– Értem, Legfőbb Uram – mondta Kung herceg. –

Jobb nem támadni addig, amíg meg nem bizonyosodunk afelől, hogy az el enséget azonnal és mindörökre meg tudjuk semmisíteni.

– Én is ezt mondom – duzzogott a császár. – Egy napon eljön majd az, amit meg kel tennünk. Addig viszont késleltessünk, érted, ugye... ne hajoljunk meg, de ne is utasítsunk el.

– Hagyjuk figyelmen kívül a fehéreket? – kérdezte Kung herceg.

– Pontosan – mondta a császár fáradtan, és visszahanyatlott sárga szaténpárnáira.

Kung herceg gondolkodott. Fivére ilyen döntést egyedül is hozhatott volna, engedve a gondoktól való rettegésének és a cselekvését megkötő ál andó letargiának. De tudta, hogy az imént Ce-hszi tanácsát hal otta. A császár pedig megfogadta, hiszen ő is jól tudta, milyen félelmetes és logikus elme bújik meg abban a gyönyörű és formás fejecskében. Csak még olyan fiatal volt – és ráadásul nő! Származhat nő

szájából bölcsesség?

– Legfőbb Uram... – fogott bele türelmesen. De a császár nem volt hajlandó meghal gatni.

– Szólottam! – kiáltotta dühösen magas hangján.

Kung herceg fejet hajtott.

– Legyen hát így. Legfőbb Uram. Személyesen továbbítom parancsodat Je alkirálynak.

*

Így hát a törékeny béke továbbra is fennál t. A régi holdév utolsó hónapjának és az új napév első

hónapjának egyik téli reggelén – amikor fia már kilenc hónapos volt – Ce-hszi felébredt és hatalmasat sóhajtott. Aludni képtelen elméje újra és újra felriasztotta. A magány súlyos teherként nehezedett rá, és olyan szörnyű és láthatatlan veszélyként lopakodott felé, amitől nem tudott menekülni. Többé már nem úgy ébredt reggelenként, mint annak idején a Serleg közben, amikor felnyíló szemét az ablak lécein át besütő nyugodt napsugarak simogatták. Ottani ágya, amelyet húgával osztott meg, olyan búvóhely volt, ahova nem térhetett vissza, anyja pedig olyan menedék, amely már többé nem volt az övé. Ebben a hatalmas, átjárókkal, falakkal, udvarokkal és palotákkal zsúfolt városban ugyan ki törődött azzal, hogy él-e, hal-e? Még a császárnak is számos ágyasa volt.

– Ó, anyám – suttogta halkan szaténpárnáinak.

Senki sem felelt. Ce-hszi felemelte a fejét és látta, hogy a hajnal szürke fénye átlopódzik az udvar magas falain. Éjszaka hó hul ott, és most vastagon borította a falakat, a mozaik-utakkal behálózott kertet. A havazás reggelre sem ál t el. A kerek tavacska eltűnt a hó alatt, a fenyők pedig meghajoltak a fehér teher súlya alatt.

„Annyira szomorú vagyok!" gondolta magában.

„Csontjaimban még a velőt is átitatja a szomorúság."

Pedig nem volt beteg. Karját melegnek és erősnek érezte a paplan alatt. Vére egyenletesen áramlott ereiben, elméje tiszta volt. Csak a szívét gyötörte bánat.

„Bárcsak láthatnám anyámat", gondolta. „Ha láthatnám azt, aki világra hozott..."

Felidézte magában anyja érzékeny, kedves, vidám és okos arcát, szeretett volna visszatérni hozzá, és elmondani neki, mennyire fél és mennyire egyedül van a palotában. Nagybátyja házában, a Serleg közben nem félt semmitől és nem volt baljós előérzete, nem aggódott a komor jövő miatt. A pirkadat csak a főzés és a napi házimunka eljövetelét hirdette. Nem volt benne csil ogás, és nem követelt nagyságot.

– Ó, anyám – sóhajtott újra, és úgy érezte, mintha ismét gyerek lenne. O, bárcsak visszatérhetne a kezdethez!

Ez az érzés átitatta egész lényét, elérte szívét, és egész napja szomorúan telt. Valóban szomorú nap volt

– odakinn szürke derengés meg a fehér hótakaró, és még délben is égtek a lámpások a szobákban. Ce-hszi elment saját könyvtárába, amelyet egy szomszédos, régóta használaton kívül ál ó palotában harcolt ki magának. Itt parancsot adott az eunuchoknak, hogy gyűjtsék össze kedvenc könyveit, amelyeket a legszívesebben olvasgatott és töprengett felettük. De ma a könyvek nem mondtak neki semmit, és órákon át ült a tekercsek felett, egymás után göngyölve ki azokat, míg rá nem bukkant arra, amelyet keresett –

egy kézzel írt, öt és fél méter hosszú tekercsre, amelyet Csaó Meng-fu festett, a mongol Jüan dinasztia idején. A több mint ötszáz éves alkotást személyes kedvence, a tájképfestészet mestere, Vang Vej ihlette, aki azt a tájat festette meg újra meg újra, amelyet saját otthonából látott, ahol halála előtt harminc éven át élt.

A palota falai közé kényszerült Ce-hszi, aki ezen a téli napon csak az eget és a havazást láthatta, most az örök tavaszba burkolózó zöld vidékben gyönyörködött.

Egyik táj lassan a másikba olvadt, ahogy kigöngyölte a tekercset, így kedvére elidőzhetett a fák, a csermely és a messzi domboldal minden részleténél, így is tett, képzeletében átlépte az őt közrefogó magas falakat, és egy gyönyörűséges tájon lépkedett immár, csobogó csermelyek és nyújtózó tavak mentén, követve a soha ki nem apadó folyót, átkelve fahidakon, kövezett utakon kapaszkodva fel az égbe nyúló hegyoldalakon; onnan lepil anthatott a szurdokra, ahol a hegyi források táplálta patak zúdult alá, melynek a síkság felé tartó útját időnként zuhatagok törték meg. Majd lefelé indult a hegyről, elhaladt a fenyőerdők ölén rejtőző

falvacskák mel ett, és bambuszoktól ölelt, melegebb völgyekbe ért, majd megál t egy költő sátra mel ett, és végül eljutott oda, ahol a folyó egy öbölbe torkol t. A nádasból egy halászcsónak bukkant elő és a nyílt víz felé vette útját. A folyó itt véget ért. A láthatáron a nyílt tenger és a végtelen ködbe burkolózó hegyek látszódtak. Ahogy azt Miao úrhölgy mondta neki egyszer, ezen a tekercsen a művész az emberi lelket festette meg, amint az kel emes tájakon halad át, míg végül eléri a semmibe vesző, ismeretlen jövőt.

– Mondd csak, miért járnak olyan távol tőlem a gondolataid? – kérdezte aznap éj el a császár, amikor a hosszú és magányos nap véget ért. – Engem nem csaphatsz be. Tested itt van ugyan, de nincs benne élet.

Az uralkodó megfogta Ce-hszi gyönyörű, puha kezét

– immár nem volt kérges, uj ai finomak lettek, de tenyere erős maradt.

– Nézd ezt a kezet – mondta a császár. – Fogja az én kezem, de lehetne bármely más nő keze is.

Ce-hszi megval otta lehangoltságát.

– Egész nap szomorú voltam. Senkihez sem szóltam. Még csak a gyermekért sem küldettem.

A császár tovább simogatta kezét.

– Hogyan lehetsz szomorú most, hogy mindened megvan? Vágyott arra, hogy elmondja különös félelmeit, de nem merte. A császárnak sosem szabad megéreznie, hogy félelem gyötri, őt, akiből erőt merít.

O, milyen nehéz teher volt ilyen erősnek lenni! És ő, Ce-hszi, ugyan kiből mentsen erőt? Fölötte nem ál t senki. Teljesen egyedül volt.

Hiába küzdött a könnyeivel, elsírta magát. Az ágy mel ett égő gyertyák fényében a császár meglátta a könnycseppeket, és megrémült.

– Mi az? – kiáltott fel. – Még sosem láttalak pityeregni. Ce-hszi elhúzta a kezét, és inguj a szélével, kecsesen megtörölte szeme sarkát.

– Egész nap anyám után sóvárogtam, és nem tudom, hogy miért. Lehetséges, hogy hálátlanul viselkedtem? Azóta nem láttam, amióta parancsodra e falak közé léptem. Nem tudom, hogy van. Talán haldoklik. Ezért pityeredtem el.

A császár buzgón igyekezett szerelme kedvére tenni.

– Meg kel látogatnod őt – sürgette Ce-hszit. – Miért nem mondtad eddig ezt nekem? Menj el hozzá, menj, én szívem és májam, menj el hozzá már holnap! De alkonyatra vissza kel térned. Éjszakára nem engedhetlek el.

Így történt hát, hogy Ce-hszi egy napra visszatérhetett anyjához, amiért a császárnak – hálája jeléül – szenvedél yel fizetett. Másnap mégsem indulhatott, ugyanis a látogatást előre be kel ett jelenteni, hogy bácsikája háza megfelelően felkészülhessen. A rákövetkező napon azonban már sor kerülhetett a látogatásra, és Ce-hszi korán reggel két eunuchot küldött el azzal az üzenettel, hogy délben érkezik. Micsoda izgalom ragadta magával a Serleg közt! Ce-hszi maga is lelkesen készülődött, és azon a bizonyos reggelen olyan könnyed szívvel ébredt, mint azóta egyszer sem, amióta megérkezett a palotába.

Egy órát töltött el azzal, hogy kiválassza a ruháját, aztán mégsem választott szép ruhát.

– Nem akarok csil ogni – magyarázta szolgálójának

–, mivel még azt hinnék, hogy kevély lettem.

– Nagytiszteletű hölgyem, azért valamelyest csil ognod kel , mert különben még azt hinnék, hogy nem adod meg nekik a kel ő megbecsülést – tiltakozott a szolgáló.

– Na jó, akkor legyen átlagos csil ogás – adta be a derekát Ce-hszi.

Átnézte a ruhatárát, és kiválasztott néhány ruhadarabot, míg végül egy szürke prémmel szegett, orchidealila szaténköntös mel ett döntött. Csodás köntös volt – szépségét tökéletesen hímzett uj a és szegélye adta, nem pedig vakmerő szabása. Ce-hszi elégedett volt választásával, amikor felöltötte, és ékszernek kedvencét, a jade-t választotta.

Amikor elkészült, és udvarhölgyei könyörgésének engedve evett néhány falatot, beszál t az udvaron várakozó hintójába, a hordszékvivők behúzták a sárga szaténfüggönyt, és a kocsi elindult. Palotája jó másfél kilométerre terült el a Tiltott Város falaitól, és a császárné útközben az udvarokat és termeket méregette, amelyeken áthaladtak, mindig dél felé tartva – a császár, végtelen szerelmétől hajtva, abban a kiváltságban részesítette, hogy használhatta a Meridiánnak nevezett főkaput, amelyen általában csak az uralkodó léphetett be a városba, vagy hagyhatta el azt. Ce-hszi a kapun kívülről hal otta, ahogy a Császári Gárda parancsnoka vigyázzál ást parancsol érces hangján az őröknek. Mennyire jól ismerte ezt a hangot!

A császárné előredőlt, résnyire félrehúzta a függönyt, és kilesett. Látta a néhány méternyire ál ó Zsung-lut, aki a földet nézte, miközben kardját a magasba emelte, és teljes hosszában kihúzta magát, megfeszítve testét.

Nem nézett se jobbra, se balra, amíg a gyaloghintó áthaladt a kapun. Ám Zsung-lu jól tudta, hogy a császárné meghal otta a hangját, mint ahogy azt is tudta, ki ül a hintóban. A függöny visszahul t a helyére.

*

Éppen dél volt, amikor Ce-hszi elérte a Serleg köz bejáratát. A gyaloghintója függönye mögé rejtőzve is tudta, hogy közel jár már gyerekkori otthonához.

Érezte a szójaolajban sütött sós csörögefánk és a kámforfa pézsmaszerű il atát, a vizelet bűzét és a fojtogató por szagát. Aznap hideg és száraz volt az idő, és a hordszékvivők talpa alatt a föld kőkeményre fagyott. Az utca két oldalát szegélyező házak csonka, fekete árnyai a poros, szürke földre terültek. A hintó ablakkerete és a függöny közti résen kukucskáló Ce-hszi gyanította, hogy mennyi lehet az idő. Régen olyan gyakran járta végig a közt, hogy szinte tökéletes pontossággal meg tudta mondani, hány óra van –

délelőtt az árnyak nyugat felé, délután pedig kelet felé hajlottak. A gyaloghintó a kerek napkorong fényében tartott a jól ismert kapu felé, a császárné pedig újra a függönyhöz hajolt, és a résen át látta, hogy a kaput kitárták, és az egész család odakint vár rá. Jobb oldalon ál t nagybátyja és anyja, mel ettük az idősebb nemzedékhez tartozó kuzinok és feleségek, bal oldalon pedig egy magas és vékony lánykát látott, aki csak a húga lehetett, mel ette ott ál t két fivére – akik alaposan megnőttek –, mögöttük Lu-ma. Az udvar két oldalán, a falak mentén sorakoztak fel a szomszédok és a család barátai a Serleg közből.

Amikor meglátta komoly, de örömöt sugárzó arcukat, könnyek szöktek a szemébe. Ó, mennyire hasonlított hozzájuk: ezt valahogy tudatnia kel velük! Keblében még mindig ugyanaz a szív dobogott, amelyet olyan jól ismertek. Mégsem húzhatta félre a függönyt és kiálthatta el nevüket, bármennyire is ugyanolyan maradt a szíve, mert ő most már Ce-hszi volt, a Nyugati Palota Császárnéja, a császári örökös anyja, és így is kel ett viselkednie, bárhová ment is. Így hát nem adott jelet, és az eunuchok léptek be először a kapun, élükön a főeunuchhal – személyesen a császár adta parancsba, hogy tartson féltve őrzött kincsével, és sose hagyja magára. A hat hordszékvivő fel épkedett a lépcsőkön, majd áthaladt a nyitott kapun, átszelte a bejárati udvart, s végül letették a gyaloghintót a ház előtt. Ott a főeunuch félrehúzta a szaténfüggönyt, Ce-hszi pedig kilépett a napfénybe, és régi otthona szélesre tárt kapuja előtt találta magát. Ott volt az ismerős szoba, a nagyszoba, a fényesre és tisztára suvickolt asztal meg a székek, a felsöpört mozaikpadló. Gyakran az ő feladata volt a söprés és a felmosás, neki kel ett a helyükre rakni a székeket, leporolni a bútorokat. Most mindezt mások végezték el, de olyan érzése volt, mintha ő tette volna. A falhoz tolt hosszú asztalon piros papírvirágokkal teli váza ál t, az ón gyertyatartókba új gyertyákat helyeztek, a négyzet alakú asztal előtt pedig, a díszes székek között, édességekkel teli, lefedett tálkák, egy teáskanna és csészék sorakoztak.

Ce-hszi a főeunuch felemelt karjára helyezte kezét, és az eunuch a négyzet alakú asztal jobb oldalán ál ó, legmagasabb székhez vezette. A császárné leült, lábát a lábzsámolyra tette. A főeunuch megigazgatta Ce-hszi szoknyáját, és a császárné összekulcsolta ölében a kezét. A főeunuch ezután visszatért a kapuhoz, és közölte, hogy a család beléphet a Nyugati Palota Császárnéjához. Egymás után érkeztek a családtagok-először anyja és nagybátyja, majd az idősebb nemzedékhez tartozó kuzinjai és feleségeik, utánuk fivérei és húga, azt követően pedig az ifjabb nemzedékhez tartozó kuzinok. Mindegyikük meghajolt Ce-hszi előtt, aki mögött eunuchok ál tak, jobbján pedig a főeunuch foglalt helyet.

Kezdetben Ce-hszi úgy viselkedett, ahogy azt egy császárnétól elvárják. Méltósággal és komolysággal fogadta családjának hódolatát – kivételt csak anyjával és nagybátyjával tett. Amikor ők ketten meghajoltak előtte, intett a főeunuchnak, hogy kínálja hel yel őket.

Amikor a szertartáson átestek, senki sem tudta, hogy mit mondjon. Mindenkinek meg kel ett várnia, amíg a császárné megszólal, és Ce-hszi egyenként vette szemügyre az arcokat. Szívesen felál t volna emelt székéről, és szót váltott volna velük, úgy, mint régen, és szívesen szaladgált volna ide-oda a házban, úgy, mint egykor, szabadon. De a főeunuch ott ál t mel ette, és követte minden mozdulatát. Egy darabig azon töprengett, miként valósíthatná meg elképzelését. Most már mindenki elhelyezkedett a nemzedékének megfelelően – az öregek leültek, az ifjak ál tak, és mindannyian arra vártak, hogy Ce-hszi megszólaljon.

De hát miként mondhatná el, hogy mire vágyik a szíve? Váratlanul megkopogtatta lemezzel védett körmével a jobbján elterülő, fényesre csiszolt asztalt, és bólintással jelezte a főeunuchnak, hogy közlendője lenne számára. An Te-haj odalépett hozzá, közel hajolt, Ce-hszi pedig suttogni kezdett a fülébe.

– Ál jatok arrébb, te is, meg az eunuchjaid is! Hogyan érezzem jól magam, amikor minden szavamat hal játok, és látjátok minden mozdulatomat?

A főeunuch elkomorodott, amikor meghal otta a parancsot.

– Nagytiszteletű hölgyem, a Mennyek Fia arra utasított, hogy egy pil anatra se mozduljak mel őled –

suttogta jó hangosan.

Ce-hszi erre haragra gerjedt. Toppantott egyet, aranyszínű körömvédőjével dobolni kezdett az asztalon, és megrázta fejét, de úgy, hogy fejdíszének gyöngyei táncba kezdtek. A közelben ál ó Li Lien-jing, aki úrnője ékköves fuvoláját, legyezőjét és piperetáskáját tartotta, jól látta fokozódó dühét – már ismerte az előjeleket –, és megráncigálta a főeunuch köntösének uj át.

– Bátyám, jobb lenne engedni neki – suttogta. – Miért nem pihensz le? Én a közelben maradok, hogy vigyázzak rá.

Már sosem tudjuk meg, hogy a főeunuch Ce-hszinek vagy a császárnak engedelmeskedett volna inkább, de mivel elfáradt, kimerült az ál dogálásban, kapva kapott a lehetőségen, hogy visszavonuljon a szomszédos szobába. Távozásával Ce-hszi úgy vélte, hogy felvigyázói távoztak – Li Lien-jingre úgy tekintett, mint egy bútordarabra, amelynek az a feladata, hogy megőrizze a rá bízott dolgokat. A császárné most már leléphetett magasított székéről és odamehetett bácsikájához, meghajolhatott előtte és átölelhette anyját, erős vál ára hajthatta fejét és elsírhatta magát.

– Ó, jaj – sóhajtotta –, milyen magányos vagyok a palotában!

A panasz hal atán mindenki megdöbbent, és még anyja sem tudott mit mondani, így csak szorosan átölelte lányát. És a hosszúra nyúlt pil anat elárulta Ce-hszinek, hogy még szerettei sem tehetnek semmit.

Büszkén felszegte fejét, felnevetett, s bár szeme még könnyes volt, odakiáltott húgának:

– Gyere, vedd le a fejemről ezt a nehéz vacakot!

Húga odalépett és leemelte fejdíszét, Li Lien-jing pedig átvette, és óvatosan az asztalra helyezte. A méltóságjelvény nélkül mindenki ugyanannak a lánynak látta Ce-hszit, aki valaha volt – a császári köntös és a karján, il etve csuklóján viselt ékszerek el enére. Most már mindenki meg mert szólalni, az asszonyok odaléptek a császárnéhoz, végigsimítottak kezén, szemügyre vették gyűrűit, karkötőit, és felkiáltottak szépsége láttán.

– Bőröd fehér és puha – mondták. – Mivel kened, hogy ilyen selymes legyen?

– Egy indiai balzsammal – felelte nekik – friss tejszínből és porított narancshéjból készül. Még a bárányzsírnál is jobb.

– És honnan származik a tejszín? –Szamártejből köpülik.

Ilyen bohóságokat kérdezgettek tőle, de senki sem mert kérdéseket feltenni arról, hogy miként él a Tiltott Városban vagy hogy ura miként bánik vele és az örökössel, nehogy véletlenül olyan szót használjanak, ami balszerencsét hoz. Ha valaki azt mondja, hogy

„sárga”, az önmagában felséges és ártalmatlan szó, kivéve, ha a Sárga Forrás részeként említik, ami a halálra utal, a halálról pedig nem volt szabad még említést sem tenni a Mennyek Fia vagy az örökös kapcsán. Ce-hszi azonban nem tudta leplezni örömét, melyet gyermeke okozott, és amikor senki sem mert beszélni róla, hát beszélt ő, méghozzá nagy-nagy boldogsággal:

– Bárcsak elhozhattam volna fiacskámat, hogy megmutassam neked, de amikor erre kértem a Legfőbb Urat, a parancsolómat, ő nemet mondott, nehogy valami gonosz szél vagy árnyék vagy kegyetlen szel em kárt tegyen a gyermekben. De biztosíthatlak, anyám, hogy olyan gyermek ő, aki megmelengetné lelkedet, úgyhogy el kel jönnöd meglátogatni őt, ha már én nem hozhattam el ide.

Ekkora a szeme… – hüvelyk– és mutatóuj ából kört formált – és pufók a kicsi, húsa il atos, sosem sír, és mindig mohón veti magát az ételre, foga fehérebb, mint ez a gyöngy, és bár még olyan apró, már járni akar, erős testét tartó oszloplábacskáin.

– Csitt! – kiáltott fel anyja. – Mi lesz, ha az istenek meghal anak, te hebehurgya? Gondolod, hogy nem akarnak elpusztítani egy ilyen gyermeket?

Anyja felpil antott, majd lenézett, körbehordozta tekintetét és hangosan felkiáltott:

– Semmi sem igaz abból, amit mondtál! Én hal ottam, hogy ványadt és gyenge… és… és…

Ce-hszi felnevetett, és kezét anyja szájára tapasztotta.

– Én nem félek!

– Ne mondd ezt – tiltakozott anyja elfojtott hangon.

De Ce-hszi csak kacagott, és hamarosan mindenhova bekukkantott, szemügyre véve a jól ismert szobákat, csipkelődött húgával, aki most már az egész ágyat birtokolta, és egyedül lakott anyjával egy szobában, majd érdeklődött húga kiházasítási tervei felől, és megígérte, hogy jó férjet kerít neki az ifjú nemesek köréből.

– Keresek majd egy jóképű fiatalembert, és kötelezem, hogy vegye feleségül a húgomat.

Anyja hálásan nézett rá.

– Ha meg tudod tenni, az igazán kegyes és jó gyermekhez il ő tett lenne.

Teltek-múltak az órák, és az egész családot vidámsággal töltötte el Ce-hszi vidámsága. A délután közepén ízletes lakomát tálaltak fel – Lu-ma sürgött-forgott és torkaszakadtából kiabált az ünnepi eseményre felvett szakácsokkal, és amikor mindennel végeztek, már közeledett az est, és a főeunuch is visszatért, hogy teljesítse kötelességét. Odalépett Ce-hszihez és megkérte, hogy készüljön fel a távozásra.

– Eljött az idő, nagytiszteletű hölgyem – mondta. – A Legfőbb Űr parancsát teljesítem, és kötelességem engedelmeskedni.

Ce-hszi tudta, hogy vitának nincs értelme, így engedelmeskedett, és ismét visszavedlett császárnévá. Li Lien-jing visszatette fejére fejdíszét, Ce-hszi pedig ismét helyet foglalt a nagyszobában, és elrendezte toalettjét. A családjából ismét alattvalók váltak. Egymás után léptek előre és fejezték ki hódolatukat, mondtak búcsút neki, ő pedig a megfelelő

szavak kíséretében adta át nekik ajándékait. Lu-ma kapott egyedül pénzt. Végül mindenki elköszönt tőle.

Ce-hszi még néhány percet elidőzött a néma csendben, csak tekintete járt körbe. Boldogsággal teli volt ez a nap: felidézhette gyermekkorának egyszerű

örömeit. A szíve mélyén tudta, hogy utoljára jár ebben a házban. Minden ugyanolyannak tűnt, mint a múltban

– mégis valami azt súgta, hogy már semmi sem ugyanolyan. Még mindig szerették, de szeretetüket befonta a reménykedés és a vágyakozás, hogy tegyen értük valamit. Nagybátyja kifizetetlen adósságokra utalt, egyik fivére szórakozásra vágyott, anyja pedig arra kérte, hogy ne felejtse el húgának tett ígéretét.

Rokonai is célozgattak saját nehézségeikre és gondjaikra, bár csak finoman. Ce-hszi kegyes volt, és lágyszívűén mindenkinek megígérte, hogy segít, és tőle telhetően teljesíti is majd, amit tud. Azonban a magány tízszer akkora súl yal nehezedett szívére, mivel most már tudta, hogy nem önmagáért szeretik.

Azért szeretik, amit értük tehet, és amit nekik adhat, és ettől szíve majdnem meghasadt. Bár lelke néhány órára csatlakozott a többiekhez a házban, útjaik mindörökre szétváltak. A végzet hajtotta tovább előre, és régi énjét maga mögött kel ett hagynia – immár véglegesen. Nem volt többé visszatérés.

Amikor erre ráeszmélt, lelkéből kiszökött minden derű. Határozott léptekkel átszelte a szobát, és helyet foglalt a gyaloghintóban, a főeunuch pedig leengedte a függönyt.

Ce-hszi ismét visszatért a Tiltott Városba, és amikor elérték a Meridiánt, a Császári Gárda bejelentette a nap végét. A dobosok gyors ritmust vertek hatalmas dobjaikon, a dobverők egyenletesen és súlyosan csapódtak a dobokhoz, újra meg újra, mintha csak egy hatalmas szív dobogott volna a kapunál. Az alkonyi fényben köntösbe öltözött harsonások ál tak, és szájukhoz emelték hosszú rézkürtjeiket. A harsonák egyszerre szólaltak meg, majd egyszerre halkultak el, hogy azután hosszú, remegő dal amot fúj anak, amely lágyan indult, és egyre erősödött, mindvégig követve a hangos dobszót, míg végül elhal gattak. A dal am azután kezdődött elölről, míg végül a harsonák hangja lassan elhalt. Ekkor a dobosok is halkabban kezdték verni dobjaikat, s a dobszó végül három lassú, kimért dobütéssel fejeződött be. Majd csend támadt, és Zsung-lu háromszor megkondította a bronzharangot.

És leszál t az éj, ahogy mindig is szokott. Az őrök elmasíroztak, hogy tegyék a dolgukat, a császárné hintója pedig áthaladt a hatalmas kapun, és Ce-hszi hal otta, ahogy a kapuszárnyak bezáródnak mögötte.

*

A tél sokáig tartott, és a tétova tavaszt tovább késleltették az északról fújó gonosz szelek.

Homokviharok dúltak a városban, s bár az emberek becsukták az ajtókat-ablakokat, a szél minden repedésen és résen át befújta a finom szemcsés, halvány homokot. Délről sem jöttek jó hírek. Je alkirály engedelmeskedett a Sárkánytróntól kapott parancsnak.

Húzta az időt, az angol Sir John Bowring egyetlen üzenetérc sem válaszolt. Arra sem reagált, amikor azt jelentették neki, hogy megöltek egy francia papot, mint ahogy a megtorlást követelő francia miniszternek sem adott választ. Ám az alkirály kénytelen volt azt jelenteni a Sárkánytrónnak, hogy a teljes érdektelenség nemhogy lecsil apította volna a fehéreket, hanem éppen el enkezőleg, sokkal nyugtalanabbá tette őket, és ezért az alkirály újabb útmutatást vár a Mennyek Fiától. Mi történik, ha ismét kitör a háború? Közben kisebb gondok adódtak a „Nyíl" nevű hajón szolgáló lefejezettek családjaival is. A családtagok haragra gerjedtek, a halottak fiai és unokaöccsei csatlakoztak a kínai lázadókhoz, hogy bosszút ál janak az alkirályon, aki a messzi császárt képviselte. A legrosszabb azonban az volt, hogy hírek keringtek arról, miszerint egy nagyon hatalmas angol nemesember, bizonyos Elgin azzal fenyegetőzik, hogy északnak indul a tengerpart mentén, és behajózik Tiencsin kikötőjébe, hogy megtámadja a fővárost védő Taku-erődöt.

Amikor a császár elolvasta a memorandumot, ágynak esett, és nem evett egy falatot sem. Azonnal magához rendelte

Kung herceget, némán nyújtotta át neki az iratot, és megparancsolta, hogy Ce-hszi is olvassa el, majd ők ketten adjanak tanácsot. Most fordult elő először, hogy Ce-hszi nyíltan nem értett egyet Kung herceggel.

Vitájukra a Császári Könyvtárban került sor, szokásos találkozóhelyükön, a főeunuch és Li Lien-jing jelenlétében – a két utóbbi kísérőként tartózkodott ott, és minden szót tisztán hal ottak.

– Nagytiszteletű hölgyem, én újfent amondó vagyok, hogy nem bölcs dolog addig hergelni ezeket a fehéreket, amíg haragra nem gerjednek – érvelt Kung herceg. – Ágyúik meg hadihajóik vannak, és a szívük mélyén barbárok.

– Térjenek vissza saját földjükre! Megpróbáltunk türelemmel lenni irántuk, de hiába! – kiáltotta Ce-hszi.

Amikor gőgösen felszegte fejét, káprázatosan gyönyörű volt, és Kung herceg önkéntelenül is felsóhajtott. Szíve mélyén elismerte, hogy ebben az asszonyban olyan energia rejlik, amivel ő nem rendelkezik, és biztos, hogy bátyja sem. Márpedig ezekben az időkben nagy szükség volt az erőre.

– Nincsenek eszközeink, amivel távozásra bírhatnánk őket – emlékeztette a császárnét.

– Ha akarjuk, vannak – vágott vissza a nő. –

Mindannyiukkal végezhetünk, amíg kevesen vannak, és tetemüket a tengerbe vethetjük. Vagy talán a halottak is visszajönnek?

A herceg felkiáltott ilyen meggondolatlanság hal atán.

– Végezni akarsz mindegyikükkel? Amikor népük értesül erről, ezer fehér embert küld majd minden megölt helyébe, akik hadihajókon jönnek, és ránk irányítják ágyúikat.

– Én nem félek tőlük – jelentette ki Ce-hszi.

– Én viszont igen – biztosította Kung herceg. –

Rettenetesen félek tőlük. Nemcsak a fegyvereiktől félek, hanem magától a fehér embertől is. Ha megtámadják őket, tízszer akkora erővel vágnak vissza. Nem, nagytiszteletű hölgyem... A járható út a közvetítés, az alkudozás meg a halogatás, ahogy azt korábban oly bölcsen javasoltad. Még mindig össze tudjuk zavarni őket időhúzással és be nem tartott ígéretekkel, márpedig muszáj késleltetnünk támadásuk vészjósló napját. Ki kel fárasztanunk, el kel bátortalanítanunk őket. Mindig udvariasan kel beszélni velük, engedelmességet színlelni, de közben sosem szabad engednünk. Ezt diktálja a következetes bölcsesség.

Végül ennek szel emében döntöttek, s bár Ce-hszi látszólag beadta derekát, továbbra is folyamatosan lázadozott. Kung herceg azt tanácsolta bátyjának, a császárnak, engedélyezze a császárnénak, hogy a városon kívül tölthesse a forró évszakot, a Nyári Palotában. Ce-hszi a tavak és a kertek között eljátszadozhatna az örökössel meg udvarhölgyeivel, és megfeledkezne az ország gondjairól.

– A Nyugati Palota Császárnéja szereti a színdarabokat meg a színházat – mondta Kung herceg. – Építsenek egy színpadot a Nyári Palotánál, és béreljenek fel színészeket a szórakoztatására.

Közben megbeszéljük a tanácsosokkal, hogy milyen választ küldjünk délre. És arról se feledkezzünk meg, hogy amikor ismét eljön a zöldel ő tavasz, meg kel ünnepelnünk az örökös első születésnapját. Az eseményt hamarosan be kel ene jelentenünk, hogy az emberek elkészíthessék ajándékaikat. így mindenkinek a figyelme másfelé fordul, miközben mi megvitathatjuk az előttünk ál ó veszélyeket.

Kung herceg remélte, hogy így lecsil apíthatják Ce-hszi dühét, és a fehér ember el eni bosszúál ás körül forgó gondolatait a szórakozás felé terelhetik. Szíve mélyén a herceg rettegett, és szívesen kért volna tanácsot a hercegektől és a miniszterektől vagy bárkitől, akinek bölcsességében bízhatott. Lelki szemei előtt látta a jövőt és a nyugati jövevények egyre erősödő fenyegetését, akik mostanra felfedezték Ázsia kincseit, és mivel fiatal és szegény országokból jöttek, miként is kérhetnék őket arra, hogy hagyják itt azt, amit találtak? Ki kel őket engesztelni, de Kung herceg nem tudta, hogy miként – legalábbis addig nem, amíg védekezésüket meg nem tervezik. Komoly bajban volt

– nem tudott sem enni, sem aludni, egyfolytában csak töprengett. A béke és bölcsesség régi, civilizált módszereit új és nyers erő fenyegette. Vajon melyik diadalmaskodik – melyik rejt magában erőt: az erőszak vagy a béke?

Olyan komor idők jártak, hogy a császár az ötödik hónapban felújított egy ősi rítust, amelyet csak elvétve alkalmaztak a Ming-dinasztia óta. Ebben a holdévben a holtak tavaszünnepén a gondoktól és félelemtől elgyötört császár bejelentette, hogy imádkozni fog a Császári ősök Legfőbb Templomában. Ez a hatalmas, ősi templom egy óriási parkban ál t, a templom tetejét hatalmas fenyők óvták a nap sugaraitól. Az emberemlékezetnél is öregebb fenyők törzse megcsavarodott, eltorzult a széltől és homoktól, alattuk a mohaszőnyeg a bársony puhaságával vetekedett. A templom belsejében ál t a halott császárok szentélye, ahol a császárok nevét értékes fatáblácskákra vésték, és minden egyes tábla sárga szaténvánkoson nyugodott. A parkban csak a sárga köntösbe öltözött papok sétálgattak, ők gondozták a templomot –

mindenütt az évszázadok terhétől sűrű, néma csend honolt. Egyetlen madár dala sem törte meg a csendet, bár tavasszal fehér darvak érkeztek, és a göcsörtös fenyőkre rakták fészkeiket, itt nevelték fel fiókáikat, majd ősszel ismét elrepültek.

A Holtak Ünnepén idejött hát a császár tanácsosok, főminiszterek, királyi és egyéb hercegek társaságában.

Egy órával pirkadat előtt érkeztek, amikor a száraz északi klímában szokatlan köd emelkedett a földről az ég felé – olyan sűrű volt a köd, hogy az ember saját testvérét sem ismerte volna fel. A halott mandzsu uralkodók ősi táblácskáit már az ünnep előtt két nappal kihozták a Császári Könyvtár közelében ál ó teremből, és mivel a fenyők olyan sűrű árnyékot vetettek, hogy szarulámpásokra volt szükség, a főeunuch és alárendeltjei ezek fényénél helyezték el a táblácskákat a templom tizenegy szentélyében.

Minden készen ál t a Mennyek Fiának fogadására.

Az uralkodó az éjszakát az Önmegtartóztatás Csarnokában töltötte, ahol se nem ivott, se nem evett, se nem aludt. Az ország lakói három napon át nem vehettek magukhoz húst, nem fogyaszthattak fokhagymát, olajat, nem ihattak bort, nem hal gathattak zenét, nem vehettek részt színielőadásokon, nem hívhattak vendégeket. A bíróságok is bezártak erre a három napra, és minden pereskedést felfüggesztettek ez idő alatt.

A pirkadat előtti szürkeség órájában az udvari mészáros jelentette, hogy levágta az áldozati ál atokat és gőzölgő vérüket tálakba fogta fel, csontjaikat és gerincüket pedig elásta. A királyi és egyéb hercegek jelentették, hogy megírták a szent imát, amelyet majd a Mennyek Fia fog elmondani az őrködő ősök előtt, akiknek táblácskáit felál ították az oltárokra helyezett császársárga vánkosokon.

A császár meghal gatta a jelentéseket, és felál t – a főeunuch ráadta ünnepi áldozati köntösét, az arannyal szegett sötétlila öltözéket, és a két rokonára (elsőági unokatestvéreire) támaszkodó uralkodó belépett a Legfőbb Templomba. Itt már várta őt öccse, Kung herceg. Egyetlen idegen sem volt jelen. Még az eunuchok is kivonultak a templomból, mielőtt a Mennyek Fia belépett volna – egyedül csak a császár rokonai ál tak a kapunál. A császári hercegek ekkor léptek elő, hogy fogadják az uralkodót, és hódolatuk kifejezése után végigvezették a tizenegy szent oltáron.

Az uralkodó mindegyiknél kilencszer fejezte ki hódolatát, étel el és borral teli tálakat ajánlott fel, és minden oltár előtt ugyanazt az imát mondta el. Az ima békéért és a nyugatról érkező új el enségek távolmaradásáért könyörgött. A hosszú imádságot a császár tizenegyszer olvasta fel, lassan és olyan hangosan, ahogy csak bírta.

Az uralkodó beszámolt a Fenséges Halottak Szel emeinek arról, hogy mit tettek a barbárok, vagyis a nyugati emberek, miként robbantottak ki háborúkat, hogyan foglaltak el területeket, és jelentek meg olyan hajókon, amelyek tüzet köptek, hogy megrémisszék a népet. A császár arról is beszámolt, hogy ezek az emberek nemkívánatos szerződéseket erőszakoltak ki.

– Megvannak a saját javaink, ó, nagytiszteletű ősök –

jelentette ki a császár imájában. – Nincs szükségünk nyugati játékszerekre. Ugyan miben szenvednénk hiányt, ha az égiek és őrködő őseink védelme alatt ál unk? Arra kérjük őseinket, hogy védelmezzenek bennünket. Adjanak erőt, hogy kikergethessük az idegeneket a tengerbe! Törjön rájuk ragály, és végezzen velük! Támadják meg őket mérges rovarok, amelyek megcsípik őket, és viperák, amelyek halálra marják testüket! Népünk őrzői, őrizzétek meg földünket és adjatok békét!

Amikor az ima befejeződött, már közeledett a napfelkelte, és a pirkadat fényében a templom széles eresze alatt csapatokban szunyókáló fehér galambok felébredtek, kitárták szárnyaikat, és körözni kezdtek az ősöreg fenyők felett.

A lámpásokban a gyertyák fénye megfakult, és a porszemcsék táncot lejtettek a templom szélesre tárt kapuján beszivárgó napsugarak kévéjében. Az áldozat véget ért, és az uralkodó hagyta, hogy kivezessék, vissza császári palankinjába, amely majd elviszi palotájába. Ezt követően minden visszatért a megszokott kerékvágásba – az emberek megnyugodtak, és bizakodni kezdtek, hiszen a Mennyek Fia személyesen hajtott fejet az őrködő ősök előtt, mondta el beszámolóját és imádkozott népéért.

*

A Holtak Tavaszünnepének rítusa annyira felvidította a császárt, hogy amikor a holdév hatodik hónapja közeledett és a nyári forróság egyre fokozódott, úgy határozott, hogy maga is felkeresi a Nyári Palotát, és magával viszi az örököst, két hitvesét és az udvart.

Már korábban is elutazott volna, de az ország gondjai nyugtalanították. Mi történik, ha a kínai lázadók felkelnek, amíg ő távol van a fővárostól, vagy ha a nyugatiak hirtelen feldühödnek, és északnak vitorláznak a part mentén, ahogy azzal már oly régóta fenyegetőznek? Azonban egyik esemény sem következett be, és ugyan Je alkirály továbbra is pesszimista maradt, a halogatás és késleltetés politikája sikerrel tartotta vissza a lázadókat és a nyugatiakat egyaránt.

Ce-hszinek így sikerült egyik éj el hízelgéssel rávennie az uralkodót, hogy utazzon el a Nyári Palotába – ezen a nyári éj elen telihold ragyogott az égen, és a császárné mosolya varázslatosnak tűnt.

– Tarts velem, uram, a Nyári Palotába. A hűs dombok között egészséged is helyreál .

A császárnak égető szüksége volt efféle pihenésre.

A bénulás, amely az elmúlt öt évben lassan legyengítette, ólomsúl yal nehezedett végtagjaira.

Akadtak olyan napok, amikor nem tudott járni, és a mankót helyettesítő két eunuchjára támaszkodott, más napokon meg a fejét vagy a kezét nem tudta emelni.

Elsorvadt, élettelen bal oldala ál andó szenvedést okozott neki, és egész testére kihatott nehézkessége.

Így hát az uralkodó hal gatott a gyönyörű nőre, aki felvidította őt, és olyan erővel töltötte fel, mint senki más. Úgy határozott, hogy egy hónap múlva útra kelnek a város falaitól tizenöt kilométernyire levő Nyári Palotába.

Ce-hszi, aki minden ízében fenséges császárnénak látszott, lelkében fiatal teremtés maradt, akinek a nyaralás gondolata langyos borként melengette a szívét. Továbbra se tudta megszeretni a szigorú és fennkölt palotákat, ahol végzete szerint élni kényszerült, még akkor sem, ha elszigetelt zugokat alakított ki magának – titkos kerteket és teraszokat régen elfeledett udvarokban, ahol senki sem járt, és ahova időnként kiszökhetett a vál ára nehezedő

országos ügyek elől. Saját palotájában megvoltak a házi kedvencei: egy nőstény kutyuska, aki kölyköket hozott a világra, akikkel Ce-hszi játszhatott, tücskök és mindenféle színű madár. Legjobban azonban nem ezeket a kis kedvenceket szerette, hanem azokat a vadon élő ál atokat és madarakat, amelyek időnként letelepedtek a fákra vagy a tavacskákra. A császárné olyan élethűen tudta utánozni a tücskök hangos cirpelését, hogy a rovarok gyakran megtelepedtek mutatóuj án, ő pedig végigsimíthatta papírvékony szárnyukat. Nagy-nagy türelemmel tanulta meg a fülemüle alkonyatkor hal atott kiáltását, és gyakran előfordult, hogy ilyenkor a halványbarna madár bódultan keringett a feje körül. Ekkor Ce-hszi gyermeki örömet érzett

– Ezek a lények önmagáért szerették és nem esetleges kegyeiért. Időnként, amikor térdén hintáztatta fiát, elfeledkezett arról, hogy az örököst tartja kezében, és közösen lestek a néhány perce kikelt kiskacsákat vagy a játékosan verekedő és birkózó kutyakölyköket. Ilyenkor Ce-hszi olyan jóízűen kacagott, hogy udvarhölgyei csodálkozva nézték, legyezőik mögé rejtve mosolyukat. De Ce-hszi nem aggódott sem mosolyaik, sem esetleges rosszal ásuk miatt. Ilyenkor önmaga lehetett, és az is akart maradni

– olyan szabad akart lenni, mint az ál atok, amelyekkel játszott. Habár a Tiltott Város több mint tíz négyzetkilométeren terült el, falai körülzárták őt, és hiába sóvárgott arra, hogy elhagyja a várost, és olyan helyeket keressen fel, amelyekről gyakran hal ott, de ahol nem élhetett, amelyeket még csak meg sem látogathatott.

A Nyári Palotát évszázadokkal ezelőtt építették az akkor uralkodó császárok, kizárólag pihenés céljából, így olyan helyet választottak, ahol egy kristálytiszta, soha ki nem apadó forrás fakadt, amelynek édes vize mindig friss volt, így a Jade-forrás nevet kapta. Az első

Nyári Palota egy háborúban megsemmisült, és kétszáz évvel ezelőtt építette új á a császár egyik őse, Kang-hszi, de egy másik császári ős, az uralkodó fia, Csien-lung kötötte össze a különál ó épületeket, tavakkal és folyókkal átszőtt parkot hozott létre, ahol márványból vagy fából készült hidak íveltek át a vizek felett – a hidakat kézműves mesterek készítették. Csien-lung-nak igen nagy örömet okozott műve, így amikor arról értesült, hogy az akkor uralkodó francia király szintén ilyen kerteket építtetett távoli országában, francia miniszterektől és jezsuita papoktól tudakolta meg, hogy jobb-e, több-e a francia király kertje, mint az övé: akkoriban ugyanis a nyugatiaknak még sikerült megtéveszteniük a császárokat, akik szívesen látták őket, nem is gyanítva, milyen ördögi szándékkal érkeznek. Amikor Csien-lung megtudta, milyen szépséges dolgokat hozott létre a francia király, ő is vágyódni kezdett ezekre, és a nyugati világ szépségével toldotta meg az addig is tündöklő Nyári Palotát. A jezsuita papok, akik Csien-lung kegyét keresték, európai palotákat bemutató francia és itáliai képeket hoztak magukkal, amelyeket a császár alaposan tanulmányozott, és átvette azokat az ötleteket, amelyek megtetszettek neki. Csien-lung után azonban a Nyári Palota sokáig zárva volt, mivel az uralkodó örököse, Csia-csing jobban kedvelte a zseholi Északi Palotát – egy nyári napon éppen kedvenc ágyasaival tartózkodott ott, amikor becsapott egy vil ám, és az örököst utolérte a halál. Fia, Tao-kuang, a mostani uralkodó, Hszien-feng atyja, annyira zsugori volt, hogy még a forró évszakban sem engedte meg az udvarnak, hogy a Nyári Palotába költözzön, annyira félt a költségektől.

Az udvar emelkedett hangulatban kerekedett fel a kijelölt nyári nap hajnalán. Csodás nap volt, harmatos nap, a reggelt párássá tette és felmelegítette a szokatlan hajnali köd. Ce-hszi korán ébredt, és megparancsolta szolgálójának, hogy adja rá a vidéknek megfelelő öltözéket. Szolgálója vékony selyemruhát választott, amelyet a déli szigetekről hozott ananász rostjaiból szőttek – az öltözék halványzöld színben pompázott. Ce-hszi ékszert nem vett fel, leszámítva gyöngyeit. Annyira sietett, hogy már órákkal azelőtt elkészült, hogy a császár felébredt álmából, felöltözött és megreggelizett. A császári menet a délelőtt közepén indult útnak – elöl mentek a zászlósok, majd a hercegek és családjuk, utánuk pedig a lóháton ülő Császári Gárda, akik élén egy nagy fehér csődörön Zsung-lu haladt. A testőrség után és a császár sárga függönyös palankinja előtt következett Ce-hszi gyaloghintója, a császárnéval, annak fiával és a dajkával, mel ettük pedig Szakota, a Keleti Palota Császárnéjának palankinja haladt. A két méltóság hónapok óta nem találkozott, és amikor Ce-hszi reggel meglátta unokatestvérének sápadt arcát, ismét magát hibáztatta, és megfogadta, időt szán arra, hogy felújítsa kapcsolatát a másik császári hitvessel.

A császári menet néma és üres utcákon haladt. A Mennyek Fia választotta útvonalon már kora reggel háromszögű sárga zászlókat aggattak ki, ami figyelmeztetett minden férfit, nőt és gyereket, hogy ebben az órában ne tartózkodjanak az utcákon.

Minden ház ajtaját becsukták, az ablakokat elfüggönyözték, a főútra nyíló útkereszteződésekre pedig sárga függönyöket aggattak, lezárva az áthaladást. Amikor a Mennyek Fia elhagyta a Meridián-kaput, megszólaltak a dobok és a gongok, megadva a jelet, mire az emberek a házukba siettek és elfedték arcukat. Újabb dob– és gongszóra a főutat sárga homokkal behintő szolgák is visszavonultak. A dobok és gongok harmadik jelére a mandzsu klánok nemesei, akik mind a legjobb köntösüket öltötték fel aznap, letérdeltek a főút mentén, ahol a Mennyek Fia haladt, és ahol ezer őr is felsorakozott. Régebben a császárok aranyzablás, ékköves bársonnyal burkolt nyergű, hatalmas arabs telivéreken lovagoltak végig az úton. A most uralkodó Hszien-feng azonban nem tudott lóra ülni, így palankinjában volt kénytelen megtenni az utat.

Szégyel te is magát, hiszen jól tudta, milyen vékony és sápadt. Így nem engedte, hogy eunuchjai félrehúzzák gyaloghintójának függönyét. Rejtve és néma csendben tette meg az utat a sárga homokkal beszórt főúton, és a térdelő nemesek közül senki sem látta arcát, vagy hal otta hangját.

A város falain kívül, Haj-tien falunál az út keletnek fordult, és a császár, valamint két hitvesének palankinjai, mögöttük az egész udvar keresztülhaladt a falun. Az apró település kiterjedt kereskedelmet folytatott, mivel itt éltek a Császári Gárda tagjai, a környező vidéken pedig a királyi és egyéb hercegek, meg más nemesemberek nyári palotái ál tak –ezek azért épültek, hogy könnyebb legyen bevárni a császárt, amikor a Nyári Palotába indul. A falusiak mindenfelé lelkesedtek, mert amikor az udvar áttette székhelyét a jüan-ming-jüani Nyári Palotába, mindannyian meggazdagodtak.

Már alkonyodott, mire a császári menet elérte a Nyári Palota kapuját, és a függöny mögül leskelődő

Ce-hszi megpil antotta a fehér márványból faragott kaput, amelyet két aranyoroszlán őrzött. A kapu nyitva ál t, és a magas küszöbön túl egy hatalmas és csendes park terült el. A császárné most már nem tudta tovább türtőztetni magát, és félrehúzta a függönyt, hogy végre kinézhessen – szeme elé álomszép táj tárult. A pagodák szinte lebegni látszottak a zöld domboldalak fölött, tiszta vizű csermelyek csörgedeztek a tekergőző

márványutak mentén, és fehér márványból faragott hidak vezettek a sok száz különböző méretű, aranyszínű és színes tetőzetű pavilonhoz. Egy egész élet sem lett volna elég, hogy mindet felkeresse. És a rengeteg látnivaló mel ett még oly sok minden maradt rejtve, köztük a sok éve emelt hatalmas paloták, amelyeket minden császár még tovább gazdagított, vagy a híres vízóra, ahol tizenkét ál atfigura köpte a Jade-forrás vizét – minden második órában más és más. A császárné úgy hal otta, hogy minden palota tömve van kincsekkel – méghozzá nemcsak a Kelet, hanem Európa és a Nyugat kincseivel is. Csendesen uj ongott örömében, és már alig várta, hogy kedvére szétnézhessen.

A nap már majdnem lement, amikor palankinját letették, és Li Lien-jing félrehúzta a függönyt. Ce-hszi úgy szál t ki hordszékéből, mint akit tündérszép táj fogad, amiről semmit sem tud, és ami lenyűgözi.

Körülnézett, és tekintete – milyen furcsa véletlen –

Zsung-lura esett. A férfi egyedül ál t – emberei a császár mögött sorakoztak fel, akinek palankinja már az előcsarnokba ért. Zsung-lu önkéntelenül is felemelte fejét, és belenézett abba a szempárba, amelyet oly jól ismert. Ce-hszi tekintete összefonódott a férfiéval, mint ahogy egy pil anattá szívük is. Majd sietve félrenéztek, és a varázslatos pil anat elröppent. Ce-hszi belépett a neki választott palotába, udvarhölgyei követték. A császárnét hirtelen hatalmas vidámság szál ta meg.

Szinte új életre kelt, ahogy a derű elömlött rajta, miközben jött-ment egyik szobából a másikba. A palota, amely immár az övé volt, a Megelégedettség Palotája nevet viselte. Régi épület volt, és Ce-hszit éppen ez az ódonság bűvölte el. A császárok és udvartartásuk azért jött ide, hogy elmeneküljenek a gondok s terhek elől, és örömteli békére leltek itt.

Amikor mindent megnézett, amit aznapra megnézhetett, visszatért a bejárathoz, és kiál t a kapu küszöbére, amelyet napnyugtakor szélesre nyitottak.

Ce-hszi kitárta karját a táj felé, amely elragadónak és nyugodtnak látszott a lenyugvó nap ragyogásában.

– Még a levegő is mézédes – mondta udvarhölgyeinek. – Lélegezzétek be! Érzitek, milyen könnyű lett a tüdőtök? Egész más, mint a városfalakon belül!

A hölgyek engedelmesen beszívták a levegőt, és felkiáltottak egyetértésük jeléül. A levegő tiszta volt és hűvös, de nem hideg.

– Bárcsak egész életemet itt tölthetném! – kiáltotta Ce-hszi. – Sosem térnék vissza a Tiltott Városba!

Udvarhölgyei hangosan tiltakoztak. Ugyan, hogyan is nélkülözhetnék jelenlétét az ország szívében?

– Most ne beszéljünk másról, csak arról, ami örömmel tölt el bennünket – javasolta Ce-hszi. –

Felejtsünk el mindent, ami szomorúságot vagy haragot kelthet, esetleg fájdalmat okozhat.

Udvarhölgyei halk duruzsolással meg sóhajtással értettek egyet, Ce-hszi pedig, aki már alig várta, hogy felfedezze a sokszínű palotákat és kerteket, még jó ideig elidőzött a kapuban. A nappal most már véget ért

– a fénylő napkorong a pagodák oszlopai mögé bukott, és a nyomában maradt tompa izzás a tavakról és a patakokról verődött vissza. Hamarosan már a márványhidak árnyai sem vetültek rá a vízre.

Beköszöntött az éjszaka.

- Ma korán visszavonulok, és pirkadatkor kelek –

jelentette be Ce-hszi. – Habár még rengeteg időnk lesz, hogy bejárjuk ezt a vidám helyet, nem lesz elég ahhoz, hogy megnézzünk mindent, amit lehet, vagy hogy minden kedvtelésünknek hódolhassunk.

Udvarhölgyei osztották véleményét, és Ce-hszi visszavonult a lakosztályába. A hold nem sokkal korábban kelt fel. Édességekből és nyalánkságokból ál ó könnyű vacsorát fogyasztott, megitta kedvenc zöldteáját, majd megfürdött, felöltötte ropogós selyem hálóruháját és nyugovóra tért. Kezdetben nem tudott elaludni, olyan édes volt az éjszakai levegő, és miután szolgálója elszunnyadt, kétszer is felkelt, hogy kinézzen a nyitott ablakon. A palota az alacsony, körös-körül húzódó falak fölé emelkedett, és Ce-hszi látta a holdfényben halványan tündöklő messzi hegyeket. Lelkére béke telepedett, olyan mélységes béke, mint ami az elalvás előtt szokott jelentkezni, de ezúttal ébren élte át. Előtte kitárulkozott az arany holdfénybe burkolózó táj, érezte az éj el nyíló liliomok il atát, hal otta az évszakhoz képest korán felbukkanó rigó kiáltását. Magányát elfeledte, a háborútól és gondoktól való félelme szertefoszlott, indulatos szíve lecsil apodott, gondolatai megnyugodtak. A teraszon túl, jobb kéz felé ál t a Szakotának kiutalt Lebegő

Fel eg Palotája. Holnap… nem, nem holnap, majd akkor, amikor boldogsága teljes lesz, határozottan odaál Szakota elé, és ismét barátnők lesznek. Milyen furcsa volt arra gondolni, hogy együtt nőttek fel a Serleg közben, ugyanabban a házban, és most egymás mel ett laknak két palotában, mi több, uruk is közös: maga a császár!

Mivel elméje még mindig nem vágyott megpihenni, rokonára, Zsung-lura gondolt és arra, hogy milyen volt őt viszontlátni ma egy pil anatra, amikor tekintetük véletlenül összetalálkozott, egymásba fonódott, majd ismét szétvált – ekkor Ce-hszi hirtelen arra vágyott, hogy lássa a férfit, hal ja a hangját. Ugyan miért ne hívathatná rokonát, mondjuk, hogy tanácsot kérjen tőle? De milyen tanácsra lenne szüksége neki?

Gondolatai elszántan kutattak valami ürügy után.

Ígéretet tett anyjának, amit még nem tartott be –

megígérte, hogy kiházasítja húgát egy herceghez.

Ebben az ügyben talán nem kérhetne tanácsot rokonától? Saját eunuchjának, a hűséges Li Lien-jingnek őszintén mondhatná, hogy „Van egy családi kötelezettségem, egy ígéret, amelyet anyámnak tettem, és meg akarom kérdezni erről rokonomat, a Császári Gárda parancsnokát…”

A holdfény egyre erősebb aranyszínt öltött, a levegő

még il atosabb lett, és Ce-hszi boldogan sóhajtott fel.

Ezen a varázslatos helyen talán nem lehet csodákat tenni? Magában azonban gúnyosan elmosolyodott.

Örömének is volt határa, régi vágyának hajszálvékony, de éles határa, egy csipkelődő emlék, amely most új életre ébredt. No, elég ebből, gondolta magában.

Nincs szüksége őrre, aki vigyáz rá – erre ott van Zsung-lu. Az ő feddhetetlensége lesz őrzője, a zár, amihez a férfinál van a kulcs. Megbízhat benne – őt nem lehet megrontani.

Ce-hszire hirtelen rátört az álmosság, és az ágyba csábította – puha léptekkel haladt végig a mozaikpadlókra terített szalmaágyakon alvó szolgálói között, félrehúzta ágyának függönyét és aludni tért.

*

Tiszta és nyugodt hajnal virradt fel, szélcsendes napra ébredtek, a hőséget a messzi északon dühöngő

vihar hűsítette. Ce-hszi nem törődött semmivel, csak ismét felfedezett gyermeki örömével. Sok-sok napnak kel eltelnie, míg mindent szemügyre vehet, mert ha már az összes palotát, tavat és udvart látta, még ott lesznek a kincstárak, Jüan-ming-jüan mel éképületei, amelyekben az uralkodó dinasztia császárainak az elmúlt kétszáz évben eljuttatott ajándékok sorakoznak.

Több ezer vég selyem, prémbálák a Szibér-folyón túlról, ritkaságok Európa összes országából és a Brit-szigetekről, adók Tibetből és Turkesztánból, ajándékok Koreából, Japánból és azoktól a gyengébb országoktól, amelyek bár szabad országok voltak, elismerték vezérüknek és útmutatójuknak a Mennyek Fiát, csodás bútorok és értékes áruk a déli tartományokból, jade, ezüst játékszerek és dobozkák, aranyvázák és ékkövek Indiából és a déltengerekről –

mindez csak Ce-hszi fürkésző tekintetére és súlyukat, anyagukat és formájukat kitapintó kezére várt.

A császár parancsára minden este egy színdarabot mutattak be a császári színészek az udvar színe előtt, és Ce-hszi első ízben adhatta át magát teljesen színházimádatának. Olvasott könyveket a múltról, és régi festményeket és írásokat tanulmányozott, de a színdarabokban a szeme előtt keltek életre a történelem híres alakjai. Együtt élt más ágyasokkal és császárnékkal, látta saját magát, amint megszületik, uralkodik, majd meghal. Elgondolkodva tért nyugovóra, ha a színdarab elgondolkodtatta, és vidáman, ha a színdarab vidám volt.

Mind közül a legértékesebb kincs az a könyvtár volt, amelyet Csien-lung maga gyűjtött egybe és hozott létre négyezer év könyvterméséből. Uralma alatt, parancsára ezeket a könyveket tudósok másolták le.

Mindegyik kéziratból két példányt készítettek – az egyik a Tiltott Városban maradt, a másik pedig itt, arra az esetre, ha tűz vagy el enség megsemmisítené az egyik példányt. Ce-hszi még sosem látta ezeket a könyveket, mivel azokat a császárvárosban az Irodalom Dicsősége Könyvtárban őrizték lakat alatt, és évente csak egyetlen évszakban, a klasszikusok ünnepén vették elő az ősi írásokat a legmagasabb rangú tudósok, hogy részletesen kifejtsék jelentőségüket az akkor uralkodó császárnak. Attól fogva, hogy az első császár ezernyolcszáz évvel ezelőtt könyveket és tudósokat égetett meg, hogy az ősi tudást elpusztítsa, és ő maga legyen a legfőbb ismeret tudója, a tudósok legfőbb dolga az lett, hogy megőrizzék a könyveket, tiszteletre nevelve azok iránt, a császártól kezdve a legjelentéktelenebb alattvalóig.

Annak érdekében, hogy a bölcs Konfu-ciuszt ne semmisíthessék meg szűk látókörű uralkodók, a Négy Könyvet és az Öt Klasszikust kőbe vésték, és ezeket a kő emlékműveket a Klasszikusok Csarnokában ál ították fel, amelynek kapuit bezárták. De Ce-hszi, aki ugyan csak egy asszony volt, Jüan-ming-jüanban olvasgathatta az ősi írásokat, és meg is ígérte magának, hogy így tesz majd, ha esős nap köszönt rájuk, vagy ha már betelt a látnivalóval.

Ám bármit tett is a következő húsz napban – akár a szabadtéri ünnepségeket élvezte az udvar társaságában az úszó palotákban, akár a virágoskertekben sétált, akár császári fiával játszódott, aki szinte kivirult a tiszta levegőn –, egy pil anatra sem feledte titkos kívánságát, hogy beszélni szeretne rokonával, Zsung-luval. Ez a vágy befészkelte magát a fejébe, ahol gyökeret eresztett, és készen ál t, hogy virágba szökkenjen, amint eljön az idő.

Egy napon, amikor a ritka szabadság és a végtelen örömök vakmerővé tették, Jehonala úgy döntött, eljött az idő, és minden különösebb gondolkodás nélkül magához hívta Li Lien-jinget. Az eunuch sosem tágított a közeléből, és amikor meglátta az ékszerekkel díszített, felemelt kezet, már jött is, és lehajtott fej el letérdelt úrnője elé, várva parancsait.

– Gondolataim kavarognak – mondta Ce-hszi legfenségesebb hangján. – Nem feledkezhetek meg az ígéretről, amelyet szülőanyámnak tettem húgom házassága kapcsán. Már hónapok teltek el, és még semmit sem tettem, közben pedig otthon türelmetlenül várják a híreket. Csakhogy kihez fordulhatnék jó tanácsért? Tegnap eszembe jutott, hogy a Császári Gárda parancsnoka a rokonom. Egyedül ő tud segíteni nekem ebben a családi ügyben. Hívasd a színem elé.

Szándékosan udvarhölgyei jelenlétében mondta mindezt, mivel egy ilyen magas rangú asszonynak nem lehettek titkai. Hadd tudja meg mindenki, hogy mit tesz. Amikor mindent elmondott, nyugodtan letelepedett finom faragású, burmai elefántagyarakkal berakott kecses trónjára. Udvarhölgyei körülötte foglaltak helyet-mindent jól hal ottak, és egyikükön sem látszott, hogy nem találják teljesen ártatlannak ezt a meghívást.

Ami Li Lien-jinget il eti, mostanra már alaposan kiismerte úrnőjét, és azonnal engedelmeskedett, mivel Ce-hszi semmitől sem lett indulatosabb, mintha csak késve teljesítették a parancsát. A Li Lien-jing sötét szíve mélyén rejlő gondolatokat senki sem ismerte, de az eunuch nem felejtette el azt a napot, amikor hasonló parancsnak engedelmeskedve Zsung-lut Jehonala ajtajához kísérte. A lezárt ajtón túli külső

kertben a délután árnyai hosszúra nyúltak, és az eunuch senkit nem engedett be. Csak ő és a szolgáló tudta, hogy Zsung-lu ott járt. Amikor alkonyatkor a magas őr büszke és zavart arccal távozott, egyikük sem szólt semmit, mint ahogy Zsung-lu még csak rá sem pil antott az eunuchra. Másnap Jehonala engedett a császár hívásának. Tíz holdhónappal később megszületett az örökös. Ki tudhatja... ki tudhatja? Az eunuch vigyorgott, és uj ait ropogtatva elindult, hogy megkeresse a Császári Gárda parancsnokát.

Míg Ce-hszi korábban titokban fogadta rokonát, most teljesen nyíltan tette, udvarhölgyei társaságában.

Palotájának nagytermében, trónján ülve várta Zsung-lut. Mint mindig, most is pompázatos látványt nyújtott.

A falakon festett tekercsek függtek, a trón mögött alabástromparaván ál t, jobbra és balra pedig virágzó fákat ábrázoló teáscsészék sorakoztak. Apró ölebei négy fehér kiscicával kergetőztek a padlón. Ce-hszi persze a császárnéban megbúvó nőt nem tudta megtagadni: a fenséges asszony kacagva nézte házikedvenceit, míg végül annyira elragadta a vidámság és játékosság, hogy felál t trónusáról. Fel-alá járkált, és egyfolytában dicsérte hölgyeit-egyiket üde arcáért, másikat fejdíszéért, miközben selyemkendőjét maga után húzta, arra csábítva a cicákat, hogy kövessék. Csak amikor meghal otta az eunuch lépteit és a nyomában felhangzó egyenletes lépések zaját, akkor ült vissza sietve trónjára és kulcsolta össze ékszerekkel teli kezét.

Büszke és méltóságteljes tartást vett fel, miközben udvarhölgyei belemosolyogtak legyezőikbe.

A császárné komoly arccal és mozdulatlan ajkakkal ült trónján, csak nagy szeme csil ogott, amikor az őrség skarlát szaténtunikájába és fekete bársonynadrágjába öltözött Zsung-lu átlépte a bejárat magas küszöbét. A férfi kilencet lépett előre, és addig nem emelte a nőre tekintetét, amíg le nem térdelt.

Mielőtt meghajtotta volna a fejét, egyenesen ránézett a nőre, akit szeretett.

– Köszöntelek, unokatestvérem – csicseregte Ce-hszi. – Hosszú ideje nem találkoztunk.

– Hosszú ideje, nagytiszteletű hölgyem – felelte a térdelő férfi.

A trónján ülő császárné lepil antott a férfira, és szája sarka mosolyra húzódott.

– Van egy ügy, amiben a segítségedet kérném –

ezért hívattalak.

– Parancsolj velem, nagytiszteletű hölgyem.

– A húgom megérett a házasságra – folytatta Ce-hszi. – Emlékszel még rá? A nyafogós, gőgös kis teremtésre? Mindig belém csimpaszkodott, és ugyanazt akarta, amit én.

– Semmit sem felejtettem el, nagytiszteletű hölgyem

– felelte a férfi, továbbra is lehajtott fej el.

Ce-hszi értette a szavak titkos üzenetét, és szíve kincseskamrájába rejtette el őket.

– Nos, a húgomnak férjre van szüksége – vette fel ismét a fonalat a császárné. – Gőgössége már a múlté, és immár kész nő: karcsú, csinos teremtés lett belőle.

Szemöldöke éppoly íves, mint volt...akárcsak az enyém!

Ekkor felemelte mindkét kezének mutatóuj át, és végigsimította a fűzfa levelét utánzó szemöldökét.

– Egy herceget ígértem neki, de ki legyen az a herceg, kuzinom? Sorold fel a hercegeket!

– Nagytiszteletű hölgyem – fogalmazott gondosan Zsung-lu –, ismerhetem én nálad jobban a hercegeket?

– Hát persze – erősködött a császárné –, mivel mindenről tudsz. Bátran mondhatom, hogy akik a palota kapuinál ál nak, minden pletykát ismernek.

Itt szünetet tartott, hogy lehetőséget adjon a férfinak a válaszra, de mivel az egy szót sem szólt, Ce-hszi azonnal hangnemet váltott, és udvarhölgyei felé fordult.

– Menjetek ki... mindannyian – parancsolt rájuk. –

Látjátok, hogy unokatestvérem előttetek nem hajlandó beszélni! Tudja, hogy minden szavát megjegyzitek, és alighogy távozik, máris továbbmondjátok. Pihenjetek le, ne hal gatózzatok tovább. Hagyjatok magamra az unokatestvéremmel!

Az udvarhölgyek riadt pil angókként suhantak el, és amikor távoztak, Ce-hszi nevetésben tört ki, majd lejött trónjáról. A férfi nem moccant, mire a nő lehajolt, és megérintette vál át.

– Kelj fel, kuzinom! Senki nincs a közelben, aki kihal gathatna minket, csak az eunuchom... ő meg mit számít? Nem több egy széknél vagy asztalnál!

A férfi öntudatlanul is felál t és hátralépett.

– Én tartok az eunuchoktól – dörmögte.

– Az enyémtől nem kel – felelte Ce-hszi merészen. –

Ha egyetlen szóval is elárulna, agyoncsapnám, mint egy legyet.

– Helyezd magad kényelembe azon a márványszéken – parancsolt Zsung-lura a nő – én meg ide ülök. így megfelelő a távolság? Nem kel félned tőlem, kuzin. Nem felejtettem el, hogy jónak kel lennem. Bár miért? Hiszen megvan, amit akartam – a fiam, az örökös!

– Hal gass! – förmedt rá a férfi elfojtott, dühös hangon.

A nő ártatlanul rezegtette sötét szempil áit.

– És milyen herceget válasszak a húgomnak? –

kérdezte újfent.

A férfi mereven ücsörgött a császárné kijelölte szék szélén, és elmélázott a kérdésen.

– Uram hét fivére közül melyiknek adjam kishúgomat? – töprengett hangosan Ce-hszi.

– Nem il ő, hogy ágyas legyen belőle – mondta Zsung-lu határozottan.

A császárné szeme tágra nyílt.

– Könyörgök, miért nem? Hát nem voltam én is ágyas addig, míg meg nem született a fiam?

– A császár ágyasa – emlékeztette a férfi –, de most császárné vagy. A császárné húga nem lehet még egy herceg ágyasa sem.

– Akkor a hetedik herceget kel választanom. O az egyetlen, akinek nincs felesége. Sajnos ő a legkevésbé csinos a hercegek közül: túl vastag az ajka, szeme apró és homályos, arca pedig gőgös és komoly! Remélem, hogy a húgom nem becsüli olyan sokra az arc szépségét, mint én!

Ekkor hosszú, egyenes szempil ái alatt a férfira sandított, aki erre félrenézett.

– Csun hercegnek nem csúf az arca – vágott vissza.

– Szerencse, ha egy hercegben nincs gonoszság.

– Ó – gúnyolódott a császárné. – Szerinted ez fontos? Egy hercegnél? Nem elég az, ha csak herceg?

Zsung-lu ügyet sem vetett a gúnyolódásra.

– Szerintem nem elég.

A nő megrántotta a vál át.

– Jól van, rokon. Ha Csun herceget javaslód, megfogadom tanácsod, és levelet küldök az anyjának.

Hirtelen megharagudott a férfira, amiért az olyan keményen bánt vele. Felál t, hogy jelezze, a látogatás véget ért.

– És te... – kérdezte egy idő után mélázva. –

Gondolom, már megnősültél...

A férfi is felemelkedett, s úgy ál t előtte, mint a nyugalom szobra.

– Tudod, hogy nem nősültem meg.

– Pedig azt kel ene tenned – makacskodott a császárné. Hirtelen boldogság öntötte el arcát, amitől vonásai el ágyultak, arca fiatal lett megint.

– Bárcsak megnősülnél! – sóhajtotta, és összekulcsolta kezét.

– Ez lehetetlen. – Ezzel a férfi meghajolt, és köszönés nélkül távozott, még csak hátra se nézett.

A császárné ott maradt egyedül – meglepte a férfi gyors távozása, akit még csak el sem bocsátott. Ekkor fürge szeme észrevette, hogy az ajtóban megrebben a függöny. Csak nem egy kém? A császárné előrelépett, félrerántotta a függönyt, amely mögött egy alak kucorgott. Bájos kedvence, Mej úrhölgy volt az, Szu-sun legfiatalabb lánya.

– Mit keresel te itt? – förmedt rá Ce-hszi.

A lány lehajtotta fejét, és ajkához szorította mutatóuj át.

– Gyere csak ide – nógatta Ce-hszi. – Miért kémkedsz utánam?

– Nagytiszteletű hölgyem, nem utánad kémkedek –

suttogta éppen csak hal hatóan a kérdezett.

– Akkor ki után?

Udvarhölgye nem felelt.

– Nem felelsz?

Ce-hszi a lehajtott fejű, apró alakra nézett, majd minden további szó nélkül mindkét kezével fülön fogta a kisasszonyt, és erősen megcibálta.

– Akkor hát a kuzinom után! – suttogta indulatosan. –

Csak nem találod őt... csinosnak? Nem tévedek, ha azt mondom, szereted őt...

Az ékszerekkel teli öklök közül tehetetlenül meredt rá az aprócska arc. Udvarhölgye szólni sem tudott. Ce-hszi teljes erővel megrázta.

– Hogy mered szeretni!

Az udvarhölgy hangos zokogásban tört ki, és Ce-hszi elengedte a fülét. Mej kisasszony mindkét füle vérzett az erős szorítástól, ahol a fülbevaló belevágott a húsba.

– Szerinted ő is szeret téged? – kérdezte Ce-hszi megrovóan.

– Tudom, hogy nem szeret, nagytiszteletű anyám –

zokogta az udvarhölgy. – Csak téged szeret... mi mind tudjuk... csak téged...

Ennek hal atán Ce-hszinek két dolog jutott eszébe.

Meg kel ene büntetnie udvarhölgyét, amiért ilyen váddal merészeli il etni, de ugyanakkor hízelgett is neki, amit hal ott - nem tudta eldönteni, hogy elmosolyodjon, vagy inkább pofon vágja a lányt. így mindkettőt megtette. Elmosolyodott, és amikor látta, hogy többi udvarhölgy feje is előbukkan az ajtóból, kíváncsian, hogy mi ez lárma, hangos – de nem fájdalmas – pofont kent le a lánynak.

– Nesze... nesze – mondta kedvesen. – Most pedig tűnj a szemem elől, mielőtt megöl ek, amiért szégyent hoztál rám! Ne kerülj a színem elé hét teljes napig.

A császárné megfordult, páratlan kecsességgel visszasétált trónjához és leült – ajkán félmosol yal hal gatta udvarhölgye apró lábának dobogását, ahogy végigfutott a folyosón.

Ettől a naptól kezdve Zsung-lu arca és alakja újra bevésődött Ce-hszi emlékei közé. Bár nem hívatta ismét, egyfolytában azt tervezgette, hogy miként találkozhatnának, de nem titokban és ritkán, hanem nyíltan és gyakran. A férfi mindig ott lapult gondolatai között, bárhova ment is nappal, és amikor éj el felébredt, akkor is ott találta. Miközben színdarabot nézett, a férfi volt a műben szereplő hős, és ha zenét hal gatott, az ő hangját hal otta. Ahogy teltek-múltak a nyári napok, és ahogy Ce-hszi egyre jobban megszokta a palotáját, egyre jobban lekötötték szerelmes gondolatai. Ez a nő szerelemre született, és nem volt a közelében egyetlen férfi sem, akit szerethetett volna. A császár magának követelte ezt az érzelmét, és azt hitte, Ce-hszi szereti, pedig az uralkodó nem volt több a nő számára, mint valami távoli álomkép.

Csakhogy ez a nő nem elégedett meg az álmokkal.

Sajátjával vetekedő húsra és vérre vágyott. Az álmodozásból felrezzenve, a tettek mezejére lépett.

Olyan magasra emeli Zsung-lut, hogy mindig a közelében tudhassa, folyamatosan fenntartva rokoni kapcsolataikat, miközben arra használhatja, amire csak akarja. De miként emelhetné magasra a férfit anélkül, hogy magára ne vonná mindenki figyelmét? A palota zárt falai között a botrányok úgy terjengtek, mint a pestis. Ce-hszi nem feledkezett meg el enségeiről: Szu-sunról, a főtanácsosról, aki gyűlölte őt, mivel rangban fölötte ál t, és akit továbbra is támogattak barátai, Cseng és Ji hercegek. Szövetségesnek ott volt An Te-haj, a főeunuch, akinek hűségét meg kel tartania. Ce-hszi ekkor összevonta szemöldökét, mert eszébe ötlöttek a pletykák, miszerint a férfi nem is igazi eunuch, és titokban udvarhölgyekkel enyeleg.

Erről ismét eszébe jutott Mej úrhölgy, aki ugyebár –

ezt nem szabad felednie – Szu-sun gyermeke volt. Azt sem hagyhatja, hogy a kisasszony meggyűlölje. Nem, nem: barátnőjeként kel kezelnie a lányt, és hatalmában kel tartania, hogy apja ne használhassa fel el ene kémként. Talán nincs hasznára, hogy szereti Zsung-lut? Miért kel ett kimutatnia féltékeny haragját?

Helyre kel hoznia, amit tett. Mej úrhölgyért küldet majd, és megnyeri szívét: ígéretet tesz, hogy ő, a Nyugati Palota Császárnéja személyesen beszél a Császári Gárda parancsnokával, ha eljön a megfelelő

idő. Egy ilyen házasság kettős célt szolgálna, mivel ürügyet adna arra is, hogy Zsung-lut magas pozícióba emelje. Igen, csakis így emelheti fel szerelmét.

Döntésében megnyugodva lehiggadt, és amikor eltelt a hét nap büntetés, elküldte Li Lien-jinget, hogy keresse meg Mej udvarhölgyet, és hozza színe elé. Az eunuch egy órán belül meg is hozta udvarhölgyét, aki azonnal térdre hul t úrnője előtt. Ce-hszi ezen a napon a saját magának elrekvirált apró, másodrendű

palotában, a Kedvencek Pavilonjában ál ó főnixtrónon ült.

Ce-hszi hagyta, hogy udvarhölgye egy darabig térdeljen előtte, és nem szólt semmit, majd felál t, lelépett trónjáról, és felsegítette Mej úrhölgyet.

– Lesoványodtál a hét nap alatt – mondta kedvesen.

– Nagytiszteletű hölgyem, nem tudok sem enni, sem aludni, amióta megharagudtál rám – mondta Mej úrhölgy, és könyörgő szemekkel nézett a császárnéra.

– Most már nem haragszom – felelte Ce-hszi. – Ülj le, szegény gyermekem. Mondd el, hogy vagy.

Rámutatott az egyik székre, ő maga pedig a mel ette levőre telepedett, és két markába fogta udvarhölgye puha és keskeny kezét, majd simogatni kezdte, miközben tovább beszélt.

– Gyermekem, nem tartozik rám, hogy kit szeretsz, de miért ne mehetnél hozzá a Császári Gárda parancsnokához? Jóképű férfi, fiatal...

Udvarhölgye nem akart hinni a fi lének. Arca bájosan kipirult, sötét szeméből könnyek csorogtak.

Megmarkolta úrnője cirógató kezét.

– Nagytiszteletű hölgyem, csodál ak és imádlak...

-Csitt... nem vagyok én istennő...

– Nagytiszteletű hölgyem – rebegte az úrhölgy –, számomra te vagy a kegyesség istennője...

Ce-hszi derűsen elmosolyodott, és elengedte az apró kezecskét.

– Na... most már elég... ne hízelegj nekem, te gyermek! Viszont van egy tervem.

– Egy terv?

– Szükségünk van tervre, nemde?

– Megteszem, bármit mondasz is, nagytiszteletű.

– Szóval, akkor... – és Ce-hszi elmondta tervét, – Te is tudod, hogy amikor az örökös betölti első évét, nagy ünnepségre kerül sor. Akkor én magam hívom meg a rokonomat, hogy mindenki lássa, szándékomban ál feljebb emelni. Amikor ez megtörtént, lépésről lépésre haladunk, és ki mer majd rokonom útjába ál ni? A te érdekedben emelem fel, hogy rangja megegyezzen a tiéddel.

– De nagytiszteletű... Ce-hszi felemelte kezét.

– Ne kételkedj, gyermek! Azt fogja tenni, amit mondok neki.

– Nem kételkedem, nagytiszteletű, de... Ce-hszi alaposan szemügyre vette a még mindig kipirult, bájos arcot.

– Úgy véled, túl sok hónapot kel még várnod?

Udvarhölgye inguj a mögé rejtette arcát. Ce-hszi felkacagott.

– Mielőtt új helyre utazunk, meg kel építenünk az odavezető utat!

Megcsipkedte udvarhölgye arcát, amely még pirosabb lett, aztán elbocsátotta Mej kisasszonyt.

*

– Ezek a kereskedők kétszáz éven át egyetlen városban kereskedhettek csak: Kanton városában, lent délen –mondta Kung herceg. – Sőt, az efféle kereskedésre csak engedél yel rendelkező kínai kereskedőkön keresztül kerülhetett sor.

A nyár véget ért, és már az ősz is készült átadni helyét a télnek. A leckét hal gató Ce-hszi merengve bámult ki a széles ajtón át a késő délutáni napsütésbe.

A porcelánvázákban pirosban, aranyban és bronzban tündöklő kései krizantémok bontogatták szirmaikat. A császárné hal otta is meg nem is a herceget – a szavak eljutottak ugyan a fülébe, ám úgy lebegtek elméjében, mint a tavacska felszínére hul ó falevelek.

Kung herceg éles hangot ütött meg, hogy visszaterelje a császárné gondolatait az álmodozásból.

– Hal ja, amit mondok, császárné?

– Hal om.

A férfi kételkedve nézett rá, de folytatta.

– Akkor emlékezzen arra is, császárné, hogy a két ópiumháború országunk vereségével ért véget. Ez a vereség keserű leckével szolgált: megtanított arra, hogy soha többé ne tekintsük a nyugati országokat alárendelteknek. Ezek a kapzsi, könyörtelen emberek, bár sosem lesznek egyenrangúak velünk, uralhatnak bennünket az általuk feltalált ördögi harci eszközök nyers ereje révén.

A férfi erős és mély hangja megriasztotta Ce-hszit, aki felriadt az elmúlt nyárról szőtt álmodozásból.

Mennyire utált ismét visszatérni a magas falak és a zárt kapuk börtönébe!

– Uralhatnak? – ismételte.

– Uralhatnak, ha nem vagyunk résen – mondta a herceg határozottan. – Sajnos minden követelésüknek engedtünk: kifizettük a hatalmas kártérítéseket, és számos új kikötőt létesítettünk, amelyek ezt a gyűlöletes külföldi kereskedelmet szolgálják. És amit az egyik idegen ország megkap, azt megkapja a többi is. Az erő az ő talizmánjuk.

A férfi jóképű arca zord lett, szürke szaténköntösbe burkolt magas alakja megroggyant a faragott székben, amelyben helyet foglalt a főnixtrón előtt, amely Ce-hszi kedvenc ülőhelyévé vált itt a Császári Könyvtárban. A közelben Li Lien-jing támaszkodott az egyik hatalmas faoszlopnak, amelyet éppúgy pirosra lakkoztak, mint a társait.

– Miben rejlik gyengeségünk? – kérdezte Ce-hszi.

Méltatlankodása egyre nőtt. Kihúzta magát, keze a trón karfáját markolta. Zsung-lu arca, amely egy pil anattal azelőtt még lelki szemei előtt lebegett, elhalványult.

Kung herceg oldalról rásandított nagy, szomorú szemével: a nő éles esze átitatta lenyűgöző szépségét.

Miként formálhatná úgy Ce-hszit, hogy megmentse a dinasztiát? Még mindig túl fiatal volt, és sajnos csak nő. Mégsem akadt párja.

– A kínaiak túl civilizáltak ehhez a korhoz – felelte a férfi. – Bölcseik azt tanították, hogy az erő gonosz dolog, hogy a katonákat gyűlölni kel , mert csak pusztítanak. Csakhogy ezek a bölcsek nagyon régen éltek, és semmit nem tudtak arról, hogy Nyugaton új és vad törzsek emelkednek fel. Alattvalóink úgy éltek, hogy nem is tudták, léteznek más népek is. Úgy éltek, mintha egyedül csak ők lennének a földön.

A mandzsu dinasztia el en lázadnak, de még most sem látják, hogy nem mi vagyunk az el enség, hanem a Nyugatról érkezett fehér ember.

Ce-hszi hal otta ezeket a félelmetes szavakat, és rögtön felfogta értelmüket.

– Je alkirály engedélyezte a fehéreknek, hogy belépjenek Kanton városába?

– Még nem, császárné, és meg kel akadályoznunk, hogy így legyen. Nyilván emlékszik, amit arról mondtam, hogy kilenc évvel ezelőtt ágyútűz alá vették a Gyöngy-folyó torkolatában ál ó erődjeinkét – ennek a folyónak a partján ál a város is –, és erővel kényszerítettek minket arra, hogy egy nagy földsávot adományozzunk nekik a déli parton, ahol felépíthették raktáraikat és házaikat. Akkor azt is követelték, hogy két éven belül nyissuk meg előttük Kanton kapuit, de amikor eljött ennek az ideje, az alkirály megtagadta, és a britek sem erősködtek. Csakhogy ez még nem jelent békét. Ha úgy tűnik, hogy az idegenek engednek, biztosra vehetjük, hogy valami nagyobb diadalra készülnek.

– El kel őket utasítanunk – erősködött Ce-hszi. –

Ügyet sem kel vetnünk rájuk addig, amíg meg nem erősödünk.

– Túl egyszerűen szól, császárné – felelte Kung herceg, és szokásához híven ismét nagyot sóhajtott. –

Nemcsak a fehér emberekről van szó. Az idegen fegyverek megismerése, a találékony érvelés helyett a könyörtelen erő alkalmazása még a kínaiak kifinomult módszereire is hat. A kínaiak azt mondják, hogy tévedtünk, mert csak a fegyverek révén lehetünk szabadok. Ezt kel megértenünk teljes mélységében és kiterjedésében: biztosíthatom, nagytiszteletű hölgyem, hogy ez a felfogás olyan hatalmas változást jelent országunknak, hogy ha nem változunk vele együtt mi is, akik uralkodunk, mi mandzsuk és nem a kínaiak, akkor dinasztiánk véget ér, mielőtt még az örökös elfoglalná a Sárkánytrónt.

– Akkor adjunk nekik fegyvereket – felelte Ce-hszi.

– Jaj – sóhajtott újfent Kung herceg –, ha fegyvert adnánk a kínaiak kezébe, hogy ezzel űzzék ki a Nyugatról jött el enséget, előbb el enünk fordítanák azt, el enünk, akiket még ma is idegeneknek hívnak, bár őseink már kétszáz évvel ezelőtt érkeztek ide északról.

Császárné, a trón alapjaiban rázkódik.

Vajon megértette, milyen veszélyek lesnek rájuk? A herceg tekintete idegesen tapadt a gyönyörű nő

arcára. Nem tudta leolvasni a keresett választ, bár tudta, hogy az asszonyok gondolkodása szorosan összefügg teljes énjükkel. A nők nem tudják szétválasztani magukban a húst, az elmét és a szívet.

Ce-hszi mind a három volt egyben, teljes és egységes hármasság, így hát Kung herceg csak találgathatta, hogy a császárné felfogta-e, amit hal ott – Ce-hszi gondolatai pedig minden érzékét riadóztatták. A fehérek nemcsak a dinasztiát fenyegették, hanem személyesen őt és övéit is: fiát, a császári örököst, aki nemcsak azért volt császári, mert ő következett a Sárkánytrónon, hanem azért is, mert Ce-hszi szülte a jelenlegi császárnak, az ő energiája fogant meg benne és hozta létre a gyermeket. A nőben most felébredt a védelmező ösztön.

Még ezen a napon, miután Kung herceg távozott és Ce-hszi visszatért palotájába, a gyermekért küldetett.

Játszott vele, magához ölelte, vele nevetett, olyan dalokat énekelt neki, amelyeket még anyjától tanult, megszámolta apró kezes lábuj ait, arra csábítgatta, hogy ál jon fel, és amikor elesett, elkapta, ahogy azt minden anya teszi gyermekével, szóval mindeközben elméje vadul dolgozott, olyan tervet forralva, amivel elpusztíthatja fia el enségeit. Ott volt az ország – de előbb a fia! És amikor a játék véget ért, visszaadta a gyermeket a dajkának, és ettől az órától fogva újult lendülettel olvasta el az egyes tartományokból a trónnak címzett memorandumokat, főként azokat, amelyek arról szóltak, hogy a fehér emberek kereskedelmi telepeket akarnak nyitni, elsősorban a délen fekvő Kanton városában. Habár mind a kínai, mind a fehér kereskedők meggazdagodtak, egyik fél sem érte be ennyivel. Ce-hszi az kívánta, bárcsak megkockáztathatna egy háborút, de erre még nem érett meg az idő. Az idegenekkel vívott háború, a kínai lázadókkal súlyosbítva, olyan terhet rakna a Sárkánytrónra, ami alatt összeroppanna, és a császárnak le kel ene mondania, meghajolva a nép dühe előtt. Nem... időt kel nyernie, amíg fia fel nem nő, és akkor már férfiként hadba vonulhat. Évről évre kel haladnia...

De amikor lehul t az első hó, Kuang tartomány alkirálya futárt küldött, és arról számolt be, hogy új hadihajók horgonyoztak le a Kantonhoz közeli kikötőben, és ezeken a hajókon nemcsak a korábbinál nagyobb tűzerejű ágyúk érkeztek, de egyben magas rangú angol követek is. Az alkirály dühös és rémült memorandumot küldött a trónnak. Azt írta, hogy nem merte elhagyni a várost, különben ő maga járult volna a Mennyek Fia elé, és kiáltotta volna világgá szégyenét, amiért nem volt képes meggátolni, hogy az el enség áthajózzon a fekete vizeken. Mik hát a Legfőbb Úr parancsai? Küldjön hozzá különleges futárt, és ő engedelmeskedik, fejezte be levelét az alkirály.

Az összezavarodott császár csak annyit tudott tenni, hogy tanácskozásra hívta össze kormányát. Napról napra találkoztak a fogadóteremben a csípős hajnalokon, ahol a legfőbb titkár, valamint négy első

kancel árja (két mandzsu és két kínai), két segédkancel árja (egy mandzsu, egy kínai) és két alkancel árja (szintén egy mandzsu és egy kínai) találkozott a királyi hercegekből ál ó ál amtanáccsal, valamint a hat testület – a kincstári testület, a polgári ügyek testülete, a szertartások testülete, a büntetés testülete és a munkaügyi testület-főtitkáraival, elnökeivel és alelnökeivel. A fő kormányzati szervek képviselői mind jelen voltak, amikor Kung herceg felolvasta a memorandumot a Sárkánytrón színe előtt.

Minden szervezet külön-külön megvitatta, hogy milyen tanácsot adjon a Mennyek Fiának, majd javaslatukat leírták és átadták az uralkodónak, aki átvette, és másnap saját cinóbervörös betűivel leírt megjegyzéseivel visszaküldte.

Mostanra már mindenki tudta, hogy nem a császár használja a cinóbervörös tintát, hanem a Nyugati Palota Császárnéja. Mindenki tudta, mivel Li Lien-jing eldicsekedett azzal, hogy Ce-hszit minden éj el a császár hálószobájába hívatják, mégpedig nem szerelmi ügyek miatt. Miközben a császár ópiumos álomba merülve félig-meddig aludt, a császárné magányosan és sokáig virrasztott a teleírt lapok felett, minden egyes szót átgondolva, minden egyes jelentést mérlegelve. Végül felemelte a cinóbervörös tintába mártott ecsetet, és áthúzta azok szavait, akik a betolakodók el eni lépéseket, háborút vagy megtorlást javasoltak. „Halogatás – szólt parancsa még mindig. –

Ne engedjetek, de ne is ál jatok el en, egyelőre ne.

Ígérgessetek és szegjétek meg az ígéreteket.

Országunk talán nem óriási és hatalmas? El kel pusztítanunk a testet, csak mert egy moszkitó megcsípi a lábuj at?”

Senki sem mert el enkezni vele, mivel kézírását császári pecsét szentesítette, és ezt csakis ő – meg természetesen a császár – vehette ki a császári hálószobában őrzött fakazettából. Minden parancsát kinyomtatta az Udvari Közlöny, mint ahogy nyolcszáz év óta mindennap közzétette a császári dekrétumokat, értekezéseket és memorandumokat. A közlönyt hírnökök juttatták el minden tartomány alkirályának és minden város magisztrátusának, hogy mindenki megismerje, mi a császár akarata. Ez az akarat most egy fiatal és gyönyörű asszony akarata volt, aki egymagában ült a királyi hálószobában, miközben a Mennyek Fia aludt.

Kung herceg a cinóbervörös szavak olvastán betegre sápadt a félelemtől.

– Császárném – mondta, amikor legközelebb találkoztak a Császári Könyvtár hideg árnyai között –, ismételten figyelmeztetnem kel , hogy ezek a fehérek hirtelen haragúak. Nem ál nak mögöttük évszázadok, mint népünk mögött. Még csak gyerekek. Amikor meglátnak valamit, rögtön kinyújtják érte kezüket, hogy megkaparintsák. A halogatás és az ígéretek csak még jobban felbőszítik őket. Meg kel alkudnunk velük, meg kel győznünk, sőt, le kel fizetnünk őket, hogy hajózzanak el partjainkról.

Ce-hszi a hercegre vil antotta gyönyörű szemét.

– Könyörgök, mit tehetnének? Hajóik fel tudnak hajózni ezerhatszáz kilométert a partok mentén? Hadd zargassanak egy déli várost. Ezzel talán személyesen a Mennyek Fiát fenyegetik?

– Szerintem elképzelhető – felelte a férfi komolyan.

– Majd az idő választ ad a kérdésre – fortyant fel a császárné.

– Remélem, hogy akkor már nem lesz túl késő –

sóhajtott Kung herceg.

Ce-hszi sajnálta a herceget aggódó arckifejezése miatt, amely túl komoly volt egy ilyen fiatal, jóképű

férfihoz, és kedves szavakkal próbálta megvigasztalni.

– Magadnak nehezíted meg a vál adra vett terhet.

Elmerülsz saját búskomorságodban. Neked is szórakoznod kel ene, mint más férfiaknak. Például még sosem láttalak a színházban.

Erre Kung herceg nem mondott semmit, csak távozott. Amióta visszatértek a Nyári Palotából, Ce-hszi az udvari színészeket továbbra is maga mel ett tartotta, és császári adományokkal támogatta – a színjátszók finom étkeket kaptak és saját épületet a Tiltott Város falain kívül, egy másikat pedig a falakon belül, ahol előadásaikat tarthatták. Ce-hszi minden ünnepen megparancsolta nekik, hogy adjanak elő egy darabot, amire el átogatott az egész udvar, néha még a császár is, de az udvarhölgyek és királyi ágyasok biztosan, mint ahogy az eunuchok, az alacsonyabb rangú hercegek és családjaik is. Alkonyatra persze mindenkinek távoznia kel ett, az összes férfinak és családtagjaiknak, de a színdarab mindennap két-három órán át tartott. A tél így kel emesen telt, és átadta helyét a tavasznak – és a béke még mindig kitartott.

*

Amikor a bazsarózsák bontogatni kezdték szirmaikat, az udvar felkészült az örökös első születésnapjának megünneplésére. A tavasz kel emesen alakult.

Hajnalonként esett az eső, és felszívta a port, a levegő

megtisztult és olyan meleg lett, hogy a távolban máris délibábok tűntek fel, messzi vidékek életét megörökítő

festményekként. Az eseményről a közlönyökből értesült nép örömmel fogadta az ünneplés hírét, és mindenki nekilátott elkészíteni ajándékát. Minden tartományban béke honolt, és Kung herceg azon töprengett, hogy a Nyugati Palota Császárnéja milyen egyedülál ó bölcsességgel bírhat. A fehér emberek hajói a Kantonhoz közeli kikötőben vesztegeltek, és bár naponta akadtak összetűzések, semmi komolyabb nem történt. Az alkirály még mindig uralta a várost, bár még mindig nem volt hajlandó fogadni Anglia követét, a magas rangú Lord Elgint. A lord soha nem fog a földig hajolni, hogy elismerje alárendeltségét, a császár személyét képviselő, büszke és hagyománytisztelője alkirály pedig addig nem fogadja a követet, amíg az meg nem hajol előtte. Egyikük sem engedett, és mindegyikük kötötte az ebet a karóhoz, uralkodóik érdekében.

Miközben ebben a törékeny látszatbékében az udvar lázasan készülődött az örökös születésnapjára, az emberek kihasználták a lehetőséget, hogy ünnepeljenek és kicsit mulassanak. Felkeresték szomszédaikat, és biztosították egymást, hogy nem feledkeznek meg a jeles napról, és a jövővel majd csak azután törődnek. Ce-hszi számára a születésnapi ünnepség másfajta jelentéssel is bírt. Egész télen, minden gondja-baja dacára, türelmes maradt, és háttérbe szorította szívét. De miközben elszántan tanulmányozta és olvasta a könyveket, nem feledkezett meg Zsung-luról, és arról a tervéről sem, hogy magához közelebb emelje. Az örökös születésnapja előtti napon észrevette, hogy Mej úrhölgy töprengő arcot vág. Ce-hszi megsimogatta udvarhölgyének sima arcbőrét.

– Csak nem gondolod, hogy elfeledtelek, gyermekem!

Belenézett a hökkenten bámuló szempárba, és már tudta, hogy a nő, akit „gyermeknek" nevezett, megértette, hogy mire céloz. Ce-hszi titkai közé tartozott, hogy miközben gondolatai a fontos ál amügyek körül keringtek, és hosszú éjszakákon át töprengett – sokkal többet, mint ahogy azt Kung herceg gyanította –, titkos vágyairól sem feledkezett meg. így néhány nappal fia születésnapja előtt, amikor a császár karjaiban feküdt, látszólag félálomban, néhány szót mormolt:

– Majdnem elfelejtettem...

– Mit felejtettél el, szívem és májam? – kérdezte a császár. Jó hangulatban volt, mivel ezen az éjszakán kielégülést talált, legalábbis annyira, hogy ismét férfinak érezze magát.

– Tudod-e, uram, hogy a Császári Gárda parancsnoka a rokonom? – motyogta a szendergést tettető Ce-hszi.

– Tudom. Hal ottam róla.

– Jó régen ígéretet tettem vele kapcsolatban bácsikámnak, Mujangának, és nem tartottam be azt az ígéretet... ó, jaj nekem!

– És?

– Ha meghívnád fiunk születésnapi ünnepségére, uram, lelkiismeretem nem gyötörne többet.

– Hogyan... egy gárdistát? – kérdezte meglepetten a császár. – Nem kelt ez féltékenységet az alacsonyabb rangú hercegek és családjaik között?

– Az alacsonyabb rangúak mindig féltékenykednek, uram. De tégy úgy, ahogy jónak látod – motyogta a császárné, miközben elhúzódott a császártól. Majd ásított és közölte, hogy fáradt.

– Fáj a fogam – mondta később, és nem mondott igazat, mert minden foga olyan egészséges, fehér és tömör volt, akár a színtiszta elefántcsont.

Ezután kibújt az ágyból, és felöltötte szaténpapucsát.

– Ma éj el ne hívass, én utam, mivel nem szívesen mondanám a főeunuchnak, hogy nem megyek, ha értem küldetnél.

A császár megriadt, hiszen jól ismerte a nő

hajlíthatatlan akaratát. Márpedig, ha a nő úgy dönt, hogy nem szereti – és úgy érzi, hogy őt sem szeretik –, akkor a császárnak könyörögnie kel kegyéért, és alkudoznia kel vele. Bár az uralkodó összezavarodott, hagyta elmenni hitvesét – így telt el két éjszaka, és Ce-hszi nem jött, a császár pedig nem merte hívatni, nehogy nevetség tárgya legyen a palotában az eunuchok pletykálkodásának köszönhetően. Az eunuchok ismerték a nő fortélyait és azt is, hogy a császárnak gyakran kel ett ajándékokat küldetnie neki, ha azt akarta, hogy eljöj ön. Az utolsó alkalom különösen sok bosszúsággal járt, mivel Ce-hszi addig nem volt hajlandó behódolni, amíg a császár az egyik eunuchot el nem küldte délre, öt tartománnyal messzebb, hogy elhozza a szarvcsőrű madár csőrét –

a ritka és furcsa sisakos szarvcsőrű madár kizárólag Malajzia, Borneó és Szumátra dzsungeleiben élt. Ce-hszi hal ott erről a madárról, és vágyott a tukán skarlátpiros bőrrel borított nagy csőrének sárgás szarujából kifaragott csecsebecsére. Az első ilyen szarufaragvány évszázadokkal ezelőtt került a császári udvarba Borneó adójaként, és olyan ritkaságnak számított, hogy csak a császárok készíttethettek belőle gombokat, övcsatokat és hüvelykuj ra gyűrűket, a skarlát irhával pedig szertartási öveket borítottak. A jelenlegi uralkodóház királyi hercegei annyira szerették ezt a szarufajtát, hogy asszonyok nem is viselhették –

el lehetett képzelni, hogy a hercegek mennyire feldühödnek majd azon, ha a császár enged Ce-hszinek. A császárné makacsul ragaszkodott kívánságához, és hetekig nem engedelmeskedett a császárnak, míg végül az uralkodó csüggedten engedett, tudván, hogy hitvese mennyire rendíthetetlen és makacs, ha akaratát akarja érvényesíteni.

– Bárcsak ne ilyen problémás nőt szeretnék –

nyöszörögte másnap a császár a főeunuchnak.

An Te-haj együtt érzően felsóhajtott.

– Mind ezt kívánjuk, Legfőbb Uram, de mégis szeretjük őt – kivéve azt a néhány embert, aki gyűlöli!

A császár ezúttal is engedett, és ígéretet tett Ce-hszinek, hogy teljesíti kérését. A harmadik éjszakán, a születésnapot megelőző napon, hívatta a császárnét, aki roppant büszkén, szépsége teljében és vidáman, jó hangulatban érkezett. A császár, mivel roppant bőkezű

és igazságos tudott lenni, ha kedvére tettek, nem feledkezett meg a beígért jutalomról sem. Ugyanezen az éjszakán Zsung-lu megkapta a császári meghívót a születésnapi ünnepségre.

Tiszta idővel virradt fel az ünnepség hajnala, a korábbi homokviharok után a levegő kitisztult. Ce-hszit hangzavar és zeneszó ébresztette. Amint felkelt a nap, a város minden udvarában petárdákat kezdtek durrogtatni, megfújták a harsonákat, gongok és dobok szólaltak meg. Ugyanez zajlott a birodalom minden városában és falvában, három napon át senki sem dolgozott.

A császárné korán kelt – aznap fenségesebb volt, mint valaha, de szokása szerint udvariasan bánt minden asszonyszemél yel. Ugyanolyan kedvesen viselkedett szolgálójával, mint a legmagasabb rangú udvarhölgyével. Megfürdött, felöltöztették, majd elfogyasztotta reggeli nyalánkságait. Ekkor átadták neki a skarlátpiros szaténköntösbe öltöztetett örököst, aki fején a csak neki kijáró császári fejdíszt viselte. A császárné karjába ölelte gyermekét, és szíve majd kicsordult a szeretettől és a büszkeségtől. Megszagolta fia jó il atú pofácskáját és egészséges, erős, il atszerrel meghintett dundi kis tenyerét.

– Ma én vagyok a legszerencsésebb asszony, aki erre a világra született – suttogta a kicsi fülébe.

Az örökös rámosolygott, mint ahogy más kisbabák is teszik, ami könnyet csalt a császárné szemébe. Nem, nem szabad félnie, még a féltékeny istenektől sem.

Erős volt, és sem a földön, sem az égben nem árthatott neki senki. Sorsa volt páncélja és pajzsa.

Amikor eljött az óra, hívatta udvarhölgyeit, és az örököst megelőzve, gyaloghintóján indult a legfőbb trónterembe, a

Tiltott Város szívébe, amelyet a császár a születésnapi ajándékok átadására kiszemelt. A központi és legszentebb terem hatvan méter hosszú, harminc méter széles, harmincöt méter magas volt – a leghatalmasabb a paloták sorában. Oldalról két kisebb terem csatlakozott hozzá, és szemből széles márványterasz – a Sárkány-gyalogjáró – vezetett fel a terembe, a terasz alatt pedig öt, faragott sárkányokkal díszített márványlépcső húzódott. A teraszon aranyozott vízmedencék, füstölők, napórák, mérőedények ál tak, az Ég és a Föld jelképei, amelyeket márványbalusztrádok vettek körül – az oszlopokon az istenek szent számai ismétlődtek. A palota teteje arany-színben csil ogott a napfényben.

Sem dudva, sem vadon tenyésző fű nem csúfította el simaságát, amikor építésekor elhelyezték rajta a cserepeket, a habarcsba különleges mérget kevertek, ami végzett a gazok és fák szélsodorta magvaival.

A legfőbb trónterem szent hely volt, ahová nő

egyáltalán nem léphetett be, s ez alól még Ce-hszi sem volt kivétel. A császárné, miután végigpil antott az aranytetőzeten, a faragott ajtókon, a festett ereszeken, visszavonult az egyik kisebb terembe, a Központi Harmónia Termébe, amelyet előnyben részesített az Emelkedett Harmónia Termével szemben.

A császár azonban nem feledkezett meg róla.

Amikor az uralkodó helyet foglalt a Sárkánytrónon –

oldalán Kung herceggel, aki karjaiban tartotta az örököst –, és átvette országának ajándékait, parancsot adott, hogy az eunuchok minden ajándékot vigyenek át a Központi Harmónia Termébe. Ce-hszinek bemutatták az ajándékokat, aki szemügyre vette őket, kifejezte elismerését, de nem mutatta, hogy a csodás ajándékok lenyűgözték volna, mivel egyetlen ajándék sem lehetett elég csodás fiának. Viszont arcára leplezetlen öröm ült ki, szeme fénylett, mivel az örökös igen gazdag és értékes adományokat kapott.

Amikor besötétedett, a még át nem adott ajándékokat és adományokat – az alacsonyabb rangú hercegek és kevésbé jelentős személyek ajándékait –

félretették. Felkelt a hold, és ebben az órában kezdetét vette az ünnepi lakoma a Császári Lakomacsarnokban, ahol kizárólag jelentős ünnepségeket tartottak. Elsőként a császár és a két császárné lépett be, és külön-külön asztalnál foglaltak helyet. A közelükben telepedett le Kung herceg is, ölében az örökössel. A császár le nem vette szemét gyermekéről, aki igencsak derűs kedvében volt aznap.

Anyjáéhoz hasonló nagy szemét le sem vette az asztalok felett himbálózó hatalmas, bojtos lámpásokról

– a gyermek újra és újra rájuk mutatott, tapsolt kicsi kezével és kacagott. Sárga szaténköntöst viselt, amely egészen a bársonycipőcskéjéig ért, a köntösre skarlátszín selyemmel aprócska sárkányokat hímeztek.

A fején skarlátszínű szaténsapkát viselt, apró pávatol al, nyakán pedig azt az aranyláncot, amelyet Ce-hszi akasztott a nyakába még születésekor, hogy megvédelmezze a halálát kívánó gonosz szel emektől.

Mindenki lenyűgözve nézte az örököst, de hangosan senki sem dicsérte, mint ahogy nem szóltak egészségéről és szépségéről sem, nehogy odacsalogassák a kegyetlen démonokat.

Csak Szakota, a Keleti Palota Császárnéja nézett szomorúan, ugyanakkor a rá jel emző jámborsággal.

Amikor a császár udvariasan nógatni kezdte, hogy kóstolja meg az ételt, ő csak a fejét rázta, hogy nem éhes, és hogy minden étek közül éppen ezt kedveli a legkevésbé. Amikor Ce-hszi másikat ajánlott, úgy tett, mintha nem hal aná. Csak ült az étkektől roskadozó asztalnál, vékony volt, akár egy madár, apró, karomszerű kezeit szinte lehúzták a túl nagy ékszerek, és tornyos fejdísze alatt arca sápadt és nyúzott volt. Ki hibáztathatta a császárt, amiért egyik hitvesétől a másik felé fordult? Ce-hszi még sohasem volt ilyen gyönyörű és kecses. Szakota duzzogását tökéletes türelemmel fogadta, és mindenki láthatta nagylelkűségét.

*

A skarlátszínű vánkosokon üldögélő ezernyi vendégnek kitett alacsony asztalkák között élénk színű

köntöst viselő eunuchok szolgáltak fel. A terem végében ültek az udvarhölgyek, a hercegek, a miniszterek, a nemesek feleségei, valamint egyéb nemesek. Ce-hszihez legközelebb – lényegében a jobbján – Mej úrhölgy foglalt helyet, akire a császárné gyakran pil antott rá mosolyogva. Mindketten tudták, hol ül Zsung-lu, bár a férfi csak egy távoli asztalnál kapott helyet. A vendégek minden bizonnyal eltöprengtek azon, hogy a Gárda parancsnoka miért részesült ilyen megtiszteltetésben, de ha valaki feltette a kérdést valamelyik arra járó eunuchnak, száját keze mögé rejtve, mindig ugyanazt a választ kapta: – Ó a Nyugati Palota Császárnéjának rokona, és az ő

parancsára van jelen.

Több kérdést senki sem tett fel.

Az udvari zenészek lanton, fuvolán és dobon játszottak, folyamatosan színielőadás zajlott, így akinek kedve volt, gyönyörködhetett benne. A színpadot a császár és hitvesei asztalaival egy szintre emelték. Az örökös végül elaludt, mire a főeunuch karjaiba vette és elvitte. A gyertyák szép lassan leégtek. Az ünnepség a végéhez közeledett.

– Teát a nemeseknek – utasította Kung herceg a főeunuchot, miután az visszatért.

Az eunuchok teát szolgáltak fel a nemeseknek, de a Gárda parancsnokának nem, mivel ő nem volt nemes.

Ce-hszi, aki látszólag nem figyelt semmire, azonban mindent látott, felékszerezett kezével intett a mindig éber Li Lien-jingnek. Az eunuch azonnal mel ette termett.

– Vidd ezt a csésze teát a rokonomnak – parancsolta a császárné. A porcelánfedőt ráborította szilkéjére, amelyből nem ivott egy kortyot sem, és két kézzel átnyújtotta az eunuchnak. Li Lien-jing pedig büszke léptekkel vitte két kezében a csészét Zsung-luhoz, aki felál t és szintén két kézzel vette át. Majd leült, és a Nyugati Palota Császárnéja felé fordult – ezt követően kilencszer meghajolt, hogy kifejezze köszönetét.

Erre minden beszélgetés elhalt, s az emberek egymásra pil antottak, de Ce-hszi szemlátomást nem törődött vele. Lepil antott Mej úrhölgyre, és ismét elmosolyodott. Majd a pil anat varázsa megtört, a főeunuch intett a zenészeknek, akik ütemes zenét kezdtek játszani, miközben az utolsó fogásokat szolgálták fel.

A hold magasan járt az égen, későre járt. Mindenki arra várt, hogy a császár felál jon, és a terasz felé vegye útját, ahol gyaloghintója várta. Az uralkodó azonban ülve maradt. Tapsolt, és a főeunuch kiáltására a zene elhal gatott.

– Most mi lesz? – kérdezte Ce-hszi Kung herceget.

– Nem tudom, császárné.

Ismét csend támadt, és minden tekintet a kapura szegeződött, ahol eunuchok sürögtek-forogtak. A Mennyek Fia a császárné felé hajolt.

– Szívem, nézz a nagykapu felé! – suttogta.

Ce-hszi azt látta, hogy hat eunuch érkezik, egy aranytálca súlya alatt görnyedve. A tálcán egy hatalmas őszibarack, egyik fele aranyszínben, másik fele pirosban tündökölt. A barack a hosszú élet jelképe volt.

– Nyújtsd át ajándékomat az örökös Szerencsés Szülőanyjának! – parancsolta a császár fivérének.

Kung herceg felál t.

– A Mennyek Fiának ajándéka az örökös Szerencsés Szülőanyjának!

Erre mindenki felál t és meghajolt, miközben az eunuchok Ce-hszihez lépdeltek a tálcával és megál tak előtte.

– Vedd kezedbe a barackot – parancsolta a Mennyek Fia. A császárné megfogta az óriási gyümölcsöt, amely szétnyílt, és két darabra esett szét. A „gyümölcs” belsejében rózsaszín szaténból készült, arany– és ezüstvirágokkal hímzett, színes ékkövekkel díszített cipő volt. A mandzsu divatnak megfelelően a magas talpú szaténcipőt Indiából származó rózsás gyöngyök is ékítették.

Ce-hszi ragyogó szeme a Mennyek Fiának arcára szegeződött.

– Nekem csináltattad, nagyuram?

– Egyedül neked.

Merész ajándék volt ez: a császár Ce-hszi iránti érzéki szerelmét jelképezte.

*

Hamarosan szörnyű hírek érkeztek délről. Már korábban is éppen elég szörnyűség történt, de Je, Kuang tartomány alkirálya visszatartotta a legrosszabb híreket addig, amíg az ünnep le nem zajlott. Most már azonban nem tarthatta titokban az új keletű

katasztrófát. Váltott lovasfutárokkal küldte el a fővárosba üzenetét, amelyben arról számolt be, hogy az angol Lord Elgin újfent támadással fenyegetőzik Kanton el en, és ezúttal hatezer harcos várakozik a Gyöngy-folyó torkolatában horgonyzó hadihajói fedélzetén. Ha a városban nem rejtőztek volna kínai lázadók, a császári seregek akkor sem tudták volna megvédeni a kapukat. Azonban a városban csak úgy nyüzsögtek a lázadók, akik keresztényeknek nevezték magukat, és egy Hung nevű őrült irányította őket. Ez a tudatlan, ugyanakkor jelentős hatalommal bíró ember azt hirdette, hogy egy Jézus nevezetű, idegen isten küldte, hogy megdöntse a mandzsu trónt.

*

Amikor a csüggesztő hírek elérték a fővárost, Kung herceg értesült róluk először, de nem merte a császár elé tárni azokat, mivel az uralkodó az örökös születésnapi ünnepsége óta nem kelt fel ágyából. Túl sokat evett, túl sokat ivott, és fájdalmai enyhítésére annyi ópiumot szívott, hogy nem tudta megkülönböztetni a nappalt az éjszakától. Így hát Kung herceg azonnali kihal gatást kért Ce-hszitől. Még aznap, egy órával dél után, Ce-hszi felkereste a Császári Könyvtárat, és leült a paraván mögé, mivel Kung herceg nem egyedül érkezett. Vele tartott Szu-sun főtanácsos is és szövetségese, Caj herceg, valamint a Mennyek Fiának öccse, Ji herceg, akit nem sok ésszel és még kevesebb bölcsességgel, el enben annál több irigységgel és ingerlékenységgel áldott meg a természet, így négyen hal gatták meg a híreket, amelyeket Kung herceg olvasott fel az alkirály személyes ecsetvonásaival írott tekercsről – tőlük nem messze helyezkedtek el a kényelmüket szolgálni hivatott eunuchok.

– Nagyon súlyos a helyzet... nagyon súlyos –

dünnyögte Szu-sun.

A főtanácsos magas, termetes ember volt, arcvonásai durvák, és Ce-hszi azon töprengett, miként lehet ez az ember az apja egy olyan törékeny leányzónak, mint Mej úrhölgy.

– Nagyon súlyos – sápítozott Ji herceg magas hangján.

– Olyannyira súlyos, hogy feltehetően ez az Elgin, mintán bevette Kanton városát és befészkelte magát oda, követelni fogja, hogy fogadják itt, a császári udvarban – mondta Kung herceg.

Ce-hszi haragjában összecsapta a tenyerét.

– Soha!

– Nagytiszteletű hölgyem, bátorkodom azt javasolni, hogy ne utasítsuk el el enségünket – közölte szomorúan Kung herceg.

– Ravaszsággal kel élnünk – fortyant fel a császárné. – Még mindig ígérgethetünk és halogathatunk.

– De nem győzhetünk – felelte Kung herceg. Most Szu-sun főtanácsos következett.

– Két évvel ezelőtt győztünk, amikor az az angol, Seymour betört Kantonba. Emlékezzen vissza, hercegem, hogy még egyszer kivertük a városból.

Akkor harminc ezüstöt ajánlottunk minden angol fejéért, és az alkirálynak bemutatott fejeket körbehordozták a város utcáin. Az alkirály azt is megparancsolta, hogy égessék fel az idegenek raktárait. Ekkor az angolok visszavonultak.

– Valóban így történt – bólogatott Ji herceg.

Kung hercegnek azonban további el envetései voltak.

Kihúzta magát, és most ott ál t jóképűen, erősen. Bár túl fiatal volt még ahhoz, hogy ilyen merészen szóljon a többiekhez, nem habozott.

– Az angolok csak azért vonultak vissza, hogy újabb seregeket küldjenek, és most ezek a seregek megérkeztek. Sőt, ezúttal a franciák, akiknek a mi birtokunkra, Indokinára fáj a foguk, segítséget ígértek az angoloknak, és ismét a Kuang-sziban megkínzott s megölt francia papot használják fel ürügyül. Sőt, az a hír járja, hogy ez a Lord Elgin olyan utasításokat kapott uralkodójától, az angol királynőtől, hogy követeljen egy helyet udvarunktól, ahova beköltözhetne egyik minisztere.

Ce-hszi véleménye nem változott, de mivel tisztelte Kung herceget és meg akarta őrizni hűségét, udvariasan szólt.

– Nem kétlem, hogy igazat mondasz, bár csodálkoznék, ha így lenne. Biztos, hogy nyugati királynő-nővérem nem tudja, hogy mit követel ez a lord. Különben miért nem fordultak hozzánk ezzel a kéréssel már azelőtt, hogy elűztük volna őket?

A még mindig türelmes Kung herceg magyarázni kezdte.

– A késlekedést csak az indiai lázadás okozta, amelytől hónapokkal korábban beszéltem. Nyilván emlékszik még, nagytiszteletű hölgyem, hogy az angolok mostanra egész Indiát meghódították, és amikor a közelmúltban kitört a felkelés, amelyben számos angol férfi és nő vesztette életét, az angol seregek félelmetes erővel sújtottak le. Most újabb hódítások reményében érkeztek ide. Félek... félek attól, hogy szándékuk ugyanaz, ami Indiában volt. Ki tudja, hogy milyen messzire ér el kapzsiságuk? A szigeten élők mindig kapzsik, mert amikor megsokasodnak, nincs hova terjeszkedniük. Ha elbukunk, velünk bukik világunk is. Ezt pedig mindenáron meg kel akadályoznunk.

– Való igaz – helyeselt Ce-hszi.

De még mindig nem hitt Kungnak. Még sohasem volt ennyire komoly, mint amikor beszélni kezdett.

– Csakhogy a távolság nagy, és falaink erősek.

Szerintem a csapás nem következhet ennyire hamar, sem ennyire gyorsan. Ráadásul a Mennyek Fia beteg, nem háborgathatjuk ezzel. Hamarosan itt a nyár, és el kel hagynunk a várost. Halasszuk el a lépéseket a forró évszak végéig, amikor majd visszatérünk a Nyári Palotából. Küldjünk üzenetet az alkirálynak: ígérje meg az angoloknak, hogy értesíteni fogja a trónt, továbbítja követeléseiket. Amikor ez a memorandum megérkezik, megüzenjük, hogy a Mennyek Fia beteg, és meg kel várnunk a hideg évszakot, hogy rendbe jöj ön és döntsön.

– Bölcs gondolat! – kiáltott fel a főtanácsos.

– Valóban bölcs – szólalt meg első ízben Caj herceg, mire Ji herceg buzgón bólogatni kezdett. Kung herceg hal gatott, csak egy nagy sóhaj szakadt ki belőle.

Ce-hszi azonban ügyet sem vetett a sóhajtozásra, és berekesztette az audienciát. A Császári Könyvtárból a palotába ment, ahol fia élt dajkáival, eunuchjaival.

Órákat töltött ott, figyelte, ahogy alszik, majd amikor felébredt, térdére ültette. Amikor a kicsi járni akart, hagyta, hogy kezébe csimpaszkodjon. A császárné fiából nyerte erejét és elszántságát, és valahányszor félelem töltötte el szívét, mindig idejött, hogy erőt gyűjtsön. Az örökös volt az ő aprócska istene, a lótuszban rejlő ékszer, akinek teljes szívével és lényével hódolhatott. Szívét megpuhította a szeretet, magához ölelte a gyermeket, és arra vágyott, hogy bárcsak ismét olyan biztonságban tudhatná, mint amikor még a testében volt.

A gyermekével töltött órákat követően felfrissülve tért vissza a palotájába, és nekilátott véget nem érő

feladatainak-alaposan áttanulmányozta a trónnak küldött leveleket s memorandumokat, majd eldöntötte, hogy melyikre kel a császárnak válaszolnia.

A nyarat megelőző hónapokban elrendezte húga házasságát a hetedik herceggel, akit Csunnak hívtak –

személyes neve Hi an volt. Ce-hszi magánkihal gatáson fogadta a herceget, hogy első

kézből szerezzen róla benyomást, s bár a fiúnak csúf arca volt, és testéhez képest túl nagy volt a feje, őszintének és egyszerűnek látszott. Nem volt benne becsvágy, és hálás volt, amiért a császárné húgával léphet frigyre. Az esküvőt még azelőtt megtartották, hogy az udvar elutazott Jüan-ming-jüanba, de ünnepséget nem tartottak, tekintettel a császár betegségére. Ce-hszi is csak annyit tudott a dologról, hogy a megjelölt napon húga a megfelelő szertartások kíséretében beköltözött Csun herceg palotájába, amely a Tiltott Város falain kívül ál t.

*

A nyár szomorúan telt még Jüan-ming-jüanban is, mivel a császár betegsége miatt tilos volt mindenfajta zene, színielőadás vagy egyéb hangos mulatság.

Egyik ragyogó nap követte a másikat, de a méltóságára adó Ce-hszi még a Lótusz-tavi csónakázáson sem vett részt, és jobbára magányosan élt. Rokonát, Zsung-lut sem merte egyelőre hívatni, mivel a születésnapi ünnepség után a pletyka úgy terjedt, mint száraz erdőben a tűz – most már mindenki tudta, hogy ők ketten egykor jegyesek voltak. Ce-hszi hatalma ugyan támadhatatlan volt, de keveset tehetett Zsung-luért. Nem akarta, hogy a pletykát el ene használják fel a császárral szemben, vagy ha a császár meghal, a fia el en. A császárné fiatal volt és szenvedélyes, mindazonáltal képes volt uralkodni magán, és ha elhatározta, roppant türelmes tudott lenni.

Az udvar ősszel visszatért a Tiltott Városba – az aratóünnepségek csendben zajlottak, és ahogy a hónapok békésen teltek-múltak, Ce-hszi kezdte azt hinni, hogy bölcsen döntött, amikor nem engedte, hogy háborúzzanak az idegenekkel. Je alkirály is kedvezőbb üzeneteket küldött. Azt jelentette, hogy bár az angolokat dühítette a késlekedés, nem tudtak mit tenni, és vezérük, Lord Elgin – mint írta –„Hongkongban tölti napjait, tipródik és sóhajtozik”.

-

Íme a bizonyság – jelentette ki Ce-hszi diadalmasan –, hogy a Nyugat Királynője a szövetségesem.

Csak a császár egészségi ál apota szomorította el a császárnét. Még önmaga előtt sem színlelte, hogy szereti a sárga szaténvánkosain némán heverő, mozdulatlan, holtsápadt alakot, de aggódott amiatt, hogy halála felfordulást okoz majd az öröklés terén. Az örökös még fiatal volt ahhoz, hogy a Sárkánytrónra ülhessen, így várhatóan hatalmas viták lesznek a régens személyéről. Márpedig ő, egyedül csak ő lehet a régens – gondolta Ce-hszi –, de vajon sikerül-e megszereznie a trónt, és megtartani a fiának? A mandzsu klánok erős emberei elő fognak lépni, hogy benyújtsák igényüket. Még az is lehet, hogy az örököst eltávolítják, és új uralkodó lép a helyébe. Mindenfelé cselszövéseket látott maga körül. Tudott róluk, mivel Li Lien-jing hírül hozta, hogy Szu-sun szervezkedik, és arról győzködi Ji herceget, hogy vegyen részt az összeesküvésben, Cseng herceggel együtt. Persze akadtak kevésbé fontos cselszövések és kevésbé hatalmas cselszövők is. Ugyan ki ismerhette az összesét? Ce-hszi szerencséjére tanácsadója, Kung herceg becsületes ember volt, és nem szervezkedett.

A paloták személyzetének és az eunuchoknak parancsoló An Te-haj, a főeunuch is hűséges maradt hozzá, mivel gazdája, a császár szerette Ce-hszit.

Elsősorban megszokásból tett így, és azért, mert jól bánt vele az uralkodó – a főeunuch szerette urát, és mindig a hatalmas, faragott ágy közelében tartózkodott, amelyben a csak nagy ritkán megszólaló császár feküdt mozdulatlanul. A főeunuch még az uralkodó suttogását is megli-al otta, ilyenkor fölé hajolt, vajon mit kíván ura. Előfordult, hogy éjszaka, amikor már mindenki aludt, a főeunuch egyedül kereste fel Ce-hszit azzal, hogy a császár fél, és vágyik szeretett császárnéja kezének érintésére vagy arcának látványára. A császári hitves ilyenkor sötét köntösbe bújt, és követte a főeunuchot a csendes folyosókon.

Belépett a tompán megvilágított szobába, ahol a gyertyák már majdnem teljesen leégtek. Leült a hatalmas ágy mel etti székre, és a császár hideg és élettelen kezét két tenyere közé fogta, mire az uralkodó ránézett, ő pedig gyengéd tekintettel viszonozta pil antását, hogy megnyugtassa a férjét.

Addig ült ott, amíg a férfi el nem aludt, és akkor csendben távozott. A távolabbról figyelő főeunuch jól látta, mennyi türelmet, udvariasságot és szerető

gyengédséget mutat Ce-hszi a császár iránt, és attól a naptól fogva ugyanazzal az elszántsággal és hűséggel ragaszkodott hozzá, mint a császárhoz, akinek kapui elé tizenkét évesen járult, miután apja kasztráltatta annak reményében, hogy alkalmazzák a császárvárosban. Időnként tolvajkodott, el opta, ha valami megtetszett neki ura rengeteg kincséből, és mindenki tudta, hogy milyen hatalmas gazdagságot halmozott fel. Kegyetlen is tudott lenni: amikor lefelé fordította hüvelykuj át, emberek haltak meg kötél vagy tőr általi halál al. Azonban magányos szíve mélyén, amire egyre több zsírréteg rakódott, szerette uralkodóját – és egyedül csak őt. Amikor látta, hogy a császár minden nappal egyre közelebb kerül a halálhoz, óráról órára plántálta át ezt a furcsa és rendíthetetlen elkötelezettséget az ifjú, gyönyörű és erős császárnéra, akit a császár mindenkinél jobban szeretett, és szeretni fogja utolsó lélegzetéig.

Mindenkit készületlenül ért a szörnyű hír, amely egy kora téli napon, alkonyatkor jutott el a város kapuihoz.

Szürke, fagyos és hóval fenyegető nap volt, ugyanolyan, mint a többi. A városban csend honolt, nem történt semmi, csak néhány, félszívvel megkötött üzletre került sor. A palotákban alig volt mozgás, elmaradt az audiencia is – a fontos ügyeket Kung herceg intézte a császár nevében, és a döntéseket elhalasztották.

Ce-hszi festegetéssel töltötte a napot. Tanára, Miao úrhölgy mel ette ál t – többé már nem utasította semmire, és nem tiltott semmit, csak nézte, ahogy császári tanítványa egy virágokat bontó barackágat vet a vászonra. Tanárát nem volt könnyű elkápráztatni, így Ce-hszi aprólékos ecsetvonásokkal, teljes csendben dolgozott. Először is úgy kel ett tintába mártania az ecsetet, hogy egyetlen vonással megrajzolhassa az ág körvonalát és árnyékát – amit gondosan és precízen meg is tett.

Miao úrhölgy megdicsérte.

– Ügyesen csinálta, nagytiszteletű hölgyem.

– Még nem végeztem – felelte Ce-hszi.

Ugyanolyan gondossággal rajzolt meg egy újabb ágat, amely összefonódott az elsővel. Miao úrhölgy ezúttal hal gatott. Ce-hszi rosszal óan összevonta szemöldökét.

– Nem tetszik a művem?

– Nem arról van szó, hogy tetszik vagy sem, nagytiszteletű – mondta tanára. – Azt a kérdést kel feltennie magának, hogy a barackfa virágzását megfestő mesterek vajon így ábrázolnák-e az ágak összefonódását.

– Miért ne ábrázolhatnák így? – kérdezte Ce-hszi.

– Ahol művészetről van szó, ott az ösztön, és nem az értelem uralkodik. Egyszerűen csak nem így ábrázolnák.

Ce-hszi nagy szemeket meresztett, összepréselte piros ajkát, készen arra, hogy szembeszál jon, de Miao úrhölgy nem volt hajlandó vitatkozni.

– Ha így kívánja az ágakat összefonni, akkor legyen így, nagytiszteletű hölgyem – mondta halkan. – Eljött az idő, amikor úgy fest, ahogy kedve tartja.

Kis szünetet tartott, majd elmélázva folytatta, miközben csinos arca tanítványa felé fordult.

– Nagytiszteletű hölgyem, maga műkedvelő, de nem is kel hivatásossá válnia, mint ahogy nekem kel ett –

én művész vagyok, mint ahogy az egész családom az volt. Ugyanakkor lehetne művész. Ha nem viselné vál án egy egész nemzet és egy ál am terhét, a legnagyobb művészek közé emelkedhetne.

Ecsetkezelésében látom a precizitást és az erőt, ami az igazi tehetség jegye. Ha van tehetség, azt csak csiszolni, fejleszteni kel . Sajnos sosem jut elég ideje erre, mivel másra kel fordítania energiáit.

Ce-hszi figyelmesen hal gatta tanárnőjét, aki nem fejezhette be mondanivalóját, mivel a főeunuch rontott be a pavilonba, ahol a két hölgy tartózkodott.

Mindketten döbbenten és riadtan bámultak rá, mivel az eunuch félelmetes látványt nyújtott. Szemlátomást egészen idáig futott. Szeme fennakadt, hevesen zihált, sápadt bőrét verejték borította. Bár hideg volt, kocsonyás arcán két izzadságpatak futott lefelé.

– Nagytiszteletű hölgyem… – zihálta –, nagytiszteletű

hölgyem... legyen erős…

Ce-hszi azonnal felál t, hogy meghal gassa a halálhírt

– de kinek a halálát?

– Nagytiszteletű hölgyem – rikoltotta a főeunuch –, hírnök jött Kantonból… a város elesett… az idegenek elfoglalták… az alkirály fogságba esett! A város falain átmászva próbált menekülni…

A császárné ismét leült. Ami történt, katasztrófa, de nem végzetes.

– Szedd össze magad – mondta komoran a remegő

eunuchnak. – Úgy nézel ki, hogy már azt hittem, hogy az el enség a palota kapuin belül van.

Ce-hszi félretette ecsetjeit, és Miao úrhölgy csendesen visszavonult. A főeunuch némán várt, inguj ával törölgetve verejtékét.

– Hívd ide Kung herceget – parancsolta Ce-hszi. –

Utána gyere vissza, és foglald el helyed a császár oldalán.

– Igen, nagytiszteletű hölgyem – mondta a főeunuch jámboran, és elsietett.

Néhány percen belül megérkezett Kung herceg, egymagában jött, se másik herceg, se tanácsos nem jött vele. 0 már ismerte a híreket, mivel személyesen vette át a kimerült futártól az ismeretlen kézírással készült memorandumot, amelyen az alkirály pecsétje díszelgett.

– Olvasd fel nekem – parancsolta Ce-hszi, miután fogadta köszöntését.

A férfi lassan felolvasta a memorandumot, a császárné pedig türelmesen végighal gatta magánkönyvtárának apró trónján ülve – tekintete elmélázott az asztalon ál ó cserepes sárga orchideán.

Hatezer nyugati harcos szál t partra és masírozott Kanton kapujához. A császári erők hősiesen védekeztek a támadás el en, és bátorságukról tettek tanúbizonyságot, majd elmenekültek, a városban rejtőző kínai lázadók pedig megnyitották a kaput és beengedték az idegeneket. A szörnyű híreket hal va az alkirály a palotájából a városfalig futott, ahol tisztjei egy kötélen leengedték. Már félúton járt, amikor a kínaiak észrevették és felhívták rá az el enség figyelmét – azok rögtön odarohantak, levágták a kötélről és elfogták.

Minden magas rangú hivatalnokot foglyul ejtettek, és az alkirályt a messzi Indiában fekvő Kalkuttába deportálták. Az arrogáns és senkit sem tisztelő

nyugatiak kizárólag kínaiakból ál ó új kormányt ál ítottak fel, amely természetesen nem ismerte el a mandzsu dinasztiát. „Ennél is rosszabb – folytatta a memorandum –, hogy az angolok kijelentették, miszerint császárkirálynőjük új követelésekkel lép fel, de azt nem árulták el, hogy mik ezek. Ehelyett tovább erősködnek, hogy személyesen járulhassanak a császár elé Pekingben és mondhassák el mondanivalójukat.”

A csendes kis pavilonban, ahol egy órával ezelőtt még Ce-hszi barackvirágokat festett, most szörnyű

hírek özöne zúdult a császárnéra. Végighal gatta, és egy szót sem szólt, csak elgondolkodva ült trónján.

Kung herceg szeme sarkából nézte ezt a gyönyörű és magányos nőt, sajnálatot érzett iránta. Várta, hogy megszólaljon.

– Nem fogadhatjuk az udvarban ezeket a gyűlöletes idegeneket – mondta végül a császárné. – Még mindig azt hiszem, hogy visszaélnek Viktória királynő nevével, anélkül, hogy ő tudna róla. Csakhogy nem érhetem el őt távoli trónján, mint ahogy nem tárhatom népem elé sem azt, hogy a császár halálos beteg. Az örökös még túl fiatal, és a trónutódlás kérdése nem egyértelmű.

Nem engedhetjük be ide az idegeneket. Mindenáron késleltetnünk kel a dolgokat, ígérgetnünk kel , majd ismét halogatni, a telet használva ürügyül.

A herceg rettenetesen sajnálta a nőt, bár ő maga is ijesztőnek látta a helyzetet.

– Császárné, én csak azt mondhatom, amit eddig is mondtam – szólt lágyan. – Nagytiszteletű hölgyem nem érti ezeket az embereket. Már túl késő. Türelmük elfogyott.

– Majd meglátjuk – válaszolta csüggedten Ce-hszi, és nem mondott többet. Megfázta a fejét, és szeme alá fekete árnyak kúsztak. – Majd meglátjuk… majd meglátjuk.

„Égiek, segítsetek”, fohászkodott magában Ce-hszi.

A tél valóban hidegebb volt, mint emberemlékezet óra bármikor. Minden reggel ébredés után kinézett az ablakán, és azt látta, hogy a hótakaró még nagyobb lett az előző nap óta. A császári futárok a megszokottnál háromszor hosszabb idő alatt tették meg a délről a fővárosba vezető utat, és további hónapokba telik, mire a császárné válasza megérkezik Kantonba. Az idős Je alkirályt az angolok egy kalkuttai börtönbe verették, de Ce-hszi szíve nem enyhült meg.

Az alkirály kudarcot val ott a trón színe előtt, és egyetlen kifogás sem igazolhatott ekkora vereséget.

Haljon csak meg! A szánalmat és az irgalmat azoknak tartogatja, akik valóban őt szolgálják.

Lassan elmúlt a tél, és ismét beköszöntött a tavasz, még ha hűvös és szeszélyes tavasz volt is ez. A császárné már alig várta, hogy a datolyapálmákon kihajtsanak az első levelek, és a bambuszhajtások kiserkenjenek a földből. A palotában virágoztak a szent liliomok, amelyeket a cserepekben izzó parázs melegített. A forró kályháktól megszédült törpe szilvafák virágba borultak porcelánkaspóikban. Ce-hszi ezekből a virágokból tavaszt varázsolt a termeiben, és parancsára a dézsákban gyökerező fák ágaira kalitkákat aggattak, melyekben madarak énekeltek.

Amikor az országát fenyegető veszélyekre gondolt, megnyugtatta, ha kinyitotta a kalitkát, a kirepülő

madarak pedig a vál ára és a kezére telepedtek, ajkáról csipegették az eleséget. Megnyugtatta az is, ha eljátszadozhatott ölebeivel. Elárasztotta őket szeretetével, mivel olyan ártatlanok voltak.

Mint ahogy ártatlan volt a kisfia is, és a legnagyobb örömöt az a tudat jelentette, hogy gyermeke szereti őt és egyedül csak őt. Amikor belépett fia szobájába –

főleg ha már egy-két napja nem látta, mivel annyira lefoglalták ügyei –, a gyermek félbehagyott minden játékot, és odarohant hozzá. A császárné tudott kegyetlen is lenni, és mindazok, akik keresztezték útját, azonnal megtapasztalták engesztelhetetlen könyörtelenséget; viszont gyengéd volt minden ártatlan teremtéssel és azokkal is, akik szerették őt. Elviselte Li Lien-jing gonoszságát is, mivel az eunuch szinte istenítette úrnőjét. Szemet hunyt tolvajlásaira és csínyeire, és arra is, amikor az eunuch hagyta, hogy lefizessék, akik Ce-hszi révén akartak a császár kegyébe férkőzni. Ugyanezért bocsátotta meg a császárnak is tehetetlenségét, romlottságát és más nőkkel való bolondozását. Az uralkodó időről időre más nőkkel töltötte éjszakáit, mivel Ce-hszivel már nem tudta csil apítani vágyát, de előfordult, hogy fiatal lánykákkal még igen. A császár azonban csak őt szerette – a többieket nem. Ce-hszi azért tudott megbocsátani neki, mert nem szerette, de gyengéd volt vele, mivel a császár szerette őt.

Kung herceg mindezt tudta, és Ce-hszi is tudta, hogy tudja, mint ahogy azt is tudta, hogy a férfi ezt sosem fogja szavakba önteni – a herceg szeme mindent elárult, mint ahogy hangjának kedvessége is. De a császárné magányos volt, már amennyire ilyen magas rangú hölgy magányos lehetett, és mivel senkivel sem beszélgethetett magányáról, a herceg annál hűségesebb volt hozzá – de nem mint férfi, mivel ott volt neki saját gyönyörű és szeretett felesége, egy csendes asszony, szívszerelme, aki minden vágyát teljesítette. Kung herceg felesége egy idős és megbecsült mandarin, bizonyos Kuj-liang lánya volt –

ez a mandarin okos ember hírében ál t, mindig hűséges volt a trónhoz, és mindig bölcs tanácsokkal szolgált a most uralkodó Hszien-feng császárnak, mint ahogy a néhai Tao-kuangnak is, a császár atyjának.

Elmúlt a tavasz, és beköszöntött a nyár. Ce-hszi még mindig nem döntötte el, hogy biztonságos dolog-e elmenni a Nyári Palotába. Békére áhítozott, s mivel egész télen még csak nem is nézett a Tiltott Város falain túlra, mostanra szinte belebetegedett Jüan-ming-jüan tavainak és hegyeinek hiányába. Még sosem vágyódott ennyire a szépség után, mint most, amikor minden olyan bizonytalanná vált. Valósággal sóvárgott a természet, az ég, a víz és a föld után. Amikor éjszakánként elaludt, nem szerelemről álmodott, hanem tágas, virágba borult kertekről és a távoli dombokat megvilágító holdfényről. Órákon át nézegette a tájakat ábrázoló tekercseket vagy festményeket, és elképzelte, hogy folyó– vagy tengerparton sétál. Ezeken az éjszakákon azt álmodta, hogy a fenyőerdők ölén vagy a bambuszligetben rejtőző templom mélyén alszik. Amikor felébredt, sírva fakadt, mivel álmai olyan valóságosak voltak, mintha csak az emlékeiben élnének, pedig sosem élte át őket.

Viszont egy napon, amikor váratlanul vihar kerekedett, szörnyű hírek érkeztek északról – Ce-hszi mindig is számított rájuk –, így a Jüan-ming-jüanba vetett reményei szertefoszlottak. A nyugatiak felhajóztak a part mentén. Váltott császári futárok hozták-vitték a híreket éj el-nappal, még mielőtt a hajók elérték volna Taku erődjét Tiencsinnél, amely alig százharminc kilométerre feküdt a fővárostól. Mindenki megdöbbent ennek hal atán, a közemberektől az udvaroncokig. A császár is összeszedte magát, és megparancsolta főtanácsosának, minisztereinek és a hercegeknek, hogy gyűljenek össze a fogadóteremben. Egyben hívatta két hitvesét, hogy foglaljanak helyet a Sárkányparaván mögött. Ce-hszi eunuchja karjára támaszkodva érkezett, és a két kicsi trón közül a magasabbat foglalta el. Kisvártatva megérkezett

Cu-an, a Keleti Palota Császárnéja is, és a mindig udvarias Ce-hszi felál t, amíg Cu-an helyet foglalt. A Keleti Palota Császárnéja idősebbnek látszott a koránál, pedig még a harminckettedik évét sem töltötte be. Búskomor lett, arca megnyúlt, elvékonyodott, és amikor Ce-hszi megszorította a kezét, alig láthatóan, szomorkásán elmosolyodott.

Csakhogy ki törődhetett most egyetlen emberrel, amikor minden veszélyben forgott? A nemes gyülekezet csendben hal gatta végig Kung herceget, aki felál t, hogy bejelentse a szörnyű híreket. A Sárkánytrónon ülő, aranyköntöst viselő császár lehajtotta fejét, arcát félig a kezében tartott selyemlegyező mögé rejtette.

Amikor a megfelelő üdvözlések megtörténtek, Kung herceg nem halogathatta tovább a keserű igazságot.

– A trón minden erőfeszítése dacára az idegeneket nem sikerült visszaszorítani délre. Felfegyverzett harcosokkal teli hajóik ebben a pil anatban is partjaink mentén haladnak. Csak remélhetjük, hogy a takui erődök feltartóztatják őket, és nem jutnak be Tiencsin városába, mivel onnan már csak egy ugrás ez a szent hely.

A térdelő gyülekezet hangos sóhajtással a padlóhoz érintette fejét.

Kung herceg megtántorodott, de folytatta.

– Talán túl korai még erről beszélni, de én mégis félek –igen, félek! – attól, hogy ezek a barbárok nem vetik alá magukat sem törvényeinknek, sem az etikettnek! Elég a legcsekélyebb habozás, és máris a császári palota kapuit fogják döngetni, hacsak nem fizetjük le őket, hogy térjenek vissza ismét délre.

Nézzünk szembe a legrosszabbal, és hagyjunk fel az álmodozással. Eljött az utolsó óra. Csak keserűség vár ránk.

Amikor Kong herceg felolvasta és átnyújtotta saját memorandumát, a császár berekesztette az audienciát, és megparancsolta az egybegyűlteknek, hogy vonuljanak vissza, ő pedig két hercegi fivérérc támaszkodva lefelé indult a trónszékről. Ekkor váratlanul Ce-hszi hangja hal atszott a Sárkányparaván mögül.

– Én, akinek nem lenne szabad szólnom, kénytelen vagyok megszegni il edelmes hal gatásom!

A császár elbizonytalanodva megál t, fejét jobbra-balra ingatta. Előtte az egybegyűltek térdeltek, fejüket a padlóra hajtva. Senki sem moccant, és egyetlen hang sem hal atszott.

Ce-hszi hangja törte meg ismét a csendet.

– Én vagyok az, aki türelmet tanácsolt a nyugati barbárok kapcsán. Én vagyok az, aki a halogatás és a várakozás mel ett emelt szót, és én vagyok az, aki most azt mondja, hogy tévedtem. Mást mondok: a türelemnek, a várakozásnak és a halogatásnak immár nincs helye. Háborút hirdetek a nyugati el enség el en –

háború és halál mindnyájukra, minden férfira, nőre és gyerekre!

Ha egy férfi szólt volna, mindenki igennel vagy nemmel felelt volna. De ő csak egy asszony volt, még ha császárné is. Senki sem szólt, senki sem moccant.

A császár lehajtott fej el várt, majd fivérei karjára támaszkodva lelépett trónusáról, miközben minden fej a padlón nyugodott – az uralkodó beszál t a zászlósokkal és őrökkel körülvett sárga palankinjába, és visszatért palotájába.

A megfelelő időt betartva távozott a két császári hitves is, és egyikük sem szólt a másikhoz, csak annyit, amennyit az udvariasság megkövetelt, de Ce-hszi látta, hogy Cu-an szándékosan kitér előle. Ce-hszi visszatért saját lakosztályába, és egész nap várta az uralkodó hívását, de az csak nem érkezett meg. A néma csendben könyveit bújta, de képtelen volt koncentrálni. Eljött az este, de amikor még mindig nem hívatták, magához kérette eunuchját, Li Lien-jinget, aki elmondta neki, hogy a császár egész nap jelentéktelenebb ágyasaival múlatta az időt, és nem említette Ce-hszi nevét. Ezt a főeunuchtól hal otta, aki az egész napot kénytelen volt ura oldalán tölteni és eltűrnie szeszélyeit.

– Nagytiszteletű hölgyem, biztosra veheted, hogy a Mennyek Fia nem feledkezett meg rólad, de fél attól, ami most történik, és minisztereinek döntésére vár.

– Akkor hát legyőzettem! – kiáltott fel Ce-hszi.

Ez túl egyértelműen irányult a császár el en, így Li Lien-jing úgy tett, mintha nem hal otta volna. Megfogta a teáscsészét, dünnyögött valamit arról, hogy kihűlt a tea, majd mogorva arccal elsietett.

Másnap Ce-hszi értesült arról, amit előre sejtett. Nem lesz el enál ás a nyugatról érkezett betolakodókkal szemben –legalábbis egyelőre nem. A császár –

tanácsosai és miniszterei javaslatára – kijelölt hatom előkelő nemest, hogy induljanak Tiencsinbe és alkudjanak meg az angol Lord Elginnel. A három férfi közül a legmagasabb rangot Kung herceg feleségének atyja, Kuj-liang viselte, aki józan eszéről és óvatosságáról volt közismert.

– Ó, jaj nekünk! – kiáltott fel Ce-hszi, amikor meghal otta a nevét. – Ez a kiváló ember sosem fog szembeszegülni az el enségeinkkel. Túl öreg, túl óvatos és túl engedékeny.

Valóban igazat szólt. A hetedik hónap negyedik napján Kuj-liang aláírt egy egyezményt a nyugati harcosokkal, amelyet az aláírás napjától számítva egy év múlva a császár szentesít majd. A három előkelőség hamarosan visszatért az egyezménnyel. A kard élével fenyegetőző angolok és franciák, akiket barátaik, az amerikaiak és az oroszok támogattak, megkapták, amit akartak. Kormányaik kirendelhettek egy minisztert Pekingbe, papjaik és utazóik beutazhatták az országot anélkül, hogy alá kel ett volna vetniük magukat a törvényeknek, az ópiumot elismerték törvényes kereskedelmi árucikknek, és a birodalom szívében fekvő nagy folyami kikötőt, Hankout, amely ezerhatszáz kilométerre feküdt a tengertől, kereskedelmi kikötőnek jelölték ki, ahol fehérek telepedhettek le családjaikkal egyetemben.

Amikor Ce-hszi meghal otta a feltételeket, visszatért hálószobájába, és három napig nem evett, nem mosakodott, nem váltott ruhát, és udvarhölgyeit sem fogadta. Szolgálója egyre jobban megijedt, és titokban elküldte a császárné eunuchját Kung herceghez, számoljon be neki arról, hogy a Nyugati Palota úrnője ágyában fekszik, mintha meghalt volna, és már teljesen legyengült a fáradtságtól, a sírástól és az éhezéstől.

Kung herceg a Tiltott Városon kívül ál ó palotájában kapta kézhez a beszámolót, és azonnal audienciát kért Ce-hszitől. A császárné ekkor felkelt, megfürdött, felöltözött és elfogyasztott egy kis hűslevest, amelyet szolgálója készített neki, majd eunuchja karjára támaszkodva átsétált a Császári Könyvtárba, hogy fogadja a herceget. Trónján ülve hal gatta meg Kung herceg logikus érveit.

– Császárné, csak nem gondolja, hogy egy olyan becsületes ember, mint az apósom, engedett volna az el enségnek, ha el enál hatott volna? Nem volt más választásunk. Ha nem tettünk volna eleget követeléseiknek, egészen a császárvárosig meneteltek volna.

Ce-hszi lebiggyesztette piros alsó ajkát.

– Üres fenyegetőzés!

– Nem ütés – felelte Kung herceg határozottan. – Egy dolgot mindenesetre megtanultam az angolokról: ha kimondanak valamit, azt végre is hajtják.

Akár igaza volt a jó hercegnek, akár nem, Ce-hszi tudta róla, hogy hűséges, és fiatal kora el enére bölcs, így hát nem vitatkozott, hiszen az egyezmény már úgyis megköttetett. Emel ett szomorú is volt. Vajon minden reménye elveszett, csak mert fia túl kicsi volt még ahhoz, hogy maga harcoljon? Türelmetlen mozdulattal vetett véget az audienciának, és amikor a herceg távozott, visszatért saját hálószobájába.

Magányos éjszakák és nappalok következtek, mialatt titokban szőtte terveit. Elrejti majd érzelmeit és gondolatait, mindenkivel barátságot köt, teljesen aláveti magát a császárnak, a legkisebb korholástól is megkíméli, és várni fog. És közben akarata olyan kemény lesz, mint a vas, és ő maga olyan hideg, mint a kő.

A diadalmas szerződést ünneplő nyugatiak nem nyomultak tovább észak felé. Az év véget ért – ahogy az már lenni szokott –, és a következő év új nyarán elérkezett a szerződés szentesítésének napja. Ce-hszi már eltökélte, hogy meggátolja a szentesítést, és ezt el is érte – de nem rábeszéléssel vagy fenyegetőzéssel, hanem egy gyenge ember, a császár elcsábításával.

Amikor az uralkodó év közben ráébredt, hogy hitvese még mindig gyengéd s alázatos, ismét a rabjává lett, és gondolatai csak a császárné teste körül forogtak. Az addigra kifinomultabb módszereket választó Ce-hszi tanácsára minisztereket küldtek a Kanton városát a kínaiak révén kormányzó fehérekhez. A minisztereknek ígéretekkel és megvesztegetésekkel rá kel ett venniük a fehéreket, hogy ne jöj enek északra, mivel a szerződést úgysem szentesítik.

– Elégedjenek meg a déli kereskedelemmel – adta ki a parancsot a császár. – Mondjátok meg nekik, hogy barátságosak leszünk, ha maradnak ott, ahol vannak.

Vagy talán nem kereskedni jöttek hozzánk?

– Mi lesz, ha elutasítják? – kérdezte Kung herceg.

A császár felidézte magában, mit mondott neki Ce-hszi azon a hosszú éjszakán, amit kettesben töltöttek, és most megismételte a császárné szavait.

– Mondjátok meg, hogy ha annyira akarják, majd később Sanghajban szentesíthetjük a szerződést. E z félúton van Kanton és Peking között. Igazán nem panaszkodhatnak, hogy nem vagyunk nagylelkűek.

Ce-hszi mindezt úgy mondta, mintha nem is érdekelnék az ál amügyek.

– Miért írnánk alá a szerződést? Hadd reménykedjenek, és ha türelmetlenek, mondd nekik, hogy majd Sanghajban sor kerül az aláírásra, félúton a part mentén. Ha odamennek, akkor is lesz még időnk eldönteni, hogy mitévők legyünk.

Ezt mondta a császárné, miközben a háborút végső

fegyverként tartogatta. Ha a betolakodók Sanghajba jönnek, nem lesz ez elég bizonyíték arra, hogy csak a halál vethet véget előnyomulásuknak?

A nemesek az év elején útnak indultak a paranccsal, és még ugyanezen a tavaszon, amikor a föld kiszabadult a fagy szorításából, a császár utasítást adott, hogy Tiencsin közelében a takui erődítményt erősítsék meg és szereljék fel Amerikából hozott fegyverekkel és ágyúkkal. Mindez titokban történt, az angolok nem tudhattak semmit. Az efféle tervek akkor születtek meg az uralkodó fejében, amikor Ce-hszi kötelességtudóan szerette őt, felélesztve benne a vágyat, és gondoskodott szórakoztatásáról, meséket és verseket olvasott fel neki az eunuchok könyvtáraiban talált tiltott könyvekből.

Milyen döbbenetet keltett, amikor kora tavasszal futárok érkeztek a császár minisztereitől, és arról számoltak be, hogy a nyugatiak nem hajlandóak egyezkedni, és hajóik azonnal északnak indultak, elhajózva Sanghaj mel ett, ezúttal az angol Hope admirális parancsnoksága alatt! Az udvar és a város közemberei azonban kijelentették, hogy nem félnek.

Taku erődje erős, és a császári katonáknak nagy jutalmat ígértek bátorságukért. A harcosok nyugodtan és bátran várták a támadást.

Az égiek segítségével ezúttal tényleg sikerült visszaverniük az el enséget, méghozzá olyan erővel, hogy az angoloknak három hajójuk és háromszáz emberük odaveszett. A császár rettentően boldog volt, és megdicsérte Ce-hszit, aki a dicsérettől felbátorodva arra buzdította az uralkodót, hogy mindent tagadjon meg a betolakodóktól. Az egyezményt nem szentesítették.

A fehérek visszavonultak és kihirdették a békét. Az egész ország meglepetten uj ongott, látva a Mennyek Fiának bölcsességét, aki – ahogy mondták róla – tudja, mikor kel várnia, és mikor kel háborúznia. Nézzétek, kiáltották, milyen könnyen sikerült a betolakodók fölé kerekedni! Talán sikerült volna legyőzni őket, ha nincs a halogató és megegyezést célzó stratégia, aminek következtében az angolok rosszul becsülték fel a főváros erejét és túl sokra tartották a sajátjukat? A császárt a bölcsesség és a ravaszság mesterének nevezték mindenfelé.

Csak Kung herceg aggódott még mindig.

– A nyugatiak olyanok, akár a tigris: visszavonulnak, ha megsebesülnek, hogy majd később újra támadjanak.

De úgy tűnt, hogy tévedett, mivel eltelt egy újabb, furcsán csendes év. Ce-hszi mélyítette könyvekből szerzett tudását, az örökös pedig egyre erősebb és akaratosabb fiúcska lett.

Megtanult lovagolni egy fekete arabs paripán, szeretett énekelgetni, sokat nevetett és mindig jókedvű

volt, mert bárhova nézett is, mindenütt barátságos arcokat látott. A jelenlegi hatalmával elégedett Ce-hszi nem érzett félelmet, amikor egyre szépülő fiát figyelte.

Elmúlt a tavasz, eljött egy újabb nyár, és a császárné azt tervezgette, mikor utazik udvarhölgyeivel és fiával a Nyári Palotába. Az év eddig békében telt, és Ce-hszi lelkesen készült a nyaralásra.

Ki láthatta volna előre, hogy mi vár rájuk? Az udvar éppen csak felkerekedett, hogy a nyarat Jüan-ming-jüanban töltse, amikor az angol harcosok figyelmeztetés nélkül, Franciaországból érkezett katonák segítségével, bosszúért lihegve végigszáguldottak a parton. Az év hetedik hónapjában kétszáz hadihajó, fedélzetükön húszezer emberrel, mintha csak az égből pottyant volna le, horgonyt vetett Csefu kikötőjében, Csili tartományban. A betolakodók meg sem próbáltak szerződést kötni vagy alkudozni –

a főváros megtámadására készültek.

A futárok éj el-nappal rohantak, hogy megelőzzék a fekete áradatot. A Tiltott Városban nem jutott idő sem szemrehányásokra, sem késlekedésre. A bölcs öregembert, Kuj-liangot – oldalán számos nemessel –

elküldték, hogy bírja megál ásra a betolakodókat.

– Ígérgessetek – parancsolt rájuk a rémült császár, amikor búcsúzáskor hódolatukat tették előtte. –

Tegyetek engedményeket és engedjetek nekik! Máris legyőztek minket!

Ce-hszi a császár mel ett ál t az uralkodó magánfogadótermében.

– Ne, ne, én uram! – kiáltotta. – Micsoda szégyen lenne! Hát megfeledkezel a győzelmedről? Még több katona kel , uram, még nagyobb erő… Eljött a háború ideje, uram!

A császár ezúttal nem hal gatott rá. Hirtelen erőre kapott jobbjával el ökte magától hitvesét.

– Hal ottad, mit mondtam – fordult Kuj-lianghoz.

– Hal om és engedelmeskedem, Legfőbb Uram –

felelte az öregember.

Ezzel ő és kísérete szamarak vontatta fogatokra szál tak, és sietve Tiencsin felé vették az irányt, mivel az idegenek sajnos már Taku erődjét is elfoglalták. De amikor Kuj-liang távozott, a császárné, akit fia miatti aggodalma makaccsá tett, szokásos fegyvereivel –

csábos karjával, suttogó ajkával és igéző szemével –

ismételten elbizonytalanította a császárt.

– Mi történik, ha a fehér embereket nem lehet meggyőzni? – érvelt egy éjszaka Ce-hszi a császár hálószobájában. – Bölcs dolog, ha készen ál unk arra, hogy megmentsük életünket. –Rávette a császárt, hogy utasítsa mongol hadvezérét, Szeng-ko-lin-csint, ál ítson kelepcét a fehéreknek. A hadvezér a Belső-

Mongóliából származó Korcsiu hercegi ház tagja volt, akiket a mandzsu császárok hűségük miatt nagyra tartottak. Az egyszerűen csak Szeng hercegnek nevezett férfiú bátor volt, aki merészsége és tehetsége révén meggátolta, hogy a déli lázadók megtámadják az északi tartományokat, és két seregüket is lemészárolta a csatában. Az első alkalommal alig negyven kilométerre Tiencsintől csapott össze velük, másodjára pedig Lien-csinnél kerítette be őket, és a megmaradtakat egészen Santung tartományig űzte.