– Kötelességem volt – makacskodott a férfi.

– Azt hiszed, elfelejtettem? – kérdezett vissza a császárné. Sem akkor, sem most nem felejtek el semmit. Megjutalmazlak, akár tetszik, akár nem. Azt akarom, hogy foglald el az áruló Szu-sun megüresedett helyét.

– Fenség... – kezdte a férfi hevesen, de a császárné felemelte kezét.

– El kel fogadnod – mondta, miközben továbbra is a színdarabot nézte. – Szükségem van arra, hogy a közelemben legyél. Kiben bízhatok? Kung hercegben igen... tudom, hogy az ő nevét akarod mondani. Igen, bízom benne! Csakhogy szeret-e ő engem? Vagy...

szeretem-e én őt?

– Nem kel ene ilyeneket mondanod – dünnyögte a férfi. A színpadon magasra csapott az énekes hangja, a dobok dörögtek, az udvarhölgyek uj ongtak, és virágokat meg édességeket dobáltak az éneklő

eunuchnak.

– Mindig is szerettelek – közölte a császárné. A férfi nem fordította el a fejét.

– Tudod, hogy most is szeretlek – folytatta Cc-hszi.

Zsung-lu még mindig hal gatott.

A császárné a férfira nézett.

– Te nem szeretsz? – kérdezte jól érthetően.

– Nem engedem, hogy aláhul j onnan, ahova felemelkedtél, és főleg nem miattam – felelte fojtott hangon a színpadot néző férfi.

A császárné elmosolyodott, és ismét elfordította fejét, de nagy szeme csak úgy csil ogott.

– Amikor te leszel a főtanácsos, olyan gyakran hívatlak, ahogy azt a szükség megkívánja, mivel attól fogva a birodalom terhei rád is nehezednek. A régensek a hercegekre, a főtanácsosokra és a miniszterekre támaszkodnak.

– Az ilyen hívásoknak csak akkor engedelmeskedem, ha jelen van a többi tanácsos is.

– De igen, engedelmeskedni fogsz – közölte csökönyösen a császárné.

– És mocskoljam be a neved?

– Én majd vigyázok a jó hírnevemre, méghozzá úgy, hogy feleségül veszel egy általam választott udvarhölgyet. Ha van egy fiatal és szép feleséged, ki kiabálhat rád kígyót-békát?

– Senkit sem veszek el feleségül! – csendült keserűen Zsung-lu hangja.

A színpadon a híres művész még egyszer meghajolt és leült. Egy szolga rohant be, teáskannával kezében.

A színész levette súlyos, színes sisakját, és egy selyem zsebkendővel letörölte arcáról a verítéket. A színházban az eunuch szolgák puha törülközőket áztattak az il atosított vízzel teli dézsákban, majd kicsavarva odavitték, ahol felemelt kezekkel két-ték. Li Lien-jing forró, il atosított törülközőt hozott ezüsttálcán az anyacsászárnénak. Ce-hszi átvette, és előbb kecsesen homlokához érintette, majd megtörölte tenyerét, és amikor az eunuch távozott, halkan, de élesen beszélni kezdett.

– Megparancsolom, hogy vedd feleségül Mej úrhölgyet. Ne tiltakozz! O a leggyengédebb hölgy az udvartartásomban, a legigazabb lélek, és szeret téged.

– Parancsolhatsz a szívemnek is? – kiáltott fel Zsung-lu.

– Nem kel szeretned őt – felelte a császárné kegyetlenül.

– Ha ő olyan, amilyennek lefestetted, akkor természetemmel el enkező igazságtalanságot követnék el ezzel – vágott vissza a férfi.

– Akkor nem, ha tudja, hogy nem szereted, és akkor is a feleséged akar lenni.

Ezen Zsung-lu eltöprengett. A színpadon egy ismeretlen fiatal színész énekelt, miközben az eunuch szolgák tálcákon forró és hideg édességeket hordtak körbe a nézők között. Mivel ismeretlen színészről volt szó, nem nagyon figyeltek rá, hiába énekelt gyönyörűen – a tekintetek lassan a császárné felé fordultak. A Császári Anya érezte a rászegeződő

tekinteteket. Tudta, hogy most már el kel bocsátania Zsung-lut.

Összeszorított fogai között szűrte a szavakat.

– Nem szegülhetsz szembe velem. Kihirdettetem, hogy elfogadtad a házasságot, és még ugyanezen a napon elfoglalod a helyed a tanácsosok között. Most pedig távozhatsz!

A férfi felál t, és mélyen meghajolt. Hal gatása beleegyezésről árulkodott. A császárné biccentett, majd kecsesen felemelte fejét, és figyelme látszólag ismét a színpadra irányult.

*

Éjszaka, amikor a császárné egyedül maradt, ismét eszébe jutott a jelenet a színházban. Arra már nem emlékezett, hogy mit adtak elő a színészek a színpadon, vagy hogy mit énekeltek, miután Zsung-lu távozott. Csak ült, és lassan legyezte magát, a színpad összefolyt szeme előtt, majd a kíntól megfeszülő testtel összecsukta legyezőjét, és mozdulatlanul nézte a színpadot, miközben egész lényét átjárta a fájdalom.

Csak egyvalakit szeretett, és szeretni fogja, egészen haláláig. O volt a szerelme, akire vágyódott, a férj, akit megtagadott saját magától.

Miközben gondolatai ketrecbe zárt madárként vergődtek, a királynőre gondolt, az angolok királynőjére

– Viktóriára, akiről Kung herceg mesélt neki. O, szerencsés királynő volt ő, mert ahhoz mehetett hozzá, akit szeretett! Csakhogy Viktória nem volt sem a császár ágyasa, sem az özvegye. Uralkodónak született, és maga mel é emelte a szeretett férfit. De olyan nő nincs, aki örökösként a Sárkánytrónra ülhetne, a trónt csakis önmaga szerezhette meg magának.

így hát én, az anyacsászárné, erősebb vagyok, mint az angol királynő, gondolta magában. Magam szereztem meg a trónt.

Csakhogy az erő jelent-e megnyugvást egy asszonynak?

Ébren feküdt hatalmas ágyában, bár az őr már kétszer megütötte a gongot, jelezve, hogy két órával elmúlt éjfél. A császárné mozdulatlanul feküdt, szívét fájdalom szorította, nehezen kapott levegőt. Miért nem volt ő igazából asszony? Miért nem elégedett meg azzal, hogy engedelmeskedik a trónnak, és feleségül megy ahhoz, akit szeret? Miféle büszkeség ragadta magával, hogy nagyobb hatalomra vágyott? Mit számított neki, az asszonynak, ha a dinasztia megbukik vagy fennmarad?

Végre tisztán látta önmagát. Asszony volt, tele titkos vágyakkal és sóvárgásokkal, aki azonban nem kéjre vágyódott, hanem szerelemre. Ám ennél többre is vágyott ez a büszke asszony: rangra és hatalomra.

Biztos, hogy olyan asszony ő, aki szeteti a fiát?

Könyörtelen énje erre ezt felelte, hogy bár számára mindent a gyermek jelent, akinek viszont mindent az anyja, a vérrokonság kötelékén túl feszül kettejük között egy másik kötelék is. A gyermek volt a császár, ő pedig az anyacsászárné. Ez az ajándék a sorstól számára nem volt elegendő. O, átkozott az az asszony, aki ilyen szívvel és gondolatokkal születik!

Forgolódott és önmagát szánva sírdogálni kezdett.

„Nem tudok szeretni – gondolta magában. – Nem tudok annyira szeretni, hogy rávegyem magam önmagam szeretetére. És miért nem? Mert túl jól ismerem magam. Ha szerelemre kényszeríteném magam, elhalna szívem, és ha mindent megadnék, nem maradna semmim, csak az iránta érzett gyűlöletem.

Márpedig én szeretem őt!"

Az őr ismét megkondította a gongot, és elkiáltotta magát.

– Három órával múlt éjfél!

A császárné ezt követően a szerelmen töprengett, és ismét sítva fakadt, amikor szomorú gondolatok jutottak eszébe. Tegyük fel, hogy Zsung-lu feleségül veszi Mej úrhölgyet, neki pedig sikerül rávennie a férfit, hogy titokban találkozzon vele egy elhagyatott palotában.

Eunuchja majd őrködik, hiszen jól megfizeti, és ha kételkedni kezd a hűségében, felbérel valakit, aki tőrt szúr a szívébe. Ha életében mondjuk egyszer-kétszer, vagy néhányszor találkozhatna szerelmével, csak mint egyszerű asszony, már boldog lenne, amiért ilyen sokat kapott, még ha nem is mindent. Vagy talán nem az övé a férfi szíve?

O, miként is tarthatná meg a szívét? Miközben ő

trónján üldögél, egy másik nő fekszik majd a férfi ágyában. Vajon mindig eszébe jut majd, hogy a császárnét szereti és nem a karjában tartott asszonyt?

A hirtelen jött perzselő féltékenység nyomban felszárította a könnyeit. Felült ágyában, félrelökte selyemtakaróját, majd homlokát felhúzott térdére hajtotta – beharapta ajkát, és zokogni kezdett, könnyek nélkül és csendesen, nehogy szolgálója meghal ja.

Az őr ismét megütötte a gongot.

– Négy órával múlt éjfél!

Amikor keserű könnyei elapadtak, kimerülten visszahanyatlott. Annak született, aminek –

asszonynak és többnek, mint asszonynak.

Zsenialitásának puszta súlya okozta tragédiáját.

Szemében ismét könnycseppek kezdtek gyülekezni.

Ekkor hirtelen furcsa erő szál t meg. Tragédia? Ha hagyja, hogy a szerelem és a féltékenység elpusztítsa, akkor nem volt elég nagy ahhoz, hogy kihasználja adottságait.

„Mégis, milyen erős vagyok", dünnyögte magában.

Igen, az erőből megnyugvást menthet. Szemében a könnyek felszáradtak, és testét ismét átjárta az önmagába vetett erős hit. Számba vette gondolatait, és elválasztotta az igazakat a hamisaktól. Őrültség, bolondság, hiábavaló álmodozás elhagyatott palotákról és titkos szobákról képzelegni! Zsung-lu erre sosem lenne hajlandó. Ha a császárné nem ad fel mindent a szerelemért, a férfi túl büszke ahhoz, hogy titokban a szeretője legyen. Egyszer történt ez meg – igen, egyszer, de csak egyetlenegyszer, azon a távoli napon, amikor Zsung-lu még fiatal volt és szűz. Ez volt hát a császárné legszebb emléke, amire nem gondol már többet, elteszi lelkének legrejtettebb zugába, bár elfelejteni sosem fogja. Nem: a férfi nem fog még egyszer engedni.

Ekkor a császárné hirtelen ráeszmélt egy csodálatos dologra. A tragédiában egyfajta áldás az, hogy nincs olyan férfi, akit annyira szeretne, hogy mindent feláldozna érte. Ez van, hiszen erre született. Talán nem ajándék az a férfinak, hogyha engedi, hogy teljes szívével szeresse őt, és szerelmét szolgálatába fojtsa?

Lehet, hogy azzal szeretem őt a legjobban, ha elfogadom a szerelmét, és engedem, hogy a menedékem legyen.

A bölcs gondolatok hatására különös béke szál ta meg egész testét. Háborgó szíve elcsendesedett.

Lehunyta szemét.

Az őr gongja ismét megszólalt. Ce-hszi hal otta, amint elkiáltja a hajnalt.

– Hajnal van – kántálta az őr. – Újra szép napra ébredtünk!

*

Hamar elrendezte az esküvő napját. Legyen csak meg hamar, annál hamarabb lesz a dolog visszafordíthatatlan! Csakhogy Mej úthölgy nem mehetett férjhez a császári palotából, más otthona viszont nem volt.

– Hívd ide a főeunuchot – parancsolta az anyacsászárné.

A császárné immár negyedik napját töltötte odabent, anélkül, hogy bárkihez egy szót szólt volna, leszámítva, amikor parancsot adott. Li Lien-jing, aki szokásos helyén, a Császári Könyvtár ajtaja mel ett ál t némán, futva engedelmeskedett. A főeunuch saját szál ásán tartózkodott, és többféle húsból ál ó reggelijét fogyasztotta lassan és élvezettel. A néhai uralkodó halála óta különféle örömeknek hódolt, de most ő is sietve engedelmeskedett.

Az anyacsászárné felpil antott könyvéből, és amikor meglátta a főeunuchot, méltatlankodva szólalt meg.

– An Te-haj, miként merészelsz ilyen önelégülten elém kerülni? Fogadni mernék, hogy még a gyász napjaiban is degeszre tömöd magad.

A főeunuch igyekezett szomorúságot színlelni.

– Nagytiszteletű hölgyem, tele vagyok vízzel. Ha hosszú tűt szúrnának belém, minden folyadék kifolyna belőlem. Beteg vagyok, fenség, nem pedig kövér.

A császárné zord, megrovó tekintettel fogadta a főeunuch magyarázatát. Jól ehet szívét és gondolatait lekötötték saját titkolt gyötrelmei, semmi sem kerülte el figyelmét, s mint mindig, most tudott olyan apróságokra koncentrálni, mint az, hogy a főeunuch elhízott.

– Tudom, mennyit eszel és iszol. Egyre gazdagodsz, és ezt te is tudod. Ügyelj arra, nehogy túl gazdag legyél. Ne felejtsd el, hogy rajtad tartom a szemem.

A főeunuch őszintén felelt.

– Fenség, mindannyian tudjuk, hogy tekinteted mindenütt jelen van.

A császárné még egy pil anatig szigorúan meredt rá, lángoló tekintete szinte felperzselte az eunuchot, aki az udvariasságnak eleget téve, nem emelte tekintetét úrnőjére, mégis érezte pil antásának súlyát, és izzadni kezdett. Ekkor Ce-hszi elmosolyodott.

– Túl jóképű vagy ahhoz, hogy elhízz. És miként játszhatnád el a hőst a színpadon, ha az öved nem éri át a derekadat?

Az eunuch felnevetett. Igaz, ami igaz, előszeretettel játszotta a hőst az udvari színdarabokban.

– Fenség, éhezni fogok, hogy kedvedre tegyek –

fogadkozott.

A császárné megenyhült hangulatban felelt.

– Nem azért hívattalak, hogy rólad beszéljünk, hanem azért, hogy kinyilvánítsam akaratomat.

Rendezd el Mej úrhölgynek és a Császári Gárda parancsnokának, Zsung-lunak a házasságát. Tudod, hogy ő veszi feleségül udvarhölgyemet?

– Igen, fenség.

A főeunuch tudott a házasságról, mint ahogy mindenki tudott róla a palotában. Li Lien-jing elmondott neki mindent, amit hal ott, mint ahogy minden eunuchnak és szolgálónak is – a Császári Anya pedig mindezt tudta.

– Az udvarhölgyemnek nincsenek szülei – folytatta Ce-hszi. – így hát nekem kel helyettesítenem őket.

Mint régens, én képviselem az ifjú császárt is, és nem lenne il ő, ha megjelennék egy hercegnő esküvőjén.

Ezért te viszed el őt unokaöcsém, Hui herceg házába a szokásos szertartás és pompa közepette. Rokonom, a parancsnok abból a házból kéri majd ki.

– Fenség, melyik napon kerül sor minderre?

– Holnap udvarhölgyem megérkezik a herceghez. Te még ma odamész, és megkéred az udvartartást, hogy készüljenek fel a fogadására. Unokaöcsémnek van két idős nagynénje, ők legyenek Mej úrhölgy anyai kísérői.

Ezután elmész a parancsnokhoz, és közlöd vele, hogy úgy határoztam, az esküvőnek két napon belül meg kel lennie. Amikor minden lezajlott, idejössz és beszámolsz nekem. A házasság megkötéséig ne háborgass.

– Fenség, a szolgád vagyok. – Ezzel a főeunuch meghajolt és távozott. A császárné azonban máris visszafordult könyvéhez, és fel sem emelte fejét.

A következő két napon figyelmét látszólag teljesen lekötötték a könyvek. Késő éjszaka, amikor a szolga eunuchok új gyertyákat hoztak, és ásítoztak szájukat köntösük uj a mögé rejtve, a császárné még mindig lassan és elmélyülten olvasta egyik könyvet a másik után. Ezek a könyvek az orvoslásról szóltak, amiről nem tudott semmit, de elhatározta, hogy ezt is megtanulja. Minél kevesebbet tudott valamiről, annál inkább vágyott arra, hogy megismerje. Nemcsak a tudásra szomjazott, nemcsak kíváncsi volt a mindenség titkaira, hanem mindig többet takart tudni annál, akivel éppen beszélt. Azon a két napon, miközben az esküvő rendben lezajlott, könyörtelenül elhessegetett a fejéből minden képzelgést, és gondolatait teljes egészében az orvostudományról szóló ősi könyvnek szentelte. Ezt a sokkötetes művet jól ismerték a bíróságokon, és még az alsó fokú bíróságok helyi magisztrátusai is tanulmányozták, mielőtt kimondták volna a verdiktet azok esetében, akik ismeretlen okból haláloztak el. A büntetés testülete ehhez a műhöz igazította gyakorlatát, és tizennyolc évvel ezelőtt az akkor uralkodó Tao-huang császár, akit felbosszantott a korai kötetek rendezetlensége, megparancsolta egy jól ismert bírónak, egy bizonyos Szung-cénak, hogy az összes korábbi változatot foglalja össze egyetlen műben. A császárné most ezt a nagyszerű alkotást tanulmányozta, és minden mást kirekesztett elméjéből.

Összeszedte minden akaraterejét, hogy olyan ismereteket sajátítson el, mint hogy az emberi testben háromszázhatvanöt csont található, ami pontosan megegyezik a napév naplementéinek és a napfelkeltéinek számával, hogy a férfiaknak mindkét oldalukon tizenkét bordájuk van, nyolc hosszú és négy rövid, el enben a nőknek tizennégy bordájuk van mindkét oldalon. Olvasott arról, hogyha a szülő és gyerek, vagy férj és feleség megvágja magát, és vérüket ugyanabba a vízzel teli tálba csorgatják, a két vér eggyé ál össze, míg két, rokonságban nem ál ó idegen vére sosem keveredik. Számos méreg titkát is megismerte, és azt, miként használhatóak betegségek kezelésére vagy halál előidézésre, és miként lehet használatukat észrevehetetlenné tenni.

A második nap végéig el sem hagyta a Császári Könyvtárat, csak akkor, amikor visszavonult palotájába enni és aludni. A harmadik nap reggelén Li Lien-jing távoli köhécselése jelezte az eunuch közeledtét. A császárné felpil antott könyvéből, ahol éppen a mandragóra mérgező hatásáról olvasott.

– Mi az?

– Fenség, a főeunuch visszatért.

A császárné becsukta a könyvet, előhúzta selyemkendőjét, sarkát ajkához érintette. - Jöj ön be.

A főeunuch belépett, és kifejezte hódolatát.

– Ál j mögém, és mondd el, amit mondanod kel –

utasította a császárné.

A főeunuch engedelmeskedett, és mialatt beszélt, az anyacsászárné a nagy udvarra néző nyitott ablakon bámult kifelé -odakint skarlát– és aranyszínű

krizantémok izzottak az őszi nap szelíden csil ogó sugaraiban.

– Fenség – jelentette a főeunuch –, minden a megfelelő tisztelet és il em jegyében zajlott. A parancsnok piros menyegzői hintójár. küldte Hui herceg palotájába. Ekkor a hintó hordozói visszavonultak. A herceg két idős nagynénje az utasításnak megfelelően, amelyet fenséged adott ki, és én tolmácsoltam, a hintóhoz kísérték a menyasszonyt, és gondoskodtak róla, hogy kényelmesen helyet foglaljon, behúzták a függönyöket és bezárták az ajtót.

Ekkor szólították a hordozókat, akik felemelték a hintót és a parancsnok palotájába vitték, a két idős hölgy hintójának kíséretében. A parancsnok palotájában két másik idős hölgy, a parancsnok apjának ku-zinjai fogadták a menyegzői hintót, majd a négy öreg együtt vezette be az arát a palotába. Ott már a parancsnok várt rájuk, oldalán saját nemzedékéből való rokonaival, mivel szülei már régen meghaltak.

– Az öregek nem púderezték be az ara arcát rizspúderrel? -érdeklődött a császárné.

A főeunuch sietve számolt be erről is.

– De igen, fenség, és a hajadonok vörös selyemfátylával takarták el az arcát. Ekkor az ara átlépte a nyerget, ahogy a rítus megkövetelte – ez a parancsnok saját mongol nyerge volt, amely őseitől szál t rá –, aztán átlépdelt a faszénparázson, majd az idős hölgyek karéjában belépett a palotába. Ott egy idős esküvői dalnok várta, aki arra kérte a jegyespárt, hogy kétszer hajtsák meg térdüket, és adjanak hálát az Égnek és a Földnek. Ekkor az idős hölgyek bevezették a menyasszonyt meg a vőlegényt a hálószobába, és közölték velük, hogy üljenek le együtt a nászágyra.

– Kinek a köntöse volt felül? – kérdezte az anyacsászárné.

– A vőlegényé – felelte a főeunuch, és nyerítve felnevetett. – Fenség, a férj fog uralkodni saját házában.

– Ezt jól tudtam. Makacs volt már születésétől fogva.

Meséld tovább!

– Ezután – folytatta a főeunuch – ők ketten bort ittak vörös szaténba bugyolált szilkékből, majd kicserélték a szilkéket, és ismét ittak, utána pedig rizspogácsát ettek, úgy, ahogy a szokás megkívánta. Ezt követte az esküvői lakoma.

– Nagy lakoma volt?

– Pont megfelelő – mondta körültekintően a főeunuch. - Se nem túl nagy, se nem túl kicsi.

– És minden bizonnyal finommetéltes csirkelevessel fejeződött be.

– Igen, hogy hosszú életük legyen.

A főeunuch itt szünetet tartott, várva az utolsó, legfontosabb kérdést, amelyet mindig fel kel ett tenni az esküvőt követő éjszaka másnapján. A kérdés hosszú hal gatás után érkezett.

– A házasságot... konzumálták? – kérdezte a császárné furcsa és halk hangon.

– Igen. Maradtam éjszakára is, és pirkadatkor a menyasszony szolgálója jött hozzám, hogy közölje a hírt. A parancsnok éjfélkor felemelte a menyasszonyi fátylat, a mérleg súlykampóját használva, a szertartás szerint. A szolgáló ekkor visszavonult, majd a pirkadatot megelőző órában hívatták. Az idős kuzinok átadták neki a foltos gyolcsot. Az ara még szűz volt.

Az anyacsászárné némán ült, mígnem a főeunuch, aki nem hal otta, hogy elbocsátották volna, köhintett egyet, jelezve, hogy még itt van. A császárné összerezzent, mivel teljesen megfeledkezett róla.

– Menj. Jó munkát végeztél. Holnap elküldöm a jutalmad.

– Fenséged túlságosan kegyes hozzám – búcsúzott az eunuch.

A császárné csak ült, s figyelte a ragyogó színű

virágokra hul ó napsugarakat. Az egyik karmazsin szirmon egy pil angó kuporgott, egy császársárga színű lepke. Előjel talán? Majd megkérdezi a csil agászok tanácsát, vajon mit jelent ez az előjel –

nyilván szerencsét jelez, éppen abban a pil anatban, amikor szíve meghasadni készül. De nem engedi, hogy meghasadjon. Saját kezével sebezte meg a szívét, s ez a szív az övé volt, senki másé.

Felál t, becsukta a könyvet, és nyomában csúf, de hűséges eunuchjával, visszatért a palotába.

*

Ettől a naptól kezdve a Császári Anya átrendezte életét, és szinte hozzánőtt fiához. Amit csak tett, a gyermekéért tette, neki szentelte minden gondoskodását és gondolatát. Fia volt gyógyítója és vigasztalója. Azokon az éjszakákon, amikor nem tudott elaludni, és a képzelet olyan képeket vetített elé, amelyeket nem oszthatott meg másokkal, felkelt és beosont kisfia hálószobájába. Leült az alvó gyermek ágyára, megfogta meleg kezét, és ha gyermeke felrezzent álmából, nyomban a karjába vette, és a keblén altatta el újra.

Fia gyönyörű és erős volt, bőre olyan szép, hogy udvarhölgyei gyakran mondogatták, milyen kár, hogy nem lánynak született. Fiát még szebbé tette, hogy már most is látszott, milyen ragyogó elmét örökölt anyjától, és mennyire tehetséges. Amikor négyéves lett, anyja tanítókat jelölt ki mel é, így már ötévesen olvasott mandzsu nyelven, az anyanyelvén, de kínaiul is. Keze ösztönösen is úgy tartotta az ecsetet, akár egy festőművész, és a császárné a gyerekes kézírásban már most felismerte azt a vakmerőséget és határozottságot, amely egy napon markáns és stílusos kal igtáfussá teszi. A gyermeknek káprázatos emlékezőtehetsége volt – ha egyszer vagy kétszer felolvastak neki valamit, máris megtanulta. A császárné azonban nem hagyta, hogy tanítói dicséretükkel elrontsák fiát. Megrótta őket, amikor azt hal otta, hogy uj onganak tehetsége s ügyessége láttán.

– Nem hasonlíthatjátok egyetlen más gyermekhez sem. Amit tesz, azt hasonlíthatjátok ahhoz, amit megtehetne. Mondjátok neki azt, hogy őse, Csien-lung ötéves korábban már többet tudott, mint ő.

Miközben ilyen utasítással látta el a tanítókat, gyermekébe sajátjához mérhető büszkeséget nevelt.

Még tanárai sem ülhettek le a fiú jelenlétében – ezt egyedül csak a császárné tehette meg, aki egyben az anyja is volt. Ha a jövendő uralkodónak nem tetszett valamelyik tanár viselkedése vagy ahogy rápil antott, esetleg az öltözködése, azt a császárné elbocsátotta anélkül, hogy az il ető megkérdezhette volna az elbocsátás okát.

– Ez a császár akarata – közölte tömören.

Ha fiának kevésbé lett volna jel emes a természete, szinte biztos, hogy a fiatalon kapott hatalom megváltoztatta vagy megrontotta volna, de a gyermek természetes józan esze megóvta ettől. A neki járó tiszteletet olyan természetesen fogadta, mint a napsütést vagy az esőt, ugyanakkor vajszívű is volt.

Ha valamelyik eunuchot megkorbácsolták valami vétségért, a kis császár máris a megmentésére sietett.

Az anyacsászárné még csak szolgálója fülét sem rángathatta meg, amikor az valami ügyetlenséget csinált, mert ha fia jelen volt, azonnal zokogásban tört ki.

Ilyenkor a császárné eltöprengett, vajon elég erős lesz-e fia ahhoz, hogy rengeteg alattvalóján uralkodjon.

Azonban más alkalmakkor a gyermek olyan hevesen és dühösen rohant ki, olyan el entmondást nem tűrően lépett fel, hogy Ce-hszi megnyugodhatott. Egyszer még közbe is kel ett avatkoznia, mivel őfelsége megparancsolta Li Lien-jingnek, hogy hozzon neki egy zenélődobozt a városban élő idegenek egyik boltjából.

Az eunuch kötelességének eleget téve, előbb megérdeklődte az anyacsászárnénál, hogy engedelmeskedjen-e a kis császárnak, és amikor a császárné meghal otta, hogy mit kíván fia, a következő

szavakkal tiltotta meg:

– Nem lehet külhoni játéka. Ugyanakkor nem tagadhatjuk meg akaratát sem. Menj a piactérre, és vegyél játéktigrist meg más ál atokat, amelyek majd elszórakoztatják. El fogja felejteni a zenélődobozt.

Li Lien-jing engedelmeskedett, és egy szakajtónyi játékkal tért vissza a kis császárhoz, mondván, hogy nem találta meg az idegenek boltját, de útközben belebotlott ezekbe a fából és elefántcsontból faragott ügyes kis teremtményekbe, amelyeknek drágakőből volt a szemük.

A kis császár úgy vélte, hogy becsapták, és minizsarnokká alakult át. Félrelökte a játékokat, felpattant kicsiny trónusáról és fel-alá kezdett járkálni szobájában, karba font kézzel, miközben anyjához hasonló nagy és fekete szeme csak úgy csil ogott a dühtől.

– Dobd ki őket! – kiáltotta. – Talán gyermek vagyok én, aki játékál atokkal játszik? Hogyan mersz te, Li Lien-jing, dacolni uralkodóddal? Ezért darabokra hasíttatlak! Küldjétek be az őreimet!

És tényleg parancsot adott, hogy az eunuchot hasítsák darabokra, húsát nyúzzák le csontjáról, amiért nem engedelmeskedett a trónnak. Senki sem mert el entmondani. Az őrök beléptek, habozva megtorpantak és tétováztak, egészen addig, míg az egyik eunuch rá nem bukkant a Császári Anyára, aki azonnal jött is, köntöse csak úgy repkedett körülötte.

– Fiam, fiam, ne ítéld halálra ezt az embert... még ne, fiam! – kiáltotta.

– Anyám – felelte a gyermek méltóságteljesen –, eunuchod nem velem szegült szembe, hanem Kína császárával.

Ettől a megkülönböztetéstől a császárné úgy megdöbbent, hogy egy pil anatra szólni sem tudott.

– Fiam – hízelgett végül —, gondold végig, mit teszel!

Ez az eunuch Li Lien-jing, aki százféleképpen szolgál téged. Elfeledkeztél erről?

A kis trónörökös azonban ragaszkodott elképzeléséhez, miszerint hasítsák darabokra az eunuchot, egészen addig, míg az anyacsászárné kategorikusan meg nem tiltotta.

Azonban ez az aprócska epizód arra intette, hogy fiának szüksége van egy igazi férfira, aki átveszi apja megüresedett helyét.

Ezért hát Zsung-luért küldetett, aki ekkor már főtanácsos volt. A császárné nem találkozott a férfival szemtől szembe az esküvő óta, s hogy megóvja szívét a férfi varázsától, díszköntöst öltött magára, és magántróntermében

fogadta

udvarhölgyei

jelenlétében. Igaz, udvarhölgyei távolabb ál tak, de mégis ott voltak, és élénk színű ruházatuk úgy ragyogott, akár a csapongó pil angók szárnya.

Zsung-lu belépett-immár nem parancsnoki egyenruháját viselte, hanem tanácsnoki öltözékét. Az aranyszínű, brokáttal átszőtt szaténköntös bársonycsizmájáig ért, nyakában pedig derékig érő

nyaklánc lógott. Fején piros jadegombos kalapot viselt.

A császárné mindig is tudta, hogy a férfi megjelenése királyi, de amikor most meglátta, szíve úgy verdesett, akár a kalitkába zárt madár. Igyekezett csil apítani szívét, amely egyedül ismerte titkát. Hagyta, hogy a férfi letérdeljen előtte, és nem kérte meg, hogy ál jon fel. Félvál ról beszélt, szeme egyszerre volt parancsoló és fáradt.

– Fiam elég idős már ahhoz, hogy megtanuljon lovagolni és bánni az íj al – mondta, miután üdvözölte Zsung-lut. – Úgy emlékszem, hogy kitűnően lovagolsz, és mesterien bánsz a lovakkal. Ami az íjat il eti, egyszer azt hal ottam, hogy a legjobbnál is jobb vadász vagy. Új feladatot adok neked. Tanítsd meg a fiamat, a császárt, hogy nyila egyenesen a céltábla közepébe találjon.

– Megteszem, fenség – felelte Zsung-lu, és nem emelte fel tekintetét.

„Milyen büszke és rideg", gondolta magában a császárné. „Most már látom, miként ál bosszút.

Sosem fogja elárulni nekem, szereti avagy gyűlöli a feleségét. Milyen sivár is minden!"

Ám a császárné tekintete mindebből mit sem árult el.

– Ne késlekedj! – parancsolta. – Már holnap vidd magaddal az íjászpályára. Havonta egyszer magam fogok utánanézni, mennyit fejlődött a fiam, és eldöntöm, mennyire vagy tehetséges tanár.

– Engedelmeskedem, fenség – mondta a férfi, még mindig térdelve.

Attól a naptól fogva a kis császár délelőttjeit tanáraival töltötte, délutánjait pedig Zsung-luval. A magas és erős férfi keményen utasítgatta a fiút, ugyanakkor aggódott, amikor a vakmerő fiú vágtára fogta fekete arabs lovát, de mégsem kiáltott fel a félelemtől, mivel tudta, hogy ezt a gyermeket sosem kel majd félteni. Büszkén fedezte fel, hogy a gyermeknek jó szeme és erős keze van az íjászathoz.

Az anyacsászárné udvarhölgyei kíséretében havonta egyszer megjelent az íjászpályán, és Zsung-lu büszkén s magabiztosan mutatta be a gyermek tudását.

A császárné látta, hogy a fiú és a férfi egyre jobban összeszokik, de csak néhány szóval, hűvösen dicsérte meg a fiát.

– A fiam jól teljesít, de így is kel lennie.

Sóvárgó szívét egy pil anatra sem tárta fel. Elviselte a keblében lángoló fájdalmat, és nem mutatta ki kitörő

örömét sem, amikor látta kettejüket, akiket annyira szeretett, amint olyan közel kerülnek egymáshoz, akár apa és fia.

*

– Fenség – mondta egy napon Kung herceg –, a fővárosba hívattam két remek hadvezérünket, Ceng Kuo-fant és Li Hung-csangot.

Az anyacsászárné, aki éppen az íjászpályára készült, ahol mostanában szokásává vált sétálgatni mindennap, megál t magántróntermének küszöbén.

Udvarhölgyei azonnal félkört formáltak körülötte. Kung herceg volt az egyetlen férfi, akivel szemtől szembe beszélgetett, és mivel a törvény értelmében rokona volt, s egyben a néhai császár fivére, így nem hágta át a szokást, amiért így csevegett a még mindig jóképű

és fiatal herceggel. Most mégis bosszús volt. A férfi ma hívás nélkül kereste fel, ami sértésnek számított. Ezt senki sem engedhette meg magának.

A császárné elfojtotta a keblében támadt hirtelen haragot, majd megszokott méltóságával és kecsességével megfordult, és a terem közepén ál ó apró trónushoz ment. Helyet foglalt, és felvette szokásos császárnéi tartását – kezét finoman összekulcsolta ölében, köntösének széles uj ai szétterültek. így várta meg, hogy a herceg eléál jon, és nem örült annak, hogy miután a férfi kifejezte hódolatát, hívatlanul letelepedett az alacsony emelvénytől jobbra. Egy szót sem szólt, hogy kifejezze elégedetlenségét, viszont nagy fekete szemével szúrósan pil antott a hercegre – nem nézett ugyan a szemébe, mivel ez nem lett volna helyénvaló, hanem a herceg köntösét a nyakán összefogó zöld jadegombra meredt.

A herceg nem várta meg, amíg a császárné megszólal, hanem azonnal látogatása céljára tért.

- Fenség, szándékosan nem zavartalak olyan apró-

cseprő ál amügyekkel, amelyeket én magam is el tudok intézni. így hát mindennap fogadtam a délről érkező futárokat, akik a császári seregeknek a lázadókkal vívott harcáról hoztak híreket.

- Tudok a háborúról – mondta fagyosan a császárné.

– Talán nem én parancsoltam meg hónapokkal ezelőtt Ceng Kuo-fannak, hogy minden oldalról támadja a lázadókat?

- Meg is tette – felelt Kung herceg, aki nem vette észre a nő hangjában rejlő haragot –, és a lázadók visszaverték. Tizenöt nappal ezelőtt magát Sanghajt vonták ostrom alá. Ez felriasztotta a város gazdag kereskedőit, és nemcsak kínaiakat, de a fehéreket is, akik saját sereget toboroztak, mert attól féltek, hogy katonáink nem tudják megvédeni városukat. így hát elküldettem két hadvezérünkért, hogy megtudjam, milyen stratégiát követnek.

- Túl sokat vál alsz magadra – mondta megrovóan a császárné.

Kung herceget megdöbbentette a korholás.

Mostanáig a Császári Anya általában kegyesen fogadta mindazt, amit javasolt, és el is fogadta azt, még ha a trón szolgálata iránti fanatizmustól vezérelve egyre több kötelezettséget vál alt is magára. A császárné azonban elsősorban asszony volt, és a herceg nem hitte, hogy létezik olyan asszony, aki képes vinni az ál amügyeket, és lefolytatni azt a véres háborút, amely alapjaiban rengette meg az országot. A lázadók hatalma tovább nőtt a déli tartományokban, városokat pusztítottak el, felgyújtották a falvakat és a termést, az emberek zavarodottan rohangáltak ide-oda. Mil iók haltak meg, és a császári katonák a többéves háború el enére sem tudták elfojtani a felkeléseket, amelyek erdőtűzként tomboltak mindenfelé. A herceg hal ott a sanghaji önkéntesek kisszámú seregéről, amelyet egy Ward nevű fehér ember vezetett, és amelyet megerősített és kiképzett egy bizonyos Gordon nevű angol, miután Ward életét vesztette az egyik csatában. Ez eddig rendben is lett volna, leszámítva azt, hogy egy Bourgevine névre hal gató amerikai féltékeny lett Gordonra, és magának akarta a vezérséget, amiben amerikai társai is támogatták. A híresztelések szerint ez a Bourgevine szélhámos kalandor volt, míg Gordon jó ember és tapasztalt katona. De ha Gordon sikerrel fojtja el a felkelést, az angolok nem azt fogják kiabálni, hogy ők vívták ki a diadalt, és ezért jutalmat érdemelnek? Ez nem egyszerűen csak háborús ügy volt. A feldúlt és zaklatott Kung herceg a két császári hadvezérért, Ceng Kuo-fanért és Li Hung-csangért küldetett, és amikor azok megérkeztek, csak akkor jutott eszébe, hogy amit tett, az nem biztos, hogy kedvére lesz a büszke anyacsászárnénak. Nem volt hajlandó ugyanakkor elismerni, hogy szíve mélyén féltékeny volt, amikor azt hal otta, hogy a Császári Anya elsősorban Zsung-lu tanácsára hal gat. A herceg is hal otta a pletykát, de nem volt mersze megkérdezni a főeunuchtól, mivel mindenki tudta, hogy An Te-haj az anyacsászárné szövetségese, és bármit tesz is őfensége, az szerinte csak helyes lehet.

– Fenség, ha túl éptem hatásköröm, bocsánatodért esedezem, de hidd el, csak a te érdekedben cselekedtem – mondta Kung herceg színlelt szerénységgel.

A császárnénak azonban nem tetszett ez a büszke bocsánatkérés.

– Nem bocsátok meg – mondta egyszerre fagyos és dal amos hangon. – így aligha számít bármiféle mentegetőzés.

A herceg összezavarodott, de büszkeséggel felelt a büszkeségre – felál t és kifejezte hódolatát.

– Fenség, távozom. Bocsáss meg, hogy hívatlanul érkeztem.

Nemes tartású fejét felszegve távozott, a császárné pedig töprengve nézett utána. Hagyta elmenni, hiszen bármikor hívathatta. Addig legalább kitudja, milyen hírek érkeztek délről, és felkészül arra, hogy elfogadja vagy elutasítja a herceg tanácsát. Amíg nem tud mindent, addig nem dönthet a tanács helyességéről.

Ezért elküldte hát eunuchját, hogy kerítse elő a főeunuchot. Néhány perc múlva az álmából felriasztott férfi meg is érkezett, letérdelt úrnője előtt, és fejét kezére hajtotta, hogy elfojtsa ásítását.

– Holnapra hívasd a két hadvezért, Cenget és Lit a fogadóterembe. Értesítsd Kung herceget és Zsung-lu főtanácsost, hogy elvárom megjelenésüket. Az özvegy Keleti Császárnét a szokásosnál egy órával korábbra hívd. Komoly ügyekről lesz szó.

Majd Li Lien-jing felé fordult.

– Mondd meg a főtanácsosnak, hogy ma nem keresem fel az íjászpályát, de ügyeljen arra, hogy a fekete ló, amelyen a fiam lovagol, ne kapjon szemes takarmányt, mert attól nyugtalanná válik.

– Igen, fenség – felelte az eunuch, és máris indult.

Néhány perccel később már vissza is tért. A császárné még mindig trónján ült és azon töprengett, amit Kung herceg mondott. Az eunuch kifejezte hódolatát.

– Most meg mi van? Miért zargatsz már megint?

– Fenség, az ifjú császár azért zokog, mert nem leszel jelen, hogy megnézd az új nyergét. A főtanácsos könyörögve kér, hogy gyere.

A császárné azonnal felál t, mivel nem bírta elviselni, ha gyermeke sír vagy szomorú. Udvarhölgyei kíséretében az íjászpályára sietett, ahol az ifjú császár már lóháton ült. Zsung-lu mel ette ál t, saját ezüstszürke arabs telivére már fel volt nyergelve, és egy eunuch tartotta a kantárát.

Milyen fenségesen szép volt a fia! A Császári Anya megál t, és alaposan szemügyre vette, még mielőtt fia észrevehette volna. A császár új, homokszínű

bőrnyeregben ült, amelyet sokszínű hímzéssel díszített fekete nemeztakaróra tettek fel. Az uralkodó lábait szétfeszítve ült a nyeregben, éppen csak meg tudta ülni a ló széles hátát, és bársonycsizmájának csupán a hegye érintette az aranykengyelt. Skarlátszín köpenyét ékköves öve alá gyűrte, sárga brokátból szőtt pantal ója derékig kilátszott. Levette kalapját, így látszott két varkocsba font haja, amelyet merev piros selyemzsineggel kötöttek át. A jóképű Zsung-lu szeretettel nézte a gyermeket, majd felnevetett a fiú vidám hangja hal atán. A kis császár ekkor vette észre anyját.

– Anyám! – rikkantotta. – Nézd, milyen nyerget kaptam Zsung-lutól!

A császárné odament, és megnézte a nyerget.

Tekintete ekkor összeakadt Zsung-luéval – mindketten büszkén néztek egymásra, majd nevetésben törtek ki.

Ekkor, váratlan ösztöntől hajtva, a császárné halkan feltett egy kérést, miközben gyermeke ostorát lengette:

– Tudod, hogy két hadvezér érkezett délről?

– Hal ottam róla.

– A sanghaji kereskedők egy külhoni vezetésével egy erős hadsereget akarnak összetoborozni. Azt tanácsolják, hogy engedjük meg. Bölcs dolog ez?

– Az elsődleges feladat véget vetni a lázadásnak.

Emiatt egyszerre két háború zajlik: az egyik a lázadók el en, a másik a fehérek el en. A kettő közé szorulva reményünk sincs a túlélésre. Zúzzuk szét a lázadókat, felhasználva minden lehetséges eszközt, azután erővel elűzhetjük a fehéreket.

A császárné mindvégig mosolygott és bólogatott, bár csak gyermekére tudott figyelni, aki éppen körbevágtázott az udvaron. Zsung-lu is nyeregbe szál t és felzárkózott mel é, a császárné pedig egyedül ál t ott, kissé távolabb udvarhölgyeitől, miközben hosszú kék szaténköntösét lengette a szél – a néhai császár gyászideje még mindig nem ért véget. Azt a két embert nézte, akiket igazán szeretett, a királyi tartású gyermeket és a magas, szálegyenes férfit, amint körbe-körbe vágtáznak. A férfi a gyermeket figyelte, hogy tanáccsal szolgáljon, ha kel , és abban a pil anatban elkapja, ha leesne. A gyermek előreszegezte tekintetét, felszegte a fejét, s olyan mesterien fogta a kantárt, hogy öröm volt nézni.

– Egy császár született – gondolta magában az anyacsászárné. – És ő az én fiam!

Amikor a két lovas a mező túlsó végében megál ította hátasukat, Ce-hszi integetett nekik kendőjével, majd udvarhölgyei kíséretében távozott.

*

Másnap a fagyos, szürke hajnal a megemelt pulpitusra ál ított trónusán ülve találta a két özvegy császárnét. Ez volt a Nagytanács audienciájának órája, és a két császárné ezt megelőzően leengedte az áttetsző sárga függönyt, amelyen át kiláttak, anélkül, hogy őket látták volna – így figyelték a rangjuk alapján egymás után érkező tanácsosokat. Kung herceg lepett be elsőként. Ezt követőn a főeunuch feladata volt bejelenteni a tanácsosokat, és még Kung hercegnek is meg kel ett várnia, amíg elkiáltják nevét – de ma a herceg nem így tett, amire a Császári Anyához hajló Li Lien-jing hívta fel a figyelmet:

– Fenség, nem az én dolgom ugyan, de mivel mindig ügyelek méltóságodra, észrevettem, hogy Kung herceg anélkül lépett be, hogy megvárta volna, amíg szólítják a nevét – suttogta.

Az eunuch annyira ráhangolódott úrnője hangulatára és gondolataira, hogy ezúttal is megérezte, a császárné orrol Kung hercegre.

Az anyacsászárné úgy tett, mintha nem is figyelne oda, de Li Lien-jing tudta, hogy mindent hal ott, és emlékezetének kérlelhetetlen tárházában elraktározta a herceg udvariatlanságát. Túl bölcs volt ahhoz, hogy hebehurgyán cselekedjen, amíg nem tudott mindent.

Nem bízott senkiben, kivéve Zsung-lut, még akkor is, ha a férfi egy másik nőt vett feleségül.

Az efféle gondolatokat félretette. Az intrikákra mindig éberen kel figyelnie saját biztonsága érdekében, de ennek az ideje még nem jött el. Kung herceg, aki a Tiltott Város falain kívül élt, kedve szerint jött-ment, míg ő mindörökre foglyul esett a falak között. Nem elképzelhető, hogy a herceg kedve szerint intrikál, anélkül, hogy ő tudna róla? Milyen biztosítéka volt a férfi becsületességére, leszámítva adott szavát?

Sóhajtott, mivel tudta, hogy örökké egyedül lesz.

Azonban ezt is el kel viselnie, mert ez a sorsa.

Mel ette Szakota ült gondolataiba merülve, nem látott, nem hal ott semmit. Gyűlölte ezeket a hajnali audienciákat, mivel általában dél előtt nem ébredt fel.

Most is leginkább arra vágyott, hogy visszabújhasson ágyába. Időközben összeült a Nagytanács.

Mindannyian letérdeltek a Sárkánytrón előtt, arcukat a padlóhoz érintették, és Kung herceg nekilátott felolvasni a kezében tartott memorandumot. Jól olvasott, mély hangja ércesen szólt, tisztán formált minden szót.

– Ezen holdév negyedik hónapjában és a napév ötödik havában a tajpingnek nevezett kínai felkelők különösen sok gondot okoztak a Sanghaj városát övező vidéken. Nem elégedtek meg Nanking központú déli királyságukkal, megközelítették Sanghajt. Kisebb csapatokban még a településre is bemerészkedtek, és felégettek több házat. A sanghaji helyi hadsereg, az Örök Győztesek elűzték őket, de csak keveseket öltek meg közülük, mivel a lázadók ismerték a vidék vízmosásait és szurdokjait, így könnyen egérutat nyertek. A parasztok megrémültek, és több mint tizenötezren összegyűltek a városban, felfordulást okozva. A külhoni kereskedők mérgesek voltak, mivel a parasztok között láttak számos olyan erős ifjút, akinek inkább a lázadók el en kel ene küzdeni, ahelyett hogy menedéket keressenek az asszonyokkal, gyerekekkel és öregekkel együtt. Annak érdekében, hogy meggyőzzék az összes ifjat az el enál ás szükségességéről, most azt javasolják, hogy egy bizonyos Gordont, egy angolt nevezzenek ki az Örök Győztesek vezéréül. Ez a Gordon félelmet nem ismerő

természetéről és feddhetetlenségéről ismert. Ezt a memorandumot terjeszti a trón elé a két hadvezér, Ceng és Li.

A selyemfüggöny mögött az anyacsászárné beharapta ajkát. Nem tetszett neki, hogy Kung herceg olvasta fel a memorandumot. Tiszta és erős hangon szólalt meg:

– Hal gassuk meg, hogy a két hadvezér személyesen mit kíván a Sárkánytrón elé tárni.

A ledorongolt Kung herceg nem tehetett mást, mint behívatta az idősebb hadvezért, Cenget, aki leborult a Sárkánytrón előtt, majd az üdvözlést követően így szólt:

– Azt kérem, hogy hadvezértársam, Li Hung-csang szóljon mindkettőnk nevében, mivel ő a kiangszui tartomány kormányzója, és az ő főhadiszál ása található Sanghaj városában. Habár Li Hung-csang még csak harminckilenc éves, ő a legtehetségesebb az ifjú hadvezérek között, és teljes támogatásomat élvezi a Sárkánytrón előtt.

Anélkül, hogy megvárta volna az anyacsászárné parancsát, Kung herceg szólalt meg:

– Lépjen elő Li Hung-csang.

A függöny mögött a Császári Anya nem szólt semmit, de csak úgy fortyogott benne a düh. Addig azonban fékeznie kel ett magát, amíg az ál amügyeket el nem rendezik. Li Hung-csang előrelépett, és leborult az üres Sárkánytrón előtt, majd a köszöntést követően így szólt:

– Ezen holdév harmadik havában, vagy ahogy az idegenek mondják, a napév negyedik hónapjában, seregemet Sanghaj városába vezettem, feljebbvalóm, Ceng Kuo-fan parancsára. Itt azt láttam, hogy a várost nem a máshol lekötött császári seregek védik, mivel szinte az egész tartomány a lázadók kezén van, hanem az Örök Győztesek, a városi kereskedők zsoldjában ál ó katonák, akiket egy Ward nevű

amerikai zsoldos vezetett. Ez a Ward jó katona volt, de sajnos megölték, amikor a napév kilencedik, a holdév nyolcadik havában a lázadók támadást indítottak.

Ekkor egy Bourgevine nevű másik amerikai vette át posztját, de ez az ember egy kalandor. Bár a zsoldosok kedvelik, mivel mindent megoszt velük, amit zsákmányolnak, nem hajlandó alávetni magát a parancsainknak. Királynak tartja magát, és az Örök Győztesek seregét magánhadseregének tekinti, számít hűségükre, s akkor és ott háborúzik, ahol és amikor kedve tartja. Amikor megparancsoltam neki, hogy induljon Nanking el en, mivel felettesem üzenetet küldött, hogy a helyzet válságosra fordult és utasított, hogy küldjek erősítést, Bourgevine megtagadta az engedelmességet. Emiatt megfosztottam tisztségétől, mire megtámadta a Kereskedők Céhének kincstárát, ahol az Örök Győzteseknek szánt pénzt tárolták. Jobb kezével több őrt arcba vágott, majd utasította a katonákat, hogy vegyenek ki negyvenezer ezüsttaelt a ládákból, amivel valóban tartoztak nekik, és a pénzt szétosztotta a zsoldosok között, így még jobban megszilárdítva hűségüket. Ekkor elbocsátottam, és megfenyegettem, hogy feloszlatom az Örök Győzteseket, mivel tudtam, hogy ha vezérük nem engedelmeskedik parancsaimnak, ahogy én engedelmeskedem felettesemnek, a katonák válnak egy új lázadás magjává.

– Így az Örök Győztesek vezér nélkül maradnak –

jegyezte meg Kung herceg.

– Való igaz, nagyságos uram - felelte Li Hung-csang.

Az anyacsászárné igen nagy figyelemmel követte nyomon a memorandumot, és bár nem látta tisztán Li Hung-csangot, a selyemfüggönyön át is ki tudta venni magas alakját. Hal otta határozott és mély hangját, amint egyértelműen és világosan elmondott mindent.

Ez a férfi még a hasznára lehet, s ezt el is raktározta agyában. De nem szólt semmit, bár ismét nem tetszett neki, hogy Kung herceg anélkül szólalt meg, hogy megvárta volna válaszát. Nem hibáztathatta Li Hung-csangot, amiért válaszolt Kung hercegnek, aki rangban felette ál t, de a herceget hibáztathatta – és meg is tette.

– Még mindig fel akarod oszlatni a zsoldosokat? –

kérdezte némi hal gatás után. A sárga függöny mögül felcsendülő tiszta hang megriasztotta mindkét férfit.

Mindketten az anyacsászárné felé néztek, bár látni nem láthatták.

– Fenség, azok a katonák jól képzettek, és bár bizonyos mértékig arrogánsak, nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük őket – felelte Li. – Azt javaslom, hogy kérjük fel az angol Gordont, hogy legyen az Örök Győztesek vezére és vezesse csatába őket.

– Ismeri valaki ezt a Gordont? – kérdezte az anyacsászárné. Kung herceg hódolatát fejezte ki az üres trón felé.

– Fenség, én ismerem egy véletlen folytán.

– Miféle véletlen folytán?

Mindenki hal otta a fagyos hangból kicsendülő

elégedetlenséget, de Kung herceg habozás nélkül felelt.

– Fenség, amikor a betolakodók elpusztították Jüan-ming-jüan palotáit, képtelen voltam megál ni, hogy ne siessek oda, hátha valamilyen úton-módon még megmenthetem nemzeti kincsünket. Sajnos addigra a lángok a Mennyekig csaptak, és földi halandó már semmit nem tehetett. Miközben lesújtva ál tam ott,, és a szívem majdnem meghasadt, észrevettem, hogy a közelben egy magas, sápadt férfi ál dogál. Angol tiszti egyenruhát viselt, egy bambuszpálcára támaszkodott, és amikor az arcába néztem, nagy csodálkozásomra azt láttam, hogy ő is szomorú. Amikor ő is észrevett, odajött hozzám, s azt mondta, hogy szégyel i, amit honfitársai és a többi európai tettek, csak hogy kapzsiságuktól hajtva rabolhassanak, és elpusztítsák mindazt, amit nem tudnak magukkal cipelni.

Kifejezetten jól beszélte a kínai nyelvet. A tükröket, a kisebb és nagyobb órákat, a tíkfából, koral ból és elefántcsontból faragott paravánokat, a selymeket, a raktárakban felhalmozott kincseket...

– Hal gass! – Az anyacsászárné hangja furcsán és elfojtottan tört elő a függöny mögül.

– Fenség, láttam egy francia katonát, amint egy marok pénzzel fizetett egy császári gyöngysorért, amit másnap ezer ezüstdol árért adott el. Az aranydíszek elégtek, akárcsak a tróntermet szegélyező réz és ébenfa.

– Hal gass! – csendült fel ismét a Császári Anya hangja.

Kung herceg azonban túl büszke volt, hogy engedjen, és komoran tovább beszélt.

– Fenség, ragaszkodom a jogomhoz, hogy szólhassak. Ezután Gordonhoz fordultam, és azt kérdeztem tőle: „Nem tudná visszahívni a katonáit?" –

O pedig így felelt: „Miért engedte császárotok, hogy megkínozzák embereinket és tisztjeinket, akiket jóhiszeműen fehér zászlóval küldtünk, hogy fegyverszünetet kössünk, és emiatt tizennégyen meghaltak?" Fenség, mit felelhettem volna étre?

– Hal gass el! – hal atszott ismét az anyacsászárné kiáltása a függöny mögül. A düh keserűen marcangolta, mivel nagyon jól tudta, hogy Kung herceg azért tesz neki most nyíltan szemrehányást, mert ő

győzte meg az immár halott császárt, hogy küldje el a mongol hadvezért, Szeng herceget az idegenek fegyverszünetet ajánló csapatának elfogására.

Beharapta ajkát, és egy teljes percig hal gatott. Közben Kung herceg meghajolt a Sárkánytrón előtt, és hátralépett a helyére. Mindenki a sárga függöny mögül felhangzó parancsra várt.

– Megadjuk az engedélyt ennek az angolnak, hogy szolgálhasson minket – mondta végül a Császári Anya, nyugalmat és határozottságot erőltetve hangjába.

Szünetet tartott, mielőtt újra megszólalt volna: – Úgy látom, el kel fogadnunk még el enségeink szolgálatát is.

Ennyit mondott, majd véget vetett az audienciának.

De amikor éjszaka visszatért palotájába, még órákon át ült merengve és magába zárkózva. Senki sem merte megkérdezni, mire gondol. Megriasztotta, hogy Kung herceg, akiben annyira bízott, megpróbálja fölébe helyezni magát. Vajon hatalma hanyatlásának előjele ez? Gondolatai az eltelt éveket járták sorra, jó és rossz ómenek után kutatva. Eszébe jutott, hogy a napév negyedik havának huszonhatodik napján furcsa homokvihar támadt, ami szokatlan volt ezen a vidéken ebben az évszakban. Az ég elfeketedett, és hatalmas, sötét poroszlopok zúdultak alá a hurrikánerejű szél szárnyán. A Peking és Tiencsin közti nyolcvan kilométer hosszú, öt és fél méter széles s több mint két méter mély csatornát eltömte a por, a bárkákat homokhalmok terítették be. A vihar tizenhat órán keresztül dühöngött, és számos utazó odaveszett.

Egyeseket a szél fújt bele a vízmosásokba, ahol megfojtotta őket a por. Sokan mindörökre megvakultak azok közül, akiknek sikerült átkecmeregniük a feketeségen, míg mások megőrültek. A palotában már délután három órakor meggyújtották a lámpásokat.

Éppen itt, a palotában dühöngött a legfurcsábban a vihar – amikor az egyik porfelhő eloszlott, előtűnt a makulátlanul ragyogó kék ég, majd a következő

pil anatban újabb sötét fel eg takarta el.

Amikor a vihar véget ért, és a homokdombokat többnapi munkával eltakarították, a csil agászok tanácsa jelentést küldött a trónnak, amelyben beszámoltak arról, hogy a fergeteg fontos ómen. A csil agok ál ása azt jelzi, hogy hatalmas küzdelem alakul ki az országban, s bár sokan életüket vesztik, egy Nyugatról jött idegen forgószélként csap majd le, és győzelemre viszi a császári seregeket.

Ez ötlött most a császárné eszébe, ami megnyugtatta és ismét jókedvre derítette. Nem, nem fog elbukni. A győzelmet megjósolták, és milyen győzelemről lehet szó, ha nem a déli lázadók felettiről?

Talán nem Gordon volt a Nyugatról jött idegen? Kitől kel ene félnie neki, a császárnénak? Majd bebizonyítja Kung hercegnek, hogy ő a régens, amíg fia el nem foglalja trónját, és rajta kívül senki se parancsolhat.

Több ezer évvel ezelőtt Ké gróf a következő tanácsot adta az akkor uralkodó Vu császárnak: „Felfordulás idején a kormányzatnak erősnek kel lennie. A rend időszakában szelídnek kel lennie. De soha ne engedd, hogy egy herceg vagy miniszter uralkodói előjogokat bitoroljon."

Miközben akarata ismét életelixírként járta át testét, egy gondolat ötlött az eszébe, ahogy a sötét fel egek szétváltak előtte, és a Mennyei Tekintet napsugárként ragyogta be elméjét. Nemcsak főhajtásra kényszerít egy herceget, többet tesz annál. Fiát hamarosan a Sárkánytrónra ülteti. Ott ül majd mint császár, ő pedig a trón mögül suttogja a parancsokat, amelyeket gyermeke hangosan kimond, mintha csak az övéi lennének.

Minél hamarább nyélbe akarta ütni tervét, mivel a következő néhány napban a főeunuch titokban jelentette neki, hogy Kung herceg kétszer is felkereste Szakotát, a társrégensét. Az ott várakozó eunuchok arról számoltak be, hogy Kung herceg igencsak megrótta az özvegy anyacsászárnét gyengeségéért, és azt mondta, hogy nem kel ene mindenben engednie a másik császárnénak.

A főeunuch, aki igazából örömét lelte az intrikálásban, úgy tett, mintha nehezére esne kimondani a sértő szavakat, amelyeket ki kel ett mondania.

– És akkor Kung herceg azt mondta, hogy felséged mindennap meghal gatja Zsung-lut, akinek fenséged megengedte, hogy szinte apjaként bánjon az ifjú császárral, így, noha bánatos szívvel, némi hitelt kel adnia annak a történetnek, amelyet korábban nem volt hajlandó meghal gatni...

– Elég! – kiáltotta a Császári Anya. Felál t, köntöse csak úgy repkedett, és fekete szemének dühös pil antásával elűzte a főeunuchot. A férfi távozott, elégedetten, hogy sikerült elvetnie az intrika csíráját, mivel tudta, hogy a császárné nagyon jól tudta, miről szól az a bizonyos történet.

Az anyacsászárné még aznap délután felkereste unokatestvérét, Szakotát, az özvegy anyacsászárnét, akivel mézesmázos hangon beszélgetett, és semmi jelét nem adta annak, mit tud – szívélyesen üdvözölte régenstársát, fecsegett és ügyesen hízelgett. Majd hirtelen hangnemet és témát váltott.

– Nővérem, valójában azért jöttem hozzád, hogy megmondjam, cselekednünk kel , és le kel törnünk Kung herceg büszkeségének szarvát, mivel a herceg túlértékeli önmagát. Túl épte saját árnyékát, és egyre több hatalmat oroz el tőled. Rólam nem is beszélve.

Azonnal látta, hogy az özvegy anyacsászárné értette, mit akart mondani. A régi gyermeteg Szakotából még mindig maradt valami az elsorvadt testben. Vékony arcán beteges pír jelent meg.

– Látom, te is úgy érzel, akárcsak én – mondta a Császári Anya. – Emlékezz, miként szólott Kung herceg, megelőzve engem az utolsó közös audienciánkon. És ennél sokkal többre is rájöttem, most, hogy elgondolkoztam a dolgon. A trónterembe úgy lépett be, hogy meg sem várta, amíg a főeunuch bejelenti.

Az özvegy anyacsászárné gyengécske kísérletet tett arra, hogy megvédje Kung herceget.

– Számtalanszor bizonyította hűségét.

– Nem bocsátom meg neki, hogy túl sokat enged meg magának, csak azért, mert azt hiszi, hogy megmentette az életem – vágott vissza az anyacsászárné.

Az özvegy császárné ekkor némi bátorságot engedett meg magának.

– És talán nem mentette meg az életedet?

– Ha így is volt, akkor sem kel ene emlékeztetnie rá -

mondta a Császári Anya, és piros ajka megvetően lebiggyedt. – Hát dicsekszik egy nagyvonalú ember azzal, ami a kötelessége? Nem hiszem. De könyörgök, miként mentette meg az életem? Eljött Zseholba, amikor megparancsoltam neki? Szerintem nem. –

Szünetet tartott, és vakmerően folytatta. – Rokonunk, Zsung-lu volt az, aki kicsavarta az orgyilkos kezéből a tőrt.

Az özvegy császárné hal gatott, és a Császári Anya úgy tett, mintha nem vette volna észre hal gatását.

Nagy szeme diadalittasan vil ogott, miközben kecses kezével gesztikulálva tovább beszélt.

– És hal ottad, hogy Kung herceg miként emelte fel a hangját, amikor velünk beszélt? Mintha csak ostoba asszonyok lennénk!

A Császári Özvegy erre halványan elmosolyodott.

– Én ostoba is vagyok.

– Én viszont nem – közölte az anyacsászárné. – Mint ahogy te sem... nem hagyom, hogy az legyél. De tegyük fel, hogy ostobák vagyunk, csak mert a férfiak szerint minden asszony ostoba, pedig azok ostobák, akik így gondolkoznak, de Kung hercegnek még ekkor is alázatosan és udvariasan kel ene viselkednie, mivel mi vagyunk a régensek, saját jogunknál fogva császárnék, s ezáltal többek egyszerű

asszonyszemélyeknél. Azt mondom neked, nővérem, hogy ha nem törjük le ennek a hercegnek szarvát, egy napon elorozza a régensséget, minket meg bebörtönöz egy titkos szobába ezek között a falak között. Akkor ki ment meg minket? A férfiak a férfiakat követik, és sorsunkat sosem tudja meg senki. Velem együtt kel cselekedned, Szakota.

Ce-hszi régenstársa gyermekkori nevét mondta ki, és fekete szemöldökét összehúzva meredt unokatestvérére. Szakota visszahőkölt, mint ahogy mindig is tette, és sietve egyetértését fejezte ki.

– Cselekedj úgy, ahogy a legjobbnak tartod.

Miután megkapta a félénk beleegyezést, a Császári Anya felál t, kifejezte hódolatát és távozott, miközben az udvarhölgyek messziről lestek a két császárnét.

Látni látták őket, de túl messze voltak ahhoz, hogy bármit is hal janak.

De még Ce-hszi, ez a merész és gyönyörű asszony is tudott várni, ha tervét már tökéletesítette. Várakozott hát, miközben gondolatai szárba szökkentek fejében.

Arra várt, hogy a lázadókat leverjék délen, és közben véget ért az év. Az angol Gordon azonban nem rohant hebehurgyán csatázni. Nem, ő a legkisebb vereséget sem kockáztatta. Büszke visszafogottsággal azt kérte, hogy felderítést hajthasson végre Sanghaj vidékén, mielőtt elvál alná az Örök Győztesek vezetését, hogy jobban megismerje, mivel kel a későbbiekben szembenéznie. Bár az anyacsászárné türelmetlen volt, adott neki időt. Mivel Gordon lassan tette meg az előkészületeket, addig egy kevésbé tehetséges fehér embert neveztek ki posztjára, egy fontoskodó kis embert, aki csak saját dicsőségét hajszolta. A soknemzetiségű zsoldosokból ál ó, összesen huszonötezer főt számláló seregével, az Örök Győztesekkel, és kétszer ennyi császári katonával ostrom alá vette Tajtan fal al körülvett városát Sanghaj közelében, arról álmodozva, hogy beveszi a várost, és utána Nankingra támadhat. Azonban annyira ostoba volt, hogy meg sem nézte, milyen ál apotban van Tajtan, hanem hitt annak a kínai mandarinnak, aki azt mondta, hogy a városfalat jobbára csak kiszáradt árok veszi körül. Amikor azonban egy hajnalon embereivel át akart kelni rajta, rá kellett ébrednie, hogy az árok több mint tíz méter széles, tele van vízzel, és sehol egy csónak, amin átkelhetnének rajta.

Ennek el enére azt a parancsot adta embereinek, hogy valahogy keljenek át az árkon a bambuszlétrákkal, amelyeket a falak megmászására hoztak, de az árok közepén a létrák eltörtek, sokan a vízbe estek és megful adtak, miközben a városfalról a lázadók a vízbe fúltakon gúnyolódtak, és puskatűzzel fogadták azokat, akik átjutottak.

– Ó, milyen jót nevettünk! – dicsekedtek a lázadók a győzelem után. – Néztük, ahogy az Örök Győztesek egyre közelebb érnek a patakhoz, amelyen nem ívelt át híd. Milyen jót nevettünk, amikor láttuk, hogy létráik szétroppannak, és ők beleesnek az árokba! A Mennyek Királya nevetett a legjobban! „Miféle hadvezér az, aki egy város elfoglalására küldi embereit, de előtte nem nézi meg, hogy van-e víz az árokban?" Ezt kiáltotta. Ezután haragra gerjedt, amikor észrevette, hogy milyen csekély létszámú ellenség indult ellenünk. „Azt hiszik, hogy gyávák vagyunk?" Ezt kérdezte tőlünk, majd ránk ripakodott: „Ébredjetek és űzzétek cl ezeket az ördögöket a földünkről!" Mi pedig felkeltünk, és egyszerre kiabálni kezdtünk, rettenetes hangon:

„Vért, vért, vért!" Majd megrohantuk az ostoba Örök Győzteseket, és addig kergettük őket, míg mind meg nem haltak vagy szét nem szóródtak, köztük az angol tisztek is. Ezek az angolok rosszul tették, hogy átlépték a maguk szabta határvonalat, mert megtanítottuk nekik, mi a szenvedés. Egyben köszönetet mondunk az angol kapitánynak a fegyverekért, amelyeket hátrahagytak nekünk, meg a harminckét ágyúért, amelyek most a várfalon állnak, hirdetve diadalunkat. El nem lehet képzelni, mennyire ostoba volt, mivel a kisebb ágyúkat előbb vitette el, mint a nagyobbakat, így azoknak a visszavonulását már nem fedezte semmi. A császári seregek pedig nehogy azt higgyék, hogy egyedül őket segítik a külhoniak. A mi seregeinkben is vannak fehérek, így például a tajtani ágyúknál egy francia parancsnokol. Mi bezzeg nem lépjük át a határvonalat, de megvédjük országunkat, és elpusztítjuk azokat, akik el enünk törnek.

Amikor ez a rettenetes hencegés eljutott a Sárkánytrónhoz, a Császári Anya felpattant dühében, és követeket küldött Gordonhoz, parancsot adva neki, hogy azonnal vegye át az Örök Győztesek és a császári seregek vezetését, és bosszulja meg a trón tajtani vereségét. Gordon engedelmeskedett, de egyedül esze ágában sem volt bosszút ál nia a városon, így inkább nem hal gatott senkire, hanem még annyi időt próbált nyerni, amennyit szükségesnek ítélt ahhoz, hogy megvívja a csatát. Arra képezte ki embereit, hogy ott mérjenek váratlan csapásokat az el enségre, ahol nem számítanak rá, gyorsan és határozottan változtassanak helyet, mindig győzelmet aratva, míg védekezésre nem késztetik a lázadókat. A lehető legszorosabban együttműködött Li Hung-csanggal, minden erejüket összevonva a kulcsfontosságú Csanzu és Kvinszan városokban, Sanghaj közelében, ahonnan Gordon fokozatosan tört előre a győzelem felé.

Közben Kung herceg, akit lecsil apított az anyacsászárné szelídsége a válság alatt, elfeledkezett a korábbi megrovásokról, és körültekintően járt el, valamint kezdte megszokni a császárné módszereit, de a korábbinál egyre gyakrabban feledkezett meg apró udvariasságokról. A császárné mindezt látta, de nem szólt semmit, egészen addig, míg egy napon a herceg, akinek gondolatai az ál amügyek körül keringtek, hívatlanul felál t térdelő helyzetéből a császárné audienciáján. Ce-hszi egy tigris gyorsaságával csapott le rá.

– Megfeledkezel magadról, herceg! – mondta kevélyen, és összeráncolta szemöldökét. – Talán nem az a törvény és szokás, amelyet még őseink írtak elő, hogy mindenkinek le kel térdelnie a Sárkánytrón előtt?

Cselt szősz a régensek el en! - Az eunuchokhoz fordult. – Hívjátok az őröket, és fogassátok el Kung herceget!

Kung herceg annyira meglepődött, hogy csupán elmosolyodott, mert azt hitte, a Császári Anya tréfál.

Ám a várakozó eunuchok hal ották a parancsot, és sietve hívták a Császári Gárdát, akik megragadták a herceget, hogy erőszakkal távolítsák el a teremből.

A herceg tiltakozott.

– Hogyan... ennyi év után?

A császárné még panaszkodását sem volt hajlandó végighal gatni.

– Bármennyi év teljen is el, nincs senki, még ha rokonom is. nincs senki, de senki, aki megszegheti a Sárkánytrón törvényét.

A herceg hosszú pil antást vetett rá, és el enkezés nélkül tűrte, hogy elvezessék. A császárné még ugyanezen a napon kiadott egy ediktumot saját és a Császári Özvegy mint régensek neve alatt, amelyet a császári pecséttel hitelesített. A dekrétum így szólt:

„Mivel Kung herceg visszaélt a bizalmunkkal, és jogtalan kegyben részesítette saját unokaöccsét, amikor magas tisztséget adott neki, felmentjük főtanácsosi és összes magas tisztségének kötelességei alól, és minden adományunkat ezennel visszavonjuk. Ezzel a rendelkezéssel megfékezzük lázadó természetét és trónbitorló becsvágyát."

Senki sem mert közbenjárni a herceg ügyében, bár sokan titokban felkeresték Zsung-lut, és arra kérték, hogy szóljon a nemes herceg érdekében, akiről senki sem hitte, hogy hűtlen lenne. De Zsung-lu nem szólt semmit – egyelőre.

– Mondjanak, amit csak akarnak – felelte nekik. –

Majd rájön a császárné, hogy a nép nem helyesli a változást. Elég bölcs ahhoz, hogy ne akarja ráerőszakolni akaratát a népre.

Egy hónapig mindenki csak várt, és valóban, a nép mindenfelé egyre hangosabban panaszolta, hogy a Császári Anya és régens igazságtalanul bánt a néhai császár fivérével és hűséges alattvalójával. Felidézték, hogy Kung herceg miként kockáztatta életét és maradt a fővárosban, amikor a néhai császár elmenekült, és Kuj-lianggal együtt miként hozták tető alá azt az egyezményt, amely békét teremtett, és miként alkudozott újra meg újra az idegenekkel, csak hogy távol tartsa őket a háborúskodástól.

Az anyacsászárné hal otta a panaszokat, de mintha füle botját se mozgatta volna. Gyönyörű arca nyugodt maradt, akár a lótuszvirág. Titokban azonban pontosan felmérte hatalmának pontos kiterjedését, és amikor látta, hogy Kung herceg aláveti magát ítéletének, és erőfeszítést sem tesz, hogy el enkezzen, jelezve, hogy elfogadja a korholást, és amikor meghal otta, hogy a nép egyre jobban morgolódik neve hal atán, két újabb ediktumot bocsátott ki, mindkettőt a régens császárnék nevében. Az első ediktum elmagyarázta a népnek, hogy neki kötelessége egyenlő szigorúsággal megbüntetni mindenkit, aki nem mutat alázatot a trón előtt. A második ediktumban a császárné a következőket írta: „Kung herceg megbánta gonoszságát, és elismerte hibáját. Nem vagyunk elfogultak vele szemben, csupán a színtiszta igazság vezette kezünket. Nem kívántunk nyersen fel épni egy ilyen tehetséges tanácsos el en, vagy megtagadni magunktól egy ilyen herceg segítségét. így hát visszahelyezzük főtanácsosi tisztségébe, de immár nem lesz a trón tanácsadója. Megrovásban részesítjük, hogy a mai naptól engedékenységünk jutalmaként még nagyobb odaadással végezze kötelességét, és azt tanácsoljuk neki, hogy tisztítsa meg magát a gonosz gondolatoktól és a féltékenységtől."

Kung herceg tehát visszatért, és ettől fogva minden munkáját büszkén és méltóságteljesen végezte, megfelelő alázatot mutatva.

A Császári Anya ettől fogva nem engedélyezte, hogy a Sárkánytrón üresen ál jon a sárga függöny előtt a fogadóteremben. Fiát ültette oda, és megtanította neki, miként szegje fel fejét, tegye kezét térdére és hal gassa a minisztereket, amint felolvassák memorandumaikat a trón előtt. A kisfiúnak ott kel ett ülnie, fején a császári föveggel és tetőtől talpig sárga ünnepi szaténköntösbe öltözve, amelyet ötuj ú hímzett sárkányok meg rubin vál gombok díszítettek. Az anyacsászárné télen kora reggel, nyáron pedig pirkadat előtt felkeltette a gyermek császárt, és együtt indultak az audienciára. Ha szép volt az idő, gyalog mentek, mivel a császárné szeretett gyalogolni, de ha hidegre fordult az időjárás, palankinban utaztak. A fogadóteremben azután elfoglalták helyüket, a kisfiú a trónon, az asszony pedig a sárga függöny mögött, de olyan közel fiához, hogy bármikor fülébe súghasson.

Amikor egy dagályos herceg adta elő mondókáját, vagy egy vénségesen vén miniszter olvasta fel küszködve hosszú memorandumát, a kis császár suttogva kérdezte anyjától:

– Mit mondjak, anyám? – és a császárné megsúgta, mit mondjon, amit a császár szóról szóra elismételt.

Így teltek az órák. A kis császár gyakran elunta magát, és csavargatni kezdte vál gombját, vagy a tekergőző sárkányok alakját követte mutatóuj ával, megfeledkezve arról, ki is ő valójában. Ilyenkor anyja éles hangja hasított fülébe:

– Ülj fel! Elfelejtetted talán, hogy te vagy a császár?

Ne viselkedj úgy, mint egy közönséges gyerek!

Máskor olyan gyengéd volt vele anyja, hogy a kisfiú rémülten kihúzta magát, mert megrémítette a korábban sosem tapasztalt hatalom.

– És most mit mondjak, anyám?

És a császárné minden kérdésre megadta a választ.

*

A Császári Anya olyan lelkesen olvasta nagy hatalmú generálisának, Ceng Kuo-fannak a délvidékről naponta küldött memorandumait, mintha azok szerelmes levelek lettek volna. A császárnéban rejlő

nagyság mágnesként vonzotta a másokban meglévő

nagyságot, és Zsung-lu mel ett most hadvezérét becsülte a legtöbbre. A férfi nem olyan volt, mint általában a katonák: izomból és felfuvalkodottságból ál ó massza, hanem tudós, akárcsak apja meg nagyapja, és tehetségével bölcsesség is párosult. A császárné mégsem érzett melegséget a hadvezér iránt. Őt az érdekelte, amit tett – a csaták izgalma, a kudarc veszélye és a diadal büszkesége.

A halott császár előírt gyászideje a végéhez közeledett, és a Császári Anya teljes mértékben a lázadók leverésére összpontosított, hogy még a temetés nagy napja előtt békét teremtsen. Mindennap váltott futárok tették meg a császárváros és Nanking közötti utat, így egyetlen nap alatt hatszázötven kilométert utazott az üzenet. Minden éj el, pontban éjfélkor, An Te-haj, a főeunuch átadta a császárnénak Ceng Kuo-fan beszámolóját az aznap történtekről, ő

pedig egyedül olvasta azt cl szobájában, a párnája mel é ál ított két nagy gyertya fényénél. Így a fagyos téli hónapokban tanulmányozhatta hadvezére mesteri stratégiáját, amelyet a parancsnoksága alá tartozó két másik hadvezér segített: Peng Ju-lin és Ceng öccse, Ceng Kuo-csuan. Ceng Kuo-fan szárazon és vízen támadta a lázadókat, és ezen az egyetlen télen több mint száz várost foglalt vissza Kiangszu, Kiangszi, Anhuj és Cseki-ang tartományokban. Több mint százezer lázadóval végeztek, a többiek pedig lassanként visszaszorultak nankingi erődítményükbe.

Mindennap pirkadatkor, még az audiencia órája előtt, a császárné felkereste az ezerfejű és ezerkezű Nagy Fehér Buddha templomát, letérdelt az Ismeretlen Forrás képe előtt, köszönetet mondott, majd segítséget kért Ceng Kuo-fannak. A papok a földre borultak, amíg imádkozott, és nem mozdultak akkor sem, amikor meggyújtotta az arany urnában a füstölőt. És Buddha meghal gatta imáit, így még ugyanannak az évnek a nyarán, a hatodik hold– és az ötödik naphónapban, a tizenhatodik napon Ceng Kuo-fan, aki addigra már elfoglalta Nanking külső sáncait, parancsot adott, hogy puskaporral töltött nagy bombákat helyezzenek el a város falai alatt, és rést ütve a falakon, emberei ezrével jutottak be a városba. Végső céljuk a Mennyei Király palotája volt, amelyet azonban kétségbeesetten védtek. Végül azonban egy puskaporral töltött hatalmas bombát lőttek az épület közepébe, az épület kigyul adt, és déli egy órakor a lángok egészen az égig csaptak, mire a palota lakói úgy özönlöttek elő, mint a patkányok. Mindenkit elfogtak és kivégeztek, kivéve a vezért, egy bizonyos Li Van-csajt, akit élve ejtettek foglyul. Miután kikérdezték, a férfi beval otta, hogy a Mennyei Király harminc nappal ezelőtt megmérgezte magát, és halálát eltitkolták követői elől, míg fiát királ yá nem kiáltják ki. Ezt a fiút is megölték.

Amikor a Császári Anya elolvasta a Ceng Kuo-fantól érkezett memorandumokat, egyik ediktumot a másik után bocsátotta ki, hogy a nép megtudja, a lázadók halottak. Ezt követően egy hónapos ünneplést rendelt el, majd parancsot adott, hogy a Mennyei Király testét hantolják ki, fejét vágják le és vigyék körbe a tartományokban, hogy a trón minden alattvalója láthassa és megtudja, milyen sorsra jutottak a lázadók.

A lázadók túlélő vezéreit a császárvárosba hozatta, ahol kival atták, majd kivégezték őket, lassan lenyúzva bőrüket. A császárné kihirdette, hogy ő személyesen és az ifjú császár felkeresi az összes császári szentélyt és templomot, hogy köszönetet mondjanak az isteneknek segítségükért, a császári ősöknek pedig mindig jelen levő oltalmukért.

Amikor Ceng Kuo-fan személyesen jött el jelentést tenni a trónnak, beszámolt a Mennyei Király furcsa és szánalmas tetteiről, amelyet a foglyok meséltek el kivégzésük előtt. Ez a Mennyei Király, aki igazából egy közönséges fickó volt, még akkor is nagy hangon kérkedett, amikor már tudta, hogy ügye elbukott. Csak ült trónján, és így szólt egyre kisebb számú követőjéhez: „A Legfőbb Úr eljuttatta hozzám szent rendelkezését. Az Atyaisten és az én isteni bátyám, Jézus Krisztus megparancsolta nekem, hogy ereszkedjek alá ebbe a világba és legyek minden nép s nemzetség egyetlen igaz urává. Akkor hát miért félnék? Maradjatok velem vagy hagyjatok el, ahogy nektek tetszik: ez a birodalom olyan örökség, amelyet mások védenek meg, ha ti nem, mivel mil ió angyal ál az oldalamon, a mennyei sereg. Akkor hogyan tudná ez az alig százezer átkozott császári katona elfoglalni a városomat?"

Az ötödik holdhónap közepén azonban már a Mennyei Király is tudta, hogy elveszett. Ekkor halálos mérget kevert a borába, és három hajtásra kiitta.

Ezután felkiáltott: „Nem az Atyaisten csapott be engem, hanem én voltam az, aki nem engedelmeskedett az Atyaistennek!" így halt meg, és testét sárkányhímzéses sárga szaténlepelbe bugyolálták, majd éjszaka, titokban koporsóban temették el saját palotáján belül. Követői azon mesterkedtek, hogy tizenhat éves fiát ültessék a trónra, de amikor a lázadók meghal ották, hogy ő is meghalt, minden reményüket elvesztették, és megadták magukat.

Ceng Kuo-fan erről számolt be a fogadóteremben, a sárkánytrón előtt, amelyen most az ifjú császár ült. A sárga selyemfüggöny mögött a Császári Anya hal otta minden szavát, miközben Szakota meg se moccant mel ette.

– A lázadó király teste nem bomlott még szét? –

kérdezte a Császári Anya.

– Furcsamód érintetlen maradt – felelte Ceng Kuo-fan. – A kiváló minőségű, nehéz selyembrokát, amelybe becsavarták, megvédte a testet.

– Hogy nézett ki a lázadók királya? – Ismét csak a Császári Anya kérdezett.

– Nagydarab, magas férfi volt. Feje kerek, kopasz, arca széles. Szakál ába szürke csíkok vegyültek. Fejét a császári parancs értelmében tartományról tartományra viszik, testét utasításomra elégették –

saját szememmel láttam a hamvakat. A Mennyei Király két bátyját élve fogták el, de ők is megzavarodtak, és szüntelenül csak azt motyogták: „Atyaisten...

atyaisten...", így hát parancsot adtam, hogy fejezzék le mindkettőt.

Mielőtt a lázadó fejét elküldték volna a tartományokba, hogy a nép megnézhesse, a Császári Anya kijelentette, hogy saját szemével akarja látni.

– Oly sok éven át folytattam háborút a lázadó király el en, és én lettem a győztes. Saját szememmel akarom látni a legyőzött el enséget.

A fejet egy lovas hozta el nyeregre akasztott kosárban. Li Lien-jing átvette a mocskos sárga szaténba burkolt fejet, és saját kezében vitte a Császári Anya magántróntermébe.

A trónján ülő császárné megparancsolta Li Lien-jingnek, hogy tegye le a fejet és bugyolálja ki. Li Lien-jing engedelmeskedett, az anyacsászárné pedig dermedten nézte, amint lehul a szatén, és előbukkan a szörnyűséges arc. A Császári Anya képtelen volt levenni a szemét a rá meredő tekintetről. A szemeket nem csukták le időben, feketén és keserűen bámultak ki a vértelen arcból. A sápadt száj még sápadtabbnak látszott az őszes, gyér szakál miatt.

A trón mel ett ál ó udvarhölgyek köntösük uj ával takarták el szemüket, és egyikük, egy félénk, szemérmes leány, öklendezni kezdett, majd felkiáltott, hogy mindjárt elájul. Még Li Lien-jing sem tudta megál ni, hogy ne nyögjön fel.

– Gazember volt, és halálában is az maradt –

dünnyögte. Az anyacsászárné felemelt kézzel hal gattatta el.

– Furcsa és vad ez az arc-jelentette ki. – Csüggedt és szomorú. De nem egy gonosztevő arca. Nincs hozzá érzéked, te eunuch! Ez nem egy bűnöző arca.

Ez egy költő arca, aki megőrült, mert hite megcsalta.

O, istenem, ez annak az embernek az arca, aki születésétől fogva tudta, hogy elveszett.

Felsóhajtott, lehajtotta fejét, és kezével egy pil anatra eltakarta a szemét. Majd leengedte kezét, és felszegte fejét.

– Vidd el el enségem fejét - parancsolta Li Lien-jingnek –, és mutassátok meg népemnek.

Az eunuch elvitte a fejet, a lovas visszarakta a kosárba, és megkezdte hosszú útját. Minden tartomány minden városában a fejet feltűzték egy hosszú rúdra, hogy a nép jól láthassa, míg végül a hús lerohadt róla, és csak a koponya maradt. És ahol felmutatták a fejet, béke lett.

Így ért véget a tajping felkelés az 1865. napévben.

Ez a kegyetlen háború tizenöt éven át dühöngött a birodalom kilenc tartományában, és húszmil ióan vesztették életüket: vagy a harcokban, vagy az éhezéstől. A Mennyei Király sehol sem maradt sokáig, hogy kiépítse királyságát, hanem újra és újra útra kelt követőivel, gyilkolt és fosztogatott – követői között pedig akadt számos gyökértelen fehér ember, akik elvesztek saját népük számára. Néhányan azonban hittek a Mennyei Királyban, lévén keresztények, vezérük pedig Krisztus nevében cselekedett. így őket is megölték.

Amikor a nagy lázadást elfojtották a császári seregek, akiket Gordon képzett ki a hadviselésre, két kisebb lázadást is levertek – az egyiket a déli Jünnan tartományban, ahonnan adó gyanánt márványt szál ítottak a Sárkánytrónnak, a másikat, a muzulmánok lázongását pedig Senszi tartományban. A nagy felkeléshez képest ezek kisebb csatározások voltak, és hamar véget ettek. Amikor az anyacsászárné szemügyre vette a birodalmat, mindenfelé csak békét és virágzást látott, és a nép hálát adott neki, amiért tanácsainak köszönhetően minden lázadót legyőztek. A császárné tudta, hogy befolyása egyre erősödik, ezért gondoskodott arról is, hogy hatalma az udvarban is megszilárduljon, egyben biztosítva a dinasztia jövőjét.

Nem feledkezett meg az angol Gordonról sem.

Mialatt Ceng Kuo-fan a császári sereget Nanking el en vezette, Gordon az Örök Győztesekkel a Jangce alsó folyásánál levő lázadók el en indult, ahol Li Hung-csang irányította a császári katonákat. Ha nem lettek volna Gordon győzelmei, Nanking sem esett volna el olyan könnyen, és Ceng Kuo-fan elég nagy ember volt ahhoz, hogy erről a trónnak is beszámoljon.

A Császári Anya most már kiváltképpen szerette volna látni ezt az angolt, de nem engedhetett személyes kívánságának, mivel a császári udvarba még sosem nyert bebocsáttatást egyetlen külhoni sem.

Az anyacsászárné minden jelentést elolvasott róla, és meghal gatott mindent, amit azok meséltek, akik találkoztak vele.

„Gordon erőssége a feddhetetlensége" – írta Li Hung-csang egyik memorandumában. – „Kijelentette, hogy kötelességének tartja leverni a lázadást a nép érdekében. Még sosem láttam hozzá fogható embert.

Saját pénzéből költ emberei kényelmére, és kárpótolja azoknak, akiket a lázadók kiraboltak vagy megsebesítettek. Még el enségeink is 'nagyszerű

léleknek' hívják, és úgy tartják, hogy az ő kezétől még vereséget szenvedni is dicsőség."

Amikor a Császári Anya kézhez kapta ezt a memorandumot, megparancsolta, hogy az első

osztályú érdemérmet adományozzák Gordonnak, és kapjon tízezer taelt a kivívott győzelemben való részvételéért. Amikor azonban a császári kincstár hordárai elvitték Gordonnak a pénzt, a fejükön cipelve azt nagy tálakban, ő visszautasította az ajándékot, és amikor a hitetlenkedő hordárok nem akartak távozni, felemelte pálcáját és elzavarta őket.

A visszautasítás híre elterjedt az egész országban, és senki sem hitte el, hogy létezik olyan ember, aki nem fogad el ilyen kincset. Ekkor Gordon elmondta, miért utasította vissza az ajándékot. Jó oka volt rá.

Ugyanis Li Hung-csang, Szucsuo nagy városának visszafoglalása fölött érzett diadalmámorában, elrendelte számos el enséges vezér leöletését, akik pedig már megadták magukat. Gordon ekkor már megígérte nekik, hogy megkíméli életüket, ha kapitulálnak, és amikor az angol rájött, hogy elárulták, s Li Hung-csang semmibe vette ígéretét, olyan dühös lett, hogy heves dühkitörésétől még Li is megrémült, és jó ideig visszavonult sanghaji házába.

– Nem bocsátok meg neked, amíg csak élek –

bömbölte Gordon, és Li, aki közelről látta a fehér arcot, valóban nem látott megbocsátást a világoskék szemekben.

A megbocsátást nem ismerő Gordon pedig a következő büszke levelet intézte a Sárkánytrónhoz:

„Gordon őrnagy a legnagyobb hálával fogadja őfensége elismerését, de, tekintettel a Szucsou elfoglalásakor történtekre, a legőszintébb sajnálatára nem tudja elfogadni őfensége, a császár elismerését, és tiszteletteljesen arra kéri őfenségét, hogy fogadja köszönetét kedvességéért, ugyanakkor engedje meg, hogy elhárítsa azt."

Az anyacsászárné néhány nappal később olvasta el ezt a levelet, a Közép-tenger mel etti palota télikertjében. Kétszer is elolvasta. Majd eltöprengett azon, miféle ember is ez a Gordon, akinek olyan sokat számítanak az elvei, hogy képes visszautasítani ilyen roppant kincset és nagy megbecsülést. Első

alkalommal jutott eszébe, hogy talán a nyugati barbárok között akadnak olyanok, akik nem vadak, nem kegyetlenek, nem korruptak. Ott, a csendes kertben ez a gondolat a velejéig megrázta. Ha valóban vannak jó emberek is el enségei között, akkor tényleg van oka félelemre. Ha igaza van, akkor a fehér emberek erősebbek, mint gondolta, de ezt a félelmét mélyre temette magában, egész hátralevő életében.

*

A Császári Anya hosszú napokon át tartóztatta Ceng Kuo-fant a városban, miközben azon töprengett, milyen jutalomban részesítse bátorságáért és sikeréért

– mostanra a dölyfös asszony már nem kérte ki sem a hercegek, sem a miniszterek tanácsát, és végül úgy határozott, hogy a hadvezér a nagy északi Csili tartomány alkirályává neveztessék ki, és ezentúl Tiencsin városában éljen. Az új év első

holdhónapjának tizenhatodik napján a császárné udvari fogadást adott, és a pazar lakoma során Ceng Kuo-fan mindvégig a legmagasabb tisztségnek járó helyet foglalta el, az udvari színészek pedig hat neves színdarabot adtak elő. Csak az ünneplés vége felé kérte meg a császárné Ceng Kuo-fant, hogy induljon Tien-csinbe és pihenje ki fáradalmait.

A hadvezérre egyelőre nem a béke várt, mivel a városban hirtelen lázongás robbant ki a francia apácák el en. Az árvaházat működtető apácák jutalmat ajánlottak mindazoknak, akik gyermekeket hoznak hozzájuk, ami zűrzavarhoz vezetett, mivel elharapódzott a gyerekrablás. Gonosztevők kisgyerekeket adtak el az apácáknak, akik azt se kérdezték, hogy ki fia-borjai, és amikor megjelentek a szülők visszakövetelve gyerekeiket, az apácák nem voltak hajlandók visszaadni őket, mivel már fizettek értük.

A Császári Anya ekkor ismét Ceng Kuo-fanért küldetett.

– És ezek az idegenek miért akarnak gyerekeket?

– Fenség – felelte Ceng Kuo-fang –, a magam részéről úgy vélem, hogy meg akarják téríteni őket, de sajnos az utcák népe tudatlan s babonás, és azt beszélik, hogy az idegenek varázslatos orvosságaikat emberi lények szeméből, szívéből és májából készítik, és az apácáknak emiatt van szükségük a gyerekekre.

A császárné ennek hal atán döbbenten felkiáltott:

– Lehet, hogy így van! Hadvezére azonban megnyugtatta.

– Nem hinném, hogy így lenne. Az apácák gyakran vesznek magukhoz félholt koldusgyerekeket, akiket az utcán találnak, vagy keresnek újszülött lányokat a nagyon szegény családok körében, akiket szüleik kitesznek az út szélére, hogy ott haljanak meg. Ezek a gyerekek már menthetetlenek, de az apácák mégis befogadják és megkeresztelik őket, ami olyan, mintha megtérítették volna őket. Amikor meghalnak, keresztény temetőbe kerülnek, és az apácák érdemének tekintik, hogy milyen sokakat megtérítettek.

A császárné nem tudta, hogy Ceng Kuo-fannak igaza van-e vagy sem, mivel a hadvezér türelmes ember volt, aki még el enségeiről sem tételezett fel rosszat. Mindenesetre még ugyanabban az évben, az ötödik hónapban az istenek átka elérte a francia apácákat Tiencsin városában. Az árvaházban sok gyermek meghalt, és a hangoskodók meg bajkeverők tömege, akik Magasztos Csil agoknak nevezték magukat, mindenfelé azt terjesztette, hogy az idegen apácák öldösik a gondjaikra bízott gyerekeket. A nép erre haragra gerjedt, és az apácák félelmükben beleegyeztek, hogy egy gondosan kiválasztott férfiakból ál ó bizottság bemenjen az árvaházba, és meggyőződjön arról, hogy az valóban az irgalom és nem a halál háza. Sajnos a francia konzult viszont ez a vizsgálódás bőszítette fel, és elzavarta a kiválasztottakat, hiába intette Csung-huo, a tiencsini vámhivatal szuperintendánsa, hogy ez veszélyes lépés. Az idegen férfi azonban túl büszke volt ahhoz, hogy tárgyaljon vele, és azt követelte, hogy egy magas rangú tisztet küldjenek a konzulátusra. Bár a városi magisztrátus mindent megtett, amit csak tudott, hogy lecsil apítsa a népet, az emberek egyre dühösebbek lettek. Megjelentek az idegen apácák templománál és az árvaháznál, tűzzel és fegyverrel fenyegették meg őket, mire az ostoba francia konzul pisztol yal a kezében kirohant az utcára, hogy megmentse az apácákat. A tömeg azonban leteperte, és ismeretlen módon végzett vele, mivel többé senki sem látta.

Kung herceg ekkor Ceng Kuo-fan segítségére sietett, és ügyességét latba vetve tárgyalásokat kezdett – a véletlen és a szerencse folytán a franciák éppen hadban ál tak a poroszokkal, és az otthoni gondok miatt hajlandóak voltak lezárni a tárgyalásokat. Az anyacsászárnénak még így is négyezer ezüsttaelt kel ett fizetnie a Császári Kincstárból a halott franciáért és az apácáknak okozott rémületért, a tiencsini vámhivatal szuperintendánsának, Csung-huónak pedig Franciaországba kel ett mennie, hogy bocsánatot kérjen a trón nevében.

Mielőtt Ceng Kuo-fan véget vethetett volna ennek a problémának, a Császári Anya ismét érte küldetett, mivel délről olyan memorandumot kapott, amelyben komor hírek ál tak. Habár a Mennyei Király meghalt, Nanking városában és négy tartományban még mindig nem ál t helyre a béke, és a sokévnyi lázadást követően a nép annyira nyughatatlan és kotmányozhatatlan lett, hogy meggyilkolták az alkirályt.

Az anyacsászárné emiatt sietve Ceng Kuo-fanért küldetett, és megparancsolta neki, hogy foglalja el a halott helyét Nan-kingban. A fáradt, idősödő hadvezér arra kényszerült, hogy elhagyja posztját, és a fővárosba menjen. Pirkadatkor ismét a császári fogadóteremben térdelt a trón előtt egy vánkoson, amelyen az ifjú császár ült. A sárga selyemfüggöny mögött a két császárné már elfoglalta saját trónusát –

jobbra ült a Császári Anya, balra pedig régenstársa.

Amikor a térdeplő hadvezér meghal otta, hogy a Császári Anya azt parancsolja neki, térjen vissza délre, és Nanking al-királyaként foglalja el új tisztségét, azt felelte, hogy nincs jól, szeme is gyengül, és ezért könyörögve kéri a császárnét, mentse fel a feladat alól.

A függöny mögül a császárné félbeszakította.

– Bár szemed gyengül, még mindig felügyelheted azokat, akik a parancsnokságod alatt ál nak.

Nem hal gatta meg hadvezére kérését. Ekkor a férfi emlékeztette arra, hogy még Csili tartományban sem rendezte el a felfordulást, amit az okozott, hogy a francia tisztet Tiencsin-ben kínai csirkefogók meggyilkolták, amikor az védeni akarta az apácákat, akik történetesen honfitársnői voltak.

– Még mindig nem végeztetted ki ezeket a semmirekel őket?

– Fenség, a francia miniszter és barátja, az orosz miniszter ragaszkodik ahhoz, hogy megbízottjaik jelen legyenek a lefejezéseken, és ők még nem étkeztek meg. Segédtisztemet, Li Hung-csang hadvezért hátrahagytam, hogy fejezze be az ügyet. A lefejezéseknek tegnap le kel ett zajlaniuk.

– Ó, ezek az idegen misszionáriusok meg papok! –

kiabálta az anyacsászárnő. – Bárcsak kitilthatnám őket birodalmunkból! Amikor elfoglalod tisztségedet Nankingban, nagy és képzett sereget kel felál ítanod, hogy kordában tartsd a népet, amely gyűlöli az összes idegent.

– Fenség, szándékomban ál erődöket építeni végig a Jangce mentén – felelte Ceng Kuo-fan.

– Azok a szerződések, amelyeket Kung herceg kötött az idegenekkel, kifejezetten bosszantóak – folytatta a Császári Anya. – Különösen bosszantóak a keresztények, akik úgy járnak-kelnek mindenfelé, mintha az övék lenne az egész ország.

– Fenség, ez így igaz. – Ceng Kuo-fan még mindig térdelt, és mivel az etikettnek megfelelően fedetlen fej el kel ett térdepelnie, érezte, hogy a fagyos hajnal hidege belopózik csontjaiba. Azonban továbbra is udvarias maradt és egyetértését fejezte ki. – Igaz, hogy a misszionáriusok mindenfelé gondokat okoznak.

Elnyomják azokat, akik nem kívánják az idegen val ás kenyerét enni, és a misszionáriusok mindig megvédik híveiket, a konzulok pedig a misszionáriusokat. A következő évben, amikor eljön az ideje annak, hogy felülvizsgáljuk a franciákkal kötött szerződésünket, gondosan át kel tanulmányoznunk, hogy mekkora teret engedünk a val ási térítésnek a nép körében. A Császári Anya egyre indulatosabb lett.

– Nem értem, miért van szükség itt egy idegen val ásra, amikor három jó val ással már rendelkezünk.

Én sem tudom, fenség – felelte az idős hadvezér.

Némi hal gatás után az audiencia véget ért, és mivel erre az évre esett Ceng Kuo-fan hatvanadik születésnapja, a Császári Anya nagy lakomát rendezett a tiszteletére, és számos gazdag ajándékban részeltette. írt egy verset is neki saját lendületes kézírásával, amelyben dicsőítette korát és eredményeit, és a verssel együtt elküldött neki egy faragott táblácskát, amelyen a következő felirat volt olvasható: „Fenséges támaszunknak és védelmező

sziklatömbünknek". Ezenkívül küldött neki egy arany Buddha-képmást, egy szantálfából készült, jadeberakásos jogart, aranysárkányokkal hímzett köntöst, tíz tekercs császári selymet és tíz tekercs kreppselymet.

Ceng Kuo-fan olyan hatalmas tekintélynek örvendett, hogy a nép nyugtalansága már attól csil apodott, hogy belépett a nankingi alkirály palotájába. Első feladata az volt, hogy megtalálja az előző alkirály gyilkosát, majd megnyúzatásra ítélje. Nyilvános kivégzésre került sor, mivel úgy vélekedett, hogy jó, ha a nép saját szemével látja, hogy mi vár az ilyen bűnözőkre. A tömeg néma csendben figyelte, amint az erős hóhérinas kése belehasít a merénylő élő testébe, húsát csíkokra hasogatja, csontjait darabokra töri.

Ezután a nép visszatért mindennapi elfoglaltságaihoz és szokásos mulatságaihoz. A virágcsónakok ismét rendszeresen járták a Lótusz-tavat, a bájos kurtizánok ismét zengték dalaikat és játszottak hárfájukon, miközben ügyfeleik hal gatták őket és lakmároztak.

Ceng Kuo-fan elégedetten látta, hogy visszatért a régi, békés élet, és jelentette a Sárkánytrónnak, hogy délen ismét minden olyan, mint volt a nagy tajpingfelkelés előtt.

Ám minden megbecsültsége, magas rangja és feddhetetlensége dacára sem adatott Ceng Kuo-fannak hosszú élet. A következő év tavaszán az istenek lesújtottak rá, amikor éppen úton volt hintójában, hogy találkozzon egy miniszterrel, akit az anyacsászárné küldött hozzá üzenettel Pekingből.

Szokása szerint egyedül utazott, közben bizonyos passzusokat olvasott fel magának a konfuciánus klasszikusokból. Egyszer csak azt érezte, hogy nyelve elzsibbad. Intett kísérőinek, hogy vigyék vissza a palotába. Kábának és zavartnak érezte magát, foltok ugráltak a szeme előtt, és három napig némán hevert ágyán.

Még kétszer sújtottak le rá az istenek, mire hívatta fiát, és nagy nehézségek árán a következő parancsot adta neki:

– Hamarosan átlépek a Sárga Forrásba. Ó, jaj, haszontalan voltam, mivel oly sok befejezetlen feladatot és gondot hagyok hátra. Azt parancsolom neked, hogy vezértársamat, Li Hung-csangot ajánld helyemre az anyacsászárnénak. Én most már olyan vagyok, akár a reggeli harmat, amely gyorsan szétfoszlik. Amikor eljön a vég, és koporsómba kerülök, temetésem a régi rítusok szerint és buddhista énekek kíséretében történjék.

– Atyám, ne beszélj a halálról! – kiáltott fel a fia, és könnyek csorogtak végig az arcán.

Erre Ceng Kuo-fan mintha új életre ébredt volna, és azt kérte, vigyék a kertbe, hogy gyönyörködhessen a virágzó szilvafákban. Ekkor újra lesújtott rá az ég, de ezúttal már nem vitték vissza ágyába. A hadvezér azt kérte, hogy szál ítsák az alkirály fogadótermébe, és amiko odavitték, azt kérte, ültessék az alkirály trónjára, és amikor ott ült, mintha csak audienciát tartana, eljött érte a halál.

Halála pil anatában nagy jajveszékelés tört ki a városban, mert egy hul ócsil ag zuhant alá az égből.

Mindenki látta, és attól féltek, ez nagy katasztrófát jelent. Amikor meghal ották, hogy az alkirály meghalt, mindenki úgy érezte, mintha apját vesztette volna el.

A Császári Anya, amikor két nappal később meghal otta a szörnyű hírt, lehajtotta fejét, és egy ideig némán sírt. Majd így szólt:

– Ne legyenek mulatságok, sem lakomák, sem színdarabok három teljes napig, míg a gyász tart.

Dekrétum tudatta az egész országban, hogy templomot kel építeni minden tartományban ennek a nagy és jóságos férfiúnak a tiszteleteié, aki békét teremtett a birodalomban.

A harmadik nap estéjén a császárné Zsung-luért küldetett, aki magánfogadótermében kereste fel, és letérdelt a császárné előtt. A császárné ezt kérdezte tőle:

– Mit gondolsz erről a Li Hung-csangról, akit Ceng Kuo-fan ajánlott a helyére?

– Fenség, minden más kínainál jobban bízhatsz Li Hung-csangban. Bátor és felvilágosult férfi, és minél jobban támaszkodsz rá, ő annál hűségesebb lesz a trónhoz. Mindazonáltal gyakran és bőkezűen halmozd el ajándékokkal.

A császárné meghal gatta, és nagy szeme vágyódva tapadt a férfi arcára.

– Te vagy az egyetlen, aki nem kérsz jutalmat azért, amit értem teszel.

Amikor látta, hogy nem fog tudni választ kihúzni a másikból, megérintette a némán előtte térdeplő férfi vál át legyezőjével, és így szólt:

– Imádkozom azért, hogy óvd egészségedet, rokon.

Mel etted Ceng Kuo-fant becsültem a legtöbbre, és most, hogy ő eltávozott, azért reszketek, nehogy az istenek valami ismeretlen okból megfosszanak engem minden támaszomtól és segítségemtől.

– Fenség, számomra mindig ugyanaz maradsz, aki voltál, együtt töltött gyerekkorunktól kezdve.

– Ál j fel. Emeld fel arcod.

Zsung-lu ekkor felál t, erős volt és magas, és egy pil anatra tekintetük egymásba olvadt.

*

A következő év őszén a császári csil agászok tanácsa kijelölte a néhai császár temetésének napját.

A halál és a temetés között eltelt néhány évben az ékköves koporsó a palota egy eldugott részében ál ó templomban nyugodott, de most a legünnepélyesebb előkészületeket tették a császár temetésére. Az új kripta építése öt évet vett igénybe, és a császárné megújult bizalmának jeleként Kung hercegre bízta a hatalmas összeg összegyűjtésének feladatát. Kung herceg panasz nélkül végezte munkáját, bár igen komoly erőfeszítésre volt szükség, mivel a birodalom leggazdagabb területei, a déli tartományok, ahonnan egykor a legtöbb adó érkezett, mostanra túl szegények voltak a háború és a lázadás miatt, hogy befizessék részüket. Tízmil ió ezüsttaelt gyűjtöttek egybe erővel és rábeszéléssel, adót vetve ki minden tartományra s céhre, és ebből az összegből a hercegnek ki kel ett fizetnie a magas és alacsony rangú tisztviselőket, a miniszterektől, csekélyebb hercegektől és alkirályoktól kezdve az eunuchokig és adószedőkig mindenkit.

Mindenkinek fizetni kel ett, és Kung herceg palotájának magányában panaszkodott is emiatt gyengéd feleségének – ő volt az egyetlen, akinek ki merte önteni a szívét.

– Mégis engedelmeskednem kel a nőstény sárkánynak - sóhajtotta –, mert ha újra megsértem, elpusztít mindannyiunkat.

– Ó, jaj, azt kívánom, én uram, bárcsak szegények lennénk, hogy békét leljünk – felelte felesége.

De Kung hercegnek született, így hercegként kel ett viselkednie, és ő így is tett.

Kung herceg négy évig építtette a kriptát, és nemcsak a pénz összegyűjtése miatt volt szüksége ennyi időre, hanem a nagy márvány fenevadak és -

harcosok kifaragása miatt is – a szobrok párosával ál tak őrt a kripta bejárata előtt. Az ötvennyolcvan tonnás márványtömböket a császárvárostól több mint 150 kilométerre lévő márványfejtőkből hozták, és mindegyik tömböt hatkerekű kocsi hozta, amely elé hatszáz lovat és öszvért fogtak. Ezek a tömbök téglalap alakúak voltak, de az ikerelefántokhoz négy és fél méter hosszú, három és fél méter széles és három és fél méter vastag márványtömböt használtak. A lovakat és az öszvéreket két vastag, dróttal befont kenderkötél közé fogták, és minden kötél ötszáz méter hosszú volt. A kocsin egy császári zászlós ült, kezében a dinasztia zászlajával, oldalán négy eunuchhal. A menet félóránként megál t pihenni, és amikor eljött a pihenés vagy az indulás ideje, az egyik eunuch megütött egy nagy rézgongot. A lovak és öszvérek előtt egy őr lovagolt, kezében jelzőzászlóval. Mind az ötven hatalmas márványtömböt így szál ították, és amikor megérkeztek a kriptához, a legremekebb szobrászok vésővel és kalapáccsal azonnal munkához láttak, kifaragva a fenevadakat és embereket.

A kupolás kripta márványból készült – közepén egy hatalmas, ékkövekkel kirakott aranyemelvény ál t, amelyen majd a császár koporsója pihen. Az ősz egyik tiszta és hideg napján ide érkezett meg a halott császár számos gyászoló kíséretében. A két régens, a Császári Anya és a Császári Özvegy, valamint az ifjú császár, a hercegek és az udvari miniszterek jelenlétében a koporsót az emelvényre helyezték –

mindenfelé égő gyertyák és füstölők ál tak. A koporsó simára gyalult és csiszolt katalpafából készült, és mielőtt lezárták volna, drágaköveket szórtak a halott császár elsorvadt testére. Rubinok, jade, indiai smaragd és egy tökéletes sárga gyöngyből font nyakék került oda. Majd a koporsó fedelét szurokkal és tamariszkuszfából nyert ragasztóanyaggal lezárták, melynek keménysége a törhetetlen kőével vetekszik. A koporsóra Buddha-szútrákat véstek, és az eunuchok térdelő alakokat ábrázoló, bambuszvázra erősített, selyem– és papírfigurákat helyeztek rá, hogy jelképezzék azokat a hús-vér emberi lényeket, akiket az ősi és kevésbé civilizált időkben urukkal együtt temettek el, hogy az uralkodó ne legyen egyedül a Sárga Forrásban. A halott császárt első hitvesével temették el, a jelenlegi császári özvegy nővérével, akit szintén Szakotának hívtak. A császári hitves teste tizenöt éven át nyugodott a fővárostól tizenegy kilométerre fekvő falu csendes kis templomában, várva a császár halálát. Most ismét csatlakozott urához, és koporsóját a császár lábához helyezték el, egy alacsony és dísztelen emelvényen.

Amikor a papok kántálni kezdték imáikat, és a régensek meg az ifjú császár leborult a holtak előtt, mindenki visszavonult a kriptából. Csak a gyertyák égtek tovább, pislákoló fényükben izzani látszottak az ékkövek és a kripta falát beborító festett táblácskák. A nagy bronzkaput bezárták, lepecsételték, és a gyászolók visszatértek a palotába.

A temetést követő napon a Császári Anya kiadta ediktumát, amelyben teljesen megbocsátott Kung hercegnek: „Kung herceg parancsunkra az elmúlt öt évben szorgalmasan munkálkodott azon, hogy elrendezze a néhai császár temetését. Il emtudóan és serényen dolgozott, így bánatunkat némileg enyhítette a császári kripta pompája, valamint a temetési szertartás ünnepélyessége. Emiatt, hogy Kung herceg tisztes nevének fehér jade-ját ne szennyezzék be az uralmunk alatt kelt feljegyzések, elrendeljük, hogy a korábbi elbocsátásáról szóló beszámoló töröltessék, ő

maga pedig ismét visszakapja teljes megbecsültségét.

Ezzel jutalmazzuk hű szolgánkat, és neve legyen mindörökre makulátlan."

A nap végén a Császári Anya egyedül sétálgatott kedvenc kertjében. Nyugalmas őszi este volt, a halványszürke eget a naplemente halvány rózsaszínűre festette. A császárné mélabúsan, de nem szomorúan sétált – nem érzett már bánatot. Lelkébe befészkelte magát a magány, de ehhez is hozzászokott már. Ez volt a nagyság ára, amiért mindennap, minden éj el fizetett. Asszony volt, és egy pil anatra túlságosan élénk képzeletében egy házat látott, egy otthont, melyben egy férfi élt egy nővel és gyerekeikkel. Eunuchja jelentette, hogy Zsung-lunak a mai gyásznapon fia született. Mej úrhölgy pirkadat előtt, három órakor egészséges fiúgyermeknek adott életet. A Császári Anyának ezen a szomorú napon újra és újra eszébe jutott a gyermek. Zsung-lu azonban ott ál t a gyászolók között, és a császárné nem látott örömet az arcán. Kötelessége volt nem kimutatni örömét, de majd ha éjszakára visszatér a házába, vajon kordában tartja-e örömét? Ezt már soha nem fogja megtudni.

A császárné lassan lépdelt a későn virágzó krizantémok szegélyezte ösvényen, az apró pincsik, amelyekkel játszadozni szokott, hűségesen követték együtt az erős mongol kutyákkal, amelyek éj el-nappal őrizték. Majd, ahogy oly gyakran megtette már korábban is, összeszedte akaraterejét, és képzeletét ismét legyűrte, hogy az előtte ál ó hatalmi feladatokra összpontosíthasson.

*

Két nyárral később egy napon, azt követően, hogy a Császári Anya az udvart a Tengeri Palotába költöztette, hogy élvezhesse a kerteket, éppen a trónján ülve nézte a Császári Színház egyik előadását.

Nem valami ősrégi darab volt, hanem egy újabb keletű, amelyet valamelyik szel emes tudós írt kétszáz évvel ezelőtt – a műben szerepelt egy nagy orrú európai gonosztevő, egy portugál tengerészkapitány, aki hatalmas kardot kötött a derekára, és orra alatt hol ószárnyakként meredezett bajusza. A hős a kínai udvar miniszterelnöke volt, akinek szerepét a főeunuch. An Te-haj játszotta, méghozzá zseniálisan.

Li Lien-jing, aki eddig hangosan nevetett, hirtelen elnémult, felpattant a császári úrnője mel ett ál ó zsámolyáról, és megpróbált nesztelenül kisurranni. A Császári Anya mindent látó szeme azonban jelezte, hogy jöj ön vissza, aminek az eunuch némileg szégyenkezve eleget is tett.

– Hova mész? – érdeklődött a császárné. – Ezt követeli talán a tisztelet, amikor elöljáród éppen a színpadon szerepel?

– Fenség – felelte suttogva Li Lien-jing –, ennek az idegen gazfickónak a látványa eszembe juttatta az ígéretemet, amelyet tegnap tettem az ifjú császárnak, és amitől eddig megfeledkeztem.

– Mi az?

– Valahol hal ott arról, hogy az idegeneknek van egy olyan fogata, amely ló vagy ember nélkül fut, és arra kért, hogy vegyek neki egyet. De hol találok ilyen fogatot? Érdeklődtem a főeunuchnál, és ő azt mondta, hogy talán akad egy az idegenek boltjában, a Követség utcában. Oda tartok most.

A császári anya összeráncolta gyönyörű barna szemöldökét.

– Megtiltom! – kiáltotta.

– Fenség, könyörgök, hiszen magad is tudod, hogy az ifjú császár milyen indulatos: meg fog veretni –

próbált hízelegni az eunuch.

– Majd megmondom neki, hogy én tiltottam meg –

közölte a császárné. – Már nem gyerek többé! Nincs szüksége efféle játékszerekre!

– Fenség, én mondtam, hogy játék, mivel tudom, hogy nincs remény rá, hogy országunkban bárhol is ilyen szel em-fogatot találjunk – esdekelt Li Lien-jing.

– Játék vagy sem, akkor is az idegenek alkotása –

makacskodott a császárné. – És én megtiltom. Ülj le.

Li Lien-jing nem tehetett mást, mint engedelmeskedett és leült, de többé már nevetett, bár An Te-haj még önmagát is túlszárnyalta, hogy megnevettesse a Császári Anyát. De a császárné sem nevetett, és nagyjából egy óra elteltével, miközben arca mindvégig komoly maradt, jelezte hölgyeinek, hogy visszavonul. Visszatért palotájába, majd némi töprengés után a főeunuchért küldetett.

A magas és jóképű, bár már hízásnak indult férfi meg is érkezett. Merész, sötét szemét lesütötte, amit a császárné igencsak okosnak tartott, bár tudta, hogy a főeunuch tekintete igencsak arcátlanul szokott kalandozni másfelé. Gyakran pletykálták, hogy An Te-haj nem is igazi eunuch, és még gyermekeket is nemzett a császárváros falai között, de a Császári Anya nem kutakodott utána, mivel nem érdekelte különösebben a dolog. Most szigorú tekintettel meredt csatlósára.

– Hogyan merészeltél Li Lien-jinggel összeesküvést szőni?

– Fenség – kapkodott levegő után az eunuch. – Én?

Miféle cselszövést, fenség?

– Idegen szel emfogatot akartatok hozni a fiamnak! A főeunuch úgy tett, mintha nevetne.

– Fenség, ez cselszövés? Csupán a császárt akartam szórakoztatni.

– Tudod, hogy nem akarok idegen játékokat a közelében - mondta a császárné továbbra is szigorúan. – Vagy talán lelke távolodjon el saját népétől?

– Fenség, esküszöm, eszembe se jutott ilyesmi –

könyörgött a főeunuch. – Mindent megteszünk, amit a császár kíván. Talán nem ez a kötelességünk?

– Akkor nem, ha helytelen dolgot kíván – mondta a császárné rendíthetetlenül. – Mondtam neked, hogy nem engedem olyan bűnbe esni, mint amilyenbe atyja esett. Ha olyan ostoba vagy, hogy ebben engedsz, akkor van-e olyan, amiben nem engedsz?

– Fenség...

A Császári Anya a homlokát ráncolta.

– Tűnj a szemem elől, te hűtlen szolga!

A főeunuch ettől megrémült. Régóta volt úrnője kegyence, de minden eunuch tudta, hogy az uralkodó kegyencének léte annyira biztos, mint a kora tavaszi napsugáré. A császárné bármelyik pil anatban visszavonhatja kegyét, és utána már könnyen legurulhat az eunuch feje.

A főeunuch zokogva vetette magát a Császári Anya lábához.

– Fenség, életem csak a tiéd! Parancsod mindenek felett ál ! A császárné félretaszította lábával.

– Tűnj a szemem elől... tűnj el!

Ekkora főeunuch négykézláb csúszott-mászott ki a teremből, és ahhoz az emberhez menekült, aki megmenthette őt a császárné haragjától. Zsung-luhoz rohant, akinek palotája jó másfél kilométerre feküdt.

A napnak ezen szakában Zsung-lu szokása szerint azokat a memorandumokat tanulmányozta, amelyeket másnap terjesztenek a trón elé. Korábban ez Kung herceg feladata volt, de mostanra Zsung-lu mint főtanácsos vette át a helyét. A férfi egyedül ült könyvtárában egy hatalmas ébenfa asztalnál, fejét az előtte heverő papírok fölé hajtva.

A szolga mögött, aki bejelentette a főeunuchot, már ott türelmetlenkedett An Te-haj. Alighogy elhangzott a neve, máris kifejezte hódolatát, és üdvözölte Zsung-lut.

– Miért jöttél? – kérdezte a főtanácsos.

An Te-haj néhány szóval előadta, mi a gond.

– Kérve kérlek, ments meg a császárné dühétől –

esdekelt. Őszinte riadalmára Zsung-lu nem ígérte meg rögtön, hogy segít. Ehelyett intett a főeunuchnak, hogy üljön le, és némi töprengés után így szólt:

– Az elmúlt egy-két évben aggodalommal töltött el az, amit a császár palotájában láttam.

– Mit láttál, nagytiszteletű uram? – kérdezte a főeunuch, aki ennek hal atára elsápadt.

Zsung-lu arca elkomorodott.

– Az ifjú császár atyját, Hszien-fenget az eunuchjai tették tönkre, köztük te is, An Te-haj. Igaz, akkoriban még nem voltál főeunuch, de lett volna rá hatalmad, hogy meggyőzd az akkor uralkodó császárt, tisztítsa meg gondolatait és cselekedjen igazságosan. Ehelyett a kerítője lettél, ő pedig szeretett téged, mert fiatal voltál és nagyon jóképű. Ahelyett, hogy jó útra vezérelted volna lépteit, a fertőbe vezetted, kihasználva gyengeségét és vágyát, így negyvenéves kora előtt vénemberként halt meg. Most pedig itt van a fia...

Zsung-lu elhal gatott, arcán meghatottság látszódott, erős jobb kezét szájához emelte.

An Te-haj rémülten összerezzent. Támogatásért jött ide, ehelyett újabb támadás érte.

– Nagytiszteletű uram, nagyon nehéz az eunuchok élete, ha nem engedelmeskednek uruknak.

– De meg lehet tenni – felelte Zsung-lu. – És a végén nem marad el a jutalmad. Minden emberben van jó és gonosz: még a császárban is. Gyermekkorban az egyik elpusztul, a másik életben marad. Te a gonoszságot választottad.

– Nagytiszteletű uram, én nem hoztam ilyen döntést... sosem dönthettem erről – hebegte a főeunuch.

– Tudod, hogy értem – mondta Zsung-lu még komorabb hangon. – Tudod, hogy a néhai császárt, amikor fájdalmai voltak, ópiummal kínáltad. Amikor nyűgösködött, te gonosz módszerekkel csitítottad el.

Te tanítottad meg neki, hogy a bűnben keressen menedéket, amikor gondok gyötrik vagy beteg. Még mielőtt férfi lett volna, már odaveszett férfi volta.

An Te-haj nem volt sem gyáva ember, sem ostoba.

Kijött az ideje, hogy előrántson egy veszedelmes fegyvert.

– Nagytiszteletű uram, ha a császár férfi volta odaveszett, miként nemzett olyan erős fiút, mint a császárunk?

Zsung-lunak arcizma se rezzent. Nyugodt tekintettel nézte az eunuchot.

– Ha a császári ház elbukik, te is vele buksz, akárcsak én, és velünk együtt a dinasztia is. Pusztítsuk hát el ezt az ifjút, aki az egyetlen reményünk? – Zsunglu így tolta félre a tőrt, amit a főeunuch szegezett neki.

A főeunuch ekkor megértette, hogy ők szövetségesek, nem pedig el enségek, és úgy tett, mintha szégyenkezne.

– Csak azért jöttem ide, hogy megmeneküljek a Császári Anya dühétől – dünnyögte. – Én erről az egészről mit sem tudtam, csak azt láttam, hogy az egész egy játékkal kezdődött, egy játékvonattal, amelyet Li elfelejtett megvenni az ifjú császárnak. Nem tudom, miként lehetséges, hogy ezeken a falakon belül egy kis vacak egy emberéleténél is nagyobbra duzzadhat.

Zsung-lu fáradtan felemelte kezét

– Szólni fogok az érdekedben – ígérte meg.

– Nagytiszteletű uram, ez minden, amit kérek –

felelte a főeunuch, és hódolatát kifejezve, gyorsan távozott. Roppant elégedett volt. Kegyetlen kérdése, melyet Zsung-lu éppen csak el tudott hárítani, jobban szolgálta őt bármiféle kardnál.

A főtanácsos még sokáig ült egyedül a könyvtárban –

olyan sokáig, hogy gyengéd felesége odaosont, és a függönyök közül kikukucskálva nézte, mit csinál, majd távozott, mivel férje arca olyan komor volt, hogy nem merte megszólítani. Az asszony nagyon jól tudta, hogy férje igaz szerelme soha nem lesz övé, de annyira szerette, hogy megelégedett azzal is, amit kapott, a szelíd ragaszkodással, a mindig udvarias és türelmes gyengédséggel. A férfi sosem került közel hozzá, és amikor az ágyában aludt és ölelte őt, akkor is távoli maradt. Nem félt tőle, mivel Zsung-lu kedvessége nem változott, de felesége képtelen volt áthidalni a kettejük közti távolságot.

Aznap éj el mát annyira későre járt, hogy szorongásától hajtva ismét felkereste férjét –

szaténpapucsba bújtatott lába nem csapott zajt, és olyan gyengéden tette kezét Zsung-lu vál ára, hogy a férfi meg sem érezte.

– Mindjárt pirkad, és te még mindig nem tértél nyugovóra.

A férfi megriadt, és felesége felé fordította arcát, aki a kendőzetlen vonásokon olyan szörnyű fájdalmat látott, hogy a nyaka köré fonta karját.

– Ó, szerelmem, mi a baj? – sírta.

A férfi megdermedt, és a következő pil anatban lefejtette magától felesége karját.

– Régi gondok – dünnyögte –, régi gondok, amelyek sosem oldódnak meg! Bolond vagyok, ahogy rajtuk töprengek. Gyere, pihenjünk le.

Egymás mel ett sétáltak végig a szobájukhoz vezető

folyosón, majd a felesége hálószobájának ajtajához érve Zsung-lu így szólt, mintha éppen akkor jutott volna eszébe:

– Jobban viseled ezt a gyermeket, mint az elsőt? –

kérdezte, mivel felesége immár második gyermeküket várta.

– Köszönöm, jól vagyok. Erre a férfi elmosolyodott.

– Akkor lányunk lesz, ha jól emlékszem azokra a mesékre, amelyeket az idős asszonyok mondtak még gyerekkoromban. A fiúk küzdenek az anyaméh el en.

– És bánnád, ha lánynak adnék életet?

– Akkor nem, ha úgy néz ki, mint te – felelte Zsung-lu roppant gálánsán, majd meghajolt és távozott.

Amikor másnap a vízóra a delet követő harmadik órát jelezte, Li Lien-jing, aki aznap különösen fanatikusan igyekezett császári úrnője kedvére tenni, bejelentette, hogy Zsung-lu főtanácsos kér audienciát, akkor, amikor csak a császárnénak megfelel.

– Mikor nem megfelelő számomra az idő, ha rokonomat üdvözölhetem? Hívasd azonnal – válaszolta erre Ce-hszi.

Így hát kisvártatva Zsung-lu megjelent magánfogadótermében, ahol a császárné trónján ülve fogadta, majd intett eu-nuchjának, hogy ál jon távolabb, rokonát pedig arra kérte, hogy ál jon fel és foglaljon helyet a trón mel ett.

– Most pedig könyörgök, könnyítsd meg a dolgunkat.

Tedd félre az udvariaskodást, és kertelés nélkül mondd meg, mi jár a fejedben. Tudod, hogy a császárné álarca mögött mindig ott vagyok én, akit gyerekként és hajadonként megismertél.

A császárné könnyelműen szólt, ami még inkább megriasztotta a főeunuch tőrdöfését még mindig érző

férfit. Ide-oda forgatta fejét, hogy nem lebben-e meg valamelyik függöny, vagy Li Lien-jing nem hal gatózike. De nem: az eunuch egy könyvet olvasgatott, és a függönyök sem moccantak. A terem olyan hatalmas volt, hogy csak az hal hatta, amit szerelme mondott, aki a trón mel ett ál t, mivel a császárné halkan és puhán szólott. A férfi azonban nem engedélyezett többet egy hosszú pil antásnál, és jobbjával elfedte erős száját.

– Vedd el a kezed a szádtól – szólt rá a császárné.

A férfi engedelmeskedett, és a Császári Anya látta, hogy beharapja alsó ajkát.

– Fogad olyan fehér és erős, akár a tigrisé.

Könyörgök, kíméld őket – ne harapd olyan vadul a szád szélét.

A férfi nagy nehézségek árán levette tekintetét a nőről.

– Azért jöttem, hogy a császárról beszéljünk.

Fortélyhoz folyamodott, mivel tudta, hogy csak a fiú említése térítheti el azokat a sötét szemeket attól, hogy az arcát fürkésszék.

– Mi van vele?! – kiáltott fel a császárné. – Csak nincs valami baj?

A férfi ismét kiszabadult, a kettejük közti kötelék meglazult, bár elszakadni nem fog soha.

– Nem vagyok elégedett – kezdte Zsung-lu. – A kerítő kezű eunuchok saját perverziójukkal rontják meg a fiatal fiúkat. Tudod, miről beszélek, fenség. Láttad, hogy gonoszságuk milyen végzetet hozott a néhai császárra, milyen ocsmány romlást. A fiadat meg kel menteni, mielőtt még késő lenne.

A nő elpirult, és egy pil anatig hal gatott, majd nyugodt hangon beszélni kezdett.

– Örülök, hogy apaként szólsz apátlan fiamról.

Engem is aggaszt a dolog, de mivel csak asszony vagyok, ugyan mit tehetek? Szennyezzem be számat olyan szavakkal, amelyekről tudnom se lenne szabad?

Ez a férfiak dolga.

– Ezért vagyok itt. Azt javaslom, hogy korán jegyezd el a fiadat. Hadd válasszon ő, a te beleegyezéseddel, és bár még túl fiatal, sőt tizenhat éves kora előtt nem is lenne tanácsos megnősülnie, mégis azt mondom, hogy választottjának arca megőrzi tisztaságát.

– Honnan tudod?

– Tudom – felelte a férfi egyszerűen, de nem mondott többet, és amikor a császárné tekintete ismét a pil antását kereste, elfordította fejét.

A nő végül sóhajtott egyet, engedve a férfi makacsságának.

– Nos, úgy teszek, ahogy kérted. Hamarosan értesítjük a hajadonokat, hogy készüljenek fel – éppen úgy, mint egykor én. O, a Mennyekre, hány év telt el azóta, hogy ezen a trónon, amelyen én ülök, a császári özvegy ült a császár mel ett, jóváhagyva választását!

Emlékszel, mennyire nem kedvelt engem?

– De később megnyerted, mint ahogy minden és mindenki mást is megnyertél – dörmögte a férfi, és még mindig nem fordította fejét a császárné felé.

A Császári Anya puhán felnevetett, és piros ajka megrebbent, mintha mondani akarna valami csintalanságot, de meggondolta magát, és amikor felál t, ismét ő volt a császárné.

– Nos, legyen hát így, rokon! És köszönöm a tanácsot.

Olyan tisztán csengett a hangja, hogy a messzebb ülő Li Lien-jing is hal otta, és könyvét félretéve már jött is, hogy kikísérje a főtanácsost. Zsung-lu a földig hajolt, a Császári Anya biccentett, és ismét elváltak útjaik.

A főeunuch közben mindvégig nyugtalankodott.

Olyan biztosnak vélte helyzetét, mint amilyen a tróné volt. Császárok jöttek és mentek, de az eunuchok maradtak, főleg az eunuchok fölött ál ó főeunuch. De a Császári Anya még rá is megharagudott! Ez velejéig megrázta. Elbizonytalanodott, és szeretett volna egy darabig távol lenni a Tiltott Várostól, ahol egész életét töltötte.

– Mindig is itt éltem, és azt se tudom, mi van a falakon túl – dünnyögte magában. Ekkor eszébe jutott egy régi álma, amelyet már-már elfelejtett. Ezzel kereste fel a Császári Anyát.

Amikor a császárné meghal otta kérését, jó darabig hal gatott. Tisztában volt vele, hogy egymás között a hercegek, miniszterek és az udvarhölgyek gyakran hibáztatják azért, amiért megbecsüli az eunuchokat, és hal gat rájuk. A dinasztia történetében csak egyszer hal gattak ennyire az eunuchokra és becsülték meg őket. Kétszázötven évvel ezelőtt történt mindez, amikor Fu-lin császár az eunuchokra bízta a palota ügyeinek intézését. A könyveibe és a meditációba belefeledkezett uralkodót, aki inkább szerzetes lett volna, a palota uraivá lett kapzsi és hataloméhes eunuchok becsapták, és megrontottak mindent, amihez csak nyúltak. Egy napon Kung herceg szótlanul egy könyvet tett a Császári Anya elé, amely Fu-lien császárné eunuchjainak uralmát mondta el - ez volt a Sun-csinnek nevezett időszak. A császárné arca olvasás közben elvörösödött a dühtől. Amikor befejezte, becsukta a könyvet, és szó nélkül visszaadta Kung hercegnek, és bár megrovóan nézett rá, a férfi nem emelte fel a fejét, hogy farkasszemet nézzen vele.

A császárnét mégis töprengésre késztette az eunuchok jelenlegi hatalma. Kémeknek használta őket, és gazdag jutalmat kaptak tőle, ha értékes híreket és pletykákat hoztak. Mindegyiküknél többre becsülte a főeunuchot, An Te-hajt - nemcsak hűsége miatt, hanem mert jóképű volt és tehetséges színészként fel épett a Császári Színházban is, emel ett pedig zenész is volt, aki tudta, miként enyhítse úrnője szomorúságát zenéjével. Amikor mindezt felidézte, mentséget talált arra, hogy miért támaszkodik ennyire az eunuchokra, és azt mondta magában, hogy ő

sajnos csak egy asszony, és ha egy asszony ül a trónon, akkor nem bízhat senkiben. Egy férfi uralkodónak vannak ugyan el enségei, de vannak hozzá hűséges emberei is, de egy asszony nem számíthat ilyen hűségre. Szüksége volt kémekre, hogy eleget tudjon ahhoz, hogy cselekedhessen, még mielőtt el enségei rájönnének, hogy tud róluk.

– Mennyi gondot okozol nekem! – kiabált An Te-haj al. - Ha elengedlek, mindenki engem fog hibáztatni, amiért megszegem a törvényt és a hagyományt.

A főeunuch szomorúan felsóhajtott.

– Valóban áldozatot hoztam akkor, amikor lemondtam férfi mivoltomról, a feleségről, a gyerekekről, és most már úgy látom, be kel érnem azzal, hogy egyetlen város falai között éljem le életemet.

A főeunuch még mindig elég fiatal volt ahhoz, hogy jó kiál ásúnak nevezhessék, ezenfelül szálas termetű, valamint bátor és büszke arcú. A romlottság mindazonáltal már látszott négyszögletes szája kiélt vonásaiban, valamint elmaszatolt arcán és homlokán, továbbá teste is hízásnak indult. Hangja azonban dal amos maradt, nem olyan vékony, mint az eunuchoké. A klasszikusok tökéletességével beszélt, minden egyes szót megfelelő hangszínben és hangsúl yal ejtve, így beszéde szinte már-már zenének tűnt. Mozgása is páratlan kecsességről árulkodott, főképp nagy, de gyönyörű kezének gesztusai.

Az anyacsászárné nem tagadta, hogy a főeunuch szépsége kérése mel ett szól, és eszébe jutott, hogy a férfi mindvégig hűségesen kiál t mel ette, és nemcsak engedelmeskedett neki, de gyakran szórakoztatta és megnyugtatta őt. így végül engedett.

– Lehet – mondta elgondolkodva, miközben a bal kezének kisuj át fedő arany körömlemezt vizsgálgatta

–, lehet, hogy téged küldelek délre, Nanking városába, hogy el enőrizd az ott szőtt császári faliszőnyegeket.

Különleges szöveteket rendeltem a fiamnak, a császárnak, házassága és trónra lépésének napjára.

Bár pontos utasításokat adtam, tudom, milyen könnyű

hibát véteni. Emlékszem, hogy elődeink idejében a nankingi takácsok egyszer olyan szaténanyagot küldtek, ami túl halvány volt császársárgának.

Rendben, menj oda és gondoskodj róla, hogy a sárga legalább színarany legyen, a kék pedig ne legyen halovány, mivel tudod, hogy a vízkék a kedvenc színem.

A Császári Anya szokásához híven úgy vélte, hogy döntésébe szemernyi hiba sem csúszhatott, és felszegett fej el engedte el füle mel ett azok kiáltásait, akik terve el en szóltak. A főeunuch néhány nap múlva kíséretével együtt elvitorlázott Nanking felé, hat nagy bárkán, amelyek mindegyikén a császári lobogó lengett, és arra a bárkára, amelyen ő utazott, magának a Sárkánynak a jelvényét ál ították fel. Amikor a bárkák elérték a Nagy-csatorna mel ett fekvő valamelyik várost vagy falut, a magisztrátusok meglátták a lobogókat, meg a jelvényeket, sietve ajándékokat vittek An Te-hajnak, és leborultak előtte, mintha ő lenne a császár.

A felbátorodott, büszke eunuch nem érte be pénzadományokkal, hanem bájos hajadonokat is követelt, mert bár eunuch volt, saját gyűlöletes módján játszadozott el velük. így a bárkák a gonosz lakhelyévé váltak, mert a vele tartó eunuchokat felbátorította felettesük példája.

Ennek a romlottságnak a bűze eljutott északra, Kung herceghez is, mivel a magisztrátusok titokban hozzá intézték memorandumaikat, tudván, hogy a Császári Anya kedveli az eunuchokat. Ezzel egy időben azok az eunuchok, akik gyűlölték An Te-hajt múltbeli kegyetlenségeiért

és

titokban

tartott

igazságtalanságaiért, a történtek hírét elvitték Szakotának, a Keleti Palota Császárnéjának, a Császári Özvegynek, aki suba alatt Kung hercegért küldetett, és amikor a herceg megérkezett palotájába, sóhajtozva így szólt:

– Nem gyakran el enzem nővérem lépéseit. Ö erős és olyan, akár a ragyogó Nap, én pedig csak a sápadt Hold vagyok mel ette. Ám mindig is azt kívántam, bárcsak ne kedvelné annyira az eunuchokat, főként An Te-hajt nem.

Ebből Kung herceg tudta, hogy a császárné is hal ott a fő-eunuchról szóló pletykákról, így vakmerő hangot ütött meg:

– Itt az idő, fenség, hogy a Császári Anya megtanulja azt a leckét, amit meg kel próbálni megtanítani neki.

Engedélyeddel letartóztattam a hírhedt An Te-hajt és lefejeztetem. Több szó nem esik erről az ügyről, ha feje a porba hul ik.

A Császári Özvegy erre halkan felsikoltott, és ökölbe szorított kezét szájához emelte.

– Nem szeretném, ha bárki meghalna – rebegte.

– Az udvar csak így szabadulhat meg az egyik kegyenctől, és ez mindig is így volt – felelte Kung herceg. Nyugodtan viselkedett, és hangja is higgadt maradt. – Ez az An Te-haj császáraink két nemzedékét rontotta és rontja meg. Néhai császárunkat még gyerekként ugyanez az eunuch zül esztette le. Most pedig azt hal om... sőt, saját szememmel láttam..., hogy császárunkat szintén erre a gonosz útra csábítják. Éjszaka ostoba álruhákban még az utcákra is kicsempészik, meg bordélyokba és buja színházakba.

Az özvegy császárné felsóhajtott, és valami olyasmit mormogott, hogy nem tudja, mitévő legyen. Ekkor Kung herceg merész kérdéssel rukkolt elő.

– Ha elkészítem a dekrétumot, fenséged lepecsételi saját császári pecsétjével?

A császárné megrázkódott, törékeny alakja megborzongott.

– Hogyan... és szál jak szembe a Másikkal? –

nyüszítette.

– Mit tehetne veled, fenség? – nógatta Kung herceg.

– Az egész udvar, sőt az egész ország elítélné, ha ártó szándékkal közeledne fenséged felé.

A meggyőzött császárné aláírta a herceg által készített dekrétumot, amit gyorsan és titokban útnak is indított egy futattál.

Ekkor An Te-haj már elhagyta Nankinget, és elérte a mennyei várost, Hangcsout. Ott lefoglalta egy gazdag kereskedő házát, és adót vetett ki a lakosságra, pénzt, kincseket és gyönyörű hajadonokat követelve ajándékul. Hamarosan minden polgár haragra gerjedt és bosszúra vágyott, de senki sem merte megtagadni a főeunuch követelését eunuchjai és hatszáz fős testőrsége miatt. Csak a város magisztrátusa volt elég merész ahhoz, hogy panaszt tegyen. Titokban memorandumot küldött Kung herceghez, amelyben beszámolt a jóvágású, de arrogáns eunuch gonosztetteiről és orgiáiról. Kung herceg ennek a magisztrátusnak küldte el a kivégzésről szóló titkos dekrétumot. A magisztrátus azonnal hatalmas fogadásra hívta An Te-hajt, közölve, hogy a város legszebb szüzei is jelen lesznek, mire a főeunuch nagy örömmel készülődött a lakomára. Amikor azonban megérkezett a magisztrátus palotájának vendégcsarnokába, lefogták és térdre kényszerítették, miközben eunuchjait és őreit a kinti udvaron vették körül. A magisztrátus ekkor felmutatta a dekrétumot, és közölte vele, hogy most azonnal engedelmeskedik a benne foglaltaknak. An Te-haj sivalkodott, hogy a pecsét a Császári Özvegy pecsétje, nem a Császári Anyáé, aki az igazi uralkodó és egyben az ő

patrónusa. A magisztrátus azonban így felelt:

– A törvény értelmében a kettő egy és ugyanaz. Nem ismerem el, hogy az egyik több lenne, mint a másik.

Felemelte ökölbe zárt kezét, és kinyújtott hüvelykuj ával lefelé mutatott, mire előrelépett a hóhér, és pal osának egyetlen csapásával levágta An Te-haj fejét, amely olyan erővel hul ott a mozaikpadlóra, hogy a szétrepedt koponyából kiloccsant az agya.

Amikor a Császári Anya értesült kedvence és hűséges szolgája haláláról, olyan haragra gerjedt, hogy egészen belebetegedett. Négy napig nem evett, nem aludt, és dühe vadul forrongott régenstársa el en, de még forróbban Kung herceg el en.

– Egyedül csak ő képes arra, hogy abból az egérből nőstény oroszlánt faragjon! – kiáltotta, és elrendelte, hogy Kung herceget fejezzék le. Az eszelős ötlettől halálra rémült Li Lien-jing titokban azonnal Zsung-luhoz rohant.