vetette fel An Te-haj.

Szakota eltűnődött ezen, miközben lassú mozdulatokkal folytatta a hímzést. A lehető

legfinomabb öltésekkel varrta ki az aprócska tigris sárga szemét.

– Helyes ilyen kéréssel fordulni hozzám? – kérdezte végül. A főeunuch őszintén felelt.

– Valóban nem az, hölgyem. Ám egyikünk sem felejtheti el, hogy a Mennyek Fia nem közönséges ember. Senki sem utasíthatja el.

– Szóval a császár ennyire kedveli! – szólt félhangosan Szakota.

– Hibáztathatjuk ezért Jehonalát?

A törékeny, bájos nő felsóhajtott, összehajtotta hímzését, rátette a mel ette ál ó intarziás asztalkára, majd összekulcsolta kezét.

– Mi mindig jó testvérek voltunk – mondta édes-bús hangon. – Ha szüksége van rám, felkeresem.

– Köszönöm, hölgyem. Magam kísérlek el, és megvárom, amíg végzel.

Még ugyanazon a napon, amikor a sírni képtelen és végsőkig elcsüggedt Jehonala felnézett, unokatestvérét látta ágya mel ett ál ni. Addigra már úgy érezte, hogy gyűlöl mindent, és megbánta, hogy a nagyságot választotta – másképp tett volna, ha tudja, hogy ennek mi az ára.

– Szakota! – kiáltotta és kinyújtotta mindkét karját.

A sírástól elérzékenyült Szakota azonnal a karjába röppent, és a két fiatal lány átölelte egymást, miközben mindketten pityeregtek. Egyikük sem mert beszélni élményeikről. Szakota megértette, hogy az élmény épp annyira gyűlöletes Jehonala számára, mint neki.

– Ó, szegény nővérkém – sírta a császári hitves. –

Három éjszaka! Én csak egyet töltöttem ott.

– Nem megyek vissza hozzá – suttogta Jehonala. Kis híján megfojtotta unokatestvérét, olyan szorosan fonta karját nyaka köré.

– Ó, nővérem, el kel menned! – zokogta Szakota. –

Ha nem mész el, mit tesznek veled, kedvesem? Már nem vagyunk a magunk urai.

Ekkor Jehonala, aki az eunuchok miatt mindig suttogott, kiöntötte a szívét.

– Szakota, nekem még rosszabb, mint neked. Te nem szeretsz egyetlen férfit sem, igaz? Én viszont már tudom, hogy szerelmes vagyok. Ez az én nyomorúságom oka! Ha nem szeretnék senkit, nem érdekelne a dolog. Mit ér egy nő teste? Csak egy tárgy, amit lehet őrizni vagy el lehet adni. Ha az a nő

nem szeret senkit, testében nincs büszkeség. Csak akkor felbecsülhetetlen az értéke, ha szeret… és ha őt is szeretik.

Nem kel ett kimondania a nevet. Szakota enélkül is tudta, hogy Zsung-luról van szó.

– Már túl késő, nővérkém – mondta a császári hitves, és megsimogatta Jehonala sima és könnyektől nedves arcát. –Immár nincs menekvés, nővérem.

Jehonala eltolta magától a kezét.

– Akkor meg kel halnom – felelte megtört hangon. –

Ha nem élhetek igazán, inkább nem is akarok élni. –

Fejét ismét unokatestvére vál ára hajtotta, és zokogni kezdett.

Miközben a kis Szakota – akinek lágy szíve csak a gyengédséget ismerte – Jehonalát csitította, és homlokát meg arcát simogatta, azon töprengett, hogy miként segíthetne unokatestvérén. A palotát vagy a Tiltott Várost lehetetlen volt elhagyni. Ha egy ágyas megszökött, sehol a világon nem nyerhetett menedéket. Ha Jehonala visszatérne nagybátyja –

vagyis Szakota apjának – házába, az egész családot megölhetnék bűnéért. De hol másutt rejtőzhetne el egy szökevény nő? Ha idegenek közé keveredne, nyomban kiderülne, hogy kicsoda, mivel a Sárkánycsászár palotájából megszökött ágyast övező

felbolydulás és zűrzavar úgyis elárulná. Ha van bármiféle segítség és bármiféle megoldás, az csak a falakon belülről jöhet. Az intrikáknak se szeri, se száma, és bár éjszaka egyetlen férfi sem alhat a falakon belül – kivéve a Mennyek Fiát–, a nők nappal fogadhatták szeretőiket.

Ám a császár hitvese miként alacsonyodhatna le odáig, hogy eunuchokkal alkudozik, és a kezükbe teszi le sorsát? Ezt Szakota nem tehette meg. Nemcsak, mert félt, hanem mert érzékenysége sem engedte.

– Kedves nővérem – mondta elrejtve gondolatait –, beszélned kel Zsung-luval. Kérd meg őt, mondja el apámnak, hogy nem maradhatsz itt tovább. Falán apám ki tud váltani, vagy kicseréltethet téged valaki másra, vagy mondhatja azt, hogy megőrültél. De nem most, kedves nővérem: úgy hal ottam, hogy urunk teljességgel beléd bolondult. Majd később, amikor időd lejár, és valaki más veszi át a helyedet: akkor talán megoldható lesz.

Szakota ártatlanul mondta mindezt, mivel sose volt még szerelmes, és nem ismerte a féltékenységet.

Felpiszkálta Jehonala büszkeségét. Micsoda? Még hogy őt megunják? Ha Szakota ezt mondja, akkor nyilván hal ott valamit, amit az eunuchok és a szolgálók egymást közt terjesztenek. Felült az ágyban, és kisöpörte arcából kócos haját.

– Nem kérhetem meg a rokonomat, hogy jöj ön ide, ezt te is tudod, Szakota! A pletyka egyik udvarból terjedne a másikba. Te viszont érte küldethetsz. O a te rokonod is. Küldess érte és mondd meg neki, hogy megölöm magam. Mondd meg neki, hogy semmi nem érdekel, csak az, hogy ismét szabad lehessek. Ez egy börtön, Szakota – mindannyian börtönben vagyunk!

– Én boldog vagyok itt – mondta szelíden a császári hitves. – Jól érzem itt magam!

Jehonala ferde szemmel nézett unokatestvérére.

– Te bárhol boldog lennél, amíg békésen üldögélhetsz és hímezhetsz!

Szakota lehunyta szemét, apró szája legörbült.

– Mi mást tehetnék itt, nővérem? – kérdezte szomorúan. Jehonala hátravetette a haját, majd egyik kezével laza kontyba kötötte.

– Itt… itt… itt! – kiáltotta. – Hát éppen ezt mondom! Itt semmit sem csinálhatok: nem mehetek ki az utcára, ki sem dughatom a fejem a kapukon kívülre, hogy megnézzek egy előadást valamelyik utcasarkon. Azóta nem láttam színdarabot, amióta idejöttem, pedig mennyire szeretem a színházat, hisz te is tudod. Igen, vannak könyveim… és festek is… Igen, festegetek. De kinek? Magamnak! Ez nem elég… már nem! És éjszakánként…

Megborzongott, felhúzta lábát, és büszke fejét a térdére hajtotta.

Szakota sokáig hal gatott. Mivel tudta, hogy nem képes megnyugtatni ezt az ifjú és heves természetű

nővérét, akit nem is értett igazán – mivel még egy vihar sem változtathat azon, amilyennek egy nő született –, felál t.

– Drága unokatestvérem – vette elő leghízelgőbb hangját most elmegyek, hogy megfürödhess és felöltözhess, utána pedig enned kel valamit, olyasmit, amit szeretsz. Én pedig elküldetek rokonunkért, akit nem utasíthatsz el, ha meglátogat, mivel a te érdekedben döntöttem így. És ha hírek kezdenek terjengeni erről, akkor majd azt mondom, hogy én hívattam őt.

Puha kezét a még mindig előtte térdelő Jehonala fejére tette – aki csak annyit érzett, mintha egy levél hul t volna rá –, aztán távozott.

Amikor elment, Jehonala hátravetette magát az ágyon, és néma csendben feküdt ott nyitott szemmel, az ágy mennyezetét bámulva. Fejében egy elképzelés öltött alakot, egy álom, egy terv, egy csel, ami csak akkor valósulhat meg, ha Szakota megvédi őt: Szakota a császár hitvese volt, akit senki sem vádolhatott meg.

Amikor a szolgálója bekukucskált, de félelmében sem szólni, sem belépni nem mert, Jehonala odafordította a fejét.

– Készítsd el a fürdőmet – közölte. – És valami új ruhát veszek fel… mondjuk a zöld köntösömet, az almazöldet. Utána pedig enni fogok.

– Igen, igen, úrnőm – felelte elégedetten a szolgáló.

A függöny a helyére hul t, Jehonala pedig hal otta, amint szolgálója, úrnőjének engedelmeskedve, sietve végigcsattog a folyosón.

*

Aznap délután, két órával kapuzárás előtt, amikor minden férfinak el kel ett hagynia a császárvárost, Jehonala meghal otta ajtaja előtt a várva várt léptek neszét. Szakota távozását követően az egész napot egyedül töltötte szobájában, nem engedett be senkit.

Egyedül szolgálója ülhetett a függöny túlsó oldalán.

Jehonala vele őszintén tudott beszélni.

– Komoly bajban vagyok. Unokatestvérem, a császári hitves, ismeri nyomorúságomat.

Megparancsolta rokonunknak, hogy keressen fel és vigyen hírt bácsikámnak szorult helyzetemről. Amíg ő

itt lesz, te az ajtó előtt ál sz. Nem engedsz be senkit, még azt sem engeded meg, hogy bekukucskáljanak az udvaromba. Rokonunk a császári hitves parancsára jön hozzám. Megértetted?

– Megértettem, úrnőm.

Teltek-múltak az órák, a szolgáló az ajtó előtt, Jehonala pedig szobájában, a zárt ajtó és az elhúzott függöny mögött üldögélt. Teste mozdulatlan volt, de fejében csak úgy rajzottak a gondolatok, szíve pedig vadul háborgott. Vajon sikerül felülkerekednie Zsung-lu feddhetetlenségén? Az ő akaratának kel diadalmaskodnia.

A férfi végre megérkezett, két órával kapuzárás előtt.

Hal otta lépteit, a hosszú és erős léptek zaját. Azután meghal otta hangját is, amint azt kérdi, hol pihen Jehonala, és hal otta szolgálója hangját is, amint azt válaszolja, hogy úrnője már várja.

Hal otta, hogy az ajtó kinyílik, majd becsukódik, és aztán meglátta a férfi kezét – azt az oly jól ismert, nagy kezet, amint megragadja a belső függönyt és tétovázik.

Jehonala mereven, mozdulatlanul ült ébenfából faragott székében és várakozott. A férfi ekkor félrehúzta a függönyt. Zsung-lu tekintete rászegeződött a lányra, aki viszonozta a pil antást. Jehonala szíve majd kiugrott a helyéről, mintha különvált volna testétől, vadul zakatolt. Szeméből könnyek kezdtek csorogni, ajka megremegett.

Semmi sem ingathatta volna meg ennél jobban a férfi akaratát. Zsung-lu látta már Jehonalát fájdalmában sírni, és hal otta már dühében zokogni, de még sosem látta így: mozdulatlanul ült és némán, tehetetlenül sírt, mintha csak darabokra tört volna a szíve.

A férfi felnyögött, és kinyújtott karral indult meg a lány felé. Könnyei mögül Jehonala nem látott mást, csak a férfi kinyújtott karját. Felál t székéből, és a szorosan ölelő karokba rohant. Némán és mindent elsöprő szenvedél yel ölelték egymást. Az idő

megszűnt létezni. Arcukat egymáshoz nyomták, míg ajkuk ösztönösen egymásra nem talált. Majd a férfi elhúzódott.

– Tudod, hogy nem hagyhatod el ezt a helyet –

nyögte Zsung-lu. – A falakon belül kel meglelned szabadságodat, mivel számodra máshol már nincs szabadság.

A lány mintha messziről hal otta volna a férfi hangját.

Csak azt érezte, hogy átölelik.

- Minél magasabbra emelkedsz – folytatta a férfi –, annál szabadabb leszel. Emelkedj magasra, szerelmem, és tiéd lesz a hatalom. Csak a császárné parancsolhat mindenkinek.

- De szeretni fogsz engem? – kérdezte a lány elfúló hangon.

- Hogy is ne szeretnélek? Életem értelme, hogy téged szeretlek. Azért veszek levegőt, hogy téged szerethesselek.

– Akkor pecsételd meg szerelmedet!

Vakmerő szavak voltak ezek, s noha nagyon halkan suttogta el őket, Jehonala tudta, hogy a férfi meghal otta. Zsung-lu megdermedt, majd felsóhajtott.

Jehonala érezte, hogy a férfi vál a megremeg, izmai el azulnak.

– Ha az enyém leszel – mondta elszántan Jehonala

–, még itt is képes leszek élni!

De Zsung-lu még mindig nem felelt. Lelke még mindig nem engedett. A lány felemelte fejét, és az arcába nézett.

– Mit számít, hogy hol élek, ha a tiéd vagyok?

Tudom, hogy az igazat mondod. Innen csak a halál jelenti az egyetlen kiutat. Választhatom a halált is. A palotában ez igazán könnyű – ópiumot veszek magamhoz, vagy lenyelem az arany fülbevalóimat, vagy késsel felvágom csuklómon az ereimet… úgysem figyelnek éj el-nappal. Esküszöm, hogy meghalok, ha nem teszel a magadévá! Ha a tiéd vagyok, azt teszem, amit mondasz – mindörökké, amíg csak élek. És császárné lesz belőlem.

Hangja varázslatosan szólt, könyörgőn, mélyen, szelíden és kedvesen, melegen és édesen, mint a nyári napon csöpögő méz. Talán Zsung-lu nem volt férfi? Ifjú volt, szenvedélyes, és még mindig szűz, mivel nem szeretett senki mást, csak azt a lányt, akit most a karjaiban tartott. Foglyok voltak mindketten, akiket csapdába ejtettek a régi szokások, és börtönbe zárt a császári palota. A férfi sem volt szabadabb nála.

Tudta, hogy Jehonala megteszi, amit akar. Ha azt mondja, hogy császárné lesz, akkor senki sem tudja majd visszatartani. Ha azt mondja, hogy a halált választja, akkor meghal. Ismerte jól a lány természetet.

És talán Zsung-lu nem annak szenteli életét, hogy segítsen neki? Vajon Szakota nem erre gondolt, amikor megkérte a férfit, hogy keresse fel Jehonalát? A császári hitves az utolsó pil anatban Zsung-lu karjára tette a kezét, és arra kérte, tegyen meg mindent, amit lehet – ahogy Szakota mondta: „mindent, amit Jehonala kér”.

Jehonala még mindig hal gatott, és a férfi érezte, hogy lelkiismerete elcsitul: felemelte a gyönyörű lányt, és az ágyhoz vitte.

A kapuzárás dobszója gördült végig a Mennyek Fiának városában – minden udvarba, minden átjáróba eljutott. Eljött az alkony órája, amikor minden férfinak távoznia kel ett a falak közül. Az ősi parancs eljutott a tikos szobák mélyén rejtőző szerelmesek fülébe és Jehonala hálókamrájába is, ahol Zsung-lu felál t, magára kapkodta ruháját, miközben Jehonala félálomba merülten mosolyogott.

A férfi fölé hajolt.

– Megesküdtünk? – kérdezte.

– Megesküdtünk. – A lány az arcához húzta a férfi arcát. –Örökre, mindörökre!

A dobok elhal gattak, és Zsung-lu elrohant. Jehonala gyorsan felkelt, lesimította köntösét és hátrafésülte haját. Amikor az ajtónál várakozó szolgáló köhécselni kezdett, a lány már ismét székében ült.

– Szabad – mondta, és szeméhez emelte zsebkendőjét, mintha csak könnyeit szárogatná.

– Már megint pityeregsz, úrnőm? – kérdezte a szolgáló. Jehonala megrázta a fejét.

– Végeztem a pityergéssel – közölte alig hal hatóan.

– Tudom, hogy mit kel tennem. A rokonom megértette velem, hogy mi a kötelességem.

A szolgáló csak ál t, s mint egy kis madár, félrehajtotta a fejét, úgy nézte és hal gatta úrnőjét.

– A kötelességed, hölgyem? – ismételte.

– Amikor a Mennyek Fia hívat, engedelmeskedem.

Mert engednem kel az akaratának.

*

A Tiltott Városra rátelepedett a nyári hőség. Egyik verőfényes nap követte a másikat, és a palotákat fényárba vonta a teljes erővel tűző nap. Egyetlen esőcsepp sem hul t a városra. Délben akkora volt a hőség, hogy a hercegnők és az udvarhölgyek, az eunuchok és az ágyasok a császári kertek barlangjaiban kerestek menedéket, ott vészelték át a legforróbb órákat. Ezeket a barlangokat folyami sziklákból építették – amelyeket délről hozattak és bárkán szál ítottak át a Nagy-csatornán –, de olyan ügyesen dolgozták ki őket, hogy azt a hatást keltették, mintha a szél és a víz vájta volna ki a barlangokat.

Törpefenyők hajoltak a bejáratok fölé, a barlangok mélyén rejtett vízesések zuhogtak a falak mentén, és a medencékben aranyhalak játszadoztak. A hűvösben a hölgyek hímeztek, zenét hal gattak vagy szerencsejátékokat játszottak.

Jehonala egyetlen barlangot sem keresett fel.

Mostanában teljesen lekötötte az olvasás – mindig mosolygott, és inkább hal gatott, mint beszélt, miközben a könyveket bújta. Úgy tűnt, abbahagyta a lázadást. Amikor a császár hívatta, megfürdött, új ruhát öltött és már indult is. Továbbra is az uralkodó kegyeltje volt, ami még nagyobb elővigyázatosságra késztette, mivel a várakozó ágyasok egyre türelmetlenebbül lestek, mikor kerül rájuk a sor. Li Lien-jing beérte annyival, hogy az eunuchok között ő lett a lány legfőbb szolgája. Ám ha Jehonala tudott is a viszálykodásokról, úgy tett, mintha nem tudna róluk-egyedül csak tökéletes udvariassága és az anyacsászárné iránt tanúsított feltétlen engedelmessége adhatott okot gyanakvásra.

Mindennap ébredés után felkereste az anyacsászárnét, hogy érdeklődjön egészsége és közérzete felől. Az idős hölgy gyakran betegeskedett, és ilyenkor Jehonala gyógy teát főzött neki, hogy enyhítse kínjait, vagy megmasszírozta ráncos lábait és kezeit, és hosszas, egyenletes mozdulatokkal, nyugtatóan simogatta az özvegy gyér fehér haját.

Jehonala egyetlen feladatot sem tartott jelentéktelennek vagy rangján alulinak, ha az anyacsászárnéról volt szó, és hamarosan mindenki észrevette, hogy a gyönyörű lány nemcsak a Mennyek Fiának kegyeltje, de az anyjáé is.

Az anyacsászárné nagy várakozással tekintett Szakota gyermekének megszületése elé, s Jehonala, miután értesült erről, napi kötelességének érezte, hogy elkísérje az anyacsászárnét a buddhista templomba, ahol megvárta, amíg az özvegy imádkozik és füstölőket éget, s arra kéri az égieket, hogy a császár hitvese fiúnak adjon életet. Csak amikor ezzel végzett, akkor tért vissza Jehonala saját választott feladataihoz, amelyek most is a könyvtárban várták, ahol koros és tudós eunuchok felügyelete alatt tanult és olvasott, zenélni tanult, vagy éppen azt sajátította el, hogy miként írjon teveszőr ecsettel, utánozva a múlt nagy kal igráfusainak stílusát.

Közben egy titkot rejtegetett, vagy legalábbis azt hitte, hogy elrejtheti, míg egy napon szolgálója ki nem fecsegte. Átlagos nap volt, a levegő éjszaka és délelőtt a szokottnál jobban lehűlt, míg délben a nap még mindig teljes melegével tűzött. Jehonala későn ébredt, mivel előző éj el a császár hívatta – mint oly sokszor –, és ő mindig engedelmeskedett.

– Úrnőm – szólította meg szolgálója, amikor belépett a hálószobájába és gondosan becsukta maga mögött az ajtót –, észre sem vetted, hogy eljött a telihold és elmúlt anélkül, hogy jelentkezett volna a vörös jel?

– Igazán? – kérdezte Jehonala, mintha nem is érdekelné a dolog. Pedig dehogynem érdekelte!

Jehonala nagyon gondosan figyelte önmagát.

– Úgy van – felelte büszkén szolgálója. – A Sárkány magja megfogant benned, hölgyem. Elvihetem a jó hírt a Mennyek Fiának anyjához?

– Várj még – parancsolta Jehonala. – Várj vele addig, amíg a császári hitves gyermeke meg nem születik. Ha fiú, ugyan mit számít, hogy ál apotos vagyok?

– De ha lánynak ad életet? – kérdezte a szolgáló ravaszul. Jehonala incselkedve nézett rá.

– Akkor magam mondom el a hírt az anyacsászárnénak. Es ha bárkinek elkotyogod, még ha az eunuchom is az, akkor-szeme tágra nyílt és tűz lobbant benne – megnyúzatlak, és húsodat csíkokban akasztatom fel a rudakra, hogy ott száradjanak, míg a kutyák elé nem vetik őket!

A szolgáló nevetni próbált.

– Anyámra esküszöm, hogy senkinek sem fogom elmondani. – Sápadt arca azonban azt kérdezte, hogy ez a túlságosan szép és büszke ágyas vajon komolyan gondolja-e a csipkelődést.

Miközben az udvar a császári hitvesre várakozott, minden ágyas úgy ébredt reggelente, hogy arról érdeklődött, mik a hírek, és a hercegek meg Sun főtanácsos csak azt követően léptek be a fogadóterembe, miután pirkadatkor megtudakolták az eunuchoktól, megkezdődött-e már a szülés. Szakota gyermeke azonban még mindig nem jött világra. A császár megparancsolta a Csil agjósok Tanácsának, hogy ismét tanulmányozzák a csil agokat, és frissen megölt baromfik belsőségéből tudakolják meg, hogy a születendő gyermek fiú lesz-e. Az asztrológusok bajban voltak: a jelek nem voltak egyértelműek. A gyerek vagy fiú lesz, vagy nem. Még az is elképzelhetőnek tűnt. hogy a császár hitvese ikreket szül, egy fiút és egy lányt - ebben a balszerencsés esetben a kislányt meg kel ölni, mert máskülönben veszélyeztetné királyi fivére életét.

Már alaposan benne jártak az őszben, és az udvari orvosok aggódni kezdtek a császári hitves egészségéért. A várandósság és a várakozás megviselte Szakotát, aki egyre gyengébb lett, mivel a gyermek csak nem akart megszületni, ő pedig nem tudott sem enni, sem aludni. Jehonala egyszer felkereste, de Szakota nem fogadta. Túlságosan beteg, közölte az eunuch, és senkit sem kíván látni.

Jehonala kétségek között távozott. Beteg? Hogy lehet Szakota annyira beteg, hogy ne kívánná látni saját unokatestvérét? Jehonala most először kívánta azt, bárcsak Szakota ne tudna arról, hogy Zsung-lu felkereste. Ennél többet ugyan nem tudott, de még ez a csekély tudás is fegyvert adhat Szakota kezébe –

egy gyenge kézbe, amelyet egy erősebb, eddig ismeretlen kéz felhasználhat. Jehonala mostanra már megtanulta, hogy a palotát intrikák hálózzák be, és erősnek kel lennie, hogy ál ni tudja a hálók szorítását.

Többé soha nem árulja el titkait senkinek, és nem ad fegyvert mások kezébe, még egy órára sem.

A hosszúra nyúlt napok egyre csak teltek, és minden előjel baljósnak bizonyult. A császárság egész területéről csak úgy özönlöttek a rosszabbnál rosszabb hírek. A hosszú hajú kínai felkelők elfoglalták a déli fővárost, Nankingöt, és sok embert megöltek. A lázadók annyira elszántak voltak, hogy a császári katonák egyetlen csatát sem nyertek. A balsors további jeleként furcsa, erős szél söpört végig a városon, üstökösök száguldottak az éjszakai égen, és sokfelé pletykálták, hogy az asszonyok ikreknek vagy szörnyetegeknek adtak életet.

A nyolcadik holdhónap utolsó napján, délben vihar támadt, amelyből tájfun kerekedett – ami inkább a déli tengereknél fordul elő, mint a száraz északi síkságoknál, ahol a város ál t. Még az öregek sem láttak ilyen vil ámlást, még ők sem hal ottak ilyen dobhártyarepesztő mennydörgést, és délről olyan forró szél süvített, mintha Ördögök lovagolnának a fel egeken. Amikor végre megeredt az eső, az nem enyhe záporként zúdult a kitikkadt földekre és a poros utcákra, hanem dühöngő felhőszakadásként korbácsolta végig a földet. Szakotánál azon a napon –

vagy a félelemtől, vagy a kétségbeeséstől – megindult a szülés, és alig kiáltotta el magát először, a hírek máris eljutottak a palota majd minden szegletébe.

Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, hogy meghal gassa a pletykákat és várakozzon.

Jehonala éppen a könyvtárban, megszokott könyvei között töltötte a napot. Az ég annyira elsötétült, hogy az eunuchok lámpásokat gyújtottak, és a lány lámpása fényénél, oktatója figyelő szeme előtt írta, amit a vén tudor egy ősrégi szent szövegből felolvasott. A következő szöveget diktálta neki: „Csung-kungot, a Csi-ház miniszterét arra kérték, hogy adjon tanácsot a kormányzás művészetéről. A mester így szólt: Tanuljátok meg, hogy miként használjátok fel alárendeltjeitekét. Nézzétek el kisebb gyarlóságaikat, de csak azokat emeljétek fel, akik becsületesek és tehetségesek."

Ebben a pil anatban Li Lien-jing jelent meg a függönynél, és a tudós háta mögül jelzett Jehonalának, aki rögtön megértette, mit akar. A lány letette az ecsetet és felál t.

– Uram – mondta oktatójának –, az anyacsászárnéhoz kel sietnem, aki hirtelen magához hívatott.

Már régen kitalálta, hogy ezt mondja majd, amikor Szakotánál megindul a szülés. Azután elmegy az anyacsászárnéhoz, vele marad, nyugtatgatja és szórakoztatja, amíg meg nem tudja, hogy fiú vagy lány született-e. Mielőtt tanára felelhetett volna, Jehonala már el is hagyta a könyvtárat, és az eunuch előtt lépkedve, megindult az anyacsászárné palotájába.

Vil ám fénylett a fák csúcsa felett, megvilágítva az udvart, és a szél a tetővel védett átjárókba fújta az esőt. Ám Jehonala sietett tovább, nyomában Li Lien-jinggel.

Amikor elérték a palotát, az ágyas anélkül lépett be, hogy egyetlen szót szólt volna a szolgálóknak. Az anyacsászárné a vihar első jelére lepihent-mint mindig–, és most ott feküdt párnáin, kezét összekulcsolva egy buddhista imára, vékony arca pedig olyan sápadt volt, mintha birkafaggyúval kente volna be. Amikor észrevette Jehonalát, nem mosolygott rá, hanem komoly hangon megszólalt:

– Miként születhetne egészséges gyermek ilyenkor?

Az égiek dühöngenek a fejünk felett.

Jehonala odafutott hozzá, és letérdelt az ágy mel é.

– Nyugodj meg, császári anyám – csitította. – Az égiek nem miattunk dühöngenek. Gonoszok lázadtak a trón el en, és a megszülető gyermek ment meg mindannyiunkat. Az égiek érte tombolnak, nem pedig el ene vagy el enünk.

– Úgy gondolod? – kérdezte az idős hölgy.

– Igen – felelte Jehonala, továbbra is térden ál va nyugtatgatta az anyacsászárnét, és csak azért ál t fel, hogy forró húslevest hozasson neki, amitől majd erőre kap. Ezután keresett egy vidám mesekönyvet, amiből felolvasott, később pedig lanton játszott és elénekelt egy-két dalt, végezetül pedig együtt imádkozott az idős hölggyel. Teltek-múltak az órák.

Napnyugtakor a szél elült, és furcsa, sárgás fény árasztotta el a palotát és az udvarokat. Jehonala ekkor behúzta a függönyt, gyertyákat gyújtott, és hal gatta a folytonosan áramló híreket, amelyek mind arról számoltak be, hogy a szülés bármikor elkezdődhet –

ebből azonban semmit nem mondott az anyacsászárnénak. A sárgás fényt váratlanul váltotta fel a teljes sötétség, és amikor leszál t az éj, megérkezett a főeunuch, An Te-haj. Jehonala elébe sietett, és arcáról leolvasta, hogy gyászos hírt hoz.

– Meghalt a gyermek? – kérdezte.

– Nem – sóhajtott hatalmasat a főeunuch –, de lány született... egy beteges lány...

Jehonala a szeméhez emelte zsebkendőjét.

– Ó, irgalmatlan Mennyek!

– Elmondod a császári anyának? Ismét a császárhoz kel sietnem. A haragja egészen megbetegítette.

– Elmondom neki – ígérte meg Jehonala.

– Ami téged il et – folytatta a főeunuch –, készülj fel, hogy még az éj el hívatnak. A császárnak szinte biztosan szüksége lesz rád.

– Készen ál ok.

Jehonala lassan visszasétált az özvegy hálószobájába, és ügyet sem vetett a szolgálókra, akik megsejtették a hírt, és most lehajtott fej el ál tak ott, szemükből pedig csak úgy patakzottak a könnyek. A lány ismét belépett a hatalmas hálószobába, és amikor az anyacsászárné meglátta az arcát, már kérdeznie sem kel ett.

– Nem fiúgyermek született – mondta, és hangjában ott csendült a várakozással töltött évek minden fáradtsága.

– Leány – mondta Jehonala szelíden.

Újra letérdelt az ágy mel é, megfogta az anyacsászárné kezét, és erős uj aival végigsimított a kézfején.

– Minek élek még? – nyöszörögte az anyacsászárné.

– Élned kel , nagytiszteletű anya – felelte Jehonala mély s puha hangon. – Élned kel ... míg meg nem születik a fiam.

Felfedte hát, hogy miben reménykedik. Eddig őrizgette titkát, és most ajándékként tárta az anyacsászárné elé. A vén arc összerezzent, és ráncos mosoly terült szét rajta.

– Hát igaz? Lehet, hogy ez az égiek akarata? Igen, csak az lehet! A gyermek a te erős testedből születik és fiú lesz! Buddha meghal gatott! így kel lennie! És én még indulatosnak neveztelek, és azt is mondtam, hogy túl erős vagy! O, lányom, milyen melegnek érzem a kezed!

Lepil antott az ifjú, gyönyörű arcra, és Jehonala áhítatot látott az anyacsászárné szemében.

– A kezem mindig meleg, és az is igaz, hogy erős vagyok. És indulatos. És fiút fogok szülni.

Amikor a nagytiszteletű özvegy meghal otta Jehonala szavait, olyan lendülettel ugrott ki az ágyból, hogy a körülötte levők mindannyian megrémültek.

– Kíméld magad, császári anya! – kiáltott fel Jehonala, és felpattant, hogy megtámogassa az anyacsászárnét, de az idős hölgy el ökte.

– Küldessetek eunuchokat a fiamhoz! – kiáltotta remegő hangon. – Mondjátok meg neki, hogy jó hírem van számára!

A kint várakozó, kíséretéhez tartozó hölgyek is hal ották szavait. Kétel yel vegyes örömmel pil antottak egymásra, miközben nagy zsivaj al hívatták az eunuchokat, hogy rögtön küldjék is őket a császárhoz.

– Fürdőt! – parancsolta az anyacsászárné a szolgálóknak, és miközben azok rohantak előkészíteni a fürdőt, Jehonalához fordult.

– Te pedig, drága szívem – kiáltotta– értékesebb vagy számomra mindenkinél, kivéve a fiamat. A szemedben látom, hogy a sorsod megíratott. Micsoda szemek! Nem érinthet meg a gonoszság. Térj vissza szobádba, lányom, és pihend ki magad. Elköltöztetlek a Nyugati Palota belső udvarába, ahol a nap rásüt a teraszokra. Es engedd meg, hogy azonnal hívassam az orvosokat!

– De hát nem is vagyok beteg, nagytiszteletű anyám

– kacagott Jehonala. – Nézz rám!

Kinyújtotta karját, felemelte fejét-arca kipirult, sötét szeme csil ogott. Az anyacsászárné rámeredt.

– Gyönyörű, gyönyörű – motyogta. – Tiszta szem, ívelt szemöldök, puha bőr! Tudtam, hogy a császári hitves csak lánynak adhat életet. Mondtam is nektek, szolgálók... emlékeztek, hogy mondtam? Mondtam, hogy ilyen puha csontú, petyhüdt húsú teremtés csakis lányt szülhet?

– Nagy tiszteletű anya, valóban mondtad... így volt –

felelték a szolgálók, egyik a másik szavába vágva.

– Mindenben engedelmeskedni fogok neked, nagytiszteletű anya – jelentette ki Jehonala.

Meghajolt és távozott a szobából. Odakint szolgálója és Li Lien-jing várakoztak. A magas eunuch vigyorgott, dörzsölte a kezét és ropogtatta az ízületeit.

– Parancsoljon velem, Főnix császárné – harsogta. –

Várom a parancsait.

– Hal gass – szólt rá Jehonala. – Elhamarkodottan beszélsz.

– Hát nem láttam előre, hogy a sors ott lebeg a fejed felett? – kiáltotta az eunuch. – Saját szememmel láttam! Csak azt mondom, amit mindig is tudtam.

– Hagyj magamra – közölte vele Jehonala, és gyors léptekkel távozott, nyomában szolgálójával. Néhány lépés után azonban megtorpant és visszapil antott az eunuchra. – Egy dolgot mégis megtehetsz. Menj el a rokonomhoz és mondd el neki, amit ma hal ottál.

Az eunuch a nyakát nyújtogatta, amitől egy teknős benyomását keltette.

– Kérjem meg, hogy keressen fel? – kérdezte elfojtott suttogással.

– Ne – felelte Jehonala tisztán csengő hangon, hogy mindenki hal hassa. – Nem lenne il ő, hogy most bármely férfival szólt váltsak, kivéve persze császári uramat.

Ezzel indult is tovább, kezét szolgálója vál án nyugtatva.

A hálószobájában várt a császár hívására –

szolgálója megfürdette, tiszta alsóneműt adott rá, és haját gondosan elrendezte ékköves fejdísze alatt.

– Melyik köntösödet öltöd fel, asszonyom? – kérdezte a szolgáló vidáman.

– Hozd ide a rózsaszín szilvavirágokkal hímzett halványkéket és a zöld bambuszokkal ékesített sárgát.

Szolgálója előhozta a két köntöst, de még mielőtt Jehonala eldönthette volna, hogy melyik il ik aznap az arcszínéhez, a külső udvarban hangzavar támadt, jajveszékelés hal atszott.

– Miféle gonoszság történhetett? – kiáltott fel a szolgáló. Magára hagyva úrnőjét az ágyra terített köntösökkel, kirohant, és az udvarra nyíló kapuban beleszaladt az éppen akkor érkező Li Lien-jingbe. Az eunuch arca zöldes színű volt, akár a rohadt barack, durva száját döbbenten tátotta.

– Az anyacsászárné halott! – zihálta, hangja szárazon, tompán csengett.

– Halott! – sikoltotta a szolgáló. – De hát úrnőm alig két órája járt nála!

– Halott – ismételte Li Lien-jing. – Udvarhölgyei kíséretében felkereste a fogadótermet, és amikor a császár odasietett, szóra nyitotta száját, bár akkor már úgy kapkodta levegőt, mintha átvágták volna a torkát.

Majd elkiáltotta magát, hogy a császárnak fia lesz.

Ezek voltak az utolsó szavai, mert azonnal holtan rogyott udvarhölgyei karjába. Lelke eltávozott az örökkévaló Sárga Forráshoz.

– Ó, a poklok urára – sírta a szolgáló –, miként hozhatsz ilyen szörnyű hírt?

Visszarohant úrnőjéhez, de a külső ajtóhoz siető

Jehonala már hal otta beszélgetésüket.

– Túl nagy örömet okoztam a császári anyának –

mondta szomorúan.

– Nem így van. Ám az öröm túl gyorsan követte a szomorúságot, és lelke két részre hul ott – felelte a szolgáló.

Jehonala nem felelt. Visszatért hálószobájába, és a kiterített köntösökre pil antott.

– Tedd el őket – mondta végül. – Most már nem hívatnak addig, amíg a császár gyászideje le nem telik.

A zokogó és nyöszörgő szolgáló összehajtogatta az élénk színű köntösöket, és ismét visszatette őket a vörösre lakkozott ládába, ahonnan előszedte őket.

*

A hónapok csendesen követték egymást. Eljött az Első Fagy Évszaka. A Tiltott Város még mindig némán gyászolta az anyacsászárnét, és a fehér gyászköntöst viselő császár asszonyok nélkül élte életét.

Jehonalának hiányzott a néhai özvegy kedvessége, de azt is tudta, hogy nem felejtették el. Szabad volt, és a császár parancsára a széltől is óvták. Bármit kérhetett, megkapta, de engedelmeskednie kel ett a neki szóló parancsoknak. Így a legízletesebb és legfinomabb étkeket ehette – jég között tárolt halakat a messzi vizekből: sárga pontyot és sima bőrű angolnát. Minden étkezésnél evett halat és porrá tört halcsontokból főzött levest ivott hozzá. Ezenfelül csak annyit kért, hogy ehessen gyermekkorának kedvenc édességeiből, amelyeket az utcai árusok standjain vásárolt – cukros süteményt, szezámos cukorlapocskát, édes diómasszával töltött rizslisztes gombócot, egyszóval csupa paraszti étket. A kövér malachúst, a roston sült bárányt és a barnára sütött kacsát meg a palotában felszolgált egyéb étkeket nem kívánta. A császári orvosok mindennap gyógyitalokat és orvosságokat főztek neki, ezeket nagy nehezen nyelte le, de a doktorok rettegtek attól, nehogy a gyermek túl korán szülessen vagy torzan jöj ön a világra. Nagyon jól tudták, hogy az efféle szörnyűségekért őket hibáztatnák.

Jehonalát minden reggel alaposan megvizsgálták, miután megfürdött és felöltözött. Megtapintották a pulzusát, belenéztek a szemhéja alá, megvizsgálták a nyelvét, és még reggeli előtt megszagolták leheletét.

Majd két órán át tanácskoztak aznapi ál apotáról, és miután megegyezésre jutottak, felírták a gyógyszereket, majd nekiláttak elkészíteni azokat.

Milyen szörnyűek voltak ezek a zöld és fekete kotyvalékkal teli csészék! Ám Jehonala lenyelte az orvosságokat, mivel nagyon jól tudta, hogy nem közönséges gyermeket hord a szíve alatt, hanem azt, akiből egyszer majd uralkodó lesz –Jehonala egy pil anatig sem kételkedett abban, hogy fiút szül majd.

Bőségesen étkezett, sokat aludt, és az orvosságokat is legyűrte valahogy – ifjú teste szinte kicsattant az egészségtől. A palotában az öröm derűs muzsikaként áradt szét, és ez kiterjedt az egész országra is. Az emberek azt mondogatták, hogy változnak az idők, a gonosz elmúlik, és ismét bőség és áldás köszönt a császárságra.

*

Időközben Jehonala is változott. Amíg meg nem tudta, hogy ál apotos, kislány volt – akaratos és csínytevő kislány, szeszélyes és heves, még ha szerette is a könyveket és szándékában ál t is tanulni.

Amióta ál apota megváltozott, folytatta az ősi könyvek olvasását és az ősi figurák festését, de most már mindent, amit megtanult, igyekezett felhasználni saját és gyermeke javára. így amikor elolvasta Lao-ce szavait -„Minden veszély közül az a legnagyobb, ha lebecsülöd el enséged" –, szíven ütötte a mondás jelentősége és örök igazsága. A bölcs ember évszázadokkal korábban élt, ám szavai éppolyan érvényesek maradtak, mintha csak aznap mondta volna ki őket. Hogy milyen el enség? A birodalmat, amelyet majd egyszer fia fog uralni, jelenleg is el enségek fenyegették. Korábban úgy tekintett rájuk, mint akikkel semmi dolga, de most már tudta, hogy azok a fia és egyben az ő el enségei is.

– Mondd csak – kérdezte tanárát, miközben felpil antott a könyvből –, jelenleg kik az el enségeink?

Az idős eunuch megrázta a fejét.

– Hölgyem, nem vagyok jártas az ál amügyekben. Én csak az ősi bölcseket ismerem.

Jehonala becsukta a könyvet.

– Küldess hozzám valakit, aki elmondja nekem, hogy ki az el enségem.

Az éltes eunuchot megzavarta ez a kérés, de okosabb volt annál, hogy kérdezősködjön, így az ágyas parancsáról értesítette a főeunuchot, An Te-hajt, aki felkereste az előző császár hatodik fiát, Kung herceget. A herceg anyja ágyas volt, így Kung vér szerinti féltestvére volt a jelenlegi uralkodónak, Hszien-fengnek. A két féltestvér együtt nevelkedett, tanult és ismerkedett meg a kardvívással – tanáraik is ugyanazok voltak. A férfias és jóképű Kung okos embernek számított. Bölcsességének és intel igenciájának olyan nagy híre volt, hogy a miniszterek, hercegek és eunuchok inkább őt keresték fel titokban, mint a császárt, mivel senkit sem árult el, és mindenki megbízott benne. A főeunuch, An Te-haj ezért látogatta meg a herceg palotáját, amely a Tiltott Városon kívül emelkedett. Beszámolt Jehonala parancsáról, és arra kérte Kung herceget, hogy tanítsa ő a császár új kedvencét.

– Mivel annyira erős, annyira egészséges és olyan okos, akár egy férfi, szemernyi kételyünk sincs afelől, hogy fiút szül majd, akiből a következő császár lesz.

Kung herceg egy darabig töprengett. Fiatal ember volt még, és nem találta helyénvalónak, hogy egy ágyas társaságában töltse napjait. Viszont császári fivére révén rokonságban ál t Jehonalával, és a szokásoktól el is lehet tekinteni. Ezenfelül nem kínaiak voltak, hanem mandzsuk, és a mandzsuk sok tekintetben szabadabbak voltak a kínaiaknál. Eszébe idézte, milyen szörnyű idők járnak. Bátyja, a császár zül ött volt és gyenge, az udvar korrupt és tehetetlen, a miniszterek és a hercegek tétova, reménytelen, erőtlen figurák. Ugy tűnt, a császárság rogyadozik. A kincstár kiürült, a termés gyenge volt és gyakran éhínség tizedelte a népet. Az éhes és dühös emberek pedig lázongtak; mindenfelé titkos bandák szervezkedtek a Sárkánytrón el en, a kínaiak kijelentették, hogy eljött az ideje a mandzsu császárok kiűzésének, akik immár kétszáz éve uralkodtak felettük. Űzzük ki a mandzsukat! Ál ítsuk vissza az ősi Ming dinasztiát! A lázadók gyülekezni kezdtek egy hosszú hajú megszál ott, Hung zászlaja alá, aki a kínai Krisztusnak nevezte magát – mintha nem lett volna elég az idegen keresztények jelenléte, akik ugyanezen Krisztus nevében arra csábították az ifjakat az iskolákban és a templomokban, hogy hagyják el családjaik isteneit!

Miben reménykedhettek? Csak abban, hogy a császárság maradványait erős kézzel fogja össze a megszületendő örökös, egy erős anya erős fia.

– Magam fogom tanítani a császár kegyeltjét, de kérd meg őt, hogy éltes tanítója hadd legyen jelen, amíg én ott tartózkodom.

Így, amikor Jehonala másnap szokás szerint a császári könyvtárba ment, ott egy magas, fiatal és erős vonású, de jóképű férfit talált tanára mel ett. Velük volt még An Te-haj is, aki bemutatta Kung herceget és elmondta, miért van jelen.

Jehonala inguj ával eltakarva arcát meghajolt a neki oldalt ál ó, félrefordított fejű Kung herceg felé.

– Foglalj helyet, bátyám – csicseregte Jehonala, és letelepedett megszokott székébe, míg idős tanára az asztal végén foglalt helyet. A főeunuch a herceg mögé ál t, az ágyas négy udvarhölgye pedig Jehonala mögött sorakozott fel.

Így kezdte el Kung herceg a császári ágyas tanítását. Anélkül, hogy ránézett volna, elfordított arccal kezdett bele a leckékbe, amelyeket hónapokon át, heti egy alkalommal tartott. Beszélt az ál am általános helyzetéről, beszámolt arról, hogy a trón gyengesége miként idézte elő az alattvalók lázadását, valamint az északi síkságokon és keleti tengeren túli el enségek invázióját. Beszámolt arról, hogy az első

hódítók – a fűszerrel kereskedő portugálok –

háromszáz évvel ezelőtt érkeztek. Törvénytelenül szerzett gazdagságuk hódításra csábított más európaiakat is – így hát jöttek a spanyol hódítók, majd hol and hajóikon a hol andusok, utánuk pedig az angolok, akik kirobbantották az ópiumkereskedelemért vívott háborút, majd megérkeztek a franciák és a németek.

Jehonala szeme egyre nagyobbra tágult és egyre sötétebb lett. Hol elsápadt, hol elpirult, és térdén tartott keze ökölbe szorult.

– És nem tettünk semmit? – kiáltott fel.

– Mit tehettünk volna? – vágott vissza Kung herceg. –

Nem vagyunk tengerjárók, mint az angolok. Aprócska, kopár és szegény országukat mindenfelől tenger övezi, így népük vagy megél a tengerből, vagy éhen pusztul.

– Én mégis úgy vélem...

Kung herceg felemelt keze belefojtotta Jehonalába a szót.

– Várj – van még más is.

És elmondta, hogy az angolok hogyan vívták egyik háborújukat a másik után, és hogyan arattak sikert mindannyiszor.

– De miért győztek mindig?

– Azért, mert minden pénzüket fegyverekre költötték

- felelte Kung herceg.

Azt is elmesélte, miként támadt rájuk újabb el enség, ezúttal észak felől.

– Már régóta ismerjük az oroszokat. Ötszáz évvel ezelőtt a nagy Kubiláj kán, aki országunkat uralta, orosz testőröket ál ított maga mel é, és így tett dinasztiájának minden tagja, legkedvesebb hölgyem.

Kétszáz évvel később az orosz Jermak, aki bandita volt és kalandor – még vérdíjat is kitűztek a fejére –, féktelen bandájával átkelt az Urál hegységen, prémekre vadászva. Összecsapott a nagy folyó, az Ob völgyében élő északi törzsekkel, és meghódította királyuk városát, Szibért, majd Oroszország uralkodója, a cár nevében birtokba vette – azóta nevezik azt a területet Szibériának. Tettei miatt minden bűnét megbocsátották, és népe a mai napig is hősként tekint rá.

– Eleget hal ottam – mondta Jehonala váratlanul.

– Még korántsem eleget, legkedvesebb hölgyem –

mondta udvariasan Kung herceg. – Az angolok nem engedtek szorításukon. A hatalmas Csien-lung fia, Csia-csing idején a britek követet küldtek hozzánk, akit Amherstnek hívtak. Ez a férfi, akit a szokásoknak megfelelően pirkadatkor a fogadóterembe hívattak, arra hivatkozva nem volt hajlandó elmenni, hogy ünnepi öltözéke még nem érkezett meg, és különben is beteg. A Mennyek Fia ekkor elküldte hozzá orvosait, hogy vizsgálják meg az idegent, ők pedig azzal jöttek vissza, hogy Amherst csak színleli betegségét. A Mennyek Fia erre haragra gerjedt, és megparancsolta az angolnak, hogy térjen haza. A fehérek nagyon makacsok, legkedvesebb hölgyem. Sosem hajolnak meg vagy hajtanak térdet a Mennyek Fia előtt. Azt mondják, hogy nem térdelnek le senki előtt, kivéve istenüket... és az asszonyokat.

– Az asszonyokat? – ismételte Jehonala. Amint elképzelte, hogy a fehér emberek letérdelnek az asszonyok előtt, úgy kel ett elrejtenie kuncogását inguj a mögé. Ám nevetése így is hal atszott, mire Kung herceg szeme sarkából rásandított, és észrevette Jehonala szemének pajkos csil ogását, erre ő is nevetni kezdett. Ezen felbátorodva a főeunuch is nevetésben tört ki, amihez csatlakoztak az udvarhölgyek is, igaz, ők arcukat selyem inguj uk mögé rejtették.

– A fehér emberek még mindig nem térdelnek le a Mennyek Fia előtt? – kérdezte Jehonala, miután a nevetés elült.

– Soha nem fognak letérdelni – felelte Kung herceg.

Jehonala hal gatott. „Amikor majd az én fiam uralkodik

– gondolta magában –, előtte le fognak térdelni. Ha nem térdelnek le és hajtják fejüket a földig, akkor lefejeztetem őket."

– És most? – kérdezte. – Még mindig tehetetlenek vagyunk?

– El enál unk, bár nem fegyverrel és háborúval, mivel ezekhez nincsenek meg az eszközeink. Viszont el enál hatunk úgy is, hogy akadályozzuk és késleltetjük őket. Megtagadjuk az idegenek kívánságait. Az angolokat követő jövevények, ezek az amerikaiak is azokra az előnyökre vágynak, amelyeket a többi nyugati néppel kényszerűségből kötött szerződésben megadtunk. Cserébe mi azt követeljük, hogy kormányuk ne támogassa az ópiummal kereskedő amerikaiakat, amibe eddig bele is egyeztek.

– Mi a céljuk ezzel?

– Ki tudja? – kérdezett vissza Kung herceg. Nagyot sóhajtott, és arca árnyékba borult. Kel emes vonásai el enére egy keserű ember szomorú arca volt ez.

Vékony ajka szegletét és homlokát mély ráncok barázdálták.

A herceg felál t és meghajolt.

– Azt hiszem, mára ennyi elég lesz. Ma néhány ecsetvonással felvázoltam a történelmet, legkedvesebb hölgyem. Ha megengeded, ezután arra törekszem, hogy kitöltsem a keretek közti tért, míg az igazság fel nem tárul előtted.

– Imádkozom, hogy így legyen – válaszolta Jehonala, és ő is felál t, majd meghajolt.

Ezzel véget is ért a nap, és azon az éjszakán Jehonala nem tudott elaludni. Milyen végzet vár rá?

Fiának helyre kel ál ítania a császárság nagyságát, és el enségeit a tengerbe kel űznie.

*

Jehonala többé nem érezte rabnak magát a palotában. Ő ál t a nép reményeinek középpontjában.

Evett-e rendesen, jól aludt-e, elbágyadt-e, vannak-e fájdalmai, milyen színben van, hogyan nevet, akaratos volt-e vagy szeszélyes – ezek a kérdések foglalkoztattak mindenkit. A fontosság fényében sütkérezve a téli hónapok gyorsan elteltek – egyik nap követte a másikat; a hétágra sütő nap és a felhőtlen ég élettel ragyogta be az egész várost. A népet boldogsággal töltötte el a remény, és a dolgok kezdtek jóra fordulni. Délen a hosszú hajú lázadók letelepedtek Nankingban, és hírek szivárogtak északra, amelyek szerint a lázadók vezére számos feleséget választott, és borokkal és finom étkekkel mérgezi magát.

Jehonala a jó híreket is csak mérsékelt örömmel fogadta, mivel nem a kínaiak voltak az igazi el ensége.

Az idegenek, a fehérek voltak azok. És miért voltak el enségek? Ha visszatérnének saját földjükre, minden el enségesség megszűnne. Mi csak azt akarjuk, ami a miénk, gondolta magában Jehonala.

Ezekben a napokban enyhe hangulatváltozás lett rajta úrrá, és még sosem érezte testét ennyire épnek és egészségesnek. Okozhatták a gyógyfüvekből készült teák, amit itattak vele, vagy saját életereje –

Jehonala nem tudta az okát. A legfurcsább az volt, hogy már nem gyűlölte a Mennyek Fiát. Igaz, nem is szerette, de szánta az arany hivatali köntösbe burkolt embert. Éjszakánként a karjába vette, nappal pedig megkülönböztetett tisztelettel és megbecsüléssel viseltetett iránta – végtére is ő volt fiának apja, nem igaz? De vajon tényleg ő volt fiának apja? A kérdés ott rejtőzött szíve mélyén. Fia lesz a császár, hogy kövesse apját. Ám szívében ott rejlett a titok – élénken élt emlékezetében az óra, amikor Zsung-lu engedett kérésének és eljött hozzá.

Életét két patak táplálta – az egyik volt egyre erősödő

büszkesége, hogy a trónörököst hordozza méhében, a másik pedig titkolt szerelme. Az egyik érdekében fanatikusan tanulmányozta a nép történelmét, amelyik fölött majd fia uralkodni fog – számos ősi könyvet átnyálazott, és kérdésekkel bombázta Kung herceget.

A másikért újra felfedezte a világ szépségeit – a világét, amelyet egy napon majd fia is meglát.

Előfordult, hogy délutánonként nem zárkózott be a könyvtárba, hanem órákon át sétálgatott udvarhölgyeivel – mögöttük haladt eunuchja, Li Lien-jing. Sosem lépték túl a császárváros határát, de a falakon belül is akadt évekre elég látnivaló. Amikor a nap magasan járt és nem fújt hideg szél, Jehonala bejárta az udvarokat, végigsétált az átjárókon és a palota udvarait összekötő, szűk utcák rózsapiros falai mentén. A szent várost háromszoros falgyűrű övezte, és minden falgyűrűn négy kapu nézett a négy égtáj felé. Az első nagy kapu mögött három belső kapu vezetett a kerteken és hidakon át a palotákhoz és tróntermekhez – ezek a termek mindig dél felé néztek, színeik pedig a természeti elemeket jelképezték. A kertek télen is gyönyörűek voltak: az északi bambusz a hótakaró alatt is zöld maradt, az indiai bambusz pedig skarlátszín bogyókat termett a havas lepel alatt. A Mennyei Béke kapujánál két, fehér márványból készült szárnyas pil ér ál t, amelyeket faragott sárkányok öveztek. Jehonala gyakran eljött ide, bár maga sem tudta, hogy miért. Csak azt érezte, hogy lelke megkönnyebbül a fehér szárnyú oszlopok fennkölt látványától.

Palotáról palotára, számos tróntermet bejárva Jehonala kezdte megismerni a szent pólusok városát –

a város a föld középpontja volt, éppúgy, mint ahogy az északi sarkcsil ag az égé. Jehonala békés magányában gyakorta sétálgatott udvarhölgyei társaságában, és arra gondolt, hogy jól választott, amikor úgy döntött, hogy itt szüli meg gyermekét, és ez lesz fia otthona.

Az új esztendő tavaszának harmadik holdhónapjában, csak az istenek tudják, hogy miért éppen ezen a napon, Jehonala megszülte fiát. A halott anyacsászárné helyét átvevő rangidős udvarhölgyek jelenlétében született meg a fia, aki minden kétséget kizáróan az örökös volt, ahogy azt a bába kijelentette.

Miközben Jehonala még a zsámolyon kucorgott, az egyik bába felkapta a gyermeket és megmutatta az udvarhölgyeknek.

– Lássátok, nagytiszteletű anyák! – harsogta. – A fiúgyermek teljesen egészséges!

A félájult Jehonala ekkor felnézett, és megpil antotta a fiát. Ott feküdt a bába kezében, kis kezével-lábával kapálózva, majd kitátotta száját és felsírt.

Amikor leszál t az éjszaka, a lágy, tavaszi éjszaka, az apró magánpalota külső udvarán meggyújtották az áldozati oltárra helyezett lámpásokat. Az ágyban fekvő

Jehonala a léccel védett ablakon át nézte az egybegyűlt hercegeket, udvarhölgyeket és eunuchokat, akik az asztal mögött ál tak – a gyertyafény megcsil ant arcukon és arannyal-ezüsttel szegett, sokszínű

szaténköntösükön. Elérkezett az égieknek tartott születésáldozat órája, és a császár az oltár előtt ál va mondott köszönetet és jelentette be örököse világra jöttét. Az oltáron három áldozati ajándék hevert: egy főtt disznófej – fehér és szőrtelen –, egy főtt kakas, amelyet a farka és a feje kivételével megkopasztottak, és a kettő között egy élő hal vergődött skarlátszínű

selyemhálóban.

A rítus bonyolult volt, de kizárólag a Mennyek Fia hajthatta végre. A halat egy lótuszokkal teli medencéből fogták ki, és élve is kel ett visszajuttatni oda, különben az örökös nem éli meg férfikorát. A császári felség ugyanakkor nem siettethette a ceremóniát, és meg kel ett őriznie ünnepélyes komolyságát is, különben az égiek megsértődtek volna. A császár a néma csendben felemelte karját, és szótlanul térdre borult az égiek előtt – ezt egyedül csak ő tehette meg– és kántálni kezdte az imát. Pontosan a megfelelő időpontban fejezte be, és mindkét kezével megragadta a még élő halat, majd átadta a főeunuchnak, aki a tavacskához sietett és beledobta, majd megvárta, hogy elúszik-e. Ha a hal nem úszik el, az örököst gyermekkorában éri a halál. A főeunuch magasra tartott lámpással fürkészte a vizet, és az udvar néma csendben várakozott – a császár mozdulatlanul ál t az oltár előtt.

A fény valami ezüstösön csil ant meg.

– A hal életben van, fenség! – kiáltotta az eunuch.

Az örömteli szavak hal atán mindenki felszabadultan nevetni és beszélni kezdett. Petárdákat durrogtattak, a palotában az összes ketrecbe zárt madarat kiengedték, és a rakéták fényárba vonták az eget.

Miközben Jehonala könyökére támaszkodott, úgy látta, mintha meghasadt volna előtte az ég, és a közepéből egy hatalmas aranyorchidea robbant elő a szikrázó sötétség háttere előtt – a virág szirmai lilás árnyalatban pompáztak.

– A tiszteletedre, úrnőm! – kiáltotta a szolgáló.

A városban az emberek uj ongtak, amikor meglátták a jelenséget, mire Jehonala nevetni kezdett, és hátravetette magát ágyában. Hányszor kívánta életében, hogy bárcsak férfi lehetne, de most igazán örült annak, hogy nőnek született! Melyik férfi részesülhet ilyen diadalban, mint amilyen az övé – az övé, aki gyermeket szült a császárnak?

– Unokatestvérem, a császári hitves még itt van az udvarban? – kérdezte.

Az öregasszony kikandikált az udvarba.

– Úgy látom, hogy ott ál az udvarhölgyek között –

válaszolta.

– Menj érte – parancsolt rá Jehonala. – Kérd meg, hogy látogasson meg. Mondd el neki, hogy alig várom, hogy lássam.

A szolgáló büszke léptekkel távozott, és megkérte a császári hitvest, hogy látogassa meg ágyban fekvő

úrnőjét. Ám Szakota a fejét rázta.

– Azért keltem fel az ágyból, hogy részt vegyek a szertartáson, és most már visszavonulok. Nem érzem jól magam.

Ezzel sarkon fordult, és két udvarhölgyére támaszkodva elindult a sötétben az egyik kerek holdkapu felé. Előttük egy eunuch lépkedett, lámpással a kezében.

Ez a visszautasítás mindenkit meglepett, és Jehonala szolgálója visszatért úrnőjéhez, hogy beszámoljon arról, mi történt.

– Hölgyem, a császári hitves nem jön el. Azt mondja, hogy beteg, de én nem hiszem.

– Akkor miért nem jön? – kérdezte Jehonala.

– Ki tudná megmondani, hogyan változik a császári hitves szíve? Neki van egy lánya. A fiút azonban te szülted.

– Szakota nem ilyen kicsinyes – vitatkozott Jehonala, de miközben kimondta, már eszébe is jutott, hogy unokanővére nagy titok tudója.

– Ki ismerheti a szív titkait? – kérdezte újra a szolgáló, és ezúttal Jehonala nem felelt.

Az udvar mostanra kiürült, és a császár, valamint követői elindultak a lakomára. Ma az emberek mindenfelé lakmározni fognak és ünnepelnek majd.

Északtól délig, kelettől nyugatig megnyitják a börtönök kapuját, és mindenkit kiengednek, bármilyen bűnt követett is el. A városokban és falvakban a boltok hét napig nem nyitnak ki, egyetlen ál atot sem vágnak le a húsáért, egyetlen halat sem fognak ki a folyókból és a tavakból – ha véletlenül mégis kifognának, azt vissza kel dobni, akárcsak a piacokon kádakban és dézsákban tartott élő halakat. A ketrecbe zárt madarakat kiengedték, a kunyhókban éppúgy, mint a palotákban, a száműzöttek visszatérhettek és visszakapták földjeiket és címeiket. Mindez az újszülött fiúgyermek tiszteletére!

Jehonala furcsamód mégis egyedül érezte magát az ágyban fekve. Szakota nem látogatta meg sem őt, sem fiát. Szakota mindig kedves és gyengéd volt. Akkor hát mi történhetett? Az biztos, hogy az eunuchok mindenbe belekontárkodtak, és minden kétséget kizáróan ők terjesztettek el olyan történeteket, hogy Szakota most rosszakat gondol róla és fiáról. A feltörekvő Szu-sun főtanácsos vagy barátja, a császár unokaöccse, Ji herceg lehetett a két gonosz, akik féltékenykedtek rá. Li Lien-jing elmondta Jehonalának, hogy megérkeztéig a császár a főtanácsosba és barátjába fektette minden bizalmát, és ők ál tak legközelebb hozzá, egészen addig, amíg az uralkodó még közelebb nem vonta Jehonalát, mindeddig csil apíthatatlan szerelmétől hajtva.

Sosem ártottam nekik, gondolta a fiatal nő, és még a kel eténél udvariasabban is bántam velük.

A főtanácsos gőgös és becsvágyó ember volt. Bár alacsony sorból származott, és még azt is elérte, hogy saját lányából, a tizenhat esztendős Mejből Jehonala udvarhölgye legyen. Viszont Kung herceget a barátai sorában kel tudnia, döntötte el Jehonala.

Emlékezetébe idézte a csinos és vékony arcot, és elhatározta, hogy a férfit szövetségesévé teszi és meg is tartja annak. A hatalmas, elfüggönyözött ágyban heverő Jehonala jobb karjával átölelte fiát, és kettejük sorsán mélázott. Szemben ál tak a világgal, ő és a fia.

A férfi, akit szeret, sosem lehet a férje. Csak a halál adhatott neki menekvést, de most már a halál is elérhetetlen messzeségbe került. Szült egy fiút, és csak annyit tehet, hogy biztonságot nyújt neki a paloták falai között tenyésző intrikák el en. Gonosz idők jártak, az égiek baljós ómenekkel rémítgettek mindenkit, a császár gyenge volt, és egyedül csak ő, Jehonala biztosíthatta fiának a trónt.

Ezen és az ezt követő minden éjen át – az összesen, amely még hátravolt életéből – eljöttek azok a sötét órák, amikor tágra nyílt szemmel és rémült szívvel nézett szembe végzetével, tudván, hogy csak önmagából merítheti az erőt, ami elegendő ahhoz, hogy megérjen egy újabb pirkadatot. Dacolnia kel velük – el enségekkel és barátokkal... még Szakotával is, aki ismén a titkát. Ez a gyermek, a fia, akit a karjaiban tart, lesz majd Hszien-feng császár fia.

Semmilyen más nevet nem viselhet. Ő a császár fia és a Sárkánytrón örököse! Így vette kezdetét Jehonala saját sorsával vívott hosszú harca.

II .

C E - H S Z I

Az ősi hagyománynak megfelelően, az első

hónapban a fia vele maradhatott. A gyermek még a dajka karjaiban sem hagyhatta el anyja palotáját.

Jehonala a szobák rengetegében és a bazsarózsákkal tele udvaron töltötte nappalait és éjszakáit. Ez a vidámság és az öröm hónapja volt, amikor Jehonalát babusgatták, és a császár kedvencének, vagy a szerencsés anyának nevezték. Mindenki eljött, hogy megnézze a gyermeket, és uj ongtak kicsattanó, pirospozsgás, édes arca, erős keze és lába láttán.

Mindenki eljött, Szakotát kivéve – ez volt az egyetlen üröm, amely az ifjú anya örömébe vegyült. A császári hitvesnek kel ett volna elsőként felkeresnie a gyermeket és elismernie őt trónörökösnek, de Szakota mégsem jött el. Azzal mentette ki magát, hogy az a hónap, amikor ő született, a csil agok ál ása miatt éppen el entétje a hónapnak, amelyben a gyermek világra jött. Miképpen merné hát átlépni a palota küszöbét, ahol a gyermek lakik?

Jehonala válasz nélkül hagyta a kifogást. Szíve mélyére rejtette haragját, amely egyre erősödött abban a hónapban, amikor fiának életet adott. Még három nap hátra volt a születés hónapjából, amikor a következő üzenettel küldte Li Lien-Jinget Szakotához:

– Mivel nem látogatsz meg engem, kuzinom, nekem kel felkeresnem téged, hogy áldásod és védelmed kérjem a fiamra, aki a törvény és a hagyomány értelmében mindkettőnké.

A császári hitvesnek valóban saját gyermekeként kel ett óvnia az örököst – ez kötelességei közé tartozott

–, de Jehonala még mindig attól félt, hogy az összetartó eunuchok és hercegek által táplált titkolt féltékenység vagy gonosz pletyka mérgezte meg Szakota szívét. Az efféle viszálykodások fertővé változtatták a Tiltott Várost, és amikor az alacsonyabb rangú udvaroncok összecsaptak, igyekeztek megosztani a felettük ál ókat, abban a reményben, hogy ők is bekapcsolódnak a hatalomért vívott végtelen küzdelembe. A fiáért aggódó Jehonala azonban elhatározta, hogy nem engedi Szakotát elválasztani magától. Szövetségre kényszeríti, ha már magától nem hajlandó erre.

Így tehát, ezen a napon nekikészült, hogy elhagyja a palotát és meglátogassa Szakotát. Igyekezett a lehető

legnagyobb biztonságban tudni gyermekét, és mindent meg is tett ezért. Megparancsolta Li Lien-jingnek, hogy a város legjobb aranyművesétől vásároljon egy apró, de erős szemekből ál ó aranyláncot, amelyet fia nyakába tett és a két végét aranylakattal kapcsolta össze. A kulcsot egy míves aranyláncon saját nyakában hordta ruhái alatt, és sem éj el, sem nappal nem vette le egy pil anatra sem. És bár fia ezáltal jelképesen a Földhöz kapcsolódott, ez még nem volt elegendő. Jelképesen fel kel ajánlania a gyermeket klánja nagy hatalmú családjainak, akik örökbe fogadják. Csakhogy hol voltak neki barátai? Sokat törte ezen a fejét, és lassan egy terv kezdett körvonalazódni benne. A császárság száz legrangosabb családjának fejétől kért egy köteg selymet, a legfinomabb anyagból.

Parancsára a palota takácsai a selymekből száz apró darabot szabtak ki, és ebből varrtak köntöst a gyermeknek. Így Jehonala fia jelképesen tagja lett a száz legerősebb és legnemesebb családnak, akiknek védelme alatt még az istenek sem mernek ártani neki.

Köztudott volt ugyanis, hogy az istenek féltékenyek a halandó nőktől született gyönyörű fiúgyermekekre, és betegségeket meg baleseteket zúdítanak a földre, hogy elpusztítsák ezeket a kisdedeket, még mielőtt az istenekkel vetekedő férfiakká érnének.

Három nappal azelőtt, hogy letelt volna fia születésének holdhónapja, Jehonala felkereste Szakota palotáját. Új köntösét viselte: az apró piros gránátalmavirágokkal hímzett, császársárga szaténruháját. Haját gyöngyökkel díszített, fekete szatén fejfedő borította. Arcát előbb bárányzsírral, majd il atszerrel meghintett vízzel mosta meg, azután bepúderezte és kifestette. Vékony szemöldökét olajos tintába mártott ecsettel húzta ki. Bájos ajkát pirosra rúzsozta, ami azt hivatott kifejezni, hogy tulajdonosa gyengéd és melegszívű. Kezén ékköves gyűrűket viselt, egyik hüvelykuj át tömör jadegyűrű ékesítette –

hosszú és csiszolt körmeire apró drágakövekkel kirakott, vékonyra kalapált aranylemezkéket húzott.

Fülébe jade és gyöngy fülbevalók kerültek. Magas talpú cipője és fejdísze miatt magasabbnak látszott.

Amikor végzett, még udvarhölgyei is összecsapták kezüket szépsége láttán.

Ekkor Jehonala karjába vette tetőtől talpig vörös szaténba öltöztetett gyermekét – a ruháján apró aranysárkányok tekergőztek –, és beült palankinjába.

így utazott anya és fia a császári hitves palotájába – az eunuchok előrementek, hogy bejelentsék érkezését, míg udvarhölgyei a gyaloghintó mögött lépdeltek.

Amikor megérkeztek úti céljukhoz, Jehonala kiszál t a palankinból, és átlépte a palota küszöbét. A fogadóteremben már ott ült Szakota. Szakota még nem épült fel a szülésből, arca a szokottnál is sápadtabb és sárgább volt. Arcán megszaporodtak a ráncok, apró keze egy nyomorék gyermek kezének méretére zsugorodott.

Az apró és félénk teremtés mel ett az erős és csinos Jehonala ifjú cédrusnak látszott.

– Hozzád jöttem, unokatestvérem – mondta Jehonala a formális üdvözlést követően. – Közös fiunk érdekében jöttem. Igaz, én adtam neki életet, de a te kötelességed az enyémnél is nagyobb, unokatestvérem. Vagy talán az apja nem a Mennyek Fia, aki engem megelőzve, a te urad? A védelmedet kérem a fiunkra.

Szakota meggörnyedve felál t székéből, a karfába kapaszkodva.

– Ülj le, unokatestvérem – szólt panaszos hangján. –

Egy hónap óta ez az első alkalom, hogy elhagyod palotád udvarát. Ülj le és pihenj.

– Addig nem pihenek, amíg ígéretet nem teszel a fiunknak.

Jehonala ál va maradt, és rezzenéstelen arccal nézte Szakotát – fekete szeme még jobban elsötétedett és csil ogni kezdett, szembogara kitágult.

Szakota visszarogyott székébe.

– De... de hát miért? – hebegte. – Miért beszélsz velem így? Nem vagyunk talán rokonok? 'Falán nem közös utunk a császár?

– Nem magamért, hanem a fiamért kérem ezt a kegyet – felelte Jehonala. – Nekem nincs szükségem senkire. De biztos akarok benne lenni, hogy te a fiunk mel ett ál sz, és nem szemben vele.

Mindketten tudták, hogy mire utal a másik. A hercegeket és az eunuchokat megosztó intrikák közepette Jehonala biztosítani akarta, hogy Szakota ne ál jon azok élére, akik esetleg az örökös pusztulására törnek, és akik mást akarnak a Sárkánytrónra ültetni. Szakota néma hal gatása arról árulkodott, hogy valóban van egy ilyen csoport, és a császári hitves nem akar ígéretet tenni.

Jehonala előrelépett, és a gyermeket átadta egyik udvarhölgyének.

– Add a kezed, unokatestvérem – mondta könnyed, de elszánt hangon. – ígérd meg, hogy semmi nem ál hat közénk. Együtt kel élnünk életünket ezeken a falakon belül. Barátok legyünk, ne pedig el enségek.

Némán várakozott, miközben Szakota vívódott magával, de nem nyújtott kezet. Ekkor Jehonala hirtelen előrehajolt – hatalmas szeme dühösen vil ant

—, és megmarkolta a két apró, puha kezet, majd olyan erővel szorította meg őket, hogy könnyek peregtek Szakota szeméből. Jehonala ezt a módszert már gyerekkorukban is alkalmazta. Amikor Szakota duzzogott és fel ázadt, Jehonala addig préselte a kezét, amíg a másik már nem bírta.

– Meg... megígérem – rebegte Szakota megtörten.

– Én is megígérem – mondta Jehonala határozottan.

Elengedte Szakota kezét, amely visszahul t az ölébe, és látta – akárcsak a jelen levő udvarhölgyek is –, hogy arany körömvédői vörös csíkokat szántottak a puha bőrbe. Szakota összekulcsolta kezét, és fájdalomkönnyek csorogtak végig az arcán.

Jehonala azonban egyetlen szóval sem fejezte ki sajnálkozását a történtek miatt. Meghajolt, és egy kézmozdulattal visszautasította a felkínált teát.

– Nem tartalak fel tovább, unokatestvérem – mondta megszokott kedves hangján. – Ezért az ígéretért jöttem, és most már megkaptam. Ez az enyém, amíg élek, és amíg fiam él. Mint ahogy azt sem feledem el, hogy magam is ígéretet tettem.

Jehonala páratlan büszkeséggel hordozta végig tekintetét az udvarhölgyeken. Megfordult, ismét karjába vette a fiát, és aranyköntösének suhogása közepette távozott.

Miután este megszoptatta a trónörököst, és az elaludt a dajka karjaiban, Jehonala Li Lien-jingért küldetett. Az eunuch mindig a közelében tartózkodott, és amikor megérkezett, az ágyas megparancsolta neki, hogy hívja színe elé a főeunuchot, An Te-hajt.

– Mondd meg neki, hogy nagy bajok vannak készülőben. Li Lien-jing engedelmeskedett, és egy-két óra elteltével vissza is érkezett a főeunuchhal, aki, miután köszöntötte Jehonalát, így szólt:

– Bocsásd meg késlekedésemet, nagytiszteletű

hölgyem. A császár hálószobájába szólítottak teendőim, a fenséges úr parancsait kel ett teljesítenem.

– Megbocsátok – felelte Jehonala, és mutatóuj ával egy székre mutatott. A főeunuch helyet foglalt, a nő

pedig letelepedett a szoba belső falához tolt hosszú, faragott asztal mel ett ál ó trónszerű székébe.

Udvarhölgyeit már elbocsátotta, és csak szolgálója meg Li Lien-jing maradt velük.

Amikor Li Lien-jing visszavonulni készült, Jehonala arra kérte, hogy maradjon.

– Amit mondani akarok, az mindkettőjüknek szól, mivel olyan fontosak számomra, akár a két kezem. –

Majd azokról az intrikákról érdeklődött, amelyeket udvarhölgyei suttogtak a fülébe.

– Igaz ez? – kérdezte a főeunuchot. – Akadnak olyanok, akik el akarják ragadni a trónt a fiamtól, ha már... – Itt elhal gatott, mivel a császárral kapcsolatban senki sem ejthetett ki halálra utaló szót.

Minden igaz, hölgyem – biccentette meg busa fejét a jóképű főeunuch.

– Beszélj róla – parancsolta Jehonala.

– Nagytiszteletű hölgyem, tudnod kel , hogy a nagy hatalmú klánok között nem akad egy sem, amelyik úgy vélné, hogy a császár képes egészséges fiút nemzeni

– mondta engedelmesen a főeunuch. – Amikor a császári hitves életet adott a beteges lánygyermeknek, az igazukban bízó hercegek összeszedték bátorságukat és kitervelték, hogy amint a császár eltávozik a Sárga Forráshoz, elorozzák a császári trónt. Sajnos nem számíthatunk hosszú uralkodásra –

rázta meg a fejét. – A császár évei számát tekintve még fiatal, de az anyacsászárné túlságosan is szerette őt. Édességekkel etette, amikor még gyermek volt, és amikor megfájdult a hasa, ópiumot rendelt neki. A császár még nem volt tizenkét éves, amikor az eunuchok már lezül esztették, és nem volt még tizenhat, amikor a nők már kimerítették. Engedd meg, hogy az igazat mondjam.

A főeunuch ekkor nagy, sima kezét a térdére tette, és annyira halkan beszélt, hogy Li Lien-jingnek előre kel ett hajolnia, hogy hal ja.

– Ha bölcsek akarunk lenni, számba kel vennünk barátainkat és el enségeinket – jelentette ki a főeunuch, és széles arcára komolyság ült.

Jehonala mozdulatlanul ült, miközben An Te-haj beszélt. Filigrán alakjának köszönhetően könnyedén ült mozdulatlanul akár órákon át is, uralkodói testtartást felvéve. Most félelem nélkül tekintett a főeunuchra.

– Kik az el enségeink? – kérdezte.

– Először is ott van Szu-sun főtanácsos – suttogta a főeunuch.

– Micsoda? – kiáltotta Jehonala. – És én még az ő

lányát tettem meg egyik kedvenc udvarhölgyemnek!

– Ennek el enére ő az el enségünk – mondta a főeunuch komolyan –, és vele együtt a császár unokaöccse, Ji bércei; és Cseng herceg.

Nagytiszteletű hölgyem, ők az első számú el enségeid, mivel fiúval ajándékoztál meg bennünket.

Jehonala lehajtotta a fejét. A veszély éppen olyan nagy volt, mint amilyennek gondolta. Hatalmas hercegek ál tak szemben vele, akik vér– és klánrokonai voltak magának a császárnak. O pedig csak egy asszony volt.

Büszkén felszegte a fejét.

– És kik a barátaink?

A főeunuch megköszörülte a torkát.

– Nagytiszteletű hölgyem, elsősorban ott van Kung herceg, a Mennyek Fiának öccse.

– Ó valóban a barátunk?! – kiáltott fel Jehonala. –

Egymagában többet ér, mint a többiek. – Még olyan fiatal volt, hogy a legcsekélyebb remény is elegendő

volt számára; még az arca is kipirult.

– Amikor Kung herceg találkozott veled – közölte a főeunuch –, azt mondta rólad az egyik klánbelijének, hogy az ilyen okos és gyönyörű asszony vagy jó szerencsét hoz a birodalomra, vagy romba dönti a Sárkánytrónt.

Jehonala elgondolkodott a hal ottakon. Töprengett és jő darabig némán hal gatott. Majd nagyot sóhajtott.

– Ha jó szerencsét vagyok hivatott hozni, szükségem van fegyverekre.

– Így igaz, nagytiszteletű hölgyem – felelte a főeunuch, és türelmesen várt.

– Térj vissza a császárhoz – parancsolta Jehonala. –

Tudatosítsd benne, hogy örökösét veszély fenyegeti, és csak én tudom megvédeni gyermekünket. Juttasd eszébe, hogy a császári hitves rangjára kel emelnie engem, hogy Szakotának vagy azoknak, akik felhasználják őt, ne legyen hatalma az örökös felett.

A főeunuch elmosolyodott az ágyas eszessége láttán, Li Lien-jing pedig az uj ait ropogtatva nevetett.

– Hölgyem – mondta a főeunuch –, beszélek minderről a császárnak, és ő az örökös születésének első holdhónapján megjutalmaz. Lehet ennél szerencsésebb napot választani?

– Aligha – helyeselt Jehonala.

Tekintete a főeunuch sima és magas homloka alatt mélyen ülő apró, fekete szemébe mélyedt, és ahogy elmosolyodott, arcán gödröcskék jelentek meg, nagy szeme pedig huncutul, vidáman és diadalittasan csil ogott.

*

Fia egy hónapos lett. Születésekor telihold volt, és most ismét kitelt az ezüstös korong. Elmúltak a veszélyek: a „tíz nap” veszélye, amikor az újszülöttek meghaltak, mielőtt elérték volna a tíznapos kort; a hasmenés veszélye, amikor is a kisdedből minden kifolyt, míg apró teste ki nem száradt; a folytonos hányás veszélye; a köhögés, megfázás és láz veszélye. Az első hónap végén az örökös pufók volt és egészséges, zsarnoki módon ál andóan enni követelt, így a szoptatós dajkának éj el-nappal készen kel ett ál nia. A dajkát maga Jehonala választotta ki – az ifjú és erős vidéki háziasszony kínai volt, akinek gyermeke szintén elsőszülött fiú volt, így teje megfelelőnek bizonyult a királyi csemetének. Ám Jehonala nem elégedett meg azzal, hogy az udvari orvosok egészségesnek és erősnek nyilvánították a dajkát. O

maga is megvizsgálta a nő testét, megízlelte édes tejét és megszagolta leheletét, hogy megbizonyosodjon arról, nem savanyú. Maga írta elő a nő étrendjét, és gondoskodott arról is, hogy csak a legjobb és legtáplálóbb ételeket kapja. A trónörökös így szépen gyarapodott azon a tejen, amel yel a parasztgyereket táplálták.

A császár a trónörökös első, holdhónapban számított születésnapján elrendelte, hogy szerte az országban mindenütt ünnepségeket rendezzenek. A Tiltott Városban egész nap tartott a lakoma és a zenélés, és amikor a császár elküldte a főeunuchot, hogy érdeklődje meg Jehonalától, mit szeretne tenni ezen a csodálatos napon, a lány saját vágyát osztotta meg vele.

– Már régóta vágyom arra, hogy lássak egy jó színdarabot –mondta An Te-hajnak. – Amióta az aranytetők alatt élek, egyetlen előadást sem láttam. Az anyacsászárné nem kedvelte a színészeket, így nem is mertem ilyesmit kérni, amíg ő élt, a gyász hónapjai alatt pedig nem ál hattam elő ezzel. De most… vajon a Mennyek Fia teljesíti vágyamat?

An Te-haj elmosolyodott a lány piruló arcának láttán, amely olyan lelkesedést sugárzott, akár egy gyereké –

a nagy szemek reménykedve néztek rá.

– A Mennyek Fia semmit sem tagad meg tőled, hölgyem –mondta, majd pislogott és többször bólintott, jelezve, hogy Jehonala sokkal nagyobb jutalmat is kérhetne, mint egy előadás. Majd azonnal elsietett, hogy tolmácsolja kérését.

Így az ünnepnapon teljesült Jehonala kisebb kívánsága – de közben arra várt, hogy igazi, nagy kívánsága váljon valóra, az, amikor a nap során feljebb léphet az udvari ranglétrán. De előbb az ajándékokat kel ett átadnia és átvennie. A szertartáshoz a császár a Páratlan Fényesség Palotájának tróntermét választotta, ahol pirkadat óta várakoztak a birodalom minden részéből érkezett küldöttek, akik között eunuchok siettek ide-oda, felügyelve a császári ötkarmú sárkánnyal díszített, rudakon imbolygó nagy lámpásokat. Ezeket a lámpásokat szaruból készítették, erős fényük megvilágította az eunuchok és a vendégek ruháinak aranyhímzéseit és a trónszéket díszítő

ékköveket. Egyszerre ragyogott itt mindenféle szín és árnyalat – karmazsinvörös, mély– és sötétlila, skarlátpiros és élénk kék, élesen csil anó arany és ezüst.

Mindenki néma csendben várta a Mennyek Fiának érkezését. Hajnalhasadáskor megjelent a császári menet – a skarlátszínű tunikát viselő őrök nyitották a sort, a kezükben zászlók lobogtak a reggeli szélben.

Az őrök után jöttek a hercegek, majd kettesével az eunuchok, akiknek bíbor köntösét derekukon aranyszalag fogta össze. Közöttük a tizenkét hordszékvivő cipelte a sárga sárkánypalankint, amelyben maga a Mennyek Fia ült. A trónteremben mindenki térdre hul t, és fejét kilencszer a padlóhoz érintette, miközben ezt kántálta:

– Tízezer év… tízezer év… tízezer év!

A császár kiszál t palankinjából, és jobb kezével testvére, bal kezével pedig a főtanácsos karjára támaszkodva az aranytrónhoz lépett. Ott kimért méltósággal helyet foglalt, tenyerét térdére fektette, és így fogadta a sorban elé járuló hercegeket és minisztereket, akik ajándékokat hoztak az örökösnek.

Kezük nem érintette az ajándékokat – szolgák hozták azokat tálcákon és ezüsttányérokon. Kung herceg felolvasta az adományok listáját és hogy honnan étkeztek, melyik tartományból, melyik kikötőből vagy városból, melyik országrészből. An Te-haj, a főeunuch íróecsettel bejegyezte egy könyvbe az adományozó nevét, az ajándékot és annak értékét – magasabb összeget írt be, ha az ajándékozó korábban már lefizette őt titokban áruval vagy pénzzel.

A trón mögött most is ott ál t a fából készült, beil atosított hatalmas paraván, mögötte ott ült Jehonala, a császári hitves és udvarhölgyei. Amikor minden ajándékot bejegyeztek, a császár hívatta Jehonalát, hogy vegye át az uralkodó ajándékát. A főeunuch vitte el az üzenetet, ő vezette elő a lányt és ment előtte a Sárkánytrónig. Jehonala egy pil anatig egyenesen, felemelt fej el, kihúzott derékkal ál t ott, és nem nézett se jobbra, se balra. Majd lassan és engedelmesen térdre rogyott és kezét a mozaikpadlóra helyezte – egyiket a másikra fektetve –, homlokát pedig keresztezett karjára hajtotta.

A fölé magasodó császár kivárt, majd beszélni kezdett.

– A mai napon elrendelem, hogy a császári örökös anyja, aki itt térdel, emeltessen a császári hitves rangjára, és minden tekintetben legyen egyenlő a jelenlegi hitvessel. A félreértések elkerülése végett, a jelenlegi hitves viselje a Cu-an, a Keleti Palota Császárnéja nevet, a Szerencsés Anya neve pedig legyen Ce-hszi, a Nyugati Palota Császárnéja. Ez az én akaratom. Hirdettessék ki az egész birodalomban, hogy mindenki tudjon róla.

Jehonala fejében lüktetni kezdett a vér, szíve csordultig telt örömmel. Ki árthatna most már neki?

Háromszor érintette meg fejével a császár alkarját, majd ismét háromszor, majd újfent háromszor. Majd felemelkedett és addig ál t ott, amíg a főeunuch ki nem nyújtotta jobb karját, Ce-hszi pedig elfogadta, és együtt tértek vissza a Sárkányparaván mögé. Amikor azonban helyet foglalt, nem nézett Szakotára, mint ahogy Szakota sem szólt semmit.

Amíg Jehonala a Sárkánytrón előtt ál t, a hatalmas fogadóteremben néma csend honolt. Egyetlen hang sem hal atszott, egyetlen kéz sem moccant, csak a császár hangja töltötte be a termet. Ettől a naptól fogva többé már nem Jehonala volt a neve. Császári nevén kel ett szólítani: ő volt Ce-hszi, a Szent Anya.

Ce-hszit még ezen a napon hívatta a császár. Már három hónapja nem érkezett hívás – terhességének utolsó két hónapjában, és az örökös születése óta. De most elérkezett az idő. Örömmel fogadta a hívást, hiszen ez azt jelentette, hogy még mindig élvezi a császár kegyét – és nemcsak fia, hanem saját személye révén is. Nagyon jól tudta, hogy az elmúlt hónapokban a császár több ágyassal is töltötte kedvét, és mindegyikük azt remélte, hogy átvehetik a legkedveltebb helyét. Ma éj el kiderül, hogy sikerrel járt-e valamelyikük, így izgatottan készülődött, hogy kövesse majd a főeunuchot, aki a palotája bejáratánál várakozott.

Mégis milyen nehéz volt a távozás! Gyermeke ágya az övé mel ett ál t. Az örökös szobáját már születése előtt előkészítették, de Ce-hszi eddig nem engedte, hogy akár egyetlen éjszakát is ott töltsön – és ez ma éj el sem lesz másként. Bár már elkészült, a halványpiros szaténba öltözött, felékszerezett és beil atosított asszony képtelen volt elszakadni fiától, aki jól akottan aludt selyemágyacskájában. A szoptatós dajka ült mel ette meg Ce-hszi szolgálója.

– Egyetlen lélegzetvételnyi időre se hagyjátok őt magára – figyelmeztette őket Ce-hszi. – Ne feledjétek: bármikor térjek is vissza, akár csak pirkadatkor, és azt látom, hogy a fiam sír, nyűgösködik, vagy piros foltok vannak a testén, mindkettőtöket megbotoztatlak, és ha bármi baja esett, a fejetekkel feleltek érte.

A szolgálók látták, hogy úrnőjük elszánt pil antással mered rájuk. A szoptatós dajka teljesen megrémült, hogy mindig udvarias úrnője ennyire megváltozott, de még Ce-hszi szolgálója is csodálkozva nézett rá.

– Amikor a Nyugati Palota Császárnéja gyermeknek adott életet, nőstény tigrissé változott – mondta alázatosan a szolgáló. – Nagytiszteletű anya, nyugodj meg: jobban fogunk rá vigyázni, mint ahogy te elmondhatod nekünk.

Ám Ce-hszinek még további parancsai is voltak.

– Li Lien-jingnek odakint kel ülnie, és udvarhölgyeim nem horkolhatnak.

– Így lesz – ígérte szolgálója.

Ce-hszi azonban még mindig nem indult. Alvó gyermeke fölé hajolt, és hosszan nézte rózsás arcát, puha, piros, duzzogóan felvont ajkát, nagy szemét, a fejéhez simuló, hosszú cimpájú fülét – mindezek magas intel igenciára val ottak. Vajon kitől nyerte a gyermek ezt a szépséget? Abban biztos volt, hogy ő

egymagában nem volt elegendő ilyen tökéletes szépséghez. Viszont az apja…

Elhessegette gondolatait, és fia kezéért nyúlt – előbb a jobb, majd a bal kezét fogta meg, finoman összenyomta a behajlított uj acskákat, és megszagolgatta a puha kezecskéket. O, micsoda kincset tudhatott magáénak!

– Nagytiszteletű hölgyem!

An Te-haj hangját hal otta a szomszédos szobából. A főeunuch egyre türelmetlenebb lett – nem önmaga, hanem Ce-hszi miatt. A lány már megtanulta, hogy a főeunuch szövetségese a palotában vívott titkos háborúban, és hogy jól teszi, ha hal gat rá. Már csak egy feladatot kel ett végrehajtania. Az öltözőasztalkájáról kiválasztott két ajándékot – egy aranygyűrűt és egy gyöngyszemekkel kirakott vékony karkötőt. Ezekkel az ajándékokkal fizette le szolgálóit.

A gyűrűt a szolgálója kapta, a karkötőt a szoptatós dajka. Majd kisietett a szobából. Odakint An Te-haj táraságában Li Lien-jing várakozott rá. Ce-hszi saját eunuchjának egy aranypénzt nyújtott át, egy szó nélkül: ő tudta, hogy mit jelent ez, és miközben a császári hitves távozott An Te-haj kíséretében, Li Lien-jing hátramaradt, hogy őrizze a gyermeket.

Ce-hszi köntösének mélyén aranyérmék lapultak, de addig nem adja oda a főeunuchnak, amíg ki nem derül, hogy a császár miként fogadja őt. Ha az éjszaka jól alakul, megkapja jutalmát. A főeunuch tisztában volt mindezzel, és némán vezette Ce-hszit a jól ismert, szűk átjárókon át a Tiltott Város szívébe.

*

– Gyere ide – szólt a császár.

Hatalmas szobájának küszöbén ál t, ahonnan teljes szépségében láthatta erős ágyasát. Parancsára Ce-hszi lassan s kecsesen felé indult. Bár nem volt szégyenlős, félénkségét tettetett, és félig színlelt édes szemérmességgel lépkedett. Rendelkezett a nőknek azzal a képességével, hogy szinte bárhol és bármikor azzá tudott válni, amivé szeretett volna. Ugyanakkor nem csapott be senkit, mivel önmaga is elhitte szerepét, így hitelesen tudta alakítani.

Amikor a majdnem az egész szobát betöltő, sárga függönyös ágyhoz közeledett, hirtelen sajnálat tört rá.

A rá várakozó férfi halálra volt ítélve. Bár még fiatal volt, erejét túlságosan hamar elfecsérelte.

Ce-hszi sietve tette meg az utolsó néhány lépést.

– Ó, jaj – sírta –, beteg vagy, és senki sem szólt nekem, Mennyek Ura!

Az arany gyertyatartókban égő nagy gyertyák fényében a férfi nagyon sápadtnak látszott, sárga bőre ráfeszült arcára és testének apró, finom csontjaira –

akárha egy csontváz hevert volna a sárga szaténpárnákon. Tenyérrel felfelé fordított keze élettelenül hevert a paplanon. Ce-hszi leült az ágyra, átölelte a császárt, majd erős, meleg kezébe vette a száraz, hideg kezeket.

– Fájdalmaid vannak? – kérdezte aggódva.

– Nincsenek fájdalmaim. Csak ez a gyengeség...

– De ez a kezed – makacskodott a lány, és megfogta a férfi bal kezét. – Annyira különbözik a másiktól...

sokkal hidegebb és merevebb.

– Már nem tudom úgy használni, mint egykor –

ismerte el kel etlenül a császár.

– Jaj, jaj – nyögte Ce-hszi miért nem mondtad nekem?

– Mit mondtam volna? Nincs miről beszélni, csak az oldalamon lassan kúszó hidegségről.

A férfi elhúzta kezét.

– Jöj – kérte –, jöj az ágyamba. Egyikőjük sem elég.

Csak te... egyedül csak te...

Ce-hszi látta, hogy a régi tűz visszatér a beesett szemekbe, és készségesen engedelmeskedett. Ahogy a sötétség órái elérték az éjfélt, majd túl is haladták, korábban még sosem érzett szomorúság lopózott a lány szívébe. Ebben a szegény emberben, aki a hatalmas birodalom császára volt, mélyen, nagyon mélyen gyökeret vert a fájdalom és a keserűség. A halál hidege terítette be lelkét. Elvesztette férfierejét.

Tehetetlen volt, akár egy eunuch – próbálta legyűrni ezt a gyötrelmet, de nem tudta.

– Segíts – jajongta újra meg újra. – Segíts rajtam...

segíts rajtam, különben belehalok, ha ez a rettenetes vágy nem csil apul bennem.

De Ce-hszi nem tudott segíteni. Amikor látta, hogy meg ő is tehetetlen, felkelt az ágyból, leült a párnákra, karjába vette a császárt, mintha csak gyermek lenne.

Az uralkodó gyerekként zokogott a mel éhez simulva, tudta, hogy élete legfőbb örömétől mindörökre megfosztatott. Habár éveit tekintve még fiatal volt –

még a harmincat sem töltötte be –, teste megöregedett, elhasználódott, legyengítették önnön vágyai. Túl korán engedett nekik, az eunuchok túl gyakran gondoskodtak annak csil apításáról, az udvari orvosok gyógyfüveik-kel és orvosságaikkal túlságosan engedelmesen keltették új életre. A császár kimerült, és már csak a halál várt rá.

Erre eszmélt rá Ce-hszi, ahogy magához ölelte a férfit. Kedves szavakkal csitította az uralkodót, nyugalma, ereje végül lelket öntött a császárba.

– Fáradt vagy – mondta az asszony –, gondok nehezednek a szívedre. Számos el enségünket ismerem, és tudom, hogy a fehér emberek hajóikkal meg seregeikkel minket fenyegetnek. Amíg én a nők életét éltem, addig ezek a gondok végig ott rejtőztek elméd szegletében, és kiszívták erődet. Amíg én a gyermekemet szültem, hátadra ólomsúl yal nehezedtek az ál am terhei. Engedd, hogy segítsek, én uram. Hadd cipeljem a teher felét. Minden pirkadatkor ott ülök majd a trónterem paravánja mögött, és hal gatom, amit a minisztereid mondanak. Én ki tudom olvasni a sirámaikban rejlő valódi jelentést, és amikor elmennek, elmondom, hogy mit gondolok. A döntést – amint az kötelességem is – az én uramra hagyom.

Ce-hszi elterelte a császár figyelmét kielégítetlen vágyától meg a szerelemtől, és az ország ügyei, az el enség jelentette fenyegetés, a trón megerősítése felé fordította. Ce-hszi jól látta, hogy a férfi mennyire belefáradt ezekbe a terhekbe. Az uralkodó nagyot sóhajtott, elhúzódott Ce-hszi öléből, és visszahanyatlott párnáira. Ezután megfogta a lány kezét, és megpróbálta szavakba önteni tanácstalanságának okát.

– Vége-hossza nincs a gondjaimnak – panaszolta. –

Ősatyáim idejében az el enség mindig északról érkezett, s a Nagy Fal megál ított mindenkit: lovasokat és gyalogosokat egyaránt. A fal ma már nem ér semmit, az ú j el enség a tengerekről özönlik elő: angolok, franciák, hol andok, németek és belgák. El se tudom mondani, hány nép él kunlun határhegyein túl!

Háborúznak velünk, hogy eladhassák az ópiumot, és semmivel sem érik be. Most pedig itt vannak az amerikaiak is. Vajon honnan jöttek? Merre van Amerika? Én azt hal om, hogy népük valamivel jobb a többinél, de amikor engedek a többieknek, Amerika is ugyanazokat a kedvezményeket akarja. Ebben az évben akarják megújítani szerződéseiket, csakhogy én nem akarok egyetlen szerződést sem megújítani a fehér emberekkel.

– Akkor ne újítsd meg – mondta Ce-hszi indulatosan.

– Miért kel ene olyat tenned, amit nem akarsz?

Kötelezd a minisztereid, hogy utasítsák el.

– A fehéreknek félelmetes fegyvereik vannak –

nyögte a császár.

– Késleltesd a szerződéseket... húzd az időt. Ne válaszolj a kéréseikre, hagyd figyelmen kívül az üzeneteiket, ne fogadd a követeiket. Ezzel időt nyerünk. Addig nem támadnak, amíg reményt látnak arra, hogy megújíthassák a szerződéseket, így hát ne mondj se igent, se nemet.

A császárt megdöbbentette a bölcs tanács.

– Többet érsz, mint akármelyik férfi – jelentette ki –, még a fivéremnél is többet. Ó az, aki ál andóan azzal nyaggat, hogy fogadjam a fehéreket, és kössek velük új szerződéseket. Azzal próbál rémisztgetni, mekkorák a hajóik és milyen hosszúak az ágyúik. Azt mondja, tárgyaljunk... Ce-hszi felnevetett.

– Ne engedd, hogy bárki is megrémítsen, uram...

még Kung herceg se. A tenger nagyon messze van, és nem létezik olyan hosszú ágyú, amelyik olyan magasra lő, mint városunk falai!

Ce-hszi hitt abban, amit mondott, a császár pedig hinni akart ágyasának, aki minden eddiginél jobban birtokolta szívét. Az uralkodó végül elaludt, Ce-hszi pedig mel ette ült pirkadatig. Ekkor, az adott órában megérkezett a főeunuch, hogy felébressze a császárt, mivel a miniszterek már összegyűltek a szokásos reggeli audienciára. Amikor An Te-haj belépett, Ce-hszi méltóságteljesen felál t – a császár még aludt.

– Ettől a naptól fogva a trónteremben fogok ülni, a Sárkányparaván mögött. A Mennyek Fia parancsolta így.

An Te-haj a földig hajolt előtte, és fejét a mozaikpadlóhoz érintette.

– Nagytiszteletű hölgyem – kiáltotta –, boldogságom határtalan!

Ettől a naptól fogva Ce-hszi napfelkelte előtt kelt.

Szolgálója a gyertyák fényében megfürdette, ráadta díszruháját, majd Ce-hszi beszál t elfüggönyözött gyaloghintójába. Li Lien-jing lámpással a kezében haladt előtte, és a trónterembe érve, a trónörökös anyja helyet foglalt a Sárkánytrón mögött ál ó nagy, faragott paraván mögött, miközben Li Lien-jing őrködött felette. Mindig ott ál t mel ette, tőrével a kezében.

Ettől a naptól fogva az örökös nem aludt többé anyja hálószobájában. Saját palotájába költöztették, és a főeunuch látta el szolgálatát, míg a császár fivére, Kung herceg lett a gyámja.

*

A hideg korán érkezett abban az évben. Az eső

hetek óta nem esett, és már az ősz derekán száraz, metsző szél fújt északnyugatról, fehér homokot hozva magával a messzi sivatagból. A város fakó homokaranyszínt öltött, a napsugarak pedig megcsil antak a háztetőkön, az ereszekben, ahol a homok összegyűlt. A Tiltott Város tetőzetének királykék és császársárga porceláncsempéiről lepergett a homok, és a tetők tisztán ragyogtak, háttérben a vakítóan fehér égbolttal.

Délben a nap még erőtlenül sütött – ilyenkor az alaposan bebugyolált öregek kibotorkáltak házaikból, és letelepedtek a falak közti védett sarkokba, a gyerekek pedig kiszaladtak az utcára, és addig játszottak, míg izzadság nem kezdett csorogni barna homlokukról. Amikor azonban a nap nyugodni tért, és leszál t az éj, a száraz hideg egyformán megdermesztette az öregek és a fiatalok vérét.

Éjszaka a levegő egyre jobban lehűlt, éjfél után és pirkadat között volt a leghidegebb. A hajléktalan koldusok fel-alá járkáltak az utcákon, hogy megérjék a napfelkeltét. Még a kóbor kutyák sem tudtak aludni.

Egy ilyen fagyos és csendes órában, amelyet a Császári Csil agászok Tanácsa ál apított meg, Ce-hszinek fel kel ett kelnie, hogy szokásához híven elfoglalja helyét a trónteremben. Hűséges szolgálója a közelében aludt. Amikor az éj eliőr rézgongja háromszor három alkalommal megszólalt, a szolgáló felkelt priccséről és friss faszenet rakott a parázstartóba, majd felrakott egy kanna vizet főni.

Amikor a víz forrni kezdett, teát készített az ezüsttel díszített agyagkannában, majd odalépett a hatalmas ágyhoz, ahol Ce-hszi aludt. Félrehúzta a függönyt, és megérintette a vál át. A császári hitves, bár sokat, de általában felszínesen aludt, nyomban felébredt. Nagyra nyitotta szemét, s rögtön fel is ült.

– Ébren vagyok – mondta.

Szolgálója a leszúrt teát egy szilkébe öntötte, és átnyújtotta úrnőjének, aki lassan megitta – de nem túl lassan, mivel pontosan tudatában volt az idő

múlásának. Amikor Ce-hszi kiitta a teát, a szolgáló átvette tőle a szilkét. A fürdőszobában a porcelánkádban már ott gőzölgött a forró víz. Ce-hszi kimért és kecses mozdulatokkal felál t – ez a mozgás olyannyira jel emző volt rá –, és néhány perccel később már a kádban ült. Szolgálója gyengéden megmosdatta, majd megtörölgette, és ráadta a császári kihal gatásokon viselt ruháját. Ce-hszi il atosított selyem alsóruhát vett fel, erre cobolyprémmel szegett, rózsapiros, nyakig begombolt hosszú szaténköntös került, erre pedig főnixmintájú hímzéssel és apró kék körökkel díszített, halványsárga fátyol köntös. A szolgáló puha fehér selyemharisnyát, majd dupla talpú, magas sarkú mandzsu cipőt húzott Ce-hszi lábára.

Miután megfésülte a haját, fejére szaténfigurákkal és –

virágokkal, valamint ékkövekkel díszített fejdísz került, arcát pedig remekmívű, apró gyöngyfátyol takarta el.

Szinte teljes csendben történt mindez – a szolgáló hal gatott, mert fáradt volt, Ce-hszit pedig komor gondolatai foglalkoztatták. A helyzet egyre válságosabbra fordult. Éppen tegnap mondta ezt neki egy magánkihal gatáson Kung herceg:

– Egyetlen nép sem törődik azzal, hogy ki az uralkodó, amíg a birodalomban béke és rend uralkodik, ha kedvükre nevethetnek, és megnézhetik a színdarabokat. Viszont ha a békét és a rendet feldúlják, akkor a nép az uralkodót hibáztatja.

Balszerencsések vagyunk, hogy ilyen korban uralkodunk. Milyen kár, hogy császári fivérem ilyen gyenge! Ma már sem a fehér emberek, sem a kínaiak nem félnek a tróntól.

– Ha ezek a fehér bőrű idegenek nem kelnek át a tengeren – mondta Ce-hszi –, leverhetnénk a kínaiak lázadását.

A herceg, aki szomorúan merült gondolataiba, egyetértett ezzel.

– De mit tehetnénk? Itt vannak. Dinasztiánk hibája, hogy őseink nem értették meg száz évvel ezelőtt, hogy a nyugati emberek mindenki mástól különböznek.

Őseinket kezdetben lenyűgözte okosságuk, ügyes játékaik és óráik. Hagyták, hogy felkeressenek minket, arra számítva, hogy egy– idő után udvariasan elhagyják majd partjainkat – nem gondoltak semmi gonoszságra. Ma már tudjuk, hogy mindannyiukat a tengerbe kel ett volna vetnünk, kezdve a legelsővel, akit százak követtek, és akik közül egy sem távozott.

– Tényleg furcsa, hogy nagytiszteletű ősünk, Csien-lung, aki oly hatalmas volt, oly bölcs, és oly sok évtizeden át uralkodott, nem ismerte fel a nyugati ember természetét-jelentette ki Ce-hszi.

Kung herceg a fejét csóválta, s gyászos hangon tovább beszélt.

– Csien-lungot megtévesztette hatalma és jó szíve.

Eszébe sem jutott, hogy bárki el ene fordulhat. Egyszer az amerikai George Washingtonhoz hasonlította magát, és azt találta mondani, hogy Washington és ő

fivérek, bár személyesen sosem találkoztak. Az igaz, hogy uralkodásuk egybeesett.

Ilyesmiről beszélgetett Ce-hszivel Kung herceg, akinek nem volt könnyű tanítania a császári hitvest.

Miközben a lány a herceget hal gatta, s tekintetét a jóképű, bár szomorú és fáradt fiatal arcra emelte, arra gondolt, mennyivel jobb lett volna, ha a herceg születik hamarabb, és belőle lesz a császár, saját gyenge ura, Hszien-feng helyett.

– Készen vagy, nagytiszteletű hölgyem – szólalt meg a szolgáló –, és szeretném, ha ennél egy kis meleg ételt, mielőtt elfoglalod helyed a Sárkányparaván mögött. Egy tál forró kásaleves...

– Majd eszem, ha visszajöttem – felelte Ce-hszi. –

Nem lehet tele a hasam, és a fejemnek is tisztának kel maradnia.

A császári hitves felál t, és kimért léptekkel, szálegyenes tartással az ajtó felé indult.

Udvarhölgyeinek is vele kel ett volna tartaniuk, ám Ce-hszi, jól ehet tudott kemény s szigorú is lenni, ha akart, mindig szelíden bánt az engedelmes leányokkal, és nem akarta, hogy ilyen korán felkeljenek. Elég volt, hogy csak szolgálója és eunuchja, Li Lien-jing keljenek fel – utóbbi már az ajtóban várta. Egyik udvarhölgye mégis gyakran felserkent – ő volt Mej, Szu-sun herceg és egyben főtanácsos fiatal lánya. Ezen a hajnalon, amikor szolgálója kinyitotta az ajtót Ce-hszinek, Mej már útra készen ál t – bár még kicsit sápadt volt a korai keléstől, frissnek látszott, akár egy fehér gardénia. A mindössze tizennyolc esztendős, apró termetű, de tökéletes alakú teremtés annyira szerette úrnőjét és olyan engedelmes volt, hogy Ce-hszi is megkedvelte, bár tudta, hogy Szu-sun titkos el enségei közé tartozik.

A császári hitves a végletekig igazságos volt, így nem hibáztatta a kedves lánykát kegyetlen apja miatt.

Rámosolyogott az ifjú lányra.

– Nem keltél kicsit túl korán?

– Nagytiszteletű anyám, annyira fáztam, hogy nem tudtam aludni – val otta be Mej.

– Hamarosan kerítenem kel neked egy férjet, aki majd felmelegíti az ágyad – mosolygott rá Ce-hszi.

Magától értetődő kedvességgel mondta ki mindezt –

maga sem tudta, miért –, de alighogy elhagyták ajkát a szavak, rögtön ráébredt, hogy önkéntelenül ejtette ki őket. O, igen... Amióta a császári örökös betöltötte első

holdünnepét, a nők az udvarban arról pletykáltak –

szinte ez volt az egyetlen szórakozási lehetőség–, hogy Mej kisasszony tekintete gyakran elidőzik Zsung-lun, a Császári Gárda parancsnokán, aki a Szerencsés Anya rokona. A pletyka hamar eljutott Ce-hszi fülébe is. A császári hitves ezt is meghal gatta, éppen úgy, mint az összes többit – elméje mindig éber volt, szeme mindent látott, füle mindent meghal ott, akár aludt, akár ébren volt. Ki gyanította volna, mennyi mindent tud, amikor senkit sem avatott bizalmába?

– Nagytiszteletű anyám, nem akarok férjhez menni...

kérem – motyogta Mej, és hirtelen elpirult.

Ce-hszi megcsipkedte a bájos arcot.

– Miért nem akarsz férjhez menni?

– Hadd maradjak mindig veled, nagytiszteletű anyám

– könyörgött az ifjú udvarhölgy.

– Attól még lehet férjed – felelte Ce-hszi. Mej elsápadt, elvörösödött, majd újra elsápadt. Nem szerencsés házasságról beszélni! A Nyugati Palota Császárnéjának csak parancsot kel adnia, hogy menjen hozzá valakihez, és neki engedelmeskedni kel , még akkor is, ha szíve teljes egészében...

Felbukkant Li Lien-jing csúf s szikár alakja – a kezében tartott lámpás fénye megvilágította durva vonásait.

– Későre jár, nagytiszteletű hölgyem – mondta az eunuch magas hangján.

Ce-hszi észbe kapott.

– A igen, és még nem láttam a fiamat.

Minden hajnalban, mielőtt az audienciára ment volna, felkereste a fiát – így most is beült hintójába, a függöny lehul t, a hat hordszékvivő vál ára emelte a rudakat, majd gyors léptekkel megindult a trónörökös palotájához, nyomukban Ce-hszi udvarhölgyének kisebb hordszéke.

A trónörökös magánpalotájának bejáratánál a hordszékvivők leengedték a rudakat, Ce-hszi pedig kiszál t – udvarhölgye kint várta meg, míg a császári hitves a fiához sietett. A palotában eunuchok ál tak őrt, akik meghajoltak, miközben Ce-hszi a királyi hálószobába sietett, ahol arany gyertyatartókban marhafaggyúból készült, vastag, piros gyertyák ál tak az asztalon. Pislákoló fényükben a császári hitves meglátta fiát. A gyermek a szoptatós dajkával aludt, és Ce-hszi elidőzött a meleg téglákkal megemelt, több paplannal borított ágy mel ett. Fia dajkája karjában pihent, arca nekinyomódott a nő fedetlen keblének.

Előfordult, hogy a gyermek éjszakánként felébredt és sírni kezdett – a dajka ilyenkor megszoptatta, majd mindketten újra álomba merültek.

Ce-hszi furcsa és fájdalmas sóvárgással pil antott le kettőjükre. Neki kel ene meghal ania, amikor fia éjszaka felsír, neki kel ene megszoptatnia, és utána békésen aludnia. Amikor eldöntötte, hogy milyen sorsot választ magának, nem gondolta, hogy ekkora árat fizet érte!

Kényszerítette szívét, hogy őrült dobogása elcsituljon. A döntés pil anata már régen elmúlt. Fia születése csak még inkább megpecsételte sorsát. Nem csupán egy gyermek anyja volt, hanem a birodalom örökösének anyja, és addig a napig, amíg fiából császár lesz, négymil ió alattvalójának kel szentelnie gondolatait. Egyedül ő cipelte a mandzsu dinasztia terhét. Hszien-feng gyenge volt, de fiának erősnek kel lennie. Ce-hszi pedig erőssé teszi majd: egész életét tette fel erre. Még a palota könyvtárában töltött hosszú és kel emes órák száma is csökkent mostanában, mint ahogy a Miao úrhölggyel folytatott festegetésre is kevesebb idő jutott. Egy napon talán majd időt szán arra, hogy olyan képeket fessen, amelyeket tanára, Miao úrhölgy soha nem engedne – de nem most.

Hamarosan ismét a gyaloghintóban ült, a függönyöket behúzták, hogy a császári hitves meg ne fázzon a hajnal előtt feltámadó széltől. Ce-hszi szívét melegség öntötte el, amikor felidézte alvó gyermekének látványát. Egykor arra vágyott, hogy császárné legyen. Milyen erőssé lett becsvágya most, amikor egy birodalmat kel ett megőrizne fiának!

Ce-hszit sikátorokon és udvarokon át vitték a trónteremig; a lebegő függönyön keresztül látta az eunuch pislákoló lámpásának macskakőre vetülő

fényét. Végül egy oldalkapunál letették hordszéket, és a függönyt félrehúzták. Kung herceg már várta.

– Nagytiszteletű hölgyem, késtél – rótta meg szelíden a herceg.

– Túl sokáig maradtam fiamnál – val otta be a császári hitves. A férfi megrovóan nézett rá.

– Remélem, hogy nem ébresztetted fel az örököst, nagytiszteletű hölgyem. Erős és egészséges ifjúvá kel serdülnie. Uralkodása igen fáradságos lesz.

– Nem ébresztettem fel – felelte Ce-hszi méltósággal.

Ennél több szót nem is váltottak. Kung herceg meghajolt, és előrement egy belső folyosón, amely a Sárkánytrón mögé vezetett. Ce-hszi helyet foglalt a sárkányokkal díszített, hatalmas paraván mögött, amely eltakarta a kíváncsi tekintetek elől. A faragott sárkányok pikkelyei és ötuj ú karmai csil ogtak a festett tetőgerendákról függő hatalmas lámpák fényében. A császári hitves jobbjára Mej úrhölgy, baljára pedig az eunuch, Li Lien-jing ál t.

A császárné a paraván hézagain át látta a fogadóterem előtti, jobbára árnyékos, széles teraszt, amelyet már megtöltöttek az éjfél előtt érkezett hercegek és miniszterek, akik rugótlan, prémmel borított kocsikban érkeztek, hogy személyesen nyújtsák át kérelmeiket és memorandumaikat a császárnak. Miközben az udvarban vártak az uralkodóra, rangjuknak megfelelően csoportokra oszlottak – minden csoport saját, élénk színű selyem–

vagy sötét színű bársonylobogója körül gyülekezett.

Köröskörül a sötétség uralt még mindent, de a teraszt többé-kevésbé bevilágították a lenti udvaron meggyújtott lámpások. A négy sarokban olaj al töltött bronzelefántok ál tak, felemelt ormányukban olajtáplálta fáklyákat tartottak – az ég felé törő, ugrándozó lángnyelvek baljós fénnyel világították be a helyet.

A fogadóteremben száz eunuch járkált fel-alá, igazgatták a hatalmas szarulámpásokat, rendezgették élénk színű, ékköves köntöseiket, és várakozás közben egymás között sutyorogtak. Senki sem beszélt hangosan. A legkedvezőbb csil agál ás órájában, amit a Csil agászok Tanácsa rögzített, furcsa csend ál t be, majd a csendet már-már révület váltotta fel. Senki sem mozdult, minden arc merevvé és komorrá vált, a tekintetek egyenesen előremeredtek. A pirkadat előtti legutolsó pil anatban egy udvaronc hangosan megfújta réztrombitáját, megadva a jelet. A császár elhagyta palotáját, és a császári menet lassan megindult, áthaladt a lenti széles tróntermeken, keresztül az egyik nagy bejáraton, majd belépett a felsőbb termekbe vezető bejáraton, hogy pontosan pirkadatkor érkezzen meg.

Az udvaroncok egyszerre kiáltottak:

– Íme a Tízezer Esztendő Ura!

A kiáltással egy időben az alsó udvar bejáratánál felbukkant a császári menet. Aranyszín zászlók lengtek a hajnali szélben, ahogy az udvaroncok közeledtek. Mögöttük jött a piros-arany egyenruhába öltözött Császári Gárda Zsung-lu vezetésével, mögöttük a császár súlyos aranypalankinját cipelő, sárga egyenruhát viselő hordszékvivők. Végül a zászlósok következtek.

A férfiak és az eunuchok térdre ereszkedtek, és elkiáltották a szent köszöntést:

– Tízezer esztendő... Tízezer esztendő! – Mindenki összekulcsolt kezére hajtotta arcát, és így is maradt, amíg a hordszékvivők fel nem vitték a császári gyaloghintót a fogadóterem előtt elterülő

Sárkányterasz márványlépcsőin. Ott az aranyhímzéses sárkányokkal borított köntöst viselő császár kiszál t, és az arany és vörös oszlopok között lassan az emelvényhez ment. Fel épdelt a lépcsőkön, és helyet foglalt a Sárkánytrónon – vékony kezét térdére tette, szeme a távolba meredt.

Ismét csend támadt. A fejét kezére hajtó, térdelő

sokaság addig nem moccant, amíg Kung herceg el nem foglalta helyét a trón jobb oldalán, és hangosan olvasni nem kezdte a rangsor szerint elvonuló hercegek és miniszterek neveit, és hogy mikor kerülnek sorra. Az audiencia kezdetét vette.

Ce-hszi a paraván mögött előrehajolt, hogy egyetlen szó se kerülje el figyelmét. Ebben a testtartásban csak a császár fejét és vál át látta a trón alacsony háttámlája fölé magasodni. A gőgös arcot vágó, sápadt férfit éppen most árulják el. A bojtos császári föveg alatt tarkója vékonynak és sárgásnak tetszett – egy beteges ifjú nyakszirtje volt ez, nem egy férfié. Vézna, keskeny vál a között nyaka előredőlt a vastag köntös alatt. Ce-hszi szánalommal vegyes megvetéssel figyelte az uralkodót, és gondolatban felidézte a satnya, beteg testet.

Tekintete önkéntelenül végigsöpört a trón előtt, ahol Zsung-lu ál t ifjúságának virágában. Mégis olyan messze kerültek egymástól, mint észak déltől. Még nem jött el az idő, amikor Ce-hszi felemelheti a férfit!

Mint ahogy a férfi még a kezét sem nyújthatta felé. Azt a kezet neki kel kinyújtania, de mikor jön el a megfelelő pil anat? Addig nem, amíg nem lesz elég hatalma ahhoz, hogy minden férfi féljen tőle. Előbb olyan magasra kel jutnia, hogy senki ne merje megvádolni vagy besározni a nevét. Ekkor valamiféle eddig ismeretlen ösztöntől vezérelve, tekintete hirtelen oldalra siklott Mej úrhölgy felé. A lány ott ál t mel ette, arcát a paravánhoz nyomta, és nem mást nézett, mint...

– Vissza! – Ce-hszi megragadta Mej úrhölgy csuklóját, és dühödten megcsavarta, mielőtt elengedte volna.

A fiatal lány rémülten fordította felé fejét. Tekintetük találkozott – a császárné nagy fekete szemében harag vil ant.

Ce-hszi nem szólt többet, de szeme szinte perzselt.

Végül Mej nem bírta tovább. Lehajtotta a fejét, és könnyek csorogtak végig az arcán. A császárné csak ekkor fordította el tekintetét. Akarata legyőzte az érzelmeit. Nem hagyhatja, hogy szíve becsapja elméjét. Ez az óra az uralkodás elsajátításának ideje.

Ilyenkor nem sóvároghat a szerelem után.

Ekkor éppen Je, Kuang tartomány alkirálya térdelt a padlón a trón előtt, és hangosan olvasott fel a kezében tartott tekercsből. Lóháton és hajón érkezett délről, ahol ő volt a tartomány kinevezett kormányzója.

Magas, egyenletes hangon beszélt – nem volt erős a hangja, de metsző –, és mivel híres tudós hírében ál t, mondandóját négyes ritmusban vetette papírra, az ősi klasszikus stílus szerint. így csak a tanultak értették, mit mond, és még a figyelmesen hal gatózó Ce-hszi sem értette volna, ha nem búj a olyan szorgalmasan az ősi könyveket. A szavak így értelmet nyertek, amit pedig nem tudott, azt kitalálta.

Az alkirály beszámolója lényegében arról szólt, hogy a nyugatról jött kereskedők a fehér bőrű angolok vezetésével újfent dél felé nyomultak, mivel az angolok dühösek voltak, méghozzá olyan apróság miatt, amit az alkirály szégyel t is megemlíteni a Sárkánytrón előtt.

Csakhogy a múltban az ilyen apróságokból lettek a sorozatosan elvesztett háborúk, és ahogy arra a Mennyek Fia rámutatott, nem kockáztathatják meg egy újabb háború kirobbanását. Amikor a dolgok nem a fehérek szája íze szerint alakultak, rögvest háborúval fenyegetőztek. Nem lehetett vitázni velük, lévén civilizálatlanok és barbárok. Ezúttal a gondok egy lobogó kapcsán merültek fel.

A császár mormogott valamit, és Kung herceg továbbította szavait.

– A Mennyek Fia aziránt érdeklődik, hogy mit jelent a lobogó szó – szólt a herceg tisztán csengő hangon.

– Legfőbb Uram, a lobogó nem más, mint egy zászló

– felelte az alkirály, de nem emelte fel tekintetét.

A császár újfent motyogott valamit, amit Kung herceg ismét hangosan megismételt.

– Miért olyan dühösek az angolok olyasvalami miatt, ami nem más, mint egy darab könnyen pótolható szövet?

– Legfőbb Uram – fogott bele a magyarázatba az alkirály, aki továbbra is a padlót nézte –, az angol babonás népség. Nem tanult emberek, így mágikus tartalmakat kapcsolnak egy téglalap alakú szövethez, amelyre piros, fehér és kék mintákat festettek. Ez a szimbólumuk, amelyet egyik istenüknek szenteltek.

Nem nézik el, ha valaki tiszteletlenül bánik ezzel a szövetdarabbal. Bárhova tűzik is ki, az már foglalást jelent. Ebben az esetben egy apró kereskedelmi hajó tatjára tűzék ki, amely kínai kalózokat szál ított. Ezek a kalózok nemzedékek óta átkot jelentenek a déli tartományokban. Nappal pihennek, éjszakánként pedig megtámadják a lehorgonyozott hajókat, de még a part menti falvakat is. A hajó kapitánya jelentős summát fizetett az angoloknak, hogy kitűzhesse a zászlót, mert arra gondolt, hogy ezáltal én, az alkirály, nem merem megparancsolni neki, hogy szüntesse be gonosz üzelmeit. Csakhogy én, az alkirály, a Legfőbb Úr legjelentéktelenebb szolgája, nem féltem. Elfoglaltam a hajót, és láncra verettem a kapitányt, majd parancsot adtam, hogy vegyék le a zászlót. Amikor a kantoni brit kereskedelmi megbízott, John Bowring meghal otta ezt, kijelentette, hogy megsértettem szent jelképüket, és azt követelte, hogy kérjek bocsánatot a trón nevében.

A gyülekezeten az elszörnyedés moraja söpört végig. Még a császár is felrezzent.

Az uralkodó kihúzta magát trónján, és szólásra nyitotta száját.

– Bocsánatot kérni? Miért?

– Legfőbb Uram, éppen az imént mondtam el.

– Ál j fel – ripakodott rá a császár.

– A Sárkánycsászár azt parancsolja, hogy ál j fel –

ismételte Kung herceg. Ez szokatlannak számított, de az alkirály engedelmeskedett. Magas, idős férfi volt, az északi tartományokból származó kínai, aki azonban hűségesen szolgálta a mandzsu trónt (akárcsak az összes tudós). A trón kedvelte a kínai tudósokat, és ha sikerrel átmentek a császári vizsgáztatáson, kormányzati tisztviselőként alkalmazták őket. A kínai tudósokat tehát érdekeik láncolták oda az uralkodó dinasztiához, ami már évszázadok óta így volt.

– Bocsánatot kértél? – kérdezte a császár, és ismét nem fivére közvetítésével beszélt, hanem ő maga tette fel a kérdést, kifejezve mélységes aggodalmát.

– Legfőbb Úr, miként kérhettem volna bocsánatot, amikor én a Sárkánytrónt képviselem, bármily alacsony szinten is? Elküldtem a kalózkapitányt és a legénységet, hogy kiengeszteljem az angolokat.

Csakhogy ez nem elégítette ki a gőgös és tudatlan Bowringot. Visszaküldte hozzám a kínaiakat azzal az üzenettel, hogy nem tőlük, hanem tőlem akarja hal ani a bocsánatkérést. Alapos kikérdezés után mindenesetre lecsapattam a fejüket, amiért ennyi galibát okoztak.

– És ez sem volt elég az angol Bowringnak? –

kérdezte a császár.

– Nem, Legfőbb Uram – felelte az alkirály. – Semmi sem elég neki. Bajt akar, ami ürügyül szolgálhat egy újabb háborúra, így még több földet és kincset ragadhat cl tőlünk. Ez a Bowring minden ügyet felfúj.

Bár törvény tiltja, hogy ópiumot szál ítsanak Indiából a határainkon keresztül, mégis bátorítja a csempészést, és azt mondja, hogy amíg a kínai kereskedők csempészhetnek, addig az angolok, az indiaiak, sőt még az amerikaiak is becsempészhetik ezt az ocsmány szert, amivel demoralizálhatják és gyengíthetik népünket. Ezenfelül fegyvereket is csempésznek, amit aztán délen eladnak a kínai lázadóknak, és amikor a portugálok kínaiakat raboltak, hogy teherhordóként dolgoztassák őket, Bowring kijelentette, hogy támogatja a portugálokat. Ezenkívül folyamatosan erősködik, hogy az angoloknak nem kel ene beérniük azokkal a földekkel, amelyeket azért kaptak, hogy házaikat felépíthessék. Legfőbb Uram, ezek az angolok amel ett kardoskodnak, hogy magának Kantonnak a kapuit is meg kel nyitni előttük és családjuk előtt, hogy az utcáinkon járhassanak és elvegyülhessenek népünkkel, a fehér férfiak megbámulhassák asszonyainkat, a szemérmességet nem ismerő fehér nők pedig kedvük szerint jöhessenek-mehessenek. És amit az egyik fehér törzsnek megadunk, azt követelni fogja a többi is, mint ahogy a múltban is így történt. Hát nem ez pusztítja hagyományainkat és rontja meg népünket? A császár egyetértően bólintott.

– Valóban nem engedhetjük meg, hogy más országokból jött idegenek szabadon mászkáljanak utcáinkon.

– Legfőbb Úr, én megtiltottam, de attól tartok, hogy mindenféle tiltás csak ürügyül szolgál az angoloknak egy újabb háborúra, és mivel én kisember vagyok, nem vál alhatom ennek felelősségét.

Ce-hszi mindezt hal otta a paraván mögött, és legszívesebben felkiáltott volna a betolakodók arcátlansága hal atán. De mivel nő volt, hal gatnia kel ett.

A császár megszólalt.

– Közölted döntésünket az angol Bowringgal?

Annyira felzaklatták a hírek, hogy szinte már kiabált –

még ha elfojtott hangon is –, és az alkirály, aki még sosem tapasztalta, hogy a császár felemelte volna a hangját, arcát Kung herceg felé fordította, de még véletlenül sem tekintett a trón felé.

– Legfőbb Uram, nem fogadhatom Bowringot, mivel ezzel csak lehetőséget adnék neki, hogy egyenlőnek nevezze magát velem. Ám miként lehetne velem egyenrangú, amikor én a Sárkánytrónt képviselem? Ez sértés lenne a trónra nézve. Azt feleltem neki, hogy csak úgy fogadom őt, ahogy az adófizető országokból érkezetteket szoktam. Térden csúszva kel elém járulnia. Ám erre bizonyára nem lesz hajlandó.

– Kifogástalanul cselekedtél – sziszegte a császár fáradt dühvel.

A felbátorodott alkirály újabb részletekkel szolgált.

– Legfőbb Uram, ez a Bowring azt is sérelmezi, miért nem tiltom meg Kanton népének, hogy a fehér idegeneket gyalázó feliratokat nyomtassanak. Legfőbb Uram, ezeket a falragaszokat a kínaiak a város falaira és a város kapuira erősítik, és Bowring azért dühös, mert ezekben népét barbárnak nevezik, és azt követelik, hogy minden betolakodó hagyja el partjainkat.

– Igazuk van! – kiáltotta a császár.

– Tökéletesen igazuk, Legfőbb Uram – helyeselt az alkirály. – És miként tilthatnám meg a népnek? Ősi kiváltság és szokás, hogy kimondhassák, amit gondolnak, és kívánságaikat uraik elé tárják, nyílt tiltakozás formájában. Miként mondhatnám a népnek azt, hogy hal gasson? Hát nem lobbantana ez lángra egy újabb felkelést? Az elmúlt évben meglapultak, amikor utasítást adtam a tartomány seregeinek, hogy végezzenek minden lázadóval. Akkor nyolcvanezer lázadó halt meg, ahogy azt jelentettem is a Sárkánytrónnak, de ha csak egy lázadó is életben marad, pil anatok alatt tízezer lesz belőle. Olyanok, akár a dudva. Lehetne egy ilyen döntésnek más eredménye, mint hogy a kínaiak kezébe adnám a hatalmat, akik úgyis azt hiszik, hogy a kínaiaknak kel ene uralniuk őket és nem a mandzsuknak?

Érvelése célba talált. A császár jobb kezét szájához emelte, hogy elrejtse remegő ajkát. A kínaiak uralkodásától még jobban félt, mint attól, hogy a fehérek a fejére nőnek. Hangja elhalkult.

– A nép kezét nem szabad gúzsba kötni – motyogta.

Kung herceg azonnal továbbította szavait, kötelességéhez híven megismételve őket.

– A nép kezét nem szabad gúzsba kötni – harsogta messze csengő hangon. A térdelő miniszterek és hercegek sokasága egyetértően felmorajlott.

– Holnap elküldöm neked parancsaimat – közölte a császár az alkirál yal, amikor ismét csend támadt.

Az alkirály kilencszer a padlóhoz érintette fejét, és utat adott az utána következő miniszternek.

Mindannyian tudták, mi a késlekedés oka.

*

Amikor aznap éjszaka hívatták, Ce-hszi már tudta, hogy mit kel mondania. Egész nap egyedül volt, gondolkodott, és a haragjával küszködött. Ha ő lenne a császár, enged haragjának, seregeivel megtámadja az idegeneket és elűzi mindet Kína partjairól, a legutolsó gyerekkel bezárólag, hogy soha ne térjenek vissza. De még nem jött el az ő ideje. Nagyon is jól tudta, hogy előbb önmagán kel uralkodnia, ha másokon akar uralkodni – nem éppen ezt olvasta az Analektákban?

„Amikor az uralkodó helyesen vezeti népét, kormánya parancsok nélkül is hatékonyan működik. Ha a személyes vezetés nem helyes, parancsokat ad majd ki, amiket azonban senki nem fog követni." És ha ezek a szavak érvényesek a férfi uralkodókra, még inkább igazak egy asszony esetében! Neki kétszer olyan szigorúnak kel lennie! O, bárcsak férfinak született volna! O maga vezetné a császári seregeket a betolakodók el en. Milyen bűnöket követett el előző

életében, hogy nőnek született olyan időben, amikor erős férfiakra lenne szükség? Ezen az örök kérdésen elmélázott, gondolatai és emlékei lényének mélyére hatoltak. Az anyaméhen túl azonban nem jutott. Az volt, aminek született, és azzal kel ett boldogulnia, ami megadatott neki – egy férfi elméjével egy asszony testében. A férfi elméjét és az asszony testét egyesítve teszi meg azt, amit meg kel tennie.

Azon az éjszakán, amikor a császár fogadta, az uralkodót rettegés tartotta hatalmában, így szokásos vágya nem tudott feltámadni, s ez indulatossá tette, mivel teste többé már nem engedelmeskedett gondolatainak. A férfi lelkesen fogadta Ce-hszit, de a nő előtt nem leplezhette félelmét. A császár két kezébe fogta Ce-hszi jobb kezét, és a tenyerét simogatta, miközben feltette azt a kérdést, amit a nő már várt.

– Mit tegyünk ezzel az angol al, a Bowringgal?

Megérdemli a halált?

– Megérdemli, mint ahogy mindenki más rászolgált, aki megsérti a Mennyek Fiát. De te is tudod, én uram, hogy amikor az ember lesújt a viperára, az első

csapással a fejét kel vennie, máskülönben a kígyó megfordul és támad. így fegyverednek élesnek kel lennie, és biztos kézzel kel lesújtanod. Nem tudjuk, hogy milyen fegyvert használjunk, de azt tudjuk, hogy ez a vipera agyafúrt és erős. Ezért arra kérlek, halogasd a döntést és mentsd ki magad – sose engedj, de sose utasíts el, addig, amíg meg nem tisztul az út.

A császár sárgás arcára ráncokat vésett a türelmetlenség, és Ce-hszi minden szavát úgy hal gatta, mintha maguk az égiek szóltak volna hozzá.

Amikor a nő befejezte, hadarva beszélni kezdett:

– Te magad vagy Kuan-jin, a könyörület istennője, akit a Mennyek küldtek hozzám ebben a rettenetes pil anatban, hogy vezéreljen és támogasson.

A császár számos szerelmes szót mondott már neki, nevezte őt szívének és májának, de amit az imént mondott, az minden eddiginél jobban esett Ce-hszinek.

– Kuan-jin a kedvencem az égiek közül – felelte.

Hangja, mely természeténél fogva kedves volt, ebben a pil anatban is lágyan, ugyanakkor határozottan csendült.

A császár hirtelen energiától hajtva felült párnáin.

– Utasítsd a főeunuchot, hogy hívassa fivéremet! –

kiáltotta. Mint minden gyenge ember, ő is türelmetlenné vált, amikor megszületett a döntés, és minél hamarabb cselekedni akart.

Ce-hszi ennek engedelmeskedett. Kung herceg néhány perccel később már meg is érkezett, és amikor a nő a komor és csinos arcra nézett, újra úgy érezte, hogy ebben a férfiban megbízhat. Végzetük egyfelé vezetett.

– Ülj le... ülj le – mondta a császár türelmetlenül öccsének.

– Engedd meg, hogy ál jak – felelte Kung herceg udvariasan, és ál va is maradt, miközben a császár beszélni kezdett magas hangján, idegesen, hebegve, a szavakat keresgélve.

– Mi... én... úgy döntöttem, hogy nem egyetlen csapással sújtok le a fehér idegenekre, bár azonnal halált érdemelnének. Amikor az ember rálép a viperára

– hogy úgy mondjam, a viperát azonnal meg kel ene ölni... érted, ugye... szét kel verni, vagy le kel vágni a fejét –, a szóban forgó vipera pedig...