinok és a gyaloghintók hordozóinak, valamint a száműzetésben kapott ajándékokat s adományokat szál ító öszvéreknek és mongol lovaknak.

Teltek-múltak a napok, és a ragyogó őszi idő kitartott

- nem fújt a szél, és az eső sem esett. A császárné visszatértét egyetlen szomorúság árnyékolta be: még indulása előtt érkezett a hír, hogy a hűséges Li Hung-csang tábornok végelgyengülésben elhunyt. A császárné időnként elégedetlen volt vele, mivel a tábornokok között ő volt az egyetlen, akibe elég mersz szorult, hogy őszintén beszéljen vele. Csili tartomány alkirálya volt, de a korrupciónak még csak szele sem érintette meg, és korrumpálhatatlan hadsereget ál ított fel. Öregkora és betegeskedő szíve el enére a császárné a messzi délre küldte, hogy tartsa kordában a lázongó kínaiakat. Itt ismét türelmesen és ügyesen szolgálta a trónt. Amikor a Császári Anya északra hívatta, már nagyon idős volt, és addig halogatta indulását, míg úrnője végül hajlandó volt megtagadni a bokszerhordát. Ekkor a császárvárosba ment, és Csiang herceggel közösen békét kötött az idegenekkel

– szomorú békét, amely azonban megmentheti az országot, ha a császárné meghajol. Halálát követően a Császári Anya megadta Li Hung-csangnak az őt megil ető tisztességet, és kijelentette, hogy szentélyt emeltet a császárvárosban, a többi szentély mel ett, amit azokban a tartományokban ál ítottak a tábornoknak, ahol szolgált. A császárné gyakran szeszélyesen bánt kegyével, és amikor elégedetlen volt Li Hung-csanggal, azt az ürügyet hozta fel, hogy nem érti a tábornok dialektusát, mivel az nem beszéli elég tisztán a kínait. De most már minden akaratosság kiszál t belőle, a félelem és a veszteség megszelídítette.

Hamarosan belátta, hogy Zsung-lu jó tanácsot adott.

Visszatérése a fővárosba fejedelmi volt. A nép mindenütt uj ongva ünnepelte a császárnét, lakomákat rendezett, mindenki abban reménykedett, hogy a száműzetés vége egyben azt is jelenti, hogy az ország biztonságban van, és minden olyan lesz, mint korábban. Honan tartomány fővárosában, Kaj-fengben az egyik legcsodálatosabb színielőadással fogadták, és a császárné pihenőt rendelt el az udvarnak, hogy hódolhasson kedvenc időtöltésének, amelyet megtagadott magától, amíg tartott a háború. Ekkor nyilvánosan, bár csak finoman megrótta Ven-ti alkirályt, amiért korábban azt tanácsolta neki, hogy ne térjen vissza a fővárosba, hanem éljen száműzetésben. Amikor az alkirály felajánlotta, hogy ópiumot nyel büntetésképp, a császárné irgalmat gyakorolt, és elutasította kérését, amiért a nép még jobban dicsőítette.

Amikor elérték a Sárga-folyót, a császárné ismét megpihent. A felhőtlen őszi ég ibolyakékben tündökölt, meleg nappalok és hűvös éjszakák váltották egymást.

– Áldozatot mutatok be a folyam istenének, bűnbánatot tartok és köszönetet mondok – jelentette ki, és így is tett, nagy pompával és fényűzéssel. A ragyogó déli nap megcsil ant pazar színű köntösén és az udvartartás tagjainak színpompás öltözetén. Az áldozatbemutatás közben a császárnét elégedettséggel töltötte el, hogy a folyó partján felsorakozott tömegben fehér bőrű emberek is felbukkantak. Hogy honnan jöttek, azt nem tudta, és mivel már úgy határozott, hogy kegyes és udvarias lesz el enségeihez, odaküldte két eunuchját, akik bort, szárított gyümölcsöt és görögdinnyét vittek ajándékba, majd megparancsolta minisztereinek és a hercegeknek, hívják meg az idegeneket, hogy jelen lehessenek a császárvárosba történő bevonulásánál is. Ezt követően felszál t a hatalmas bárkára, amelyet a hűséges magisztrátusok építtettek neki és az udvartartásnak, hogy átkelhessen a folyón. A bárka olyan volt, akár egy hatalmas sárkány: arany pikkelyes, rubinszemű, lángvörös.

A korábbi el enségei irányába tanúsítandó udvariasság legfőbb bizonyítékaként a császárné egy bizonyos helyen kiszál t palankinjából, és a vaskocsikból ál ó vonatra szál t. A vonat vassíneken futott, és egyike volt a császár játékszereinek, amiknek használatát a császárné annak idején megtiltotta. Most azonban utazni fog rajta, hogy megmutassa az idegeneknek, mennyire megváltozott, mennyire megújult, mennyire megérti módszereiket. Azonban azt is kijelentette, hogy a város szent falai közé nem hajlandó a vasszörnyeteg gyomrában érkezni. A császári ősök iránti tiszteletből parancsot adott, hogy a vonat ál jon meg a városon kívül, mivel a császári kaput palankinjában akarta átlépni. A városon kívül egy ideiglenes ál omást építettek, a közelébe pedig hatalmas pavilonokat a császárnénak és az udvartartásnak, ahol kipihenhették magukat. Itt hivatalnokok és külhoniak köszöntötték őket – a pavilonokat csodás szőnyegekkel, finom porcelánvázákkal, dézsába ál ított fácskákkal, későn virágzó krizantémokkal és orchideákkal díszítették. A központi pavilonban ál ították fel a császárné aranylakkozású trónját, és egy kisebbet a császárnak pirosra és aranyra festett keményfából.

Harminc vaskocsira volt szükség az udvartartás szál ításához, s a hosszú szerelvény kígyóként tekergett végig a kopár dombok között. Amikor befutott az ál omásra, a császárné kinézett az ablakon, és bátorságot merített a rá várakozó alattvalói tömegéből

– a hercegek, a tábornokok és a városi hivatalnokok ál tak elöl, mindannyian ünnepi köntösben. Az egyik oldalon megpil antotta a külhoni követeket furcsa sötét kabátjukban és nadrágjukban, és a császárné zord arcukat fürkészte. Bár taszította őt sápadtságuk és darabos vonásaik, mosolyt erőltetett arcára.

Minden rendben és az il em szerint zajlott. Amikor a hercegek, a tábornokok és a többi mandzsu meg kínai meglátták az ablakban a császárné arcát, térdre hul tak, és a császári udvartartás hivatalnoka rákiáltott az idegenekre, hogy vegyék le kalapjukat, pedig ezt addigra már meg is tették. A vonatról elsőként a büszke és ünnepi díszbe öltözött főeunuch, Li Lien-jing szál t le. Ügyet sem vetett senkire, hanem azonnal nekiál t átvizsgálni az adományokkal és kincsekkel teli ládáit, amelyeket a hordárok pakoltak le a vonatról. Őt követte a császár, de a császárné intett neki, hogy sietve szál jon be a rá váró gyaloghintóba, és ne fogadja a neki szóló üdvözléseket. A Császári Anya csak ekkor hagyta el a vonatot. Hercegei támogatták két oldalról, így lépett le a lépcsőkön, és megál t a ragyogó napsütésben, hogy szemügyre vegye az elé táruló látványt, és hogy őt is megnézhessék. Alattvalói közben kifejezték hódolatukat, homlokuk a tisztára söpört földet érintette.

Az idegenek egy csoportba tömörülve ál tak a bal oldalon, fedetlen fej el, de nem hajoltak meg, és a császárné csodálkozva látta, milyen sokan vannak.

– Mennyi idegen van itt? – kérdezte tiszta hangján, ami a szélcsendben messzire szál t, egészen a külhoniak füléig. Amikor megértették kérdését, a császárné kegyesen rájuk mosolygott, majd szokásos lendületével beszélgetni kezdett a császári udvartartás vezetőivel. Mindannyian magasztalták, mondván, hogy remek színben van, és kora el enére igen fiatalos. S

valóban, Ce-hszi bőre még mindig hibátlan volt a könyörtelenül tűző nap el enére is, haja pedig még mindig fekete és dús. Amikor Li Lien-jing végzett a kincsek kétszeri el enőrzésével, a listát odavitte úrnőjének, aki átvette, alaposan átolvasta, majd visszaadta, miközben jóváhagyóan bólintott.

Ezt követően Jüan Si-kaj alkirály engedélyt kért, hogy bemutathassa a császárnénak a külhoni vonat mérnökét és vezetőjét, a császárné pedig nagy kegyesen engedélyezte, hogy színe elé járuljanak.

Amikor a két magas fehér ember fedetlen fővel elé ál t, megköszönte nekik udvariasságukat, amiért engedelmeskedtek parancsának, tudni l ik, hogy a vonat nem tehet meg huszonöt kilométernél többet óránként, és hogy biztonságban megérkeztek. A császárné ekkor beszál t aranyszínű palankinjába, a hordozók felemelték, és elindultak vele a városba. Még korábban a Császári Anya dekrétumban tudatta, hogy a Déli-kapunál lép be a kínai városba, a császárvárost pedig a nagy bejáraton át közelíti meg. Itt ismét megál t, hogy hódoljon szentélyében a háború istenének. Kiszál t palankinjából, letérdelt az istenség előtt, köszönetet mondott és füstölőket égetett, mialatt a papok a szertartásokat végezték. A császárné a rituálé végeztével felál t, és kilépett a szentélyből.

Amikor véletlenül feltekintett, látta, hogy a falakon száz vagy még több idegen gyűlt össze – férfiak és asszonyok –, akik mind azért jöttek, hogy őt lássák.

Először dühbe gurult, és már majdnem hívatta eunuchjait, hogy zavarják el őket. Ekkor azonban eszébe vil ant, hogy csak el enségei irgalmából mondhatja még magát uralkodónak. Magába fojtotta hát haragját, és biccentett az idegenek felé -előbb jobbra, majd balra– és közben mosolygott. Mindezt a rá jel emző kecsességgel és természetességgel tette, mintha udvariasságból és saját örömére tenné. Ekkor ismét visszaült gyaloghintójába, és a palotájába vitette magát.

*

Milyen csodásnak tűnt most előtte palotája, amelyet nem szennyezett be az el enség, és amelyet megmentett a megadás! A császárné szobáról szobára járt, majd végül belépett a nagy trónterembe, amelyet Csien-lung építtetett.

„A trónterem még mindig az enyém – gondolta magában –, és innen fogok uralkodni..."

A trónterem mögött húzódtak az udvarok, minden ugyanolyan volt, mint egykor, a kertek érintetlenek, a tavacskák nyugodtak és tiszták. És ott volt kicsi magántrónterme és hálószobája. Minden ugyanúgy volt, ahogy hagyta – a csodás ajtók érintetlenek, cinóberpiros színük elcsúfítatlan, az aranyozott ereszek sértetlenek. És ott ál t a szentélyében az Arany Buddha is.

„Itt fogok élni és meghalni, akárcsak szentséges őseim", gondolta Ce-hszi.

De még korai volt gondolni a békés elmúlásra.

Miután a császárné pihent és evett, máris azon járt az esze, hogy vajon kincsei biztonságban vannak-e.

Eunuchja kíséretében a rejtekhelyre ment, megál t a fal előtt, és megvizsgálta az összes repedést s a téglák il esztését.

– Egyetlen téglát sem távolítottak el – mondta elégedetten, és felkacagott, a rá mindig is jel emző

vidám kacagással. - Bátran mondhatom, hogy a külhoni ördögök újra és újra elsétáltak előtte, de nem volt sem elég sütnivalójuk, sem varázslatuk, hogy észrevegyék, kincs rejtőzik a fal mögött.

Ekkor parancsot adott Li Lien-jingnek, hogy bontassa le a falat, majd vizsgálja meg egyesével a kincseket, és készítsen róluk jelentést.

– Árgus szemekkel kel őrizned – figyelmeztette a császárné. – Nem szeretném elveszíteni a tolvaj eunuchok miatt azt, amit sikerült megőriznem az idegen ördögöktől.

– Nem bízik bennem, fenség? – kérdezte szemét forgatva az eunuch, és úgy tett, mintha megsértődne.

– Jól van, jól van – felelte a Császári Anya, és ismét visszatért saját termeibe. O, micsoda béke honolt itt: a visszatérés öröme! Nagy árat fizetett érte, és még nem is a teljeset, mint ahogy soha nem is fogja tudni megfizetni az árat, és az adósság örökké megmarad, mivel élete végéig kegyesnek kel lennie el enségeivel, és azt kel színlelnie, hogy kedveli őket. Ennek a feladatnak még aznap, naplemente előtt nekilátott, és bejelentette, hogy ismét meghívja a külhoni követek feleségeit. O maga írta a meghívókat, melyekben az ál t, hogy kel emes lesz megújítani az ismeretséget.

Majd hogy lemosson magáról minden foltot, parancsot adott, hogy a Gyöngy nevű ágyast ismét il esse tisztelet, így kiadott egy ediktumot, amely szerint a nevezett udvarhölgy túl sokáig késlekedett csatlakozni a száműzetésbe induló császárhoz, és mivel nem akart szemtanúja lenni a császári szentélyek bemocskolásának és a paloták elcsúfításának, egy mély kútba vetette magát.

Addigra már leszál t az éj, és a császárné megkérdezte Li Lien-jingtől, hogy megérkezett-e Zsung-lu. Mert ha igen, akkor jelentéstételre hívatja.

– Megyek, fenség - felelte az eunuch, és hamarosan visszatért, közölve, hogy Zsung-lu nem sokkal ezelőtt elérte a császárvárost, és máris úton van a palota felé.

A császárné magántróntermében várt rá. Li Lien-jing kisvártatva félrehúzta a függönyt, és belépett Zsung-lu.

Fáradtan támaszkodott a két ifjú és magas eunuchra –

a két fiatal között olyan öregnek, olyan erőtlennek tűnt, hogy a császárné azonnal megfeledkezett a visszatérés fölött érzett öröméről.

– Lépj be, rokonom – mondta, majd az eunuchokhoz fordult: – Támogassátok ahhoz a párnázott székhez.

Nincs szükség arra, hogy hódoljon előttem. Te pedig, Li Lien-jing, hozz egy tál forró és erős húslevest, egy kotsóban forralt bort és egy karéj frissen sütött kenyeret. Rokonom túl fáradt, hogy a szolgálatomra legyen.

Az eunuchok sietve engedelmeskedtek. Amikor egyedül maradtak, a császárné felál t és Zsung-luhoz lépett, s mivel senkit sem látott a közelben, tenyerét a férfi homlokához érintette, aztán megsimogatta kezét.

O, milyen csontos volt a férfi keze, milyen beesett az arca, bőre pedig tűzben égett!

– Könyörgök... könyörgök, ál j távolabb – suttogta a férfi. -A függönyöknek szeme van, a falaknak pedig füle.

– Hát már sosem tehetek a kedvedre? – kérdezte könyörgőn a nő.

Azonban látta, hogy Zsung-lu nyugtalan, és annyira aggasztja a császárné becsülete, hogy sóhajtott, és visszaült trónjára. Zsung-lu ekkor előhúzott egy tekercset, és nekiál t felolvasni – lassan, nehézkesen, mivel már csak homályosan látott. Beszámolt arról, hogy mi történt azóta, hogy a császárné elhagyta a vonatot, miként felügyelte az udvarhölgyek leszál ását.

Elsőként a császári hitves és a császári hercegnő

távozott sárga függönyös gyaloghintóikban. Majd jött a négy császári ágyas, akik mind sárga szaténszegélyű, zöld függönyű hintón távoztak. Mindannyian a császárvárosba utaztak. Őket követték az udvarhölgyek – Zsung-lu személyesen vezette őket hintóikhoz, kettő-kettőt egy kocsihoz.

– Szokás szerint az idősebb hölgyek sokat panaszkodtak és beszéltek, főként a félelmetes vonatútról, a bűzös füstről, és hogy micsoda hányingerük volt. De végül a beszélgetések elhaltak, és személyesen felügyeltem a pénzesládák lepakolását, amelyek mindegyikén szerepel az adott város és tartomány neve, ahonnan az adó befolyt.

Nem volt éppen kis feladat, fenség, hiszen emlékezzen csak, hogy a vonatra rakódás előtt háromezer gyaloghintót töltöttek meg a ládák. De ez még mind semmi. Aggódom, hogy a nép dühös lesz, amikor megtudja, mibe került ez a hosszú hazautazás. A császári országút, fenség, a tizenöt kilométerenként elhelyezett pazar pihenőhelyek, nagyon sok adót emészt majd fel... A császárné ekkor gyengéden és kedvesen félbeszakította.

– Túl fáradt vagy. Pihenj meg. Ismét itthon vagyunk.

– Sajnos még ezernyi terhet kel vál unkon cipelnünk

– dörmögte a férfi.

– De nem neked – jelentette ki a császárné. – Majd mások veszik vál ukra azokat a terheket.

Aggódó szeretettel pásztázta végig Zsung-lu még öregen is jóképű arcát, aki meghajolt kutató pil antása előtt, ük ketten mostanra még közelebb kerültek egymáshoz, közelebb, mint ahova házasság juttathatta volna őket. A test örömeitől megfosztva, minden gondolatuk egybeforrt, szívük egy ritmusra vert, és tökéletesen megismerték egymást. A nő kinyújtotta jobbját, és gyengéden megsimogatta a férfi jobb kezét.

Az eggyéolvadás pil anata elszál t. Némán néztek egymás szemébe, hosszan és mélyen, szavak nélkül is értették egymást, majd Zsung-lu távozott.

Honnan tudhatta volna a császárné, hogy utoljára érinti a férfit? Zsung-lu még aznap éj el ágynak esett.

Sok-sok napon át eszméletlenül hevert ágyában. A császárné az udvari orvosokat küldte hozzá, és amikor egyikük sem tudta meggyógyítani, elküldte azt a doktort, aki félig-meddig jós is volt, és aki a császárné fivére, Kuj-hsziang szerint varázslattal is gyógyított. De a sors közbeszólt, és Zsung-lu életének fonala megszakadt. Eszméletlenül és a külvilágról mit sem tudva érte a halál az új napév negyedik havában – a harmadik holdhónapban –, pirkadat előtt. A császárné teljes gyászt rendelt el az udvarnál, és egy teljes évig nem öltött magára élénk színű ruhát, és nem vett fel ékszert.

A szíve mélyén uralkodó sötétséget immár semmi sem tudta bevilágítani. Ha csak egyszerű asszony lett volna, ál hatott volna a koporsó mel ett, hogy ráterítse Zsung-lu vál ára a bíbor szaténtakarót. Egész éj el ott ülhetett volna a halott mel ett, és fehérbe öltözve gyászolhatta volna. Sírhatott és jajonghatott volna, hogy könnyítsen szívén. De ő a Birodalom asszonya volt, aki nem hagyhatta el palotáját, nem sírhatott hangosan, nem mutathatta ki megindultságát a trón hűséges szolgálójának kijáró méltóságteljes bánat mértékén felül. Megnyugvást csak az egyedül ét hozhatott, és ő mohón törekedett arra, hogy le tudjon csippenteni egy-két órát a felfordult ország újbóli kormányzásának súlyos napi feladataihoz szükséges időből.

Egyik éj el arra kérte szolgálóit, hogy húzzák el a függönyt, és így zavartalanul kisírhatta magát.

Álomtalanul hevert ágyában, szeméből folytak a könnyek, amíg az őrszem el nem ütötte az éjfélt.

Továbbra sem tudott elaludni, és a szomorúság irdatlan terhe olyan erősen töltötte el, hogy álomba szenderült, és érezte, hogy lelke kiszál a testéből. Azt álmodta, hogy látja Zsung-lut, aki ismét fiatal volt, de öregkori bölcsességgel szólott. Azt álmodta, hogy a férfi a karjába vette, és addig tartotta így, míg szomorúsága el nem enyészett. Ismét szabadnak és könnyűnek érezte magát, mintha minden teher leomlott volna róla. Ekkor mintha Zsung-lu szólt volna hozzá.

– Mindig veled vagyok – mondta az ismerős hang. –

Amikor a leggyengédebb és a legbölcsebb vagy, akkor veled vagyok, gondolataim a te gondolataid, énem a te éned.

Emlék – csakis emlék lehetett! Talán nem volt ez több egy emléknél? A bizonyosság melegsége azonban átjárta lelkét és testét. Amikor felébredt, nem érzett fáradtságot. Már soha többé nem lesz egyedül.

Erről szólt az álom.

*

A császárné életében ezután olyan változás ál t be, amit senki sem tudott megmagyarázni – egyedül csak ő tudta, hogy mi a titok nyitja, de nem árulta el senkinek. Ősi bölcsesség szál ta meg, és a vereséget győzelemként élte meg. Nem harcolt többé, hanem meghajolt, viszont kecsesen hajolt meg, fürge elmével.

Mindenki nagy csodálkozására ő bátorította az ifjú kínaiakat, hogy külföldre menjenek, hogy megismerjék a nyugatiak tudását és titkait.

„Akik tizenöt és huszonöt év közöttiek és jó eszűek, továbbá jó egészségnek örvendenek, átkelhetnek a négy tengeren, ha így akarják" – ál t dekrétumában. –

„A költségeket mi ál juk."

Hívatta miniszterét, Jüan Si-kajt és a lázadozó kínai tudóst, Csang Csi-tungot, majd miután sok napon át hal gatta őket, dekrétumban tette közzé, hogy a régi császári vizsgák immár a múlté. Ezután kiadott egy ediktumot, mely szerint kétezerötszáz évvel azelőtt a jó és felvilágosult uralkodó, Csou régensherceg idején meglévő egyetemek nem különböztek a Nyugaton jelenleg található oktatási székhelyektől. A történelemkönyvek révén bizonyította, hogy azok a bizonyos nyolc verslábas tanulmányok nem az ősi időkből származnak, hanem az alig ötszáz évvel ezelőtt élt Ming tudósok alkotásai, így a jelenlegi ifjúságot nemcsak Japánba kel küldeni, hanem Európába és Amerikába is, mivel az Ég alatt és a négy tenger mentén élő összes nép egyetlen családba tartozik.

Minderre egy évvel Zsung-lu halála után került sor.

Mielőtt újabb év telt volna el, dekrétumban emelte fel szavát az ópiumhasználat el en, de nem azonnal tiltotta be, mivel gondolt az idős férfiakra és asszonyokra is, akik már megszokták, hogy éj elente elszívnak egy-két pipát, hogy el tudjanak aludni. Tíz év alatt kel ett beszüntetni az ópium behozatalát és előál ítását, évről évre csökkentve azt.

Még ugyanebben az évben, hosszas töprengés után belátta, hogy az idegenek, akiket nem hívhatott már el enségeinek, de nem hívhatta őket barátainak sem, mivel annyira furcsák voltak számára, sosem fognak engedni azokból a szörnyű különleges jogokból és kiváltságokból, amelyek minden fehér embert megil ettek, legyenek akár jók, akár gonoszak, és amelyek védelmet biztosítottak számukra. Ezért dekrétumban tette közzé, hogy a bűntetteket nem lehet kínzással megtorolni, és a törvénynek, nem pedig az erőszaknak és a fájdalomnak kel ítéletet hoznia.

Parancsára a végtaglevágás és az elevenen megnyúzás megszűnt, a megbélyegzés, a vesszőzés és az ártatlan rokonok megbüntetése pedig szintén tilos lett. Zsung-lu valamikor régen már javasolta neki ezt, de akkor nem hal gatott rá. Most azonban ismét eszébe jutott.

„Ki veszi át a helyemet, amikor meghalok?" ezt kérdezgette magától. A birodalmat sosem fogja ráhagyni a gyenge császárra, örökös foglyára. Nem, erős kezekbe kel adnia a gyeplőt, de hol van az a gyermek? És ki lehet elég erős az eljövendő

évszázadokra? Ekkor megérezte a jövendő mágiáját.

Az emberi faj, mondta hercegeinek, akár még az istenek rangját is elérheti. Egyre kíváncsibb lett a Nyugatra, ahonnan az új erő áramlott, és gyakran mondogatta, hogy ha fiatalabb volna, maga is Nyugatra utazna, és megnézné az ottani látnivalókat.

– Ó, jaj – nyöszörögte sajnálkozva –, már nagyon öreg vagyok. Közel a vég.

Amikor így beszélt, udvarhölgyei tiltakoztak, mondván, hogy sokkal szebb bármely asszonynál, bőre még mindig üde és gyönyörű, hosszúkás szeme fekete és ragyogó, ajka ránctalan. Mindez így is volt, és szerénységét régi vidámsága pezsdítette fel, de még ő sem – még ő sem! – élhetett örökké.

– Tízezer és még ezer év, Vén Buddha – felelték erre. - Tízezer és még ezer év!

Csakhogy őt nem lehetett becsapni: következő

dekrétumával legjobb minisztereit császári megbízásból a nyugati országokba küldte, élükön Caj-ce herceggel.

– Látogassátok végig az összes országot, és nézzétek meg, melyik a legszerencsésebb, a legvirágzóbb, melyikben legboldogabb a nép, és melyikben él békében, és melyikben elégedett uralkodójával – utasította őket. – Válogassátok ki a négy legjobb országot, és mindegyikben töltsetek el egy évet. Tanulmányozzátok, hogy uralkodóik miként kormányoznak, mit jelent az alkotmány meg a népuralom, és ha visszajöttetek, magyarázzátok el nekünk mindezt.

Voltak azonban a császárnénak el enségei is, még saját alattvalói között is, akik azt mondták, hogy fejet hajtott az idegen hódítók előtt, hogy elveszítette büszkeségét, hogy az országot megalázta saját megalázkodása. Egy kínai tudós így írt erről:

„Minket, kínaiakat bárdolatlannak neveznek, amikor kiszolgáljuk az idegeneket, de mit szóljunk akkor, amikor maga a császárné is túlságosan nyíltan barátkozik az idegen miniszterek feleségeivel?

Mosolyog, és a kendőjét lengeti, amikor egy külhoni asszonyt lát az utcán, miközben éppen a Mennyei Oltár felé tart palankinján, hogy ott hódoljon. Arról is hal unk, hogy külhoni eledelt tart palotájában, és ebédlőit külhoni asztalokkal és székekkel bútorozza be. És mindezt teszi akkor, amikor a követségek egyre-másra acsarognak a külügyminisztériumra!"

Egy másik tudós így írt:

„A császárné az ő korában már nem változtatna szokásain, vagy azon, hogy mit gyűlöl. Maguk az idegenek is azt kérdezgetik, vajon miféle terveket forgathat őfelsége a fejében."

Másvalaki ezt jegyezte fel:

„Kétségtelen, hogy a császárné furcsa, új kedélye annak köszönhető, hogy öregkorára már csak békére vágyik."

Ezekre a megnyilatkozásokra a császárné csak mosolygott.

– Tudom, amit tudok – mondta átlényegült szíve mélyétől. – Jól tudom, amit tudok, és ebben semmi furcsa nincs számomra. Hal ottam már efféle dolgokat régen is, de csak most fogadom meg őket. Már mondták ezeket nekem, de csak most hiszek bennük.

Akik hal ották, nem értették, de a császárné ezt is tudta, és nem változtatott semmin.

*

Amikor a Zsung-lu tiszteletére hirdetett gyász ideje letelt, a császárné ediktumban hívta meg az összes külföldi követet, azok feleségeit és gyermekeit egy hatalmas lakomára, az újév első napjára. A követek a nagy fogadóteremben kaptak helyet, a hölgyeket egy külön fogadóteremben látták vendégül, a gyerekeket pedig a császári ágyasok szál ására vitték, ahol szolgálók és eunuchok ál tak szolgálatukra.

A császárné még sosem rendezett ilyen hatalmas ünnepséget. A császár fogadta a követeket, amíg a császárné csak a lakoma után jelent meg. Az étkek között akadtak nyugatiak és keletiek. Háromszáz szakácsot fogadtak fel, az udvari muzsikusokat el átták megfelelő instrukciókkal, a császári színészek pedig négy, egyenként három óra hosszú színdarabot adtak elő.

A császárné maga is hozzá akart járulni az erőfeszítésekhez. Utasította európai nagykövetének lányát, egy ifjú és gyönyörű hölgyet, akinek két éven át kötelező volt az udvarnál tartózkodnia, hogy tanítsa meg, miként köszöntheti vendégeit angolul. Miután a császárné tanulmányozta a térképet, kijelentette, hogy Franciaország túl kicsi ahhoz, hogy a nyelvükkel foglalkozzon, Amerika pedig még túlságosan új és faragatlan. Angliát viszont egy nagyszerű asszony kormányozza, akit mindig is kedvelt. így hát az angol királynő nyelvét választotta. Még azt is megparancsolta, hogy Viktória királynő portréját akasszák fel saját szobájában, majd miután tanulmányozta az arcát, kijelentette, hogy a hosszú életnek ugyanazokat a vonásait fedezte fel rajta, mint a sajátján.

Mennyire meglepődtek az idegen követek, amikor a császárné angolul köszöntötte őket! Az uralkodónőt császári gyaloghintójában vitte be tizenkét, sárga egyenruhába öltözött hordár a nagyterembe, a császár pedig előrelépett, hogy lesegítse. A Császári Anya lejött a lépcsőfokokon, felékszerezett kezét a császár alkarján nyugtatva. Világoskék sárkányokkal hímzett, aranyszínű köntöst viselt, nyakát igazgyöngy nyakék díszítette, fejékét rubin– és jadevirágokkal rakták be.

Miközben a trónhoz ment, jobbra és balra biccentett, öregen is fiatalkori kecsességével. Mit is mondott?

Egyik követ a másik után hajolt meg előtte, de sosem a földig, és mindegyikük hal otta a szavakat, amelyeket először nem ismertek fel, de ahogy a császárné újra és újra megismételte, érthetővé váltak:

– Hágy ván? Báldág áj évét! Idgyon deját!

Egymás után értették meg, hogy a császárné azt kérdezi, hogy vannak, boldog új évet kíván, és arra kéri őket, igyanak teát. Az idegen követeket, a szűk öltözéket viselő, magas, merev tartású férfiakat úgy megindította ez, hogy tapsban törtek ki, ami először meglepte és megrémítette a császárnét, aki még sosem látott olyasmit, hogy férfiak egymásnak csapkodják tenyerüket. Ahogy azonban a szögletes, idegen arcokra nézett, látta, hogy azok őt tapsolják, mire kedvesen és igen elégedetten kacagni kezdett.

Amikor helyet foglalt trónján, odaszólt a jobbján s balján ál ó minisztereknek és hercegeknek:

– Nézzétek, milyen könnyű összebarátkozni a barbárokkal! Csak csekély erőfeszítést igényel a civilizált ember részéről.

Ilyen kel emes hangulatban ért véget a mulatság, és amikor az ajándékokat átadták a külhoni hölgyeknek és gyermekeiknek, a piros papírba bugyolált pénzeket pedig szétosztották a szolgák között, a császárné visszavonult a szobájába. Ahogy mostanában szokásává vált, átgondolta az elmúlt napokat és éveket, felidézte hosszú életét, és népe jövőjét tervezgette. Jó nap volt ez a mai, mélázott el.

Megvetette az idegen hatalmakkal kötendő

megegyezés és barátság alapjait, akik lehetnek barátai vagy az el enségei. Ekkor Viktóriára gondolt, az angol királynőre, és azt kívánta, bárcsak találkozhatnának és elbeszélgethetnének, hogy miként olvasszák eggyé a két világot.

„Az ég alatt mindannyian egy családot alkotunk", mondja majd Viktóriának...

Sajnos, mielőtt még álma valóra válhatott volna, a tengereken túlról híre kelt, hogy Viktória meghalt.

– Hogy halt meg a nővérem? – kiáltotta a császárné elszörnyedve.

Amikor meghal otta, hogy Viktória, akit népe annyira szeretett, az öregségtől hunyt el, éppen úgy, mint a közemberek, a tudat szinte kardot döfött fejedelmi szívébe.

– Mindannyiunknak meg kel halnia – mormolta, és egyik arcról a másikra nézett.

Azok pedig látták, hogy most először érzi magát közel a halálhoz. A császárné magában azon morfondírozott, hogy örököst kel találnia, egy igazi örököst, mert ha Viktória meghalt, akkor mindenki meghal, még akkor is, ha ő erős. Még sok-sok éve van hátra, elég ahhoz, hogy lássa, amint egy gyermek ifjúvá serdül, vagy ha az égiek kegyesek, akkor azt is megérheti, hogy férfivá érik, még mielőtt teste a császári koporsóba kerülne. Ismét az ő feladata örököst találni, egy gyermeket, akin uralkodnia kel , amíg császárt nem farag belőle. De ezúttal hagyni fogja, hogy az örökös megismerje, milyen a világ.

Tanítókat hívat Nyugatról, hogy oktassák őt. Lehetnek majd neki vasmozdonyai és hadihajói, sőt, fegyverei és ágyúi is. Meg kel tanulnia, hogy miként vívjon háborút nyugati módra, hogy amikor eljön az örökös ideje –

amikor ő már eltávozott, mint ahogy Viktória királynő is eltávozott –, megtegye azt, amiben ő mint császárné kudarcot val ott. Az örököse fogja majd a tengerbe kergetni az el enséget.

De ki legyen ez a gyermek? A kérdés egyre gyötörte, amíg egy órával később hirtelen eszébe jutott, hogy Zsung-lu palotájában egy gyermek született. A férfi lánya Csun herceghez ment férjhez, és alig néhány nappal korábban fiúgyermeknek adott életet. Ez a gyermek Zsung-lu unokája volt. A császárné oldalra bil entette fejét, hogy elrejtse mosolyát az égiek elől.

így fogja szerelmét a Sárkánytrónra emelni! Ez volt az akarata, és az égiek helyeselni fogják.

Ám elhatározását jó darabig nem jelenti még be.

Kiengeszteli az isteneket, és megóvja a gyermek életét, egészen addig titokban tartva tervét, amíg a császár halálos ágyán nem fekszik. Az viszont biztos, hogy nincs már messze, mivel fájdalom és betegségek emésztik a testét. Már ahhoz sem volt elég jól, hogy személyesen mutassa be az őszi áldozatot, és arra panaszkodott, hogy olyan sokszor kel letérdelnie, ami messze meghaladja erejét. Így azután a császárné helyettesítette. Az ősi törvény kimondta, hogy az örököst addig nem lehet megnevezni, amíg a császár nem fordítja arcát a Sárga Forrás felé, és el nem jön érte a halál. De ha erre mégse kerülne sor a közeljövőben, ott vannak az eunuchok és kíméletes mérgeik.

Ekkor heves szélroham támadt, és a császárné felkapta a fejét.

– Hal gassátok csak! – kiáltott rá udvarhölgyeire, akik szokás szerint a tróntól távolabb ál tak. – Vajon esőt hoz a szél?

Az elmúlt két hónapban az országot száraz és fagyos idő sújtotta, amely bekúszott a fák és téli búza gyökerébe is. Hó nem esett, és az utolsó tizenhét napban az évszakhoz képest igencsak szokatlan meleg érkezett délről. Még az összezavarodott bazsarózsák is bimbózni kezdtek. Az emberek csapatostul özönlöttek a templomba, hogy megszidják az isteneket, és a császárné hét nappal ezelőtt parancsba adta a buddhista papoknak, hogy az isteneket naponta vigyék ki a templomból, hogy saját szemükkel is lássák, milyen kárt okoztak mindenfelé.

– Miféle szél ez – kérdezte most a császárné –, és a föld melyik szegletéből támad?

Udvarhölgyei megkérdezték az eunuchokat, akik kirohantak az udvarra, feltartották kezüket, arcukat pedig erre-arra forgatták, majd visszajöttek és azt kiabálták, hogy a szél a keleti tenger felől fúj és csapadékot hoz magával. Még beszéltek, amikor váratlanul az évszakhoz képest igen szokatlan mennydörgés rázta meg az eget. Az utcákon kiabálás hal atszott, amint az emberek kiszaladtak otthonaikból, hogy felnézzenek az égre.

A szél egyre erősödött. Süvítve száguldott át a palotákon, nagy szél ökésekkel rángatva az ajtókat és az ablakokat. De tiszta szél volt, tengerről fújó tiszta szél, nem porvihar. A császárné felál t trónjáról, kisétált a kertbe, ő is felnézett a kavargó égre, és beleszimatolt a szélbe. Ebben a pil anatban megnyílt az ég, és ömleni kezdett az eső. Szokatlan volt ez így télen, de mennyire örültek neki!

– Jó előjel – mormogta a császárné.

Udvarhölgyei kiszaladtak, hogy bekísérjék, de egy pil anattá még félreintette őket, hogy az eső szabadon ömöljön rá. Még odakint ál t, amikor a falakon túlról hatalmas kiáltás harsant, sok-sok ember hangja, aki mind egyszerre kiáltotta:

– Vén Buddha... Vén Buddha... ő küldi az esőt!

Vén Buddha – ez volt ő, és népe istennőnek nevezte.

Megfordult és bement magántróntermébe, majd megál t az ajtóban. Szaténköntöséről víz csepegett a mozaikpadlóra,

és

amíg

udvarhölgyei

selyemkendőikkel buzgón igyekeztek szárazra törölni, ő csak kacagott kedves megrovásaikon.

– Gyerekkorom óta nem voltam ilyen boldog –

mondta. - Most már emlékszem, hogy amikor gyerek voltam, mennyire szerettem az esőben szaladgálni...

– Vén Buddha – mormolták udvarhölgyei kedveskedve. A császárné feléjük fordult, hogy gyengéden és kedvesen megintse őket.

– Az égiek küldték az esőt. Hogyan parancsolhatnék én, a halandó a fel egeknek?

Udvarhölgyei azonban erősködtek, a császárné pedig látta, hogy mennyire szeretnék lelkesen dicsérni őt.

– Neked köszönhetjük az esőt, Vén Buddha, a szerencsehozó esőt. Általad részesülünk áldásában.

– Jól van, jól – nevetett, engedve nekik. – Talán így van... – suttogta. – Talán...