Zsung-lu késlekedés s habozás nélkül a palotába érkezett, és megál t a hálószoba ajtajában, ahol a Császári Anya feküdt ébren az ágyában. Kettőjüket függöny választotta el, és Zsung-lu fagyosan és csendesen így szólt:

– Ha becsülöd a pozíciót, ahova jutottál, nem teszel semmit. Felkelsz az ágyból, és olyan leszel, mint rendesen, mivel igaz, hogy a főeunuch páratlanul gonosz ember volt, te pedig kedvelted őt. És az is igaz, hogy megszegted a törvényt és a hagyományt, amikor megengedted neki, hogy elhagyja a fővárost.

A császárné hal otta a férfi ítéletét, és egy darabig nem szólt semmit. Majd irgalomért esdekelt:

– Tudod, miért fizetem le ezeket az eunuchokat.

Egyedül vagyok ezen a helyen... egyedül, egy magányos nő...

Erre Zsung-lu csak egyetlen szót mondott:

– Fenség...

A császárné várt, de a férfi nem mondott többet.

Távozott. Ekkor az anyacsászárné végre felkelt, hagyta, hogy megfürdessék, felöltöztessék, és evett is egy keveset. Összes udvarhölgye hal gatott, senki sem mert szólni, de mintha Ce-hszi észre sem vette volna, hogy beszélnek-e vagy sem. Lassú és fáradt léptekkel a könyvtárba ment, ahol órákon át olvasgatta az asztalára tett memorandumokat. Amikor a nap véget ért, Li Lien-jingért küldetett.

– Ettől a naptól fogva te vagy a főeunuch. Életed azonban attól függ, hogy maradéktalanul hűséges vagy-e hozzám. Csak és egyedül hozzám lehetsz hűséges.

Az eunuchot szinte fojtogatta az öröm. Felemelte fejét a földről, ahol eddig térdelt, és hűséget esküdött a császárnénak.

Ettől a naptól fogva a Császári Anya gyűlölte Kung herceget. Továbbra is elfogadta szolgálatait, de gyűlölte, és csak az alkalomra várt, amikor egyszer s mindenkorra letörheti kevélységét.

*

A Császári Anya a felfordulás közepette sem felejtette el Zsung-lu tanácsát az ifjú császár gyors eljegyzéséről, és minél többet töprengett rokona javaslatán, annál inkább kedvére valónak találta, olyan okból, amiről senki nem tudott, egyedül csak ő maga.

Fia, aki hozzá hasonlóan szép és büszke volt, egyszer megbántotta, de olyan mélyen, hogy erről még vele sem tudott őszintén és nyíltan beszélni. így hát kisebb-nagyobb fortélyokkal próbálta megelőzni azt, amit csupán gyanított, nehogy szavakkal is megerősítést nyerjen a gyanúja. A császár ugyanis kora gyerekségétől kezdve jobban kedvelte a Császári Özvegy, Szakota palotáját, mint az anyjáét. Gyakran előfordult, hogy amikor a Császári Anya felkereste gyermekét, nem találta saját palotájában, és az eunuchok közölték vele, hogy a Császári Özvegyhez ment. Mostanában még több időt töltött ott.

A Császári Anya túl büszke volt ahhoz, hogy kimutassa sérelmét, és sosem rótta meg fiát, de szíve mélyén gyakran eltöprengett, vajon miért kedveli fia ezt a palotát jobban a többinél. Féltékeny ragaszkodással imádta gyermekét, és nem merte nekiszegezni a kérdést, nehogy azt hal ja, amitől félt, mint ahogy megalázni sem akarta magát azzal, hogy erről Kung herceggel vagy akár Zsung-luval beszél – ilyen mély volt a sebe. Valójában nem is kel ett kérdeznie. Tudta, hogy fia miért megy olyan gyakran a másik palotába és marad ott sokáig, míg hozzá, édesanyjához csak hívásra érkezett, és akkor is hamar távozott. Gyermeki kegyetlenség! Neki, mint az anyjának, gyakran kel ett szembeszál nia fia akaratával, hiszen tanítania kel ett és fel kel ett készítenie a jövendőre. Császárt és férfit kel faragnia ebből a képlékeny fiúból, aki ugyanakkor el enál t a vésőnek. Viszont mostohaanyja, a társ-régens, a szelíd Szakota nem érezte kötelességének, hogy megrója vagy tanítsa őt, így a császár ott önmaga lehetett. Kedvére játszhatott, lustálkodhatott, rosszalkodhatott, incselkedhetett, és a császárné ezen csak mosolygott. Amikor akaratos volt, Szakota mindig engedett neki, mivel rá nem nehezedett a nevelés terhe.

A Császári Anyát féltékenység és harag árasztotta el. Még az is lehet, hogy Szakota megvette neki azt a játékot, azt a külhoni vonatot, és elrejtette a termeiben, ahol fia titokban játszhat vele? Valóban megtörténhetett ez? Annyi bizonyos, hogy ma délelőtt, az audienciát követően gyermeke nagy sietve távozott volna, hogy minél hamarabb letudja kötelességeit, de Császári Anyja arra kényszerítette, hogy maradjon még vele egy darabig a könyvtárban, hogy kikérdezhesse, mennyire emlékszik az aznap előadott memorandumokra. A fiú azonban nem figyelt, és anyja megrovó kérdésére így kiáltott fel gőgös hangon:

– Muszáj mindennap emlékeznem arra, hogy mit dünnyögött a szakál ába egy vénember?

Bár fia maga volt a császár, anyját annyira felbőszítette ez a pimaszság, hogy hirtelen haragjában lekevert neki egy pofont. Gyermeke nem szólt semmit, nem is moccant, csak dühösen rámeresztette nagy szemét, és anyja látta, hogy a nyakleves helyén piros folt terjed. A császár ekkor egy szó nélkül, mereven fejet hajtott, megfordult és távozott. Minden kétséget kizáróan egyenesen a mostohaanyjához ment.

Szakota bizonyára megnyugtatja és lecsil apítja, s talán olyanokat is mond neki, hogy anyja mindig is indulatos volt és hogy őt, kettejük közül a szelídebbet, milyen gyakran megpofozta, amikor gyerekkorukban egy házban laktak.

Erre a büszke Császári Anya váratlanul zokogásban tört ki. Ha fia szíve nem az övé, akkor nincs semmije.

0, jaj, milyen kevés vigaszt ad egy gyermek! Pedig mindent feladott érte, egész életét rááldozta, egy egész országot mentett meg a kedvéért, és megőrizte trónját.

Így borongott és közben pityergett, majd felszárította könnyeit a köntöse ékköves gombjához erősített vál kendőjével, azután pedig azon kezdett töprengeni, miként vihetne keresztül akaratát, még fia el enében is.

Szakotát fel kel ene váltani egy másik nővel, egy ifjú és bájos feleséggel, aki elbűvölné a fiában sarjadó férfit.

Igen, Zsung-lu bölcs és jó tanácsot adott. Eljegyzi fiát, de nem az eunuchok miatt, akik csak félig voltak férfiak, hanem egy csendes és puhány asszony miatt, aki a Császári Anyával el entétben szelíd anya tudott lenni.

„Nem hagyom, hogy Szakota anyáskodjon a fiam felett", mondta magában Ce-hszi. „Éppen Szakota, aki csupán egy gyengeelméjű gyermeket tudott szülni!"

Haragja, mint mindig, most is erővel töltötte el.

Tapsolt, így hívatta eunuchját, akit Li Lien-jingért, a főeunuchért küldött, és még egy óra sem telt el, máris parancsot adott, hogy tartsák meg a hajadonok felvonulását – melyik napon és hol kerüljön rá sor, és milyen elvárásoknak kel megfelelniük. A hajadonok csakis a császári mandzsu klánból kerülhetnek ki, nem lehetnek köztük lapos arcúak, és egyik sem lehet két évnél idősebb a császárnál.

A főeunuch figyelmesen hal gatott, azt mondta, igen, ő tudja, mit kedvel az ifjú császár. Fél évet kért, hogy a legjobb választékot vonultathassa fel. A Császári Anya azonban sokal ta ezt az időt, és három hónapot adott, majd elbocsátotta a főeunuchot.

Amikor fia érdekében meghozta döntését, gondolatai ismét visszakanyarodtak a birodalom azon ügyeihez, amelyek nem hagyták nyugton. Akadtak köztük kisebbek és nagyobbak – a legtöbb gondot a nyugati betolakodók makacssága okozta, akik továbbra is követeket akartak meneszteni a Sárkánytrónhoz, de nem voltak hajlandóak engedelmeskedni az udvariasság és behódolás törvényének, amely kimondta, hogy mindenkinek le kel borulnia a császár jelenlétében. A császárné újra meg újra kijött a sodrából, amikor ilyen követeléseket nyújtottak át neki.

– Hogyan fogadhatnánk követeket, akik nem térdelnek le? Alacsonyítsuk le a Sárkánytrónt azzal, hogy megengedjük alattvalóinknak, hogy jelenlétünkben ál janak?

Szokása szerint, amit nem tudott megoldani, azt figyelmen kívül hagyta, és amikor a cenzori testület egyik tagja, bizonyos Vu Ko-tu azt kérelmezte, hogy memorandumában az idegen követek mel ett emelhessen szót, a császárné elutasította, közölvén, hogy az idegen küldöttek ügye nem újdonság, de jelen pil anatban megoldhatatlan. Történelmi tanulmányaiból tudta, hogy kétszáz évvel ezelőtt egy orosz követ azt a jogot követelte magának, hogy ne kel jen térdelnie a Sárkánytrón előtt, hanem ál hasson. Követelését elutasították, és a követ anélkül tért vissza Oroszországba, hogy személyesen találkozott volna az akkor uralkodó császárral. Igaz, egy hol and követ egyszer alávetette magát a császári szokásnak, és letérdelt, amikor előadta kérelmét a trónnak, de a többi nyugati küldött továbbra sem volt hajlandó követni társuk példáját. Az is igaz, hogy az angol Lord McCartney vezette küldöttségnek megengedték, hogy térdelés helyett mély meghajlással jelenjenek meg Csien-lung császár előtt, de arra a találkozóra a zseholi császári parkban került sor, és nem magában a palotában. Huszonhárom évvel később viszont egy másik angol lord, egy bizonyos Amherst utazása kudarccal zárult, mert az akkor uralkodó Csia-csing császár ragaszkodott az il ő hódolathoz. Ugyanezen okból – mutatott rá a Császári Anya Vu cenzornak írott válaszában – nem fogadott egyetlen nyugati követet Tao-kuang és a néhai Hszien-feng császár, így hát miként merne ő olyat tenni, amit a császári ősök nem tartottak helyesnek? Továbbá emlékeztette a cenzort, aki túlságosan lelkesen adott kiváltságokat a külhoniaknak, hogy alig tizenöt esztendővel ezelőtt Kung herceg saját apósa, a nemes és nagytiszteletű

Kuej-liang, aki akkor az Egyesült Ál amokba delegált kínai követ volt, arról folytatott vitát az ametikai Ward miniszterrel, hogy teljesen helyénvaló füstölőt égetni az Egyesült Ál amok elnökének jelenlétében, mivel minden nagy nép uralkodójának kijár az a tisztelet, amit az isteneknek adnak. Az amerikai azonban nem értett egyet vele, és ezért a kínai követet nem fogadták.

– Senkit sem engedek a Sárkánytrón színe elé járulni, aki nem adja meg a megfelelő tiszteletet –

közölte határozottan az anyacsászárné –, mivel egy ilyen lépés a lázadókat bátorítaná.

Egyetlen külhoninak sem engedi meg, hogy átlépje a Tiltott Város küszöbét, határozta el Ce-hszi a szíve mélyén, mivel az idegenek minden egyes nappal egyre több bajt kavartak a birodalomban. Eszébe jutott, mit mesélt neki a néhai Ceng Kuo-fan, a kiváló hadvezér arról, hogy miként kelt fel a Jangce mel ett fekvő

Jangcsou népe a városban élő idegen papok el en, pusztította el házaikat, és templomaikat, és miként űzte ki őket a városból, amiért azt tanították, hogy az ifjak ne engedelmeskedjenek szüleiknek és az isteneknek, hanem egyedül csak az általuk imádott istennek hódoljanak. És emlékezetébe idézte azt is, hogy milyen komoly sérelmet szenvedett el Tiencsin népe, amikor a francia küldöttek egy templomból alakították ki a konzulátust, és kicipelték az isteneket, majd a trágyadombra vetették őket, mintha csak szemét lenne.

A Császári Anya akkor apró-cseprő bosszúságoknak tartotta ezeket az ügyeket, amelyekkel felesleges egy napnál többet foglalkozni, de most már tudta, hogy ezek a dolgok valójában a birodalomra leselkedő

legnagyobb veszélyt jelezték. Ilyen volt többek között a keresztények inváziója, akik oda mentek, ahova kedvük tartotta, és azt tanították, prédikálták és hirdették, hogy az ő istenük az egyetlen igaz isten. A keresztény asszonyok pedig nem kevésbé voltak veszedelmesek, mint a férfiak, mivel nem maradtak otthonuk kapuin belül, hanem ők is szabadon jártak-keltek, még férfiak jelenlétében is, és úgy viselkedtek, ahogy csak rossz hírű asszonyok szoktak. A birodalom korábban még sosem látott ilyen embereket, akik azt hirdették, hogy csak az ő val ásuk az igazi. Konfuciusz, Buddha és Lao-ce követői évszázadokon át éltek együtt békében és nyugalomban, mindegyik tiszteletben tartotta a másik tanításait. Ezek a keresztények azonban nem: ők minden istent elvetettek, kivéve a sajátjukat. És mostanra már mindenki tudta, hogy ahova a keresztények mennek, ott hamarosan megjelennek a kufárok és a hadihajók is.

A Császári Anya egy napon, amikor hasonló híreket kapott, a következőket mondta Kung hercegnek:

– Előbb vagy utóbb, de meg kel szabadulnunk ezektől az idegenektől, de mindenekelőtt a keresztényektől.

Azonban Kung herceg, aki mindig hamar megriadt, amikor a császárné arról beszélt, hogy ki kel söpörni a külhoniakat a birodalomból, ismét óvatosságra intette őt:

– Fenség, ha kérhetem, emlékezzen arra, hogy olyan fegyvereik vannak, amelyekről nem tudunk semmit.

Engedelmeddel hadd készítsek egy szabályzatot, amely a keresztények viselkedésére vonatkozna, hogy ne zargassák tovább népünket.

A császárné beleegyezett, és a herceg nemsokára benyújtotta a nyolc szabályt tartalmazó memorandumát. Ok ketten a Császári Anya magánfogadótermében találkoztak, és miután a császárné fogadta a herceg hódolatát, és meghal otta, miért jött, így szólt:

– Ma fáj a fejem. Olvasd fel, amit írtál, és kíméld meg a szemem.

Ezzel lehunyta szemét, úgy hal gatta Kung herceget:

– Fenség, a tiencsini kínaiaknak a francia apácák el eni felkelése okán azt mondom, hogy a keresztények árvaházaiba ne kerülhessenek gyerekek, leszámítva a saját felekezetükbe tartozókat. – A császárné lehunyt szemmel, jóváhagyólag bólintott.

– Azt is kérvényeztem, hogy a kínai asszonyok ne ülhessenek be az idegen templomokba férfiak jelenlétében – folytatta Kung herceg, és meghajtotta fejét a Császári Anya előtt. – Ez szokásaink és hagyományaink el en való.

– Így kívánja az il em – közölte a császárné. -

Továbbá kérvényeztem, hogy az idegen misszionáriusok ne léphessék túl hivatásuk határait, vagyis ne védhessék meg a megtérítetteket országunk törvényei el enében, ha ezek a megtérítettek bűnt követnek el. Az idegen papok ne avatkozzanak be a megtérítettek ügyébe, amikor azokat a magisztrátusok elé viszik, ahogy most teszik.

– Teljesen logikus – helyeselt a császári anya.

– Kérvényeztem, hogy a misszionáriusok ne kapják meg az országaik tisztviselőit és követeit megil ető

kiváltságokat.

– Határozottan ne – bólintott a császárné.

– És gonosz személyek ne nyerjenek menedéket templomaikban, megmenekülve így a jogos büntetés elől.

– Az igazságszolgáltatásnak szabad kezet kel kapnia – jelentette ki a Császári Anya.

– Ezeket a kéteseket eljuttattam a fővárosunkban székelő idegen követségekhez – mondta Kung herceg végezetül.

– Ezek igencsak méltányos kérések – jegyezte meg a császárné.

– Fenség, sajnálattal kel tudatnom, hogy az idegen követek egyiket sem fogadták el – mondta Kung herceg, és komor arca még komorabbá vált. –

Ragaszkodnak ahhoz, hogy minden idegen kedve szerint jöj ön-menjen, és azt tegye, amihez kedve van, anélkül, hogy bírálnák vagy letartóztatnák. Ennél is rosszabb, hogy még elolvasni sem voltak hajlandóak kérvényemet, bár kel ő udvariassággal küldtem el azt.

Egyetlen kivétel mégis akadt. Egyedül az Egyesült Ál amok minisztere küldött választ: bár ő sem értett egyet, de legalább udvariasan tette.

A Császári Anya képtelen volt kordában tartani érzelmeit az iszonyatos sértés hal atán. Szeme kerekre tágult, két kezét összecsapta, felpattant trónjáról, és ide-oda járt a teremben, miközben dühösen morgott és dünnyögött.

Hirtelen megtorpant, és Kung hercegre nézett.

– Elmondtad nekik, hogy egy idegen ál amot építenek az országunkon belül? Nem is, mert több idegen ál amot építenek, mivel val ásuk mindegyik szektája saját törvényeit alkalmazza, fittyet hányva birodalmunkra és törvényeinkre.

Kung herceg gyászos beletörődéssel felelt:

– Fenség, éppen ezt mondtam az összes ál am itt székelő miniszterének.

– És megkérdezted őket – kiabált a Császári Anya –, hogy mit tennének velünk, ha mi elmennénk az ő

országukba és így viselkednénk, megtagadnánk az engedelmességet törvényeiknek, és ragaszkodnánk szabadságunkhoz, mintha minden a miénk lenne?

– Éppen ezekkel a szavakkal kérdeztem őket.

– És mit feleltek? – A császárné szeme szikrákat szórt, arca skarlátszínűvé vált.

– Azt mondták, hogy az ő civilizációjukat össze se lehet hasonlítani a miénkkel, hogy a mi törvényeink elmaradottak az övékhez képest, így meg kel védeniük saját polgáraikat.

A császárné a fogát csikorgatta.

– Mégis itt élnek, ragaszkodnak ahhoz, hogy itt éljenek, és nem mennek el innen!

– Nem, fenség – felelte Kung herceg. A császárné lerogyott a trónjára.

– Látom már, hogy addig nem nyugszanak, amíg nem birtokolják országunkat, mint ahogy bekebelezték a többi országot is – Indiát és Burmát, a Fülöp-szigeteket, Jávát és a tengeri szigeteket.

Erre Kung herceg nem mondott semmit, mert nem volt mit mondani. Ugyanettől félt ő is.

A Császári Anya felemelte fejét – bájos arca sápadt és komor volt.

– Azt mondom, meg kel szabadulnunk az idegenektől!

– De hogyan?

– Mindegy, hogy hogyan! Ennek a feladatnak szentelem minden gondolatomat, amíg csak élek.

Ezzel kihúzta magát, fagyos lett és elhal gatott, amiből Kung herceg tudta, hogy elbocsátották.

Ettől kezdve a Császári Anya elméjében és szívében mindig ott lapult a kérdés – akár dolgozott, akár szórakozott –, amely így szólt: miként tudná megszabadítani birodalmát az idegenektől?

*

Az ifjú Tung-cse császár életének tizenhatodik őszén a Császári Anya úgy döntött, hogy fiának ideje lenne hitvest választania, és miután erről döntött, tanácskozott főtanácsosával, a klántagokkal meg a hercegekkel, akik egyetértettek vele. A csil agászok tanácsa által előírt napon hatszáz gyönyörű hajadont hívtak össze, akik közül a főeunuch, Li Lien-jing százegyet választott ki, hogy megjelenjenek az ifjú császár és az anyacsászárné előtt.

Ősz volt, ragyogóan sütött a nap, és az udvarokban meg a teraszokon virítottak a krizantémok. A császárné és társ-régense az Örök Tavasz Palotában fogadta a hajadonokat. Ez volt a Császári Anya kedvenc épületegyüttese, mivel az udvarra nyíló veranda falfestményeit egyik kedvenc olvasmányából, A Vörös Szoba álma című könyvből vették, és a művészek olyan remek munkát végeztek, hogy úgy nézett ki, mintha a falak a rájuk festett képeket ábrázoló jelenetre nyílnának.

A gyönyörű terem közepén három trónt ál ítottak fel –

a többinél magasabban ál ó középsőn foglalt helyet a császár, míg anyja és mostohaanyja, a két régens, két oldalán foglalt helyet. Az ifjú uralkodó császársárga sárkányos köntösét viselte, fejére kerek kalapot tett, amelynek piros jadegombjába a szent páva tol át tűzte.

Kihúzta magát, felszegte fejét, de anyja tudta, hogy izgatott és örül. Arca kipirult, nagy fekete szeme csil ogott. „A Mennyek alatt ő a legszebb ifjú, annyi bizonyos", gondolta anyja, és büszke volt arra, hogy ez az ő a fia. Ugyanakkor féltékenység és szeretet között vívódott - féltékeny volt, nehogy valamelyik hajadon túl szép legyen és elragadja tőle, ugyanakkor szerette volna boldognak is látni, a legszebb leányt adva neki.

Háromszor megfújták az aranytrombitát, jelezve, hogy hamarosan kezdetét veszi a bevonulás. A főeunuch nekikészült, hogy felolvassa a hajadonok nevét, akik majd bevonulnak, egy pil anatra megál nak a trón előtt, mélyen meghajolnak, majd felemelik arcukat. Egymás után sorakoztak fel a terem távolabbi végében, kel ő távolságban ahhoz, hogy semmi mást ne lehessen kivenni ragyogó és sokszínű ruháik csil ogásán túl. Fejdíszeik csil ogtak a délelőtti napfényben, amely a kitárt kapukon át ömlött a terembe.

A trombita aranyhangja ismét felrival t, és miközben a dal amot hal gatta, a mozdulatlan császárné szeme a termen kívülre, a széles teraszra ültetett virágokra tapadt, és felidézte azt a napot, amely mintha egy emberöltővel ezelőtt lett volna, amikor ő is egyike volt a császár előtt felsorakozott hajadonoknak.

Ó, de micsoda különbség volt az akkori császár és az ő csinos fia között! Szíve milyen vigasztalan lett, amikor annak idején meglátta a császár aszott alakját, sápatag arcát – de van-e olyan lány, aki nem lesz azonnal szerelmes a fiába? Az uralkodóra sandított, aki lopva a terem túlsó felét fürkészte. A hajadonok egymás után érkeztek kecsesen lépdelve a sima mozaikpadlón. Az első már itt is ál t, úgy hívták...

képtelenség volt megjegyezni a nevüket. A Császári Anya rápil antott a feljegyzésre, amelyet egy eunuch helyezett mel é egy kis asztalkára, és amely tartalmazta a lány nevét, korát, felmenőit... nem, nem, ezt nem! A lány továbbment, lehajtott fej el.

Egymás után érkeztek: akadtak sudárak, alacsonyak, büszkék, gyermekiek, bájosan kecsesek vagy fiúsan csinosak. Az ifjú császár mindegyiket szemügyre vette, de nem jelzett. A délelőtt lassan telt, a nap egyre feljebb kúszott az égen, és a padlóra vetülő széles fénysugarak elkeskenyedtek, majd elenyésztek. Puha szürke fény töltötte meg lassan a termet, és a még mindig napfényben fürdő krizantémok lángnyelvekként lobogtak a teraszon. Az utolsó hajadon késő délután vonult el, és a trombita háromszor szólalt meg. A Császári Anya ekkor megszólalt:

– Láttál olyat, aki tetszik neked, fiam?

A császár megfordította a kezében tartott feljegyzést, és rábökött az egyik névre.

– Ez – közölte.

Anyja elolvasta a lányról szóló bejegyzést.

– Alute, tizenhat esztendős, annak a Csung-ji hercegnek a lánya, aki az első zászlósok közé tartozik, és egyben nagy tudású tudós. Bár a családfő

mandzsu, és családja is mandzsu, történelmük pedig háromszázhatvan évre visszamenőleg ismert, a herceg mégis kínai klasszikusokat tanulmányozott, és elnyerte a nemes Han-lin tudósi rangot. A hajadon megfelel az abszolút szépség követelményeinek. Méretei tökéletesek, teste ép, lehelete édes. Emel ett jártas a művészetekben, és ismeri a könyveket. Hírneve jó, nevét családján kívül nem ismeri senki. Hangulatában szelíd, és inkább hajlik a csendességre, mint a sok beszédre. Ez természetes szerénységének következménye.

A Császári Anya végigolvasta a kedvező véleményt.

– Ó, jaj, fiam, nem emlékszem rá a sok-sok többi közül. Hadd szólítsuk ismét.

A császár a balján ülő Császári Özvegy felé fordult.

– Mostohaanyám, emlékszel rá? Mindenki meglepetésére, az özvegy így felelt:

– Emlékszem rá. Kedves arca van, nincs benne semmi kevélység.

A Császári Anya magában elégedetlenkedett, amiért ő kudarcot val ott ott, ahol régenstársa nem, de udvariasan válaszolt.

– Mennyivel jobb szemed van, mint nekem, nővérem!

Akkor hát miattam kel ismét megnézni a leányt.

Így mentve meg a helyzetet, magához intette az egyik eunuchot, aki továbbította parancsát a főeunuchnak, és Alute újra belépett. A császári hármas tekintetével követte, amint megteszi a kapu és a trón közti nagy távolságot. A karcsú leányzó kecsesen lépkedett, szinte suhant feléjük lehajtott fej el, kezét félig-meddig inguj ába rejtve.

– Gyere közelebb, gyermekem – parancsolt rá a Császári Anya.

Az ifjú leány ugyan félénkség nélkül, de kifejezetten szégyenlősen engedelmeskedett. A Császári Anya ekkor kinyújtotta kezét, megfogta a lányét, és finoman megszorította. Puha volt, de egyben erős; hűvös, de nem hideg. Tenyere száraz, körme sima és tiszta. A császárné továbbra is a kezében tartva a keskeny ifjú kezet, a lány arcát vette szemügyre. Ovális arca volt, ál a kerek, szeme nagy, fekete szempil ája hosszú és egyenes. Noha sápadtnak látszott, de sápadtságában nem volt semmi beteges, bőre majd kicsattant az egészségtől. Bár szája kicsit nagyobb volt a tökéletesnél, ajka finom vonású, szája sarkában bájos szegletek. Széles homloka volt, de se nem túl magas, se nem túl csapott. Feje egy picit hosszú nyakon helyezkedett el, de ez a nyak kecses volt és nem túl vékony. Szépségét az arányosság adta – minden vonása arányosságot tükrözött, és nem volt sem magas, sem alacsony. Karcsú volt, de nem vézna.

– Megfelelő választás? – kérdezte kétkedve a Császári Anya.

Még mindig a lányt méregette. Ál a vajon határozottságot sugal ? Ajka bájos, de nem gyermeki.

Arca valóban bölcsebbnek tűnt, mint tizenhat éves sorstársaié.

– Ha jól értelmezem ezt az arcot, némileg makacs természetet takar. Kedvelem a puha arcú hajadonokat, de akik nem ennyire véznák. Egy közembernek engedelmes feleséget tanácsos választania, s a császár hitvesének mindenkinél alázatosabbnak kel lennie.

Alute még mindig ott ál t, felemelt fej el, lesütött szemmel.

– Okosnak tűnik, nővérem – kockáztatta meg a társrégens.

– Nem akarom, hogy fiamat egy okos feleség átka nyomja - felelte a Császári Anya.

– Anyám, te elég okos vagy mindannyiunk helyett is

– nevette el magát az ifjú császár.

A Császári Anya képtelen volt elrejteni mosolyát a visszavágás hal atán, és mivel kedvesnek és nagyvonalúnak akart mutatkozni ezen a napon, így szólt:

– Rendben. Válaszd ezt a leányt, fiam, de ne engem hibáztass, ha akaratos lesz.

A hajadon ismét letérdelt, és fejét a padlón összekulcsolt karjára fektette. Majd háromszor hajtott fejet a Császári Anya előtt, háromszor a császár előtt és háromszor a társrégens előtt. Ezután felál t, és ugyanúgy távozott, ahogy jött, ugyanazzal a kecses, suhanó járással.

– Alute – töprengett a Császári Anya. – Kedves neve van... Fiához fordult.

– És mi van az ágyasokkal? – Az volt a szokás, hogy a kiválasztott után következő négy legszebb lány lesz a császár ágyasa.

– Kérlek, te válaszd ki őket nekem – mondta közönyösen a császár.

Ez kedvére való volt a császárnénak, mert ha bármikor meggyengülne a kötelék fia és hitvese között, ő, mint császárné parancsolhat majd az ágyasnak, aki mel esleg lekötelezettje lesz, és akit a királyi pár közé ál íthat.

– Majd holnap – ígérte. – Mára megcsömörlöttem már ennyi szépségtől.

Felál t, rámosolygott a fiára, s ezzel véget ért a kiválasztás napja.

Amikor másnap a Császári Anya kiválogatta az ágyasokat, már csak a csil agászoknak kel ett tanácskozni az égiekkel, és megál apítani a csil agokból, mely lenne az esküvő legszerencsésebb időpontja. A napév tizedik havának tizenhatodik napját jelölték ki, pontban éjfélre tűzve ki az esküvőt. Az adott napon és órában a tanács egyik tagja haladt a kocsi előtt, gondosan ügyelve arra, hogy a jeles eseményre a megfelelő pil anatban kerüljön sor. A kocsiban Alute ült skarlátfüggönyök mögött, apja házából a császár palotájába igyekezett. A csil agászok tanácsa ugyanezen tagja kezében vastag piros gyertyát tartott, amelyen az órákat jelölték, így egyetlen másodperccel sem léphették túl az éjfélt úgy, hogy ő ne tudott volna róla. Pontosan a megadott órában és percben, il etve másodpercben az uralkodó udvaroncai, a Császári Anya és a Császári Özvegy társaságában elfogadta Alutét hitvesének. A leány kilépett a nászi székéből, két matróna tartotta könyökét, két másik pedig előlépett, fogadta a lányt és átadták a császárnak. A négy matróna egyébként a Nászágy Tanítói titulust viselte.

Harmincnapos ünneplés vette kezdetét, délután és éjszaka zenés és színielőadások zajlottak, az ország népének tilos volt dolgozni vagy bajt keverni, és mindenkinek kötelessége volt pihenni és mulatozni.

Amikor az ünneplés napjai véget értek, az ifjú császár és császárné készen ál tak arra, hogy az ország fejévé kiáltsák ki őket. Előbb azonban a régenseknek kel ett lemondaniuk az uralomról, amelyet tizenkét teljes éven át gyakoroltak, és bár a Császári Anya csak úgy beszélt magáról, mint a régensek egyikéről, mindenki tudta, hogy ő volt az egyetlen uralkodó. Ismét a csil agászok tanácsának kel ett kiválasztania a szerencsés napot, és a csil agok és előjelek tanulmányozása után az első holdhónap huszonhatodik napja mel ett döntöttek. Ugyanezen hónap huszonharmadik napján a Császári Anya kiadott egy ediktumot a császár aláírásával, amelyet mindeddig a Császári Anya birtokában levő nagy pecséttel hitelesített. Az ediktumban az ál t, hogy a régensek szeretnék letudni régensségüket, ezért arra kérik az uralkodót, foglalja el trónját. Erre a kérésre a császár saját ediktumával felelt, közölve, hogy fiúi jámborságtól vezérelve ezt a kérést az idősebb nemzedék parancsának tekinti. Az ediktum a következőképpen

zárult:

„Tiszteletteljesen

engedelmeskedve őfenségéik parancsának, Tung-cse uralma tizenkettedik éve első holdhónapjának huszonhatodik napján Mi személyesen elvál aljuk a fontos feladatot, amelyet Számunkra kijelöltek."

Ezt követően a Császári Anya bejelentette visszavonulását, és így is tett. Miután közölte, hogy célját elérte, kötelességét megtette és a birodalmat érintetlenül adta át fiának, a császárnak, hagyta, hogy fia egyedül uralkodjon.

A béke és az öröm napjai következtek. A Császári Anya többé nem kelt fel a pirkadatot megelőző

sötétségben, hogy audienciát adjon azoknak, akik messzi és közeli vidékekről keresték fel a trónt. Többé nem kel ett foglalkoznia az ország ügyeivel, nem kel ett ítéleteket hoznia, büntetéseket kirónia és jutalmakat osztogatni.

Sokáig aludt, és akkor kelt, amikor kedve tartotta.

Miután felébredt, még jó darabig ágyban maradt, megtervezve az előtte ál ó napot, azt a csodás üres napot, amelyen csak saját kötelességei vártak rá. Az eltelt években teherként nehezedett rá a birodalom minden nyűge s baja, ma pedig csak bazsarózsaágyására tudott gondolni. Parancsára a legnagyobb udvarban egy dombot emeltek, és teraszosan bazsarózsákkal ültették tele. Az új levelek teltek voltak, és a fiatal hajtásokon máris hatalmas, rózsaszín, karmazsinpiros és gyönyörű fehér virágok nyíltak. Minden reggel új virágok százai várták a Császári Anya érkezését, és ilyenkor sokkal lelkesebben kelt fel és készülődött, mint bármikor, amikor a trónterembe sietett hajnalonként. Szokása szerint bokában megkötött hosszú nadrágjában és széles uj ú, puha selyemtunikában aludt. Amikor megfürdött, új nadrágot öltött és rózsaszín selyemtunikát, valamint kék színű brokáttal szőtt selyem felső köntöst, amely csak bokáig ért, mivel úgy tervezte, hogy a napot teljes egészében virágainak s madarainak szenteli, így nem akarta akadályozni szabad mozgását egy hosszú köntössel. Mialatt egy koros eunuch elrendezte haját, a császári anya udvarhölgyeit nézte, amint bevetik hatalmas ágyát, amelyet sem szolgák, sem eunuchok, sem vénasszonyok nem érinthettek, mondván, hogy piszkosak, büdös a leheletük, így csak fiatal és egészséges udvarhölgyei nyúlhattak ágyához, és a Császári Anya árgus tekintetét egyetlen részlet sem kerülte el. Először a paplant és a három matracot vitték ki az udvarra, ahol egész nap szel őztek a meleg napon – az eunuchok egyedül ezekhez nyúlhattak.

Közben az udvarhölgyek lehúzták a derékaljat fedő

nemezt, és fonott lószőrből készült apró seprűkkel tisztára söpörték. Az ágy fából készült oldala és a szaténfüggönyöket tattó keret fafaragványainak minden egyes bemélyedését is meg kel ett tisztítaniuk.

Ezt követően a nemezre visszakerült a jól kiszel őztetett hatom matrac, majd az egészet sárga, brokáttal átszőtt szaténnal terítették le. Erre kerültek a pasztel színű, nagyon sima és puha, friss selyemlepedők, majd hat selyemlepel – halványlila, kék, zöld, rózsaszín, szürke és elefántcsontfehér. Az udvarhölgyek végezetül egy sárga szatén ágytakaróval fedték le az egészet, amelyre aranysárkányokat és kék fel egeket hímeztek. Az ágy függönyei között pézsmail attal kevert, szárított virágokkal teli zsákocskák lógtak, és ha il atuk gyengült, újak kerültek a helyükre.

Az eunuch középen szétválasztotta, aztán befonta a Császári Anya haját, majd a fonatot csomóba kötötte a feje búbján, s végül ráhelyezte és két hosszú tűvel a hajfonathoz rögzítette a hosszúkás mandzsu fejdíszt, amelyet a Császári Anya mindig viselt. Ce-hszi saját maga díszítette fel fejékét friss virágokkal, és aznap is frissen szedett, aprócska és il atos orchideákat választott. Amikor az orchideákkal díszített fejdísz a helyére került, a Császári Anya ismét megmosta arcát.

Krémfehér bőrét il atosított szappanhabbal dörzsölte be, majd nagyon forró vízben lemosta a habot, és bőrét mézből, szamártejből és narancshéjolajból készített keverékkel simította el. Amikor bőre beitta az anyagot, igen finom és il atos, halvány rózsaszín púdert hintett arcára.

Már csak az ékszereket kel ett kiválasztania. A listáért küldetett, és hangosan felolvasta az adott ékszerdoboz számát. Az ékszerekért felelős udvarhölgy ekkor a hálószobával szomszédos helyiségbe ment, ahol az ékszereket tartották. A falak mel ett polcok ál tak, a polcokon pedig ébenfekete, számozott ládikák, aranyzárral és aranykulccsal.

Mindegyik dobozra ráírták, milyen ékszert tartanak benne. Összesen mintegy háromezer dobozka volt itt, de ezek csak a mindennapos használatra szolgáltak. A szoba mögött volt egy újabb, erős zárral védett helyiség, ahol az ünnepi alkalmakkor felöltött ékszereket őtizték – ezeket a Császári Anya csak akkor viselte, ha ál ami méltóságként jelent meg. Mivel ma kék köntöst öltött, olyan fülbevalót, gyűrűt, karkötőt és hosszú nyakéket választott, amelyekbe zafírt és igazgyöngyöt foglaltak.

Amikor az ékszereket is feltette, következett a vál kendő megválasztása. Ez volt toalettjének utolsó tartozéka, amelyről csak akkor dönthetett, ha már minden mással végzett. Aznap a kék és sárga virágmintás, fehér indiai fátyolszövet kendő mel ett döntött, ezt erősítette fel köntösének zafír vál gombjára. Készen ál t a reggelihez, amelyet a szolgálók már kitálaltak a pavilonjában. Minden egyes fogás alatt mécses égett, melegen tartva az ételt. A Császári Anya végignézte az összes fogást, vett egy kicsit ebből, egy kicsit abból, miközben udvarhölgyei távolabb ál tak, amíg a húsz fogásból kiválogatta a főként édességekből ál ó, könnyű reggelijét, amit egy tálka zabkásával fejezett be. Az udvarhölgyek csak ekkor léphettek elő, hogy a maradékból válogassanak, amit igen félénken tettek, és ügyeltek, hogy azokból a fogásokból ne egyenek, amelyeket a Császári Anya sem választott.

De ma a Császári Anyának jó hangulata volt. Senkit sem dorgált meg, barátságos volt kutyuskáival, és udvariasan várt az etetésükkel addig, míg hölgyei nem végeztek a reggelivel. Nem mindig volt azonban ilyen kedves: amikor valamiért haragudott, előbb etette meg kutyáit, mint hogy hölgyei reggelizhettek volna, és ilyenkor azt mondogatta, hogy csak a kutyáit tekinti barátainak, mivel ők mindig szeretik, és mindig hűségesek hozzá.

Reggeli után a Császári Anya a kertbe indult, hogy megcsodálja a bazsarózsadombot. A vándormadarak visszatérésének évszakában jártak, és Ce-hszi séta közben gyönyörködhetett a madarak vad és édes hangjában. Amikor egy madár kiáltott, ő tökéletesen élethűen felelt, csücsörítve ajkával, aztán egy darabig mozdulatlanul ál t a kert közepén, miközben udvarhölgyei távolabb gyűltek össze a szabadon engedett kutyákkal. Egyszer egy kismadár röppent elő

a bambuszok közül, egy sárga mel ényes pintyőke, és a Császári Anya nyugtató, dünnyögő neszeket hal atva rávette, hogy pihenjen meg kinyújtott kezén. A félig riadt, félig megbabonázott madárka ott kuporgott, miközben a Császári Anya arcára olyan gyengéd és bájos kifejezés ült, hogy udvarhölgyei közelebb léptek, hogy megcsodálják ezt a máskor oly könyörtelen és durva arcot. Amikor a madár elröppent, a Császári Anya odakiáltott udvarhölgyeinek, hogy jöj enek közelebb, és így szólt:

– Láthatjátok, hogy a szerető kedvesség miként győzi le a félelmet, még az ál atok félelmét is. Ezt a leckét véssétek a szívetekbe.

– Igen, fenség – mormolták, és ismét megcsodálták, hogy miként lehet ez a fejedelmi asszony ilyen sokarcú: nagyvonalú és gyengéd, ugyanakkor bosszúszomjas és könyörtelen.

Aznap a Császári Anya egész nap jó hangulatban volt, és udvarhölgyei ötömmel osztoztak benne. A holdév harmadik havának harmadik napját írták, és a Császári Anya az általa írt színdarabra gondolt. Amióta az ál am legsúlyosabb terhei immár fiára, a császárra nehezedtek, az anyacsászárné élvezte szabadidejét: nemcsak festegetett és kal igráfiával foglalkozott, hanem színdarabokat is írogatott. Ez a sokoldalú és tehetséges fejedelmi asszony maga dönthette volna cl, hogy miben akar igazán naggyá lenni, ha képes lett volna egyik adottságát a másik fölé helyezni –

csakhogy nem tudta eldönteni, hogy mit szeret a legjobban, így mindegyikkel foglalatoskodott, és mindegyikben kiemelkedőt alkotott. Ami az ál amügyeket il eti, amelyek teljesen lefoglalták, amíg fia cl nem foglalta a Sárkánytrónt, szemmel láthatóan nem érdekelték, és mintha teljesen meg is feledkezett volna róluk - de az eunuchok még mindig neki kémkedtek, és így értesült mindenről.

A kertben töltött egyórás sétát követően pihent és evett egy keveset, majd barátságosan így szólt várakozó udvarhölgyeihez:

– Ma csodás a levegő, nem fúj a szél, és melegen süt a nap. Remek mulatság lenne, ha megnéznénk az udvari színészeket, amint előadják darabomat, „Az Irgalom istennőjé"-t. Mit szóltok?

Az udvarhölgyek örömükben tapsolni kezdtek, de Li Lien-jing, a főeunuch ekkor meghajolt és így szólt:

– Fenség, attól tartok, hogy a színészek még nem tanulták meg a szerepüket. Ez egy igen míves darab, és a szöveget olyan biztosan és tisztán kel elmondani, hogy humora és szépsége ne vesszen el.

A Császári Anya nem értett egyet.

– A színészeknek bőven volt idejük – jelentette ki. –

Azonnal indulj és mondd meg nekik, hogy a függöny gördüljön fel, még mielőtt kezdetét venné a nap következő órája. Addig én elmondom napi imámat.

Ezzel a Császári Anya megszokott kecsességével átvonult pavilonján a magántemplomába, ahol egy fehér jade Buddha ült zöld jade-ból készült nagy lótuszlevélen, az isten jobbjában egy felfelé mutató, rózsapiros jade lótuszvirággal. Buddha jobbján ál t a karcsú Kuan-jin, balján pedig a hosszú élet istene. A Császári Anya megál t Buddha előtt – nem térdelt le, de meghajtotta büszke fejét, miközben az oltárról elvett szantálfa rózsafüzérét kezdte mondani.

– O mi to fu – mormolta minden egyes gyöngynél, míg végig nem mondta mind a száznyolcat. Ekkor letette a szent füzért, és meggyújtott egy füstölőt az oltárra ál ított urnában, majd ismét lehajtott fej el ál t, miközben az il atos füst tekeregve szál t felfelé. Ügyelt rá, hogy mindennap imádkozzon, és míg első imája Buddhához, a Mennyek Urához szál t, a Császári Anya soha nem hagyta el úgy a templomot, hogy ne hajolt volna meg az irgalom istennője előtt. Ezt az istennőt különösen nagy becsben tartotta, és magában azt gondolta, hogy ők ketten igazából testvérek – az egyik a Mennyek, a másik pedig a Föld Királynője. Az éjszaka közepén időnként még szólt is az istennőhöz.

Agyának behúzott függönye mögött ezt motyogta:

– Mennyei nővérem, tekints le gondjaimra. Ezek az eunuchok... vannak eunuchok az égben, nővérem?

Kétlem, hiszen il enek-e eunuchok a Mennyekhez? De akkor ki szolgál neked és angyalaidnak, nővérem?

Biztos, hogy nincs olyan férfi, még a Mennyekben sem, aki elég tiszta lenne hozzád.

Mivel mostanában jutott ideje emlékezni, időnként azt kérdezte az istennőtől, hogy az égben lehetséges-e végül elnyerni a hűséges szerelmest. Nevet nem említett.

– Mennyei nővérem, te ismered rokonomat, Zsung-lut, és azt is tudod, hogy férj és feleség lehettünk volna, ha nem szól közbe a sors. Mondd csak, szabadon egybekelhetünk-e egy másik megtestesülésünkben, vagy én már mindig felette fogok ál ni? Én, aki a jobbodon ülök a Mennyekben, kérlek téged, nővérem, hogy emeld fel őt hozzám, hogy végre ismét egyenlő lehessek másik nővéremmel, az angol királynővel, Viktóriával, akinek felemelted hitvesét.

Csak az igazat mondta az istennőnek, és ahogy most belenézett a tiszta és töprengő arcba, azon merengett, hogy talán mennyei nővére mindig is tudta az igazságot, függetlenül attól, hogy elmondta-e éj el gondolatait vagy sem.

Amikor kijött a templomból, nyomában udvarhölgyeivel és a kutyákkal átvágott a nagy udvaron, ahol két, cédrtusból font hatalmas kosár ál t, amelyekben ősrégi lilaakác bokrok nőttek. A bokrok teljes virágjukban pompáztak, il atuk elárasztotta az udvart, belopódzott a pavilonokba és a palota folyosóira. A Császári Anya mindennap meglátogatta a virágzó lilaakácokat. Amint áthaladt az udvaron, megcsodálta a virágokat, majd nyomában kíséretével áthaladt a domb belsejébe épített folyosón, amely egyenesen a színházához vezetett.

Ehhez a színházhoz fogható nem volt sehol a birodalomban, sőt, Ce-hszi úgy gondolta, sehol a világon. A nagy szabadtéri udvart ötemeletes téglaépület fogta félkörbe, amelynek egyetlen bejárata az udvarra nyílt. A három felső emeleten a kosztümöket és a kel ékeket tárolták. Az alsó két emelet maga volt a színpad – a felső olyan volt, akár egy templom, az istenekről és istennőkről szóló szent előadásokat tartották itt. A Császári Anya legjobban ezeket a darabokat szerette, mivel mindig érdekelte a mennyei lények élete. Az udvarban két hosszú épület ál t, pavilonokkal és nézőtérrel, ahol az udvartartás tagjai pihenhettek, amikor a Császári Anya meghívta őket. Ezeket az épületeket három méter magas alapra építették, hogy az alsó színpaddal kerüljenek egy szintbe, a színpaddal szemközti oldalukat üveglapok borították, hogy a Császári Anya szeles vagy fagyos időben is élvezhesse az előadást. Nyáron az üveget eltávolították, és vékony fátylat tettek a helyére, így tisztán át lehetett látni rajta, ugyanakkor távol tartotta a legyeket és a szúnyogokat – főként a legyeket, mivel a Császári Anya ki nem ál hatta őket, és egy sem jöhetett a közelébe. Ha légy telepedett egy étel el teli tálra, még azt is megtiltotta, hogy az ennivalót a kutyáinak adják. A két épületben volt három szoba, amelyet egyedül csak ő használhatott – kettő

páholyként szolgált, és az egyikben még könyvtár is volt, ahol bármikor talált olvasnivalót, ha a darab unalmasnak bizonyult, míg a harmadikban szunyókálhatott, ha úgy tartotta kedve, hogy ismét felkeljen, ha a darab ismét érdekes fordulatot vett.

Aznap egy órával a delet követően a Császári Anya kiválasztotta az egyik páholyt, és helyet foglalt párnázott trónusán, miközben udvarhölgyei körülülték, alig várva, hogy lássák az általa írt darabot. Az anyacsászárné nem először tekintette meg az előadást, de nem volt elégedett a színészek játékával, és bizonyos változtatásokat eszközölt. A színészek titokban azon panaszkodtak, hogy csodát vár tőlük, de senki sem menekülhetett. Igyekeztek hát legjobb formájukat hozni, és olyan csodálatos jelenetekkel tarkították játékukat, mint a színpad közepéből kiemelkedő nagy lótuszvirág, amelyben ott ült az irgalom megelevenedett istennője, egy ifjú és kecses eunuch, akinek olyan bájos arca volt, akár egy csinos lánykának. Miközben az istennő kiemelkedett a lótusz közepéből, jobbján egy fiú, balján pedig egy leány ál t fel, az istennő két segédje. A lány jadepalackot tartott a kezében, benne fűzfaággal, utalva a legendára, mely szerint ha az istennő fűzfagal yat dug egy jadepalackba és azt egy holttest fölé tartja, a halott ismét életre kel. A Császári Anya sok varázslatos dolgot il esztett a darabba, mivel lenyűgözték a varázslatok, és lelkesen hal gatta a vénasszonyok meséit meg a császári templom buddhista papjait szolgáló eunuchok által mondott legendákat.

Legjobban azokat a varázslatos történeteket kedvelte, amelyek valamikor régen Indiából érkeztek az első

buddhista zarándokpapokkal, jó ezer évvel ezelőtt, és amelyek rúnákról, szent rigmusokról, talizmánokról és szent szavakról szóltak, amiket ha kántáltak, kimondták vagy szótagolva előadtak, megvédte az emberfiát a lándzsák szúrásától és döfésétől.

Természetéből fakadó bizalmatlansága és zsémbessége dacára elhitte ezeket a meséket, és gyakran elmélázott azon, hogy vajon a mágia meggátolhatja-e halálát, és adhat-e neki örök életet.

Mindezt a csodát, reményt és a mennyei hatalmasságokba vetett félig hitet, félig képzelődést belevitte darabjaiba, amelyek előadásához tényleg varázslatra lett volna szükség. Maga rendezte darabjait, még a kel ékeket is ő találta ki, ő tervezte meg a függönyöket, a csúszópaneleket és a háttérfüggönyöket, amelyekről ugyan sehol nem hal ott, csupán saját termékeny képzeletéből pattantak ki.

Amikor a darab véget ért, tapsolt, mivel valóban jól sikerült az előadás, és elégedett volt magával mint színműíróval. Szokásához híven, amikor valami felvidította, most is kijelentette, hogy éhes, így az eunuchok máris jöttek, és terítettek a következő

étkezéshez. A Császári Anya rendszerint ott ebédelt, ahol megéhezett, és miközben várakozott, udvarhölgyeivel társalgott, a darabról tett fel kérdéseket, hogy ugyan mit gondolnak róla, és bátorította őket, hogy mondják meg, milyen hibákat láttak, mivel megbízott a véleményükben, és szerette volna minél tökéletesebbé tenni az alkotásait. Amikor megterítettek, az eunuchok két hosszú sort alkottak a több udvarral arrébb fekvő konyhától, és kézről kézre, gyorsan adogatták a forró étel el teli, lefedett tálakat, hogy a négy legmagasabb rangú eunuch feltálalja őket. Az udvarhölgyek ekkor kicsit távolabb húzódtak, amíg a Császári Anya kiválogatta a fogára való étkeket, majd jó étvággyal falatozni kezdett. Mivel jó hangulatban volt, megszánta éhes udvarhölgyeit, és közölte eunuchjával, hogy teáját a könyvtárban fogyasztja el, s ezzel visszavonult. Két eunuch haladt a nyomában – az egyik a császárné fehér jadecsészekészletét vitte színarany tálcán, aranyfedővel leborítva, a másik pedig két jadetálat tartott a kezében: az egyik tál tele volt szárított lonc-virággal, a másik rózsaszirmokkal, és mindkettőben egy pár aranyvégű

evőpálcika kapott helyet. A császári anya előszeretettel keverte teájába ezeket a virágokat, de a művelet olyan gondosságot igényelt, hogy mindig saját kezűleg végezte el.

Éppen teáját kortyolgatta békésen, és nem sejtette, hogy életére hamarosan sötét árnyék vetül. Még párnázott karosszékében üldögélt, amikor köhécselést hal ott az ajtó mögül. Felismerte a főeunuch, Li Lien-jing hangját.

– Szabad – szólt ki.

A főeunuch belépett, kifejezte hódolatát, miközben a többi eunuch a császárné parancsára várt.

– Miért zavarsz? – kérdezte a Császári Anya. Az eunuch felemelte fejét.

– Fenség, szeretnék egyedül szót váltani veled.

A császárné letette teáscsészéjét, és intett jobbjával.

Mindenki kivonult, és az utolsó eunuch becsukta az ajtót.

– Kelj fel – mondta a császárné Li Lien-jingnek. – Ülj le oda. Mit csinált a császár?

A főeunuch felkászálódott, és köntöséből előhúzott egy hosszú, keskeny borítékba hajtogatott papírlapot, majd ismét letérdelt, és úgy nyújtotta át két kézzel.

Amíg a Császári Anya átfutotta a levelet, az eunuch továbbra is térden maradt. A császárné ismerte a kézírást. Vu Ko-tu, a Császári Cenzorok testületének tagja írta, ugyanaz, aki korábban memorandumot intézett a trónhoz az idegenek befogadásáról, amit a Császári Anya akkor elutasított. A jelenlegi memorandumot fiához, a császárhoz intézte.

„Én, leghitványabb szolgád, átnyújtom ezt a titkos memorandumot, arra kérve a trónt, hogy hivatalosan is vessen véget a konfliktusnak, adjon engedélyt a külföldi kormányok minisztereinek, hogy ál va jelenhessenek meg a Sárkánytrón előtt, és ne kel jen letérdelniük. Ezzel az engedél yel mutassa ki a Felsőbbrendű Ember nagyvonalúságát és tekintélyét.

A hagyományhoz való ragaszkodással eleddig semmit sem sikerült elérni, csupán az idegen miniszterek elidegenítését."

A Császári Anya érezte, hogy keblében újra felkavarodik a régi gyűlölet. Hát ismét vitatni merik akaratát? Saját fia is el ene berzenkedik? Ha többé nem tisztelik a Sárkánytrónt, milyen becsület marad meg?

Tekintete átszáguldott a sótokon, és megakadt egy ősi bölcstől származó idézeten. „Ahogy azt Mencius írta: Miért kel ene a Felsőbbrendű Embernek viszályba keverednie az alacsonyabb rendű madarakkal és vadakkal?"

Erre szenvedélyes kiáltás hagyta el a császári anya ajkát.

– Ez az átkozott cenzor még egy nagy bölcs ősi szavait is kiforgatja! – Mégis tovább olvasta Vu Ko-tu irományát.

„Úgy hal om, hogy a külhoni országok alattvalói úgy tekintik uralkodóikat, mintha csak bábok lennének.

Nem azért van ez, mert az uralkodók csupán emberek, és egyiktik sem a Mennyek Fia? Saját szememmel láttam idegeneket sétálgatni Peking utcáin, mintha csak szolgák lettek volna, és tették mindezt szégyenkezés nélkül – asszonyaik pedig előttük lépkedtek vagy éppen gyaloghintón utaztak. Az összes szerződésben, amelyet ezekkel az idegenekkel kötöttünk, egyetlen szó sem esik a szülők és az idősek tiszteletéről vagy az erény kilenc kánonja iránti megbecsülésről. A szerződések nem említik a négy alapelvet, nevezetesen a szertartások betartását, az egyén kötelességét a többi emberrel szemben, a tisztességes jel emet és a szégyenérzetet. Ehelyett csak és kizárólag a kereskedelmi haszonról szólnak.

Az ilyen emberek nem tudják, mit jelent a kötelesség és a széttartás, a bölcsesség és a jóhiszeműség.

Mégis azt várjuk tőlük, hogy civilizált emberként viselkedjenek. Nem tudják, mit jelent az öt kapcsolat, amelyből az első az uralkodó és az alattvaló közötti viszony, de mégis azt várjuk, hogy annak megfelelően viselkedjenek, amiről mit sem tudnak. Olyan ez, mintha disznókat és kutyákat hozatnánk a fogadóterembe, és azt várnánk, hogy leboruljanak a Sárkánytrón előtt. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy ilyen emberek térdeljenek le, ez miként emeli a trón fényét?

Ezenkívül, ezek az idegenek még azt is mondani merészelik, hogy abszurd uralkodóik, akiket vélhetően császárnak neveznek, egy szinten ál nak ő Szent Felségével. Ha elnézzük ezt a sértést, akkor miért zavar minket az, hogy követeik nem hajlandóak letérdelni? Két évvel ezelőtt, amikor az orosz barbárok Ili felől és északnyugatról Kínára törtek, és a történelemben eddig ismeretlen agresszív módon hatalmas földterületeket foglaltak el országunkból, ál amférfiaink nem sértődtek meg. Akkor hát miért kiabáljuk, hogy megalázó, amiért az idegenek nem hajlandóak letérdelni a Sárkánytrón előtt? Ami pedig azt il eti, miként kényszerítsük őket térdre, ha nem akarják megtenni? Vannak talán seregeink és fegyvereink, hogy rávegyük őket erre? Ezt is mérlegelni kel . Kon-fuciusz, a bölcs mester, amikor arról kérdezték, hogy miben ál a kormányzás művészete, azt felelte, hogy annak három követelménye van: a bőséges élelem, a hatalmas sereg és a nép bizalma. Amikor arról kérdezték, hogy szükség esetén ezek közül melyiket lehet elhagyni, ő

így felelt: 'Hagyjátok el először a katonákat, utána pedig az élelmiszerkészletét.' Ha a császári kormányzat nem képes rákényszeríteni akaratát az idegenekre, akkor jobb, ha nagyvonalúan cselekszünk, nehogy bizonytalanságot ébresszünk a népben.

Úgy vélem, hogy a trónnak ki kel ene adnia egy dekrétumot, amely felmenti a külföldi követeket az udvari ceremóniák alól, és ha a jövőben ezek az idegenek sértő cselekedeteket hajtanak végre tudatlanságuk miatt, azokat el kel ene nézni, mivel érdemtelenek arra, hogy vitába bocsátkozzunk velük.

Ugyanakkor el kel ene magyarázni az idegeneknek és a népnek is, hogy ez a dekrétum az elnézésből fakad, és nem bölcs dolog precedensértékűnek tekinteni.

Közben pedig gyűjtsük tovább erőnket, időt nyerve ezáltal.

Én, ezen értéktelen memorandum szerzője csupán egy vad és messzi kerület tudatlan lakója vagyok, és nem értek az ál amügyekhez. Nagy merészséggel nyújtom be ezt a vakmerő memorandumot, miközben jól tudom, hogy halál al is büntethetik tettemet."

A külföldi követek arcátlansága miatt érzett haragjában, amit tetézett a cenzor által tett javaslat, a Császári Anya kis híján engedett a csábításnak, hogy fecnikre tépje a memorandumot, és azután szétszórja, hogy mindörökre elvesszen, de túl megfontolt volt ahhoz, hogy akár magának is engedjen. Ez a Vu Ko-tu bölcs ember volt, aki sok évet megélt, és nagy megbecsülésnek örvendett. Nemcsak prédikált a kötelességekről és ceremóniákról, de a legszigorúbban be is tartotta őket, anélkül, hogy egy kicsit is engedett volna a maga javára. Amikor az udvar Zseholba menekült, és az idegenek elfoglalták a fővárost, Vu Ko-tu ott maradt idős édesanyjával, aki mára végét járta.

Élete kockáztatásával mel ette maradt, sőt a lehető

legszebb koporsót rendelte meg, amit csak a megszál t városban lehetett. Amikor anyja meghalt, ő zárta le a szemét, és gondoskodott róla, hogy a testét szépen helyezzék el a koporsóban. Még akkor sem volt hajlandó elhagyni őt, hanem nagy költséggel fogatot bérelt, és elkísérte a koporsót egy másik városban ál ó templomig, ahol anyja békében és nyugalomban pihenhetett, amíg sor nem került a temetésére.

A Császári Anya tudta, hogy az efféle egyenesség valóban ritka dolog, ezért fékezte dühét, és összehajtva a memorandumot, visszaadta a főeunuchnak.

– Tedd vissza oda, ahol találtad – mondta, de nem volt hajlandó felfedni, mire gondol. Majd elbocsátotta a főeunuchot.

Vidám hangulatának azonban vége szakadt. Aznap már nem jelentett örömet számára a színház.

Merengve üldögélt tovább, miközben a színészek szerepüket játszották, de a Császári Anya fel sem emelte fejét, hogy megnézze játékukat, és még legcsábítóbb daluk is süket fülekre talált. Az utolsó jelenet közepén, amikor az isteni lényeknek öltözött szereplőgárda teljes díszben a Mennyek Királynője köré gyűlt, miközben lábuknál apró majmocskák ugrándoztak, amelyeket betanítottak arra, hogy eljátsszák a kedvesség hatalma előtt behódoló ördögöket, szóval ezen dicsőséges jelenet közepette a Császári Anya szó nélkül felál t, és olyan sietve távozott, hogy a játékba belefeledkezett udvarhölgyei ezt észre sem vették, csak akkor, amikor már eltűnt.

Ekkor sietve és nagy felfordulás közepette a nyomába eredtek. A Császári Anya fejedelmi testtartása miatt azonban nem mertek túl közel merészkedni hozzá, így a császárné egyedül tért vissza palotájába. Egy eunuchot küldött Li Licn-jingért.

A főeunuch hatalmas léptekkel érkezett, és úrnőjét a könyvtár nagy faragott székében ülve találta. A Császári Anya azonban nem olvasott, hanem mozdulatlanul ült, akár egy istennő. Arca sápadt volt, nagy szeme pedig fényes és hideg.

– Kérd meg a fiamat, hogy keressen fel – mondta, amikor észrevette a főeunuchot. Hangja is hideg volt, akár az ezüst.

Li Lien-jing kifejezte hódolatát, majd távozott, a Császári Anya pedig várt. Amikor egyik udvarhölgye kinyitotta az ajtót, elhessegette, s az ajtó ismét becsukódott.

Teltek-múltak a percek, és a főeunuch nem tért vissza. A percek órává ál tak össze, de a főeunuch még mindig nem jött, mint ahogy üzenet sem érkezett a császártól. A Császári Anya pedig csak várakozott székében, mialatt a hatalmas könyvtárban a délutáni napfényt felváltotta az alkony. Az eunuchok nesztelen léptekkel jöttek be, hogy meggyújtsák a gyertyákat a függőlámpásokban, és a Császári Anya ügyet sem vetett rájuk. Csak akkor szólalt meg, amikor az utolsó gyertya is égni kezdett.

– Hol van a főeunuch? – kérdezte csengő, de fagyos hangon.

– Fenség, a Várakozás Pavilonjában tartózkodik –

felelte az eunuch, miután kifejezte hódolatát.

– Miért nem jön be?

– Fél, fenség. – Az eunuch hangja megremegett.

– Küldd be – parancsolt rá a császárné.

Egy pil anattal később Li Lien-jing beoldalgott a sötétbe boruló kertből. Azonnal leborult a padlóra, és a Császári Anya lepil antott összegörnyedt alakjára.

– Hol a fiam? – kérdezte a császárné harag nélkül.

Hangja hidegen csendült.

– Fenség, nem merem... – hebegte a főeunuch.

– Nem mered átadni válaszát?

– Fenség, az uealkodó azt üzeni, hogy gyengélkedik.

– A főeunuch hangja itt elfúlt, amint tányér nagyságú kezét a szájára tapasztotta.

– Szóval gyengélkedik? – A császárné hűvös hangja szinte érdektelenségről árulkodott.

– Fenség... fenség...

– Tehát nem gyengélkedik.

Ezzel felál t. Tökéletesen összeszedett volt, mozgása páratlanul kecses.

– Ha ő nem jön hozzám, akkor nekem kel felkeresnem - mondta, és olyan gyorsan indult el, hogy a főeunuchnak kel ett talpra pattannia, hogy követni tudja. A Császári Anya ügyet sem vetett rá, vissza se nézett, és mivel udvarhölgyeinek azt parancsolta, hogy hagyják magára, senki sem tudott távozásáról, csak a főeunuch és az alárendelt eunuchok, akik a helyükön ál tak a pavilonban, a folyosón és a kapunál. Moccanni se mertek, bár kérdőn pil antottak egymásra, miután a császárné elhaladt előttük. A Császári Anya úgy suhant, mintha szárnyai nőttek volna, fejét mereven előreszegezte, arca sápadt volt, szeme feketén izzott.

Mögötte loholt Li Lien-jing, aki még annyi időre sem mert megál ni, hogy elmagyarázza másoknak, mi a gond, és még hosszú lépteivel sem tudta beérni a ragyogó kék és arany köntöst viselő, szinte repülő

fejedelmi alakot.

A Császári Anya egyenesen a császár palotája felé vette az irányt, keresztülhaladt a csodás udvaron, a márványlépcsőkön feljutott a márványteraszra. Az ajtó zárva volt, de fény szűrődött ki az ablakot takaró selyemfátylakon át, és a császárné mindent láthatott.

Odabent fia egy nagy, párnázott kereveten hevert.

Alute hajolt fölé. Az ifjú császári hitves éppen egy szemet emelt a császár ajkához a délről hozatott korai cseresznyéből, amelyet az uralkodó annyira szeretett.

A fiatal férfi hátravetett fej el nevetett, de úgy, ahogy a Császári Anya még sosem hal otta nevetni. Körülöttük eunuchok és az ifjú császárné udvarhölgyei ál tak, és mind úgy kacagtak, akár a gyerekek.

A Császári Anya ekkor feltépte az ajtót, s úgy ál t meg ott, akár egy ragyogó istennő az éj sötétjében.

Ezernyi gyertya fénye hul t csil ámló köntösére, fejdíszére és gyönyörű, de dühös arcára. Hatalmas és ragyogó, hosszúkás szeme jobbról balra végigsöpört az egybegyűlteken, míg végül megpihent fián és Alutén.

– Fiam, úgy hal ottam, beteg vagy – szólalt meg édes, kegyetlen hangon. – Eljöttem, hogy lássalak.

Az uralkodó talpra szökkent, míg Alute kővé dermedten ál t, kezében a cseresznyékkel.

– Látom, hogy valóban súlyos beteg vagy – folytatta a Császári Anya, és le nem vette tekintetét fia arcáról.

– Azonnal parancsot adok az udvari orvosoknak, hogy vizsgáljanak meg.

A császár szólni sem tudott. Tekintete anyjára tapadt, s a félelemtől arca valóban betegesen sápadt lett.

– Ami pedig téged il et, Alute, csodálkozom, hogy nem törődsz urad egészségével – mondta a Császári Anya. Minden szava hideg volt és tiszta, akár egy jégcsap. – Nem helyes, hogy éretlen gyümölcsöt eszik, amikor beteg. Túlságosan felelőtlenül végzed a Mennyek Fia körüli teendőidet. Ezért megbüntetlek.

Az uralkodónak sikerült becsuknia eltátott száját, és nagyot nyelt.

– Anyám, a dolog nem Alute hibája – hebegte. –

Nagyon elfáradtam, hiszen az audiencia majdnem egész nap tartott. Valóban gyengélkedtem.

Anyja rettenetes tekintete ismét a fiára szegeződött, és szeme szinte lángra lobbanni látszott. A Császári Anya hármat lépett előre.

– Térdre! – kiáltotta. – Azt hiszed, mert te vagy a császár, már nem vagy a fiam?

Alute eddig meg sem moccant. Egyenesen és sudáran ál t, finom arca büszkeséget sugárzott, tekintete nem tükrözött félelmet. Most elejtette a cseresznyét, amit elfelejtett letenni, és megragadta a császár karját.

– Ne! – kiáltotta halkan. – Ne térdelj le.

A Császári Anya két újabb lépést tett előre. Jobb kezét a levegőbe lendítette, és mutatóuj a a padlóra irányult.

– Térdre! – parancsolta.

Az ifjú császár egy hosszú pil anatig tétovázott, majd kirántotta karját Alute szorításából.

– Ez a kötelességem – mondta, és térdre rogyott.

A Császári Anya tekintete követte a beál t dermesztő

csendben. Jobb keze lassan az oldala mel é hul ott.

– Helyénvaló, hogy tudod, mi a kötelességed anyáddal szemben. Anyja előtt, amíg az él, még a császár sem több egy gyermeknél.

Ekkor felemelte kezét, és tekintete végigsöpört az udvarhölgyeken és eunuchokon.

– Kifelé! – kiáltott rájuk. – Hagyjatok magamra a fiammal. Egymás után oldalogtak el, míg végül csak Alute maradt.

– Te is – közölte a Császári Anya megingathatatlanul. Alute tétovázott, majd egy gyászos pil antást követően ő is távozott. Szaténcipőbe bújtatott lába még csak neszt sem ütött.

Amikor mindenki kiment, a császári anya olyan hirtelen változott meg, ahogy a szeszélyes tavasz szokott. Elmosolyodott, fiához lépett, és il atos, sima tenyerével végigsimította a fiú arcát.

– Kelj fel, fiam – mondta gyengéden. – Üljünk le és beszélgessünk. – A Császári Anya fiának trónszerű

székébe telepedett, míg gyermekének csak Alute alacsonyabb széke jutott. A császár rettegett, a császárné ezt jól látta reszkető ajkából és idegesen mozgó kezéből.

– A palotában rendnek kel lennie – közölte anyja, aki higgadtan és barátságosan szólt hozzá. – A császári hitves számomra csupán a fiam felesége.

Az uralkodó nem válaszolt, idegesen megnyalta kiszáradt ajkát.

– Fiam, nekem azt mondták, hogy titokban dacolni akarsz az akaratommal – folytatta a Császári Anya. –

Igaz, hogy a megfelelő hódolat nélkül fogadod majd a külhoni minisztereket?

A császár összeszedte minden büszkeségét.

– Ezt tanácsolták nekem. Még nagybátyám, Kung herceg is ezt javasolta.

– És hal gatsz rájuk? – kérdezte a császárné. Vajon akadt valaki, aki az uralkodónál tisztábban kihal otta a kedves hangból kicsendülő acélos és veszedelmes élt?

– Igen.

– Az anyád vagyok. Megtiltom.

Szíve akarata el enére el ágyult, ahogy ezt a szép, fiatal arcot nézte, a túlságosan is finom ívű ajkakat, a nagy és tiszta szemeket. Egyszer csak ráeszmélt, hogy fia minden akaratossága és önfejűsége dacára gyerekként titokban félt tőle. Ekkor szomorúság lopódzott a szívébe. „Olyan erőssé kel tennem a fiamat, hogy még tőlem se féljen, mivel a félelem egyenlő a gyengeséggel", gondolta. Ha az uralkodó fél tőle, akkor félni fog Alutétől is, engedni fog neki, így egy napon majd a felesége erősebb lesz nála. Talán fia nem kereste fel gyakran és titokban Szakotát? Most talán Alutéhoz menekül saját szülőanyjától való félelmében, aki pedig jobban szereti, mint ahogy bármiféle lány valaha is fogja. Feladta érte női mivoltát, teljesen alárendelte magát fia életének.

Az uralkodó ismét lesütötte szemét anyja fürkésző

tekintete elől. Szempil ája túl hosszú volt, nem való férfihoz, de hát tőle, az anyjától örökölte. Márpedig ha egy asszony át tudja adni fiának a szépségét, miért ne tudná átadni erejét is?

A Császári Anya felsóhajtott, beharapta ajkát, és úgy tett, mintha engedne.

– Mit érdekel engem, hogy az idegenek letérdelnek-e a Sárkánytrón előtt? Én csak rád gondolok, fiam.

– Tudom, anyám. Mindent, amit teszel, értem teszed.

Bárcsak én is tehetnék valamit érted. Nem az ál amügyek kapcsán, anyám, hanem valami olyasmit, amit szeretnél. Mit szeretnél? Valamit, ami boldoggá tesz... egy kertet, vagy egy kertté változtatott dombot.

Egy hegyet is meg tudok mozdítani érted...

Anyja vál at vont.

– Vannak kertjeim és dombjaim – felelte, de meghatotta, hogy fia a kedvében akar járni. Majd vontatottan így szólt: - Amire én vágyom, azt már nem lehet helyreál ítani.

– Mondd el – nógatta fia. Alig várta már, hogy anyja ismét megdicsérje, hogy biztonságban tudja magát haragjától.

– Mi értelme? – kérdezte tűnődve. – Életre tudod kelteni a hamut?

Az ifjú császár tudta, mire gondol anyja. Az elpusztított Nyári Palotára. A Császári Anya gyakran mesélt neki a pagodákról és a pavilonokról, a kertekről és sziklazugokról. Anyja azt a pusztítást sosem fogja megbocsátani az idegeneknek.

– Építtethetünk egy új Nyári Palotát, anyám – mondta habozva a császár–, mint amilyen a régi volt. Majd különleges adót szedetek a tartományoktól. Ezzel nem vonunk el pénzt a kincstártól.

– Csak le akarsz kenyerezni, hogy engedjek neked...

neked és a tanácsosaidnak! – zsémbelt játékosan a császárné.

– Talán. – Felhúzta íves szemöldökét, és oldalról sandított anyjára.

A Császári Anya hirtelen kacagásban tört ki. - Jól van hát. Miért zavartatnám magam? Egy nyári palota?

Miért is ne?

Felál t, puha, il atos tenyerével végigsimított fia arcán, majd távozott. Li Lien-jing odakint csatlakozott hozzá, és árnyékként követte.

*

Vége-hossza nincs a szomorúságnak, amit a gyerekek okoznak szüleiknek, éljenek akár palotában, akár sárkunyhóban. A Császári Anya, akit Li Lien-jing, legfőbb kéme gyakran tájékoztatott, néhány napon belül megtudta, hogy a császár hazudott neki, amikor azt mondta, hogy Kung herceg azt tanácsolta neki, fogadja a külhoni minisztereket a megfelelő

tiszteletadás nélkül. Kung herceg éppen el enkezőleg, arra emlékeztette a császárt, hogy ősei nem voltak hajlandóak olyan kiváltságokban részesíteni az idegeneket, amelyeket saját alattvalóik sem kaptak meg. A nagytiszteletű ős, Csien-lung idején, az angol Lord McCartneynak a földig kel ett hajolnia a Sárkánytrón előtt, bár ezért bosszúból egy mandzsu hercegnek is így kel ett tennie az angol uralkodó, György király festménye előtt. Kung herceg egyik kifogást a másik után hozta fel, amikor a külföldi követek ragaszkodtak ahhoz, fogadják őket az udvarnál. A Császári Külügyi Hivatal legfőbb titkárának betegségét hozta fel ürügyül – ez a betegség négy hónapon át húzódott, míg végül maga a császár vetett véget neki, megparancsolva, hogy a Nyugatról érkezett követek jelenjenek meg a trón előtt, ezzel bizonyítva, hogy ő (és egyedül csak ő) volt túl engedékeny.

A Császári Anya erről a beszámolóról először orchideákkal teli kertjében hal ott. A tavaszi hónapok már elröppentek, és eljött a kora nyár, a legkedvesebb évszaka. Esze ágában sem volt ál amügyekkel foglalkozni. Ma teljesen elbűvölte az üde napfény, és jó hangulatban kereste fel könyvtárát, ahol egy nemrégiben elhelyezett hatalmas asztalon az új Nyári Palota terveit vázolta fel, hogy majd a kijelölt építészek és munkások álmait téglába és márványba öntsék.

Nemsokára megérkezett Li Lien-jing is.

– Hívd ide Kung herceget – parancsolt rá, amikor a főeunuch megtette jelentését. Ecsetjét türelmetlen mozdulattal tette le, hogy megvárja a herceg érkeztét.

A herceg az udvarra nyíló, szélesre tárt ajtó előtt találta a császárnét, amint fel-alá járkál. A gránátalmafák vörös virágai teljes pompájukban virítottak a sűrűn ültetett fák sötétzöld levelei között. A Császári Anya kedvelte a gránátalma virágát és gyümölcsét is. Szerette a lángoló vöröses-narancsszín szirmokat és a gyümölcs lédús belének édeskés savanyúságát, amely körülölelte a feszes zöld héjon belül megbúvó sok ezer magot. Kung herceg ismerte ízlését, és amikor megérkezett és kifejezte hódolatát, először a gránátalmákról szólt.

– Fenség, csodálatosak a fák. Még nem láttam hozzájuk foghatót. Közeledben minden új életre sarjad.

Mostanra a herceg már megtanulta, miként beszéljen alázatosan a császárnéval.

A Császári Anya oldalra hajtotta fejét, mert mindig örömmel töltötte el a dicséret. Hajlandó volt ismét nagyvonalú lenni a herceggel, tekintettel arra, hogy ő

sem helyeselte a császár akaratát.

– Beszélgessünk az udvaron – javasolta. Leültek odakint: a Császári Anya a porcelán kerti székre, míg az udvariaskodóan tiltakozó herceg egy bambuszpadra.

– Miért vesztegetem az időmet? – kezdett bele a Császári Anya. – De azt hal ottam, hogy fiam, a császár, fogadni akarja a külföldi követeket, anélkül, hogy azok megfelelően hódolnának, és ez aggaszt engem.

– Fenség, az uralkodó olyan kíváncsi, akár egy gyerek – felelte Kung herceg. – Alig várja már, hogy lássa az idegenek arcát.

– Miért viselkednek a férfiak úgy, mint a gyerekek?! –

kiáltott fel a Császári Anya, letépett egy skarlátszínű

gránátalmavirágot, darabokra tépdeste, és a darabokat a földre szórta.

A herceg hal gatott, egészen addig, amíg a császárné el nem veszítette béketűrését.

– És te... te miért nem tiltottad meg neki?! Te az idősebb nemzedék tagja vagy.

Kung herceg felhúzta szemöldökét.

– Fenség, miként tudnék én szembeszegülni a császárral, amikor neki hatalmában ál leüttetni a fejem?

– Tudod, hogy nem engedném – vágott vissza a Császári Anya.

– Fenség, köszönöm neked. Gondolom, fenséged is tudja, hogy a császár hitvese minden egyes nappal egyre nagyobb befolyással van az uralkodóra.

Ugyanakkor azt kel mondjam, hogy jó irányba befolyásolja, mivel távol tartja az eunuchoktól és az alantas virágházaktól, ahova régebben csábították, azt színlelve, mintha nem ismerné fel őt senki.

– No de ki befolyásolja a hitvest? – kérdezte a Császári Anya élesen. – Nem látogat meg, csak ha a kötelessége azt diktálja. És akkor is hal gat.

– Nem tudom, Fenség.

A Császári Anya kisöpörte öléből a virágszirmokat.

– Dehogynem tudod. A Császári Özvegy az.

Unokatestvérem, Szakota.

A herceg lehajtotta fejét, hal gatott egy darabig, majd békülékeny hangon így szólt:

– Fenség, az idegen küldötteket szerencsés lenne nem a császári fogadóteremben fogadni.

– Határozottan az lenne – helyeselt a Császári Anya, engedve a hercegnek, aki szánt szándékkal terelte másfelé a beszélgetést. A császárné elmélázott ezen egy ideig, miközben a gránátalmafa ágain átszűrődő

napsugár rásütött az ölében összekulcsolt kezére. Ce-hszi hirtelen felkacagott.

– Megvan! Fogadják őket a Bíbor Világosság Pavilonjában. Nem fogják tudni, hogy nem az igazi palotában vannak. így a valóság megmarad nekünk, míg őket il úziókba ringatjuk.

A herceg sem tudott el enál ni a fortélynak, bár habozva engedett. A Bíbor Világosság Pavilonja a Középső-tó távolabbi partján ál t, a Tiltott Város nyugati határán, ahol a hagyomány szerint a császár csak a peremterületek népeit fogadta, és őket is csak az új év első napján.

– Fenséged olyan okos, akár a legokosabb férfi –

szólalt meg ismét Kung herceg. – Csodálom éles cs gyakorlatias eszét. Ennek megfelelően rendezem a dolgokat.

A császárné most már remek hangulatban volt, és mivel megindította a herceg dicsérete, meghívta a férfit, hogy tekintse meg a Nyári Palota tevéit.

A herceg jó egy órán át időzött a hosszú és széles asztalnál, amelyre a Császári Anya álmát felvázoló tekercset feszítették. A császárné folyamatosan beszélt: a sziklakertek között kígyózó folyókról, amelyek tavakba ömlenek, a nyugati tartományokból hozott, fákkal beültetett hegyekről, a hegyoldalban és a hatalmas központi tó partján emelt aranytetejű

palotákról és pagodákról. A herceg annyira megdöbbent, hogy egy szót sem szólt, és látva ezt a mérhetetlen pénzpocsékolást, nem merte szóra nyitni száját, nehogy dühe előtörjön belőle, ami szinte biztosan a halálát jelentette volna.

– Ki másnak, ha nem fenségednek a fejében fogant volna meg ilyen impozáns palota terve? – sikerült végül nagy nehezen kipréselnie a fogai között a megfelelő

mondatot.

Ezután a herceg a császárné elnézését kérte, és sietve távozott. Egyenesen Zsung-lu főtanácsoshoz indult – a Császári Anya azonnal rájött, hogy a férfi miért jött, amikor még aznap este, röviddel a kapuzárás előtt egy eunuch lépett oda hozzá és jelentette, hogy Zsung-lu kér tőle audienciát.

Éppen a tervrajz fölött görnyedt, és ecsetje nyomán egy karcsú és hosszúkás pagoda kezdett kibontakozni.

– Fogadom a főtanácsost – mondta, és fel sem emelte fejét, mivel tudta, hogy Zsung-lu nem fogja helyeselni, amit tett. A férfi így jó darabig ácsorgott mögötte, mire a Császári Anya megszólalt:

– Ki van ott? – kérdezte hosszú-hosszú másodpercek múltán.

– Tudja azt fenséged.

A férfi mély hangjától szíve olyan gyorsan kezdett verni, mint régen, de ezt igyekezett palástolni.

– És miért jöttél? – kérdezte közönyösen. – Nem látod, hogy elfoglalt vagyok?

– Ez az oka a jövetelemnek. És kérlek, fenség, hal gass meg, mivel nem sok időm maradt már a kapuzárás előtt.

A császárné felismerte a régi parancsoló hangot. Az egész világon ettől az egy férfitől félt, aki szerette őt, és aki nem engedett neki. A Császári Anya azonban most is éppen olyan akaratos volt, mint amikor kislánykorában eljegyezték egymást, úgyhogy tovább váratta a főtanácsost. Komótosan rátette a jade védőburkot a festékdörzsölő kőre, megmosta az ecsetet a vizestálkában, és aprólékosan elvégezte a többi apró-cseprő dolgot, amit máskor egyébként az eunuchjaira bízott. A férfi pedig türelmesen várt.

A Császári Anya végül lassan áthaladt a tágas termen, és helyet foglalt trónszékében. A férfi ekkor elélépett, és a szokásnak megfelelően letérdelt előtte, a nő pedig hagyta, hadd térdeljen. Fekete szeme egyszerre volt kegyetlen és gyengéd, s ugyanakkor derűt sugárzó.

– Fáj a térded? – kérdezte rövid hal gatás után.

– Nincs jelentősége, fenség – felelte a férfi nyugodtan.

– Kelj fel. Nem szeretem, ha előttem térdepelsz.

Zsung-lu méltóságteljesen talpra ál t, és a császárné tetőtől talpig végigmérte. Amikor tekintete egybefonódott a férfiéval, jó darabig úgy maradt.

Egyedül voltak, és anélkül forrhatott össze tekintetük, hogy bárki felróhatta volna nekik. A Császári Anya eunuchja az előcsarnokban őrködött, jó messze tőlük.

– Mi rosszat tettem? – A császárné hangja olyan édes volt, mint az esdeklő kisgyermeké.

– Jól tudod, mit tettél – felelte Zsung-lu. A nő

megvonta szaténba bújtatott vál ait.

– Nem beszéltem neked az új Nyári Palotáról, mivel tudtam, hogy valaki úgyis beszámol róla... valószínűleg Kung herceg volt az. Az új Nyári Palotát viszont ajándékba kaptam a fiamtól. Ez az ő óhaja volt.

Zsung-lu igen komor hangot ütött meg.

– Tudod, hogy most nincs pénz a kincstárban arra, hogy efféle pihenőpalotákat építsünk. Újfajta adókat kel kivetni a tartományokban, ha ezt a palotát meg akarod építtetni.

A császárné ismét vál at vont.

– Nem kel hozzá pénz. Csak kő, fa, szikla, jade és kézművesek. Ezeket mindenfelé találni.

– Az embereknek fizetni kel .

– Nem szükséges – felelte a császárné félvál ról. –

Az első császár sem fizetett a Nagy Falat építő

parasztoknak. Ha meghaltak, csontjukat a téglák közé szórták, így még a temetésük sem került pénzbe.

– Akkoriban az uralkodó dinasztia erős volt – felelte a férfi változatlanul komor hangon. – A nép nem mert lázongani. A császár kínai volt, és nem mandzsu, mint mi, a fal pedig saját népét védte az északi betolakodóktól. De most vajon hajlandó lesz a nép elküldeni javait és a férfiakat, hogy megépítsék neked a Nyári Palotát? És képes lennél pihenni egy olyan palotában, ahol a falakban semmiért odaveszett emberek csontjai rejlenek? Nem hiszem, hogy képes lennél efféle kőszívűségre.

Egyedül csak Zsung-lu tudott könnyeket csalni a császárné szemébe, senki más. Oldalra fordította fejét, hogy el eplezze.

– Nem vagyok kőszívű... – suttogta. – Csak olyan...

magányos vagyok.

Virágos vál kendőjének csücskével megtörölte a szemét. A férfi és a nő közti kötelék megfeszült. A császárné arra vágyott, hogy a férfi lépjen közelebb hozzá, érintse meg a kezét.

Zsung-lu nem mozdult. A császárné ismét a férfi komor hangját hal otta.

– Meg kel ene mondanod a fiadnak, hogy a császárnak nem il ik, ha palotákat ajándékoz, mialatt az ország fölött a háború réme lebeg, és a középső

tartományokban árvíz és éhínség pusztít. A te kötelességed lett volna emlékeztetni erre.

A császárné erre a főtanácsos felé fordította szomorú szemét, és hosszú fekete szempil áin könnyek csil antak meg.

– Ó, ez a birodalom mindig nyomorúságban senyved!

- kiáltott fel. Ajka megremegett, és összekulcsolta a kezét. - Miért nem mondod meg neki te?! Olyan vagy neki, akár az apja...

– Csitt – szűrte a szót fogai között Zsung-lu. – A császárról beszélünk.

A nő lehajtotta fejét, és könnyei rózsapiros szaténruhájára hul tak.

– Mi bánt? – kérdezte a férfi. – Megvan mindened, amiért küzdöttél. Mit akarsz még? Létezik a világon nálad hatalmasabb asszony?

A császárné nem felelt, és könnyei csak úgy potyogtak, miközben a férfi folytatta:

– A dinasztia legalább addig biztonságban van, amíg élsz. Felneveltél egy császárt, hitvest adtál mel é. A fiad szereti őt, és mivel a császári hitves fiatal és szereti fiad, örökössel ajándékozza meg.

Erre a nő felkapta a fejét, riadt tekintettel.

– Máris?

– Nem tudom, de minden bizonnyal így lesz. Tudom, hogy szeretik egymást.

A férfi együtt érző tekintete találkozott a Császári Anya pil antásával.

– Néhány nappal ezelőtt véletlenül megláttam őket.

Már későre járt, és nem sokkal kapuzárás előtt a nagykapu felé igyekeztem. A Kedvező Szelek Pavilonjában voltak.

– Túlságosan is közel a Császári Özvegy palotájához... - dünnyögte a császárné.

– A kapu nyitva ál t, és tekintetem önkéntelenül is arra tévedt, és akkor megláttam őket az alkonyatban, amint kart karba öltve sétáltak, mint két gyerek.

A nő erre beharapta az ajkát, kerek arca megremegett, és ismét kibuggyantak könnyei. Zsunglu, látva a Császári Anya fájdalmában is gyönyörű

arcát, képtelen volt fékezni magát.

Hármat lépett előre, majd még kettőt, és közelebb került hozzá, mint hosszú évek óta bármikor.

– Szívem, nekik olyasmiben van részük, amiben nekünk soha nem lehet – mondta olyan halkan, hogy szinte csak ő maga hal otta. – Segíts nekik megőrizni ezt. Irányítsd őket. Öntsd minden erődet és hatalmadat ebbe az új uralomba, mivel ez a szerelmen alapul.

De a császárné nem bírta tovább. Kezét arca elé rántotta, és hangosan zokogni kezdett.

– Kérlek, menj el! Hagyj magamra... hagyj egyedül, hiszen mindig is egyedül voltam!

A Császári Anya olyan hevesen zokogott, hogy Zsung-lu kénytelen volt engedelmeskedni, nehogy mások meghal ják, és elkezdjenek töprengeni, mi lehet a sírás oka. Habozott, sóhajtott egyet, majd hátralépett, és menni készült, ahogy arra a Császári Anya kérte.

A nő azonban arcára tapasztott kezének uj ai közül nézte, és amikor látta, hogy távozni készül, anélkül, hogy csitítani próbálná, lekapta arcáról kezét, és dühe pil anatok alatt felszárította könnyeit.

– Nem szeretsz te senkit, csak saját gyermekeidet!

Hány gyermeket szült neked az a... az a...?

A férfi megál t, és összefonta mel kasán a karját.

– Fenség, három gyermekem van.

– Fiúk?

– Nincsenek igazi fiaim.

Hosszú pil anatig néztek egymás szemébe, szívüket ugyanaz a fájdalom és sóvárgás töltötte el. Majd a férfi távozott, és a nő ismét egyedül maradt.

*

A napév hatodik havának vége előtt Tung-cse császár fogadta a Nyugat követeit. A Császári Anya Li Lien-jingtől hal otta, mi történt, és egyszer sem szólt közbe, miközben a főeunuch előadta a történetet.

Az audienciára hat órakor került sor, nem sokkal napfelkelte után, a Bíbor Világosság Pavilonjában. A császár egy magasított emelvényen, egy alacsony asztal mögött foglalt helyet keresztbe tett lábakkal.

Tekintete végigsiklott a magas férfiak fehér arcán, az Angliából, Franciaországból, Oroszországból, Hol andiából és az Egyesült Ál amokból érkezett miniszterekén. Az orosz követet kivéve mindegyikük egyenes szabású, fekete gyapjúöltözéket viselt, lábukat szűk nadrágba erőltették, felsőtestükre pedig rövid kabátot vettek, mintha munkások lennének, és egyikük sem viselt köntöst. Egymás után járultak a császár elé, mindegyikük meghajolt, de nem fejezték ki hódolatukat, nem térdeltek le, nem érintették fejüket a mozaikpadlóhoz, és mindegyikük átadott egy okmányt Kung hercegnek, amit az hangosan felolvasott. Az okmány kínaiul íródott, és mindegyik irat nagyjából ugyanazt tartalmazta: az adott nyugati ország köszöntötte a császárt trónra lépése alkalmából, és virágzó s békés uralkodást kívánt neki.

A császárnak mindegyikre válaszolnia kel ett, méghozzá ugyanolyan módon. Kung herceg fel épett az emelvényre, majd térdre rogyott, a szertartást tökéletesen betartva, fejét a padlóig hajtotta, és átvette császári unokaöccsétől a már előkészített okmányt.

Amikor elhagyta az emelvényt, gondosan ügyelt arra, hogy az idegenek jelenlétében betartsa azokat az il emszabályokat, amelyeket évszázadokkal ezelőtt a bölcs Konfuciusz lefektetett. Mintha sietve hajtaná végre feladatát, karját szárnyakként terítette szét, köntöse csak úgy lobogott, és arca komor maradt, jelezve, hogy minél hamarabb császára szolgálatára akar lenni. Minden külföldi követ kapott egy császári okmányt. A követek ekkor megbízóleveleiket az asztalra helyezték, és hátrafelé lépkedve távoztak a császár színe elől. Kétségtelenül elégedettek voltak, mivel azt hitték, sikerült keresztülvinni akaratukat, de nem tudták, hogy még csak nem is palotában zajlott az audiencia, hanem csak egy pavilonban.

A Császári Anya mindezt végighal gatta, de közben nem szólt semmit, bár ajka lefelé görbült, és szeme rosszal ón meredt előre, szíve pedig megkeményedett.

Hogyan mert volna fia ennyire dacolni akaratával, ha nincs Alute, akire most már jobban hal gatott, mint saját anyjára? Arra gondolt, amit Zsung-lu mesélt, amint kart karba öltve sétálnak, és szívébe mintha újabb tőrt döftek volna. A sebtől azonban szíve csak még jobban megkeményedett. Ó, miért ne kaphatná meg azt, amit akar, kérdezte a Császári Anya önmagától. Az övé lehetne a Nyári Palota, és még csodálatosabbá tenné, ha már egyszer fia Alutét szereti.

Mint az égből lecsapó nyílvessző, úgy hasította szét merengését egy rémítő gondolat. Ha Alute fiút szül, és Zsung-lu azt mondta, hogy minden kétséget kizáróan fia lesz, mivel az erős szerelemből mindig fiú születik, akkor ő, vagyis Alute lesz a Császári Anya!

– Ó, én ostoba – motyogta magában. – Hogy nem gondoltam arra, hogy Alute igazából engem akar eltávolítani? Mi lesz belőlem azután: egy vénasszony a palotában?

– Tűnj a szemem elől! – rival t rá ekkor az eunuchra.

Az eunuch azonnal engedelmeskedett, a Császári Anya süvöltő hangja késként döfött a fülébe. A császárné mindeközben mint valami kőszobor ült trónján, és ismét cselt szőtt, hogy magányában is megőrizhesse hatalmát.

Szét kel zúznia azt a szerelmet, amelynek Zsung-lu a megóvását kérte.

Hirtelen eszébe jutott a négy ágyas, akiket ő

választott ki a császárnak házassága napján. Az ágyasok egy fedél alatt éltek a Felhalmozott Választékosság Palotájában, arra várva, hogy hívassák őket. De egyiküket sem hívatták, és nem is fogják szólítani őket, mivel Alute meghódította a császár szívét. A Császári Anyának ekkor eszébe ötlött, hogy az egyik ágyas nagyon-nagyon szép.

Hármat származásuk és eszük miatt választott, de a negyedik olyan bájos volt, hogy még őt is elbűvölte az üde, ragyogó szépség. Miért ne gyűjthetné ezeket az ágyasokat maga köré? így fog tenni, tanítja őket, és valahogy felhívja rájuk a császár figyelmét, azzal az ürüggyel, hogy mint uralkodónak, szüksége van változásra és egy kis kikapcsolódásra. Alute túl komoly, és túl lelkesen hajtja, hogy munkálkodjon az ál am érdekében, emel ett túl erős az akarata egy ilyen ifjú és mulatságokat kedvelő férfihoz. Ez a negyedik ágyas nem büszkélkedhetett előkelő származással.

Valójában olyan alacsony sorból származott, hogy még ágyas sem lehetett volna belőle, és csak hihetetlen szépsége győzte meg a hercegeket és a minisztereket, hogy felvegyék nevét a mandzsu hajadonok közé. Ez a leány még a hasznára lehet. A lány visszacsábíthatja a császárt a palota falain kívül űzött régi kísértéseihez.

Alute pedig elveszti őt.

A Császári Anya gondolatai egyfolytában ilyen és hasonló fondorlatok körül forogtak, bár közben tudta, hogy gonoszságra készül. De elhatározta, hogy így cselekszik. Talán nem volt teljesen egyedül az egész világon? Senki nem merte szeretni őt. Egyetlen fegyvere az volt, hogy féltek tőle, és ha ez nem így lett volna, rég elfelejtették volna a palotában. Most még szép volt és erős, aki még a trónt is megszerezheti, ha a szükség úgy hozza, ha ez az ára annak, hogy megmeneküljön az élőhalott léttől.

Emlékezetében végigpörgette az eltelt éveket. Látta magát kislányként, aki erejét a végsőkig megfeszítve dolgozott bácsikája, Mujanga nagy háztartásában, ahol anyja csak egy özvegységre jutott sógornő volt, ő

maga pedig nem több rabszolgánál. Bárhova ment is az a lánygyermek, aki egykor ő volt, mindig magával cipelte a hátán húgát vagy öccsét, és addig nem futkározhatott vagy játszhatott, amíg azok meg nem tanultak járni. Mivel fürge és eszes volt, segített a konyhában és a szál ásokon, kezében mindig ott volt a seprű vagy a főző-kanál vagy a varrótű, és gyakran küldték a piacra halért vagy baromfiért, mert ő tudott a legjobban alkudozni az árusokkal. Késő este, amikor bemászott húgával közös ágyába, azonnal álomba merült. Még Zsung-lu sem volt képes könnyíteni napi terhein, lévén fiú, aki férfivá érett, és semmit sem tehetett érte. Ha feleségül megy hozzá, a férfi maradt volna gárdista, ő pedig ismét szorgoskodhatott volna a konyhában vagy az udvaron, nevelhette volna a gyerekeket, pörölhetett volna a szolgákkal meg a rabszolgákkal, és árgus szemekkel figyelhette volna apró-cseprő tolvajlásaikat. Mennyivel jobban járt még azzal is, hogy az uralkodó ágyasa lett, még ha nem is a hitvese! Zsung-lu azonban hála helyett arra használta hatalmát, hogy megdorgálja.

És fia, akinek nemcsak hálából, hanem valódi érzelemmel mindig szeretnie kel ene őt, jobban imádja feleségét, mint az anyját. Nem is, emlékeztette magát: fia még mostohaanyját, Szakotát is jobban szerette, mint őt, az egykori Jehonalát, aki annyi unalmas órát töltött el az előző, gyermeteg császárral, aki sosem vette feleségül, és mindezt azért tette, hogy megszerezze a trónt a fiának. O, azok az unalmas órák! Emlékezetébe idézte a sápadt, sárga arcot, a forró, beteges kezeket, amelyek mindig a testén motoztak, amitől újra és újra felkavarodott a gyomra.

És milyen szilárdan birtokolta a trónt régensségének tizenkét éve alatt, hogy fiának, a császárnak ne kel jen szembenéznie lázadással és idegen hódítókkal!

Egyedül ő tudta sakkban tartani a fehéreket, és még Mongólia vad törzseit is sikerült adózásra kényszerítenie. Leverte a jünnani és a sen-kani muzulmán felkelést. Fia így békében és biztonságban uralkodhatott, és bár gyermeke ismerte anyja bölcsességét, mégsem kérte útmutatását, pedig egyedül ő lett volna képes utat mutatni neki.

Az effajta gondolatok a magányból táplálkozó sötét erőt öntöttek belé. Vére forrongott a testében, egész lénye feléledt, hogy megvívja csatáját sorsával.

Annyira megsebezték, olyan sok fájdalmat és gyötrelmet szenvedett cl, hogy már cl is felejtette, mi a szeretet, akarata olyanná formálódott, akár egy pengeéles kard, amel yel ismét készen ál t, hogy utat vágjon magának a hatalomhoz.

Természeténél fogva azonban túlságosan igazságos volt ahhoz, hogy engedjen bosszúszomjának, így más ürügyet kel ett keresnie, hogy miért akarja visszaszerezni a hatalmat. Amikor fia egy évvel ezelőtt trónra lépett, nagyjából húsz év után ismét béke honolt. Most azonban ú j gondok merültek fel. A messzi Tajvan szigetén, amelyet vad törzsek laktak, néhány hajótörött sodródott partra. Amikor a bennszülöttek megpil antották őket, rájuk támadtak, és megölték őket. A hajótöröttek japán tengerészek voltak, és amikor a japán császár meghal otta, hogy legyilkolták alattvalóit, hadihajókkal katonákat küldött a szigetre. A katonák a császár nevében birtokba vették a szigetet és más, közeli szigeteket is. Amikor Kung herceg, aki a pekingi külügyminisztérium feje volt, tiltakozott az invázió el en, a japán császár hadat üzent Kínának.

De ez még nem volt minden. A kínai császárok tizenöt évszázada uralták hűbérúrként Annamot, és az ott élők hálásak voltak a védelemért, amely szabadságot biztosított uralkodóiknak, de megóvta őket a martalócoktól. A kínai császárok olyan hatalmasak voltak, hogy senki sem merte megtámadni vazal usát. Senki, csak a fehérek! Az elmúlt száz évben franciák szivárogtak Annámba, és az elmúlt húsz esztendőben a kereskedelem meg a papok tévén megvetették ott a lábukat, és arra kényszerítették Annám királyát, hogy írjon alá egy szerződést, amelyben lemondott az északnyugati Tonkin tartományról, ahol kínai banditák és törvényenkívüliek portyáztak.

A Császári Anya tudott minderről, bár többé már nem óhajtott efféle gondokkal foglalkozni, hogy annál több időt szentelhessen az ú j palota tervezésének. Most azonban hirtelen úgy döntött, hogy ez alkalommal mégiscsak beavatkozik. Jól látta, hogy fia semmit nem csinált, a hercegek mulatságokkal tengetik az életüket, és ha nem ér véget gyorsan ez a letargia, a birodalom rohamos tempóban szétesik. Egyértelmű volt tehát, hogy kötelessége ismét saját kezébe fognia a kormányzás gyeplőjét.

Így hát egy kora nyári napon parancsának engedelmeskedve az ágyasok beköltöztek a palotába

– kalitból szabadult madarakként röpültek hozzá. Mát feladták a reményt, hogy a császár hívatja őket, de bizakodásuk ismét visszatért, és olyan rajongással vették körül a Császári Anyát, ahogy az angyalok tekintenek egy istennőre. A Császári Anya önkéntelenül is mosolygott ezen, és élvezte hódolatukat, bár nagyon jól tudta, hogy szeretetük nem neki szól, hanem annak, amiben reménykedtek.

Egyedül csak ő juttathatja be őket a császár hálószobájába. Megszánta az ágyasokat, és közelebb intette őket magához.

– Madárkáim, tudjátok, hogy nem tudlak mindannyiótokat azonnal a császár színe elé juttatni. A császári hitves mérges lenne, és az uralkodó ismét elküldené titeket. Hadd juttassalak el benneteket egyenként a császárhoz, és legelőször a legcsinosabb kerüljön sorra. Ez ugye érthető?

Azonnal megkedvelte a négy fiatal lányt. O is ilyen fiatal volt, amikor beköltözött a palota falai közé.

Egyikük arcáról a másikra járt tekintete, a fénylő

szemek pedig magabiztosan és reménykedve néztek rá, úgyhogy nem volt szíve megbántani egyiküket sem.

– Miképpen választhatnám ki én a legcsinosabbat?

Magatoknak kel választanotok.

Erre vidáman s fiatalosan együtt nevettek.

– Tiszteletre méltó császárné, miképpen színlelheted, hogy nem tudod? – kiáltotta a legmagasabbik és legkevésbé csinos lány. – Jázmin a legcsinosabb.

Minden tekintet Jázmin felé fordult, aki elpirult, megrázta a fejét, és arcát kendője mögé rejtette.

– Te vagy a legcsinosabb? – mosolygott a Császári Anya. Mindig is élvezettel játszadozott az ifjú teremtésekkel, legyenek azok emberek vagy ál atok.

Jázmin erre ismét csak a fejét rázta, arcát elfedte kezével, miközben a többiek hangosan kacagtak.

– Jól van, jól van – mondta végül a Császári Anya. –

Vedd el kezed az arcodról, gyermekem, hogy magam is megnézhesselek.

A lányok elhúzták Jázmin kezét, és a Császári Anya szemügyre vette a rózsás és lesütött szemű arcot.

Nem annyira szégyenlős arc volt ez, mint inkább pajkos, vagy talán csak derűs. Ugyanakkor nem volt kimondottan lágy sem. A telten görbülő ajkak merészséget sugal tak, mint ahogy a nagy szemek és az apró cimpás orr kissé kiöblösödő orrlyuka is. Alute olyan volt, akár az apja, aki az uralkodó császári oktatójának segédkezett – finom vonású és törékeny testalkatú. Az Alute-féle nőkkel szemben Jázmin jelentette a tökéletes fegyvert. A császári hitves karcsú, kecses s nőhöz képest sudár termetű volt, Jázmin épp az el enkezője: alacsony és telt, ám szépsége gyönyörű arcában és makulátlan bőrében rejlett. Olyan volt a bőre, akár egy csecsemőé: fehér, akár a tejszín, leszámítva piruló arcát és piros száját.

Az immár elégedett Császári Anyának hirtelen változott a hangulata. Elbocsátotta az ágyasokat, és nagyot ásított felékszerezett kezét szája elé tartva.

– Érted küldetek, amint eljön a nap – mondta félvál ról Jázminnak, és az ágyasok visszavonultak, hímzett köntösük uj a fénylő szárnyakként zárult össze a hátukon.

Nem maradt más hátra, csak megkérni a főeunuchot, hogy érdeklődje meg Alute szolgálójától, hogy a császári hitves a hónap mely napjain nem keresi fel a császár hálószobáját. Mint kiderült, hét nap volt még hátra addig, így a Császári Anya azt üzente Jázminnak, hogy a nyolcadik napon ál jon készen.

Megparancsolta, hogy barackszínű köntöst öltsön, il atszert ne használjon, mivel saját il atosítóiból választja ki majd a megfelelőt.

Az adott napon Jázmin felöltötte a kívánt köntöst, és megjelent a Császári Anya előtt, aki gondosan végigmérte, tetőtől talpig. Ezután megparancsolta, hogy vesse le olcsó ékszereit.

– Hozd ide az ékszerszobából a harminckettes dobozkát - parancsolta meg udvarhölgyének, és amikor a ládika megérkezett, kiemelt belőle két bazsarózsát formázó, rubinokból és gyöngyökből készült virágot, és átadta Jázminnak, hogy tűzze fel őket a füle mögé. Karpereceket is adott, meg gyűrűket, míg végül a lány szinte magánkívül volt a boldogságtól: beharapta ajkát, és fekete szeme csil ogott örömében.

Amikor ezzel végzett, a Császári Anya erős pézsmail atszert hozatott, és arra kérte Jázmint, hogy dörzsölje be vele tenyerét, a nyakát az ál a alatt, a füle tövét, a két mel e közti területet és az ágyékát.

– Elég lesz – mondta a Császári Anya Jázminnak. –

Most velem jössz. Udvarhölgyeimmel együtt felkeressük fiamat, a császárt.

Alig hagyták el ajkát ezek a szavak, amikor eszébe ötlött valami – ugyan miért menne ő a császárhoz?

Alute értesülni fog a jelenlétéről, mivel ott minden kétséget kizáróan vannak kémei, és talál majd valami ürügyet, hogy tiszteletét tegye a Császári Anyánál.

Hívatlanul azonban nem merészel megjelenni a Császári Anya saját palotájában.

– Várj... – emelte fel kezét a császárné. – Mivel tudom, hogy fiam ma egyedül van, őt hívom ide.

Parancsot adok a szakácsoknak, hogy a császár kedvenc ételeiből készítsenek lakomát. A fiam velem fog étkezni ezen a szép napon. Az asztalokat ál ítsák az udvarra a fák alá, és hívassák az udvari zenészeket, majd az ebédet követően az udvari színészek adjanak elő egy darabot.

Csak úgy osztogatta parancsait, amit az eunuchok rohanva teljesítettek, és udvarhölgyei is sürögtek-forogtak.

– Te pedig, Jázmin, a közelemben ál sz majd, felszolgálod a teámat, és addig nem szólsz, amíg arra nem kérlek.

– Igen, nagytiszteletű ősöm – felelte a lány csil ogó szemmel, és elpirult.

Egy-két óra elteltével a harsonák jelezték a császár érkezését, és kisvártatva gyaloghintója meg is érkezett a hatalmas udvarra, ahol az eunuchok már buzgón terítettek, a zenészek pedig hangszereiket hangolták.

A Császári Anya magánfogadótermében ült kicsi trónján, mel ette lehajtott fej el ott ál t Jázmin, aki egy legyezőt babrált idegességében. Mögöttük az udvarhölgyek sorakoztak fel félkörben.

A császár aranysárkányokkal hímzett égkék szaténköntöst viselt, bojtos kalapot, kezében pedig egy jadedarabot szorongatott, hogy hűtse tenyerét.

Meghajolt anyja előtt, de nem tette hódolatát, mivel ő

volt a császár, anyja pedig fogadta, és nem ál t fel. Ez jelkép is volt egyben, mivel mindenkinek fel kel ett ál nia a császár jelenlétében. Az udvarhölgyek kérdőn néztek egymásra, hogy a Császári Anya vajon miért nem kel fel trónjáról. A császár láthatóan észre sem vette, és helyet foglalt anyja jobbján egy alacsony trónon, miközben eunuchjai és őrei visszavonultak a külső udvarba.

– Hal ottam, hogy ma egyedül vagy, fiam – kezdte a Császári Anya –, és arra gondoltam, hogy itt tartalak egy darabig és megóvlak a búskomorságtól, míg hitvesed vissza nem tér hozzád.

Mindezt kedvesen és édesen mondta, nagy szeme melegen tekintett gyermekére, és gyönyörű kezével megérintette fia térdét.

A császár elmosolyodott és meghökkent, mint ahogy mindenki, mivel mostanában fejedelmi anyja nem volt túl kedves hozzá, sőt, kimondottan sokat korholta. A császár legszívesebben visszautasította volna a mai meghívást, ha nem tartott volna attól, hogy ezzel fejére vonja haragját. Alute jelenléte máskor mindig erőt öntött belé.

– Köszönöm, anyám – mondta, és örült, hogy anyja nem mérges rá. – Valóban egyedül vagyok, és gondolataim ide-oda csapongtak, nem tudva, miként töltsem el a napot.

A Császári Anya Jázmint szólította.

– Tölts teát uradnak, gyermekem.

A császár a szavak hal atán felemelte a fejét, Jázminra meredt, és le sem vette szemét a bájos arcról, amíg a lány át nem vette a teáscsészét az egyik eunuchtól és két kézzel felé nem nyújtotta.

– Ki ez a hölgy? – kérdezte a császár, mintha a lány ott sem lenne.

– Hogyan?! – kiáltott fel a Császári Anya meglepetést tettetve. – Hát nem ismered meg saját ágyasodat? O

egyike annak a négynek, akit én választottam neked.

Lehetséges, hogy még azt sem tudod, kik azok?

A császár némileg zavarba jött, és a fejét rázta, majd kesernyésen elmosolyodott.

– Nem hívattam őket. Még nem jött el az ideje. A Császári Anya lebiggyesztette ajkát.

– Legalább az egyiküket hívatnod kel ett volna, ha másért nem, hát udvariasságból. Aluténak nem kel ene olyan önzőnek lennie, mialatt ezek a leányok elvesztegetik életüket azzal, hogy várnak.

A császár nem felelt. A szájához emelte csészéjét, és megvárta, amíg anyja ivott a szilkéjéből, majd maga is kiitta teáját, Jázmin pedig letérdelt elé, és ismét átvette a csészét. Ekkor a lány felemelte tekintetét, és az uralkodó ebben a pil anatban egyenesen Jázmin arcába nézett, amely olyan derűs és életteli volt, olyan gyermeki, tejfehér és rózsás a puha fekete haj alatt, hogy az uralkodó azt se tudta, merre nézzen zavarában.

Így kezdődött a nap, és ahogy-telt múlt az idő, a Császári Anya újra és újra szólította Jázmint, hogy várakozzon az uralkodó mel ett, legyezze őt, tartson távol tőle egy-egy kósza legyet, szolgálja ki a fák alatt elfogyasztott délebédnél, hozzon neki teát, és válasszon számára édességet. A színielőadás alatt tegyen lábzsámolyt a lába alá, és vánkost a könyöke alá. így ment ez egészen alkonyatig. Végül a császár nyíltan rámosolygott Jázminra, és amikor a lány közelebb lépett, ő is rámosolygott– nem kihívóan vagy pajkosan, hanem úgy, ahogy egy gyermek mosolyog játszótársára.

A Császári Anya igen elégedetten vette tudomásul a mosolyokat, és amikor leszál t az alkony, és a nappal véget ért, így szólt az uralkodóhoz:

– Mielőtt távozol, fiam, van egy kívánságom.

– Mondd csak, anyám – felelte a császár, aki jó hangulatban volt. Kedvenc ételeit ehette, szíve megkönnyebbült, képzeletét pedig felcsigázta a bájos lány, aki az övé volt, akit bármikor megkaphatott, ha kedve úgy tartotta.

– Tudod, hogy mennyire szívesen megyek el a városból, ha eljön a tavasz. Hónapok óta ki sem mozdultam a város falai közül. Miért ne mehetnénk együtt, te és én, hogy hódoljunk őseink sírja előtt? A távolság alig tizenhárom kilométer, én pedig megkérem a tartomány alkirályát, Li Hung-csangot, hogy saját őreit küldje el védelmünkre. Te és én egyedül képviselnénk két nemzedéket, mivel nem lenne il endő, ha magaddal vinnéd hitvesedet egy ilyen szomorú útra.

Magában már kifundálta, hogy magával viszi Jázmint, mintha csak a szolgálatára tartana igényt, és akkor már könnyű lesz Jázmint éjszaka beküldeni fia sátrába.

A császár alsó ajkára tette mutatóuj át, és elgondolkodott.

– Mikor menjünk?

– Mától számítva egy hónap múlva – felelte a Császári Anya. – Akkor is egyedül leszel, mint most, és a császári hitves amúgy sem fog felkeresni, úgyhogy nyugodtan utazhatunk. Annál nagyobb örömmel üdvözöl majd, ha visszatértél.

A császár ismét azon merengett, hogy fejedelmi anyja miért változott meg ennyire, hogy így beszél Alutéról. De hát ki ismerheti indokait? Igaz, hogy kegyetlennek és gyűlölködőnek tartották, de vele tudott igazán kedvesen és szeretetteljesen is viselkedni. A császár mindig is bizonytalanul őrlődött anyjának két énje között.

– Menjünk, anyám – mondta végül a császár –, hiszen valóban az én kötelességem hódolni a sírok előtt.

– Ki mondhatna erre mást? – kérdezte a Császári Anya, és ismét elégedettség töltötte el saját ravaszsága miatt.

Minden úgy alakult, ahogy tervezte. Egy bizonyos éjszakán, Peking falain kívül, az ősök sírjainak árnyékában a császár egy eunuchot küldött Jázminért.

A nappalt azzal töltötte, hogy hódoljon a sírok előtt, anyjával az oldalán, aki utasításokkal látta el, hogy miként imádkozzon. Ragyogó napsütéssel indult a nap, de délutánra vihar támadt, és egész éj el folyamatosan zuhogott az eső. Az ifjú császár sátrának bőrfalai között magányosan és ébren hevert. Nem tűnt helyénvalónak arra kérni eunuchját, hogy hegedüljön vagy énekeljen, hiszen ezek a gyász és a hét császári ős iránti tisztelet napjai voltak. Az uralkodó így hát hal gatta az eső kopogását, a holtakra gondolt, s azon merengett, hogy egy napon ő lesz majd a nyolcadik, aki odakint hever az esőben. Amikor erre gondolt, rettentő búskomorság vett erőt rajta, rettegés és rémület, hogy életének virágkorában szakad vége.

Borzongani kezdett, és ifjú felesége után vágyakozott, aki olyan messze volt tőle. Megígérte neki, hogy hű

marad hozzá, és ez az ígéret tartotta vissza eddig, hogy bármelyik ágyasát is a hálószobájába hívassa.

Most azonban nem tett új ígéretet a sírok tövében, mivel sem ő, sem Alute nem tudhatta, hogy Császári Anyja útitársként magával hozza Jázmint is. Mint ahogy anyja sem szólt erről. A császár maga sem adta jelét, hogy észrevette volna Jázmint az ünnepélyesen komoly napon. Pedig igenis látta, amint tesz-vesz anyja sátra körül, ahol az uralkodó estebédjét költötte el a szertartásos böjtöt követően. Az uralkodó a lányra gondolt, és képtelen volt kiverni a gondolatai közül.

Eunuchjának csak annyit mondott, hogy fázik.

– Még a csontjaim is átfagytak. Még sose fáztam ennyire. A halál fagyossága lehet ilyen furcsa.

A császár eunuchját Li Lien-jing alaposan megkente, így az eunuch azonnal így felelt:

– Fenség, miért nem küldet az első ágyasért? Majd ő

felmelegíti fenséged ágyát, és gyorsan kiűzi a fagyot fenséged véréből.

A császár úgy tett, mintha el enkezne.

– Hogyan... mialatt őseim sírjai vetnek rám árnyékot?

– Csupán egy ágyasról van szó – vetette el ene az eunuch. - Egy ágyas lényegében senki.

– Jól van – adta be derekát a császár, látszólag még mindig kel etlenül.

Reszketve hevert sátrában, mialatt az eunuch kirohant a nedves és sötét éjszakába. Az eső egyre gyorsabban dobolt a bőrponyván. Az uralkodó kisvártatva lámpás vil anását látta, majd a sátor ajtaja függönyként vált szét. Az ajtóban Jázmin ál t, az esőtől védő selymekbe burkolózva. Az eső azonban így is arcába mosta puha hajának sötétbarna fürtjeit, arcán, szempil áin vízcseppek csil ogtak. Piros ajka szinte világított, mint ahogy arcának rózsái is.

– Azért küldettem érted, mert fázom – dörmögte a császár.

– Itt vagyok, uram – felelte a lány, s ezzel ledobta magáról a selyemköpönyeget, majd egymás után a többi ruhadarabját is. Bebújt a császár ágyába, és meleg teste összefonódott az uralkodó vacogó testével.

A Császári Anya ébren hevert sátrában, és hal gatta a sötétben az eső egyenletes, békés dobolását, szívében és fejében is béke honolt. Az eunuch jelentette, hogy mi történt, ő pedig egy uncia arannyal jutalmazta. Egyelőre nem kel ett többet tudnia. Jázmin és Alute megvívják majd egymással a szerelem csatáját, és mivel a Császári Anya ismerte fiát, tudta, hogy Jázmin máris győzött.

*

Véget ért a nyár, és a Császári Anya azon sóhajtozott, hogy mire elkészül a Nyári Palota, ahol életének utolsó éveit szándékozik eltölteni, addigra megöregszik. Azt mondogatta, hogy sajognak a csontjai, a foga meglazult, és vannak reggelek, amikor nem tud felkelni ágyából. Udvarhölgyei nem sejtették, miért színleli, hogy beteg és idős, amikor valójában szemmel láthatóan megújult ereje és fiatalsága. Mialatt ágyában fekve fejfájásról panaszkodott, ifjúnak és gyönyörűnek látszott, szeme csil ogott, bőre makulátlanul ragyogott, és udvarhölgyei csak találgathatták, mi zajlik abban a csinos fejecskében. A Császári Anya még sosem evett ilyen sokat és ilyen jó étvággyal – nemcsak a főétkezéseket fogyasztotta ilyen lelkesen, hanem köztük is szívesen falatozott.

Mozgása sem volt lassú vagy nehézkes – éppen el enkezőleg: kecsesen, fiatalosan suhant.

Mégis egyre erősködött, hogy nincs jól, és amikor Zsung-lu audienciát kért tőle, visszautasította, majd amikor Kung herceg erősködött, hogy a színe elé járulhasson, őt sem fogadta.

Ehelyett hívatta a főeunuchot, és a következőt kérdezte tőle:

– Mit akar tőlem a zsarnoki herceg?

A főeunuch elvigyorodott. Nagyon jól tudta, hogy a császárné csak tetteti betegségét, mert vár valamire, amiről azonban a főeunuchnak fogalma sem volt.

– Fenség, Kung herceget erősen nyugtalanítja a császár jelenlegi viselkedése.

– Ugyan miért? – kérdezte a Császári Anya, bár tudta jól, miért.

– Fenség, azt beszélik, hogy a császár megváltozott.

Nappalait játékokkal és alvással tölti, éjszakánként pedig a város utcáin lófrál közembernek öltözve, két eunuchja és az első ágyas társaságában.

A Császári Anya erre úgy tett, mintha rettentően megdöbbenne.

– Az első ágyassal?! Az nem lehet!

Felült ágyában, majd visszahanyatlott vánkosára, lehunyta szemét, és felnyögött.

– Ó, milyen beteg vagyok... nagyon beteg! Mondd meg a hercegnek, hogy halálomat okozzák ezek a szörnyű hírek. Mondd meg neki, hogy nem tudok mit tenni. Most már a fiam a császár, és csak hercegek adhatnak tanácsot neki. Rám már nem hal gat. Hol van a Császári Cenzorok testülete? Ok biztosan adnak majd tanácsot.

És továbbra sem volt hajlandó fogadni Kung herceget.

A herceg pedig parancsnak fogta fel a Császári Anya szavait, és egyenesen nekirontott az uralkodónak, amitől a császári unokaöcs olyan heves dühre gerjedt, hogy még ugyanezen napév kilencedik havának tizedik napján kiadott saját nevében egy dekrétumot a császári pecséttel el átva, amelynek értelmében Kung herceget és fiát, Caj-csinget megfosztotta minden tisztétől, egyedül hercegi címét hagyva meg Kungnak, büntetésül azért, mert az il etlen nyelvezetet használt a Sárkánytrón színe előtt.

Erre már a Császári Anya is kikelt magából, és másnap kiadott egy ediktumot saját és társrégense, Szakota nevében, parancsba adva, hogy Kung herceg és fia, Caj-csing ismét kapja vissza minden tisztségét és titulusát. Mindezt egyedül és Szakota tudta nélkül tette, mivel biztosra vette, hogy a Császári Özvegy nem merészel szót emelni nevének bitorlásáért. A Császáti Anya pedig olyan tiszteletnek örvendett, hogy senki sem mert vitába szál ni az ediktummal, és határozottságával korábbi hatalma nagy részét is visszanyerte azáltal, hogy látszólag kiál t Kung herceg mel ett, aki az idősebb nemzedékbe tartozott, és mindenki nagyon tisztelte.

Mielőtt a császár eldönthette volna, hogy mit tegyen, ledöntötte lábáról a fekete himlő, amit valahol a városban szedett össze, amikor álruhában mulatozott.

Az év tizedik havában, miután napok óta láz gyötörte, és bőrét himlőhelyek csúfították el, már a halálán volt.

A Császári Anya többször felkereste betegágyánál, mivel ő még kisgyerekként átesett a himlőn, így nem fertőződhetett meg. Most már teljesen visszavedlett anyává, és furcsa, érthetetlen szomorúság vett rajta erőt. Vágyódott arra, hogy teljes szívvel bánkódhasson, ahogy más anyák teszik, és vágyódott arra is, hogy ez a bánat enyhítse titkolt kínját.

Csakhogy még most sem lehetett csak és kizárólag anya. Mint ahogy soha nem volt csak feleség, nem volt csak anya sem. Végzete még mindig teherként nehezedett rá.

Ugyanezen hónap huszonnegyedik napján azonban a császár ál apota javult, láza csökkent, megkínzott bőre nem égett, és a Császári Anya kiadott egy ediktumot, hogy megújítsa a nép reményeit.

Ugyanezen a napon a császár hitveséért küldetett, aki még mindig nem léphetett be szobájába, mivel áldott ál apotban volt. Ám mivel a császár ál apota javult, és bőre sem nedvedzett a kelésektől, a császári orvosok kijelentették, hogy felesége biztonságosan felkeresheti.

A császári hitves azonnal a császárhoz sietett, mivel szívét magány gyötörte a többheti távol ét után. Nappal a templomokban imádkozott, éjszakánként pedig sem aludni, sem enni nem tudott. Amikor sápadtan és lesoványodva belépett a császár hálószobájába, nyoma sem látszott rajta a hangulatától és egészségétől amúgy is függő, törékeny szépségének, s a hívás után még arra sem szánt időt, hogy átvegye szürke és előnytelen köntösét. Türelmetlenül lépett be a szobába, hogy végre magához ölelje szerelmét, de már a küszöbön megtorpant. A hatalmas ágyon, ahol ura feküdt, a Császári Anya ült.

– Ó, jaj – sóhajtotta Alute, és szívéhez kapott.

– Ugyan miért jajgatsz? – fortyant fel a Császári Anya epésen. – Nem látok okot a jajgatásra, hiszen a császár már sokkal jobban van. Inkább magad miatt jajgass, hiszen olyan sápadt és sárga a bőröd, akár egy vénasszonyé. Szedd össze magad, hiszen a császár gyermekével vagy viselős. Esküszöm, rögtön megharagszom.

– Anyám – könyörgött a császár elhaló hangon –, kérlek, légy kíméletes vele...

Alute azonban nem tudta visszafojtani saját haragját.

A várakozás és aggódás napjai után türelme elfogyott.

Legjobb esetben sem lehetett túl türelmesnek nevezni, mivel erőszakos természete, világos és fegyelmezett gondolkodása, valamint igazságérzete eltért az átlagostól.

– Csak ne kíméljen – közölte, ahogy ott ál t karcsún és sudaran az ajtóban. – Nem kérek a Császári Anya kegyéből. Hadd hul jon rám haragja helyetted, én uram... ennek így kel lennie, hiszen nem tudunk a kedvére tenni. – Ezek a szavak hagyták el keskeny ajkát, tagoltan és jól hal hatóan.

A Császári Anya felpattant, Alutéhoz futott, és addig pofozta a szerencsétlen lányt, amíg ékköves körömvédői vért nem fakasztottak.

A császár hangosan zokogott ágyában, gyengesége és kétségbeesése miatt.

– Ó, engedjétek, hogy meghaljak – sírta. – Miért élnék, amikor kettőtök közé szorultam, akár egy pórul járt egér a malomkövek közé?

Ezzel befordult a fal felé, és megál íthatatlanul zokogott tovább. Hiába futott ekkor hozzá mindkét asszony, hiába rohantak be a hálószobába a várakozó eunuchok, és hiába küldetett a Császári Anya udvari orvosokért, senki sem tudott gyógyírt a zokogására.

Csak zokogott és zokogott, míg már azt sem tudta, hogy miért sír, csak azt tudta, hogy nem tudja abbahagyni. Mivel annyira le volt gyengülve, érverése lassult, aztán megál t. Ekkor az orvosok vezetője kifejezte hódolatát a Császári Anya előtt, aki fia ágyánál ült faragott székében.

– Fenség, attól tartok, itt már az emberi tudás nem segíthet – mondta az orvos szomorúan. – A gonoszság rátette kezét a Mennyek Fiának sorsára, és nekünk nem adatott meg, hogy megakadályozzuk urunk távozását. Mi, az udvari orvosok, tartottunk hasonló végzettől, mivel a napév tizedik havának kilencedik napján, alig két kurta nappal ezelőtt két idegen, két amerikai érkezett városunkba. Egy hatalmas eszközt hoztak magukkal, amelyet felál ítottak a földön, és a hosszú csövön át igyekeztek kémlelni az eget. Ebben a pil anatban, fenség, teljes fényében felragyogott az Esthajnalcsil ag, és ragyogó felszínén ki lehetett venni egy fekete foltot, amely sötétebb volt az árnyéknál.

Ezért elkergettük az idegeneket. De sajna már túl későn. Gonosz varázslatuk már megrontotta a csil agot, mi pedig, az udvari orvosok félelemmel a szívünkben tekintettünk egymásra. így jósoltatott meg a mai végzetes esemény.

Amikor a Császári Anya ezt meghal otta, azt sikoltotta, hogy nem hiszi el, és hívatta Li Lien-jinget.

Rárival t, hogy tudja meg, igaz-e a történet. A főeunuch nem mondhatott mást, mint hogy igaz, és fejét a mozaikpadlóhoz érintette.

Így ért véget a császár rövidre nyúlt élete. Amikor már nem lélegzett többé, és teste kihűlt, a Császári Anya elküldött mindenkit, aki a halott megtekintésére érkezett: hercegeket és minisztereket, eunuchokat és szolgákat. Még Alutét is.

– Menj – mondta a frissen megözvegyült lánynak. –

Hagyj magamra a fiammal. – Az ifjú özvegyre vigasztalan és hűvös, de nem haragos pil antást vetett, mintha egy anya szomorúsága messze felülmúlná egy feleség bánatát.

Mi mást tehetett Alute, mint hogy engedelmeskedik?

Halott urának anyja volt immár az uralkodó.

Amikor mindenki távozott, a császárné leült fia mel é, és eltöprengett életén és halálán. Nem ontott könnyeket, még nem, míg bánata be nem telt. Először magára gondolt, arra, hogy ismét övé a fő hatalom.

Egyedül ő ál t a föld felett, transzcendens asszonyiságában olyan magasságba emelkedett, mint még egyetlen emberi lény sem. Magányában lepil antott a fiú arcára, akit ő szült, egy fiatalember csinos arcára, amely halálában büszkeséget és nyugalmat sugárzott. Miközben nézte az arcot, úgy látta, mintha megfiatalodott volna. Addig nézte az erős arcvonásokat, amíg tovatűntek, és meg nem látta ismét azt a kisfiút, a gyermeket, akit imádott. A könnyek olyan forrón törtek elő, mintha lángok lennének, szíve, amely immár nem kőből volt, el ágyult és megremegett. Zokogott, a könnyek végigcsorogtak arcán, és ráhul tak a szatén ágytakaróra. Mindkét kezébe fogta a halott gyermeke kezét, megsimogatta, majd arcához nyomta őket, ahogy azt kiskorában oly sokszor megtette. Lelke mélyéből furcsa szavak törtek elő.

– Ó, gyermekem – zokogta –, bárcsak odaadtam volna azt a kis vonatot... azt a külhoni vonatot... azt a játékot, amire annyira vágyódtál, és amit sosem kaptál meg!

Váratlanul, meglepő módon, minden bizonnyal bánatában jutott eszébe a játék, amit évekkel ezelőtt nem volt hajlandó megvenni. Csak sírt és sírt, megfeledkezett mindenről, anya volt csak, akinek meghalt a gyermeke.

Már későre járt – a Császári Anya azt sem tudta, mennyi az idő –, amikor nyílt az ajtó, és egy férfi lépett he. A császárné még mindig az ágy fölé görnyedve sírt, és nem hal otta a lépteket. Ekkor valaki megragadta vál át, és egy határozott mozdulattal talpra rántotta. A Császári Anya elfordította fejét, és meglátta a férfi arcát. - Te... – suttogta.

– Én – mondta Zsung-lu. – Odakint vártam az elmúlt három órában. Miért késlekedsz? A klánok mind felbolydultak, és még pirkadat előtt új örököst akarnak a trónra ültetni, még mielőtt a nép megtudná, hogy a császár meghalt. Neked kel először cselekedned.

A Császári Anya egy pil anat alatt elhal gattatta szívét és megtisztította gondolatait, hogy eszébe idézze a tervet, amelyet már réges-régen kifundált, pontosan ilyen alkalomra.

– Húgom legidősebb fia hároméves. Őt választom örökösnek. A fiú apja halott urunk hetedik fivére.

A férfi tekintete rezzenetlenül mélyedt a nő szemébe, amely halottfeketén, de félelem nélkül csil ogott a sápadt arcban.

– Ma éj el félelmetesen szép vagy – mondta Zsung-lu furcsa, mélázó hangon. – Veszélyben mindig megszépülsz. Van valami varázslat benned...

Erre a Császári Anya felszegte fejét, szomorú ajkát kissé kinyitotta, bánatos tekintete el ágyult.

– Mondd tovább... – suttogta. – Ó, szerelmem, mondd tovább!

A férfi megrázta fejét, majd gyengéden megfogta a nő kezét. Egymás mel ett ál tak, lepil antottak a hatalmas ágyra, ahol a halott császár feküdt, és kezük összekulcsolódott. A Császári Anya összefonódott kezükön át érezte a férfi remegését, teste el enszegült akaratának. A főtanácsos felé fordult.

– Ó, szerelmem – suttogta –, ő a mi...

– Csitt! Egy szót sem szólhatunk arról, ami már a múlt. A palotában a falnak is füle van...

Erről nem beszélhettek, soha nem is beszéltek, és egy hosszú és csendes pil anatot követően elengedték egymás kezét. A férfi hátralépett, és kifejezte hódolatát. A nő ismét császárné volt, ő pedig ismét az alattvalója.

– Fenség, indulj azonnal, és hozd a gyermeket –

mondta Zsung-lu, és hangját lehalkította a fülelő falak miatt. – Előre látva ezt a pil anatot, a nevedben már hívattam Li Hung-csang alkirályt. Seregei mostanra már a város kapuinak a közelében járnak, és senki sem tud erről. A lovak patáit rongyokba bugyolálták, az emberek pedig fadarabot tettek a szájukba, hogy ne beszéljenek feleslegesen. Mire a nap felkel, a gyermek itt lesz a palotában, és hűséges katonáid elözönlik az utcákat. Ki meri akkor vitatni uralmadat?

Az erős szív rátalál párjára. Ok ketten, akiket titkos szerelmük oly közel hozott egymáshoz, ismét szétváltak, hogy megvalósítsák közös céljukat. Zsunglu távozott, és a császárné is elhagyta a halott hálószobáját. Odakint a főeunuch várt rá, és amikor a császárné továbbindult, a nyomába szegődött, mint ahogy hűséges udvarhölgyei és az alacsonyabb rangú eunuchok is. Senki sem firtatta, hogy Zsung-lu miként jutott be a Tiltott Város kapuin, amikor sötétedés után egyetlen férfi sem léphetett be. Ezen a furcsa, felfordult éjszakán senki sem kérdezősködött.

A császárné most már sebesen haladt, hogy végigvigye akaratát.

– Ál íttasd elő a hintómat – parancsolt rá Li Lien-jingre. - Senki sem beszélhet vagy suttoghat, és a hintóhordozók tekerjék rongyba a lábukat.

Egy köpenyt kanyarított maga köré, és egy szót sem szólva öltöztetőnőjének vagy udvarhölgyeinek, elhaladt mel ettük, és beszál t gyaloghintójába, a függönyöket pedig leengedte. A palota mögötti titkos kapu kinyílt –

már vártak rá –, és a fő-eunuch haladt elöl, mutatva az utat a sötét és kihalt utcákon. Egész nap esett a hó, amely most vastagon fedte a macskakövet, elnémítva a léptek zaját. A hintó mel ett a főeunuch hórihorgas alakja nesztelenül szaladt a szakadó hóesésben. így érték el Csun herceg palotáját. A hordozók itt letették a hintót, a főeunuch megdöngette a kaput, és amikor az kinyílt, benyomakodott rajta, a kapuőr szájára tapasztotta kezét elnémítva kiáltását. Nyomában lebegő köntösben érkezett a Császári Anya, együtt haladtak át számos udvaron, és léptek be a házba.

Mindenki aludt, kivéve az őrszemet, aki döbbenten meredt a belépő Császári Anyára.

A főeunuch máris előrerohant, felébresztve a herceget és a feleségét. Mindketten előjöttek, éppen csak sietve magukra kapkodott öltözékben, és hódolatukat kifejezve leborultak a Császári Anya előtt.

– Húgom, nincs időm beszélgetni, csak annyit mondhatok, hogy fiam halott... add ide fiadat, hogy ő

lehessen az örökös... – mondta a Császári Anya.

Erre Csun herceg felkiáltott.

– Ó, fenség, könyörgök, ne rójon ilyen sorsot erre a gyermekre...

– Hogy merészelsz ilyet mondani?! – kiáltott rá a Császári Anva. – Lehet nagyszerűbb sorsot kívánni, mint egy császáré?'

– Ó, én nyomorult. Nekem, az apjának mindennap hódolnom kel majd saját fiam előtt! A nemzedékek összekavarodnak miattam, és a Mennyek megbüntetik egész házamat.

Sírva fakadt, és olyan vehemensen ütötte fejét a mozaikpadlóhoz, hogy homlokából vér serkent. Végül a herceg elájult.

A Császári Anya azonban nem várt se rá, sem másra. Félrelökte a herceget és saját húgát, majd a gyermek szobájába sietett. Az ágy fölé hajolt, és takaróba burkolva a karjába vette. A csöppség aludt, s bár álmában nyöszörgött kicsit, nem ébredt fel. A Császári Anya karjába kapta, és már vitte is.

Húga azonban utána futott, és elkapta lebegő

köntösének uj át.

– A gyermek sírni fog, ha idegen helyen ébred. Hadd legyek mel ette legalább néhány napot – esdekelt.

– Kövess – vetette háta a Császári Anya a vál a fölött. – De ne tarts fel. Épségben be kel juttatnom a palotába, mielőtt felkel a nap. – És így is tett. Az éjszaka véget ért. Amikor a nap felkelt, és a templomokban a papok megkondították a reggeli imára szólító rézdobjaikat, az udvari kikiáltók elárasztották az utcákat, és bejelentették Mu-cung császár halálát - ez volt Tung-cse dinasztikus neve –, majd a következő

levegővétel el máris kikiáltották, hogy új császár ül a Sárkány-trónon.

A kis császár pityergett az új helyen, szobája szokatlan volt neki. Még édesanyja sem tudta elcsitítani, bár egyfolytában a karjában tartotta.

Valahányszor felemelte fejét anyja kebléről, a feje fölött meglátta a magas gerendákon kúszó-mászó faragott, aranyszínű sárkányokat, rémületében felkiáltott, mégsem tudta levenni róluk tekintetét. Végül két nap elteltével anyja egy eunuchot küldött a Császári Anyához, akivel azt üzente, hogy a gyermek addig sírt, míg megbetegedett.

– Hadd pityeregjen – felelte a Császári Anya. Éppen palotája tervein dolgozott a könyvtárában. Még csak a fejét sem emelte fel. – Hadd tudja meg korán, hogy semmit sem érhet el sírással, hiába ő a császár.

Anélkül, hogy felemelte volna fejét, egyfolytában dolgozott, egészen addig, míg a téli nap véget nem ért.

Amikor már nem látott elég jól, letette ecsetjét, és hosszú ideig elmélyülten gondolkodott. Majd magához intette az egyik várakozó eunuchot.

– Hívd ide a császári hitvest. Kérd meg, hogy egyedül jöj ön. Az eunuch, mélységes engedelmességet mutatva elrohant, és Alute perceken belül meg is érkezett. A Császári Anya elküldte az eunuchot, és arra kérte az ifjú özvegyet, hogy ál jon fel és foglaljon helyet az egyik faragott székben. Jó darabig nézte az ifjú asszonyt, aki szinte elveszett fehér zsákvászon gyászruhájában.

– Nem ettél – mondta végül.

– Nagytiszteletű ősöm, nem tudok enni.

– Semmi sem maradt számodra az életben.

– Semmi, nagytiszteletű ősöm.

– És nem is tartogat számodra semmit az élet –

folytatta a Császári Anya –, így ha én lennék a te helyedben, követném uramat.

– Könyörgök, engedd meg, hogy meghaljak –

suttogta a lány.

– Tied a jóváhagyásom – felelte a Császári Anya.

Még egy hosszú pil antást váltottak, majd Alute felál t, és a nyitott ajtó felé indult. Az eunuchok bezárták az ajtót a szomorú ifjú kísértet után.

A Császári Anya mozdulatlanul ült, akár egy márványszobor, majd tapsolt, hívatva az eunuchot.

– Gyújtsd meg a lámpásokat – parancsolta. –

Dolgozni akarok.

Ismét kezébe fogta az ecsetet. Miközben az éjszaka egyre sötétebb köpenyt öltött, a Császári Anya újra és újra festékbe mártotta az ecsetet, amíg be nem befejezte a tervet. Ekkor lerakta az ecsetet, és szemügyre vette a hatalmas tekercset. A megálmodott paloták egy széles tó köré csoportosultak, köztük kertek virágzottak, és a tavat tápláló csermelyeket márványhidak szelték át. A látvány mosolyra fakasztotta, majd hosszú töprengés után hirtelen ismét felkapta az ecsetet. A legélénkebb színű festékes edénybe mártotta, és a paloták mögött emelkedő domb oldalába egy pagodát festett, egy magas és karcsú pagodát, amelynek oldalai égkék porcelánból, teteje pedig aranyból lesz.

Éjfélre járt, amikor a főeunuch köhécselése hal atszott az ajtóból. A Császári Anya felkelt ágyából, és csendben kinyitotta az ajtót. A főeunuch így szólt:

– Alute nincs többé.

– Hogyan halt meg?